Hallgass, némulj el!" Máté 8:23-34; Márk 4:35-41; Márk 5:1-20; Lukács 8:22-39.

Jézus életének egyik eseménydús napja volt ez. A galileai tenger partján mondotta el első példázatait, az ismerős képek segítségével újra elmagyarázta a népnek országának természetét, alapításának módját. Saját munkáját a magvetőével hasonlította össze, országának növekedését pedig a mustármagéval, s a kovász hatásával a mértéknyi lisztben. Az igazak és a gonoszok nagy végső szétválasztását a búzáról és a konkolyról, valamint a hálóról szóló példázatokkal szemléltette. A tanításaiban rejlő rendkívül drága igazságokat az elrejtett kinccsel és a drágagyönggyel jelképezte, míg a gazdáról elmondott példázattal arra oktatta tanítványait, hogy miként kell munkálkodniuk az Ő képviselőinek.   

Jézus egész álló nap tanított és gyógyított, s amikor leszállt az est, a sokaság még mindig ott tolongott körülötte. Nap mint nap végezte szolgálatát, s csak ritkán állt meg enni vagy pihenni. A rosszindulatú kritikák, félremagyarázások, melyekkel a farizeusok szüntelenül üldözték, még keményebbé, zaklatottabbá tették munkáját, s most, a nap végeztével annyira kimerült, hogy elhatározta, visszavonul a tavon túlra, egy magányos helyre.    

 

A Genezáret keleti partja nem volt lakatlan, mert itt-ott falvak tarkították a tó mellékét, a nyugati parthoz viszonyítva mégis kihalt tájnak tűnt. Lakosai között több volt a pogány, mint a zsidó, és nemigen volt kapcsolatuk Galileával. Így nyújthatta Jézusnak az óhajtott magányt, s most Ő megparancsolta tanítványainak, hogy kísérjék oda.   

Miután elbocsátotta a sokaságot, elvitték Őt "úgy amint vala" (Mk 4:36) a hajóra, és sietve elindultak. Ám nem egyedül távoztak. Volt néhány halászhajó a parthoz közel, ezek gyorsan megteltek emberekkel, akik követték Jézust, mert még látni és hallani akarták Őt.    

Végül a Megváltó kiszabadult a sokaság nyomása alól, fáradtságtól, éhségtől gyötörten ledőlt a hajó farában, és hamarosan elaludt. Csendes, kellemes este volt, nyugalom honolt a tavon. Hirtelen azonban sötétség borította be az eget, vad szél söpört le a hegyek katlanjaiból a keleti partra, s a tavon szörnyű vihar támadt.   

A nap már lement, s az éj sötétje borult a viharos tengerre. A süvítő széltől felkorbácsolt hullámok nagy erővel vágódtak a tanítványok hajójának, és elnyeléssel fenyegették. A kemény halászok életüket a tavon töltötték, és számos viharban biztonsággal irányították bárkájukat - most azonban erejük, jártasságuk mit sem segített. Tehetetlenül vergődtek a vihar szorításában, s elhagyta őket a remény, látván, hogy hajójuk megtelik vízzel.

  Annyira lefoglalta őket a menekülésért vívott küzdelem, hogy el is felejtették: Jézus is a fedélzeten van. Most, midőn látták, hogy munkájuk hiábavaló, és csak a halál vár rájuk, eszükbe jutott, kinek a parancsára indultak el a túlsó partra. Jézusban volt egyedüli reménységük. Erőtlenségükben, kétségbeesésükben felkiáltottak: "Mester, Mester!" (Lk 8:24) Ám a sűrű sötétség elrejtette Őt szemük elől. Hangjukat elnyelte a tomboló vihar - semmi válasz. Kétség és rettegés hálózta be őket. Elfeledkezett róluk Jézus? Aki győzött a betegség, démonok, sőt még a halál fölött is, annak nincs ereje, hogy most segítsen tanítványain? Nem érdekli nyomorúságuk? 

Ismét kiáltanak, de nem jön válasz, csak a haragos szél süvölt. Hajójuk süllyedőben. Egy pillanat, és nyilvánvalóan elnyelik őket az éhes vizek.   

Hirtelen vakító villám szeli át a sötétséget, s ők meglátják az alvó, a fejetlenségtől nem zavartatott Jézust. Ámulattal vegyes kétségbeeséssel kiáltanak föl: "Mester, nem törődöl vele, hogy elveszünk?" (Mk 4:38) Hogyan pihenhet oly nyugodtan, amikor ők veszélyben vannak, s a halállal tusakodnak? 

Kiáltásuk felébreszti Jézust. A villám fényében mennyei békét fedeznek föl arcán, tekintete elárulja: nem Önmagával törődik, gyöngéden szereti őket. Szívből Felé fordulnak, s kiáltják: "Uram, ments meg minket, mert elveszünk" (Mt 8:25).   

Soha senki nem ejtette ki ezt úgy, hogy ne talált volna meghallgatásra. Miközben a tanítványok végső erőfeszítéssel megragadják evezőiket, Jézus felkél. Ott áll tanítványai körében, miközben a vihar tombol, a hullámok átcsapnak fölöttük, s villám világítja meg arcát. Felemeli kezét - amit oly gyakran tett, midőn irgalmasságot cselekedett -, és így szól a haragos tengerhez: "Hallgass, némulj el" (Mk 4: 39).    

 

A vihar megszűnik. A hullámhegyek aláesnek, elcsendesednek. A felhők eltakarodnak, előtűnnek a csillagok. A hajó nyugodt tengeren pihen. Ekkor Jézus tanítványaihoz fordul, és szomorúan megkérdi: "Miért vagytok ily félénkek? Hogy van, hogy nincsen hitetek?" (Mk 4:40)

A tanítványok elnémultak. Még Péter sem próbálta kifejezni a szívét összeszorító félelmet. A Jézust kísérő többi hajó ugyanolyan veszélyben volt, mint a tanítványoké. Félelem és kétségbeesés lett úrrá azok utasain is. Jézus parancsa azonban lecsendesítette a zűrzavar színhelyét. A vihar tombolása közel sodorta egymáshoz a hajókat, így mindenki látta a csodát. A rákövetkező csendben elfeledkeztek a félelemről. Az emberek ezt suttogták egymásnak: "Kicsoda hát ez, hogy mind a szél, mind a tenger engednek néki?" (Mk 4:41) 

Amikor Jézust felkeltették a viharban, tökéletesen nyugodt volt. Szavaiban, tekintetében nyoma sem volt a félelemnek, mivel szívében nem lakozott félelem. Ám nem a mindenható erő birtokában pihent. Nem mint az "ég, föld s tenger Ura" nyugodott csendben. Ezt a hatalmat letette, és így szólt: "Én semmit sem cselekedhetem magamtól" (Jn 5: 30). Az Atya hatalmában bízott. Jézus hitben pihent - hitt Isten szeretetében, gondviselésében -, a vihart lecsendesítő szó hatalma pedig Isten hatalma volt.

