Egy reformációs munka .

Ésaiás próféta megjövendölte az utolsó idők szombatreformját. „Őrizzétek meg a jogosságot, és cselekedjetek igazságot – mondta –, mert közel van szabadításom, hogy eljöjjön, és igazságom, hogy megjelenjék: boldog ember, aki ezt cselekszi, és az ember fia, aki ahhoz ragaszkodik, aki megőrzi a szombatot, hogy meg ne fertőztesse azt, és megőrzi kezét, hogy semmi gonoszt ne tegyen.” „Az idegeneket, akik az Úrhoz adák magukat, hogy néki szolgáljanak és hogy szeressék az Úr nevét, hogy Őnéki szolgái legyenek; mindenkit, aki megőrzi a szombatot, hogy meg ne fertőztesse azt, és a szövetségemhez ragaszkodókat: szent hegyemre viszem föl ezeket, és megvidámítom őket imádságom házában” (Ésa. 56:1–2; 6–7).  

Ezek a szavak – ahogy a szövegösszefüggésből kitűnik a keresztény korszakra vonatkoznak. „Így szól az Úr Isten, aki összegyűjti Izrael elszéledt fiait: még gyűjtök őhozzá, az ő egybegyűjtötteihez!” (Ésa. 56:8). A próféta áldást mond azokra, akik tisztelik a szombatot, és előre jelzi, hogy az evangélium a pogányok között is gyümölcsöt terem. Tehát a negyedik parancsolat érvényes Krisztus kereszthalála, feltámadása és mennybemenetele után is, amikor szolgáinak minden nemzethez el kell vinniük az örömüzenetet.  

Az Úr ugyancsak Ésaiás próféta által ezt a parancsot adja: „Kösd be a bizonyságtételt, és pecsételd be e tanítást tanítványaimban!” (Ésa. 8:16). Isten törvényének pecsétje a negyedik parancsolatban található. A tíz közül csak ez tünteti fel a Törvényadó nevét és rangját. E parancsolat hirdeti, hogy Isten az ég és a föld Teremtője, és ezért mindenkinél nagyobb tisztelet és imádat illeti meg. A Tízparancsolatnak csak ez az egy rendelkezése utal arra, hogy a törvényt milyen hatalmas lény alkotta. A pápai hatalom a szombat megváltoztatásával, a törvényt megfosztotta a pecséttől. Jézus tanítványainak az a feladatuk, hogy a negyedik parancsolat – a szombat – megszentelésével jogos helyére állítsák vissza a teremtés emlékünnepét

„A tanításra és a bizonyságtételre.” Míg szép számmal vannak egymásnak ellentmondó tanítások és elméletek, Isten törvénye az a biztos mérce, amellyel minden véleményt, tanítást és elméletet meg kell próbálni. A próféta ezt mondja: „nem ekként szólnak azok, akiknek nincs hajnaluk” (Ésa. 8:20).

Isten ezt is megparancsolja: „Kiálts teljes torokkal, ne kíméld; mint trombita emeld fel hangodat, és hirdesd népemnek bűneiket és Jákób házának vétkeit.” Azaz nem a gonosz világot kell megdorgálni bűnei miatt, hanem azokat, akiket az Úr „népemnek” nevez. Isten ezt is mondja: „Holott ők engem mindennap keresnek, és tudni kívánják útaimat, mint oly nép, amely igazságot cselekedett és Istene törvényét el nem hagyta.” (Ésa. 58:1–2). Ésaiás itt egy olyan csoportról beszél, amely igaznak véli magát, és úgy tesz, mintha érdeklődne Isten szolgálata iránt. De az emberi szív Vizsgálójának szigorú és súlyos dorgálásából kiderül, hogy parancsait lábbal tiporja  

A próféta ezt mondja a félredobott törvényről: „Az emberöltők alapzatait felrakod, és neveztetel romlás építőjének, ösvények megújítójának, hogy itt lakhassanak. Ha megtartóztatod szombaton lábadat, és nem űzöd kedvtelésedet szent napomon, és a szombatot gyönyörűségnek hívod, az Úr szent és dicsőséges napjának, és megszenteled azt, dolgaidat nem tevén, foglalkozást sem találván, hamis beszédet sem szólván: akkor gyönyörűséged lesz az Úrban” (Ésa. 58:12–14). Ez a prófécia a mi korunknak is szól. A rést Isten törvényén akkor ütötték, amikor a római hatalom megváltoztatta a szombatot. Elérkezett azonban e mennyei rendelkezés visszaállításának az ideje. A törést ki kell javítani, és az emberöltők alapzatait fel kell állítani. 

A Teremtő megáldotta, megszentelte a szombatot, és megpihent ezen a napon. A bűntelen Ádám, az Éden szent lakója is megünnepelte a szombatot, még a bűneset után is, amikor száműzték boldog lakhelyéről. Minden pátriárka megtartotta ezt a napot, Ábeltől az igaz Noéig, Ábrahámtól Jákóbig. De az Egyiptomban raboskodó választott nép közül sokan elfelejtették Isten törvényét az elharapódzott bálványimádás közepette. Az Úr, amikor megszabadította Izraelt, félelmes fényességben kihirdette törvényét az összegyűlt sokaságnak, hogy tudják meg, mi az akarata; hogy örökre féljék Őt, és engedelmeskedjenek neki.

Ettől a naptól kezdve mindig voltak olyan emberek, akik ismerték Isten törvényét, és megtartották a negyedik parancsolatot, a szombat parancsát. „A bűn emberé”-nek sikerült ugyan Isten szent napját a sárba taposni, de még parancsuralmának idején is voltak hűséges emberek, akik rejtekhelyükön tiszteletben tartották a szombatot. A reformáció óta minden nemzedékben éltek olyanok, akik megünnepelték ezt a napot. Jóllehet sokszor gyalázat és üldözés közepette, de állandóan hangzott a bizonyságtevés Isten törvényének örökérvényűségéről, és a teremtés szombatjához fűződő szent kötelességről   

Ezekről az igazságokról – amelyeket a Jelenések 14. fejezetében található „örökkévaló evangélium” rejt – lehet felismerni Krisztus egyházát az advent idején. A hármas üzenet gyümölcse ez: „Itt van a szenteknek békességes tűrése, itt akik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét!” Ez az üzenet az utolsó. Az Úr eljövetele előtt nem lesz több. Meghirdetése után látja a próféta az Emberfiát, aki eljön dicsőségben, hogy betakarítsa a föld termését.

Azok, akik elfogadták a szentélyről és az Isten törvényének változtathatatlanságáról szóló tanítást, kimondhatatlanul örültek, és csodálták az előttük feltárulkozó igazság szépségét és harmóniáját. Vágytak arra, hogy az a világosság, amely oly értékes, eljusson minden keresztényhez. Meg voltak győződve arról, hogy ők is örömmel fogják fogadni. De Krisztus állítólagos követői közül sokan nem szívesen fogadták azokat az igazságokat, amelyek szembeállították őket a világgal. A negyedik parancsolat megtartása áldozatot követelt, és ettől a többség visszariadt.

Sokan, amikor a szombat parancsát megismerték, a világ érveivel hozakodtak elő. Ezt mondták: „Mindig a vasárnapot tartottuk, apáink is azt tartották. Sok jó és kegyes vasárnapot ünneplő ember boldogan halt meg. Ha nekik igazuk volt, akkor nekünk is. Ha az új szombatot megtartjuk, szembekerülünk a világgal, és akkor nem tudjuk befolyásolni. Mit tud ez a kis szombatünneplő csoport elérni a vasárnapot ünneplő világgal szemben?” A zsidók is ilyen érvekkel próbálták igazolni magukat, amikor Krisztust megtagadták. Atyáikat Isten elfogadta a bemutatott áldozatokért, hát miért ne üdvözülhetnének gyermekeik ugyanazon az úton? A Luther korabeli pápisták is úgy okoskodtak, hogy számos igaz keresztény halt meg a katolikus hitben, ezért ez a vallás elégséges az üdvösséghez. Ilyen érveléssel sikerült meggátolni a vallásos hit és gyakorlat minden előrelépését.

