A sátoros ünnepenJános 7:1-15, 37-39

A zsidóknak évente háromszor Jeruzsálemben kellett összegyűlniük, vallási célzattal. Izrael felhőoszlopba öltözött láthatatlan Vezetője adott utasításokat az ilyen gyűlésekre vonatkozóan. Fogságuk alatt a zsidók nem tarthatták meg ezeket, de amikor a nép visszatért otthonába, újra elkezdődött az emlékünnepek megtartása. Isten terve az volt, hogy ezek az évfordulók idézzék Őt a nép emlékezetébe. Kevés kivétellel azonban a nemzet papjai és vezetői szem elől tévesztették ezt a célt. Aki ezeket a nemzeti ünnepeket elrendelte, és ismerte jelentőségüket, most látta elferdítésüket.   

A sátoros ünnep az év záró összejövetele volt. Isten terve szerint ekkor a népnek az Ő jóságára, kegyelmére kellett gondolnia. Az egész ország az oltalma alatt állt, áldásaiban részesült. Gondviselése őrködött felettük éjjel-nappal. A nap és az eső megérlelte a föld gyümölcseit. Palesztina völgyeiben, síkságain learatták a termést. Az olajbogyót leszedték, a drága olajat edényekben tárolták. A pálmafák is átadták termésüket. A szőlő vörös gerezdjeit kipréselték a borsajtóban.

Az ünnep hét napon át tartott, Palesztina és más országok lakói is elhagyták otthonukat, és Jeruzsálembe jöttek, hogy részt vegyenek rajta. Közelről, távolról özönlött a nép, hozták az öröm jeleit. Öreg és fiatal, gazdag és szegény egyaránt elhozta a hálaadás ajándékát Neki, aki jóságával koronázta meg az esztendőt, s akinek nyomdokán kövérség fakadt. Mindent elhoztak az erdőből, ami csak kedves volt a szemnek, és kifejezhette az általános örömet, s a város gyönyörű ligetnek tűnt.   

Ez az ünnep nemcsak aratási hálaadás volt, hanem emlékeztetett Isten oltalmazó gondoskodására a pusztában Izrael iránt. Sátoros életük emlékére az ünnep alatt az izraeliták zöld gallyakból formált sátrakban, hajlékokban laktak. Ezeket az utcákon, a templomudvarban vagy háztetőkön állították föl. Jeruzsálem körül a hegyeken, völgyekben is számtalan ilyen lombos hajlék volt, melyeket élettel töltöttek be az emberek.

A hívek szent énekekkel, hálaadásokkal ünnepelték meg ezt az alkalmat. Kevéssel az ünnep előtt volt a nagy engesztelési nap, amikor a nép megvallotta bűneit, és békességet szerzett a mennyel. Így készítettek utat az ünnep örömének. "Magasztaljátok az Urat, mert jó; mert örökkévaló az Ő kegyelme" (Zsolt 106:1) - hangzott diadalmasan, miközben sokféle zeneszó hozsánnakiáltásokkal együtt kísérte a közös éneklést. Az általános öröm központja a templom volt. Itt zajlottak a pompás áldozati szertartások. A szent épület fehér márvány lépcsőinek mindkét oldalán sorakozott fel a léviták kara, ők énekükkel szolgáltak. A hívek hada pálma és mirtuszágakat lengetve vette át a dallamot, s visszhangozta a kórust. Mind távolabbi és távolabbi hangok kapcsolódtak be, míg a környező hegyek is zengték a dicséretet.  

Éjjel a templom és udvara fényben ragyogott. A zene, a lengő pálmaágak, a boldog hozsannák, a nép nagy felvonulása, fölöttük a függő lámpákból sugárzó fény, a papok öltözete és a szertartások magasztossága olyan képet alakítottak ki, amely nagy hatással volt a szemlélőre. Az ünnep legmeghatóbb szertartása - ami a legnagyobb örvendezést váltotta ki - a visszaemlékezés volt a pusztai vándorlás egyik eseményére. 