 

Ahogyan Jézus hittel pihent Atyja gondviselésében, úgy kell nekünk megpihennünk Megváltónk gondoskodásában. Ha a tanítványok bíztak volna Benne, békében maradtak volna. A veszedelemben tanúsított félelmük megmutatta hitetlenségüket. Abbeli erőfeszítésükben, hogy megmeneküljenek, megfeledkeztek Jézusról, s csak akkor fordultak Hozzá, aki segíthet rajtuk, amikor magukban már nem bízhattak.

Milyen gyakran szerzünk a tanítványokéhoz hasonló tapasztalatot! Amikor a kísértés vihara eljő, rettentő villámok cikáznak, a hullámok átcsapnak rajtunk, mi egyedül küszködünk a viharral, mert elfelejtjük, hogy Valaki segíthet. Saját erőnkben bízunk, míg reményünk porba hull, s már-már elveszünk. Akkor eszünkbe jut Jézus, s ha Őt hívjuk, hogy mentsen meg, nem kiáltunk hiába. Bár szomorúan megrója hitetlenségünket, önbizalmunkat, sohasem tagadja meg a szükséges segítséget. Legyünk szárazföldön vagy vízen, ha Megváltónk szívünkben él, nem kell félnünk. Élő hitünk az Üdvözítőben lecsendesíti az élet tengerét, s Ő olyan módon szabadít meg a vészből, ahogy azt a legjobbnak ítéli.   

 

A vihar lecsendesítésében egy másik lelki tanulság is rejlik. Minden ember tapasztalata igazolja a Szentírás szavainak igazságát: "A hitetlenek olyanok, mint egy háborgó tenger, amely nem nyughatik. [...] Nincs békesség, szól Istenem, a hitetleneknek!" (Ésa 57:20-21) A bűn tönkretette békességünket. Míg az ént meg nem fékezzük, nem lelünk nyugalmat. A szív parancsoló szenvedélyeit nem irányíthatja emberi erő. Itt éppoly tehetetlenek vagyunk, mint a tanítványok a dühöngő vihar lecsendesítésében. Ő viszont, Aki a galileai hullámtarajoknak békét szólt, a béke szavait mondja minden léleknek. Bármily vad is a vihar, aki Jézushoz kiált: "Uram, ments meg minket", az megszabadul. Kegyelme megbékíti a lelket Istennel, lecsendesíti az emberi szenvedélyek küzdelmét, szeretetében megpihen a szív. "Megállítá a szélvészt, hogy csillapodjék, és megcsendesedtek a habok. És örülének, hogy lecsillapodtak vala, és vezérié őket az ő kívánságuknak partjára" (Zsolt 107:29-30). "Megigazulván hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által" (Róm 5:1). "Lesz az igazság műve békesség, és az igazság gyümölcse nyugalom és biztonság mindörökké" (Ésa 32:17).

Hajnalban a Megváltó és kísérete partot ért. A felkelő nap fénye a béke áldásával simította végig a tengert és a szárazföldet. Ám alighogy a partra léptek, a szörnyű viharnál is borzasztóbb látvány fogadta őket. A sírboltok közötti rejtekhelyről két ördöngős rohant rájuk, mintha darabokra akarnák tépni őket. Láncdarabok lógtak rajtuk, amelyeket a fogságból való menekülésükkor törtek szét. Testük mély sebekből vérzett, mert éles kövekkel vagdosták magukat. Szemük. szikrázott hosszú, bozontos hajuk alól. Az őket hatalmukban tartó démonok minden emberi vonásukat eltüntették, inkább vadállatokra hasonlítottak, mint emberekre.  

A tanítványok és társaik rémülten menekültek, de nemsokára észrevették, hogy Jézus nincs velük, és megfordultak, látni akarták, hol van. Ott állt, ahol hagyták. Aki lecsendesítette a vihart, aki szembe került Sátánnal és legyőzte, az nem menekült el a démonok elől sem. Amikor az ördöngösök fogcsikorgatva, habzó szájal közeledtek Hozzá, Jézus felemelte kezét, mellyel nyugalomra intette a hullámokat, és a férfiak nem jöttek közelebb. Tajtékozva, de tehetetlenül álltak előtte. 

 

Jézus hatalommal parancsolta a tisztátalan lelkeknek, hogy menjenek ki belőlük. Szavai behatoltak a szerencsétlenek elméjébe. Homályosan felfogták, hogy Az áll előttük, aki megmentheti őket a kínzó démonoktól. A Megváltó lábához borultak, hogy imádják Őt. Amikor beszélni akartak, irgalomért esedezni, a démonok szóltak belőlük, s dühödten kiáltották: "Mi közöm van nékem teveled, Jézus, felséges Istennek Fia? kérlek téged, ne gyötörj engem" (Lk 8:28). 

Jézus megkérdezte: "Mi a neved?" A válasz így hangzott: "Légió a nevem, mert sokan vagyunk" (Mk 5: 9) A megszállottakat használták föl kapcsolatteremtésre, s kérték Jézust, ne űzze el őket a vidékről. Nem messze, a hegyoldalon nagy disznónyáj legelészett. A démonok azt kérték, hogy ezekbe mehessenek bele, Jézus pedig megengedte nekik. A csorda azonnal megveszett. Őrülten rohantak le a meredeken, és a partnál sem tudtak megállni, belehulltak a tóba, és elpusztultak. 

Ezenközben a megszállottakban csodás változás ment végbe. Elméjük megvilágosodott, szemük értelmesen csillogott. Az oly rég Sátán képére átalakult arcuk hirtelen szelíddé vált, vérfoltos kezük megnyugodott, s boldog hangon dicsérték Istent szabadulásukért.

