Zákeus Lukács 19:1-10

Útban Jeruzsálem felé Jézus "bemenvén, általméne Jerikón" (Lk 19:1). A Jordántól néhány mérföldnyire, a völgy nyugati szélén - amely itt síksággá szélesedik - terül el a város gyönyörű, termékeny trópusi zöld növényzet közepette. Pálmafáival, élő forrásokkal öntözött gazdag kertjeivel smaragdként csillogott a mészkő-dombok és kopár szakadékok ölén, melyek Jeruzsálem és a síksági város közé ékelődtek. 

Az ünnepekre jövet sok karaván haladt át Jerikón. Érkezésük mindig ünnepi esemény volt, de most fokozottabb érdeklődés tartotta izgalomban az embereket. Tudták, hogy a galileai Rabbi, aki nemrég életre hívta Lázárt, a sokaságban menetel. Noha elterjedt a suttogás a papok összeesküvéséről, a tömeg alig várta, hogy kifejezhesse hódolatát iránta. 

Jerikó ősidőktől a papok számára elkülönített város volt, ez idő tájt rengeteg pap élt ott. A város lakosságát azonban a tarkaság jellemezte. Jelentős csomópont lévén, római tisztviselők, katonák, különböző égtájak felől jött idegenek fordultak meg itt, a vám begyűjtésének lehetősége miatt pedig számos vámszedő telepedett le.  

Zákeus, "a fővámszedő", zsidó volt, akit polgártársai megvetettek. Rangja és vagyona gyűlölt hivatásának jutalma volt. A vámszedő név egyet jelentett az igazságtalansággal, zsarolással. A gazdag vámszedő teljességében mégsem volt egy érzéketlen csaló, mint amilyennek tartották. A világias és büszke magatartás mögött egy isteni befolyásra érzékeny szív rejlett. Zákeus hallott Jézusról. Annak híre, aki oly kedvesen, udvariasan bánt a számkivetett osztályokkal, széltében-hosszában étterjedt. A fővámszedőben vágy ébredt a jobb élet után. Keresztelő János a Jordánnál prédikált, mindössze néhány mérföldnyire Jerikótól, és Zákeus hallotta a felszólítást a bűnbánatra. A vámszedőknek szóló tanítást: "Semmi többet ne követeljetek, mint ami előtökbe rendeltetett" (Lk 3:13), látszólag nem vette figyelembe, de az befolyásolta gondolkodását. Ismerte az Írásokat, és meg volt győződve róla, hogy helytelen gyakorlatot folytat. Most, amikor közvetítették számára a Nagy Tanító szavait, úgy érezte, Isten szemében bűnös. Mégis, amit Jézusról hallott, az reményt gyújtott szívében. Számára is lehetséges a bűnbánat, az élete megváltoztatása, hiszen nem vámszedő-e az új Tanító egyik leghűségesebb tanítványa is? Zákeus azonnal követni kezdte a meggyőződést, mely hatalmába kerítette, s elkezdte kártalanítani azokat, akikből hasznot húzott.   

Ily módon már kezdett visszafelé haladni az úton, amikor elhangzott a hír, hogy Jézus megérkezett Jerikóba. Zákeus mindenáron találkozni akart Vele. Kezdte felismerni, milyen rögös ösvény áll előtte, ha vissza akar fordulni a rossz útról. Félreértik, gyanakodva, bizalmatlanul fogadják a hibái kijavítására irányuló erőfeszítést - ezt nehéz volt elviselni. A fővámszedő annak arcába akart nézni, akinek szavai reményt költöztettek szívébe 

Az utcák zsúfoltak voltak, és Zákeus alacsony termete miatt semmit sem látott az emberek feje fölött. Senki sem engedett utat neki, ezért egy kicsit előreszaladt, megelőzte a sokaságot. Egy terebélyes koronájú fügefa hajlott az út fölé, s a gazdag adószedő felmászott rá, olyan helyet keresett magának a lombok között, ahonnan áttekintheti az alatta elhaladó menetet. A tömeg közeledett, elvonult alatta, s Zákeus sóvár szemmel figyelte őket, hogy észrevehesse, akit látni vágyott.   

A papok, írástudók zajongása, a sokaság üdvrivalgása felett Jézus szívéig hatolt a fővámszedő kimondatlan vágya. Hirtelen, éppen a fügefa alatt megállt a csoport, a társaság előtt és mögött haladók elcsöndesedtek, s fölnézett Valaki, akinek pillantása olvas a lélekben. A férfi a fügefán szinte nem hitt a fülének, amikor e szavakat hallotta: "Zákeus, hamar szállj alá; mert ma nékem a te házadnál kell maradnom" (Lk 19:5). 

A sokaság félreállt, és Zákeus, mintha álomban járna, mutatta az utat háza felé. Az írástudók mogorva arcot vágtak, elégedetlenül és megvetően morogtak: "Bűnös emberhez ment be szállásra" (Lk 19:7). {DA 554.1}   

Zákeust lenyűgözte, ámulatba ejtette, elnémította Krisztus szeretete és kegyelme, hogy lehajolt hozzá, méltatlanhoz. Most a szeretet és a ragaszkodás újonnan megtalált Mesteréhez fordulva megnyitotta ajkát. Nyilvánosan akart bűnvallomást tenni, bűnbánatra jutni.   

A sokaság színe előtt "Zákeus [...] előállván, monda az Úrnak: Uram ímé minden vagyonomnak felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit patvarkodással elvettem, négyannyit adok helyébe. {DA 555.1}   

Monda pedig néki Jézus: Ma lett üdvössége ennek a háznak! Mivelhogy ő is Ábrahám fia" (Lk 19:8-9). 

Amikor a gazdag ifjú főember elfordult Jézustól, a tanítványok csodálkoztak Mesterük mondásán: "Mily nehéz azoknak, akik a gazdagságban bíznak, az Isten országába bemenni!" (Mk 10:24). Egymástól kérdezgették: "Kicsoda üdvözülhet tehát?" (Lk 18:26). Most látták Krisztus szavait beigazolódni: "Ami embereknél lehetetlen, lehetséges az Istennél" (Lk 18:27). Láthatták, Isten kegyelme által hogyan léphet be egy gazdag ember a mennyek országába.

Mielőtt még Zákeus nézhette volna Krisztus arcát, már elkezdte a munkát, mely igaz bűnbánónak mutatta be őt. Még az emberek vádolása előtt megvallotta bűnét. Engedett a Szentlélek meggyőzésének, és elkezdte megvalósítani a hajdani Izraelnek és egyben nekünk is megírt igék tanítását. Az Úr régen megmondta: "Ha a te atyádfia elszegényedik, és keze erőtlenné lesz melletted, segítsd meg őt, akár jövevény, akár zsellér, hogy megélhessen melletted. Ne végy tőle kamatot vagy uzsorát, hanem félj a te Istenedtől, hogy megélhessen melletted a te atyádfia. Pénzedet ne add néki kamatra, se uzsoráért ne add a te eleségedet. [...] Egymást azért meg ne csaljátok, hanem félj a te Istenedtől" (3Móz 25:35-37.17). Ezeket az igéket maga Krisztus szólta, amikor felhőoszlopba burkolózott. Zákeus mindenekelőtt azzal válaszolt Krisztus szeretetére, hogy kinyilvánította együttérzését a szegényekkel és szenvedőkkel.    

A vámszedők között létezett egy szövetség, úgyhogy elnyomhatták a népet, támogathatták egymás csaló eljárásait. Zsarolásukkal tulajdonképpen egy szinte általánossá vált szokást gyakoroltak. Még a papok és rabbik is - akik megvetették őket - bűnös utakon gazdagodtak, becstelen eljárásaikat szent hivatásuk leple alá rejtették. Amióta Zákeus engedett a Szentlélek befolyásának, minden módszert elvetett, ami nem egyezett a becsülettel.

Nem őszinte az a bűnbánat, amely nem eredményez teljes megújulást. Krisztus igazságossága nem köpeny, mellyel eltakarhatók a meg nem vallott és el nem hagyott bűnök; sokkal inkább egy olyan életelv, amely átalakítja a jellemet, és a magatartást befolyásolja. Az igazságosság teljes átadást jelent Isten számára; hogy a mennyei elvek bennünk lakozhassanak. 

