2018. június 30., szombat

5 levél Szárdisz

5. Szárdisz

Bár a XVI. században a reformáció hatalmas lendületet vett, Isten műve mégsem tudott dicsőséges diadalmenetben kiteljesedni. A nagy hitehagyás sűrű lelki sötétséget borított az egész világra. Nemcsak az apostoli kor keresztény tapasztalata merült feledésbe, hanem a régi ösvények útjelzői, az ősegyház által hirdetett evangéliumi igazságok is. A sötét középkor évszázadai alatt az emberi hagyományok olyan mértékben beivódtak az emberek gondolkodásába, hogy a világosság nem tudott egyszerre áttörni.
Sokan azt képzelik, hogy úgy irányítják életüket, ahogy akarják. Ez önámítás! A valóság az, hogy sokkal jobban ki vagyunk szolgáltatva társadalmi környezetünk és neveltetésünk hatásainak, mint ahogy azt hinni szeretnénk. A közgondolkodás és a szokások úgy írják magától értetődő, megkérdőjelezhetetlen „igazságaikat” testünkbe és lelkünkbe, mint a szekér kereke, ami milliószor végigszalad ugyanabban a keréknyomban. Az Úr ismeri működésünket, éppen ezért szólít fel: „Szántsatok magatoknak új szántást!” (Hóseás 10:12)
Új nyomot vágni a régi helyett nem könnyű: sok erőfeszítést, és még nagyobb lelki alázatot igényel! E természeti törvények alól egyetlen ember sem kivétel, akár apostol, akár reformátor. Legjobb, ha elismerve rendkívüli korlátoltságunkat, teljesen Isten vezetésére hagyatkozunk, nehogy mi is elődeink hibájába essünk.
A reformátorok kivétel nélkül egyetértettek abban, hogy a pápa az antikrisztus, és az Egyház feje egyedül Jézus Krisztus. Egybehangzóan kijelentették, hogy az egyházi hagyomány megbízhatatlan, és vallási kérdésekben egyedül a Biblia tekintélye mérvadó. Ezen alapigazságok gyakorlatba ültetése azonban sokkal nehezebbnek bizonyult puszta kimondásuknál.
Hamar felszínre kerültek a különbségek az egyes reformátorok értelmezései között. Mindnyájan a Bibliára hivatkoztak, ennek ellenére a tanításbeli különbségek az idő múlásával csak tovább éleződtek. Nem egyszer fordult elő, hogy előállt egy-egy személy vagy csoport, aki rámutatva egy bibliai tanításra, zászlajára tűzte azt, és minden más tanítás felett azt kezdte hangsúlyozni. Ilyenkor a többi reformátor – nem látva túl saját tapasztalatán – könnyen „túlbuzgónak” vagy „eretneknek” bélyegezte ezen keresztényeket. Legtöbbször gyanakvással, ellenségesen tekintettek rájuk, az általuk képviselt tanításokat pedig alázatos Biblia-kutatás nélkül elvetették.
Sajnos az új felismerésekhez egyes esetekben fanatizmus lelkülete is társult, ami nem segítette a reformátorokat előítéleteik leküzdésében. A „túlbuzgók” hajlamosak voltak feláldozni a szeretetet és a józan észt vélt vagy valós igazságaik oltárán. A hozzájuk képest „konzervatív” reformátorok nem nézték jó szemmel az általuk gerjesztett civil zavargásokat, és szorgalmazták a lázadók megbüntetését.
a
Ez történt például az anabaptistákkal, akik többek között a felnőttkeresztséget hangsúlyozták. Luther veszélyesnek tartotta őket az államhoz való szélsőséges viszonyulásuk miatt, és javasolta törvényszék elé állításukat. Hasonlóképpen, Szervét Mihályt Kálvin saját maga vitette el a hatóságokkal genfi gyülekezetéből, hogy Szentháromság-tagadó eretnekségéért máglyahalált haljon.
Amikor a reformáció úttörői meghaltak, követőik – egymástól elkülönülve – saját identitásuk megőrzésére rendezkedtek be. A XVI-XVIII. század folyamán gomba-módra szaporodtak el az ilyen-olyan „-izmusok”. Állításuk szerint mindnyájan a Biblia tanítását képviselték, de valójában csak elődeik meggyőződését igyekeztek kőbe vésni. Hitvallásaikkal elzárták magukat az új világosság elől, pedig a helyreállítás munkája még közel sem ért véget. Jézus Krisztus diagnózisa felfedi a megkövült protestantizmus szomorú valóságát:
„A szárdiszi gyülekezet angyalának is írd meg: Ezt mondja az, akinél az Isten hét lelke és a hét csillag van: tudom a te dolgaidat, hogy az a neved, hogy élsz, és halott vagy.”
Jelenések 3:1
Az Úr a hét isteni lélek birtokosaként mutatkozik be a szárdiszi gyülekezetnek. A hetes a teljesség száma; az Isten hét lelke a Szent Lélek teljessége. A protestantizmus legfőbb problémája a Szent Lélek hiánya, ami egyenlő a lelki halál állapotával:
A lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit; a beszédek, amelyeket mondtam nektek, lélek és élet.”
János 6:63
„…mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.”
2Korinthus 3:6b
A reformátorok utódai ahelyett, hogy alázatos szívvel tovább kutatták volna a Szentírás régen elfeledett igazságait, felekezetekbe tömörültek és elzárkóztak a további kinyilatkoztatások elől. Bár állításuk szerint a helyreállított igazság zászlóvivői voltak, a Szent Lélek nem tudott tovább együttműködni önelégült, büszke szívükkel.
A Lélek munkáját elutasító szívbeli hozzáállás nem marad rejtve sokáig. Isten próbára teszi azokat, akik állításuk szerint Őt szolgálják. Világosságot küld nekik, ami rámutat hiányosságaikra, és meghívja őket, hogy járjanak a szentség útján (Ézsaiás 35:8). Ezek az üzenetek alázatra és önmegtagadásra késztetnek, és nem kedveznek a természetes szív önző kívánságainak. Akik együttműködnek Istennel üzeneteinek megszívlelése által, azokra további világosság árad. Akik viszont megtorpannak, és kifogásokat keresve elzárják szívüket a Lélek munkálkodása elől, visszaesnek a lelki halálba.
Istennek a XVI. századi nagy reformáció után is voltak hűséges hírnökei, akik a halódó protestáns csoportokat egy magasabb rendű tapasztalatra hívták (Jelenések 3:2). Ezt az üzenetet képviselték a baptisták és a puritánok, akik közül sokan Amerikában találtak menedéket az üldözés elől. Munkájukat az 1700-as években John Wesley folytatta, aki az újjászületést és a Lélek általi megszentelődést hirdette. Ihletett szolgálata egész Angliát felkavarta, üzenetének isteni eredetét pedig számos természetfeletti csoda igazolta.
Wesley megértette Jézus tanácsát, amelyet a formális vallásosságban megrekedt protestáns egyházhoz intézett:
Emlékezz vissza azért, hogyan kaptad és hallottad, tartsd meg azt, és térj meg!”
Jelenések 3:3a
Hogyan kapták és hallották? A reformáció alapja minden korban az az őszinte beismerés volt, hogy az egyház nincs összhangban azzal a kereszténységgel, amiről a Bibliában olvasunk. A reformátorok kimondták, hogy egyedül Jézus az Egyház feje, és hogy a Biblia minden tanítás egyedül hiteles zsinórmértéke. Azonban a helyreállítás munkája csak a Krisztus érdemeibe vetett személyes hit és a Szent Lélek vezetése által tud kiteljesedni. Ennek gyakorlati megtapasztalása nélkül a külsődleges vallásosság értéktelen.
A kereszténység nem néhány tantétel elfogadásáról vagy egy szabálygyűjtemény betartásáról szól. Az újjászületés természetfeletti csodája és a Lélek megszentelő munkája által az ember újra személyes kapcsolatba kerül Istennel – ez az igazi kereszténység lényege. Wesley erre a kulcsfontosságú igazságra emlékeztette korát, és ma is erre kell emlékeznie Isten minden gyermekének. A helyreállítás munkája ugyanis még mindig nem ért véget!