 

A disznópásztorok mindent láttak a szikla tetejéről, s elszaladtak, hogy hírül adják a történteket gazdáiknak és a népnek. Az egész lakosság ámulattal és félelemmel csődült ki, hogy lássa Jézust. A két ördöngős a vidék réme volt. Senki sem haladhatott el biztonságban a közelükben, mert démoni haraggal rohantak rá minden utazóra. Most ezek az emberek felöltözötten, világos elmével ültek Jézus lábánál, hallgatták szavait, és dicsőítették Annak nevét, Aki visszaadta egészségüket. A csodálatos jelenetet szemlélő tömeg azonban nem örvendett. A disznók elvesztése jobban foglalkoztatta őket, mint Sátán foglyainak szabadulása. 

A disznótulajdonosok számára kegyelem volt, hogy ez a veszteség bekövetkezhetett. Lekötötték őket a földi dolgok, és nem törődtek a lelki élet magasabb szintű szükségleteivel. Jézus meg akarta törni az önző közömbösség varázserejét, hogy elfogadhassák kegyelmét. De időleges veszteségük miatti bánkódásuk és felháborodásuk megvakította szemüket a Megváltó kegyelme iránt. 

A természetfeletti erő megnyilatkozása felébresztette a nép babonás hitét, félelmet szült. Ha ez az Idegen köztük marad, további csapások várhatók. Rossz néven vették az anyagi csapást, s elhatározták, hogy megszabadulnak Tőle. Akik átkísérték Jézust a tavon, elmondták, mi történt előző éjjel, milyen veszélyben voltak a viharban, s hogyan csendesedett le a szél és a tenger. Szavaik azonban hatástalanok maradtak. Az emberek rémülten tolongtak Jézus körül, és könyörögtek, távozzék tőlük. Ő engedett nekik, hajóra szállt, és azonnal elindult a túlsó partra. 

 

Gadara lakói élő bizonyítékát kapták Krisztus hatalmának és kegyelmének. Látták a férfiakat, akik visszanyerték értelmüket, de annyira féltek kockáztatni földi érdekeiket, hogy azt, Aki szemük láttára diadalt vett a sötétség fejedelmén, háborgatónak tekintették, a menny ajándékát küszöbükről fordították vissza. Jóllehet, ma nem adódik olyan helyzet, mint a gadaraiaknak, mégis sokan nem hajlandók engedelmeskedni szavának, mert az engedelmességgel föl kellene áldozniuk valamely világi érdeket. Azért, hogy jelenléte ne okozzon anyagi veszteséget, sokan visszautasítják kegyelmét, és elűzik Lelkét. {DA 339.2}   

Egészen más érzelmek töltötték be a meggyógyított ördöngösöket. Ők óhajtották szabadítójuk társaságát. Jelenlétében biztonságban érezték magukat a démonoktól, akik életüket gyötörték, férfikorukat tönkretették. Amikor Jézus be akart szállni a hajóba, szorosan mellette maradtak, lábához térdeltek, és könyörögtek, lehessenek közel Hozzá, hogy mindig hallhassák szavait. Ám Jézus megparancsolta nekik, hogy menjenek haza, és mondják el, mily nagy dolgot cselekedett az Úr érettük. 

Itt volt tehát számukra az elvégzendő munka - menjenek pogány otthonokba, s beszéljék el, micsoda áldást kaptak Jézustól. Nehezen váltak el a Megváltótól. Bizonyára súlyos nehézségeik lesznek pogány honfitársaik között. Oly hosszú ideig voltak kirekesztve a társadalomból, hogy ez látszólag alkalmatlanná tette őket a Jézustól kapott munkára. De amint Ő megmutatta kötelességüket, készek voltak engedelmeskedni. Nemcsak saját házanépüknek és szomszédaiknak szóltak Jézusról, hanem bejárták Decapolist, s mindenütt hirdették megmentő hatalmát, s elmondták, hogyan szabadította meg őket a démonoktól. E munkával nagyobb áldásban részesülhettek, mint ha csupán a maguk javára Őmellette maradtak volna. Az üdvösség jó hírének terjesztésében végzett munkálkodás visz közel a Megváltóhoz.    

 

A két meggyógyított ördöngös volt az első misszionárius, akiket, Krisztus elküldött, hogy hirdessék az evangéliumot Decapolis vidékén. Ezek az emberek csak néhány percig részesülhettek abban a kiváltságban, hogy hallhatták Krisztus tanítását. Jézus ajkáról egyetlen beszéd sem jutott fülükbe. Nem tudták úgy tanítani az embereket, ahogyan a tanítványok, akik nap mint nap Krisztussal voltak. Ám személyükben hordozták annak bizonyítékát, hogy Jézus a Messiás. El tudták mondani, amit ismertek, maguk láttak, hallottak Krisztus erejéből. Ezt mindenki megteheti, akinek szívét érintette Isten kegyelme. János, a szeretett tanítvány írta: "Ami kezdettől fogva vala, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk, és kezeinkkel illettünk, az életnek igéjéről. [...] Amit hallottunk és láttunk, hirdetjük néktek" (1Jn 1:1-3). Krisztus tanúbizonyságaiként el kell mondanunk, amit mi magunk láttunk, hallottunk, éreztünk. Ha lépésről lépésre követjük Jézust, jogunk van elmondani a lényegét annak az útnak, amelyen vezet minket. Elmondhatjuk, hogy tettük próbára ígéretét, s hogyan találtuk igaznak. Bizonyságot tehetünk, hogy megismertük Krisztus kegyelmét. Ez az a bizonyságtétel, melyre Urunk hív, s melynek hiányában a világ elvész.    

 

Bár Gadara lakói nem fogadták el Jézust, Ő nem hagyta őket a maguk választotta sötétségben. Amikor kérték, hogy távozzék tőlük, nem hallották még szavait. Nem tudták, mit utasítanak vissza. Ezért Ő még egyszer elküldte nekik a világosságot azok által, akiket hajlandók meghallgatni.

A disznók elpusztításával Sátán el akarta fordítani a népet a Megváltótól, hogy megakadályozza az evangélium hirdetését azon a környéken. Ami történt, az valójában úgy felrázta a vidéket, ahogyan semmi más nem tudta volna; a figyelem Krisztusra irányult. Bár a Megváltó eltávozott, az emberek, akiket meggyógyított, ott maradtak az Ő hatalmának tanúbizonyságaiként. Akik azelőtt a sötétség fejedelmének közvetítői voltak, most a világosság csatornáivá, Isten Fiának küldötteivé lettek. Az emberek álmélkodva hallgatták a csodálatos hírt. Ajtó nyílt az evangélium számára az egész tartományban. Amikor Jézus visszatért Decapolisba, az emberek köré sereglettek, és három napon át nemcsak a város lakói, hanem a környékből is ezrek hallották a megváltás üzenetét. Megváltónk még a démonok erejét is uralja, a gonosz munkálkodását fölülmúlja a jó.   

