A vízözön 1 Mózes 6; 7; 8 és 9:8-17

Séth utódait Isten fiának, Kain utódait ember fiának hívták. Amikor Isten fiai összekeveredtek az emberek gyermekeivel, megromlottak. A velük való összeházasodással feleségük befolyása által elvesztették rendkívüli szent jellemüket, és egyesültek Kain fiaival bálványimádásukban. Sokan semmibe vették Isten jellemét, és nem tisztelték parancsolatait. Voltak azonban néhányan, akik igazságosan cselekedtek, akik félték és tisztelték Teremtőjüket. Noé és családja is ezen kevés igazak közé tartozott

Az emberek gonoszsága olyan nagy volt és olyan félelmetesen megnövekedett, hogy Isten bánkódott azon, hogy embert teremtett a földre, mert látta, hogy mily nagy az emberben a rossz és hogy szíve tele van rosszindulattal

Több mint száz évvel a vízözön előtt Isten egy angyalt küldött a hűséges Noéhoz, és tudatta vele, hogy többé nem kegyelmez a megromlott emberiségnek. De nem akarta őket tudatlanságban hagyni szándéka felől. Ki akarta oktatni Noét, hogy hűséges prédikátorrá tegye, hogy figyelmeztesse a világot közelgő pusztulására, hogy a föld lakóinak nincs mentségük. Megbízta Noét, hogy prédikáljon a népnek, és egy bárkát kellett készítenie Isten utasítása szerint saját magának és családjának megmentésére. De nemcsak prédikálni kellett, hanem a bárka építésének példája által mindenkit meg kellett győznie, hogy elhiggyék azt, amit hirdet. 

Noé és családja nem egyedül félte Isten, és nem egyedül engedelmeskedett neki. De Noé volt valamennyiük között a legkegyesebb és legszentebb a földön. Csak az ő életét őrizte meg Isten, hogy végrehajtsa az Ő akaratát, és bárkát építve figyelmeztesse a világot a közelgő ítéletre. Matuzsálem Noé nagyapja a vízözön évéig élt. Mások is elhitték Noé prédikálását, és segítettek neki a bárka építésében de meghaltak mielőtt a vízözön eljött a földre. Noé prédikálása és a bárka építésének példája által kárhoztatta a világot

Isten mindenkinek alkalmat adott arra, hogy bűnbánatot tartsanak, és megtérjenek. Nem hittek azonban Noé prédikálásában. Kicsúfolták figyelmeztetéseit, és kigúnyolták a szárazföldön lévő hatalmas hajót. Noénak nem sikerült, hogy megjavítsa embertársait. De több mint száz évig kitartott azon törekvésében, hogy az embereket bűnbánatra és Istenhez való megtérésre bírja. A bárkára mért minden kalapácsütés egy prédikáció volt a néphez. Noé utasítást adott, prédikált, dolgozott, miközben az emberek csodálkozva szemlélték és fanatikusnak tartották. 

A bárka építése 

Isten megadta Noénak a bárka pontos méreteit, és építésére vonatkozólag részletes utasítást adott. A bárka sok tekintetben nem úgy készült, mint a hajó, hanem mint a ház, amelynek alapja hasonló a csónakéhoz, amely a vízen úszik. Három emelet magas volt, és a tetején lévő ablakon keresztül kapott világosságot. Oldalán volt az ajtaja. A különféle állatok befogadására szolgáló fülkéket úgy csinálták, hogy a tetőn lévő ablakon át valamennyire világosság áradt. A bárka ciprusfából és akácfából készült, amely évszázadok múlva sem korhadt el. Nagyon tartós építmény volt, amelyet emberi bölcsesség nem tudott volna kitalálni. Isten volt a tervezője és Noé az épít őmestere

Habár Noé minden tőle telhetőt megtett, hogy munkáját aprólékosan elvégezze, egymaga úgy sem tudott volna ellenállni a vihar erejének, amit Isten akart hozni a földre haragjának hevében. Az épület befejezése lassan haladt. Minden gerenda pontosan beillett a helyére, minden eresztéket bekentek szurokkal. Mindazt, amit az emberek megtehettek, megtettek, hogy tökéletes munkát végezzenek, de mindezek után is csak Isten tudta megőrizni az építményt csodálatos erejével a haragos, feltornyosuló hullámokon. 