2018. június 24., vasárnap

Jezabel vasmarka ,folytatás

Három csoport – Jezábel, a vele paráználkodók, ill. fiai – sorsát vetíti előre az Úr. A középkori katolicizmus „betegágyba” került 1798-ban, és hatalma egy időre megtöretett. Jelenések könyvének 13. fejezete azonban beszámol halálos sebének gyógyulásáról, és a végső küzdelemben betöltött szerepéről. Végső ítéletét a 17-18. fejezet írja le. Itt olvasunk a vele „paráználkodó” politikai és gazdasági hatalmakról is, akik a vallással kötött érdekszövetség révén mindig a hitehagyás védnökei voltak. Befolyásukat a vég idején ismét a hamis vallás mellett fogják érvényesíteni, ezért a „nagy nyomorúság”idején ők is elveszik büntetésüket – a hét utolsó csapást. (A későbbi tanulmányokban ezekkel részletesebben foglalkozunk majd.)
Félelmetes sors vár Jezábel utódaira is: „fiait megölöm halállal”. Valakit meg lehet ölni fegyverrel, betegséggel, vadállatokkal stb. – de halállal?! A Biblia két halálról beszél: elsőről és másodikról. Ez a figyelmeztetés nem az elsőre vonatkozik, ami jókat és gonoszokat egyaránt érint. Ez a kárhozat halála, amiből nincs többé feltámadás: a második halál, a tűz tava, Isten végső ítélete a meg nem tért bűnösök felett (Máté 10:28 vö. Jelenések 20:12-15).
Jezábel fiai azok az emberek, akik anyjuk – a katolikus egyház – nyomdokait követik, és a kegyelem utolsó hívása idején is kitartanak a hitehagyás mellett. Ez a kijelentés bizonyára sokakat fájdalmasan érint, de Jézus világossá teszi, hogy eljövetelekor a katolicizmusban maradók nem üdvözülnek, hanem örökre elvesznek.
Fontos ugyanakkor látnunk, hogy míg a katolikus egyház szervezetével és végső sorsával kapcsolatban az Úr ítélete lesújtó, az egyének esetében van remény. A következő két vers egyértelművé teszi, hogy Istennek ebben az egyházban is voltak és vannak gyermekei, akik őszinte szívvel igyekeznek Neki szolgálni, bár jelenleg nincs helyes képük e szervezet valódi természetéről:
„Nektek pedig, a többi thiatirainak, akiknél nincs ez a tanítás, és akik – amint mondják – nem ismertétek meg a Sátán mélységeit, ezt mondom: Nem vetek rátok más terhet, de amitek van, azt tartsátok meg addig, amíg eljövök!”
Jelenések 2:24-25
A sötét középkor idején, csakúgy mint napjainkban, Istennek sok megtévesztett gyermeke volt és van a katolikus egyházban. Ő sajátjainak ismeri el ezeket az őszinte szívű, egyszerű hittel Őt kereső embereket (v. 20). Sokaknak közülük – különösen a középkorban – nem adatott meg az a kiváltság, hogy személyesen olvassák a Bibliát, és ismereteik csak az egyházi hagyományból és a történelmi propagandából táplálkoztak. Isten elnézi a tudatlanság idejét, de semmiképpen nem akarja gyermekeit ilyen állapotban hagyni (Apostolok cselekedetei 17:30)!
Jézus világossá teszi, hogy ezek az emberek nem ismerik a teljes igazságot, és nem tudják, hogy Sátán becsapta őket ( „nem ismertétek meg a Sátán mélységeit”). Tanácsa – „amitek van, azt tartsátok meg addig, amíg eljövök!” – éppen ezért nem ismereteikre vagy egyházi hovatartozásukra vonatkozik, hanem Isten iránti szeretetükre, és alázatos, engedelmes lelkületükre. Ezek voltak Jézus cselekedetei is ezen a földön (v. 26), és ez által menekülhetnek meg ők is az ítélettől. Akik ugyanis mindvégig ezt a hozzáállást ápolják szívükben Isten iránt, fel fogják ismerni az Ő üzenetét, amikor az teljes dicsőségében, a Szent Lélek meggyőző erejével hangzik el az egész világon – és akkor készségesen követik majd a hozzájuk érkező világosságot.
A Thiatira levél tehát szól egyrészt a sötét középkor idején élt reformátorokhoz, akik szót emeltek az egyház hitehagyása ellen, de előrevetíti a vég idején élő katolikusok sorsát is. Sokan kitartanak majd a hitehagyásban, és Jezábelhez hasonlóan üldözni fogják Isten gyermekeit, de lesznek néhányan, akik alázatos szívvel követik Jézust, és végleg szakítanak a hitehagyás minden formájával. Nekik szól az ígéret:
„és annak adom a hajnalcsillagot”
Jelenések 2:28
Jézus Krisztus, „a hajnalcsillag” a próféciák fényében kinyilatkoztatja magát (vö. 2Péter 1:18), és az evangélium egyre növekvő világosságában teljességre juttatja a megváltás tervét. Nem kell, hogy a vesztesek oldalán maradj, mikor a győzők között is lehetsz! Az Úr kegyelméből mindazok részt vehetnek e dicsőséges munkában, akik készek együttműködni Vele. Hála az Úrnak, aki a sötétségben is világosságot gyújt! Mindenki számára van remény!