A gadarai ördöngősökkel való találkozás tanulságos volt a tanítványok számára. Megmutatta annak a romlásnak a mélységét, melybe Sátán akarja dönteni az egész emberiséget, és Krisztus küldetését - hogy megszabadítsa az embert a gonosz hatalmából. Azok a sírboltokban lakó, ördögöktől megszállott, fékezhetetlen indulatok és utálatos szenvedélyek rabságában sínylődő, tönkrement emberek jelképezik, hogy mivé lett volna az emberiség, ha Sátán igazgatása alatt marad. Sátán szüntelenül befolyást gyakorol az emberekre, összezavarja a felfogást, bűnre vezeti az elmét, erőszakra, rosszra ösztökél. 

Gyöngíti a testet, elhomályosítja az értelmet, lealacsonyítja a lelket. Ha az ember visszautasítja a Megváltó hívását, Sátánnak veti alá magát. Az élet minden területén - otthon, a munkahelyen, sőt még az egyházban is - tömegek teszik ezt nap mint nap. Ezért árasztotta el a bűn és az erőszak a földet, s az erkölcsi sötétség mint a halál előszele szennyezi be az ember környezetét. Megtévesztő kísértéseivel Sátán egyre gonoszabb bűnökre veszi rá az embert, míg az végleg lezüllik, megromlik. Erejével szemben az egyetlen biztosíték Jézus jelenléte. Emberek és angyalok előtt Sátán az ember ellenségeként és megrontójaként mutatkozik be, Krisztus pedig barátjaként és szabadítójaként. Lelke mindazt kifejleszti az emberben, ami nemesíti a jellemet, méltósággal ruházza fel a természetet. Isten dicsőségére alakítja az embert testileg, lelkileg és érzelmileg. "Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét" (2Tim 1:7). Elhívott bennünket "a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőségének"- jellemének - "elvételére" (2Thess 2:14), elhívott, hogy "az ő Fia ábrázatához hasonlatosak" legyünk (Róm 8:29). 

Olyan lelkek, akik Sátán eszközeivé alacsonyodtak, Krisztus ereje által az igazság küldötteivé alakulnak át, s Isten Fia elküldi őket, hogy elmondják, "mely nagy dolgot cselekedett veled az Úr, és mint könyörült rajtad" (Mk 5:19).

A hívás Máté 12:28-30.

"Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket" (Mt 11:28).  

Jézus a vigasztaló szavakat az Őt követő sokaságnak mondotta. A Megváltó kifejtette, hogy az ember csak Általa juthat el Isten ismeretére. Tanítványairól úgy beszélt, mint akiknek a mennyei dolgok ismerete adatott. Mindamellett senki sem érezhette magát kizárva gondoskodásából, szeretetéből. Mindenki Hozzá jöhet, aki megfáradt és megterheltetett.   

A vallási külsőségekre aprólékosan odafigyelő írástudók és rabbik érezték azt az űrt, melyet a bűnbánati rítusok sohasem tölthetnek be. A vámszedők és bűnösök tettethették, hogy elégedettek a testi- és földi dolgokkal, szívükben mégis bizalmatlanság és félelem honolt. Jézus a bánatos, megterhelt szívekre tekintett, amelyeknek reménye hiábavaló, mert földi örömökben keresnek megnyugvást vágyakozó lelküknek, és mindenkit hívott, hogy Benne pihenjen meg.   

Nyájasan hívta a keményem dolgozó népet: "Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek" (Mt 11: 29). 

E szavakkal Krisztus minden emberi lényhez szól. Tudják-e vagy sem, de mindnyájan megfáradtak és megterheltettek. Mindenkit nyomnak olyan terhek, melyeket csak Krisztus tud elmozdítani. Legnehezebb elhordozandó terhünk a bűn terhe. Ha magunkra maradnánk e teher hordozásában, összeroppannánk. "Az Úr mindnyájunk vétkét őreá veté" (Ésa 53:6). Ő hordozza bűneink terhét, leveszi a súlyt megfáradt vállunkról. Nyugodalmat ad. A gond, szomorúság terhét is Ő viseli. Hív, hogy minden gondunkat vessük Reá, mert szívében hordoz bennünket.   

Idősebb Testvérünk az örök trónnál áll. Minden lélekre letekint, aki Felé, mint Üdvözítő felé fordítja arcát. Tapasztalatból ismeri az emberiség gyengéit, szükségleteit, kísértéseinek erejét, mert Ő minden tekintetben hozzánk hasonlóan megkísértetett, kivéve a bűnt. Ő őrködik feletted, Isten remegő gyermeke. Megkísérttettél? Ő megszabadít. Gyenge Vagy? Ő megerősít. Tudatlan vagy? Ő megvilágosít. Megsebesültél? Ő meggyógyít. Az Úr "elrendeli a csillagok számát", ugyancsak Ő "meggyógyítja a megtört szívűeket és bekötözi sebeiket" (Zsolt 147:4.3). "Jöjjetek énhozzám" (Mt 11:28) - szól hívása. Bármi legyen is aggodalmatok, megpróbáltatásotok, tárjátok ügyeteket az Úr elé. Lelketeket megerősíti, hogy mindezt el tudjátok viselni. Megnyílik az út, hogy kitéphessétek magatokat szorultságotokból, nehézségeitekből. Minél gyöngébbnek és gyámoltalanabbnak érzitek magatokat, annál erősebbekké váltok az Ő ereje által. Minél nehezebb a teher, annál áldottabb a nyugalom, miután a terhek Hordozójára vetetted azt. A Krisztus által felkínált nyugalom világosan meghatározott feltételekhez kötött. Mindenki teljesítheti ezeket. Jézus pontosan elmondja, hogyan lelhetünk nyugalmat. }   

"Vegyétek föl magatokra az én igámat" (Mt 11:29) - mondja Jézus. Az iga a szolgálat eszköze. Az ökröt munka végett fogják igába, az iga feltétlenül szükséges a hatékony munkához. Ezzel a példával Krisztus arra tanít minket, hogy elhívásunk a szolgálatra élethossziglan szól. Fel kell vennünk igáját, ha Vele akarunk munkálkodni.   

