A hét levél titka

Amikor Isten üzenetet akar közölni gyermekeivel, olyan embert választ ki közvetítőként, aki összhangban van akaratával, és kész hűségesen tolmácsolni üzenetét. Jézus szeretett tanítványa, a már idős János apostol éppen Pátmosz szigetén volt száműzetésben (v. 9). Nem zúgolódott sorsa miatt, hanem békességgel tűrte az üldöztetést.

Egész életében arra vágyakozott, hogy minél szorosabb lelki egységbe kerüljön Megváltójával. Lelkét bántotta az őt körülvevő világ romlottsága, és az Isten gyermekei iránti szeretet aggodalommal töltötte el: vajon meg fognak-e tudni állni az üldözések tüzében és a világ egyre növekvő csábításával szemben? Ahogy Isten elé járult, gondolatai Krisztus eljövetele és az ítélet napja felé fordultak. Elméjében felidéződtek az ószövetségi próféciák arról az ünnepélyes napról, ami elhozza majd a szabadulást Isten népe számára. János ezekkel a szavakkal összegzi tapasztalatát:

„Lélekben voltam ott az Úr napján…”
Jelenések 1:10a

Az „Úr napja” kifejezés 18-szor fordul elő a Bibliában, és mind az Ó-, mind az Újszövetségben arra az eseményre utal, amikor Isten teljes dicsőségében megjelenik a világ nemzetei előtt, véget vet a földi történelemnek és megszabadítja gyermekeit. Ahogy János apostol lelkét betöltötte ezen félelmetesen ünnepélyes esemény gondolata, felkészült arra, hogy minden idők leghatalmasabb próféciájának közvetítője legyen.

Üzenet a mennyből

Bár Jánosra rendkívüli világosság áradt Pátmosz szigetén, és eddig soha nem tapasztalt mértékben nyíltak meg értelme előtt az Ószövetség titokzatos kijelentései, Jelenések könyve nem az ő egyéni elmélkedéseit és írásmagyarázatát tartalmazza. Az isteni dicsőségben megjelenő Jézus Krisztus csodálatos módon nyilatkoztatta ki számára Isten tervét, és természetfeletti látomásokban vonultatta el előtte a jövő képeit. Maga Jézus parancsolta neki, hogy foglalja könyvbe a Tőle származó kijelentéseket, és küldje el az általa megjelölt hét gyülekezetnek (v. 11).
Amikor Isten üzenetet akar közölni gyermekeivel, olyan embert választ ki közvetítőként, aki összhangban van akaratával, és kész hűségesen tolmácsolni üzenetét. Jézus szeretett tanítványa, a már idős János apostol éppen Pátmosz szigetén volt száműzetésben (v. 9). Nem zúgolódott sorsa miatt, hanem békességgel tűrte az üldöztetést.

Egész életében arra vágyakozott, hogy minél szorosabb lelki egységbe kerüljön Megváltójával. Lelkét bántotta az őt körülvevő világ romlottsága, és az Isten gyermekei iránti szeretet aggodalommal töltötte el: vajon meg fognak-e tudni állni az üldözések tüzében és a világ egyre növekvő csábításával szemben? Ahogy Isten elé járult, gondolatai Krisztus eljövetele és az ítélet napja felé fordultak. Elméjében felidéződtek az ószövetségi próféciák arról az ünnepélyes napról, ami elhozza majd a szabadulást Isten népe számára. János ezekkel a szavakkal összegzi tapasztalatát:

„Lélekben voltam ott az Úr napján…”
Jelenések 1:10a

Az „Úr napja” kifejezés 18-szor fordul elő a Bibliában, és mind az Ó-, mind az Újszövetségben arra az eseményre utal, amikor Isten teljes dicsőségében megjelenik a világ nemzetei előtt, véget vet a földi történelemnek és megszabadítja gyermekeit. Ahogy János apostol lelkét betöltötte ezen félelmetesen ünnepélyes esemény gondolata, felkészült arra, hogy minden idők leghatalmasabb próféciájának közvetítője legyen.

"Az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz" Lukács 24:50-53; Apostolok cselekedetei 1:9-12

Krisztus számára eljött az idő, hogy felmenjen Atyja trónjához. Isteni győztesként éppen visszatérőben volt a győzelmi trófeákkal a mennyei udvarokba. Halála előtt kijelentette Atyjának: "Elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál, hogy végezzem azt" (Jn 17:4). Feltámadása után egy rövid ideig még a földön időzött, hogy a tanítványai jobban megismerkedhessenek feltámadott és megdicsőült testével. Krisztus most már készen volt a búcsúzkodásra. Hitelesítette azt a tényt, hogy Ő volt az élő Üdvözítő. Tanítványainak nem kellett Őt többé a sírbolttal összekapcsolni. Most már úgy gondolkodhatnak Róla, mint aki megdicsőült a mennyei világmindenség előtt.  

A mennybemenetel színteréül Jézus azt a helyet választotta ki, amelyet gyakran megszentelt jelenlétével, miközben az emberek között lakozott. Nem a Sion-hegyét, amelyen Dávid városa terült el, nem a Mórija-hegyét - amelyen a templom állott - tisztelte meg ezzel az eseménnyel. Krisztust ezen a helyen gúnyolták ki és vetették el. Az isteni irgalom hullámait, amelyek újra és újra visszatértek a szeretet egy-egy erősebb dagályával, a kőkemény szívek visszaverték. Jézus fáradtan, megterhelt szívvel ment tovább erről a helyről, hogy nyugalmat találjon az Olajfák-hegyén. Mikor Isten dicsősége - a shekinah - elhagyta az első templomot, a keleti hegyen állott meg, mintha vonakodott volna elhagyni a választott várost. Így Krisztus is az Olajfák-hegyén állott meg, és sóvárgó szívvel tekintett át Jeruzsálemre. A ligeteket és a hegy keskeny völgyeit megszentelték imádságai és könnyei. A hegy meredek lejtői visszhangozták a sokaság diadalkiáltásait, mikor királynak hirdették ki Krisztust. A hegy lejtőjén ereszkedett le, hogy otthonra találjon Lázár házában, Bethániában. A hegy lábánál elterülő Gecsemáné kertjében imádkozott és tusakodott egyedül. Erről a hegyről kellett Krisztusnak felmennie a mennybe. Mikor pedig ismét visszajön, akkor ennek a hegynek a tetején pihennek majd meg lábai. Nem a szomorúság, a fájdalom férfiaként, hanem dicsőséges és diadalmas királyként áll majd az Olajfák-hegyén, miközben a megváltottak hatalmas seregének az üdvrivalgása egyre fokozódó hangon ezt kiáltja: Koronázzátok meg Őt, az Uraknak Urát!  