Sokan hangoztatták, hogy a vasárnapünneplés hosszú századok óta bevezetett tantétel és általánosan elterjedt szokás az egyházban. Érvelésüket viszont cáfolta az a tény, hogy a szombatünneplés sokkal régebbi; olyan régi, mint maga a világ, és magán hordja mind Isten, mind az angyalok jóváhagyó pecsétjét. Amikor Isten a világ alapját lefektette, amikor a hajnalcsillagok együtt énekeltek, és Isten fiai ujjongnak és örvendeznek, akkor fektette le Isten a szombat alapját is (Jób 38:6–7; I. Móz 2:1–3). Ez az ünnep joggal igényelheti tiszteletünket. Nem emberi hatalom rendelte el, és nem emberi hagyományokon alapszik. Az Öregkorú alapította, és örök érvényű szavával parancsolta meg.   

Amikor az emberek figyelme a szombatreformra terelődött, hírneves lelkészek kiforgatták Isten szavát. Isten bizonyságtevésének olyan értelmezést adtak, amely a legalkalmasabb volt arra, hogy az emberek érdeklődését elfojtsa. Akik pedig nem kutatták személy szerint a Szentírást, beérték azokkal a következtetésekkel, amelyek megfeleltek kívánságaiknak. Sokan megkísérelték érveléssel, álokoskodással, az atyák hagyományaival és az egyház tekintélyével elfojtani az igazságot. Az igazság képviselői pedig a Bibliához fordultak, hogy megvédjék a negyedik parancsolat érvényességét. Alázatos emberek, akiknek egyedüli fegyverük az igazság Igéje volt, kivédték tanult emberek támadásait. E művelt emberek meglepődtek és haragudtak, hogy ékes álbölcselkedésük erőtlen azoknak az egyszerű, egyenes embereknek az érvelésével szemben, akik jártasabbak a Szentírásban, mint az iskolák bonyolult tanításaiban.   

A Biblia jóváhagyásának hiányában sokan – elfelejtve, hogy így okoskodtak az emberek Krisztussal és apostolaival szemben is – lankadatlan szívóssággal hangoztatták: „Miért nem értik nagyjaink a szombatproblémát? Csak kevesen hiszik azt, amit ti. Nem lehet, hogy nektek van igazatok, és a világ tudósai tévednek.  

Ilyen érvek megcáfolására csak a Szentírás tanításait kellett idézni, és azt, hogy a különböző korokban az Úr miként bánt népével. Isten azok által munkálkodik, akik hallgatják és követik szavát, akik – ha kell – kemény igazságokat is hirdetnek; akik nem félnek megróni a gyakori bűnöket. Isten azért nem bíz meg gyakrabban tudós és magas állású embereket reformmozgalmak vezetésével, mert saját hitvallásukban, elméleteikben és teológiai rendszerükben bíznak, és nem érzik, hogy Istentől kell tanulniuk. Csak azok tudják megérteni és magyarázni a Szentírást, akiknek személyes kapcsolatuk van a bölcsesség Forrásával. Isten néha iskolázatlan embereket bíz meg az igazság hirdetésével, nem azért, mert tanulatlanok, hanem mert nem tartják rangjukon alulinak, hogy Istentől tanuljanak. Krisztus iskolájába járnak; alázatosságuk és engedelmességük pedig naggyá teszi őket. Isten rájuk bízza igazságának hirdetését. E megbecsüléshez képest minden földi dicsőség és emberi nagyság elveszti jelentőségét.

Az adventhivők többsége elvetette az Isten templomáról és törvényéről szóló igazságokat. Sokan az adventmozgalomban sem hittek többé, és értelmetlen, ellentmondásos magyarázatokat fogadtak el e munkára vonatkozó próféciákról. Egyesek abba a tévedésbe estek, hogy ismételten más és más időre hirdették Krisztus eljövetelét. Pedig abban a fényben, amely most a szentély tanára sugárzott, megláthatták volna, hogy semmiféle prófétikus időszak nem fog a második adventig tartani; hogy ennek az eseménynek a pontos idejét nem jelenti ki a prófécia. Ők azonban a világosságtól elfordulva más-más időpontot jelöltek meg az Úr eljövetelének napjaként, de mindannyiszor csalódtak.

Amikor a thesszalonikai gyülekezet téves nézeteket fogadott el Krisztus eljöveteléről, Pál apostol azt tanácsolta nekik, hogy reményeiket és váradalmukat gondosan mérlegeljék Isten szavának fényénél. Idézte nekik azokat a próféciákat, amelyek megjövendölik a Krisztus eljövetelét megelőző eseményeket, és kimutatta, hogy minden alap nélkül várják a Megváltót a saját korukban. „Ne csaljon meg titeket senki semmiképpen” (II. Thessz. 2:3) – ezek voltak figyelmeztető szavai. A Szentírás által jóvá nem hagyott váradatom hibás lépésekre és tettekre készteti a hivőket; csalódásuk miatt pedig nevetségessé lesznek a hitetlenek előtt. Az is félő, hogy a csüggedés erőt vesz rajtuk, és megkérdőjelezik az üdvösségükhöz nélkülözhetetlen igazságokat. A thesszalonikaiakhoz intézett apostoli intés fontos tanulságot foglal magában az utolsó időben élők számára. Sok adventista úgy érezte, hogy ha hitével nem tud az Úr eljövetelének pontos idejében megkapaszkodni, akkor nem képes lelkesen és szorgalmasan készülődni. De ha reményeik csak azért lángolnak fel újra meg újra, hogy ismét romba dőljenek, hitület olyan megrázkódtatás éri, hogy szinte képtelenek lesznek a prófécia nagyszerű igazságait megérteni.  

Isten akarta azt, hogy az első üzenet meghirdesse az ítélet pontos idejét. Annak a prófétikus időszaknak a kiszámításához, amelyre az üzenet épült, és amely a 2300 nap végét 1844 őszére teszi, nem fér kétség. Azok az emberek, akik ismételten megkísérelték új és új időpontra tenni a prófétikus időszakok kezdetét és végét, és azok az értelmetlen okoskodók, akik e nézeteket alá akarták támasztani, nemcsak elűztek számos embert a jelenvaló igazságtól, de ellenérzést is kiváltottak mindennemű próféciamagyarázattal szemben. Minél többször határozták meg Krisztus második adventjének idejét, és minél szélesebb körben híresztelték el, annál inkább Sátán szándékait szolgálták. És amikor a megjelölt időpont elmúlt, Sátán nevetség és gúny tárgyává tette e hír képviselőit, meggyalázva az 1843-as és 1844-es nagy adventmozgalmat. E tévelygés makacs hívei végül egy távoli időpontban határozzák meg Krisztus eljövetelének idejét. Ez azonban hamis biztonságérzetet kelt, és sokan csak akkor józanodnak ki, amikor már túl késő.  