A szolgálatra szólító iga Isten törvénye. Az Édenben kinyilatkoztatott, a Sínai hegyen kihirdetett, és az új szövetségben a szívbe írt nagy szeretet-törvény az, ami az emberi munkást Jézus akaratához köti. Ha saját elgondolásainkra hagyatkoznánk, saját akaratunk után mennénk, Sátán uszályába sodródnánk, felvennénk jellemvonásait. Ezért Isten körülhatárol minket akaratával, amely nagy, nemes és felemelő. Arra vágyik, hogy türelmesen és bölcsen vállaljuk a szolgálat kötelességét. A szolgálat igáját maga Krisztus hordozta emberként. Így szólt: "Hogy teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van" (Zsolt 40:9). "Azért szállottam le a mennyből, hogy ne a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem" (Jn 6:38). Az Isten iránti szeretet, az Ő dicsőségéért érzett buzgalom, a bukott emberiség szeretete hozta Jézust a földre szenvedni és meghalni.  

Ez volt életének irányító ereje. Ezt az elvet akarja velünk elfogadtatni. Sokak szíve a gondok terhe alatt sajog, mert fel akarnak nőni a világi követelményekhez. A világ szolgálatát választották, elfogadták kuszaságait, magukévá tették szokásait. Így jellemük beszennyeződik, életük megkopik. Érvényesülésük, világi vágyaik kielégítése érdekében megsebzik lelkiismeretüket, a szemrehányás még nagyobb terhét veszik magukra. A szüntelen való aggódás kimeríti az életerőt. Urunk azt szeretné, ha elvetnék a szolgaság igáját. Hívja őket, hogy az Ő igáját hordozzák, ezt mondja: "Az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű" (Mt 11:30). Megparancsolja, hogy keressék először Isten országát és igazságát, ígérete szerint minden, ami e földi élethez szükséges, megadatik. Az aggodalmaskodás vak, nem láthat a jövőbe, Jézus azonban kezdettől fogva látja a véget. Minden nehézségben van kész útja, amely a szabaduláshoz vezet. Mennyei Atyánk ezerféle módon gondoskodik rólunk - ezekről sejtelmünk sincs. Akik elfogadják azt az egy elvet, hogy az Istennek való szolgálatot és az Ő tiszteletét mindenek fölé helyezik, azok aggodalmai szertefoszlanak, sima ösvény tárul lábuk elé. 

"Tanuljátok meg tőlem, - mondja Jézus - hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek" (Mt 11:29). Be kell iratkoznunk Krisztus iskolájába, hogy szelídséget és alázatot tanuljunk Tőle. A megváltás folyamán készül föl a lélek a mennyre. Ez a felkészülés Krisztus ismeretét jelenti. Felülemelkedést jelent a sötétség fejedelmének iskolájában tanult eszméken, szokásokon, gyakorlaton. A léleknek meg kell szabadulnia mindentől, ami ellenkezik az Isten iránti hűséggel:   

Krisztus szívében tökéletes harmónia honolt Istennel, és a béke is tökéletes volt. Sohasem kábította el a dicséret, nem törte le sem a bírálat, sem a csalódás. A leghevesebb ellenállás és a legkegyetlenebb bánásmód mellet is megőrizte rettenthetetlen bátorságát. Állítólagos követői közül azonban sokak szíve aggódik, remeg, mert félnek Istenre bízni magukat. Nem vetik alá magukat teljesen, mert visszarettennek az ilyen mérvű alárendelés következményeitől. Pedig ha ezt nem teszik meg, nem találhatnak békességet.    

Az önszeretet hoz békétlenséget. Ha odafentről születünk, ugyanaz a gondolkodás hat át bennünket is, ami Jézust, - ez késztette, hogy megalázza Magát és megmentsen minket. Ekkor nem keressük a legmagasabb polcot. Arra vágyunk, hogy Jézus lábainál ülhessünk, Tőle tanulhassunk. Megértjük: munkánk értékét nem az szabja meg, hogy mekkora port verünk fel, mekkora zajt csapunk a világban, vagy milyen aktívak, buzgók vagyunk a magunk erejéből. Munkánk értéke azzal arányos, amilyen mértékben a Szentlélekből részesülünk. Az Istenben való bizodalom szentebb magasságokba emeli az elmét, úgyhogy nyugalomban őrizhetjük meg lelkünket.  

Az igát azért helyezik a baromra, hogy segítsen a súlyt húzni, könnyítse a terhet. Így van ez Krisztus igájával is. Ha akaratunk beleolvad Isten akaratába, ajándékait mások áldására használjuk, meglátjuk, hogy az élet terhe könnyű. Aki Isten parancsolatainak útján jár, az Krisztussal jár, s az Ő szeretetében megnyugszik a szív. Amikor Mózes így imádkozott: "Mutasd meg nékem a te utadat, hogy ismerjelek meg téged ", az Úr felelt neki: "Az én orcám menjen-é veletek, hogy megnyugtassalak?" (2Móz 33:13-14) A próféták által adatott az üzenet: "Így szólt az Úr: Álljatok az utakra, és nézzetek szét, és kérdezősködjetek a régi ösvények felől, melyik a jó út, és azon járjatok, hogy nyugodalmat találjatok a ti lelketeknek!" (Jer 6 :16) Így szól az Úr: " Vajha figyelmeztél volna parancsolataimra! olyan volna békességed, mint a folyóvíz, és igazságod, mint a tenger habjai" (Ésa 48:18).  

Akik Krisztus szavát megfogadják, lelküket vele őriztetik, életüket parancsainak alávetik, azok békességet, nyugalmat lelnek. A világon semmi sem képes elszomorítani őket, ha Jézus boldogít jelenlétével. A tökéletes belenyugvásban tökéletes a béke. Az Úr ezt mondja: "Kinek szíve reád támaszkodik, megőrzöd azt teljes békében, mivel Tebenned bízik" (Ésa 26:3). Életünk összekuszálódhat, de ha alávetjük magunkat a bölcs Mesterművesnek, Ő olyan mintázatú életet és jellemet alakíthat ki, amely az Ő dicsőségére szolgál. Az olyan jellemet, amely Krisztus dicsőségét - jellemét - fejezi ki, befogadják Isten Paradicsomába. Megújult nemzetség fog Vele járni fehérben, mert méltó lesz rá.    