Egy nagy sokaság látszólag elfogadta Noé figyelmeztetéseit, de mégsem fordult teljesen Istenhez igaz bűnbánattal. Bizonyos próbaidőt kaptak, amely alatt megvizsgálták és kipróbálták őket. De nem állták ki a próbát. A rajtuk uralkodó elfajulás legyőzte őket, és végül csatlakoztak azokhoz, akik romlottságukban kinevették és kigúnyolták a hűséges Noét. Nem akartak szabadulni bűneiktől, hanem továbbra is többnejűségben éltek, és folytatták romlott szenvedélyeik kielégítését.

Próbaidejük nemsokára végéhez közeledett. Ekkor a világ hitetlen, gúnyolódó lakói Isten erejének különleges jelét látták. Noé hűségesen követte az Istentől kapott utasításokat. A bárkát befejezték pontosan Isten utasításai szerint. Rendkívüli nagy mennyiségű eledelt raktároztak el ember és állat számára. Amikor ezt elvégezték, Isten megparancsolta a hűséges Noénak: „Menj be te és egész házadnépe a bárkába, mert téged láttalak igaznak előttem ebben a nemzedékben.” (I. Móz. 7:1) 

Az állatok bemennek a bárkába 

Az Úr angyalokat küldött, hogy összegyűjtsék az erd őkből és mezőkről az állatokat, amelyeket teremtett. Angyalok haladtak az állatok előtt, amelyek követték őket kettesével, hímek és nőstények, a tiszta állatok pedig hetesével páronként. Ezek az állatok a legvadabbtól a legszelídebbig és legártatlanabbig békésen és ünnepélyesen vonultak be a bárkába. Az eget mindenféle madarak fellege borította, amelyek páronként a bárka felé repültek hímek és nőstények, míg a tiszta állatokból hét pár. A világ csodálkozva szemlélte őket, néhányan félelemmel. Lázadásuk azonban annyira megkeményítette őket, hogy Isten hatalmának ezen legszembetűnőbb megnyilatkozása is csak pillanatnyi hatást tett rájuk. Hét napon keresztül vonultak be a bárkába ezek az állatok, és Noé elrendezte őket a számukra elkészített helyeken

Amikor az ítéletre megérett emberiség látta, hogy a nap dicsőségesen fénylik és a föld majdnem édeni szépségébe öltözött, felébredő félelmüket zajos mulatságokkal űzték el, és erőszakos cselekedeteikkel láthatólag kihívták magukra Isten haragjának kitöltését

Most már minden kész volt a bárka bezárásához, amelyet azonban Noé nem tudott elvégezni belülről. A gúnyolódó sokaság egy angyalt látott leszállni a mennyből, villámláshoz hasonlóan, ragyogó öltözetben, aki bezárta az erős külső ajtót, és azután újra felrepült a mennybe. 

Noé és családja már hét napja tartózkodott a bárkában, mielőtt az eső esni kezdett a földre. Ez idő alatt berendezkedtek a hosszú ott tartózkodásra, amíg víz borítja majd a földet. A hitetlen sokaság e napokat istenkáromló mulatságokkal töltötte el. Azt gondolták, hogy mivel Noé jövendölése nem teljesedett be azonnal a bárkába való bevonulása után, csalás áldozata lett, és lehetetlen, hogy a világ vízözön által pusztuljon el. Ezt megelőzően még nem volt eső a földön. Ködpára szállt fel a vizekből, amely éjjel harmatként leszállt, és megelevenítette a növényzetet, és virágzásba borította őket.

Habár az emberek látták Isten hatalmának ünnepélyes megnyilatkozását, hogy az állatok természetellenes módon elhagyták az erdőket, mezőket és bevonultak a bárkába, és Isten angyala ragyogó öltözetben és félelmetes fenségében leszállt a mennyből és bezárta az ajtót, mégis megkeményítették szívüket, folytatták dőzsölésüket és az isteni hatalom megnyilatkozásának kigúnyolását  