Az ősi Izrael történelme megdöbbentően szemlélteti az adventhivők közösségével történteket. Isten éppúgy vezette népét az adventmozgalomban, mint Izrael Egyiptomból kivonuló fiait. A nagy csalódás megpróbálta a várakozók hitét, miként a zsidókét a Vörös-tengernél. Ha továbbra is bíztak volna abban a kézben, amely a múltban vezette őket, meglátták volna Isten szabadítását. Ha mindazok, akik az 1844-es mozgalomban vállvetve munkálkodtak, elfogadták volna a harmadik angyal üzenetét is, és a Szentlélek erejével hirdették volna, az Úr hatalmas dolgokat tett volna általuk. Fényözön áradt volna a világra. A föld lakossága már évekkel ezelőtt meghallotta volna az intő üzenetet, a munka befejeződött volna, és Krisztus eljött volna, hogy népét megváltsa.

Nem Isten akarta azt, hogy Izrael negyven évig vándoroljon a pusztában. Ő szerette volna őket egyenesen Kánaán földjére vezetni, és szent, boldog népként letelepíteni. De „nem mehettek be hitetlenség miatt” (Zsid. 3:19). Bűnbeesésük és hitehagyásuk miatt elpusztultak a pusztában, és Isten másokat támasztott, és őket vitte be az Ígéret Földjére. Azt sem Isten akarta, hogy Krisztus eljövetele olyan messzire halasztódjék, és népe oly sokáig a bűn és a fájdalom világában maradjon. Hitetlenségük miatt azonban elidegenedtek Istentől. Mivel nem akarták végezni azt a munkát, amit Isten rájuk bízott, az Úr másokat támasztott az üzenet hirdetésére. Jézus a világ iránti irgalomból halogatja eljövetelét, hogy a bűnösöknek alkalmuk legyen meghallgatni az intést, és Jézusban menedéket találni, mielőtt Isten kiönti haragját.  

Ma is, mint korábban, a kor bűneit és tévelygéseit korholó igazság hirdetése ellenállást vált ki. „Minden, aki hamisan cselekszik, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy az ő cselekedetei fel ne fedessenek.” (Jn. 3:20) Sokan látják, hogy a Szentírással nem tudják alátámasztani állásfoglalásukat, de mindenáron bizonyítani akarják igazukat, és rosszindulatúan bírálják azok jellemét és indítékait, akik a népszerűtlen igazság pártjára állnak. Ez a magatartás minden korszakra jellemző. Illést Izrael megháborítójának, Jeremiást árulónak, Pált a templom megfertőzőjének nevezték. Attól kezdve mindmáig lázítónak vagy eretneknek bélyegezik azokat, akik hívek akarnak lenni az igazsághoz. Hitetlenek tömegei elutasítva a biztos prófétai beszédet, habozás nélkül, hiszékenyen elfogadnak vádat azok ellen, akik mernek korholni divatos bűnöket. Ez a szellem egyre nagyobb tért hódít. A Biblia világosan hirdeti annak az időnek a közeledtét, amikor a polgári törvények annyira beleütköznek Isten törvényébe, hogy annak, aki Isten minden rendelkezésének engedelmeskedik, gonosztevőket megillető gyalázatot és büntetést kell elszenvednie. 

Ennek tudatában mi az igazság hirdetőjének a kötelessége? Gondolja vajon azt, hogy nem kell az igazságot hirdetni, mivel az igazság az embereket sokszor csak a követelmények megkerülésére vagy elvetésére indítja? Nem. Neki sincs oka elhallgatni Isten Szavának igazságait – ha ellenkezést vált is ki –, mint korábban a reformátoroknak sem volt. A szentek és mártírok hitvallását megörökítette a krónika a későbbi nemzedékek áldására. A szentség és rendíthetetlen becsületesség példaképeinek a története fennmaradt, hogy bátorságot öntsön azokba, akiknek ma kell bizonyságot tenniük Istenről. Nem csak önmagukért kapták az erőt és az igazságot, hanem hogy általuk Isten ismerete bevilágíthassa a földet. Ha Isten e nemzedék idején is adott szolgáinak világosságot, akkor árasztaniuk kell azt a világra.

Az Úr az ősidőkben kijelentette valakinek, aki az Ő nevében szólt: „Az Izrael háza nem akar téged hallgatni, mert nem akarnak engem hallgatni.” Mégis ezt mondta: „Szóljad az én beszédeimet nékik; vagy hallják, vagy nem hallják” (Ez. 3:7; 2:7). Ma így hangzik az Isten szolgájához szóló parancs: „Kiálts teljes torokkal, ne kíméld: mint trombita emeld fel hangodat, és hirdesd népemnek bűneiket, és Jákób házának vétkeit” (Ésa. 58:1).

Mindenkit, aki megismerte az igazság világosságát, lehetőségei határán belül épp olyan ünnepélyes és félelmes kötelesség terhel, mint annak idején Izrael prófétáját, akihez így szólt az Úr: „Embernek fia, őrállóul adtalak téged Izrael házának, hogy ha szót hallasz számból, megintsed őket az én nevemben. Ha ezt mondom a hitetlennek: Hitetlen, halálnak halálával halsz meg; és te nem szólandasz, hogy visszatérítsd a hitetlent az ő útjáról; az a hitetlen vétke miatt hal meg, de vérét a te kezedből kívánom meg. De ha te megintetted a hitetlent az ő útja felől, hogy térjen meg róla, de nem tért meg útjáról, ő vétke miatt meghal, de te megmentetted a te lelkedet.” (Ez. 33:7–9)

Az igazság elfogadásának és hirdetésének az a nagy akadálya, hogy ez kényelmetlenséggel és gyalázattal jár. Az igazság ellen ez az egyetlen olyan érv, amelyet az igazság képviselői soha nem tudtak megcáfolni. De ez nem félemlíti meg Krisztus hűséges követőit. Krisztus szolgái nem várják el, hogy az igazság népszerű legyen. Tudják, hogy mi a kötelességük, és tudatosan vállalják a keresztet. Pál apostolt idézve mondják: „A mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk”; miként atyáink között is volt olyan, aki „Egyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak” tartotta „Krisztus gyalázatát” (II. Kor. 4:17; Zsid. 11:26)   

Csak azok cselekszenek taktikából, elvtelenül a vallás dolgaiban – bármi is a hitvallásuk –, akik szívükben a világot szolgálják. Válasszuk a jót magáért a jóért, és bízzuk Istenre a következményeket! A világ az elvhű, hivő és bátor emberek adósa. Ilyen embereknek kell ma is a reform munkáját tovább vinniük. 

Így szól az Úr: „Hallgassatok rám, kik tudjátok az igazságot, te nép, kinek szívében van törvényem! Ne féljetek az emberek gyalázatától, és szidalmaik miatt kétségbe ne essetek! Mert mint ruhát, moly emészti meg őket, és mint a gyapjat, féreg eszi meg őket, és igazságom örökre megmarad, és szabadításom nemzetségről nemzetségre!” (Ésa. 51:7–8) 

Isten változhatatlan törvénye

Megnyilatkozék az Isten temploma a mennyben, és megláttaték az Ő szövetségének ládája” (Jel. 11:19). Isten szövetségének ládája a templom második helyiségében – a szentek szentjében – van. A földi szentélyszolgálatban, amely „a mennyei dolgok ábrázolatának és árnyékának” szolgálata volt, ebbe a helyiségbe csak a főpap mehetett be a nagy engesztelési napon, hogy megtisztítsa a templomot. Az a kijelentés pedig, hogy az Isten temploma „megnyilatkozék” a mennyben, és szövetségének ládája láthatóvá lett, figyelmünket a mennyei szentek szentjének megnyílására, azaz 1844-re irányítja, amikor Krisztus belépett a szentek szentjébe, hogy elvégezze az engesztelés befejező szolgálatát. Akik hitben felismerték, hogy nagy Főpapjuk a szentek szentjében elkezdte szolgálatát, meglátták a frigyládát is, és a szentély tanát tanulmányozva megértették, hogy a Megváltó szolgálatában változás történt. Látták, hogy Jézus Isten szövetségének ládája előtt szolgál, és saját vérére hivatkozik a bűnösök érdekében.

