Folyt....

Az Ígéret földje határán - Bálám próféciájában - ismét elhangzott a világ Megváltója eljöveteléről szóló jövendölés:
  
  "Látom őt, de nem most,
  szemlélem, de nem közel.
  Csillag jön fel Jákóbból,
  királyi pálca támad Izráelből.
  Bezúzza Móáb halántékát
  és Sét összes fiainak a koponyáját" (4Móz 24:17).
  
  Mózes által Isten állandóan emlékeztette Izráelt arra, hogy el fogja küldeni Fiát az elbukott emberiség Megváltójaként. Mózes nem sokkal halála előtt kijelentette: "Prófétát támaszt atyádfiai közül Istened, az Úr, olyant, mint én, őreá hallgassatok!" Mózes világos tanítást kapott Izráel számára az eljövendő Messiás munkájáról: "Prófétát támasztok nekik atyjukfiai közül, olyant, mint te - mondta szolgájának Jahve. Az én igéimet adom a szájába, ő pedig elmond nekik mindent, amit én parancsolok" (5Móz 18:15-18).
  A pátriárkális korban az istentiszteletekhez kapcsolódó áldozatok állandóan emlékeztették a népet az eljövendő Megváltóra. Ez vonatkozott a szentélyszolgálat minden szertartására is Izráel egész történelmében. A szentsátor és a helyét később elfoglaló templom szolgálatai előképekben és jelképekben mindennap tanították a népet Krisztusnak mint Megváltónak, Főpapnak és Királynak adventjéhez fűződő nagy igazságaira. Egyszer egy évben pedig figyelmüket a Krisztus és Sátán közötti nagy küzdelem záró jelenetére irányították, amikor a világegyetem végleg megtisztul a bűntől és a bűnösöktől. A mózesi szertartásrend áldozatai állandóan a jobb szolgálatra, a mennyeire mutattak. A földi szentély, amelyben ajándékokat adtak és áldozatokat mutattak be, "példázat... a mostani időre". Két szent helye "a mennyei dolgok képmása" volt, mert Krisztus, a mi Főpapunk ma "a szentélynek és igazi sátornak szolgája ... amelyet az Úr épített, nem pedig ember" (Zsid 9:9, 23; 8:2).
  Attól a naptól fogva, hogy az Úr kijelentette a kígyónak az Édenben, hogy "ellenségeskedést támasztok közted és az asszony közt, a te utódod és az ő utódja közt" (1Móz 3:15), Sátán tudja, hogy soha nem lesz e föld lakóinak korlátlan ura. Amikor Ádám és fiai elkezdték a ceremóniális áldozatokat, amelyeket Isten az eljövendő Megváltó jelképéül rendelt el, Sátán a föld és menny közötti szoros kapcsolat szimbólumát ismerte fel bennük. Hosszú századok alatt e bensőséges kapcsolat megbontására törekedett. Fáradhatatlanul igyekezett hamis színben feltüntetni Istent és félremagyarázni a Megváltóra mutató szertartásokat. Az emberi család tagjainak nagy többségénél sikert ért el.
  Miközben Isten meg akarta tanítani az embert arra, hogy az Ő szeretetéből fakad az az Ajándék, aki megbékíti őket vele, az emberiség ősellensége igyekezett úgy bemutatni Istent, mint aki gyönyörködik pusztulásukban.

A SZABADÍTÓ ELJÖVETELE-

 Az emberiség történelmét "nyomorúság", "sötétség" és "homály" (Ézsa 8:21) jellemezte. Hosszú századokon át - attól a naptól kezdve, hogy ősszüleink elvesztették édeni otthonukat, egészen addig, amíg Isten Fia a bűnösök Megváltójaként megjelent - a bukott emberiség reménysége a Szabadító eljövetelében összpontosult, aki feloldja az embert a bűn és a sír fogságából.
  E lehetőség első jelzését Ádám és Éva Édenben a kígyóra kimondott ítéletben kapta, amikor az Úr kijelentette előttük Sátánnak: "Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony közt, a te utódod és az ő utódja közt: ő a fejedet tapossa, te meg a sarkát mardosod" (1Móz 3:15).
  E szavak hallatára reménység ébredt a bűnös pár szívében, mert a Sátán hatalmának megtöréséről szóló próféciában felismerték a bűn okozta romlástól való szabadulás ígéretét. Bár ellenségük hatalmától szenvedniük kell, mert csábító hatása alá kerülve Jahve világos parancsával szembeni engedetlenséget választották, de nem kell kétségbeesniük. Isten Fia felajánlotta, hogy saját vérével engesztelést szerez törvényszegésükért. Próbaidőt kapnak, amely alatt Krisztus szabadító hatalmába vetett hitük nyomán újra Isten gyermekei lehetnek.
  Sátán "e világ istene" (2Kor 4:4) lett azáltal, hogy sikerült az embert az engedelmesség útjáról letérítenie. Az uralom, amely azelőtt Ádámé volt, a bitorló kezébe került. Isten Fia azonban felajánlotta, hogy eljön erre a földre, megfizeti a bűn büntetését, és ezzel nemcsak megváltja az embert, hanem eljátszott uralmát is visszaszerzi. Erről a helyreállításról prófétált Mikeás, amikor így szólt: "És te, őrtornya a nyájnak, Sionnak várhegye! Visszatér hozzád, és helyreáll a régi hatalom..." (Mik 4:8). Pál apostol így utal erre: "...hogy megváltsa tulajdon népét..." (Ef 1:14). A zsoltáríró az ember eredeti örökségének ugyanerre a végső helyreállítására gondolt, amikor kinyilatkoztatta: "Az igazak öröklik a földet, és ott laknak mindvégig" (Zsolt 37:29).
  Soha nem aludt ki az emberek szívében az a reménység, hogy Isten Fiának mint Megváltónak és Királynak adventje megváltást hoz. Kezdettől fogva voltak, akik a jelen árnyain túl hitükkel látták a jövő valóságait. Ádám, Séth, Énok, Mathusélah, Noé, Sém, Ábrahám, Izsák és Jákób, valamint más kiváló emberek által az Úr megőrizte az akaratát hirdető drága kinyilatkoztatásokat. Isten így ismertette meg törvénye kívánalmait és a szeretett Fia engesztelő áldozata általi megváltást Izráel fiaival, a választott néppel, akiken keresztül kapta a világ a megígért Messiást.
  Izráel reménysége Ábrahám elhívásakor tett ígéretben fogalmazódott meg, majd leszármazottai számára újra és újra elhangzott: "Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége" (1Móz 12:3). Amikor Ábrahám előtt feltárult, hogy Isten meg akarja váltani az embert, az Igazság Napja bevilágított lelkébe, és a sötétség szertefoszlott. Végül pedig maga a Megváltó, amikor itt járt az emberek között és beszélt velük, bizonyságot tett a zsidóknak a pátriárkák boldog reménységéről, az eljövendő Üdvözítő általi szabadulásról. "Ábrahám, a ti atyátok ujjongott azon, hogy megláthatja az én napomat - mondta Krisztus -: meg is látta, és örült is" (Jn 8:56).
  Ugyanez az áldott reménység csillant meg abban az áldásban, amit Jákób, a haldokló pátriárka mondott fiára, Júdára:
  