A vihar kitör 

A nyolcadik napon azonban fekete felhők gyülekeztek az égen. A mennydörgések és a cikázó villámok felvillanása kezdték megrettenteni az embereket és az állatokat. A felhőkből megeredt az eső, amit még sohasem látták, és szívük megtelt ijedelemmel. Az állatok eszeveszett félelemmel futkostak, és nyüszítő hangjuk úgy tűnt fel, mintha saját sorsukat s az ember végzetét nyöszörögték volna. A vihar hatalmassá nőtt, mialatt a víz úgy ömlött az égből, mint egy óriási vízesés. A folyók kiléptek medrükből, és a vizek a völgyekbe zúdultak. A nagy mélységek forrásai is feltörtek. A vízsugarak leírhatatlan erővel törtek fel a földből, és a hatalmas sziklákat több száz láb magasba dobták fel a levegőbe, amelyek azután mélyen a földbe fúródtak

Az emberek először kezük munkájának pusztulását szemlélték. Ragyogó épületeiket, szépen elrendezett kertjeiket és ligeteiket, ahol bálványaikat elhelyezték, megsemmisítették az ég villámai. Romjaik mindenüvé szétszóródtak. Oltárokat emeltek a ligetekben és ott áldoztak bálványaiknak, amelyeken emberáldozatokat is bemutattak. Ezeket utálta Isten, azért haragjában lerontotta őket szemük előtt, és megremegtette őket az élő Istennek, az ég és föld Teremtőjének hatalma, és tudtukra adta, hogy ezek az undok ságaik és rettenetes bálványáldozataik okozták pusztulásukat.

A vihar hevessége növekedett, és az elemek háborgásába belevegyült az emberek üvöltése, akik megvetették Isten tekintélyét. A fák, épületek, sziklák a föld minden irányában szétrepültek. Az emberek és állatok félelme leírhatatlan volt. Maga Sátán is kénytelen volt ott lenni a háborgó elemek között, és remegett életéért. Gyönyörködött abban, hogy uralja az emberi fajt, és azt kívánta volna, hogy éljenek és gyakorolják utálatosságaikat és fokozzák a menny Istene elleni lázadásukat. Átkokat szólt Isten ellen. Kegyetlenséggel és igazságtalansággal vádolta Őt. Az emberek közül sokan Sátánhoz hasonlóan káromolták Istent, és ha sikerült volna lázadásuk, lerántották volna Őt igazságának trónjáról.  

Miközben egyesek káromolták és átkozták Teremtőjüket, mások őrjöngtek a félelemtől és a bárka felé nyújtva kezüket bebocsátásért könyörögtek. Ez azonban lehetetlen volt. Isten zárta be az ajtót, az egyetlen bejáratot. Noét bezárta a bárkába, az istenteleneket pedig kizárta. Csak az Úr nyithatta ki az ajtót. Bűnbánatuk és esdeklésük már késő volt. Meg kellett tudniuk, hogy van egy élő Isten, aki hatalmasabb az embereknél, akivel dacoltak, akit káromoltak. Megtörten könyörögtek hozzá, de fülét nem nyitotta meg kiáltásukra. Némelyek kétségbeesésükben megpróbáltak erőszakkal betörni a bárkába, de az erős építmény ellenállt támadásuknak. Mások a bárkába kapaszkodtak, de a tomboló hullámok elragadták őket, vagy a minden irányban szétszóródó sziklák és fák sodorták le őket.

Azok, akik könnyen vették Noé figyelmeztetését, és kinevették az igazság hűséges prédikátorát, túl későn tértek meg hitetlenségükből. A bárka hevesen himbálózott, hánykolódott a vízben. A benne levő állatok nagy hangzavarral fejezték ki vad félelmüket, mégis az elemek tombolása, a hullámok háborgása ellenére a szétszórt fák és sziklák között a bárka biztonságban haladt. Hatalmas erejű angyalok irányították, és őrizték meg a bajtól. A bárka megőrzése a 40 napon és 40 éjjelen át tartó félelmetes vihar minden pillanatában a Mindenható hatalmának csodája volt