A kereszténynek üzleti életében a világ számára azt a módszert kell képviselnie, melyet Urunk is követne az üzleti vállalkozásokban. Minden egyességben meg kell mutatnia, hogy Isten a tanítója. "Szentség az Úrnak" (2Móz 28:36; 39-30) - ez legyen odaírva naplókra és főkönyvekre, okmányokra, nyugtákra, váltókra. Akik Krisztus követőinek vallják magukat, de nem járnak el becsületesen, azok hamis bizonyságot tesznek a szent, igaz és kegyelmes Isten jelleméről. Minden megtért lélek - Zákeushoz hasonlóan - a korábbi életére jellemző igazságtalan eljárások elhagyásával jelzi, hogy Krisztus a szívébe lépett. A fővámszedőhöz hasonlóan azzal bizonyítja őszinteségét, hogy megtéríti a kárt. Az Úr így szól: "Zálogot visszaad a hitetlen, rablottat megtérít, az életnek parancsolataiban jár, többé nem cselekedvén gonoszságot: [...] Semmi az ő vétke, mellyel vétkezett, emlékezetbe nem jön néki; [...] élvén él" (Ez 33:15-16). 

Ha másokat megkárosítottunk igazságtalan üzleti eljárásainkkal, kijátszottunk a kereskedelemben; vagy bárkit becsaptunk - még ha törvényesen is -, meg kell vallanunk hibánkat, és amennyire csak erőnkből telik, kárpótolnunk kell őket. Kötelességünk nemcsak annak visszatérítése, amit elvettünk, hanem mindannak is, ami kamatozott volna, ha helyesen és bölcsen használják föl, miközben az a mi tulajdonunkban volt. 

Zákeusnak ezt mondta a Megváltó: "Ma lett üdvössége ennek a háznak!" (Lk 19:9). Nemcsak Zákeust áldotta meg az Úr, hanem egész házanépét is. Krisztus az ő otthonába ment, hogy tanítsa az igazságra, s oktassa házanépét a mennyei dolgokra. A rabbik és a hívők megvetése kizárta őket a zsinagógákból, most viszont egész Jerikóban a legkiváltságosabb ház volt az övék. Saját otthonukban az isteni Tanító köré gyűltek, és hallgatták az élet igéit.  

Akkor jő el a lélek üdvössége, amikor elfogadja Krisztust személyes Megváltójának. Zákeus nem pusztán futó vendégként fogadta Jézust otthonában, hanem, mint aki a lélek templomában fog lakozni. A papok és írástudók azzal vádolták, hogy bűnös, és zúgolódtak Krisztus ellen, amiért vendége lett, az Úr azonban Ábrahám fiának ismerte el a vámszedőt. Mert "akik hitből vannak, azok az Ábrahám fiai" (Gal 3:7).

Az új ország törvénye Máté 20:20-28; Márk 10:32-45; Lukács 18:31-34

Közeledett a húsvét ideje, és Jézus újból Jeruzsálem felé vette útját. Szívében az Atya akaratával összefonódó tökéletes egység békéje honolt, és sietősen haladt az áldozat színhelye felé. Tanítványait azonban a rejtély, kétség és félelem érzése kerítette hatalmába. A Megváltó "előttük megy vala, ők pedig álmélkodának és követvén őt, félnek vala" (Mk 10:32). }   

Krisztus ismét maga köré hívta a tizenkettőt, és minden addiginál határozottabban ismertette meg velük elárultatását és szenvedéseit. "Ímé - mondta - felmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik minden az embernek Fián, amit a próféták megírtak. Mert a pogányok kezébe adatik, és megcsúfoltatik, és meggyaláztatik, és megköpdöstetik; és megostorozván, megölik őt; és harmadnapon, feltámad. Ők pedig ezekből semmit nem értének; és e beszéd őelőlük el vala rejtve, és nem fogták fel a mondottakat" (Lk 18:31-34). 

Nem röviddel ezelőtt hirdették mindenütt: "Elközelített a mennyeknek országa?" (Mt 10:7). Nem maga Krisztus ígérte-e meg, hogy sokan lesznek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal Isten országában? Nem ígérte-e meg mindenkinek, aki valamit elhagyott érette, hogy százannyit kap helyébe ebben az életben, és részese lesz országának? Nem adott-é a tizenkettőnek különleges ígéretet arról, hogy magas tisztséget viselhetnek országában - trónon ülve ítélhetik meg Izrael tizenkét törzsét? Most is azt mondta, hogy minden, ami a próféciákban felőle megíratott, beteljesedik. Nem jövendölték-e meg a próféták a Messiás uralkodásának dicsőségét? Ezeknek a gondolatoknak a fényében az árulásra, kínoztatásra, halálra vonatkozó szavai homályosnak és valószínűtlennek tűntek. Bármilyen nehézségek jönnek is közbe, hitték, hogy az országot hamarosan megalapítják. 

János, Zebedeus fia az első két tanítvány egyike volt, akik követték Jézust. Jakabbal, testvérével együtt az első csoporthoz tartoztak, akik mindent elhagytak az Ő szolgálatáért. Boldogan lemondtak otthonukról, barátaikról; hogy Vele lehessenek. Vele jártak és beszéltek, Vele voltak az otthon magányában és a nyilvános gyűléseken. Eloszlatta félelmeiket, megszabadította őket a veszélyből, enyhített szenvedésükön, vigaszt nyújtott bánatukban, s türelmesen, szelíden tanította őket, míg szívük az Övéhez kapcsolódott, s hő szeretettel vágytak a legközelebb lenni Hozzá országában. János minden lehetséges alkalommal a Megváltó mellett foglalt helyet, s Jakab is vágyott a megtiszteltetésre, hogy ilyen közel lehessen hozzá. 

Anyjuk Krisztus követője volt, s nyíltan szolgálta Őt teljes szívvel. Anyai szeretetből és fiai iránti becsvággyal a legmegtisztelőbb helyet kívánta nekik az új országban. Ezért bátorította őket, hogy kérjenek.

"Mit kívántok, hogy tegyek veletek?" (Mk 10:36) - kérdezte. 

Az anya így felelt: "Mondd, hogy ez az én két fiam üljön a te országodban egyik jobb kezed felől, a másik bal kezed felől" (Mt 20:21)

Jézus szelíden bánt velük, nem dorgálta meg önzésüket, amiért kiváltságot igényeltek testvéreikkel szemben. Olvasott szívükben, tudta, milyen mélyen ragaszkodnak Hozzá. Jóllehet, jellemüket megfertőzték a földi hatások, szeretetük mégsem pusztán emberi érzelem volt, hanem a Megváltó szeretetéből fakadt. Krisztus nem tesz nekik szemrehányást, hanem mélyebbé és tisztábbá kívánja tenni kapcsolatukat. Ezt kérdezte: "Megihatjátok-é a pohárt, amelyet én megiszom: és megkeresztelkedhettek-é azzal a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?" (Mt 20:22). Eszükbe jutottak a próbára, szenvedésre mutató titokzatos szavai, mégis bizalommal felelték: "Megtehetjük" (Mk 10:39). A legnagyobb megtiszteltetésnek tekintették, ha úgy bizonyíthatják hűségüket, hogy mindenben osztoznak, ami Uruk életében bekövetkezik. 

"Az én poharamat megisszátok ugyan, és a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, megkeresztelkedtek" (Mt 20:23) - mondta. A trón helyett a kereszt állt előtte, társaként a két gonosztevő jobb és bal keze felől. Később Jakab és János is osztozott Mesterükkel a szenvedésben: egyikük - a testvérek közül elsőként - kard által pusztult el, másikuknak a leghosszabb ideig kellett elviselnie a nehéz munkát, megvetést, üldöztetést.

"De az én jobb és bal kezem felől való ülést - folytatta Jézus - nem az én dolgom megadni, hanem azoké lesz az, akiknek az én Atyám elkészítette" (Mt 20:23). Isten országában a helyet nem részrehajlással nyerik el. Nem kiérdemlik, nem önkényes adományozás útján kapják. A jellem eredményezi. A korona és a trón egy megvalósult állapot jelei, a mi Urunk Jézus Krisztus által önmagunk felett aratott győzelem jelei

Jóval később, amikor a tanítvány együtt tudott érezni Krisztussal, mert társává vált szenvedéseiben, az Úr feltárta Jánosnak a feltételt, melynek alapján közel állhat hozzá országában. "Aki győz - mondta Krisztus - megadom annak, hogy az én királyiszékembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyiszékében". "Aki győz, oszloppá teszem azt az én Istenemnek templomában, és többé onnét ki nem jő; és felírom őreá az én Istenemnek nevét, [...] és az én új nevemet" (Jel 3:21.12). Pál apostol így ír: "Én immár megáldoztatom, és az én elköltözésem ideje beállott. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró" (2Tim 4: 6-8).