Jézus most tizenegy tanítványával a hegy felé vette útját. Mikor áthaladtak Jeruzsálem kapuján, sok csodálkozó szem tekintett a kis csoportra, amelyet Az vezetett, akit néhány héttel előbb a főemberek elítéltek és keresztre feszítettek. A tanítványok nem tudták, hogy az volt utolsó találkozásuk és beszélgetésük Mesterükkel. Jézus beszélgetéssel töltötte velük az időt, és megismételte korábbi oktatását. Mikor a Gecsemánéhoz közeledtek, Jézus szünetet tartott, hogy tanítványai emlékezetükbe idézhessék azokat a tanításokat, amelyeket nagy tusakodása éjszakáján adott nekik. Jézus ismét rátekintett a szőlőtőkére, amellyel megmagyarázta tanítványainak egyháza egységét, közösségét Vele és Atyjával. Ismét megemlítette azokat az igazságokat, amelyeket akkor kifejtett. Körülötte minden, de minden viszonzatlan szeretetére emlékeztetett. Még a tanítványok is, akik olyan drágák voltak szívének, szemrehányást tettek Neki és elhagyták Őt.   

Krisztus harminchárom évig tartózkodott a világon. Eltűrte mindazt a megvetést, bántalmazást és kigúnyolást, amelyben a világ részesítette. A világ elvetette és keresztre feszítette. Most, mikor felemelkedőfélben volt dicsősége királyi székéhez - és még egyszer átgondolta azoknak az embereknek a hálátlanságát, akiknek a megmentéséért jött el -, vajon nem vonja-e tőlük vissza rokonszenvét, részvétét és szeretetét? Érzelmei nem arra a birodalomra összpontosulnak-e, amelyben értékelik személyét, és ahol ártatlan angyalok várnak arra, hogy teljesítsék parancsait? Nem! Jézus ígérete azoknak a szeretteinek szól, akiket otthagy ezen a földön: "Ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig" (Mt 28:20).   

Miután elérkeztek az Olajfák-hegyéhez. Jézus átvezette tanítványait a hegy tetején Bethánia közelébe. Jézus ott megállt és tanítványai körülvették. Úgy látszott, hogy a világosság fényei sugároztak az arcáról, mikor szeretettel tanítványaira tekintett. Nem korholta őket hibáikért és kudarcaikért. Utolsó szavai a legmélyebb gyengédséggel érintették a tanítványok fülét. Áldásra kinyújtott kezekkel - mintha ezzel is bizonyságát akarná adni védelmező gondoskodásának - Jézus lassan felemelkedett közülük. Egy olyan erő, hatalom vonta, emelte a menny felé, amely erősebb volt minden földi vonzóerőnél. Miközben Jézus felfelé emelkedett és elragadtatott, tanítványai szent tisztelettel, feszült figyelemmel tekintettek mennybe menő Uruk egyre halványuló képére. A dicsőség felhője azután elrejtette Jézust szemük elől. Csak szavai érkeztek hozzájuk vissza, mikor az angyalok felhőből álló diadalszekere felvitte az Urat: "Ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig" (Mt 28:20). Ugyanakkor hallották a magasból az angyalok karának nagy örömmel zengő énekét.   

Miközben a tanítványok még mindig felfelé tekintettek, egy hang szólította meg őket, amely csengő muzsikaként hangzott. Megfordultak és két angyalt láttak maguk előtt emberi alakban, akik így szóltak hozzájuk: "Galileabeli férfiak, Mit állotok nézve a mennybe? Ez a Jézus, aki felviteték tőletek a mennybe, akképpen jő el, amiképpen láttátok őt felmenni a mennybe" (Acs 1:11).

Ezek az angyalok ahhoz a mennyei sereghez tartoztak, amely fénylő felhőben várakozott, hogy elkísérje Jézust égi otthonába. Az angyalok sokaságából a legkitüntetettebb az a két angyal volt, akik a sírboltnál voltak Krisztus feltámadásakor, és akik egész földi élete alatt mindig Jézussal voltak. Az egész menny buzgó vágyakozással várta, hogy Jézusnak a bűn által tönkretett földön való tartózkodása véget érjen. Most eljött az idő a mennyei világmindenség számára, hogy fogadja Királyát. Vajon a két angyal nem vágyakozott-e arra, hogy csatlakozzék azoknak az angyaloknak a seregéhez, akik köszöntötték Jézust? Azok iránt való részvétből és szeretetből azonban, akiket Jézus a földön hagyott, mellettük maradtak a földön, hogy megvigasztalják őket. "Avagy nem szolgáló lelkek-é mindazok, elküldve szolgálatra azokért, akik örökölni fogják az üdvösséget?" (Zsid 1:14).  

Krisztus emberi formában ment fel a mennybe. A tanítványok látták, hogy felhő fogadja be Őt. Ugyanaz a Jézus, Aki velük együtt járt, beszélgetett és imádkozott, Aki velük együtt törte meg a kenyeret, Aki velük együtt volt a bárkában a tavon, és Aki velük együtt vánszorgott fel azon a napon az Olajfák-hegyének meredek oldalán - ugyanaz a Jézus most elment, hogy osztozzon Atyjával királyi trónján. Az angyalok biztosították a tanítványokat arról, hogy ugyanaz a Jézus, akit felmenni láttak a mennybe, jön majd el ismét éppen úgy, ahogy felment. Jézus "eljő a felhőkkel; és minden szem meglátja őt" (Jel 1:7). "Mikor pedig eljő az embernek Fia az Ő dicsőségében, és ő vele mind a szent angyalok, akkor beül majd az ő dicsőségének királyi székébe" (Mt 25:31). "Maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből és feltámadnak először, akik meghaltak volt a Krisztusban" (lThess 4:16). Így teljesedik be az Úr ígérete, amit tanítványainak adott: "Ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek" (Jn 14:3). Nem kétséges, hogy a tanítványok ujjonghatnak Uruk visszatérésének a reménységében.  

Mikor a tanítványok visszatértek Jeruzsálembe, az emberek csodálkozással tekintettek rájuk. Krisztus kihallgatása és keresztre feszítése után az emberek azt gondolhatták, hogy tanítványai lehangoltak és megszégyenültek lesznek. Azt remélték, hogy arcukon majd meglátják szomorúságuk és vereségük kifejeződését. Ehelyett csak boldogság és diadal sugárzott lényükből. Arcuk valami nem e földön született boldogságtól tündöklött. Nem fátyolozta be többé arcukat megcsalt reménység, hanem tele voltak Isten iránti dicsérettel és hálaadással. Ujjongva mondták el Krisztus feltámadásának és mennybemenetelének történetét. Bizonyságtevésüket pedig sokan el is fogadták.   

A tanítványok többé nem éreztek semmiféle bizalmatlanságot a jövővel kapcsolatban. Tudták, hogy Jézus a mennyben van, és azt is, hogy rokonszenve, részvéte még mindig velük van. Tudták, hogy Isten trónjánál van egy barátjuk. Azért buzgón terjesztették Isten elé kéréseiket Jézus nevében. Félelemmel vegyes tisztelettel és csodálattal mondták el imádságaikat, Krisztus nekik adott ígéretére hivatkozva: "Bizony, bizony mondom néktek, hogy amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek. Mostanáig semmit sem kértetek az Atyától az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy a ti örömötök teljes legyen" (Jn 16:23-24). Hitük kezeit egyre magasabbra és magasabbra terjesztették ki ezzel a hatalmas érvvel: "Krisztus az, a ki meghalt, sőt a ki fel is támadott, a ki az Isten jobbján van, a ki esedezik is érettünk" (Róm 8:34). Pünkösd az öröm teljességét hozta el számukra a Vigasztaló jelenlétében, éppen úgy, ahogy Krisztus megígérte.