A viharnak kitett állatok az emberekhez rohantak, az emberek társaságát keresve, mintha segítséget vártak volna tőlük. Némelyek hatalmas állatokra kötözték magukat és gyermekeiket, tudva, küzdeni fognak életükért, és a legmagasabb helyekre fognak felkapaszkodni, hogy megmeneküljenek az emelkedő víztömegtől. A vihar dühe nem csökkent, a víz gyorsabban növekedett, mint azelőtt. Némelyek magas fákra erősítették magukat a föld legmagasabb pontjain, de a fákat gyökerestől kitépte a vihar, és sebesen vitte a levegőben és úgy tűnt fel, mintha bevetették volna őket a sziklákkal és földdel együtt a sistergő, kavargó hullámokba. Az emberek és állatok a legmagasabb helyekre menekültek, míg végül valamennyien együtt zuhantak bele a tajtékzó hullámokba, amelyek majdnem elérték a föld legmagasabb pontját. Végül a vizek elérték a legmagasabb helyeket is, és az emberek és állatok elvesztek a vízözön által

Noé és családja aggódva figyelték a vizek növekedését. Szerettek volna újra kimenni a földre. Ekkor Noé egy hollót bocsátott ki, amely azonban újra visszajött, elrepült és visszarepült a bárkához. Noé nem kapta meg a kívánt hírt, ekkor egy galambot bocsátott ki, amely nem találva nyugvóhelyet, újra visszatért a bárkába. Hét nap múlva ismét elküldte a galambot, és amikor az olajágat hozott csőrében, nagy öröm fogta el családját, amely oly sokáig volt bezárva a bárkába

Noé áldozata és Isten ígérete 

Noé nem feledkezett meg Istenről, aki oly kegyelmesen megőrizte őt, hanem azonnal oltárt emelt, és vett minden tiszta állatból és minden tiszta madárból, és megáldozta égőáldozatul az oltáron, és kifejezte háláját Isten iránt, hogy csodálatosan megőrizte őket. Noé áldozata édes illatként szállt fel Istenhez, aki elfogadta az áldozatot és megáldotta Noét és családját. Itt egy tanítás áll mindazok számára, akik élni fognak a földön, hogy Isten kegyelmének és szeretetének minden irántuk való megnyilatkozásáért mindannyiuk első cselekedete az legyen, hogy hálás köszönettel és alázatos imádattal forduljanak felé.

Az embert pedig, hogy ne féljen a gyülekező felhőktől és a lehulló esőtől, és hogy ne éljen állandó rettegésben egy másik vízözöntől félve, Isten kegyelemesen bátorította Noét és családját ezen ígérettel: „Szövetséget kötök ti veletek, hogy soha ezután el nem vész özönvíz miatt minden test; és soha sem lesz többé özönvíz a földnek elvesztésére. És monda az Isten: Ez a jele a szövetségnek, melyet én örök időkre szerzek közöttem és ti köztetek, és minden élő állat között, mely ti veletek van. Az én ívemet helyeztetem a felhőkbe, s ez lesz jele a szövetségnek közöttem és a föld között. És lészen, hogy mikor felhővel borítom be a földet, meglátszik az ív a felhőben, Azért legyen tehát az ív a felhőben, hogy lássam azt és megemlékezzem az örökkévaló szövetségről Isten között és minden testből való élő állat között, amely a földön van.” (I. Móz. 9: 11– 14, 16

Milyen leereszkedés Isten részéről! Milyen részvét a tévelygő ember iránt, hogy a szép, sokszínű szivárványt helyezi a felhőkbe a nagy Istennek az emberrel kötött szövetsége jeléül! Ez a szivárvány bizonyítéka annak a ténynek, hogy Isten vízözön által pusztította el a föld lakóit nagy gonoszságuk miatt. Az Ő célja az volt, hogy amikor a későbbi nemzedékek gyermekei látják az ívet a felhőben és megkérdezik ennek az egeket átívelő dicsőséges szivárványnak az okát, szüleik meg tudják magyarázni nekik a régi világnak vízözön általi pusztulását, mivel az emberek átadták magukat a különböző gonoszságoknak és hogy a Mindenható kezei hajlították meg a szivárvány ívét és helyezték el jelül a felhőbe, hogy többé sohase hoz vízözönt a földre.  

E felhőkbe helyezett jelkép erősítse mindnyájunk hitét és vessük bizalmunkat Istenbe, mert e szivárvány Isten kegyelmének és jóságának jele az ember iránt, hogy habár kihívták Isten haragját és özönvíz által semmisítette meg a földet, kegyelme mégis körülveszi a földet. Amikor Isten letekint a felhőben levő szivárványívre, azt mondja, hogy megemlékezik. Nem akarja, hogy ezt úgy értsük, hogy Ő feledékeny, hanem saját nyelvén beszél az emberhez, hogy jobban megértse Őt. 

