Farizeus és a vámszedő.2.rész...

A vámszedő imáját Isten meghallgatta, mert arról tett bizonyságot, hogy nem önmagában, hanem egyedül a Mindenhatóban bízik. Amit önmagában látott, azért csak szégyenkezhet. Akik Istent keresik, azoknak így kell önmagukat látniuk. Nyomorúságukban hittel - minden magabízást megtagadó hittel - kell megragadniuk a végtelen Isten hatalmát.
  A parancsolatok formai betartása nem foglalhatja el a gyermeki hit és az "én" teljes megtagadásának helyét. A maga erejével senki sem szabadulhat meg énjétől; csupán hozzájárulhatunk ahhoz, hogy Krisztus elvégezze bennünk ezt a munkát. Mondjuk el hát szívünk mélyéből: Uram, vedd a szívemet, mert én magam nem tudom odaadni! A szívem a Tied, tartsd meg tisztán, mert én nem tudom megőrizni! Ments meg akkor is, ha ellenállok; ha gyenge vagyok; ha Téged nem tükrözlek! Alakíts, formálj, emelj fel abba a tiszta, szent légkörbe, ahol szereteted gazdag árja átjárhatja lelkem!
  Énünket nemcsak keresztény életünk kezdetén kell megtagadnunk. A menny felé tett minden lépésünkkor újra és újra meg kell ezt tennünk. Minden jó cselekedetünk rajtunk kívül álló erő függvénye. Ezért állandóan Isten felé kell fordítanunk szívünket, mélységes, töredelmes bűnbánattal és alázattal. Csak akkor lehetünk biztonságban, ha énünket megtagadjuk, és Krisztusra támaszkodunk.
  Minél közelebb jutunk Jézushoz, és minél jobban meglátjuk jellemének tisztaságát, annál inkább érezzük a bűn mérhetetlen rútságát, és annál kevésbé dicsőítjük önmagunkat. Azok, akiket a menny szentnek ismer el, soha nem hivalkodnak jóságukkal. Péter apostol Krisztus hűséges szolgája lett, és Isten mennyei világossággal és erővel áldotta meg. Péter tevékenyen részt vett Krisztus egyháza építésében, de sohasem felejtette el félelmes és szégyenletes kudarcát. Isten megbocsátotta bűnét, de Péter jól tudta, hogy jellemének gyenge pontján, amely bukását okozta, csak Krisztus erejével győzhetett. Önmagában semmi dicséretre méltót nem talált.
  Egyetlen apostol vagy próféta sem mondta magát bűntelennek.
  
  Az Isten közelségében élő emberek, akik inkább feláldozták volna életüket, mintsem tudatosan rosszat tegyenek, akiket Isten mennyei világossággal és erővel tisztelt meg, megvallották, hogy lényük bűnös. Nem bíztak a testben. Nem állították, hogy van saját igazságuk, hanem teljesen Krisztus igaz voltában bíztak. Ez áll mindazokra, akik Krisztust szemlélik.
  Minél előrébb jutunk a keresztényi életben, annál mélységesebben bánjuk bűneinket. Ezt mondja az Úr azoknak, akiknek megbocsátott, akiket gyermekeinek ismer el: "És megemlékeztek a ti gonosz útitokról és cselekedeteitekről, melyek nem voltak jók, és megutáljátok ti magatokat" (Ez 36: 31). Ezt is mondja: "Megerősítem frigyemet veled, s megismered, hogy én vagyok az Úr. Hogy megemlékezzél és pirulj, és meg ne nyissad többé szádat szégyenletedben, mikor megkegyelmezek néked mindenekben, valamit cselekedtél, azt mondja az Úr Isten" (Ez 16:623). Akkor ajkunk nem nyílik öndicsőítésre. Tudjuk, hogy Krisztus nélkül semmi jóra nem vagyunk képesek. Az apostol vallomását tesszük magunkévá: "Tudom, hogy nem lakik énbennem, azaz a testemben jó." "Ne legyen másban dicsekedésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, aki által nékem megfeszíttetett a világ, és én is a világnak" (Róm 7:18; Gal 6:14).
  Az apostol tapasztalatával összhangban hangzik a parancs: "Félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségteket; mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből" (Fil 2:12-13). Isten kijelentése szerint nem kell félnünk attól, hogy az Úr nem váltja be ígéretét; hogy türelme és könyörülete elfogy. Inkább attól kell félnünk, hogy akaratunkat Krisztus akaratától függetlenítjük; és attól, hogy öröklött és melengetett jellemvonásaink rabjai leszünk. "Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből." Féljetek attól, hogy az "én" lelketek és nagy Mesteretek közé áll! Féljetek attól, hogy önfejűségetek miatt meghiúsul az a szent cél, amit Isten általatok akar megvalósítani! Ne bízzatok saját erőtökben; ne vegyétek ki kezeteket Krisztus kezéből! Ne járjátok Krisztus jelenléte nélkül az élet útját!
  Őrizkedjünk mindattól, ami büszkeséghez és önelégültséghez vezet! Ezért ne hízelegjünk, és ne dicsérgessünk! Azt is utasítsuk
  