Hajnalhasadáskor felharsant a papok ezüst kürtjének hosszú, átható hangja. A válaszoló kürtök, s a lombsátrakban lakozó emberek üdvrivalgása visszhangzott hegyen-völgyön - köszöntötték az ünnepnapot. Azután a pap merített egy korsó vizet a Kidron patakjának folyóvizéből, magasra emelte, s a kürtök zengésének közepette felvitte a templom széles lépcsőin, lassú, kimért léptekkel követte a zene ritmusát, s közben énekelt: "Ott álltak a mi lábaink a te kapuidban, ó Jeruzsálem!" (Zsolt 122:2)

A korsót a papok udvarának közepén levő oltárhoz vitte. Két ezüst medence volt itt, mindegyiknél egy pap állt. Az egyikbe beleöntötte a korsó vizet, a másikba a korsó bort. Mindkét medence tartalma egy csövön át a Kidronba, onnan a Holt-tengerbe jutott. A szentelt víz bemutatása jelképezte a kútfőt, mely Isten parancsára fakadt a sziklából, hogy oltsa Izrael gyermekeinek szomját. Ekkor felcsendült az ünnepi ének: "Erősségem és énekem az Úr, az Úr, [...] s örömmel merítetek vizet a szabadító kútfejéből" (Ésa 12:2-3).

József fiai készülődtek a sátoros ünnepre, s észrevették: Krisztus semmi jelét nem adja, hogy részt szándékozna venni rajta. Nyugtalanul figyelték Őt. A bethesdai gyógyítás óta nem vett részt nemzeti ünnepeken. Elkerülte a fölösleges összeütközést a jeruzsálemi vezetőkkel, munkálkodását Galileára korlátozta. Látszólag nem vett tudomást a nagy vallási összejövetelekről, a papok és írástudók ellenségesek voltak Vele szemben - mindez megzavarta körülötte az embereket, még tanítványait és rokonait is. Tanításaiban hangsúlyozta az Isten törvénye iránti engedelmesség áldásait, s most Ő maga közömbösnek tűnt az isteni elrendelésű szolgálat iránt. Elvegyült vámszedőkkel és más, rosszhírű egyénekkel, semmibe vette a rabbik előírásait, szabadon kezelte a szombatra vonatkozó hagyományos követelményeket - mindez szembeállította az egyházi hatóságokkal, és számos kérdést vetett föl. Testvérei helytelenítették, hogy elzárkózik a nemzet nagy és tanult embereitől. Úgy érezték, ezeknek a férfiaknak igazuk van, s Jézus hibázik, ha szembehelyezkedik velük. Másfelől látták szeplőtlen életét, s bár nem csatlakoztak tanítványaihoz, mélyen érintette őket munkája. Galileai népszerűsége hízelgett becsvágyuknak, még mindig remélték, hogy bebizonyítja hatalmát, s a farizeusok belátják: Ő az, akinek mondja magát. És mi van, ha Ő a Messiás, Izrael Fejedelme! Büszke elégedettséggel dédelgették ezt a gondolatot.  

Annyira izgalomban voltak, hogy sürgették Krisztust, menjen Jeruzsálembe. "Menj el innen, - javasolták - és térj Júdeába, hogy a te tanítványaid is lássák a te dolgaidat, amelyeket cselekszel. Mert senki sem cselekszik titkon semmit, aki maga ismeretessé akar lenni. Ha ilyeneket cselekszel, mutasd meg magadat a világnak" (Jn 7: 3-4). A "ha" kételyt és hitetlenséget fejezett ki. Gyávának, gyengének mondták. Ha tudja, hogy Ő a Messiás, miért ez a furcsa tartózkodás és tétlenség? Ha valóban rendelkezik ilyen erővel, miért nem megy bátran Jeruzsálembe, hogy alátámassza igényét? Miért nem viszi véghez Jeruzsálemben azokat a csodákat, melyek Galileában hírlenek felőle? Ne rejtőzz el félreeső tartományokban, mondták, hogy csodás tetteidet tudatlan parasztokra, halászokra pazarold! Mutasd meg magad a fővárosban, nyerd meg a papok és vezetők támogatását, egyesítsd a nemzetet, alapítsd meg az új országot!   

Jézus testvéreit azok az önző indítékok vezérelték, melyek gyakran húzódnak meg a törtetők szívében. Ez volt az uralkodó szellem a világban. Megbotránkoztak, mert Krisztus ahelyett, hogy időleges trónra vágyna, az élet kenyerének jelentette ki magát. Nagyon letörtek, amikor oly sok tanítványa elhagyta. Maguk is elfordultak Tőle, hogy meneküljenek a kereszttől. Be kellett azonban látniuk: munkája nyilvánvalóvá tette, hogy Ő Isten Küldötte. 