Séth és Énok 1 Mózes 4:25, 26; 5:3-8, 18-24; Bírák 14, 15

  

Séth értékes jellem volt, és Ábel helyét kellett elfoglalnia a jó cselekvésében. Ő azonban a bűnös Kainhoz hasonlóan szintén Ádám fia volt, aki Ádám jelleméből nem örökölt több természetes jóságot, mint Kain. Bűnben született, de miután elfogadta atyjának, Ádámnak hűséges tanításait Istennek kegyelme által, tisztelte Istent az Ő akaratának cselekvései által. Elkülönült Kain romlott leszármazottaitól, és úgy munkálkodott, mint ahogyan Ábel tette volna, ha életben marad, hogy visszafordítsa az emberek gondolatait, hogy tiszteljék Istent és engedelmeskedjenek neki.

Énok szent ember volt. Őszinte szívvel szolgálta Istent. Felismerte az emberi család romlottságát, ezért elkülönült Kain leszármazottaitól, és megfeddte őket nagy gonoszságukért. Éltek a földön olyanok, akik

elismerték, félték és imádták Istent. Az igaz Énokot azonban annyira bántotta az istentelenek növekvő gonoszsága, hogy nem akart velük naponta érintkezni, attól félve, hogy befolyásolja őt hűtlenségük, és gondolatban nem tud olyan tisztelettel Istenre tekinteni, amely az Ő magasztos jelleméhez illik. Lelkében gyötrődött, amikor naponta látta, hogyan tapossák lábban Isten tekintélyét. Úgy döntött, hogy külön válik tőlük, és idejének legnagyobb részét magányban tölti, amelyet elmélkedésnek és imának szentelt. Istennel időzött és hozzá imádkozott, hogy tökéletesebben megismerje akaratát és cselekedhesse azt. Isten angyalai által érintkezett Énokkal, és isteni utasításokat adott neki. Tudatta vele, hogy nem tűri el mindvégig az ember lázadását, hogy célja a bűnös emberiség megsemmisítése vízözön által

A tiszta és gyönyörű Éden kert, – amelyből ősszüleinket kiűzték – megmaradt mindaddig, amíg a vízözön nem pusztította el a földet. Isten ültette azt a kertet, és különösképpen megáldotta, és csodálatos gondviselésben elvitte a földről, és dicsőségesebben felékesítve hozza majd vissza a földre újra, mint mielőtt elvitte a földről. Isten meg akarta őrizni tökéletes művének egy mintapéldányát átoktól mentesen, amely átokkal sújtotta a földet.

Az Úr Énok előtt világosan feltárta a megváltás tervét és a prófétaság Lelke által átvitte őt a nemzedékeken, amelyeken a vízözön után kellett élniük, és megmutatta nekik a Jézus eljövetelével és a világ végével kapcsolatos nagy eseményeket. (Júd. 14) 

Énokot nyugtalanította a halál. Úgy tűnt fel előtte, hogy az igazak és gonoszok egyformán szállnak a sírba, és ez lesz a végük. Nem tudta meglátni világosan az igazak síron túli életét. Prófétai látomásban tanítást kapott Isten Fiáról, akinek az emberiség áldozatául meg kellett halnia. Megmutatták neki Jézus eljövetelét az égnek felhőiben, az angyali seregek kíséretében, hogy az igaz halottaknak életet adjon, és kiváltsa őket sírjaikból. Látta a Jézus második eljövetelének idejében élő világ romlottságát, amikor a kérkedő, vakmerő, makacs nemzedék fellázad Isten törvénye ellen, megtagadja Istent és az Úr Jézus Krisztust, lábbal tapos vérén, és megveti engesztelő áldozatát. Látta az igazaknak dicsőséggel való megkoronázását, a gonoszok elkülönítését az Úr jelenlététől, és tűz által való megmentésüket.