Az fog a legközelebb állni Krisztushoz, aki a földön a legtöbbet vett át az Ő önfeláldozó szeretetéből - a szeretetből, mely "nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, [...] nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt" (lKor 13:4-5). Ez a szeretet indította a tanítványokat, ahogyan Urunkat is, hogy éljenek, dolgozzanak, odaadjanak és feláldozzanak mindent, akár a halálig, az emberiség megmentéséért. Ez a lelkület vált nyilvánvalóvá Pál életében, aki ezt mondta: "Mert nékem az élet Krisztus, - hiszen élete Krisztust mutatta be az embereknek - és a meghalás nyereség" (Fil 1:21) - nyereség Krisztusnak. Maga a halál teszi nyilvánvalóvá kegyelmének erejét, s lelkeket gyűjt Neki. "Magasztaltatni fog Krisztus az én testemben, - mondta - akár életem, akár halálom által" (Fil 1:20).    

Amikor a tíz tanítvány meghallotta Jakab és János kérését, elégedetlenkedni kezdtek. Mindannyian a legmagasabb helyet szerették volna maguknak az országban, és bosszúsak voltak, amiért a két tanítvány látszólag előnyre tett szert.    

Megint kezdett kiújulni a harc, hogy ki a nagyobb, amikor Jézus magához hívta őket, és így szólt a méltatlankodó tanítványokhoz: "Tudjátok, hogy azok, akik a pogányok között fejedelmeknek tartatnak, uralkodnak felettük és az ő nagyjaik hatalmaskodnak rajtuk. De nem így lesz közöttetek" (Mk 10:42-43). 

A világ országaiban a társadalmi rang önfelmagasztalást jelent. A népről azt tartották, hogy csak az uralkodó osztályok jólétéért létezik. Befolyás, gazdagság, műveltség megannyi eszközt jelentettek a tömegek kézbentartására a vezetők érdekében. A felsőbb osztályok gondolkodtak, döntöttek, birtokoltak és uralkodtak, az alsóbbak pedig engedelmeskedtek és szolgáltak. A vallás - csakúgy, mint az összes többi dolog - a hatalom ügye volt. A néptől elvárták, hogy úgy higgyenek, éljenek, ahogyan feljebbvalóik diktálják. Az ember emberi jogát, hogy maga gondolkodjon és cselekedjen, egyáltalán nem ismerték el.  

Krisztus más elvekre alapozta országát. Az embereket nem hatalomra, hanem szolgálatra hívta, az erősöket, hogy hordozzák a gyöngék fogyatékosságait. Az erő, a rang, a tehetség, a műveltség mind nagyobb kötelezettséget rótt birtoklójára embertársainak szolgálatában. Krisztus legkisebb tanítványára is áll: "Minden tiérettetek van" (2Kor 4:15).

"Az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért" (Mk 10:45). Tanítványai közt Krisztus minden tekintetben gondviselő teherhordozó volt. Osztozott szegénységükben, önmegtagadást gyakorolt miattuk, előttük járt, hogy egyengesse a nehéz terepet, és nemsokára befejezi földi munkáját: leteszi életét. Annak az alapelvnek, mely szerint Krisztus cselekedett, kell mozgósítania az egyháznak - az Ő testének - tagjait. Az üdvösség terve és alapja a szeretet. Krisztus országában azok a legnagyobbak, akik az Ő példáját követik, és nyájának pásztoraiként cselekszenek.   

Pál szavai feltárják a keresztény élet igazi méltóságát és becsületét: "Én, noha mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mindenkinek szolgájává tettem," "nem keresvén a magam hasznát, hanem a sokaságét, hogy megtartassanak" (lKor 9:19; 10:33).  

Lelkiismereti kérdésekben a lelket nem szabad akadályozni. Senkinek sem szabad irányítania a másik gondolkodását, megítélni őt vagy megszabni kötelességét. Isten minden léleknek gondolkodási szabadságot ad, hogy követhesse saját meggyőződését. "Mindenikünk maga ad számot magáról az Istennek" (Róm 14:12). Senkinek sem áll jogában a saját egyéniségét a máséba olvasztani. Minden olyan dologban, ahol elvekről van szó, "kiki a maga értelme felől legyen meggyőződve" (Róm 14:5). Krisztus országában nincs úri elnyomás, nem kényszerítenek ki semmilyen viselkedést. A mennyei angyalok nem uralkodni vagy hódolatot kierőszakolni jönnek a földre, hanem a kegyelem követeiként, hogy együttműködjenek az emberekkel fajunk felemelésében

A Megváltó tanításának elvei és igéi isteni szépségükben maradtak meg a szeretett tanítvány emlékezetében. János bizonyságtételének fő mondanivalója az egyházhoz utolsó napjaiban ez volt: "Ez az üzenet, amelyet kezdettől fogva hallottatok, hogy szeressük egymást." "Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Ő az ő életét adta érettünk: mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a mi atyánkfiaiért" (1Jn 3:11.16). 

Ez a lelkület hatotta át az ősegyházat. A Szentlélek kitöltetése után "a hívők sokaságának pedig szíve-lelke egy vala; és senki semmi marháját nem mondá magáénak, hanem nékik mindenük köz vala. [...] Szűkölködő sem vala őközöttük senki. [...] És az apostolok nagy erővel tesznek vala bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról; és nagy kegyelem vala mindnyájukon" (Acs 4:32.34.33).

Bethánia oly közel esett Jeruzsálemhez, hogy Lázár feltámasztásának híre hamarosan eljutott a városba. A zsidó főemberek gyorsan megtudták a tényeket a kémektől, akik látták a csodát. Azonnal összehívták a Magas Tanácsot, hogy döntsenek a teendőkről. Krisztus most teljesen megmutatta hatalmát a halál és a sír felett. Isten ezzel az óriási csodával szolgáltatta a döntő bizonyítékot az embereknek, hogy elküldte a világra Fiát üdvösségükre. Minden józan, világos gondolkodású elme meggyőzéséhez elég volt az isteni erő eme megnyilatkozása. Lázár feltámadásának tanúi közül sokan hittek Jézusban. Azonban erősödött a papok Ellene irányuló gyűlölete is. Istenségének összes kisebb bizonyítékát elvetették, s új csodája csak dühítette őket. A halott fényes nappal támadt fel a tömeg szeme láttára. Ilyen bizonyítékot semmilyen ravaszsággal nem lehet félremagyarázni. Pontosan ezért vált a papok ellenségessége még szörnyűbbé. Jobban eltökélték, mint valaha, hogy Krisztus munkájának véget vetnek.  

A János 11:47-54ok, noha nem nézték jó szemmel Krisztust, nem voltak Vele olyan rosszindulatúak, mint a farizeusok. Nem gyűlölték olyan keserűen. Most viszont alaposan megijedtek. Ők nem hittek a halottak feltámadásában. Úgynevezett tudományos alapon úgy okoskodtak: lehetetlen, hogy a halott test életre keljen. Azonban Krisztus néhány szava felborította elméletüket. Tudatlannak bizonyultak az Írások felől is és Isten hatalma felől is. Semmilyen lehetőséget nem láttak, hogy megváltoztassák az emberek benyomását a csodáról. Hogyan fordíthatnák el a népet Tőle, Aki képes volt megfosztani a sírt halottjától? Hamis híreket terjesztettek, de a csodát nem tagadhatták, s nem tudták, hogyan ellensúlyozhatnák hatását. Eddig a szadduceusok nem támogatták a Krisztis megölésére irányuló tervet, Lázár feltámasztása után azonban úgy döntöttek, hogy csak Jézus halála vethet véget ellenük ható bátor fellépésének.