  vissza, ha nekünk hízelegnek, vagy minket dicsérgetnek. A hízelgés Sátán műve. Ő éppúgy dolgozik hízelgéssel, mint vádaskodással és kárhoztatással. Ily módon próbálja pusztulásba sodorni az embert. Sátán eszközei azok, akik másokat dicsőítenek. Krisztus munkása utasítson el minden dicsőítést! Veszítsük szem elől az "én"-t! Egyedül Krisztust magasztaljuk! Mindenki figyelmét irányítsuk reá: "aki minket szeretett, és megmosott bennünket a mi bűneinkből az Ő vére által" (Jel 1:5). Minden szívből hozzá szálljon a dicséret!
  Aki féli az Urat, nem szomorú, nem lehangolt. Csak Krisztus hiánya teszi szomorúvá az ember arcát, és sóhajokkal teli vándorúttá az életét. Az öntelt, önimádó ember nem érzi a Krisztussal való élő, személyes kapcsolat szükségességét. Az a szív, amely nem esett a Sziklára, büszke a maga szentségére. Az emberek tisztelettel övezett vallást akarnak. Szeretnének olyan úton járni, amely elég széles ahhoz, hogy magukkal vihetik saját tulajdonságaikat. Ónszeretetükkel, a népszerűség és dicsőítés szeretetével kirekesztik szívükből a Megváltót. Nélküle homály és bánat van. Krisztus pedig - ha szívünkben lakik - az öröm forrását jelenti. Mindazok, akik Őt befogadják, felfedezik, hogy Isten Igéjének központi témája: az örvendezés.
  "Mert így szól a magasságos és felséges, aki örökké lakozik, és akinek neve szent: Magasságban és szentségben lakom, de a megrontottal és alázatos szívűvel is, hogy megelevenítsem az alázatosok lelkét, és megelevenítsem a megtörtek szívét" (Ésa 57:15).
  Mózes akkor látta meg Isten dicsőségét, amikor elrejtőzött a szikla hasadékában. Krisztus akkor takar be minket átszegezett kezével, amikor elrejtőzünk a megrepesztett sziklában. Akkor meghalljuk, amit az Úr mond szolgáinak. Nekünk is, mint annak idején Mózesnek, Isten "irgalmas és kegyelmes Isten"-ként nyilatkoztatja ki önmagát, "aki késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezer íziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt" (2 Móz 34:17).
  A megváltás munkája olyan áldásokban is gyümölcsözik, amelyek erősen próbára teszik az ember képzelőerejét. "Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az Őt szeretőknek" (1 Kor 2:9). Amikor a bűnös Krisztus erejének vonzókörébe jutva, közeledik a felemelt kereszthez,
  
  és leborul az Úr előtt, megújul. Új szívet kap. Új teremtés lesz Krisztus Jézusban. A szentség nem kíván ennél többet. Isten maga igazítja meg azt, "aki a Jézus hitéből való". "Akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette" (Róm 3 : 26; 8: 30). A bűn nagyon megalázza és mélyre süllyeszti az embert, de nagyobb lesz az a dicsőség és felmagasztalás, ahová a megváltó szeretet emeli. Emberi lények, akik igyekeznek átalakulni Isten képmására, a menny tárházából olyan csodálatos erőt kapnak, amellyel magasabbra jutnak, mint az angyalok, akik soha nem buktak el.
  "Így szól az Úr, Izrael megváltója, Szentje, a megvetett lelkűhöz, a nép undorához, ... Látják királyok! és majd fölkelnek, fejedelmek és leborulnak az Úrért, aki hű, Izrael Szentjéért, aki téged elválasztott" (Ésa 49:7).
  "Mert valaki felmagasztalja magát, megaláztatik; és aki megalázza magát, felmagasztaltatik."