2018. június 19., kedd

Folytatás ...Thiatira

Jézus párhuzamot von a középkori egyház és Jezábel uralma között. Thiatirában, a királylány erődítményében – a hatalmi kereszténység és a föld királyainak szentségtelen szövetségében – mindig az egyházi tekintély dominált. A Vatikán pogány idők óta a „jövendőmondás hegyeként” ismert („magát prófétának mondja”), a római pápa pedig „Krisztus földi helytartójaként” a tévedhetetlenség igényével jelent ki hittételeket („tanít”).
Isten azonban idői korlátok közé rekesztette a középkori egyház uralmát (Jelenések 2:21). Ezt az időt Dániel könyve alapján tudjuk azonosítani:
„A tíz szarv pedig azt jelenti: Ebből az országból tíz király támad, majd egy újabb támad utánuk. Az különb lesz az előbbieknél, és három királyt fog megalázni. Sokat beszél majd a Felséges ellen, és a Magasságos szentjeit pusztítja. Úgy véli, hogy meg tudja változtatni az időket és a törvényt. Az ő kezébe adatnak ideig, időkig és egy fél időre.”
Dániel 7:24-25
Ahogy az előző tanulmányban Pergamonnál láttuk, a kereszténység súlyos válságba került a 313-as konstantini fordulat után. A váratlanul nyert világi előnyök megrészegítették az egyházi vezetőket, és elindult a verseny a hatalomért. Bár Róma püspökének sikerült felülkerekednie ellenfelein a Szentháromság-tan körüli teológiai vitában, a Római Birodalmat ért támadások egy ideig korlátozták befolyását.
Dániel jövendölésében azt olvassuk, hogy a pápaság három királyt fog megalázni, mielőtt teljhatalomra jut. A prófécia a Római Birodalom három ariánus (Szentháromságot tagadó) utódállamának sorsát vetítette előre. Ezek a királyságok – a herulok, a vandálok és a keleti gótok – egyrészt fizikailag támadták (fosztogatták, ostromolták) Rómát, másrészt eszmeileg is szembeszegültek a Róma által képviselt Szentháromság-Istennel. Mindhárom királyságot a császárok katonai ereje kényszerítette térdre – a pápaság védelmében.
A hatalmi harcnak Justinianus bizánci császár vetett véget. Megerősítette a római pápa elsőségét, az összes gyülekezet legfőbb fejeként ismerve el őt, továbbá felhatalmazta az eretnekek hathatós „helyreigazítására”. 534-ben kiadott jogi kódexe az egész birodalmat a niceai hitvallásban meghatározott katolikus egyház – és ezzel a pápaság – uralma alá helyezte. Róma városa ekkor azonban éppen a keleti gótok fennhatósága alatt állt. A bizánci seregek 538-ban foglalták vissza a várost, így a császár által kiadott kódex jogilag ekkor lépett érvénybe Rómában.
Bár a keleti gótok ezután többször is megpróbálták visszaszerezni itáliai területeiket, győzelmeik rövid életűek voltak, és Róma nem lett többé királyságuk része. A kiirtásukig vívott háború még közel húsz évig elhúzódott, de ez a pápaság jogi státuszát már nem érintette. 538-ban a kezébe adatott a hatalom.

Jezábel vasmarka

A valdens keresztények sorsa mutatja, hogyan bánt Róma a hatalmát megkérdőjelezőkkel. 1487-ben a pápa egy bullát adott ki, melyben követelte kiirtásukat, de az akkor ellenük szervezett keresztes hadjárat kudarcot vallott. 60 évvel később a francia király újra háborút indított ellenük, aminek végén a valdensek egy időre haladékot kaptak.
Végül 1655-ban a savoyai herceg ultimátumot adott nekik: vagy két héten belül felveszik a katolikus hitet, vagy biztos halál vár rájuk. A parancsot megtagadó népcsoportot olyan brutális kegyetlenséggel irtották ki, hogy egész Európa felhördült rajta. John Milton angol költő verse is ennek a felháborodásnak ad hangot:

A piemonti vérengzésre

Uram, bosszuld meg szentjeid, kiket
az Alpesek haván kardélre hánytak;
torold meg mind a vértanút, ahány csak
harcolva melletted vallott hitet.
Nyögésükre maradhat-é süket
a fül? – Szelíd nyáját az ős karámnak
szétszórta a piemonti vadállat:
zudult le nő s gyerek – hörgésüket
a völgy a szirtre dobta, az pedig
tovább az égre – ennyi vért se látott
Itália, hol még pöffeszkedik
a zsarnok – ám a drága vértől ázott
mező szabadságot terem meg itt
s megtörik rajt a babilóni átok.
(1655. – Képes Géza fordítása)
Dániel próféciája egészen pontosan 3 és fél évben határozza meg a pápaság teljhatalmának idejét[1] ideig, [2] időkig és egy fél időre. A bibliai próféciák 30 napos hónapokkal számolnak (vö. Jelenések 11:2-3), így kapunk a Dániel által megjövendölt időre 1260 napot (3,5×360). Ha alkalmazzuk a prófétai nap-év elvet (l. előző tanulmány), megkapjuk a végső eredményt: 1260 évet.
A pápaság 538-ban kapta meg a kereszténység fölötti teljhatalmat, amikor felszabadult az utolsó ariánus királyság elnyomása alól. 1260 éves jezábeli rémuralma 1798-ban ért véget (538+1260=1798). Ekkor Napóleon tábornoka, Berthier, bevonulva Rómába, megszüntette a pápai államot, és ezzel Justinianus kódexét is hatályon kívül helyezte. A fogságba hurcolt idős pápa másfél év múlva meg is halt, és sokan úgy gondolták, a pápaság intézménye ezzel örökre véget ért.
Néhány évvel később új pápát választottak ugyan, de a katolikus egyház társadalmi befolyása így is végzetes csapást szenvedett. Az ateizmus térhódítása egy időre visszavonulásra kényszerítette a hatalmi kereszténységet. Mindez nem a véletlen műve volt. Isten már évszázadokkal korábban rendelkezett a hűtlenné vált egyház büntetéséről: „Íme, én betegágyba vetem őt…” (Jelenések 2:22a). A katolikus egyház történelme azonban ezzel nem ért véget, ezért így folytatódik a jövendölés:
„Íme én ágyba vetem őt, és azokat, akik vele paráználkodnak, nagy nyomorúságba, ha meg nem térnek az ő cselekedeteikből. És az ő fiait megölöm halállal…”
Jelenések 2:22-23, Károli

2018. június 12., kedd

4. Thiatira

A hét levél

Előző tanulmányunkban az első három levelet vizsgáltuk meg:
  1. Efezus (I. század – apostoli kereszténység)
  2. Szmirna (II-III. század – mártírok egyháza)
  3. Pergamon (IV-VI. század – a nagy hitehagyás)
Most az utolsó négy közül Thiatirával és Szárdisszal fogunk foglalkozni:
  1. Thiatira
  2. Szárdisz
  3. Filadelfia
  4. Laodicea
A thiatirai levél Jelenések 2:18-ban kezdődik, és a fejezet végéig tart; a szárdiszi pedig a 3. fejezet első 6 versében található. Kérem az Olvasót, a tanulmányozás folytatása előtt vegye kezébe a Bibliát, és olvassa el ezen részeket szövegkörnyezetükben.