A farizeusok hittek a feltámadásban, s nem tehettek mást, be kellett látniuk: a csoda bizonyítja, hogy a Messiás köztük van. Mégis mindig szembeszegültek Krisztus munkásságával. Kezdettől gyűlölték Őt, mert napvilágra hozta képmutató jogigényüket. Félretette a rideg rítusok leplét, mely alá erkölcsi torzulásukat rejtették. Az Általa tanított tiszta vallás elítélte üres, állítólagos kegyességüket. Égtek a bosszúvágytól találó feddései miatt. Megpróbálták provokálni, hogy tegyen vagy mondjon valamit, ami alkalmat adhat elítélésére. Többször próbálták megkövezni, Ő azonban csöndesen visszavonult, s elvesztették szem elől. }   

A szombatnapon művelt csodák mind a szenvedők könnyebbségét célozták, a farizeusok mégis szombatrontóként akarták elítélni Őt. Megpróbálták Ellene uszítani a Heródes-pártiakat. Úgy állították be, mint aki ellenkirályságot akar felállítani, s azon tanácskoztak, hogyan ölhetik meg Őt. A rómaiakat úgy akarták Ellene fordítani, hogy azt mondták, megkísérli felforgatni hatalmukat. Minden hamis vádat felhoztak, csakhogy megszüntessék a népre gyakorolt hatását. Eddig azonban kísérleteik kudarcba fulladtak. A tömegek, akik látták irgalmas cselekedeteit, hallották tiszta, szent tanításait, tudták, hogy mindezek nem lehetnek egy szombatrontó vagy istenkáromló tettei és szavai. Még a farizeusok küldötteit, a hivatalnokokat is annyira meghatotta beszéde, hogy nem bírtak kezet emelni Rá. Végső kétségbeesésükben a zsidók rendeletet adtak ki, miszerint aki megvallja hitét Jézusban, azt ki kell zárni a zsinagógából. 

Így aztán, amikor a papok, főemberek és vének összegyűltek tanácskozni, eltökélt szándékuk volt, hogy elítélik Őt, aki olyan csodákat művelt, melyeken mindenki álmélkodik. Farizeusok és szadduceusok jobban egyetértettek, mint valaha. Az eddigi megosztottság helyett egységbe tömörültek Krisztus ellen. A korábbi tanácsüléseken Nikodémus és József megakadályozták Jézus elítélését, ezért most nem hívták be őket. Voltak a tanácsban más tekintélyes személyek is, akik hittek Jézusban, befolyásuk azonban mit sem ért a rosszindulatú farizeusokéval szemben.

A tanács tagjai mégsem voltak teljesen egységesek. A Magas Tanács ez idő tájt nem volt törvényes gyűlés. Csupán megtűrték létezését. Tagjai közül néhányan megkérdőjelezték, vajon bölcs dolog-e Krisztust halálra adni. Attól tartottak, ez felkelést idézne elő a nép körében, aminek következtében a rómaiak visszavonják a papság újabb kedvezményeit, s elveszik tőlük a jelenleg birtokolt hatalmat. A szadduceusok egységesek voltak a Krisztussal szembeni gyűlöletükben, mégis óvatosságra ösztönöztek, mert féltek, hogy a rómaiak megfosztják őket magas tisztségeiktől. 

Ebben a tanácsban, melyet Krisztus megölésének eltervezésére hívtak össze, jelen volt a Tanú, aki hallotta Nabukodonozor kevély szavait, látta Belsazár bálványimádó lakomáját; ott volt, amikor Krisztus Názáretben Felkentnek jelentette ki Magát. Ez a Tanú most befolyásolta a főembereket munkájukban. Krisztus életének eseményei olyan pontosan tárultak fel előttük, hogy megrémültek. Visszaemlékeztek a templomi jelenetre, amikor a tizenkét éves gyermek Jézus ott állt a törvény tudós tanítói előtt, és olyan kérdéseket tett fel, hogy azok elámultak. Az imént véghezvitt csoda tanúsította, hogy Jézus nem más, mint Isten Fia. Az Ótestamentum Krisztusra vonatkozó Írásai igazi jelentőségükben villantak fel agyukban. Zavartan, zaklatottan kérdezték a főemberek: "Mit cselekedjünk?" (Jn 11:47). A tanács megoszlott. A Szentlélek befolyása alatt a papok és vezetők nem tudták elhessegetni a meggyőződést, hogy Isten ellen harcolnak. 

Amikor a tanács teljesen összezavarodott, felállt Kajafás, a főpap. Kajafás büszke, kegyetlen, erőszakos, türelmetlen ember volt. Családjához büszke, merész, meggondolatlan, becsvágyó; kegyetlen szadduceusok is tartoztak, akik e tulajdonságaikat színlelt igazságosságuk köpenye alá rejtették. Kajafás tanulmányozta a próféciákat, és bár nem értette valódi jelentésüket, nagy hatalommal és biztonsággal így szólt: "Ti semmit sem tudtok, meg sem gondoljátok, hogy jobb nékünk, hogy egy ember haljon meg a népért, és az egész nép el ne vesszen" (Jn 11:49-50). Még ha Jézus ártatlan is - hangsúlyozta a főpap -, akkor is el kell tenni az útból. Zavart kelt, Magához vonja a népet és csökkenti a vezetők tekintélyét. Ő csak egy ember, s jobb, ha Ő hal meg, mint ha csorba esik a vezetők tekintélyén. Ha a nép elveszíti bizalmát vezetőiben, akkor a nemzet ereje elvész. Kajafás hangoztatta, hogy e csoda nyomán Jézus követői valószínűleg fellázadnak. Akkor jönnek a rómaiak - mondta -, bezárják templomunkat, eltörlik törvényeinket, megsemmisítik nemzetünket. Mit ér ennek a galileainak az élete a nemzet életéhez viszonyítva? Ha Ő Izrael jólétének útjában áll, nem Istennek tesznek-e szolgálatot, ha félreteszik? Jobb, ha egy ember vész el, mint ha az egész nemzet pusztul. 

Kajafás azzal a kijelentésével, hogy egy ember meghal a nemzetért, megmutatta: valamennyire - ha igen korlátozottan is - ismeri a próféciákat. János viszont, amikor ismerteti ezt a jelenetet, megragadja a jövendölést, s tágabb, mélyebb jelentőségében mutatja be. Így szól: "És nemcsak a népért, hanem azért is, hogy az Istennek elszéledt gyermekeit egybegyűjtse" (Jn 11:52). Milyen vakon ismerte el a dölyfös Kajafás a Megváltó küldetését!    

A főpap ajkán ez a legdrágább igazság hazugsággá vált. Az általa támogatott politika a pogányoktól kölcsönzött elven alapult. A pogányoknál annak a homályos tudata, hogy egynek meg kell halnia az emberi fajért, emberáldozatokhoz vezetett. Így Kajafás Jézus feláldozását javasolta a bűnös nemzet megmentéséért, de nem a törvényszegésből, hanem a törvényszegésben, hogy tovább vétkezhessenek. Ezzel az okoskodással akarta elhallgattatni azok tiltakozását, akik azt merték mondani, hogy eddig semmi halálra méltót nem találtak Jézusban.  

E tanács alkalmával Krisztus ellenségei mély meggyőződésre jutottak. A Szentlélek befolyásolta gondolkodásukat. Sátán azonban küzdött, hogy hatalmában tartsa őket. Emlékezetükbe idézte a sérelmeket, melyeket Krisztus miatt szenvedtek el. Milyen kevésre becsülte Jézus az ő igazságrendszerüket! Ő sokkal nagyobb igazságot mutatott be, melyre mindenkinek el kell jutnia, aki Isten gyermeke akar lenni. Biztatta a bűnösöket, hogy a formaságokról és ceremóniákról tudomást sem véve menjenek közvetlenül Istenhez, az irgalmas Atyához, s mondják el kívánságaikat. Ezzel véleményük szerint félreállította a papságot. Jézus nem volt hajlandó elismerni a rabbik iskoláinak teológiáját. Leleplezte a papok bűnös eljárásait és helyrehozhatatlanul aláásta befolyásukat. Lejáratta aranymondásaik és hagyományaik becsületét, s kijelentette, hogy bár keményen erőltetik a rituális törvényt, ugyanakkor Isten törvényét érvénytelenítik. Sátán most mindezt eszükbe juttatta.

Sátán azt mondta nekik, hogy ha fenn akarják tartani tekintélyüket, halálra kell adniuk Jézust. Ezt a tanácsot követték. Az a tény, hogy elveszthetik az addig gyakorolt hatalmat, elég ok volt a döntéshozatalra. Néhány kivétellel - akik nem merték elmondani gondolataikat - a Magas Tanács Isten szavának fogadta el Kajafás szavait. A tanács megkönnyebbült, a viszály megszűnt. Eldöntötték, hogy Krisztust az első adandó alkalommal halálra adják. A papok és vezetők elutasították Jézus istenségének bizonyítékát, ezzel áthatolhatatlan sötétségbe burkolták magukat. Mindenestül Sátán befolyása alá kerültek, s ő igyekezett az örök romlás küszöbén túlra juttatni őket. Úgy csapta be a papokat, hogy még elégedettek is voltak magukkal. Hazafiaknak tekintették magukat, akik a nemzet üdvét keresik.   