A földi templomban a frigyláda magában foglalta a két kőtáblát, amelyre Isten felírta törvényét. A frigyláda csupán a törvénytáblák tartója volt, de értékessé és szentté tette a mennyei elvek jelenléte. Amikor Isten temploma megnyílt a mennyben, láthatóvá lett a testamentumát tartalmazó frigyláda is. A mennyei templomban – a szentek szentjében –dicsőség övezi Isten törvényét, azt a törvényt, amelyet Isten mennydörgések közepette hirdetett ki a Sinai-hegyen, és saját ujjával írt a kőtáblákra. 

Isten törvénye, amely a mennyei templomban van, az eredeti szent törvény. A kőtáblákra írt és a Mózes öt könyvében feljegyzett rendelkezések pontosan ugyanazt örökítették meg. Akik ezt a fontos dolgot megértették, azok felismerték, hogy Isten törvénye szent és változhatatlan. Megértették úgy, mint soha azelőtt, hogy milyen súlya van a Megváltó e kijelentésének: „Míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik” (Mt. 5:18). Isten törvénye, amely kinyilatkoztatja Isten akaratát, és visszatükrözi jellemét, örökre megmarad, „mint a felhőben lévő bizonyság”. A törvény egyetlen parancsa sem vesztette hatályát; egy jótája vagy pontocskája sem változott meg. Ezt mondja a zsoltáríró: „Uram! Örökké megmarad a Te igéd a mennyben.” „Minden Ő végzése tökéletes. Megingathatatlanok örökké és mindvégig” (Zsolt. 119:89; 111:7–8).  

A Tízparancsolat szívében van a negyedik parancsolat, úgy, ahogyan azt Isten először kihirdette: „Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat, de a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belül van; mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt” (II. Móz. 20:8–11)  

Isten Lelke megérintette Igéjének kutatóit. Rádöbbentek arra, hogy tudtukon kívül áthágták ezt az előírást; nem ügyeltek a Teremtő nyugalomnapjára. Vizsgálni kezdték, hogy miért is tartják a hét első napját az Isten által megszentelt nap helyett. A Szentírásban semmi jelét nem találták a negyedik parancsolat megszüntetésének, sem pedig a szombat megváltoztatásának. Isten soha nem vonta vissza azt az áldást, amely először megszentelte a szombatot. Ezek az emberek őszintén igyekeztek Isten akaratát megismerni és cselekedni. Amikor rájöttek arra, hogy a törvényt áthágták, nagyon elszomorodtak, és a szombat megszentelésével tanújelét adták Isten iránti hűségüknek. 

Sokan próbálták nagy erőfeszítéssel ezeknek az embereknek a hitét megdönteni. Amennyiben a földi templom a mennyei templom formájára és mintájára épült, lehetetlen volt nem látni, hogy a földi frigyládában elhelyezett törvény a mennyei frigyládában foglalt törvény pontos másolata. A mennyei szentélyről szóló igazság elfogadásával együtt-el kellett volna ismerni Isten törvényének és a negyedik parancsolatnak, illetve a szombat megtartásának kötelező voltát. Ezért volt a Szentírás harmonikus magyarázata – amely rávilágított Krisztus mennyei szentélyszolgálatára –olyan elkeseredett és ádáz támadások céltáblája. Az emberek be akarták zárni az ajtót, amelyet Isten kinyitott, és ki akarták nyitni azt, amelyet bezárt. De az „aki megnyitja és senki be nem zárja, és bezárja és senki meg nem nyitja”, kijelentette: „Ímé adtam elődbe egy nyitott ajtót, amelyet senki be nem zárhat” (Jel. 3:7–8). Krisztus megnyitotta a szentek szentjének ajtaját, illetve megkezdte ott szolgálatát. A mennyei templom nyitott ajtajából fény sugárzott, és kiderült, hogy az ott dicső helyet elfoglaló törvény magában foglalja a negyedik parancsolatot is. Azt, amit Isten hozott létre, ember nem döntheti meg

Akik elfogadták azt a tanítást, amely rávilágított Krisztus közbenjárására és Isten törvényének örökérvényűségére, azok felismerték, hogy a Jel. 14. fejezete pontosan ezekről az igazságokról szól. E fejezet tanításai háromszoros figyelmeztetést adnak, amelyeknek az a szerepük, hogy felkészítsék a föld lakosait az Úr második eljövetelére. Annak az üzenetnek a hirdetése, hogy „eljött az Ő ítéletének órája”, Krisztus szolgálatának arra a szakaszára utal, amely lezárja az ember megváltásának munkáját. Az üzenet azt az igazságot tolmácsolja, amelyet hirdetni kell addig, amíg a Megváltó befejezi közbenjárását, és eljön népéért a földre. Az ítélet, amely 1844-ben kezdődött, addig tart, amíg mindenkinek az ügye eldől – élőké és holtaké egyaránt. Tehát az emberiség kegyelmi idejének lezárulásáig. Hogy az ember meg tudjon állni az ítéletben, az üzenet megparancsolja: „Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget”, „és imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait”. Ennek az üzenetnek az elfogadása a következő eredménnyel jár: „Itt van a szenteknek békességes tűrése, itt akik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét.” Ahhoz, hogy felkészüljünk az ítéletre, meg kell tartanunk Isten törvényét. Ez a törvény lesz az ítéletben a jellem mércéje. Pál apostol kijelenti: „Akik a törvény alatt vétkeztek, törvény által ítéltetnek meg... azon a napon, amelyen az Isten megítéli az emberek titkait... a Jézus Krisztus által”. Pál azt is mondja, hogy „azok fognak megigazulni, akik a törvényt betöltik” (Rm. 2:12–16). Isten törvényének megtartásához szükség van a hitre, mert „hit nélkül... lehetetlen Istennek tetszeni”. És „ami... hitből nincs, bűn az” (Zsid. 11:6; Rm. 14:23)

Az első angyal által Isten arra szólítja fel az embereket, hogy féljék Őt, neki adjanak dicsőséget, és benne a menny és föld Teremtőjét imádják. Hogy ezt megtehessék, engedelmeskedniük kell törvényének. Bölcs Salamon ezt mondja: „Istent féljed, és az Ő parancsolatait megtartsad; mert ez az embernek fő dolga!” (Préd. 12:15). Isten parancsolatainak megtartása nélkül semmiféle imádat nem lehet kedves Istennek. „Az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az Ő parancsolatait.” „Valaki elfordítja az ő fülét a törvénynek hallásától, annak könyörgése is utálatos” (I. Jn. 5:3; Pld. 28:9).

Azért kell Istent imádnunk, mert Ő a Teremtő, és minden lény neki köszönheti létét. Ahol a Biblia arról beszél, hogy Isten a pogányok isteneinél nagyobb tiszteletet és mélységesebb imádatot igényel, ott mindenütt hivatkozik Isten teremtői hatalmának bizonyítékára is. „A nemzeteknek minden istene bálvány, az Úr pedig egeket alkotott” (Zsolt. 96:5). „Kihez hasonlíttok hát engem, hogy hasonló volnék? szól a Szent. Emeljétek föl a magasba szemeiteket, és lássátok meg, ki teremté azokat?” „Így szól az Úr, aki az egeket teremtés Ő az Isten, aki alkotá a földet és teremté azt... Én vagyok az Úr és több nincsen!” (Ésa. 40:25–26; 45:18). A zsoltáríró így nyilatkozik: „Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten; Ő alkotott minket és nem magunk.” „Jöjjetek, hajoljunk meg, boruljunk le; essünk térdre az Úr előtt, a mi alkotónk előtt!” (Zsolt. 100:3; 95:6). A szent mennyei lények, akik imádják Istent, elmondják, miért illeti Őt hódolat: „Méltó vagy Uram, hogy végy dicsőséget és tisztességet és erőt; mert Te teremtettél mindent” (Jel. 4:11). 