A 3+4 elv

Jelenések könyvében gyakran találkozunk a hetes számmal, ami a teljességet vagy tökéletességet szimbolizálja. Ugyanakkor az is gyakori, hogy a bemutatott hét dolog két jól elkülöníthető csoportra bomlik. Egészen pontosan egy hármas és egy négyes egységre.
Például a hét pecsét közül az első négy szerkezete nagyon hasonló, az utolsó három viszont eltérő. Ugyanígy a hét trombitánál is az első négy alkot egy sorozatot, míg a többi hármat maga az Úr választja külön „a három jaj” néven. A hét utolsó csapásnál ugyanezt a 4+3-as felosztást figyelhetjük meg.
Ha figyelmesen olvassuk Jelenések első három fejezetét, a hét levél esetében is felfedezhetünk egy 3+4-es csoportosítást.

Egy szembeötlő különbség

Milyen jellegzetesség alapján tehetünk különbséget az első három, illetve az utolsó négy levél között? A válasz nagyon egyszerű: az első három levélben nincs megemlítve Jézus második adventje, az utolsó négyben viszont világos utalások vannak erre az eseményre.
Jézus eljövetelének említése azt sugallja, hogy az utolsó négy gyülekezet tagjai közül lesznek, akik élve megérik ezt az eseményt. Az első háromról ugyanez nem mondható el. Ellenkezőleg: a szmirnai hívőket például arra biztatja Jézus, hogy legyenek hűek mindhalálig. Az első három gyülekezetet nem bátorítja, és nem is fenyegeti közeli visszajövetelével. A többi négy felé azonban határozott figyelmeztetéseket intéz ezen esemény kapcsán, és azt is világosan elmondja, mit fognak tapasztalni a készületlenek az ünnepélyes napon.
Amint az előző tanulmányból is láttuk, az első három levél jól behatárolható a történelemben; időben egymást követik. Az utolsó négy gyülekezet esetében viszont csak a kezdőpont különbözik; Jézus eljövetelekor mind a négy létezni fog.