  "Júda! téged magasztalnak testvéreid.
  Kezed ellenségeid nyakán lesz,
  leborulnak előtted atyádnak fiai...
  Nem távozik Júdából a jogar,
  sem a kormánypálca térdei közül,
  míg eljő Siló, akinek engednek a népek" (1Móz 49:8-10).

A PÁSZTOR SZOLGÁLATA..

  Az igazi pásztort minden érdekli, ami nyája jólétével összefüggésben van: a táplálás, a vezetés és a védelmezés. Bölcsen viselkedik, gyengéd figyelmességet támaszt mindenki, de különösen a megkísértettek, a szenvedők és az elcsüggedtek iránt. "Az embernek Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon, és adja az életét váltságul sokakért." (Mt. 20:28) "Bizony, bizony, mondom néktek: a szolga nem nagyobb az ő Uránál; sem a követ nem nagyobb annál, aki küldte őt." (Jn. 13:16) Krisztus "megüresítette magát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett". (Fil. 2:7) "Tartozunk pedig mi, erősek, hogy az erőtlenek erőtlenségeit hordozzuk, és ne magunknak kedveskedjünk. Mindenikünk tudniillik az ő felebarátjának kedveskedjék annak javára, épülésére. Mert Krisztus sem önmagának kedveskedett, hanem amint meg van írva: a Te gyalázóidnak gyalázásai hullottak reám." (Rm. 15:1-3)
  Sok munkás fáradozása nem ér célt, mert nem kerül közel azokhoz, akiknek leginkább szükségük van a segítségére. Kezében Bibliával, udvarias, barátságos módon keresse és ismerje meg az ellenvetéseket, amelyek azok szemléletében vannak, akik ezt kérdezik: "Mi az igazság?" Gondosan és tapintatosan vezesse és tanítsa őket, mint a gyermekeket az iskolában. Sokaknak oly tantételeket kell elfelejteniük, amelyeket sokáig igazságnak tartottak. Ha meggyőződnek arról, hogy bibliai dolgokban tévedtek, zavarba jönnek és kétségbeesnek. A leggyöngédebb együttérzésre és a leghozzáértőbb segítségre van szükségük. Gondosan oktassuk őket, imádkozzunk értük és velük, a legbarátságosabb gondoskodással óvjuk őket.
  Nagy előjogunk, hogy Krisztus munkatársai lehetünk a lelkek megmentésében. Az Üdvözítő türelemmel és önzetlenül igyekezett elérni és bűneik következményeitől megmenteni az elbukott embereket. Tanítványai, akik igéit tanítják, úgy kövessék példaképüket, amilyen pontosan csak lehet.
  Sok imára és bölcs tettekre van szükség az új területeken. Nemcsak olyan férfiakra van szükség, akik prédikálni tudnak, hanem olyanokra is, akik tapasztalatból ismerik a kegyesség titkát és segítséget nyújtanak az embereknek sürgős szükségleteikben - akik felismerik hivatásuk fontosságát mint Jézus szolgái, és örömmel veszik fel a keresztet, amelynek hordozására Jézus tanította őket.
  Igen fontos, hogy a prédikátor sokat foglalkozzon az emberekkel, és ezáltal megismerkedjen az emberi természet különböző változataival. Ki kell kutatnia az értelem működését, hogy a tanítást hallgatói értelméhez szabja. Ilyen módon tanulja meg azt a nagy szeretetet, amellyel csak azok bírnak, akik az emberek természetét és szükségleteit ismerik.