Az egész menny várakozott, hogy köszönthesse Krisztust a mennyei udvarokban. Krisztus, mikor felment a mennybe, felvezette azoknak a nagy seregét is, akiket feltámadásakor kiszabadított fogságukból, és akik követték Őt. A mennyei seregek pedig kiáltásokkal és üdvrivalgással, dicséretekkel és mennyei énekekkel figyelték az örvendezőknek ezt a felvonulását. 

Mikor közel értek Isten városához, akkor a kísérő angyal arra hívta fel őket, hogy így énekeljenek: {  

"Emeljétek föl fejeteket ti kapuk,
emelkedjetek föl, ti ősi ajtók,
hogy bemehessen a dicső király!"
(Zsolt 24:7 - új fordítás) {  

A várakozó őrök örömteljesen válaszolták:    

"Ki az a dicső király?"
(Zsolt 24:8 - új fordítás)  

Ezt nem azért mondták, mivel nem tudták, hogy ki Ő, hanem azért, mert hallani akarták a fennkölt dicséret válaszát:   

"Az erős és hatalmas ÚR,
az ÚR, aki hatalmas a harcban.
Emeljétek föl, fejeteket, ti kapuk,
emeljétek föl, ti ősi ajtók,
hogy bemehessen a dicső király!"
(Zsolt 24:8-9 - új fordítás)   

Ismét hallatszott a kérdés: "Ki az a dicső király?" (Zsolt 24:10 - új fordítás) mert az angyalok sohasem fáradnak el a Felmagasztalt neve hallgatásában. A kísérő angyalok pedig ezt válaszolják:  

"A Seregek ura, ő a dicső király!"
(Zsolt 24:10 - új fordítás)   

Azután az Isten városának díszes kapui szélesen feltárultak és az angyalok sokasága vonult be azokon elragadtatott ének és zene hangzása közben.   

Ott volt a trón és körülötte az ígéret szivárványa. Ott vannak a kérubok és a szeráfok. Az angyali seregek parancsnokai, az Isten fiai, az el nem bukott világok képviselői mind összeölelkeznek. A mennyei tanács, amely előtt Lucifer megvádolta Istent és az Ő Fiát, annak az ártatlan birodalomnak a képviselői, akik felett Sátán úgy gondolta, hogy megalapítja uralmát - mind ott vannak, hogy üdvözöljék a Megváltót. Buzgón meg akarják ünnepelni diadalát és meg akarják dicsőíteni Királyukat.  

Krisztus azonban visszainti őket. Most még nem! Krisztus még nem fogadhatja el a dicsőség koronáját és a királyi palástot. Atyja elé lép. Rámutat megsebzett fejére, átszúrt oldalára, eltorzított lábaira, felemeli a szögek nyomait viselő kezeket. Rámutat diadalának jeleire: átadja Istennek a lengetett kévét; azokat is átadja, akik vele együtt támadtak fel, mint képviselői ama nagy seregnek, amely második eljövetelekor fog majd sírjából előjönni. Azután Krisztus megközelíti az Atyát, aki egyetlen megtért bűnös felett is örvendezik. Mielőtt a világ alapjait lerakták, az Atya és a Fiú egyesült egy szövetségben, hogy megváltsák az embert abban az esetben, ha Sátán leigázná. Ünnepélyesen elkötelezték magukat az emberi nemzetség megváltására és arra, hogy Krisztus legyen lekötelezésük kezese. Ezt a fogadalmat Krisztus teljesítette. Mikor a kereszten így kiáltott fel: "Elvégeztetett!" (Jn 19:30) akkor az Atyához fordult, az Atyát szólította meg. Krisztus megállapodásuknak teljesen eleget tett. Most kijelenti: Atyám, elvégeztetett. Megcselekedtem akaratodat, ó én Istenem! Befejeztem a megváltás munkáját. Ha életemmel és cselekedeteimmel eleget tettem igazságodnak, akkor "Atyám, akiket nékem adtál, akarom, hogy a hol én vagyok, azok is én velem legyenek" (Jn 17:24).    

Isten hangja hallatszik és ez a hang kihirdeti, hogy igazságának eleget tettek. Sátánt legyőzték. Krisztus földön fáradozó és küzdő társait az Atya elfogadta "ama Szerelmesben" (Ef 1:6). A mennyei angyalok és az el nem bukott világok képviselői előtt Isten igazaknak nyilvánítja őket. Ahol Krisztus van, ott kell lennie az Ő egyházának is. Nevezetesen ott, ahol "irgalmasság és hűség összetalálkoznak, igazság és békesség csókolgatják egymást" (Zsolt 85:10). Az Atya karjaival átöleli Fiát, és azt mondja: "Imádják őt az Istennek minden angyalai" (Zsid 1:6).    

Kibeszélhetetlen örömmel a fejedelemségek és hatalmasságok elismerik az élet Fejedelmének a felsőbbségét. Az angyalok serege arcra borul Krisztus előtt, miközben boldog kiáltás tölti meg a menny összes udvarát. "Méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt és gazdagságot és bölcsességet és hatalmasságot és tisztességet és dicsőséget és áldást" (Jel 5:12).  

A diadalénekek összekeverednek az angyalok hárfáinak a muzsikájával, míg a mennyből kicsordulni látszik az öröm és a dicséret. Az elveszettet megtalálták. A mennyből fenséges hangok csendülnek, amelyek azt hirdetik: "A királyiszékben ülőnek és a Báránynak áldás és tisztesség és dicsőség és hatalom örökkön örökké" (Jel 5:13). 

    

A mennyei örömnek ebből a jelenetéből Krisztus saját csodálatos szavainak visszhangja tér vissza hozzánk a földre: "Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez és a ti Istenetekhez" (Jn 20:17). A mennyei és a földi család egy család. Igen, mert a mi Urunk felment a mennybe és érettünk él. "Ennekokáért ő mindenképpen üdvözítheti is azokat, a kik ő általa járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék érettök" (Zsid 7:25)

Mennyetek el és tanítsatok minden népeket! Máté 28:16-20

Röviddel mennybemenetele előtt Krisztus megbízást adott tanítványainak. "Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön - mondotta. Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket" (Mt 28:18-19). "Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek" (Mk 16:15). Krisztus újra és újra megismételté ezeket a szavakat, hogy a tanítványok megragadhassák jelentőségét. A menny világosságának rá kell ragyognia a föld minden lakosára, a magas és az alacsony rendűekre, a gazdagokra és a szegényekre tisztán és erős sugarakkal. A tanítványoknak a Megváltó munkatársaivá kell lenniük a világ megmentésének munkájában. 