Fény ragyog a sötétségből

4. Thiatira

Jézus úgy mutatkozik be a thiatirai gyülekezetnek, mint akinek szeme hasonló a tűzlánghoz, lába pedig az izzó érchez (Jelenések 2:18). Ő olvas a szívekben, és a valódi tények alapján, igazságosan ítél – amint ki is hangsúlyozza:
„…én vagyok a vesék és szívek vizsgálója, és mindnyájatoknak megfizetek cselekedeteitek szerint.”
Jelenések 2:23b
A történelem-hamisítás és az ideologikus propaganda (a tények szándékos elferdítése vagy „kiszínezése” egy konkrét cél érdekében) nem modern találmány. A vallások és a politikai erők ősidők óta használják ezt az eszközt befolyásuk biztosítása érdekében. A látszatok és hazugságok szövevényes rendszere, a tömegek célzatos agymosása sokszor bámulatos eredményeket produkál, és emberek sokaságát tartja tévedésben emberöltőkön át. De Istent nem lehet becsapni. Átható tekintete felfedi a szív legmélyebb titkait is.
Az Egyház ezen korszakát nem érthetjük helyesen, ha a népszerű történetírás megállapításaira támaszkodunk. Jézus Krisztus egészen másként látja e kor szereplőit – és ez a látás némelyeket kényelmetlen helyzetbe hoz. Ezért fontos, hogy mindjárt az elején eldöntsük magunkban, kinek a történelem-szemléletét fogadjuk el: halandó és tévedő emberekét, vagy az örökkévaló és igazságos Istenét.
Bár a történelemkönyvek a katolikus egyházzal azonosítják a középkori kereszténységet, Jézus levele nem ehhez a szervezethez szól. Elismerő szavaival azokat tünteti ki, akiket a hosszan tartó lelki sötétség idején a Jézus iránti hűségük miatt eretnekeknek bélyegeztek és irgalmatlanul üldöztek:
„tudom a te dolgaidat, szeretetedet, hitedet, szolgálatodat, kitartásodat, és hogy az utóbbi cselekedeteid többek az elsőknél.”
Jelenések 2:19
Több mint ezer év egyháztörténelme van belesűrítve ebbe a versbe. A 313-as konstantini fordulat után néhány keresztény csendesen kivonta magát a hatalmi harcokból, és a társadalom peremére húzódott. Az egyik ilyen csoport, a valdensek az olasz Alpok egyik félreeső völgyében telepedtek le, és innen folytatták évszázadokon át missziós tevékenységüket. Bizonyságtételüket sokszor vértanúhalállal pecsételték meg. Bár a földi történetírók mindent megtettek, hogy kitöröljék emlékezetüket, az örökkévaló mennyei emlékkönyvek a hithősökével együtt jegyzik neveiket. Fel sem tudjuk mérni, áldozatos fáradozásaikkal milyen mértékben járultak hozzá a reformáció megalapozásához és kibontakozásához!
A pápaság évszázadokon át sötétségben tartotta a tömegeket. Az első fénysugarak a XIV. és XV. században az angol John Wycliffe és a cseh Husz János reformációs munkája által kezdték áttörni a homályt. Bár őket és követőiket – a lollardokat és a huszitákat – sikerült fegyverrel elnémítani, a reformációt már nem lehetett sokáig feltartóztatni.
katolikus egyház mohósága egyre arcátlanabb méreteket öltött. Gátlástalanul visszaéltek lelki fölényükkel, és kihasználva az emberek tudatlanságát, vásárt űztek a kegyelemre szomjazó lelkekből (vö. 2Péter 2:3, Károli). Kétes hírű szerzetesek jártak városról városra, és drága pénzért búcsúcédulákat árultak, bűnbocsánatot (és kevesebb purgatóriumban töltött időt) ígérve az adakozóknak és elhunyt rokonaiknak. A befolyt összegek nem jótékony célokat, hanem a gazdagok fényűzését és becsvágyát szolgálták.
1517-ben Luther Márton nyílt támadást indított az egyházi visszaélések ellen, és kiállt a hitehagyás e mamutszervezete ellen. A Bibliát lefordította német nyelvre, így sokan – életükben először – saját szemükkel is meggyőződhettek az igazságról.
A XVI. században végre áttört a protestáns reformáció. Európa országaiban mindenhol előálltak Isten szolgái, akik felvették a harcot a hitehagyással szemben. A nép nyelvére lefordított, és a könyvnyomtatás által széles körben terjesztett Bibliák ellenállhatatlan fegyvernek bizonyultak. A kegyelem evangéliumának rég elfeledett igazságai egymás után elevenedtek meg, leleplezve a hamisítványt. A pápaság minden befolyását latba vetette, hogy fegyverrel elhallgattassa a hatalmát megkérdőjelező protestánsokat, de a mártírok vére csak erősítette tanúságtételüket. A reformáció megállíthatatlanul haladt előre Isten terve szerint, és utóbbi cselekedetei többek voltak az elsőknél.
A thiatirai gyülekezethez írt levél azonban nem csak a reformáció hőseiről ejt szót. A város nevét többféleképpen magyarázzák, de valószínűleg a lány erődítménye az eredeti jelentése. A katolikus egyház a VI. század derekára leszámolt ellenségeivel, és több mint egy évezreden át (538-1798) vasmarokkal tartotta uralkodó pozícióját. Még jobban megértjük a város nevét és a kereszténység ezen korszakát, ha felidézzük a levélben is említett Jezábel történetét.
Egy évszázaddal az istenfélő Dávid uralkodása után Aháb, Izrael királya feleségül vette Jezábelt, a tíruszi Etbaal király lányát (1Királyok 16:31). A pogány királynő – felhasználva befolyását – elérte, hogy a bálványimádás legyen Izrael hivatalos vallása. Miután megölette Jahve prófétáit, rövid idő alatt megszüntette az országban az igaz Isten tiszteletét, és helyette Baal és Astarte kultuszát terjesztette el (1Királyok 16:32-33; 18:13).
Jezábel konokul szembeszegült az élő Istennel, és a nyilvánvaló csodák és figyelmeztető büntetések ellenére is kitartott a bálványimádásban (l. Illés története). Varázslásával és manipulatív befolyásával bármilyen intézkedésre rá tudta venni az önző kívánságainak élő királyt. Izrael országa valójában a gonosz királynő önkényuralma alá került. Rendkívüli tekintélyét mutatja, hogy miután végrehajtották rajta az isteni ítéletet, mégis királyleánynak kijáró végtisztességet akartak neki adni (2Királyok 9:34).
E bálványimádó királynő Sátán kiemelkedő eszköze volt Isten népének tönkretételében az i. e. 9. században. Bár ő elvette méltó büntetését, az általa megnyilvánuló gonosz erők tovább munkálkodtak, és a keresztény egyház felett is megszerezték az uralmat:
„De van valami kevés panaszom ellened, mert megengeded Jezábelnek, annak az asszonynak, aki magát prófétának mondja, hogy tanítson, és félrevezesse az én szolgáimat, hogy paráználkodjanak, és a bálványáldozatokból egyenek.”
Jelenések 2:20
Az ószövetségi próféciákban az asszony egy-egy népet jelöl – leggyakrabban Izraelt, mint Isten választott népét. Amikor Izrael bálványimádásba süllyedt, Isten a szövetségi szerződést megszegő, parázna asszonyhoz hasonlította őket (Ezékiel 16:15). Az Újszövetség az asszony képét következetesen a keresztény egyházra alkalmazza (Efézus 5:23-32). Ennek megfelelően a Jelenések könyvében említett parázna asszony (v. 21) egy olyan egyházi szervezetet jelképez, amely névlegesen keresztény, de valójában gyűlöli Krisztust, és gonosz befolyásával távol tartja az embereket az Üdvözítőtől.
Folyt köv!