A Magas Tanács óvakodott hirtelen eljárásokat foganatosítani Jézus ellen, nehogy a nép feldühödjön, s az Ellene tervezett erőszak visszaforduljon rájuk. Ebből a megfontolásból a tanács későbbre halasztotta a kimondott ítélet végrehajtását. A Megváltó tudott a papok cselszövéséről. Tudta, hogy el akarják távolítani, s céljukat hamarosan el is érik. Azonban nem az Ő feladata volt, hogy siettesse a válságot, s tanítványaival együtt visszavonult arról a vidékről. Ezzel - saját példájával - Jézus újból megerősítette a tanítványoknak adott oktatást: "Mikor pedig abban a városban üldöznek titeket, szaladjatok a másikba" (Mt 10:23). Tágas területek álltak nyitva előttük, ahol lelkek megmentésén dolgozhattak, s ha csak az Iránta való hűség meg nem kívánta, az Úr szolgáinak nem volt szabad veszélyeztetniük életüket. 

Az Üdvözítő már három éve munkálkodott az emberek között. Előttük állt önmegtagadásának és önzetlen jóindulatának példája. Mindenki ismerte tiszta, szenvedésekkel teli, odaszentelt életét. Ez a rövid, három éves időszak mégis éppen csak annyi volt, ameddig a világ el tudta viselni Megmentőjének jelenlétét. 

Jézus az üldöztetések, sértések életét élte. Bethlehemből elűzte egy féltékeny király, Názáretben elvetette saját népe, Jeruzsálemben ok nélkül halálra ítélték, s Ő néhány hithű követőjével ideiglenes menedékre lelt egy idegen városban. Őt, akit mindig megindított az emberi nyomorúság, aki meggyógyította a betegeket, visszaadta a vak látását, a süket hallását, a néma beszédkészségét, aki megetette az éhezőt és megvigasztalta a bánatost, elűzte a nép, amelynek megmentéséért munkálkodott. Ő, aki a tornyosuló hullámokon járt, s szavával csendesítette a tenger dühös háborgását, aki ördögöket űzött, melyek távozóban Isten Fiának ismerték el Őt, aki megtörte a halott szunnyadását, aki ezreket tartott ámulatban bölcs igéivel, képtelen volt közel férkőzni azok szívéhez, akiket elvakított az előítélet és a gyűlölet, s makacsul elutasították a világosságot

Lázár, jöjj ki!" Lukács 10:38-42; János 11:1-44.

Lázár, jöjj ki!"

Lukács 10:38-42; János 11:1-44.

Jézus egyik legállhatatosabb tanítványa a bethániai Lázár volt. Első találkozásuk óta erősen hitt Krisztusban, mélyen szerette, csakúgy, mint őt a Megváltó. Krisztus Lázárért művelte legnagyobb csodáját. A Megváltó mindenkit megáld, akinek segítségére van szüksége, az egész emberi családot szereti, de egyesekhez különlegesen gyengéd kapcsolat fűzi. Szívét erős érzelmi szálak kötötték a bethániai családhoz, s egyikükért tette legfenségesebb csodáját. }   

Lázár otthonában Jézus gyakran talált nyugalmat. A Megváltónak nem volt saját otthona, barátainak, tanítványainak vendégszeretetétől függött, s gyakran, ha elfáradt és emberi társaságra vágyott, boldoggá tette, hogy ebbe a békés otthonba menekülhetett, távol a dühös farizeusok gyanakvásától és féltékenységétől. Itt őszinte, tiszta, szent barátságot alakíthatott ki. Egyszerűen, tökéletesen, szabadon beszélhetett, mert tudta, hogy szavait megértik és meg is őrzik. 

Megváltónk értékelte a csöndes otthont és az érdeklődő hallgatókat. Vágyott az emberi gyöngédségre, udvariasságra, érzelmekre. Akik befogadták a mennyei oktatást - melyet mindig kész volt előtárni -, nagy áldásban részesültek. Amint a sokaság követte Krisztust a nyílt mezőkön, Ő bemutatta nekik a természet világának szépségeit. Szerette volna felnyitni értelmük szemét, hogy lássák, miként tartja fenn Isten keze a világot. Felhívta hallgatóinak figyelmét a lágyan hulló harmatra, az apró esőcseppekre és a ragyogó napsugárra - melyeket jók és gonoszok egyaránt kapnak -, hogy az emberek értékeljék Isten jóságát, jótéteményeit. Szerette volna, ha a nép tökéletesebben megérti a gondoskodást, melyet Isten minden teremtett lénynek nyújt. A sokaság azonban nehezen értette ezt meg, és Krisztus a bethániai otthonban lelt nyugalmat a közélet fárasztó küzdelmei után. Itt olyanoknak nyitotta meg a Gondviselés könyvét, akik értékelték azt. E magánbeszélgetései során azt is feltárta hallgatóinak, amit meg sem kísérelt volna elmondani a vegyes sokaságnak. Barátainak nem kellett példázatokban beszélnie.  

Amikor Krisztus ismertette csodálatos tanításait, Mária tisztelettudó és odaadó hallgatóként lábánál ült. Egy alkalommal Márta, akit lefoglalt az étel elkészítése, Krisztushoz fordult: "Uram, nincs-é arra gondod, hogy az én testvérem magamra hagyott engem, hogy szolgáljak? Mondjad azért néki, hogy segítsen nékem" (Lk 10:40). Ez Krisztus első bethániai látogatásának idején történt. A Megváltó és tanítványai épp megérkeztek Jerikóból, kimerítő gyalogutat tettek meg. Márta mindent megtett, hogy kényelembe helyezze őket, s ebbeli igyekezetében megfeledkezett a Vendégének kijáró figyelemről. Jézus szelíd, türelmes hangon válaszolt: "Márta, Márta, szorgalmas vagy és sokra igyekezel: de egy a szükséges dolog: és Mária a jobb részt választotta, mely el nem vétetik őtőle" (Lk 10:41-42). Mária elraktározta emlékezetében a Megváltó ajkáról elhangzó drága igéket, melyek a világ legértékesebb ékszereinél is drágábbak voltak számára.  

Az "egy dolog", melyre Mártának szüksége volt, a csendes, odaadó lelkület és a mélységesebb vágyakozás a jövővel, a halhatatlan élettel kapcsolatos ismeretek után, valamint a lelki előrehaladáshoz szükséges kegyelem után. Kevésbé kellett aggódnia a mulandó dolgok miatt, s többet törődnie a maradandókkal. Jézus megtanítja gyermekeit, hogy minden lehetőséget megragadjanak, amikor olyan ismereteket szerezhetnek, melyek bölccsé teszik őket az üdvösségre. Krisztus ügyének gondos, tettrekész munkásokra van szüksége. Széles területek nyílnak meg a Márták előtt, akik buzgón akarják végezni a vallásos munkát. Először azonban üljenek le Máriával Jézus lábához. Krisztus kegyelme szentelje meg a szorgalmat, az igyekezetet, az energiát - ekkor az élet legyőzhetetlen erővé válik a jó számára.

Bánat ülte meg a békés otthont, ahol Jézus megpihent. Lázárt hirtelen betegség sújtotta, s nővérei e szavakkal üzentek a Megváltónak: "Uram, ímé, akit szeretsz, beteg" (Jn 11:3). Látták, milyen heves betegség támadta meg testvérüket, de tudták, hogy Krisztus megmutatta: képes mindenféle betegséget meggyógyítani. Hitték, hogy együttérez velük fájdalmukban, ezért nem sürgették azonnali eljövetelét, hanem ezt a bízó üzenetet küldték: "Akit szeretsz, beteg." Úgy gondolták, azonnal válaszol az üzenetre, és amint lehet, eljön hozzájuk Bethániába.  