Krisztus ezt a megbízást akkor adta tanítványainak, mikor a felházban találkozott velük. Most azonban tanítványai szélesebb táborának is megadta ezt a felhatalmazást. Azon az összejövetelen, amelyet Galileában a hegyen tartottak meg Krisztus követői, mindazok a hívők megjelentek, akiket meg tudtak hívni. Halála előtt maga Krisztus jelölte ki ennek a gyűlésnek a helyét és idejét. A sírboltnál az angyal emlékeztette a tanítványokat Krisztusnak arra az ígéretére, hogy Galileában találkozik majd velük. Ezt az ígéretet elmondották azoknak a hívőknek is, akik húsvét hetének folyamán Jeruzsálemben gyülekeztek össze, és rajtuk keresztül az ígéret sok magányos hívőhöz is eljutott, akik gyászolták Uruk halálát. Mindnyájan nagy érdeklődéssel várakoztak erre a találkozásra és megbeszélésre. A gyűlés színhelyére kanyargós, kerülő utakon jöttek minden irányból, hogy elkerüljék a féltékeny zsidók gyanújának a felkeltését. A hívők csodálkozó szívvel jöttek, és komolyan beszélgettek egymással azokról a hírekről, amelyek eljutottak hozzájuk Krisztusról

A kijelölt időpontban mintegy ötszáz hívő gyűlt össze kis csoportokban a hegyoldalon. Türelmetlenül igyekeztek mindent megtudni azoktól, akik látták már Krisztust feltámadása óta. A tanítványok csoporttól csoportig mentek és elmondották mindazt, amit láttak és hallottak Jézusról, és érveltek a szent Írásokból, mint ahogy Krisztus is tette velük. Tamás elmondotta hitetlensége történetét, és elmondotta azt is, hogy hitetlenségét miként szüntette meg a feltámadott Úr. Hirtelen Jézus állott meg közöttük. Senki sem tudta megmondani, hogy honnan és hogyan jött. A jelenvoltak közül sokan még sohasem látták előzőleg Jézust. Kezein és lábain azonban meglátták a keresztre feszítés jeleit. Az arcvonásai olyanok voltak, mint Isten orcája. Amikor meglátták Jézust, azonnal imádni kezdték. 

Néhányan azonban hitetlenkedni, kételkedni kezdtek. Így lesz ez mindig. Vannak és lesznek olyanok, akik nehéznek találják a hit gyakorlását, és ezek a kételkedők oldalán foglalnak helyet. Hitetlenségük következtében azonban ezek sokat veszítenek.   

Jézusnak ez volt az egyetlen találkozása és megbeszélése feltámadása után sokakkal a hívők közül. Jézus eljött, és így szólott hozzájuk: "Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön" (Mt 28:18). A tanítványok már imádták Jézust, mielőtt megszólalt. Mivel azonban szavai azokról az ajkakról hangzottak el, amelyeket egyszer lezárt a halál, különleges erővel az örömmámor kerítette őket hatalmába. Jézus most a feltámadott Üdvözítő volt. Sokan közülük látták Őt, mikor hatalmát a betegek meggyógyításában gyakorolta, és a sátáni hatalmakat ellenőrzése, uralma alá hajtotta. Voltak, akik azt látták, hogy Jézusnak hatalma van arra, hogy felállítsa királyságát Jeruzsálemben, és letörjön minden ellenállást és uralkodjék a természet elemei fölött. Jézus lecsendesítette a haragos háborgó vizeket; járkált a fehértarajú hullámokon; életre támasztotta fel a halottakat. Most pedig kijelentette, hogy Isten Neki adott minden hatalmat. Jézus szavai felülemelték hallgatói gondolatait a földi és ideiglenes dolgokon és ráirányították a mennyei, örökkévaló dolgokra, miáltal rendkívüli módon tárult fel előttük az Ő méltósága és dicsősége. 

Krisztus szavai a hegyoldalon azt jelentették be, hogy áldozata, amelyet az emberekért hozott, teljes és tökéletes volt. A jóvátételt betöltötte és azt a munkát, amelyért eljött erre a világra, elvégezte. Jézus útban volt Isten trónjához, hogy tiszteljék az angyalok, a fejedelemségek és hatalmasságok. Elkezdte közbenjárói munkájának a végzését. Határtalan tekintéllyel felruházva átadta megbízását tanítványainak: "Elmenvén azért tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében; tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek; és ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig" (Mt 28:19-20).    

Isten a zsidó népet tette a szent igazság megőrzőjévé. A farizeizmus azonban az egész világ legfelsőbbrendűnek látszó, legegyedülállóbb álkegyes embereivé formálta őket. Minden, ami a papokkal és a főemberekkel összefüggésben állott - a ruháik, a szokásaik, szertartásaik, a hagyományaik - alkalmatlanná tette őket arra, hogy a világ világossága legyenek. Úgy tekintették magukat, a zsidó népet, mint magát a világot. Krisztus azonban azzal bízta meg tanítványait, hogy olyan hitet és istentiszteletet hirdessenek, amelynek nincs dolga a kasztokkal vagy az országokkal; olyan hitet, amely elfogadható minden nép, minden nemzet és az emberek minden osztálya számára.   

Krisztus, mielőtt elhagyta tanítványait, világossá tette előttük királysága jellegét. Emlékezetükbe idézte mindazt, amit előzőleg mondott nekik királyságáról. Krisztus kijelentette, hogy nem állt szándékában ezen a világon egy ideiglenes királyság felállítása. Az Ő célja egy lelki ország megalapítása. Krisztus nem úgy akart uralkodni, mint egy földi király Dávid trónján. Ismét megmutatta nekik a szent Írásokból, hogy mindazt, amin átment, a mennyben rendelték el, az Atya és az Őközte lefolyt tanácskozásokon. Mindezeket előre megmondották a Szentlélek által ihletett emberek. Krisztus azt mondotta: látjátok, hogy mindent kijelentettem nektek erről, hogy Messiásként való elvetésemnek el kellett jönnie és meg kellett történnie. Mindannak, amit mondottam megaláztatásomról, amelyet el kellett tűrnöm, és halálomról, amellyel meg kellett halnom, beigazolódott. A harmadik napon feltámadtam. Azért még szorgalmasabban kutassátok a szent Írásokat, és meglátjátok majd, hogy mindezekben a dolgokban a prófécia részletes leírásai Rólam beteljesedtek.  

Krisztus megbízta tanítványait, hogy végezzék azt a munkát, amit rájuk hagyott, és Jeruzsálemben kezdjék el tevékenységüket. Jeruzsálem volt a színtere az emberért történt legmélyebb megaláztatásának. Jeruzsálemben szenvedett, itt vetették el, és itt ítélték kereszthalálra. Júdea volt Krisztus szülőföldje. Itt öltötte magára az emberi alakot, itt járt és élt együtt az emberekkel, és csak néhányan ismerték fel, hogy a menny közeljött a földhöz, mikor Jézus közöttük volt. Ezért a tanítványok munkálkodásának Jeruzsálemben kellett elkezdődnie.    