2018. június 8., péntek

3. Pergamon

3. Pergamon

Pergamon erődített városa magas hegyen épült; nevének kettős jelentése van: frigy és fellegvár. Annak a kornak a kereszténységét jelképezi, amikor a névleges egyház – a római uralkodókkal kötött szövetség révén – hatalmi pozícióba került a IV-VI. században.
Fontos látnunk, hogy Jézus nem azokhoz a „keresztény” vezetőkhöz címzi levelét, akik a hatalomtól megittasodva eltévelyedtek az igazság útjáról, és élen jártak a hitehagyásban. Ők is meg vannak említve, de Jézus nem közvetlenül őket szólítja meg. Milyen tragédia, amikor egy keresztény annyira eltávolodik az Úrtól, hogy saját szívében nem hallja már a jó Pásztor hangját, és az Úr nem tud vele többé kommunikálni!
Az Úr úgy mutatkozik be a gyülekezetnek, mint akinél a kétélű éles kard van (v. 12). Ez az Ige kardja, ami Jézus szájából származik (Jelenések 1:16 vö. Zsidók 4:12). Isten beszéde megítéli a szív gondolatait, és leleplezi titkos szándékait. Aki megalázkodik előtte, kegyelmet nyer, de aki megkeményíti szívét a feddő szóval szemben, ítéletet von magára (János 12:48). Örök sorsunk múlik azon, hogyan viszonyulunk Isten Igéjéhez, amikor megszólít és megfedd minket.
Jézus vigasztaló szavai azokhoz a keresztényekhez szólnak, akik az Iránta való hűséget választották a hitehagyó egyház által diktált megalkuvással szemben:
„tudom, hogy hol laksz, ahol a Sátán trónja van, de nevemet megtartod, és nem tagadtad meg hitemet azokban a napokban sem, amikor megölték hű tanúmat, Antipászt nálatok, ahol a Sátán lakik.”
Jelenések 2:13
Isten népére rendkívül megpróbáló idők következtek. Eddig a frontvonalak egyértelműek voltak, ekkor azonban hirtelen elmosódtak a határok. Sátán a kereszténység közepén állította fel trónját, az állítólag keresztény hitre tért római császár személyében. Nagy Konstantin ugyanis nemcsak békejobbot nyújtott, hanem rövid időn belül egyenesen a legkiváltságosabb vallássá tette a kereszténységet. Az üldözésekbe belefáradt egyházi vezetők közül a legtöbben nem akarták meglátni a váratlan fordulat mögött húzódó sátáni cselvetést, és belesétáltak a csapdába.
Néhány történelmi tény felidézése segít megérteni, miért volt alapvetően elhibázott a keresztény vezetők részéről a világi hatalommal való együttműködés.
Az apostolok halála után az egyházban a nem zsidó származású vezetők kerültek előtérbe, akik faji előítéleteiket minden nemzedékváltással egyre határozottabban képviselték. Bár a hetedik napi szombat nyugalomnapként való megtartása általános gyakorlat volt az egyházban egészen a IV. századig, a zsidógyűlölet növekedésével a hét első napja is egyre népszerűbbé vált, mint istentiszteleti nap. Ugyanis egyes keresztények – hogy megkülönböztessék magukat a Krisztus megöléséért felelős néptől – a hét első napját részesítették előnyben összejöveteleik időpontjaként.
A pogány uralkodó eltökélte, hogy a Római Birodalmat egységes államvallás által fogja megerősíteni. A vasárnap-ünneplés gyakorlata jól illeszkedett elképzeléseihez, ezért a császár 321-ben elrendelte „a Nap tiszteletreméltó napja” heti nyugalomnapként való megtartását. Ezzel a lépésével egyszerre kedvezett a napimádó pogányoknak, és a zsidógyűlölő egyházi vezetőknek. A bibliai szombat megtartóit egy későbbi zsinaton a „zsidózó” megbélyegzéssel törvényen kívül helyezték (Laodicea, 363), és az eretnekek kíméletlen üldözésével biztosították a vasárnap-ünneplés terjedését.
A kereszténységet azonban komoly belső harcok is gyengítették: akkor éppen a Krisztus istenségéről folyó vita osztotta meg leginkább az egyházat. Konstantin magához ragadta a kezdeményezést. Elhatározta, hogy uralkodói tekintélyével rendet tesz Krisztus Testében, és összehívta az első, egyetemes keresztény zsinatot, melyen végül a keresztény püspökök alig ötödrésze jelent meg.
A 325-ben, Niceában megtartott zsinat volt az első kísérlet egy minden keresztény számára kötelező érvényű hitvallás megalkotására. A gyűlésen a fő kérdés az Istenség természetének eldöntése volt. A császár szavazásra szólította fel az összegyűlteket, és az Athanasius püspök által előterjesztett elméletet – miszerint Jézus és az Atya egylényegű – hitvallásba foglaltatta. Ez lett az első „katolikus” – egyetemes érvényességű – hitvallás, melynek értelmében ezután csak az nevezhette magát kereszténynek, aki igent mondott erre a tantételre. A kisebbségi nézetet képviselő Ariust követőivel együtt kiátkozták, és később véres üldözések árán érvényesítették az „igaz hitet”.
Mivel azonban az egyház tantételei nem a Biblia tévedhetetlen tekintélyén álltak, ki voltak téve a császári szeszélynek. Pár évtizeddel a niceai zsinat döntése után II. Konstantin került a trónra, aki nem osztotta elődje nézeteit. Az általa összehívott, két egymást követő zsinat (Rimini, 359; Konstantinápoly, 360) érvénytelenítette a niceai hitvallást, és a birodalmi kereszténység pár évre hivatalosan „fél-ariánus” lett. Az új „igaz hitnek” ezúttal is fegyverrel szereztek érvényt.
A véres vitából végül Róma püspöke, és az általa képviselt athanasiusi hitvallás került ki győztesen. 380-ban a konstantinápolyi zsinaton megerősítették a niceai hitvallást, és kiegészítették a Szent Lélek istenségének tanításával, megalkotva ezzel a Szentháromságma is ismert tanát. A legtöbb kereszténynek fogalma sincs arról, milyen gyalázatos hatalmi harc áll eme „legalapvetőbb keresztény tantétel” megfogalmazása mögött, és hogy hány ember halála árán tudták ezt az egész kereszténységgel elfogadtatni!
Nem meglepő, hogy ilyen körülmények között sötétség borult az egyházra. Csak nagyon kevesen voltak, akik felismerték, hogy alapvető tévedés az egyház világi hatalmakkal való szövetségre lépése, és az államvallás gondolata. Krisztus Egyházának ügyeiben a világi vezetőknek nincs szavuk, és a keresztényeknek sem feladatuk, hogy e világ országait megreformálják. Krisztus Királysága nem e világból való (János 18:36), és Jézus második eljöveteléig soha nem is lesz az.
Az „Antipász” név szó szerint azt jelenti: „minden-ellenes”. Krisztus Igéje elítéli a pogánysággal szövetkező hatalmi „kereszténység” minden formáját. A hataloméhes egyházi vezetők azonban elvetették Krisztus bizonyságtételét; a békesség és egység nevében elhallgattattak minden ellenvéleményt. Jézus azokat a jámbor keresztényeket vigasztalja együttérzésével, akik ebben az időben a pártoskodásban való részvétel helyett inkább a névtelen számkivetettséget választották.