Nyugtalanul vártak egy szót Jézustól. Amíg az életnek csak egy szikrája pislogott fivérükben, imádkoztak és figyelték, jön Jézus. A küldött azonban Nélküle tért vissza. Ezt az üzenetet hozta: "Ez a betegség nem halálos" (Jn 11: 4), ezért ragaszkodtak reményükhöz, hogy Lázár élni fog. Szelíden próbálták a remény és bátorítás szavait szólni a szinte öntudatlan szenvedőnek. Keserűen csalódtak, amikor Lázár meghalt, de érezték Krisztus fenntartó kegyelmét, és ez megóvta őket attól, hogy bármivel megvádolják a Megváltót. {DA 526.1}   

Amikor Krisztus meghallotta az üzenetet, a tanítványoknak úgy tűnt, hűvösen fogadta. Nem mutatta ki a bánatot, amit elvártak volna Tőle. Rájuk nézett és így szólt: "Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségére való, hogy dicsőíttessék általa az Istennek Fia" (Jn 11:4). Két napig ott maradt, ahol addig tartózkodott. Ez a késlekedés rejtély volt a tanítványok számára. Micsoda vigaszként hatott volna jelenléte a bánatos családra - gondolták. A tanítványok jól ismerték erős érzelmi kötődését a bethániai családhoz, s meglepődtek, amiért nem válaszolt a szomorú üzenetre: "Akit szeretsz, beteg" (Jn 11: 3).   

A két nap során úgy tűnt, Krisztus figyelmen kívül hagyja az üzenetet, nem is beszélt Lázárról. A tanítványok Keresztelő Jánosra, Jézus előfutárára gondoltak. Csodálkoztak, miért engedte Jézus - akinek volt ereje hatalmas csodákat művelni -, hogy János börtönben sínylődjék, és erőszakos halállal haljon meg. Ilyen erő birtokában miért nem mentette meg Krisztus János életét? A kérdést gyakran felvetették a farizeusok, akik ezt megfellebbezhetetlen érvként hozták föl Krisztus Istenfiúságával szemben. A Megváltó figyelmeztette tanítványait a próbákra, veszteségekre, üldöztetésre. Elhagyná őket a próbában? Néhányan megkérdezték, nem hibázta-e el küldetését? Mindannyian mélyen megrendültek.   

Két napi várakozás után Jézus így szólt tanítványaihoz: "Menjünk ismét Júdeába" (Jn 11:7). A tanítványok feltették a kérdést, ha Jézus Júdeába akar menni, miért várt két napot? Leginkább azonban az aggódás foglalkoztatta őket Krisztusért és önmagukért. Csak veszélyt láttak azon az úton, melyen épp elindultak. "Mester, - mondták - most akarnak vala téged megkövezni a Júdabeliek, és újra odamégy? Felele Jézus: Avagy nem tizenkét órája van-é a napnak?" (Jn 11:8-9). Atyám vezetése alatt állok, amíg az Ő akaratát cselekszem, életem biztonságban van. Az én napom tizenkét órája még nem telt le. Napom utolsó szakaszához érkeztem, de amíg valamennyi időm is hátra van, addig biztonságban vagyok. 

"Ha valaki nappal jár, - folytatta - nem botlik meg, mert látja e világnak világosságát" (Jn 11:9). Aki Isten akaratát cselekszi, az Isten által kijelölt ösvényen jár, az nem botlik meg, nem esik el. Isten vezérlő Lelkének világossága tisztán érzékelteti kötelességét, és egyenesen vezeti munkája végeztéig. "De aki éjjel jár, megbotlik, meri nincsen abban világosság" (Jn 11:10). Aki a maga választotta ösvényen jár, ahová Isten nem hívta, az megbotlik. Számára a nap éjbe fordul, s bárhol jár, nem lesz biztonságban.    

"Ezeket mondá; és ezután monda nékik: Lázár, a mi barátunk, elaludt; de elmegyek, hogy felköltsem őt" (Jn 11:11). "Lázár, a mi barátunk, elaludt. "Milyen érzékletes szavak! Milyen tökéletes együttérzés! A tanítványok arra a veszélyre gondoltak, mely Mesterüket a jeruzsálemi úton fenyegeti, s csaknem elfeledkeztek a gyászoló családról. Nem így Krisztus. A tanítványok érezték a feddést. Csalódtak, mert Krisztus nem válaszolt azonnal az üzenetre. A kísértés azt sugallta, hogy Ő mégsem szereti oly gyöngéden Lázárt és nővéreit, mint hitték, máskülönben sietett volna vissza a küldönccel. E szavak azonban: "Lázár, a mi barátunk, elaludt" (Jn 11:11), felébresztették a helyes érzéseket agyukban. Meggyőződtek róla, hogy Krisztus nem feledkezett meg szenvedő barátairól.   

"Mondának azért az ő tanítványai: Uram, ha elaludt, meggyógyul. Pedig Jézus annak haláláról beszélt; de ők azt hitték, hogy álomnak alvásáról szól" (Jn 11:12-13). Jézus az alvással szimbolizálja a halált hivő gyermekei számára. A halottak elrejtették életüket Krisztussal Istenben, és az utolsó trombitaszóig Őbenne alszanak.    

"Ekkor azért nyilván monda nékik Jézus: Lázár megholt. És örülök, hogy nem voltam ott, ti érettetek, hogy higgyetek. De menjünk el őhozzá!" (Jn 11:14-15). Tamás csak a halált látta Mestere előtt, ha Júdeába megy, de összeszedte magát, és így szólt a többi tanítványhoz: "Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele" (Jn 11:16). Ismerte a zsidók Krisztus iránti gyűlöletét. Szándékuk az volt, hogy véget vessenek életének, ezt a célt azonban még nem érték el, mert a Neki szabott időből még hátravolt egy kevés. Ezen idő alatt Jézus mennyei angyalok őrizete alatt állt, s még Júdeában sem - ahol a rabbik összeesküdtek ellene, hogyan foghatnák el és adhatnák halálra - eshetett bántódása. 

A tanítványok elámultak Krisztus szavain: "Lázár megholt. És örülök, hogy nem voltam ott" (Jn 11:14-15). Szándékosan maradt volna távol a Megváltó szenvedő barátainak otthonától? Látszólag magára hagyta Máriát, Mártát és a szenvedő Lázárt. Valójában nem voltak egyedül. Krisztus látta az egész színteret, és Lázár halála után kegyelmével támogatta a gyászoló nővéreket. Jézus látta megtört szívük bánatát, amikor testvérük erős ellenségével, a halállal küzdött. Érezte a fájdalom minden nyilát, midőn így szólt tanítványaihoz: "Lázár megholt" (Jn 11:14). Krisztusnak azonban nemcsak a szeretett bethániaiakra kellett gondolnia, hanem szem előtt kellett tartania tanítványainak oktatását is. Képviselniük kell majd Őt a világ előtt, hogy az Atya áldása mindenkire kiáradhasson. Az ő kedvükért engedte Lázárt meghalni. Ha a betegség meggyógyításával állítja helyre Lázár egészségét, akkor nem vihette volna véghez azt a csodát, mely a leghathatósabban bizonyította Isten-voltát.    

Ha Krisztus a betegszobában lett volna, Lázár nem halt volna meg, mert Sátánnak nem lett volna hatalma felette. A halál nem célozhatta volna dárdáját Lázárra az Életadó jelenlétében. Ezért Krisztus távolmaradt. Elviselte, hogy az ellenség gyakorolja hatalmát, így legyőzöttként vethette vissza. Megengedte, hogy Lázár áthaladjon a halál területén, s a szenvedő nővérek lássák testvérüket a sírban feküdni. Krisztus tudta, hogy amikor fivérük halott arcába néznek, Megmentőjükbe vetett hitük súlyosan megpróbáltatik. Azt is tudta azonban, hogy a most folytatott küzdelemben hitük sokkal nagyobb erővel fog felragyogni. Ő is érezte a fájdalom minden nyilallását, melyet ők elviseltek. Késlekedésével nem szerette kevésbé őket. Tudta, hogy elnyerik a győzelmet maguknak, Lázárnak, Neki és tanítványainak is.

"Tiérettetek, hogy higgyetek" (Jn 11:15). Mindenki számára, aki el akarja érni Isten vezető kezét, az a legmélyebb csüggedés órája, amikor a legközelebb van az isteni segítség. Később hálásan tekint vissza útjának legsötétebb szakaszára. "Meg tudja szabadítani az Úr a kegyeseket a kísértésekből" (2Pét 2:9). Ő minden kísértésből és próbából erősebb hittel, gazdagabb tapasztalatokkal fogja kihozni az embert.