Mindannak következtében, amit Krisztus Jeruzsálemben elszenvedett és az itt végzett munkájának a meg nem becsülését látva, a tanítványok egy ígéretesebb, megfelelőbb munkamezőt kérhettek volna Uruktól. A tanítványok azonban nem járultak hozzá ilyen kéréssel, hiszen éppen azt a területet kellett megmunkálniuk, amelyen Jézus szétszórta az isteni igazság magvát, hogy a mag felnövekedjék, és bőséges termést adjon az aratás idején. Munkájuk közben a tanítványoknak üldöztetést kellett elviselniük a zsidók féltékenysége és gyűlölete miatt. Ezt az üldöztetést azonban Mesterük is eltűrte és ezért ők sem riadtak vissza tőle és nem menekültek el előle. A kegyelem első adományait először az Üdvözítő gyilkosainak kellett felkínálniuk.   

Sokan voltak azután olyanok is Jeruzsálemben, akik titokban hittek Jézusban, és olyanok is sokan voltak, akiket a papok és a főemberek félrevezettek. A tanítványoknak ezeket is meg kellett ajándékozniuk az evangéliummal, és megtérésre kellett felhívniuk őket. Azt a csodálatos igazságot is, hogy egyedül Krisztus útján lehet elnyerni a bűnök bocsánatát, a tanítványoknak kellett világossá tenni mindenki előtt. Miközben egész Jeruzsálemet felkavarták az elmúlt néhány hét izgalmas eseményei, az evangélium prédikálása tehette a legmélyebb hatást az emberekre.

A munkának azonban nem volt szabad itt megállnia. Isten művét ki kellett terjeszteni a föld legtávolabbi határáig. Krisztus azt mondta tanítványainak: Tanúi lettetek életemnek, a világért hozott önfeláldozásomnak. Láttátok Izraelért végzett fáradozásaimat. Nem jöttek Hozzám, hogy életük lehessen; jóllehet a papok és főemberek a felsoroltakat mind megcselekedték Velem; elvetettek Engem, amint azt a szent Írások előre megmondották - mégis kapnak majd egy másik alkalmat Isten Fia elfogadására. Láttátok, hogy mindazokat, akik Hozzám jönnek és megvallják bűneiket, kész vagyok elfogadni. "Azt, aki hozzám jön, semmiképen ki nem vetem" (Jn 6:37). Mindazok, akik csak akarják, megbékülhetnek Istennel és megkaphatják az örökkévaló életet. - Rátok, tanítványaimra bízom most az irgalmasságnak ezt az üzenetét. Először Izraelnek kell ezt átadnotok, és azután minden nemzetnek, nyelvnek és népnek. Mindazokat, akik hisznek Jézus Krisztusban, egy egyházba kell összegyűjtenetek.    

A Szentlélek ajándékával a tanítványoknak csodálatos hatalmat kellett kapniuk. Tanúbizonyságtételüket jeleknek és csodáknak kellett megerősíteni. Csodákat nemcsak a tanítványok tennének, hanem azok is, akik elfogadták üzenetüket. Jézus ezt mondta: "Azokat pedig, akik hisznek, ilyen jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek; új nyelveken szólanak. Kígyókat vesznek föl; és ha valami halálost isznak, meg nem árt nékik; betegekre vetik kezeiket, és meggyógyulnak" (Mk 16:17-18).    

Abban az időben gyakran előfordult, hogy valakit megmérgeztek. Gátlástalan emberek nem haboztak, hogy ezzel az eszközzel eltávolítsák azokat, akik becsvágyuk útjában állottak. Jézus tudta, hogy tanítványai életét is hasonló veszedelmek fenyegetik. Sokan azt gondolhatták, hogy Istennek tesznek azzal szolgálatot, ha Krisztus tanítványait megölik. Jézus azért védelmet ígért tanítványainak ezzel a veszéllyel szemben.    

A tanítványoknak ugyanazzal a hatalommal kellett rendelkezniük, amellyel Jézus rendelkezett, hogy gyógyítani tudjanak "a nép között minden betegséget és minden erőtelenséget" (Mt 4:23). Mikor Jézus nevében meggyógyítják a testi betegségeket, akkor Jézus gyógyító hatalmáról a lelkek meggyógyításával bizonyságot kell tenniük. Jézus egy képességet is megígért most tanítványainak, mivel idegen országokban más nemzetek között is prédikálniuk kellett az evangéliumot; ezért meg kellett kapniuk azt a képességet, hogy más, idegen, új nyelveken is tudjanak beszélni. Az apostolok és társaik tanulatlan emberek voltak. Pünkösd napján a Szentlélek kitöltésével azonban beszédük, akár saját, akár idegen nyelven mondották is el azt, tisztává, egyszerűvé, szabatossá vált szóban és hangsúlyban egyaránt.   

Krisztus így adta át tanítványainak megbízatásukat. Gondoskodott a munka folytatásához szükséges ellátásról és felszerelésről, s magára vállalta a felelősséget a munka sikeréért. Amíg tanítványai engedelmeskedtek szavának, és Vele együtt munkálkodtak, addig nem szenvedhettek kudarcot. Menjetek el minden néphez, parancsolta nekik. Menjetek el a földgolyó legtávolabbi részéig, de legyetek mindig tudatában jelenlétemnek. Dolgozzatok hittel és bizalommal, mert soha nem hagylak el benneteket.    

Az Üdvözítő tanítványainak adott megbízása kiterjed minden hívő emberre. Magába foglal minden Krisztusban hívő embert az idő végéig. Végzetes tévedést követnénk el, ha azt feltételeznénk, hogy a lelkek megmentésének a munkája egyedül csak a felszentelt lelkészektől függ. Krisztus mindazokat megbízta az evangélium hirdetésével, akikhez eljutott a mennyei ismeret. Krisztus mindazokat felavatja, felszenteli arra, hogy munkálkodjanak embertársaik üdvösségéért, akik már megkapták, és magukban hordják életét. Az egyházat ennek a munkának a végzésére alapították, és mindazok, akik ünnepélyes és szent fogadalmat tettek az egyháznak, arra kötelezik el magukat, hogy együtt munkálkodnak Krisztussal.    

"És a Lélek és a mennyasszony ezt mondják: Jövel! És aki hallja, ezt mondja: Jövel!" (Jel 22:17). Mindenkinek, aki hallja, meg kell ismételnie a meghívást. Legelső kötelessége az kell legyen, hogy lelkeket nyerjen meg Krisztusnak. Lehet, hogy nem képes a nagy összejöveteleken prédikálni, de munkálkodni tud egyes emberekért. Közölni tudja velük azt a tanítást, amit Urától kapott. Az egyházi szolgálat nemcsak prédikálásból áll. Azok is szolgálnak, akik megkönnyítik a betegek és szenvedők helyzetét; akik segítséget nyújtanak a szükségben levőknek; akik a vigasztalás szavait mondják el az elcsüggedteknek és a kishitűeknek. Közel és távol egyaránt vannak olyan lelkek, akikre nyomasztólag hat bűntudatuk. Nem a nehézség, a gürcölés, vagy a szegénység az, ami lealjasítja az embert, hanem a vétek és a bűnös cselekedet. Ez tesz bennünket nyugtalanná és elégedetlenné. Krisztusnak olyan szolgákra van szüksége, akik megpróbálnak a bűntől megbetegedett lelkeken segíteni.  