A Jel. 14. fejezetének üzenete a Teremtő imádására szólítja fel az embereket. A prófécia bemutat egy csoportot, amely a háromszoros üzenet eredményeként megtartja Isten parancsolatát, E parancsolatok egyike közvetlenül utal Istenre mint Teremtőre. A negyedik parancsolat ezt hirdeti: „A hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja:... mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt” (II. Móz. 20:10–11). Az Úr „jegy”-nek is nevezi a szombatot, „hogy megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, a ti Istenetek” (Ez. 20:20). Ezt így indokolja: „Mert hat napon teremtette az Úr a mennyet és a földet, hetednapon pedig megszűnt és megnyugodott” (II. Móz. 31:17)

„A szombatnak mint a teremtés emlékünnepének az az igazi jelentősége, hogy állandóan arra emlékeztet, miért is illeti Istent imádat.” Azért, mert Ő a Teremtő, mi pedig teremtményei. „A szombat tehát Isten imádásának éppen a gyökerét érinti, mert semmi más intézmény nem tanítja ezt a nagy igazságot ilyen meggyőzően. Isten imádásának igazi alapját – nem csupán a hetedik napinak, hanem minden istentiszteletnek – a Teremtő és teremtményei közötti különbségben kell megkeresni. Ez a nagyszerű tény soha nem fakulhat meg, és ezt sohasem szabad elfelejteni.” Isten az Édenben azért rendelte el a szombatot, hogy az embert állandóan emlékeztesse erre az igazságra. Ameddig Istent azért imádjuk, mert Ő a teremtő, addig a szombat lesz ennek a jele és emlékeztetője. Ha a szombat egyetemes ünnep lett volna, az ember értelmével és szívével felfogta volna a Teremtőt, akit tisztelet és imádat illet, és soha senki nem lett volna bálványimádó, istentagadó vagy hitetlen. A szombat ünneplése az igaz Istenhez való hűségünk jele, ahhoz az Istenhez, „aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait”. Tehát az Isten imádására és parancsolatai megtartására felszólító üzenet a negyedik parancsolat megtartására különös súllyal szólít.

Ellentétben azokkal, akik megtartják Isten parancsolatait, és őrzik Jézus hitét, a harmadik angyal rámutat egy másik csoportra, amelynek a tévelygéseivel szemben ez a komoly és félelmes figyelmeztetés hangzik: „Ha valaki imádja a fenevadat és annak képét, és bélyegét felveszi vagy homlokára vagy kezére, az is iszik az Isten haragjának borából” (Jel. 14:9–10). Ennek az üzenetnek a megértéséhez jól kell az itt alkalmazott szimbólumokat értelmeznünk. Mit jelképez a fenevad, a kép, a bélyeg?  

Az a próféciai képsor, amelyben ezek a szimbólumok találhatók, a Jel. 12. fejezetében kezdődik, mégpedig a sárkánnyal, aki el akarta Krisztust születésekor pusztítani. Megtudjuk, hogy a sárkány nem más, mint Sátán (Jel. 12:9). Ő indította Heródest, hogy irtassa ki a Megváltót. A keresztény korszak első századai során a Krisztus és népe ellen indított harcban Sátán fő ügyvivője a római birodalom volt. E birodalomban a pogány vallások uralkodtak. Így míg a sárkány elsősorban Sátánt személyesíti meg, másodlagos értelemben a pogány Róma szimbóluma. 

A 13. fejezetben (1–10. v.) egy másik fenevadról esik szó. Ez a fenevad a „párduchoz” hasonló, és a sárkány neki „adá az ő erejét... és az ő királyi székét és nagy hatalmát”. Ez a szimbólum, ahogy azt a legtöbb protestáns is hiszi, a pápaságot jelképezi, amely az ősi római birodalom egykori erejét, helyét és tekintélyét örökölte. János a leopárdszerű fenevadról ezt mondja: „Adaték néki nagy dolgoknak és káromlásoknak szóló szája... Megnyitá azért az ő száját Isten ellen való káromlásra, hogy szidalmazza az Ő nevét és az Ő sátorát, és azokat, akik a mennyben laknak. Az is adaték néki, hogy a szentek ellen hadakozzék, és őket legyőzze; és adaték néki hatalom minden nemzetségen, nyelven és népen.” Ez a prófécia, amely majdnem azonos a Dán 7. fejezetében foglalt kis szarv jellemzésével, tagadhatatlanul a pápaságra mutat.

„Adaték néki hatalom, hogy cselekedjék negyvenkét hónapig.” A próféta ezt is mondja: „Látám, hogy egy az ő fejei közül mintegy halálos sebbel megsebesíttetett.” Majd így szól: „Ha valaki fogságba visz mást, ő is fogságba megy; ha valaki fegyverrel öl, fegyverrel kell annak megöletni.” A negyvenkét hónap ugyanaz, mint Dániel 7. fejezetében „az ideig, időkig és fél időig”, azaz három és fél év, vagy az 1260 nap – az az idő, amely alatt a pápai hatalom elnyomta Isten népét. Ez az időszak, ahogy az előző fejezetek ismertetik, i. sz. 538-ban, a pápaság főhatalomra jutásával kezdődött, és 1798-ban zárult. Ekkor a pápát a francia sereg fogságba ejtette. A pápaság megkapta halálos sebét. Teljesedett ez a jövendölés: „Ha valaki fogságba visz mást, ő is fogságba megy.

Ennél a pontnál egy másik szimbólum is jelentkezik. A próféta így szól: „Azután láték más fenevadat feljőni a földből, akinek két szarva vala, a Bárányéhoz hasonló” (Jel. 13:11). E fenevadnak mind a külseje, mind pedig feltűnésének módja mutatja, hogy az általa jelképezett nemzet nem hasonlít az előbbi szimbólumok mögött húzódó nemzetekhez. A világot uraló nagy birodalmak Dániel próféta előtt vadállatokként jelentek meg. Ezek az állatok akkor tűntek fel, amikor „az égnek négy szele háborút támaszta a nagy tengeren” (Dn. 7:2). Jelenések 17. fejezetében magyarázatot találunk arra, hogy mit jelentenek a vizek: „Népek azok és sokaságok és nemzetek és nyelvek” (Jel. 17:15). Az ég négy szele pedig a harcot szimbolizálja. A nagy tengeren versengő szelek a hódító hadjáratok és forradalmak iszonyú jeleneteit jelképezik, amelyek útján a birodalmak hatalomhoz jutottak   

Azt a fenevadat, amelynek a bárányéhoz hasonló szarvai voltak, János a „földből” látta feljönni. Az így jelképezett nemzet más hatalmak megdöntése nélkül jut uralomra. Lakatlan területen támad, és fokozatosan, békésen nő naggyá. Nem támadhatott tehát az Óvilág zsúfolt és viszálykodó nemzetei között – „népek... és sokaságok és nemzetek és nyelvek” viharzó tengerén. Tehát a nyugati kontinensen kell keresnünk.