Krisztus azért indult késlekedve Lázárhoz, mert kegyelmi célja volt azokkal, akik még nem fogadták el Őt. Azért várt, hogy Lázár halálból való feltámasztásával a makacs, hitetlen népének újból bizonyítsa: Ő valóban "a feltámadás és az élet" (Jn 11:25). Nem akarta feladni a reményt a néppel, Izrael házának szegény, tévelygő juhaival kapcsolatosan. Megszakadt a szíve megtéretlenségük miatt. Kegyelmében még egyszer bizonyítani akarta nekik, hogy Ő a Helyreállító, aki egyedül képes világosságra hozni az életet és a halhatatlanságot. Ez olyan bizonyíték volt, melyet nem magyarázhattak félre a papok. Ezért késlekedett Bethániába menni. Lázár feltámasztásával koronázta meg csodáit, Isten pecsétjét helyezte ezzel munkájára, isteni jogcímére.

Útban Bethániába Jézus szokása szerint szolgálta a betegeket, a szükséget szenvedőket. Amikor a városba ért, hírvivőt küldött a nővérekhez érkezésének üzenetével. Krisztus nem ment azonnal a házba, hanem megállt az út mentén egy csöndes helyen. A zsidók barátaik vagy rokonaik elhunytakor nagyszabású, feltűnő ceremóniát rendeztek, és ez nem volt összhangban Krisztus lelkületével. Hallotta a fizetett siratók jajveszékelését, és nem akart ilyen zűrzavarban találkozni a nővérekkel. A gyászoló barátok közt voltak a család rokonai is, akik közül többen felelős, magas pozíciót töltöttek be Jeruzsálemben. Ezek közül néhányan Krisztus legádázabb ellenségei voltak. Krisztus átlátta szándékukat, ezért nem ismertette meg Magát rögtön. 

Az üzenetet oly halkan adták át Mártának, hogy mások nem hallották a szobában. A bánatába temetkező Mária sem hallott semmit. Márta azonnal felkelt és kiment, hogy találkozzék Urával. Mária azt hitte, hogy Lázár sírjához megy, ezért nem szólt utána. 

Márta sietett Jézus elé, szívét ellentmondó érzelmek gyötörték. Jézus arcán ugyanazt a gyöngédséget, szeretetet látta kifejeződni, amit mindig. Rendületlenül bízott Benne, drága, és Jézus által is szeretett testvérére gondolt. Szívbe markoló fájdalommal, amiért Krisztus nem jött előbb, de mégis reménykedve - Ő még most is megvigasztalhatja őket valahogyan - szólt: "Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem" (Jn 11: 21). A gyászolók által keltett kavarodásban a nővérék újra és újra e szavakat ismételték. 

Jézus emberi és isteni együttérzéssel tekintett a fájdalmas, gondterhelt arcba. Márta nem szándékozott felidézni a múltat. Szenvedélyes szavai mindent kifejeztek: " Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem" (Jn 11:21). Ám amikor a szerető arcba nézett, hozzátette: "De most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja néked az Isten" (Jn 11:22).

Jézus így bátorította hitét: "Feltámad a te testvéred" (Jn 11:23). Válasza nem azonnali változás reményét kívánta felcsillantani. Márta gondolatait testvérének jelenlegi újjáteremtésén túlra terelte - az igazak feltámadására. Tette ezt azért, hogy Lázár feltámadásában Márta az összes igaz halottak feltámadásának zálogát lássa, biztosítékot, hogy ez be fog következni a Megváltó ereje által. 

Márta így felelt: "Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon" (Jn 11:24). 

Jézus továbbra is a helyes irányba akarta terelni hitét, ezért kijelentette: "Én vagyok a feltámadás és az élet" (Jn 11:25). Krisztusban van az eredeti, nem kölcsönvett, nem mástól származó élet. "Akié a Fiú, azé az élet" (1Jn 5:12). Krisztus istensége az örök élet biztosítéka a hívő számára. "Aki hisz énbennem - mondta Jézus - ha meghal is, él; és aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal. Hiszed-é ezt?" (Jn 11:25-26) Krisztus itt előretekint második eljövetelének idejére. Akkor a meghalt igazak feltámadnak romolhatatlanságban, az élő igazak pedig elragadtatnak a mennybe, anélkül, hogy megízlelnék a halált. A csoda, mellyel Krisztus feltámasztotta Lázárt a halálból, az összes elhalt igazak feltámasztását jelképezi. Szavai és cselekedetei által Jézus a feltámadás Szerzőjének jelenti ki magát. Ő, aki hamarosan kereszthalált halt, ott állt a halál kulcsaival a sír legyőzőjeként, s kinyilvánította: joga és hatalma van, hogy örök életet adjon.

A Megváltó szavaira: "Hiszed-é ezt?" (Jn 11:26) Márta így felelt: "Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Istennek Fia, aki e világra jövendő vala" (Jn 11:27). Nem fogta fel Krisztus szavait teljes jelentőségükben, de megvallotta, hogy hisz istenségében, s bízott abban, hogy Ő mindent képes megtenni, ami csak jónak látszik Neki.  

"És amint ezeket mondotta vala, elméne, és titkon szólítá az ő testvérét Máriát, mondván: A Mester itt van és hív téged" (Jn 11:28). Olyan halkan adta át az üzenetet, ahogy csak lehetett, mert a papok és főemberek lesték a kínálkozó alkalmat, hogy letartóztassák Jézust. A siratók jajveszékelése miatt nem lehetett hallani Márta szavait. 

Mária, amint meghallotta az üzenetet, gyorsan felkelt, s várakozó arccal elhagyta a szobát. A gyászolók azt hitték, a sírhoz megy zokogni, és követték. Amikor Mária odaért, ahol Jézus várta, letérdelt, és remegő hangon mondta: "Uram, ha itt voltál volna, nem halt volna meg az én testvérem" (Jn 11:32). Bántotta a siratók jajgatása, néhány csöndes szót szeretett volna váltani egyedül Jézussal. Tudta azonban, hogy egyesek irigységet, féltékenységet melengetnek szívükben Krisztussal szemben, ezért visszatartotta magát: nem öntötte ki teljesen bánatát.  

"Jézus azért, amint látja vala, hogy az sír és sírnak a vele jött zsidók is, elbúsula lelkében és igen megrendüle" (Jn 11:33). Olvasott az összegyűltek szívében. Látta, hogy sokan csak tettetik, mutatják a fájdalmat: Tudta, hogy a társaságban egyesek - akik most képmutatóan sírnak - régóta tervezgetik nemcsak a hatalmas Csodatevő halálát, hanem azét is, Aki majd feltámad a halálból. Krisztus leránthatta volna róluk a színlelt bánat leplét. Mégis fékezte jogos felháborodását. Az asszony miatt, aki bánatosan térdelt lábánál, s igazán hitt Benne, nem mondta ki, amit igazság szerint kimondhatott volna.

"Hová helyeztétek őt? - kérdezte - Mondának néki: Uram, jer és lásd meg!" (Jn 11:34). Együtt mentek a sírhoz. Tragikus jelenet volt. Lázárt nagyon szerették, nővérei megtört szívvel siratták, barátai pedig elvegyítették könnyeiket a gyászoló nővérekével. Az emberi szenvedés láttán, és amiatt, hogy a lesújtott barátok gyászolják a halottat, miközben ott áll a világ Megváltója - "Könnyekre fakadt Jézus" (Jn 11: 35). Bár Isten Fia volt, magára öltötte az emberi természetet, s megindította az emberi bánat. A szenvedés mindig együttérzést keltett szelíd, szánakozó szívében. Sírt a sírókkal, örült az örvendezőkkel.  