Mivel Jézus által elnyerjük a nyugalmat, a menny már itt elkezdődik. Engedünk hívásának - "jöjjetek, tanuljatok tőlem" -, megyünk, s ezzel elkezdődik számunkra az örök élet. A menny: szüntelen közeledés Istenhez Krisztus által. Amennyivel többet időzünk a menny fényességében, annyival nagyobb és nagyobb dicsőség tárul fel előttünk, s minél többet tudunk Istenről, annál inkább növekszik boldogságunk. Mivel már ebben az életben Jézussal járunk, eltölthet szeretete, kielégíthet jelenléte. Amit csak befogadhat az emberi természet, azt itt megkaphatjuk. De mi ez ahhoz képest, ami ezután következik? Ezek "vannak az Isten királyiszéke előtt; és szolgálnak néki éjjel és nappal az ő templomában; és aki a királyiszékben ül, kiterjeszti sátorát felettük. Nem éheznek többé, sem nem szomjúhoznak többé; sem a nap nem tűz rájuk, sem semmi hőség: mert a Bárány, aki a királyiszéknek közepette van, legelteti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket; és eltöröl Isten az ő szemeikről minden könnyet" (Jel 7:15-17)

Az Iszlám, a kereszténység, és a próféciák 33 Kritikus tömeg

https://www.youtube.com/watch?v=SiWv0jkrA8Y&t=2705s

Az Iszlám, a kereszténység, és a próféciák (2/3) - Mekkától Rómáig

https://www.youtube.com/watch?v=j8DkDAqS_Gc&t=234s

Az Iszlám, a kereszténység, és a próféciák (1/3) - Testvérharc

https://www.youtube.com/watch?v=s__rFwc3Naw&t=42s

Kik az én testvéreim? Máté 12:22-50; Márk 3:20-35.

József fiai egyáltalán nem rokonszenveztek Jézus munkájával. Az életéről, munkájáról érkező hírek megdöbbentették, aggodalommal töltötték el őket. Hallották, hogy egész éjszakákat töltött imában, napközben pedig óriási tömeg kísérte, s még enni sem maradt ideje. Barátai úgy érezték, kimeríti magát a megfeszített munkával, s nem tudták mire vélni a farizeusok iránti magatartását, néhányan pedig attól tartottak, hogy elméje megzavarodott.   

Testvérei hallottak erről is, és a farizeusok vádjáról is, mely szerint Jézus Sátán hatalmával űzött ördögöket. Érzékenyen érintette őket a szemrehányás, melyet Jézussal való rokonságuk miatt kaptak. Tudták, hogy szavai és cselekedetei milyen megmozdulást idéztek elő, és nemcsak megriadtak bátor kijelentéseitől, hanem méltatlankodtak is amiatt, hogy az írástudókat és a farizeusokat elítélte. Elhatározták, hogy vagy meggyőzik Jézust, vagy az ilyen munka beszüntetésére kényszerítik. Rávették Máriát, hogy csatlakozzék hozzájuk. Jézust az anyja iránti szeretete segítségével majd rábeszélik, hogy legyen elővigyázatosabb - gondolták.  

Röviddel ezelőtt történt, hogy Jézus másodszor művelt olyan csodát, mellyel megszállott, vak és néma embert gyógyított meg, ezért a farizeusok újból megvádolták: "Az ördögök fejedelme által űzi ki az ördögöket" (Mt 9:34). Krisztus nyíltan megmondta nekik, hogy ha a Szentlélek munkáját Sátánnak tulajdonítják, elvágják magukat az áldás kútforrásától. Akik úgy beszéltek Jézus ellen, hogy nem vették észre isteni természetét, azok a Szentlélek által még beláthatják és megbánhatják tévedésüket, és bocsánatban részesülhetnek. Krisztus vére minden bűnt lemos, bármilyen legyen is az, ha a lélek megbánja és hisz, ám ha valaki elutasítja a Szentlélek munkáját, az oda kerül, ahol nincs számára megtérés, sem hit. Isten Lelke munkálkodik a szívben, s ha az ember készakarva utasítja el, és sátáninak minősíti, akkor azt a csatornát vágja el, melyen át Isten kapcsolatba léphet vele. Ha egy lélek végleg visszautasítja a Szentlelket, akkor Isten már semmit sem tehet érte.   

A farizeusok, akiket erre Jézus figyelmeztetett, maguk sem hitték el az Ellene felhozott vádat. Mégsem akadt egy sem a méltóságok között, aki a Megváltóhoz húzott volna. Szívükben hallották a Lélek hangját, mely Izrael Felkentjének jelenti ki Őt, és arra készteti őket, hogy vallják magukat tanítványainak. Jézus jelenlétének fényében felismerték szentségtelen voltukat, és kívánták az igazságot, melyre maguk nem tudtak eljutni. Csakhogy miután visszautasították Őt, túlságosan megalázó lett volna számukra, hogy Messiásként fogadják el. Miután ráléptek a hitetlenség útjára, túl büszkék voltak ahhoz, hogy belássák tévedésüket. Elszántan, erőszakosan vitatták a Megváltó tanítását, hogy ne kelljen belátniuk az igazságot. Hatalmának bizonyítékai felbőszítették őket. Nem akadályozhatták meg az Üdvözítőt a csodatételben, nem hallgattathatták el tanításait, de minden tőlük telhetőt megtettek, hogy félreértelmezzék, meghamisítsák szavait. Isten Lelke mégis követte őket, és számos akadályt kellett emelniük, hogy ellenálljanak erejének. A leghatalmasabb közvetítő küzdött velük, aki csak befolyásolhatja az emberi szívet, de ők nem engedtek.  

Nem Isten vakítja meg az embereket, nem Ő keményíti meg szívüket. Ő világosságot küld, hogy kijavíthassák hibáikat, biztos útra vezeti őket. Ennek a világosságnak az elvetése miatt vakul meg a szem, keményedik meg a szív. A folyamat sokszor fokozatos, szinte észrevehetetlen. Az ember Isten igéjéből kapja a világosságot, szolgái által vagy Lelkének ereje által, - ám ha ezt a fénysugarat nem veszi figyelembe, a lelki felfogás részben eltompul, s a világosság következő megnyilatkozását kevésbé tisztán érzékeli. Így sűrűsödik a sötétség, míg végül is éjszaka lesz a lélekben. Ez történt a zsidó vezetőkkel is. Meggyőződtek a Krisztust kísérő isteni erő felől, de hogy ellenállhassanak az igazságnak, a Szentlélek munkáját Sátánnak tulajdonították. Ezzel tudatosan választották a csalást, alávetették magukat Sátánnak, és ettől fogva már az ő ereje befolyásolta őket. 