Az Újvilágban melyik nemzet emelkedett 1798-ban – az erősség és nagyság ígéretével – hatalomra, amely magára vonta a világ figyelmét? A szimbólumok alkalmazhatóságához nem fér kétség. Egyetlen nemzet, és csakis egy elégíti ki e prófécia meghatározásait. A szimbólumok félreérthetetlenül az Amerikai Egyesült Államokra mutatnak. E nemzet emelkedésének és fejlődésének ecsetelésekor a szónok és a történész öntudatlanul újra és újra ugyanazt a gondolatot fejezi ki, szinte pontosan ugyanazokkal a szavakkal, mint a Szentírás írója. A próféta látta a fenevadat „feljőni a földből”. A fordítók által „feljőni”-nek visszaadott kifejezés szó szerint azt jelenti, hogy „felnő vagy kibújik, mint egy növény”. Amint láttuk, ennek a nemzetnek olyan területen kellett támadnia, amely előzőleg kívül esett az európai civilizáció körén. Egy neves amerikai író „az ürességből előjövő rejtély”-nek nevezi az Egyesült Államok kialakulását, és ezt mondja: „Mint néma mag nőttünk birodalommá”. 1850-ben egy európai újság csodálatos birodalomnak nevezte az Egyesült Államokat, amely „felbukkant”, és „a föld csendjében naponként hatalmasabb és büszkébb lesz”. Edward Everett e nemzet zarándok alapítóiról tartott szónoklatában ezt mondta: „Eldugott helyet kerestek-e, amely ismeretlensége miatt védett, és messzisége miatt biztonságos, ahol a kis leydeni gyülekezet élvezheti lelkiismereti szabadságát? Nézd a hatalmas földet, amelyek felett békés hódítással... hordozták a kereszt zászlaját!”  

„Két szarva vala, a bárányéhoz hasonló.” A bárányéhoz hasonló szarvak, amelyek fiatalságról, ártatlanságról és szelídségről árulkodnak, találóan ábrázolják a próféta látomása szerint 1798-ban „feljövő” Egyesült Államokat. A királyi elnyomás és a papi türelmetlenség elől Amerikába elsőként menekülő és ott menedéket kereső keresztény száműzöttek közül sokan elhatározták, hogy a polgári és vallásszabadság masszív alapzatára épített államot fognak alapítani. Nézeteik helyet találtak a Függetlenségi Nyilatkozatban, amely szavakba öntötte azt a fontos igazságot, hogy Isten „minden embert egyenrangúnak teremtett”, és „az élethez, a szabadsághoz és a boldogsághoz” mindenkinek elidegeníthetetlen jogot adott. Az alkotmány önkormányzati jogot biztosít, amely szerint a népszavazás útján megválasztott képviselők hozzák és végrehajtják a törvényeket. A vallást szintén szabadon lehetett gyakorolni. Minden ember úgy imádhatta Istent, ahogy a lelkiismerete diktálta. A republikanizmus és protestantizmus lett a nemzet létének alapja. Ezekben rejlik hatalmának és jólétének titka. Elnyomottak és leigázottak az egész keresztény világban érdeklődéssel és reménységgel fordultak e földrész felé. Milliók igyekeztek partjaihoz, és az Egyesült Államok a föld leghatalmasabb nemzetei közé emelkedett.   

De a bárányszarvú fenevad „úgy szól vala, mint a sárkány; és az előbbi fenevadnak minden hatalmasságát cselekszi őelőtte; és azt is cselekszi, hogy a föld és annak lakosai imádják az első fenevadat, amelynek halálos sebe meggyógyult vala;... azt mondván a föld lakosainak, hogy csinálják meg a fenevadnak képét, aki fegyverrel megsebesítette vala, de megelevenedett” (Jel 13:11-14). 

A bárányszarv és a sárkányhang - mint szimbólum - a vele ábrázolt nemzet állításai és gyakorlata közötti kirívó ellentmondásra mutat rá. A nemzet „szólása”: törvényhozói és bírósági szerveinek ténykedése. Ez a nemzet intézkedéseivel meghazudtolja azokat a liberális és békés elveket, amelyeket politikájának alapzataként fektetett le. Az a jövendölés, hogy úgy szól, „mint a sárkány”, és hogy „az előbbi fenevadnak minden hatalmasságát” gyakorolja, világosan jelzi annak a türelmetlen és üldöző magatartásnak a kialakulását, amiről a sárkány és a párducszerű fenevad által jelképezett nemzetek árulkodtak. Az a kijelentés pedig, amely szerint a kétszarvú fenevad „azt cselekszi, hogy a föld és annak lakosai imádják az első fenevadat” - azt mutatja, hogy ez a nemzet felhasználja tekintélyét olyan szertartások gyakorlásának elrendelésére, amelyekkel a pápaságnak hódol.  

Ez az intézkedés szöges ellentétben áll ennek az államnak az elveivel, a szabadság szellemével, a Függetlenségi Nyilatkozat félreérthetetlen és súlyos kijelentéseivel, valamint az alkotmánnyal. A nemzet alapítói bölcsen vigyáztak arra, hogy az egyház ne vegye igénybe a világi hatalmat, mert ennek elkerülhetetlen következménye a türelmetlenség és az üldözés. Az alkotmány gondoskodott arról, hogy „a kongresszus ne hozzon olyan törvényt, amely valamely vallás alapítását érinti, vagy annak szabad gyakorlását tiltja”. Az alkotmány tiltja, hogy „a vallás az Egyesült Államokban” egyszer is valamilyen közhivatalra való alkalmasság próbaköve legyen. Az államhatalom csak a nemzet szabadságát védő intézkedések durva megsértésével kényszerítheti bármilyen vallási szertartás gyakorlását. De ez az eljárás sem következetlenebb, mint maga a szimbólum: a tiszta, szelíd és ártatlan bárányszarvú fenevad úgy beszél, mint a sárkány.

„Azt mondván a föld lakosainak, hogy csinálják meg a fenevadnak képét.” Ez a kijelentés világosan bemutat egy kormányformát, amelyben a törvényhozói hatalom a nép kezében van; egyben ékesen bizonyítja, hogy ebben a próféciában az Egyesült Államokról van szó

De mi „a fenevad képe”? És hogyan fogják megformálni? A fenevad képe az lesz, amelyet a kétszarvú fenevad „csinál meg”. Ahhoz, hogy megtudjuk, milyen is ez a kép, és miként fogják megformálni, tanulmányoznunk kell magának a fenevadnak – a pápaságnak – az ismertető jeleit.   

Amikor az ősegyház megromlott, mert feladta evangéliumi egyszerűségét, és pogány rítusokat és szokásokat fogadott el, elvesztette Isten Lelkét és erejét. Mivel azonban az emberek lelkiismeretét irányítani akarta, a világi hatalom támogatását igényelte. Így jött létre a pápaság, egy olyan egyház, amely az államhatalmat irányította, és felhasználta saját céljainak előmozdítására, főképpen az „eretnekség” megbüntetésére. Hogy az Egyesült Államok megformálhassa a fenevad képét, ahhoz a vallási hatalomnak úgy kell a polgári hatalmat irányítania, hogy az egyház az államhatalmat is saját céljainak szolgálatába állítsa

Ahol eddig az egyháznak világi hatalma volt, azt mindig igénybe vette, hogy a tanításaitól eltérőket megbüntesse. Azok a protestáns egyházak is, amelyek a világi hatalmakkal való szövetkezés útján Róma nyomdokaiba léptek, kifejezésre juttatták, hogy korlátozni akarják a lelkiismereti szabadságot. Példa erre az anglikán egyház, amely sokáig üldözte a tőle kiszakadtakat. A XVI. és a XVII. században nonkonformista lelkészek ezrei kényszerültek arra, hogy egyházukat elhagyják, és sokan – mind a lelkészek, mind a nép közül – ki voltak téve bírságnak, börtönnek, kínzásnak és vértanúságnak.