A tanítványoknak ott kellett elkezdeni munkájukat, ahol voltak. A legnehezebb és a legkevésbé megfelelő munkát sem kerülhették ki, nem mehettek el mellette. Így Krisztus minden egyes munkásának is ott kell elkezdenie szolgálatát, ahol él. Lehet, hogy éppen saját családunkban vannak olyan lelkek, akik vágyakoznak együttérzésünkre, és éhséget éreznek az élet kenyerére. Lehetnek olyan gyermekek a közelünkben, akiket el kell vezetnünk a Krisztusban való hitre. Vannak pogányok közvetlenül az ajtónk előtt. Végezzük hűségesen azt a munkát, amely legközelebb van hozzánk. Azután terjesszük ki munkánkat olyan messzire, amilyen messze Isten keze elvezethet bennünket. Sok munka olyannak látszik, mint amelyet korlátok közé szorítanak bizonyos helyi körülmények. Bárhol legyen is azonban a teendőnk, ha hittel és szorgalommal végeztük el, akkor akár a föld legvégső részein is eredményünk lesz. Krisztus munkája egy szűk területre korlátozottnak látszott, mikor megjelent a földön, de mégis az akkor ismert összes országból oda érkezett emberek sokasága hallotta üzenetét. Isten gyakran a legegyszerűbb eszközöket használja fel a legnagyobb eredmények eléréséhez. Krisztusnak az a szándéka, hogy munkájának minden része másokhoz kapcsolódjék, mint ahogy egyik fogaskerék is a másikba belesimulva működik harmonikusan. A legalázatosabb munkás is, akit megindított a Szentlélek, láthatatlan húrokat érint meg, amelyeknek a rezgései elhangzanak a föld végső határáig és dallamuk átcseng az örökkévaló korszakokon. }   

Krisztus parancsát azonban: "Elmenvén e széles világra" (Mk 16:15) - nem veszíthetjük el szemünk elől. Krisztus arra hívott el bennünket, hogy tekintetünket irányítsuk a látóhatárunkon túli vidékek felé. Krisztus ledönti az elválasztó falakat, a nemzetségeket elválasztó előítéleteket és arra tanít, hogy szeressük az emberiség egész családját. Kiemeli az embereket önzésük szűk börtönéből. Eltöröl minden területi határvonalat és a mesterséges társadalmi megkülönböztetéseket. Krisztus nem tesz különbséget a szomszédok és az idegenek, a barátok és az ellenségek között. Krisztus arra tanít, hogy testvérként tekintsünk minden szükséget szenvedő emberre, és úgy nézzünk a világra, mint a saját földünkre.    

Az Üdvözítő, mikor azt mondotta: "Elmenvén [...] tegyetek tanítványokká minden népeket" (Mt 28:19), akkor azt is mondta: "azokat pedig akik hisznek, ilyen jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek; új nyelveken szólanak. Kígyókat vesznek fel; és ha valami halálost isznak, meg nem árt nékik; betegekre vetik kezeiket és meggyógyulnak" (Mk 16:17-18). Krisztus ígérete olyan messzire ér el, amilyen távolságra szól a megbízása. Természetesen nem minden hívő részesül mindegyik ajándékban. A Lélek különbséget tesz: "[...] osztogatván mindenkinek külön, amint akarja" (lKor 12:11). Az Úr azonban a Lélek ajándékait minden hívőnek megígérte, amilyen mértékben szüksége van az ajándékok egyikére vagy másikára, az Úr munkájának végzéséhez. Az Úr ígérete éppen olyan erős és megbízható most, mint amilyen volt az apostolok idejében. "Azokat pedig, akik hisznek, ilyen jelek követik" (Mk 16:17). Ez Isten gyermekeinek a kiváltsága. Ehhez a kiváltsághoz, amennyire csak lehetséges, bizalommal ragaszkodniuk kell, hogy azzal, mint hitük bizonyításával szolgálhassanak.   

"Betegekre vetik kezeiket és meggyógyulnak" (Mk 16:18). Ez a világ egy óriási bélpoklos kórház. Krisztus azonban azért jött, hogy a betegeket meggyógyítsa, és hogy szabadulást hirdessen a Sátán foglyainak. Maga Krisztus egészséges és erős volt. Életét adta a betegeknek, a lesújtottaknak és a démonoktól megszállottaknak. Krisztus nem fordult el senkitől, aki azért ment Hozzá, hogy elfogadja gyógyító erejét. Tudta, hogy azok, akik segítséget kérni mentek Hozzá, betegséget hordoznak magukban. Krisztus azonban nem tagadta meg tőlük gyógyítását. Mikor pedig Krisztusban működő erő érintette ezeket a szegény lelkeket, akkor meggyőződtek bűnösségükről és sokan közülük lelki betegségeikből is éppen úgy meggyógyultak, mint testi betegségeikből és bajaikból. Az evangéliumnak ma is megvan ugyanez a hatalma. Vajon miért ne kellene nekünk ma ugyanezen eredményekről tanúbizonyságot tennünk?   

Krisztus átérzi minden szenvedő keserű bánatát. Mikor a gonosz lelkek gyötörnek egy emberi testet, akkor Krisztus is érzi. Mikor a láz felégeti az élet folyamatát, akkor Krisztus érzi a kínszenvedést, a haláltusát. Krisztus ma is éppen olyan kész meggyógyítani a betegeket, mint amikor személyesen itt volt a földön. Krisztus szolgái az Ő képviselői itt a földön; eszközök munkája számára. Krisztus általuk kívánja gyakorolni gyógyító hatalmát. 

Az Üdvözítő gyógyító módszerében leckék, feladatok voltak tanítványai számára. Egy alkalommal Krisztus megkente agyaggal egy vak ember szemét. Azután megparancsolta néki: "Menj el, mosakodjál meg a Siloám tavában [...] Elméne azért és megmosakodék és megjöve látva" (Jn 9:7). A gyógyítást ezen a módon csak a Nagy Gyógyító vihette végbe egyedül. Krisztus azonban a természet egyszerű eszközeit is felhasználta gyógyításainál; nem részesítette előnyben a gyógyszereket, inkább szentesítette az egyszerű és természetes gyógyszerek használatát.   

A betegségtől sújtottak közül sokaknak, akik egészségüket visszanyerték, Krisztus azt mondotta: "Ímé meggyógyultál; többé ne vétkezzél, hogy rosszabbul ne legyen dolgod!" (Jn 5:14). Krisztus azt tanította, hogy a betegség - mind a testi, mind a lelki betegség - Isten törvénye megsértésének a következménye. A világon nem létezne semmiféle nyomorúság, ha az emberek összhangban, harmóniában élnének a Teremtő szándékával.   