"Monda azért nékik Jézus: Az én időm még nincs itt; a ti időtök pedig mindig készen van. Titeket nem gyűlölhet a világ, de engem gyűlöl; mert én bizonyságot teszek felőle, hogy az ő cselekedetei gonoszak. Ti menjetek fel erre az ünnepre: én még nem megyek fel erre az ünnepre; mert az én időm még nem tölt be. Ezeket mondván pedig nékik, marada Galileában" (Jn 7: 6-9). Testvérei parancsoló hangon beszéltek Vele, megszabták az utat, melyen haladnia kell. Jézus visszafordította rájuk a megrovást: nem önmegtagadó tanítványai közé sorolta őket, hanem a világhoz. "Titeket nem gyűlölhet a világ, - mondotta - de engem gyűlöl; mert én bizonyságot teszek felőle, hogy az ő cselekedetei gonoszak" (Jn 7:7). A világ nem gyűlöli azt, aki hozzá hasonló lelkületű, hanem sajátjaként szereti.    

Krisztus számára a világ nem a kényelem vagy a ragyogó pályafutás helye volt. Nem kereste az alkalmat, hogy mikor kaparinthatja meg hatalmát, dicsőségét. Ez nem lett volna kitüntetés számára. A világ az a hely volt, ahová Atyja küldte, Ő annak életéért adatott, hogy véghezvigye a megváltás nagy tervét. Elvégezte munkáját az elveszett fajért. Nem volt szabad veszélybe rohannia, vakmerőnek lennie, siettetnie a válságot. Munkásságában minden eseménynek megjelölt órája volt. Türelmesen kellett várnia. Tudta, hogy a világ gyűlöletét veszi magára, tudta, hogy munkája végén a halál várja, azonban mindennek idő előtt kitenni magát - ez nem egyezett Atyja akaratával.  

Krisztus csodáinak híre mindenhová elterjedt Jeruzsálemből, ahová csak a zsidók szétszóródtak, s bár több hónapon át hiányzott az ünnepekről, az érdeklődés nem terelődött el Róla. A világ minden részéről sokan jöttek el a sátoros ünnepre abban a reményben, hogy találkoznak Vele. Az ünnep kezdetén sokan keresték. A farizeusok és vének figyelték, jön-e, mert remélték, itt az alkalom, hogy elítéljék. Zavartan kérdezgették: "Hol van Ő?" (Jn 7:12) - de senki sem tudta. Mindenkinek körülötte forogtak a gondolatai. Az írástudóktól és papoktól való félelmében senki sem merte Messiásnak elismerni Őt, de mindenütt csendes, komoly beszélgetés folyt Róla. Sokan védték, mint Isten küldöttét, mások azonban a nép megcsalójának bélyegezték.    

Eközben Jézus csendben megérkezett Jeruzsálembe. Járatlan utat választott, hogy elkerülje a minden irányból Jeruzsálembe igyekvő utazókat. Ha csatlakozott volna valamelyik, az ünnepre feljövő karavánhoz, akkor a városba érve ráterelődött volna az általános figyelem, a nép hangos rokonszenvezése újból ellene fordítja a hatóságokat. Ennek elkerülésére döntött úgy, hogy egyedül utazik. 

Az ünnepségek kellős közepén, amikor a Vele kapcsolatos izgalom tetőfokára hágott, a sokaság színe előtt belépett a templomudvarba. Mivel hiányzott az ünnepről, azt hangoztatták, hogy nem merte kitenni magát a papok és vének hatalmának. Megjelenése mindenkit meglepett. Minden hang elcsitult. Mindenki csodálta bátor és méltóságteljes viselkedését hatalmas ellenségei közepette, akik az életére törtek.  