A hitehagyás következménye az lett, hogy az egyház az államhatalom segítségét igényelte. Ez készítette elő a pápaság – a fenevad kialakulásának útját. Pál ezt mondta: „Jön... a szakadás, és megjelenik a bűn embere” (II. Thessz. 2:3). Az egyház hitehagyása a fenevad képének megformálásához is utat fog készíteni

A Biblia kinyilatkoztatja, hogy az Úr eljövetele előtt az első századokéhoz hasonló vallási hanyatlás lesz. „Az utolsó napokban nehéz idők állanak be. Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok, szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői, kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét” (II. Tim. 3:1–5). „A Lélek pedig nyilván mondja, hogy az utolsó időben némelyek elszakadnak a hittől, hitető lelkekre és gonosz lelkek tanításaira figyelmezvén” (I. Tim. 4:1). Sátán „a hazugságnak minden hatalmával, jeleivel és csodáival, és a gonoszságnak minden csalárdságával” fog dolgozni. És mindazok, akik „nem fogadták be az igazságnak szeretetét az ő üdvösségükre”, ki lesznek téve „a tévelygés erejé”-nek, „hogy higgyenek a hazugságnak” (II. Thessz. 2:9–11). Amikor a gonoszság erre a fokra jut, ugyanolyan következményei lesznek, mint amilyenek az első századokban voltak.   

A protestáns egyházak hitbeli sokféleségében sok ember döntő bizonyítékot lát arra, hogy soha semmilyen erőfeszítéssel nem lehet rájuk kényszeríteni az egyesülést. Pedig számos protestáns egyházban évek óta erősen él és egyre erősödik a vágy a közös tantételekre épülő egység után. Az ilyenfajta egyesítéstől, a nem mindenki által elfogadott tanítások megvitatásától – bármilyen fontosak is bibliai szemszögből –szükségszerűen el kell állni.   

Charles Beecher 1846-ban azt prédikálta, hogy „az evangéliumi protestáns közösségek” szolgálatának „egész útja nem pusztán emberi félelem okozta iszonyú feszültség közepette alakult ki. Ezek a közösségek mérhetetlen romlottságban élnek, mozognak és lélegeznek, és folyvást lényüknek minden hitványabb elemében tetszelegve elhallgatják az igazságot, és térdet hajtanak a hitehagyás tekintélye előtt. Vajon nem ez történt Róma esetében is? Nem éljük-e vajon újra az ő életét? És mi az, amit a közvetlen jövő tartogat számunkra? Egy újabb általános zsinatot! Egy világszövetséget! Evangéliumi szövetkezést és egyetemes krédót!” Amikor ez bekövetkezik, az egyházak teljes azonosulásra való törekvésében az csupán egy lépés lesz az erőszak igénybevétele felé

Amikor az Egyesült Államok legjelentősebb egyházai a közösen vallott tantételekben egységre jutva arra befolyásolják az államot, hogy tegye kötelezővé rendelkezéseiket, és tartsa fenn létesítményeiket, akkor már a protestáns Amerika megformálta a római hierarchia hasonmását, aminek elkerülhetetlen következménye, hogy a polgári hatóság büntetést ró azokra, akik eltérő véleményt vallanak.  

A kétszarvú fenevad „azt is teszi mindenkivel (megparancsolja), kicsinyekkel és nagyokkal, gazdagokkal és szegényekkel, szabadokkal és szolgákkal, hogy az Ő jobb kezükre vagy az ő homlokukra bélyeget tegyenek; és hogy senki se vehessen, se el ne adhasson semmit, hanem csak akin a fenevad bélyege van, vagy neve, vagy nevének száma” (Jel. 13:16–17). A harmadik angyal így figyelmeztet: „Ha valaki imádja a fenevad képét, és bélyegét felveszi vagy homlokára vagy kezére, az is iszik az Isten haragjának borából.” Az itt említett „fenevad”, amelynek az imádására kényszerít a Jel. 13. fejezetében foglalt kétszarvú fenevad, nem más, mint az első vagy párducszerű fenevad, azaz a pápaság. A „fenevad képe” a hitehagyó protestantizmusnak azt a formáját ábrázolja, amely akkor alakul ki, amikor a protestáns egyházak dogmáik megtartásához a polgári hatalom segítségét igénylik. A „fenevad bélyegé”-nek meghatározása még hátra van.  

A próféta óva int a fenevadnak és bélyegének imádásától, majd kijelenti, hogy itt vannak azok, „akik megtartják Isten parancsolatait és a Jézus hitét”. A kinyilatkoztatás ilyen éles különbséget tesz az Isten parancsolatainak megtartói és azok között, akik imádják a fenevadat, valamint a fenevad képét, és felveszik bélyegét. Ebből következik, hogy a törvény megtartása és a törvény áthágása jelzi a különbséget Isten imádói és a fenevad imádói között

A fenevadnak – és a fenevad képének is – különös jellemvonása, hogy Isten parancsolatait megszegi. Dániel ezt mondja a kis szarvról, azaz a pápaságról: „Véli, hogy megváltoztatja az időket és törvényt” (Dn. 7:25). Pál pedig ugyanezt a hatalmat „a bűn emberé”-nek nevezi, aki Isten fölé emeli magát. Egyik prófécia kiegészíti a másikat. A pápaság csak Isten törvényének megváltoztatásával tudta Isten föl emelni magát. Mindazok, akik az így megváltoztatott törvénynek tudatosan engedelmeskednek, mindenek fölött tisztelik azt a hatalmat, amely a törvényt megváltoztatta. Aki a pápai törvényeknek engedelmeskedik, az a pápa iránti hűség jelét veszi magára az Isten iránti hűségjel helyett  

A pápaság megkísérelte Isten törvényét megváltoztatni. A második parancsolatot, amely tiltja a képek imádását, törölte a törvényből, a negyedik parancsolaton pedig úgy változtatott, hogy a hetedik nap helyett az elsőt tette hivatalos nyugalomnappá. A második parancsolat kihagyását a katolikusok azzal indokolják, hogy arra nincs szükség, mert benne van az elsőben. Azt állítják, hogy ők a törvényt pontosan úgy tolmácsolják, ahogy azt Isten szándéka szerint érteni kell. De a próféta által megjövendölt változtatás nem ez. Szándékos, tudatos változtatásról van szó: „Véli, hogy megváltoztatja az időket és törvényt.” A prófécia pontos teljesítése a negyedik parancsolat megváltoztatása. Az a tekintély, amely erre a változtatásra jogot formál: az egyház. A pápai hatalom tehát nyíltan Isten fölé emeli magát.

Isten imádóinak különleges ismertetőjele, hogy tiszteletben tartják a negyedik parancsolatot – mivel ez a parancsolat Isten teremtői hatalmának a jele. E parancsolat tanúsítja, hogy Istennek joga van az embertől tiszteletet és hódolatot igényelni. A fenevad imádóit arról lehet felismerni, hogy le akarják rombolni a teremtés emlékünnepét, és fel akarják magasztalni a Róma által alapított ünnepet. A pápaság első ízben a vasárnap érdekében juttatta érvényre kihívó követeléseit. Először azért vette igénybe az állam hatalmát, hogy kikényszerítse a vasárnapnak „az Úr napja”-ként való megtartását. A Biblia alapján a hetedik nap, nem pedig az első az Úr napja. Krisztus mondja: „Az embernek Fia a szombatnak is ura.” A negyedik parancsolat így hangzik: „A hetedik nap az Úrnak... szombatja.” Ésaiás próféta által az Úr „szent napom”-nak nevezi a szombatot (Mk. 2:28; Ésa. 58:13).