valdensek Jézus iránti hűsége különleges említést érdemel. E kicsiny keresztény csoport ez idő tájt vonult vissza az Alpok völgyeinek oltalmába, hogy a sötét középkor évszázadait világítótoronyként ragyogja be fénysugaraival, egészen a reformáció hajnaláig. Miközben a világ egyre inkább a pápaság és a katolicizmus szorításába került, ők bátran hirdették, hogy Jézus Krisztus az egyetlen közbenjáró Isten és ember között (1Timótheus 2:5). Kitartó erőfeszítéseket tettek a Biblia lefordítására, és misszionáriusaik Európa sok országába eljutottak, hogy elhintsék az evangélium igazságainak drága magvait.
A hitehagyó egyház kegyetlen és véres üldözést folytatott ezen őszinte keresztények ellen, eretneknek bélyegezte őket, és mindent megtett, hogy nevüket befeketítse. A földi ítélőszékek ugyan átkot és halált (anatémát) mondtak ki rájuk, ők azonban Jézus ígéretébe kapaszkodtak, aki az ítéletben minden mocskot lemos majd nevükről, és győzteseknek nyilvánítja őket (Jelenések 2:17).
Bár a fentiekben sok szót ejtettünk már nagy hitehagyásról, fontos, hogy Jézus ezzel kapcsolatos kijelentéseit világosan értsük, mert számunkra is tanulsággal szolgálhatnak. Az első feddés egy olyan ószövetségi történetre utal vissza, ami Izrael Kánaánba való bevonulása előtt történt (vö. 4Mózes 22-25; 31):
„De van valami kevés panaszom ellened, mert vannak nálad olyanok, akik a Bálám tanítását tartják, aki arra tanította Bálákot, hogy tőrbe csalja Izráel fiait, hogy egyenek a bálványáldozatokból, és paráználkodjanak.”
Jelenések 2:14
Bálám nem zsidó származású volt, Mezopotámiában lakott, mégis Isten prófétájaként tartották számon. Bálák, Moáb királya, hallva a zsidók csodálatos győzelmeiről, úgy döntött, felbéreli a prófétát, hogy átkozza meg a területük mellett elhaladó Izrael népét. Bálám, bár tudta, hogy ez ellenkezik Isten akaratával, a jutalom reményében mégis elfogadta Bálák ajánlatát. Isten végül nem engedte meg neki, hogy átkot mondjon Izraelre; ellenkezőleg, háromszor is meg kellett áldania a kiválasztott népet.
Bálám azonban nem akart lemondani a beígért világi kincsekről. Inkább elnémította lelkiismeretét, és egy olyan tanácsot adott a pogány királynak, amivel mégis megvalósíthatta gonosz szándékát. Bálám jól tudta, hogy Isten védelme automatikusan visszavonul népétől, ha bűnbe keverednek. Ennek fényében azt tanácsolta Bálák királynak, küldjön Izrael fiaihoz szép moábita nőket, hogy paráznaságra és bálványimádásra csábítsák őket.
Az ördögi terv tökéletesen működött. A zsidók táborában – a nép bűnbeesése után – azonnal járvány ütötte fel a fejét, ami 25.000 ember halálát okozta. Ha nincsenek közöttük istenfélő emberek, akik bátran szembeszállnak a hitehagyással, az egész nép elveszett volna.
Az apostolok előre figyelmeztettek, hogy a keresztény vezetők között is lesznek olyanok, akik Bálámhoz hasonlóan eltévelyednek majd (2Péter 2:15; Júdás 1:11). Amikor a kereszténység államvallássá lett, ezek a jövendölések teljes mértékben igazolódtak. Az e világi előnyök megszerzése érdekében az egyház vezetői szövetségre léptek az államhatalommal (a római császárral), és elárulták szent megbízatásukat, Jézus Krisztus evangéliumának hirdetését.
De nem érték be ennyivel. Hogy az egyházat „otthonosabbá” tegyék a pogányok számára, a pogány elemeket „bekeresztelték” az egyházba. Így lett pl. a Jupiter szoborból Szent Péter, az Ég Királynőjéből Szűz Mária, a téli napfordulóhoz kötődő, egy hetes dorbézolásból (Saturnalia ünnep) pedig karácsony és Szilveszter – csak hogy néhányat említsünk. A Krisztus egyszeri és tökéletes áldozatáról való megemlékezést – a pogány bálványáldozatok mintájára – felcserélték a titokzatos miseáldozattal, ami azt hirdeti, hogy Krisztus keresztáldozata nem elégséges: azt újra és újra meg kell ismételnie az „áldozó papnak”.
megalkuvások listáját oldalakon át lehetne sorolni. Egy évezreddel később, Luther 95 tézisében is csak ezek töredékét tűzte ki a wittenbergi templom kapujára. Ilyen a megalkuvás természete: egy hazugságot csak két másikkal lehet hihetőbbé tenni.
Jézus paráznaságnak (a szövetség megszegésének) és bálványimádásnak minősíti a vallási szinkretizmust: az egymással kibékíthetetlen kereszténység és pogányság összevegyítését. Bár sokan tudatlanul és teljes jóhiszeműséggel vesznek részt ezekben a vallási gyakorlatokban vagy szokásokban, Jézus világossá teszi, hogy ezek nem bírják Isten jóváhagyását, és aki hűséges akar maradni Hozzá, nem bólinthat rá szó nélkül e kevert vallási elemekre.
Napjainkban ugyanez a folyamat ismétlődik. A legtöbb keresztény még a múlt árnyaival sem számolt le, közben pedig az okkultizmus – a pogányság modern arca – teljes erővel hódít a keresztény gyülekezetekben. Sokan gyanútlanul hallgatják a „keresztény rockzenét”, vagy vesznek részt olyan összejöveteleken, ahol az „extázis”, a „misztikus tapasztalás” vagy a „meditatív ima” átveszi Isten Igéjének helyét. Azok a vezetők, akik önként üdvözlik a pogányságot az egyházban, igen súlyos ítéletben fognak részesülni. Ugyanakkor mindnyájunknak egyéni felelősségünk, hogy Isten Igéjének fényében leleplezzük Sátán csalásait, és lehetőségeinkhez képest tiltakozzunk a világ és az egyház összeházasítása ellen.
A Pergamonnak szóló másik feddés egy korábban már említett probléma elhatalmasodására mutat rá. Az apostoli korban még csak fel-felbukkanó nikolaita megnyilvánulások erre az időre ugyanis tantétellé nőtték ki magukat (Jelenések 2:15). Az egyházi struktúra pár évszázad alatt olyan mértékben átalakult, hogy természetessé vált a gyülekezeteket vezető püspökök és az egyszerű hívők közötti különbségtétel. Ezt csak tovább erősítette, hogy a római császárok a fordulat után még nagyobb tekintéllyel ruházták fel az egyház képviselőit. A katolikus papi hierarchia – és végeredményben a pápaság intézménye – tagadja az egyetemes papság bibliai elvét, és elvonja a figyelmet Krisztusról mint egyedüli közbenjáróról.
nikolaiták tanításának veszélye azonban napjainkban is fennáll, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Nem csak a katolikus egyházban vannak ugyanis hagyományok és vezetői tekintélyek. Ha valamilyen kérdésben egy hívő az egyház szokásait vagy egy népszerű tanító véleményét a Biblia tekintélye fölé helyezi, tulajdonképpen a nikolaiták tanítását követi, mivel a lelkiismerete fölötti rendelkezés jogát Krisztuson kívül egy másik hatalomnak adja át! Ez rendkívül veszélyes hozzáállás, hiszen mindnyájan tévedő emberek vagyunk.
„Tanítónak se hívassátok magatokat, mert egy a ti Tanítótok, a Krisztus… de amikor eljön az, aki az igazság Lelke, elvezet majd titeket minden igazságra…”
Máté 23:10 vö. János 16:13a
A Szent Lélek által maga Jézus az egyetlen tévedhetetlen tanítónk. Érdemes megvizsgálnunk, nem vagyunk-e emberi vélemények rabjai…