Krisztusnak a Szentlélek elleni bűnnel kapcsolatos figyelmeztetéshez szorosan kapcsolódik az üres, gonosz beszéd elleni felhívás. A szavak megmutatják, mi van a szívben. "A szívnek teljességéből szól a száj." A szavak többet jelentenek a jellem kinyilvánításánál - vissza is tudnak hatni a jellemre.

 Az embereket befolyásolják saját szavaik. Sokszor pillanatnyi, Sátán által keltett indíttatásból irigység vagy gonosz vélekedés jut kifejezésre, olyasmi, amiben nem is igazán hisznek, de a kimondás visszahat a gondolkodásra. Saját beszédük csapja be őket, azt kezdik hinni, hogy amit sátáni ösztönzésre mondtak, igaz. Miután egyszer már kimondtak egy véleményt vagy döntést, gyakran túl büszkék ahhoz, hogy visszavonják, s addig bizonygatják igazukat saját maguknak, míg végül elhiszik. Veszélyes dolog kétkedő szót kimondani, veszélyes kétségbe vonni, bírálni az isteni világosságot. A könnyelmű, tiszteletlen bírálatok megszokása kihat a jellemre - tiszteletlenséget és hitetlenséget táplál. E szokás gyakorlói közül sokan nem is tudnak a veszélyről, míg végül készek a Szentlélek munkáját kritizálni és elutasítani. Jézus így szólt: "Minden hivalkodó beszédért, amit beszélnek az emberek, számot adnak majd az ítélet napján. Mert a te beszédedből ismertetel igaznak, és a te beszédedből ismertetel hamisnak" (Mt 12:34-37).   

Ezután azokat figyelmeztette, akiket érintettek szavai, boldogan hallgatták Őt, de nem rendelték alá magukat, hogy a Szentlélek bennük lakozzék. Nemcsak az ellenállás, hanem a mulasztás is rombolja a lelket. "Mikor pedig a tisztátalan lélek kimegy az emberből, - mondotta Jézus - víz nélkül való helyeken jár, nyugalmat keresve, és nem talál: akkor ezt mondja: Visszatérek az én házamba, ahonnét kijöttem. És odamenvén, üresen, kisöpörve és fölékesítve találja azt. Akkor elmegy és vesz maga mellé más hét lelket, gonoszabbakat ő magánál, és bemenvén, ott lakoznak" (Mt 12:435).  

Sokan voltak Krisztus idejében - ahogyan ma is -, akiket Sátán hatalma egy időre, úgy tűnik, megtört. Isten kegyelme által megszabadultak a lelkeket uralma alatt tartó gonosz szellemektől. Örvendeztek Isten szeretetében, ám, akár a példázatbeli köves földhöz hasonlító hallgatók, nem lakoztak abban. Nem rendelték alá magukat naponta Istennek, hogy Krisztus szívükben lakozhassék, és amikor a gonosz lélek visszatért, s vett maga mellé "más hét lelket, gonoszabbakat ő magánál" (Mt 12: 45), mindenestül a gonosz hatalmába kerültek.

Amikor a lélek aláveti magát Krisztusnak, új erő veszi birtokába az új szívet. Olyan változás megy végbe, amelyet az ember maga sohasem képes véghezvinni. Természetfeletti munka ez, természetfeletti elemet visz az emberi természetbe. A Krisztusnak alárendelt lélek az Ő vára lesz, melyet megtart e lázadó világban. Szándéka az, hogy az Övén kívül semmilyen hatalmat ne ismerjenek el. A mennyei közbenjárók által így birtokba vett lélek már bevehetetlen a Sátán ostromának. Ám, hacsak alá nem vetjük magunkat Krisztus irányításának, a gonosz fog uralkodni felettünk. Elkerülhetetlenül a világ feletti uralomért vívó két nagyhatalom egyike vagy másika irányít bennünket. Nem szükségszerű, hogy szabad akaratból a sötétség országának szolgálatába álljunk, uralma alá kerüljünk. Csak éppen el kell mulasztanunk a szövetségkötést a világosság országával. Ha nem működünk együtt a mennyei közvetítőkkel, akkor Sátán veszi birtokba a szívet, s lakóhelyévé teszi. 

A gonosz elleni egyetlen védekezés az, ha hit által Krisztus lakozik a szívben, igazságban. Hacsak nincs élő kapcsolatunk Istennel, sohasem állhatunk ellent a szentségtelen hatásoknak - önszeretetnek, saját vágyaink kielégítésének, a bűnre való kísértésnek. Lemondhatunk számos rossz szokásról, egy időre elhagyhatjuk Sátán társaságát, de ha nincs élő kapcsolatunk Istennel, ha nem vetjük alá magunkat neki percről percre, vereséget szenvedünk. A Krisztussal fenntartott személyes ismeretség és folytonos közösség híján az ellenség kénye-kedvének vagyunk kiszolgáltatva, s végül az ő parancsait kell végrehajtanunk  

"Ennek az embernek utolsó állapota gonoszabb lesz az elsőnél. Így lesz - mondotta Jézus - ezzel a gonosz nemzetséggel is" (Mt 12 : 45). Senki sincs úgy megkeményedve, mint az, aki semmibe vette a kegyelmi hívást, és a kegyelem Lelke ellen cselekedett. A Szentlélek elleni bűn leggyakoribb formája az, amikor valaki kitartóan semmibe veszi a menny bűnbánatra hívó szavát. Minden lépés, amellyel elutasítjuk Krisztust, egy lépés a megváltás elutasítására is, és a Szentlélek elleni bűn felé is.    

A zsidó nép Krisztus elutasításával ezt a megbocsáthatatlan bűnt követte el. A kegyelmi hívás elvetésével mi is ugyanabba a hibába eshetünk. Megbántjuk az élet Fejedelmét, és szégyent hozunk Rá a Sátán zsinagógája és a mennyei világ előtt, ha nem hallgatunk az Ő hírnökeire, hanem inkább Sátán közvetítőire figyelünk, akik elvonják a lelkeket Krisztustól. Ha valaki így cselekszik, az nem talál sem reményt, sem megbocsátást, míg végül már nem is vágyik arra, hogy megbékéljen Istennel. }   

Miközben Jézus még tanította a népet, tanítványai üzenetet hoztak, hogy anyja és testvérei odakinn vannak, s látni szeretnék Őt. Jézus olvasott szívükben, "Ő pedig felelvén, monda a hozzá szólónak: Kicsoda az én anyám; és kik az én testvéreim? És kinyújtván kezét az ő tanítványaira, monda: Ímé az én anyám és az én testvéreim! Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az nékem fitestvérem, nőtestvérem és anyám" (Mt 12: 48-50).    