Jézus azonban nemcsak a Mária és Márta iránti emberi együttérzésből sírt. Könnyeiben a fájdalom annyival múlta felül az emberi fájdalmat, amennyivel az ég magasabb a földnél. Krisztus nem Lázárért sírt, hiszen éppen elő akarta hívni a sírból. Azért sírt, mert sokan, akik most Lázárt gyászolják, hamarosan eltervezik az Ő halálát, aki a feltámadás és az élet. Mennyire képtelenek voltak a hitetlen zsidók helyesen értelmezni könnyeit! Egyesek, akik csak a helyszínt, a külső körülményeket látták, mint szomorúságának egyetlen okát, halkan megjegyezték: "Ímé, mennyire szerette őt!" (Jn 11:.36). Mások el akarták vetni a hitetlenség magvait a jelenlévők szívébe, s csúfolódva kérdezték: "Nem megtehette volna-é ez, aki a vaknak szemét felnyitotta, hogy ez ne haljon meg?" (Jn 11:37). Ha Krisztusnak volt hatalma, hogy megmentse Lázárt, miért hagyta szenvedni és meghalni? }   

Krisztus prófétai szemmel látta a farizeusok és szadduceusok ellenségességét. Tudta, hogy halálát tervezgetik. Tudta, hogy egyesek - akik látszólag most oly együttérzőek - hamarosan bezárják maguk előtt a menny ajtaját és Isten városának kapuját. Az elkövetkező esemény - megaláztatása és megfeszítése - Jeruzsálem lerombolását fogja eredményezni, s akkor senki sem fogja siratni a halottakat. A Jeruzsálemre váró leszámolás világosan eléje rajzolódott. Látta, amint a várost körülveszik a római légiók. Tudta, hogy sokan, akik most Lázárért sírnak, meghalnak majd Jeruzsálem ostromában - és remény nélkül halnak meg.    

Krisztus nemcsak az elébe táruló kép miatt sírt. Korszakok bajának súlya nyomta. Látta a szörnyű következményeket, melyeket Isten törvényének áthágása okoz. Látta, hogy a világtörténelemben Ábel halálával kezdődően szakadatlan a harc a jó és a gonosz között. Végigtekintett az eljövendő éveken, és szenvedést, szomorúságot, könnyeket, halált látott - ez lesz az ember sorsa. Valamennyi korban, országban élt emberi család kínja átjárta szívét. A bűnös faj bajai lelkére nehezedtek, s könnyeinek forrása feltört, amikor arra vágyott, hogy minden bánaton enyhítsen

"Jézus pedig újra felindulva magában, odamegy vala a sírhoz" (Jn 11:38). Lázárt egy sziklabarlangba temették, melynek nyílásához nehéz követ hengerítettek. "Vegyétek el a követ" (Jn 11:39) - mondta Krisztus. Márta azt gondolta, hogy csak egy pillantást szeretne vetni a halottra, s ellenkezett, mondván, hogy a testet már négy napja eltemették, s romlásnak indult. Ez az állítás még Lázár feltámasztása előtt hangzott el, így Krisztus ellenségei nem mondhatták, hogy csalás történt. Azelőtt a farizeusok hamis állításokat szivárogtattak ki Isten erejének csodás megnyilatkozásait illetően. Mikor Krisztus életre keltette Jairus leányát, így szólt: "A gyermek nem halt meg, hanem alszik" (Mk 5:39). Minthogy csak rövid ideig volt beteg, és halála után rögtön feltámadt, a farizeusok elhíresztelték: a gyermek nem halt meg, Krisztus Maga mondta, hogy csak elaludt. Azt a látszatot próbálták kelteni, hogy Krisztus nem tud betegséget gyógyítani, hanem a vak véletlen játszott közre csodáiban. Ebben az esetben azonban nem tagadhatták, hogy Lázár halott

Amikor az Úr dolgozni akar, Sátán mindig indít valakit az ellenkezésre. "Vegyétek el a követ" (Jn 11:39) - mondta Krisztus. Amennyire csak lehet, készítsétek az utat munkámhoz. Márta határozott, törekvő természete azonban ekkor megmutatkozott. Nem akarta, hogy a romlásnak indult test napvilágra kerüljön. Az emberi szív nehezen fogja fel Krisztus szavait, s Márta hite nem ragadta meg ígéretének igazi jelentését.   

Krisztus a legmesszebbmenő gyöngédséggel feddte meg Mártát. "Nem mondtam-é néked, hogy ha hiszel, meglátod majd az Istennek dicsőségét?" (Jn 11:40.) Miért kételkednél hatalmamban? Miért szállsz szembe utasításaimmal? Szavamat adtam. Ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét. Természeti lehetetlenségek nem akadályozhatják a Megváltó munkáját. A kétkedés, a hitetlenség nem egyenlő az alázatossággal. Az igazi alázatosság, az ÉN igazi alárendelése akkor valósul meg, ha feltétlenül hiszel Krisztus szavában.   

"Vegyétek el a követ" (Jn 11: 39). Krisztus megparancsolhatta volna a kőnek, hogy mozduljon el, s az engedett volna szavának. Utasíthatta volna a Mellette álló angyalokat, hogy tegyék ezt meg. Parancsára láthatatlan kezek távolították volna el a követ. Azonban emberi kezeknek kellett elvenniük azt. Krisztus így mutatta be, hogyan működik együtt az ember Istennel. Amit emberi erő megtehet, azt nem isteni erő hivatott megtenni. Isten nem mellőzi az emberi segítséget. Erősíti, együttműködik vele, amikor az ember felhasználja a kapott erőt, képességeket.

A parancsnak engedelmeskednek. A követ elgördítik. Minden nyíltan, szabadon történik. Mindenki láthatja, nem követnek el csalást. Lázár teste ott nyugszik a sziklasírban, hidegen, némán, holtan. A gyászolók jajgatása elcsitul. A társaság meglepetve és várakozón állja körül a sírt, várják, mi fog következni.

Krisztus nyugodtan áll a sír előtt. Szent ünnepélyesség árad minden jelenlévőre. Krisztus közelebb lép a sírhelyhez. Szemét az égre emeli és így szól: "Atyám, hálát adok néked, hogy meghallgattál engem" (Jn 11:41). Krisztust ellenségei nem sokkal ezelőtt vádolták istenkáromlással, s köveket ragadtak, hogy megkövezzék, mert Isten Fiának vallotta Magát. Azzal vádolták, hogy Sátán hatalmával művel csodákat. Itt pedig Krisztus Atyjának jelenti ki Istent, s tökéletes bizalommal hozza nyilvánosságra, hogy Ő Isten Fia. 

Krisztus minden tettében együttműködött Atyjával. Mindig gondosan kiemelte, hogy nem önállóan dolgozik: csodáit hit és ima által műveli. Krisztus szerette volna, ha mindenki megismeri Atyjához fűződő kapcsolatát. "Atyám, - mondta - hálát adok néked, hogy meghallgattál engem. Tudtam is én, hogy te mindenkor meghallgatsz engem; csak a körülálló sokaságért mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem" (Jn 11:41-42). A tanítványok és a nép ezzel kapták a legmeggyőzőbb bizonyítékát a Krisztus és Isten között fennálló kapcsolatnak.   

"És mikor ezeket mondá, fennszóval kiálta: Lázár, jöjj ki!" (Jn 11:43). Tiszta, átható hangja átjárja a halott fülét. Amint beszél, az istenség átvillan az emberen. Isten dicsősége világítja meg arcát, az emberek látják rajta hatalmának biztosítékát. Minden szem a barlang bejáratára szegeződik. Minden fül odafordul, hogy meghallja a legkisebb neszt is. Mély, fájdalmas érdeklődéssel várja mindenki Krisztus istenségének próbáját, a bizonyítékot, mely vagy alátámasztja állítását, hogy Ő Isten Fia, vagy örökre kioltja a reményt. {DA 536.2}   

Zaj hallatszik a csöndes sírboltból, s aki halott volt, ott áll a sír ajtajában. Mozgásában akadályozza a halotti ruha, melyben eltemették, s Krisztus így szól az álmélkodó szemlélőkhöz: "Oldozzátok meg őt, és hagyjátok menni" (Jn 11:44). Ismét megmutatja, hogy az emberi munkásoknak együtt kell működniük Istennel. Embereknek kell dolgozniuk az emberekért. Lázárt megszabadítják, s ott áll a gyászolók előtt, nem betegségtől senyvedőn, legyengült, remegő végtagokkal, hanem mint élete teljében levő férfi, nemes férfikorának erejében. Szeme értelemtől csillog, szeretetet sugároz Megváltója felé. Jézus lábához veti magát, imádja Őt.    

A szemtanúknak először a szavuk is elállt a csodálkozástól. Ezután következik a kifejezhetetlen örvendezés és hálaadás. A nővérek Isten ajándékaként kapják vissza testvérük életét, s örömkönnyek közepette, megtört szívvel fejezik ki köszönetüket a Megváltónak. Mialatt azonban a fivér, a nővérek, a barátok örvendeznek, hogy újra együtt lehetnek; Jézus visszavonul. Amikor keresik az Életadót, már sehol sem találják