Az ősi Izraelnek Krisztus volt a vezetője és tanítója. Krisztus tanította meg őket arra, hogy az egészség az Isten törvényei iránti engedelmesség jutalma. A Nagy Orvos, aki Palesztinában meggyógyította a betegeket, a felhőoszlopból szólott népéhez és mondta meg nekik, hogy mit kell tenniük, és hogy Isten mit tenne érettük. "Ha a te Uradnak, Istenednek szavára hűségesen hallgatsz és azt cselekszed, ami kedves az ő szemei előtt és figyelmezel az ő parancsolataira és megtartod minden rendelését; egyet sem bocsátok reád ama betegségek közül, amelyeket Egyiptomra bocsátottam, mert én vagyok az Úr, a te gyógyítód" (2Móz 15:26). Krisztus határozott utasításokat adott Izraelnek életmódjukra vonatkozóan, és biztosította őket, "[...] távol tart az Úr tetőled minden betegséget" (5Móz 7:15). Amikor a feltételeket teljesítették, akkor az ígéret is beigazolódott rajtuk. "Nemzetségeikben nem volt beteges" (Zsolt 105:37).  

Ezek a mi számunkra is tanulságok. Vannak olyan feltételek, amelyeket mindannyiunknak figyelembe kell vennünk, ha meg akarjuk őrizni egészségünket. Mindnyájunknak meg kell tanulnunk, hogy melyek ezek a feltételek. Nem nyerjük el Isten tetszését, ha tudatlanul megyünk el törvényei mellett, akár testiekre, akár lelkiekre vonatkoznak azok. Nekünk Istennel együtt kell munkálkodnunk egészségünk helyreállításáért; a testi egészségünk érdekében éppen úgy, mint a lelki egészségünkért.    

Azután másokat is meg kell tanítanunk arra, hogy miként őrizzük meg, vagy állítsuk helyre egészségünket. A betegek számára azokat a gyógyszereket és gyógymódokat kell használnunk, amelyekről Isten a természetben gondoskodott a számunkra. Istenre kell rámutatnunk, és Istenhez kell irányítanunk őket, aki egyedül tud meggyógyítani minden betegséget. A mi dolgunk, kötelességünk az, hogy a betegeket és szenvedőket hitünk karjaiban vigyük Krisztushoz. Arra is meg kell tanítani őket, hogy higgyenek a Nagy Gyógyítóban. Meg kell ragadnunk Krisztus ígéretét, ki kell tartanunk mellette, és imádkoznunk kell hatalma kinyilatkoztatásáért. Az evangélium igazi lényege a helyreállítás. Az Üdvözítő azt várja el tőlünk, hogy szólítsuk fel a betegeket, a reményteleneket és a lesújtottakat, hogy éljenek az Ő erejével.    

A szeretet hatalma volt jelen Krisztus minden gyógyításában. Csak akkor lehetünk eszközei az Ő munkájának, ha hit által társak leszünk szeretetében is. Ha elmulasztjuk bekapcsolni magunkat a Krisztussal való isteni együttélésbe és együttmunkálkodásba, akkor az életet adó energia áradata nem tud bőséges mennyiségben átfolyni rajtunk másokhoz. Voltak helyek, ahol maga az Üdvözítő sem tudott sok nagyszerű munkát végrehajtani a jelenlévők hitetlensége miatt. Így most is az egyházat a hitetlenség választja el isteni Megsegítőjétől, Krisztustól. Az egyház csak nagyon gyengén ragaszkodik az örök valóságokhoz. Hitének hiánya csalódást okozott Istennek és az egyházat megfosztotta a dicsőségétől.  

Az egyház csak akkor élhet Krisztus jelenlétének az erejével, ha tevékenyen vesz részt Krisztus munkájának a végzésében. "Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, - mondotta az Úr; és ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig" (Mt 28:19-20). Krisztus igájának a felvétele egyik legfontosabb feltétele hatalma elnyerésének. Az egyház igazi élete attól függ, hogy hűségesen tölti-e be Urától kapott megbízatását. Ennek a munkának az elhanyagolása idézi elő az egyházban a lelki gyengeséget és hanyatlást. Ahol nem munkálkodnak erőteljesen másokért, ott elfogy a szeretet és meggyengül a hit. 

Krisztus azt akarja, hogy hívei legyenek az egyház tanítói, oktatói az evangéliumi munkában. Meg kell tanítaniuk az embereket arra, hogy miként keressék és mentsék meg az elveszetteket. Vajon valóban ezt a munkát végzik? Sajnos nem. Sokan csak azon fáradoznak, hogy felszítsák az élet tüzét egy-egy halódó gyülekezetben. Sok gyülekezetet beteg bárányokként ápolnak azok, akiknek éppen az elveszett juhokat kellene megkeresniük. S ez idő alatt pedig milliók és milliók vesznek el Krisztus nélkül. 

Isten szeretete az ember iránt minden emberi értelmet felülmúl. Az angyalok csodálkoznak azon, hogy mennyire felszínes a hálája azoknak, akikre ez a szeretet árad, és hogy milyen kevéssé értékelik Isten szeretetét. Az egész menny megdöbbenéssel szemléli az emberek közömbösségét. Akarjuk-e tudni, hogy Krisztus mit érez mindezek láttán? Vajon mit érezne egy apa és egy anya, ha tudomást szerezne arról, hogy hidegben és hóban elalélt, és a fagyhalálnak kitett gyermekük mellett úgy mennének el az arra járók, hogy ügyet sem vetnének reá, és hagynák elpusztulni, jóllehet megmenthették volna!? Nem okozna-e nekik szörnyű fájdalmat és nem háborodnának-e fel? Nem vádolnák-e azokat a gyilkosokat olyan haraggal, amely oly forró lenne, mint a könnyeik, és oly heves, mint a szeretetük? Minden ember szenvedése Isten egyik gyermekének a szenvedése. Ezért azok, akik nem nyújtják oda segítő kezüket az elpusztulás szélén álló embertársuknak, kiváltják Isten igazságos haragját. Ez a Bárány haragja. Azoknak, akik igénylik ugyan a Krisztussal való közösséget, de közömbösek lettek szükséget szenvedő embertársaikkal szemben Krisztus ezt jelenti majd ki az ítélet nagy napján: "Nem tudom, honnét valók vagytok ti: Távozzatok el én tőlem mindnyájan, akik hamisságot cselekesztek!" (Lk 13:27).    

Tanítványainak adott megbízásában Krisztus nemcsak a munkájukat körvonalazta, hanem a nekik szóló üzenetet is átadta. Tanítsátok meg az embereket - mondotta nekik, "hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek" (Mt 28:20). A tanítványoknak azt kellett tanítaniuk, amit Jézus tanított. S amit Ő mondott, az nemcsak azt foglalta magába, amit személyesen mondott el, hanem azt is, amit az Ótestamentum prófétái és tanítói mondottak el. Az emberi tanítást kizárta. Nincs semmi hely a hagyomány, az emberek elméletei és következtetései vagy az egyházi törvények számára. Krisztus nem foglalta bele tanítványainak adott megbízásába az egyházi tekintélyek által elrendelt törvényeket. Krisztus szolgáinak ezek közül egyiket sem kell tanítaniuk. "A törvény és a próféták" (Mt 22:40) Krisztus szavainak és tetteinek a feljegyzésével képezik azt a kincset, amit rábízott tanítványaira, hogy adják tovább a világnak. Krisztus neve a jelszavuk, megkülönböztető jelvényük, egységük köteléke; tekintély, mintegy háttér eljárásaikban, valamint eredményességük forrása. Semmit sem szabad elismerni királyságában, amely nem viseli magán az Ő nevét. 