Mindazt, aki hittel elfogadja Krisztust, az emberi rokonságnál szorosabb kapocs köti össze Vele. Eggyé lesz Vele, amiképpen Ő is egy az Atyával. Anyja is közelebbi és biztonságosabb kapcsolatban volt Vele hit és cselekedetek által, mint a természetes rokonság által. Testvéreinek semmi hasznuk sem származik a kapcsolatból, ha nem fogadják el Őt személyes Megváltójuknak.

Micsoda támaszra lelt volna Krisztus földi rokonaiban, ha mennyei követként hisznek Benne, és együttműködnek Vele Isten munkájának végzésében! Hitetlenségük beárnyékolta Jézus földi életét. Ez is része volt annak a keserűségnek, melyet a kín poharából Ő kiürített érettünk.    

Isten Fia mélyen átérezte az emberi szívekben gyúlt ellenségeskedést az evangéliummal szemben. Még jobban fájt ez Neki otthonában, hiszen az Ő szíve nyájas, szeretetteljes volt, és nagyra értékelte a családi köteléket. Testvérei azt kívánták, hogy vesse alá Magát az ő elgondolásaiknak, viszont az ilyen eljárás egyáltalán nem lett volna összhangban Jézus isteni küldetésével. Fivérei úgy tekintettek Rá, mint akinek szüksége van tanácsaikra. Emberi szemszögből ítélték meg Őt, véleményük szerint csak olyasmit lenne szabad mondania, ami elfogadható az írástudók és farizeusok számára, ezzel lecsendesíthetné a szavai nyomán támadt bosszantó ellentéteket. Azt gondolták, magánkívül van, amikor isteni hatalmat igényel Magának, és a rabbik fölé helyezkedik, mint bűneik ostorozója. Tudták, hogy a farizeusok lesik az alkalmat a vád benyújtására, és úgy érezték, Jézus felkínálta nekik ezt a lehetőséget.    

Rövidlátásukban nem tudták áttekinteni Jézus betöltendő küldetését, ezért nem is érezhettek együtt Vele a próbáiban. Nyers, lebecsülő szavaik tanúsága szerint nem érzékelték helyesen jellemét, s nem vették észre, hogy az isteni és az emberi fűződött itt egybe. Gyakran látták csordultig telve bánattal, de ahelyett, hogy vigasztalták volna, lelkületük és szavaik csak megsebezték szívét. Érzékeny természetét gyötörték, indítékait félreértették, munkáját nem foghatták föl.   

Testvérei sokszor a farizeusok elcsépelt, elavult filozófiájával hozakodtak elő, s úgy képzelték, taníthatják azt, Aki minden igazságot ismer, és minden titkot tud. Amit nem értettek, azt nyíltan elítélték. Jézust a végsőkig próbára tették szemrehányásaik, lelke megfáradt, elcsüggedt. Hitet tettek Isten mellett, és azt gondolták, igényt tarthatnak Rá, miközben Isten testben velük volt, csak nem tudtak róla.    

Ezek a dolgok tövisekkel borították Krisztus útját. Annyira bántotta saját családjának téves felfogása, hogy megkönnyebbült, ha bárhová ment, ahol ezt nem tapasztalta. Volt egy otthon, melyet szívesen látogatott: Lázár, Mária és Márta háza, mert a hit és szeretet légkörében lelke nyugodalmat lelt. Mégsem akadt e földön senki, aki felfoghatta volna isteni küldetését, vagy ismerte volna a terhet, melyet az emberiségért hordoznia kellett. Gyakran csak az egyedüllétben könnyebbült meg, amikor mennyei Atyjával lépett kapcsolatba. }   

Aki Krisztusért szenvedni hivatott el, akinek félreértést, bizalmatlanságot kell elszenvednie még saját otthonában is; az vigaszra lelhet abban a gondolatban, hogy Jézus is elszenvedte ugyanezt. Ő könyörületre indul az ilyenek iránt. Arra int, hogy találjanak Benne társra, könnyebbüljenek meg ott, ahol Ő: az Atyával való közösségben.   

Akik elfogadják Krisztust személyes Megváltójuknak, azok nem maradnak árván, nem kell hogy egyedül viseljék el az élet megpróbáltatásait. Jézus a mennyei család tagjaivá fogadja őket, s bátorítja, hogy Atyját Atyjuknak nevezzék. Ők Jézus "kicsinyei", kedvesek Isten szívének, a leggyengédebb és legmaradandóbb kötelékkel kapcsolódnak Hozzá. Túláradó gyöngédsége annyival múlja felül azt, amit apánk és anyánk érez irántunk gyámoltalanságunkban, amennyivel az isteni az emberi fölött áll.    

Krisztusnak a népéhez fűződő viszonyát gyönyörűen szemlélteti az Izraelnek adott törvény. Ha egy elszegényedett zsidó kénytelen volt megválni vagyonától, s magát is el kellett adnia szolgának, legközelebbi rokonának kötelessége volt kiváltani őt és örökségét (Lásd 3Móz 25 :25. 47-49; Rúth 2:20!). Így a bűn következtében elveszített örökségünk és magunk megváltásának műve Rá hárult, aki "közeli rokonunk". Megváltásunkért lett hozzátartozónkká. Megváltó Urunk közelebb áll hozzánk, mint apánk, anyánk, testvérünk, barátunk, hitvesünk. "Ne félj, - mondja - mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!" "Mivel kedves vagy az én szemeimben, becses vagy és én szeretlek: embereket adok helyetted, és népeket a te életedért" (Ésa 43:1.4).    

Krisztus szereti a trónját körülvevő mennyei lényeket, de mi magyarázza azt a nagy szeretetet, mellyel bennünket szeret? Nem érthetjük meg, csak tapasztalhatjuk, hogy így van. Ha pedig Vele tartjuk a rokonságot, milyen gyöngéden kell tekintenünk Urunk fivéreire és nővéreire! Nem kellene-e igyekeznünk felismerni, hogy mire kötelez Istennel való rokonságunk? Isten családjába fogadott bennünket, nem kellene-e tehát tisztelnünk Atyánkat és rokonságunkat?