Azt az oly sokszor hangoztatott állítást, hogy Krisztus megváltoztatta a szombatot, maga Krisztus cáfolta meg. Hegyi beszédében ezt mondta: „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább hogy betöltsem. Mert bizony mondom néktek, míg az ég és föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik. Valaki azért csak egyet is megront e legkisebb parancsolatok közül és úgy tanítja az embereket, a mennyeknek országában, a legkisebb lészen; valaki pedig cselekszi és úgy tanít, az a mennyeknek országában nagy lészen” (Mt. 5:17–19).

A protestánsok általában elismerik azt a tényt, hogy a Szentírás nem ad jogot a szombat megváltoztatására. Ez világosan kiderül az American Tract Society és az American Sunday School Union kiadványaiból. E művek egyike bevallja, hogy az Újtestamentum „teljesen hallgat arról, ami a szombat (a vasárnap, a hét első napja) megparancsolását, vagy ami megtartásának kifejezett szabályait érinti”.

Másvalaki ezt mondta: „Krisztus haláláig semmi változtatás nem történt e nap vonatkozásában”; és „amennyire a történelem tanúsítja, az apostolok... sem adtak kifejezett parancsot a hetedik napi szombat elhagyására, és annak a hét első napján való megtartására.”

Számos római katolikus is elismeri, hogy a szombatot egyházuk változtatta meg. Kijelentették, hogy a protestánsok a vasárnap megtartásával elismerik a római egyház hatalmát. A „Catholic Catechism of Christian Religion” válaszként arra a kérdésre, hogy melyik napot kell megtartani a negyedik parancsolat szerint, ezt a kijelentést teszi: „A régi törvény alatt a szombat volt a megszentelt nap; de az egyház Jézus Krisztus utasítására, és Isten Lelkének irányítására a szombat helyére a vasárnapot tette; ezért ma az elsőt, és nem a hetedik napot szenteljük meg. A vasárnap azt jelenti, hogy az Úr napja, és most valójában az is.   

Katolikus írók egyházuk tekintélyének jeleként azt a rendelkezést idézik, amellyel az egyház „a szombatot vasárnapra változtatta. Ezt a rendelkezést a protestánsok is elfogadták..., mert a vasárnap megtartásával elismerik, hogy az egyháznak van hatalma ünnepeket elrendelni, és büntetés terhe mellett érvényesíteni.” Mi tehát a szombat megváltoztatása, ha nem a római egyház tekintélyének a jele vagy bélyege – „a fenevad bélyege”?  

A római egyház nem mondott le főhatalmi igényéről. Amikor a világ és a protestáns egyházak elfogadják az általa elrendelt szombatot, és a bibliai szombatot elvetik, tulajdonképpen helyt adnak ennek a jogtalan követelésnek. Ha a protestánsok a hagyomány és az egyházatyák tekintélyével meg is indokolják ezt a változtatást, pontosan azt az elvet veszik semmibe, amely Rómától elkülöníti őket, azaz hogy „a Biblia, és csakis a Biblia, a protestánsok vallása”. A pápai egyház látja, hogy a protestánsok becsapják magukat, és szándékosan bezárják szemüket a tények előtt. Örül, amikor a vasárnap elrendelésére tett intézkedéseit tetszéssel fogadják, mert ebből látja, hogy a vasárnappal végül az egész protestáns világot Róma zászlaja alá fogja vonni.

Róma azt hangoztatja, hogy a „protestánsok a vasárnap megtartásával akaratlanul is meghódolnak a (katolikus) egyház tekintélye előtt”." Amikor a protestáns egyházak erőltetik a vasárnap megtartását, tulajdonképpen a pápaság – a fenevad – imádását erőltetik. Akik tudják, mit kíván Isten a negyedik parancsolatban, és mégis úgy döntenek, hogy az igazi szombat helyett a hamis szombatot ünneplik, azok e döntésükkel annak a hatalomnak hódolnak, amely e rendelkezés egyedüli megparancsolója. De maguk az egyházak formálják meg a fenevad képét azzal, hogy világi hatalom által kényszerítenek ki egy vallási kötelességet. Amikor tehát az Egyesült Államokban kötelező lesz a vasárnap megtartása, tulajdonképpen a fenevadnak és képének az imádása lesz kötelező.  

Voltak azonban a letűnt nemzedékek idején olyan vasárnapünneplő keresztények, akik azt hitték, hogy a bibliai szombatot tartják; és ma is vannak minden egyházban igaz keresztények – beleértve a római katolikus egyházat is –, akik őszintén hiszik, hogy a vasárnap Isten szombatja. Isten elfogadja becsületességüket és szándékuk őszinteségét. De eljön az az idő, amikor a vasárnap megtartását törvény teszi kötelezővé, és a világ tisztán fogja látni, hogy melyik az igazi szombat. Ha valaki akkor szegi meg Isten törvényét, hogy olyan parancsnak engedelmeskedjen, amely csak Róma tekintélyének bélyegét viseli magán, ezzel a pápaságot Isten fölé helyezi. Rómának hódol, és annak a hatalomnak, amely érvényt akar szerezni a Róma által elrendelt ünnepnek. A fenevadat és annak képét imádja. Amikor az ember elveti azt az ünnepet, amelyet Isten a maga hatalma jelének nevez, és helyette a Róma által választott hatalmi jelvényt tartja tiszteletben – ezáltal elfogadja a Róma iránti hódolat jelét: „a fenevad bélyegét”. Ez azonban csak akkor lesz aktuális, amikor a kérdés világosan feltárul az emberek előtt, és választaniuk kell Isten törvénye és az emberi rendelések között. Aki ekkor is a törvényszegés mellett dönt, azt felveszi „a fenevad bélyegét”}   

A legfélelmetesebb fenyegetést, amely valaha is halandókhoz szólt, a harmadik angyal üzenete tartalmazza. Szörnyű bűn lehet az, amely Istent olyan haragra indítja, amelybe nem vegyül kegyelem. Mindenki tisztán láthat e fontos dologban. Isten, mielőtt ítélkezne, óva inti e bűntől a világot, hogy mindenki megtudja, miért fog ítélete lesújtani, és hogy mindenkinek alkalma legyen megmenekülni a büntetéstől. A prófécia kinyilatkoztatja, hogy az első angyal „minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és népnek” hirdetni fogja ezt az üzenetet. A harmadik angyal figyelmeztetése, amely szintén a hármas üzenethez tartozik, sem fog szűkebb körben hangzani. A prófécia azt mondja róla, hogy egy angyal, aki az ég közepén repül, nagy szóval hirdeti, és ez az üzenet magába fogja vonni a világ figyelmét

Ebben a küzdelemben az egész keresztény világ két nagy csoportra oszlik – azokra, akik megtartják Isten parancsolatait és a Jézus hitét, és azokra, akik a fenevadat és képét imádják, és bélyegét magukra veszik. Habár az egyház és az állam egyesíti erejét, hogy „mindenkivel, kicsinyekkel és nagyokkal, gazdagokkal és szegényekkel, szabadokkal és szolgákkal” (Jel. 13:16) kényszerrel elfogadtassa „a fenevad képét”, de Isten népe e bélyeget nem veszi magára. A pátmoszi próféta látja „azokat, akik diadalmaskodtak a fenevadon és az ő képén, és bélyegén és az ő nevének számán... állani az üvegtenger mellett, akiknek kezében valának az Istennek hárfái”, és éneklik a Mózes és a Bárány énekét (Jel. 15:2–3).