2018. június 3., vasárnap

2. Szmirna

2. Szmirna

A második gyülekezet nevének jelentése: mirha. Ezt az illatos kenetet az ókorban halottak bebalzsamozására használták. Szmirna a II-III. század súlyos üldözéseket szenvedő kereszténységét – a mártírok egyházát – jelképezi. Ez a rövid levél az egyike azon két üzenetnek, amely nem tartalmaz feddést, csak együtt érző vigasztalást és bátorítást.
Mind a köszöntés (v. 8), mind a győzelmi ígéret (v. 11) arra utal, hogy ebben a korban Isten gyermekei közül sokan életük odaáldozásával pecsételték meg az Úr iránti hűségüket. Jézus a feltámadás ígéretével vigasztalja őket. Bár lehet, hogy ezen a földön gonosz kezek kioltják életüket (ez az első halál), de a végső ítéletben Isten felmenti őket, és így nem árthat nekik a gonoszokat megemésztő tűz (a második halál).
Bár az igazságtalan és ok nélkül való üldözés mint Krisztus fenyítő eszköze szigorúnak tűnhet, mégis jót munkál Isten Egyházában:
„Semmilyen fenyítés nem látszik jelenleg örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazság békességes gyümölcsével fizet azoknak, akik megedződtek általa.”
Zsidók 12:11
A II-III. századi irgalmatlan üldözések idején sok keresztényt megfosztottak alapvető emberi jogaitól. Vagyonukat elkobozták, rabszolgaságba vagy börtönbe vetették őket, sokakat pedig megvertek, halálra kínoztak, vagy vadállatokkal tépettek szét. Jézus mégis azt mondja szenvedő gyermekeinek, hogy gazdagok (v. 9)! Semmiféle e világi előny nem pótolhatja azt a lelki gazdagságot, ami a Krisztussal való szoros kapcsolatból fakad. Az élő, kipróbált hit olyan kincs, melynek értéke nem mérhető pénzben, árát viszont a nehéz próbákban való állhatatossággal kell megfizetni:
„Teljes örömnek tartsátok, testvéreim, amikor különféle kísértésekbe [próbákba] estek, tudva, hogy hitetek próbája állhatatosságot eredményez… hogy a ti kipróbált hitetek, amely sokkal becsesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, dicséretre, tisztességre és dicsőségre méltónak bizonyuljon Jézus Krisztus megjelenésekor.”
Jakab 1:2-3; 1Péter 1:7
Bár ezen kor keresztényei sem voltak tökéletesek, Jézus csak bátorítást és biztató ígéreteket küldött nekik. Ugyanakkor egy halvány utalással mégis felhívta a figyelmet a belső ellenség térhódítására:
„tudok… azok káromkodásáról, akik zsidóknak mondják magukat, pedig nem azok, hanem a Sátán zsinagógája.”
Jelenések 1:9
A zsidó nép Ábrahám, Izsák és Jákob leszármazottaiból állt, akik fiúgyermekeik körülmetélésével fejezték ki Istennel való szövetségi viszonyukat. Pál apostol azonban világossá teszi, hogy a zsidóság és a körülmetélés csak előképe volt az újszövetségi valóságnak:
„Mert nem az a zsidó, aki külső látszatra az, és a körülmetélés sem az, ami a testen külsőképpen látszik, hanem az a zsidó, aki belsőképpen az, és szívének a Lélek által történő, nem betű szerinti körülmetélése az igazi körülmetélkedés, amelynek dicsérete nem emberektől, hanem Istentől van.”Róma 2:28-29 vö. Filippi 3:3
A körülmetélt zsidó tehát az újjászületett keresztény előképe. Jézus arra figyelmeztette követőit, hogy soraik közé már befurakodtak olyan keresztények, akik valójában Sátán ügynökei, és csak szégyent hoznak Isten nevére, belülről bomlasztva az Egyházat. Ezekről a hamis keresztény vezetőkről prófétált Péter apostol is:
„De voltak hamis próféták is a nép között, ahogyan köztetek is lesznek hamis tanítók, akik veszedelmes eretnekségeket fognak becsempészni, és megtagadva az Urat, aki megváltotta őket, magukra gyors pusztulást hoznak. Sokan követik őket kicsapongásaikban, akik miatt káromolni fogják az igazság útját,”
2Péter 2:1-2
Bizony, az ítéletben sok, nagy becsben tartott „egyházatyáról” fog majd kiderülni, valójában kinek az oldalán érvényesítette befolyását! Akik az evangélium isteni tisztaságát és egyszerűségét felcserélték a pogány filozófia emberi okoskodásaival, mérhetetlen kárt okoztak Isten művének! Isten ereje fokozatosan visszavonult művétől, megritkultak a csodák, és az Úr nem tett többé bizonyságot a „keverék vallás” mellett úgy, mint hajdan, az apostolok evangéliumhirdetése mellett (Márk 16:20). Az igazság útjapár évszázad alatt teljesen elerőtlenedett, és mind e mai napig az istentelenek és szkeptikusok maró gúnyjának céltáblájává vált.
De térjünk vissza időben a mártírok korára! Jézus egy figyelemre méltó idői próféciával jelzi e korszak végét:
„Semmit ne félj a rád váró szenvedésektől. Íme, az ördög börtönbe fog vetni néhányat közületek, hogy próbára tegyen, és tíz napig tartó nyomorúságotok lesz. Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.”
Jelenések 2:10
A bibliai próféciamagyarázók előtt széles körben ismert az ún. profetikus nap-év elv, melyet maga Isten fektetett le ítéletével, amikor a zsidó népre negyven év pusztai bolyongást szabott ki:
„Negyven napig kémleltétek ki azt a földet, most tehát negyven esztendeig hordozzátok hamisságotok büntetését, egy-egy napért egy-egy esztendőt számítva, hogy megismerjétek, mi az, ha én ellenetek fordulok.”
4Mózes 14:34 vö. Ezékiel 4:6
A profetikus nap-év elv szerint, amikor egy próféciában napokról olvasunk, ezt a valóságban éveknek feleltetjük meg. Például a Dániel 9-ben található idői prófécia alapján – ezen elv segítségével – pontosan kiszámítható a Messiás színre lépésének és kereszthalálának dátuma!
A Szmirnának megjövendölt tíz napos nyomorúság a Diocletianus császár által indított, rendkívül véres üldözés által teljesedett, mely ténylegesen tíz évig tartott (303-313). A kegyetlenkedéseknek Konstantin császár vetett véget a 313-ban kiadott türelmi rendeletével. Az új birodalmi politika fordulópont volt a kereszténység számára – de ténylegesen nem megkímélte, hanem még halálosabb veszedelembe sodorta Isten igazi Egyházát.

Utolsó napi szombattartók.Avagy akiken Isten pecsétje található.

  Az ószövetségi próféciák világossá teszik, hogy az emberi történelem utolsó napjaiban azok, akik hűek Istenhez, a hetedik nap megfigyelői ...