Énok elragadtatása 

Énok mind jobban mennyeivé vált, ahogy Istennel érintkezett. Arca szent fénnyel sugárzott, amely akkor is ott ragyogott tekintetében, amikor tanította azokat, akik hallani akarták bölcs szavait. Mennyei, méltóságteljes megjelenése áhítattal töltötte el az embereket. Az Úr szerette Énokot, mivel állhatatosan követte Őt, visszariadt a gonoszságtól, és valóban kereste a menny ismeretét, hogy tökéletesen cselekedhesse az Ő akaratát. Igyekeztek még szorosabban egyesülni Istennel, akit félt, tisztelt és imádott. Isten nem engedte meg, hogy Énok meghaljon, mint a többi ember, hanem elküldte angyalát, hogy vigye őt a mennybe anélkül, hogy halált látott volna. Az igazak és gonoszok jelenlétében Énokot elvitték közülük. Azok, akik sz erették őt, azt gondolták, Isten otthagyja őt valamely félreeső helyen, de miután állhatatosan keresték és képtelenek voltak megtalálni őt, jelentették, hogy nincs meg, mert Isten magához vet te.   

Az Úr itt az egyik legfontosabb leckére tanítja Énokot, az elbukott Ádám utódjának átváltozása által, hogy mindazok jutalmat nyernek, akik hitben a megígért áldozatra támaszkodnak és hűségesen engedelmeskednek Isten parancsolatainak. Itt újra két osztályt látunk ábrázolva, akik Krisztus eljöveteléig létezni fognak: az igazak és a gonoszok, a lázadók és hűségesek osztályát. Isten megemlékezik az igazakról, akik félik őt. Drága Fiáért becsüli és kedveli őket, és örök életet ad nekik. De a gonoszokat, akik lábbal tapossák tekintélyét, kiirtja a földről, és olyanokká lesznek, mintha sohasem léteztek volna. 

Ádám bukása után a tökéletes boldogság állapotáról a bűn és nyomorúság állapotába zuhanva, az embert a csüggedés veszélye fenyegette, hogy így tudakozódjék: „Hiábavaló az Isten szolgálata, és mi haszna, hogy megtartjuk törvényeit, és hogy alázatosan járunk a Seregeknek Ura előtt?” (Mal. 3:14), amióta átok nyugszik az emberiségen és mindnyájunk osztályrésze a halál? De azok a tanítások, amelyeket Isten adott Ádámnak és amelyeket megújított Séthnek és teljesen kifejtett Énok által, elűzték a sötétséget és homályt, és reményt nyújtottak az emberiségnek, hogy amiképpen Ádám által eljött a halál, Jézus Krisztus, a megígért Megváltó által el fog jönni az élet és a halhatatlanság.

Énok esete az elcsüggedt hűségeseket arra tanította, hogy habár romlott és bűnös emberek között laknak, akik nyíltan és vakmerően fellázadtak Isten ellen, Teremtőjük ellen, mégis ha engedelmeskednek neki és hisznek a megígért Megváltóban, a hűséges Énokhoz hasonlóan igazságosan cselekedhetnek, és Isten elfogadja őket, végül felemeli dicső trónjára.

Énok, aki elkülönült a világtól, és idejének nagy részét imában és Istennel való kapcsolatban töltötte. Istennek utolsó időben élő népét ábrázolja, akik elkülönülnek a világtól. Az igazságtalanság rettenetes mértékben erőt fog venni a földön. Az emberek követni fogják romlott szívük minden elgondolását, és álbölcselkedésükben, lázadásukban a menny tekintélye ellen támadnak

Isten népe elkülönül a körülöttük élők igazságtalan szokásaitól, és igyekszik a tiszta gondolkodásra és az Ő akaratához való szent alkalmazkodásra mindaddig, amíg isteni képmása visszatükröződik bennük. Énokhoz hasonlóan alkalmasakká válnak a mennyei átváltozásra. Mialatt igyekeznek tanítani és figyelmeztetni a világot, nem alkalmazkodnak a hitetlenek lelkületéhez és szokásaihoz, hanem kárhoztatni fogják őket szent beszélgetésük és jó példájuk által. Énoknak a mennybe való elragadtatás közvetlenül a világnak vízözön általi elpusztulása előtt ábrázolja az élő igazak elragadtatását a földről, mielőtt tűz által megsemmisülne. A szentek megdicsőülnek gyűlölőik szeme láttára, akik gyűlölték őket Isten igaz parancsolatai iránti hűséges engedelmességük miatt. 