Az evangéliumot nem csak elméletként, hanem eleven erőként kell közvetíteni, mint ami megváltoztatja az ember életét. Isten azt kívánja, hogy kegyelmének elfogadói tanúi legyenek az Ő hatalmának. Azokat, akik eddigi életútjuk során a legnagyobb ellenségek voltak az Úrnak, Isten készségesen elfogadja. Azokat, akik megbánják bűneiket, Isten megajándékozza Szentlelkével, bizalma legmagasabb helyére emeli és elküldi őket a hűtlenek táborába, hogy hirdessék ott az Ő határtalan irgalmát. Isten szeretné, ha szolgái bizonyságot tennének arról a tényről, hogy az Ő irgalma útján az emberek elnyerhetik a Krisztuséhoz hasonló jellemet, és örvendezhetnek nagy szeretete bizonyosságában. Isten azt akarja, hogy tegyünk tanúbizonyságot arról a tényről, hogy Ő nem elégedhetik meg addig, míg az emberi nemzetség tagjai meg nem térnek, és nem foglalják el újra helyüket szent kiváltságaikban, mint Isten fiai és leányai.    

Krisztusban egyesül a pásztor gyengédsége, a szülő szeretete és a könyörületes Üdvözítő páratlan kegyelme. Áldásaival a legvonzóbb formában ajándékoz meg bennünket. Nem elégszik meg azzal, hogy tudtunkra adja áldásait. Oly módon nyújtja felénk azokat, hogy felkeltse bennünk a vágyat irántuk. Így Isten szolgáinak a kibeszélhetetlen ajándék dicsőségét és gazdagságát kell másoknak bemutatniuk. Krisztus csodálatos szeretete megolvasztja és leigázza a szíveket, miközben a tantételek puszta ismételgetésével nem érünk el, és nem végzünk el semmit. "Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet, így szól Istenetek [...] Magas helyre menj fel, örömmondó Sion! emeld föl szódat magasan, örömmondó Jeruzsálem! [...] Mondjad Júda városainak: Ímhol Istenetek; Ímé az Úr Isten jő hatalommal, és karja uralkodik! Ímé jutalma vele jő, és megfizetése Ő előtte. Mint pásztor, nyáját úgy legelteti, karjára gyűjti a bárányokat és ölében hordozza, a szoptatósokat szelíden vezeti" (Ésa 40:1.9-11). Mondjátok el az embereknek Róla, hogy Ő "tízezer közül is kitetszik" és "Ő mindenestől fogva kívánatos" (Énekek 5:10.16). Pusztán szavakkal nem tudjuk elmondani azt, hogy ki Ő, ki nékünk Krisztus. Életünk által kell az Ő jellemét kinyilvánítani az emberek előtt. Krisztus láthatóvá kíván lenni minden követője életében. Isten minden gyermekéről eleve azt rendelte el, "hogy azok az ő fia ábrázatához hasonlatosak legyenek" (Róm 8:29). Mindenkiben Krisztus hosszútűrő szeretetének, szentségének, alázatosságának, irgalmának és igazságosságának kell megmutatkoznia, feltárulnia a világ számára.    

Az első tanítványok elmentek, hogy prédikálják Isten szavát. Krisztust életükben jelentették ki. Az Úr pedig velük együtt munkálkodott, "megerősítvén az igét a jelek által, amelyek követik vala" (Mk 16:20). Ezek a tanítványok felkészültek munkájukra. Még pünkösd napja előtt összegyülekeztek és minden viszályt félretettek. Egy akarattal voltak együtt. Elhitték Krisztus ígéreteit, hogy megkapják az Ő áldását, és hittel imádkoztak. Nemcsak a maguk számára kérték az áldást. Teherként nehezedett rájuk a lelkek üdvösségéért rájuk váró munkálkodás. Az evangéliumot el kellett vinniük a föld legtávolabbi részéig. Igényt tartottak a hatalomnak, az erőnek arra az ajándékára, amit Krisztus megígért nekik. Ekkor árasztotta reájuk Isten az Ő Szentlelkét és egy nap alatt ezrek tértek meg.

Ez ma is megtörténhetne! Az emberi bölcseletek helyett prédikáljuk Isten beszédét! A keresztények hagyják abba egyenetlenkedéseiket, adják át magukat Istennek, és Vele együtt munkálkodjanak az elveszettek megmentéséért! Hittel kérjék Isten áldását, míg meg nem kapják! A Lélek kitöltése csak "a korai eső" volt, és mégis csodálatos volt a hatása és eredménye. "A késői eső" eredménye azonban még bőségesebb lesz (Vö: Jóel 2:23).    

Mindazok, akik Istennek szentelik lelküket és testüket, állandóan megkapják majd a Lélek újabb és újabb testi és lelki ajándékát. Kimeríthetetlen mennyei készletek állnak a rendelkezésükre. Krisztus nekik adja saját Lelke leheletét és életét az ő életéből. A Szentlélek legnagyobb energiáit fejti ki és így munkálkodik az emberek szívében és elméjében. Isten kegyelme megnöveli és megsokszorozza tehetségeiket. Az isteni természet tökéletessége jön segítségükre a lelkek megmentéséért végzett munkájukban. Krisztussal való együttmunkálkodásuk útján részesülnek Krisztus teljességében. Emberi gyengeségükben is képesek megcselekedni a Mindenható tetteit. 

Az Üdvözítő arra vágyik, hogy kinyilvánítsa kegyelmét, és jellemének pecsétjét rányomja az egész világra. Ez Krisztus megszerzett tulajdona, és Ő szabaddá, tisztává és szentté akarja tenni az embereket. Bár a Sátán azon fáradozik, hogy megakadályozza Krisztus szándékának a megvalósítását, de a világért kiontott vérével az Úr mégis olyan diadalt arat, amely dicsőséget szerez Istennek és a Báránynak. Krisztus nem nyugszik meg addig, míg győzelme nem lesz teljes, és "lelke szenvedése folytán látni fog és megelégszik" (Ésa 53:11). A föld minden népe meghallja majd a Krisztus kegyelméről szóló evangéliumot. Ámbár nem mindenki fogadja el Krisztus kegyelmét, de "őt szolgálják a fiak, az Úrról beszélnek az utódoknak" (Zsolt 22:31). "Az ország pedig és a hatalom és az egész ég alatt levő országok nagysága átadatik a magasságos egek szentei népének" (Dán 7:27); "[...] mert teljes lészen a föld az Úr ismeretével, mint a vizek a tengert beborítják" (Ésa 11:9). "És félik napnyugattól fogva az Úrnak nevét, és naptámadattól az ő dicsőségét" (Ésa 59:19). {DA 827.4}   

"Mily szépek a hegyeken az örömmondónak lábai, aki békességet hirdet, jót mond, szabadulást hirdet, aki ezt mondja Sionnak: Uralkodik a te Istened! [...] Ujjongva énekeljetek mindnyájan, Jeruzsálem romjai, mert megvígasztalá az Úr népét [...] Feltűrte az Úr szent karját minden népeknek szemei előtt, hogy lássák a föld minden határai Istenünk szabadítását" (Ésa 52:7-10).