Kain, Ábel és áldozatuk 1 Mózes 4:1-15

Kain és Ábel Ádám fiai nagyon különböző természetű volt. Ábel félte Istent. Kain lázadó érzéseket ápolt magában, és zúgolódott Isten ellen az átok miatt, amelyet kimondott Ádámra és a földre az ő bűne miatt. Ezek a testvérek oktatást nyertek az emberiség megváltására tett gondoskodásról. Megkívánták tőlük, hogy hajtsák végre az alázatos engedelmességnek egy rendszerét, kinyilvánítva Isten iránti tiszteletüket és a megígért Megváltóban való hitüket és bizalmukat azáltal, hogy megölik a nyáj elsőszülöttjét és annak vérét ünnepélyesen bemutatják Istennek égőáldozatul. Az áldozatnak állandóan arra kellett vezetnie őket, hogy elméjükben tartsák bűnösségüket és a Megváltó eljövetelét, aki a nagy áldozat lesz majd az emberiségért. 

Kain zúgolódással és a megígért áldozat iránti hitetlenséggel hozta áldozatát Istennek. Nem akarta pontosan követni az engedelmesség tervét és nem akart gondoskodni egy bárányról, hogy megáldozza a föld gyümölcsével. Csak kivette a földből a gyümölcsöt, és megvetette Isten követelményét. Isten tudatta Ádámmal, hogy vérontás nélkül nem nyerhet bűnbocsánatot. Kain még arra sem ügyelt, hogy a gyümölcsök legjavát hozza. Ábel tanácsolta bátyjának, hogy ne jöjjön az Úr elé az áldozat vére nélkül. Kain – mivel idősebb volt – nem akart hallgatni öccsére. Megvetette tanácsát és a szertartási áldozat szükségessége iránti kétellyel és zúgolódással mutatta be áldozatát, azért nem fogadta el Isten.

Ábel nyájának elsőszülötteit hozta zsírjával együtt, amint Isten megparancsolta és a Messiás eljövetelében való teljes hittel és alázatos tisztelettel mutatta be az áldozatot. Isten figyelt áldozatára. Egy fény villanik fel a mennyből és megemészti az áldozatot. Kain semmi jelét sem látja annak, hogy az ő áldozatát is elfogadta az Úr, azért haragszik az Úrra és testvérére. Isten leszáll, hogy egy angyalt küldjön Kainhoz, hogy beszélgessen vele. 

Az angyal megkérdezte tőle haragjának okát és közli vele, hogy ha jót cselekszik s követi az Istentől kapott utasításokat, Ő elfogadja és értékeli áldozatát. Ha azonban nem veti alá magát Isten rendelésének alázattal, hogy higgyen és engedelmeskedjék neki, akkor nem fogadhatja el áldozatát. Az angyal megmondja Kainnak, hogy nem volt igazságtalanság Isten részéről és nem volt részrehajló Ábel iránt, hanem Isten kifejezett parancsa iránti engedetlensége és bűne miatt nem fogadta el áldozatát. Ha azonban jót cselekszik, Isten elfogadja őt és testvére is hallgat rá, és ő veszi át a vezetést, mivel ő az idősebb.

Azonban Kain ilyen hűséges tanítás után sem tért meg. Ahelyett, hogy megrótta volna magát és visszariadt volna hitetlenségétől, még mindig Isten igazságossága és részrehajlása miatt panaszkodik. Féltékenységében és gyűlöletében verseng Ábellel, és korholja őt. Ábel szelíden mutat rá testvére tévedésére és megmutatja neki, hogy a rossz őbenne van. Kain azonban gyűlöli testvérét attól a pillanattól fogva, amikor Isten kinyilvánítja annak jelét, hogy elfogadta őt. Ábel igyekszik lecsillapítani Kain haragját, utalva Isten részvétére, amellyel megmentette szüleinek életét, amikor azonnali halállal sújthatta volna őket. Elmondja Kainnak, hogy Isten szereti őket, mert különben nem adta volna oda ártatlan és szent Fiát halálra, amelyet az embernek kellene elszenvednie engedetlensége miatt.

A halál kezdete 

Miközben Ágel igazolja Isten tervét, Kain haragra gerjed. Haragja növekszik és fellángol Ábel ellen, míg végül dühében megöli őt. Isten ekkor tudakozódik testvére után és Kain bűnös hazugságot mond: „Nem tudom, avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának?” (I. Móz. 4:9) Is ten közli Kainnal, hogy tud bűnéről és minden cselekedetéről, és ismeri szívének gondolatait, azért így szól hozzá: „A te atyádfiának vére kiált én hozzám a földről. Mostan azért átkozott légy e földön, mely megnyitotta az ő száját, hogy befogadja a te atyádfiának vérét, a te kezedből. Mikor a földet míveled, ne adja az többé néked az ő termő erejét, bujdosó és vándorló légy a földön.” (I. Móz. 4:10–12) 

Az átok a földön először csak enyhén volt érezhető, de most kétszeres átok nyugodott rajta. Kani és Ábel a két osztályt ábrázolja, az igazakat és gonoszokat, a hívőket és hitetleneket, akiknek az ember bukásától kezdve Krisztus eljöveteléig létezniük kell. Kain testvérgyilkossága ábrázolja a gonoszokat, akik irigykednek az igazakra, üldözik és megölik őket, mivel jó cselekedeteik kárhoztatják bűnös életmódjukat.  

Ádám élete szomorúság, megalázkodás és állandó bűnbánat volt. Amikor gyermekeit és unokáit tanította az Úrnak félelmére, gyakran keserű szemrehányásokat tettek neki bűneiért, amely oly sok nyomorúságot hozott utódaira. Amikor elhagyta a szép Édent, iszonyattal töltötte el a gondolat, hogy meg kell halnia. A halált borzalmas szerencsétlenségnek tekintette. Először ismerkedett meg a halál szörnyű valóságával az emberi családban, mikor saját fia, Kain megölte testvérét, Ábelt. Saját törvényszegésének keserű bűntudatával és fiától, Ábeltől megfosztottan tekintett gyilkos fiára. Ismerte az átkot, amelyet Isten kimondott rá. Ádám szíve megtört a bánattól. A legkeserűbb szemrehányással illette magát első nagy törvényszegéséért. Bocsánatért könyörgött Istenhez a megígért áldozat által. Mélyen átérezte Isten haragját a Paradicsomban elkövetett bűnéért. Látta a nagy romlottságot, amely Istent végül arra indította, hogy vízözön által megsemmisítse a föld lakóit. A halálos ítélet kimondása után először olyan rettenetesnek tűnt fel előtte, de miután még élt néhány száz évet, Isten igazságosnak és irgalmasnak tetszett előtte, hogy véget vessen nyomorult életének.    

Ádám szemlélte a természetben a rothadás első jeleit a lehulló falevelekben és a hervadó virágokban és mélyen gyászolt, mint ahogyan ma az emberek halottaikat gyászolják. A hervadó virágok nem okoztak neki olyan mély bánatot, mert gyengédek és kicsinyek, de a magas, sudár, hatalmas fák leveleinek lehullása, elkorhadása bemutatta előtte a szép természet általános pusztulást, amelyet Isten az ember különös áldására teremtett

Gyermekeinek és azok gyermekeinek a kilencedik nemzedékig elbeszélte édeni otthonának tökéletességét, bukását és annak rettenetes következményeit és a bánat terhét, amelyet a családjában való szakadás hozott rá, amely Ábel halálával végződött. Elmondta nekik azokat a szenvedéseit, amelyeket Isten mért rá, hogy általa megtanítsa a törvény iránti szigorú engedelmesség szükségességére. Elmondta nekik, hogy a bűn elnyeri büntetését bármilyen formában nyilvánul is meg. Kérte őket, hogy engedelmeskedjenek Istennek, aki kegyelmesen fog bánni velük, ha szeretik és félik Őt.

Az angyalok fenntartották a kapcsolatot Ádámmal bukása után is, és közölték vele a megváltás tervét, és hogy az emberi fajnak van reménye a megváltásra. Habár félelmetes elkülönülés, szakadás állt be Isten és az ember között, Ő mégis gondoskodott szeretett Fiának feláldozása által az ember megmentéséről. Egyedüli reményük azonban csak alázatos bűnbánat és hit élete által teljesedhetett. Mindazok, akik így elfogadják Krisztust, mint egyedüli Megváltójukat, újra visszajutnak Isten kegyelmébe az Ő Fiának érdemei által