Jézus ott állt a hatalmas tömeg érdeklődésének központjában, s úgy szólt hozzájuk, ahogy ember még sohasem. Szavaiból kitűnt, hogy sokkal jobban ismeri Izrael törvényeit, intézményeit, az áldozati szolgálatot és a próféták tanításait, mint a papok és rabbik. Áttörte a formalizmus és a hagyomány korlátait. Látszott, hogy a jövendő élet képe kitárul előtte. Mint aki látja a Láthatatlant, úgy beszélt földi és mennyei dolgokról, biztos hatalommal, emberiről és isteniről. Szavai a legtisztábbak és legmeggyőzőbbek voltak, s mint Kapernaumban, az emberek újra megdöbbentek tanításán, "mert beszéde hatalmas vala" (Lk 4:32). Különféle formában figyelmeztette hallgatóit a szerencsétlenségre, amely mindenkit sújtani fog, aki visszautasítja az Általa hozott áldásokat. Minden lehetséges módon bebizonyította, hogy Istentől jött, minden lehetséges erőfeszítést megtett, hogy bűnbánatra bírja őket. Saját nemzete nem utasította volna el és nem gyilkolta volna meg, ha megmenthette volna őket egy ilyen tett bűnétől.   

Mindenki álmélkodott, mennyire ismeri a törvényt és a próféciákat. Szájról szájra járt a kérdés: "Mimódon tudja ez az írásokat, holott nem tanulta?!" (Jn 7:15) Senkit sem tekintettek képzett vallási tanítónak, aki nem járta ki a rabbik iskoláját, ezért Jézust és Keresztelő Jánost is tudatlannak tekintették, hiszen nem részesültek ebben az oktatásban. Akik hallották őket, csodálkoztak Írás-ismeretükön, amit nem tanultak. Emberektől valóban nem, de a menny Istene volt tanítójuk, Tőle kapták a legmagasabb szintű bölcsességet.    

Jézus beszéde a templom udvarán lenyűgözte a népet. Ugyanazok, akik a legerőszakosabbak voltak Vele, most képtelennek érezték magukat, hogy ártsanak Neki. Egy időre minden egyéb érdekükről megfeledkeztek.  

Napról napra tanította a népet, míg elérkezett "az ünnep utolsó nagy napja" (Jn 7:37). A hosszú ünnepi időszak során e nap reggelére elfáradtak az emberek. Jézus hirtelen szólásra emelkedett, hangja végighömpölygött a templom udvarán:  

"Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyék. Aki hisz énbennem, amint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből" (Jn 7:37-38). A nép állapota igen erőteljessé tette ezt a felhívást. Állandóan a pompás, ünnepi látvány foglalkoztatta őket, szemüket elkápráztatták a fények és színek, fülükben zengett a csodálatos zene, de semmi sem volt a ceremóniák sorában, ami kielégítette volna a lelki szükségleteket, ami csillapíthatta volna a lélek szomjúságát a maradandó dolgok után. Jézus hívta őket, jöjjenek és igyanak az élet vizéből, mely örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbennük. 

Azon a reggelen a pap azt a szertartást végezte, mely a pusztai szikla megütésére emlékeztetett. A szikla Őt jelképezte, aki halála által az üdvösség élő patakját árasztja minden szomjazóra. Krisztus szava az élet vize. Az összegyűlt tömeg színe előtt elkülönítette magát: üssék meg, hogy az élet vize ömölhessen a világra. Krisztus megütésével Sátán az élet Fejedelmét akarta megsemmisíteni, de a megütött sziklából élő víz folyt. Amint Jézus beszélt az emberekhez, a szíveket különös tisztelet hatotta át, és sokan készek voltak együtt felkiáltani a samáriai asszonnyal: "Uram, add nékem azt a vizet, hogy meg ne szomjúhozzam!" (Jn 4:15) 

Jézus ismerte a lelki szükségleteket. Pompa, gazdagság, tisztesség nem elégítheti meg a szívet. "Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám" (Jn 7:37). Szívesen fogadja a gazdagot, a szegényt, a magas és alacsony sorsút. Ígérete szerint könnyít a megterhelt lelken, megvigasztalja a szomorkodót, reményt önt a csüggedőbe. Jézus hallgatói közül sokan gyászolták szertefoszlott reményeiket, másokat titkos bánat emésztett, sokan világi dolgokkal, emberi dicséretekkel akarták kielégíteni szüntelen vágyakozásukat, de amikor mindent megnyertek, rájöttek, hogy repedezett kutat ástak, nem olthatják belőle szomjukat. Elégtelenül, szomorúan álltak az örömteli színtér csillogása közepette. A hirtelen kiáltás: "ha valaki szomjúhozik", kizökkentette őket szomorú meditálásukból, és amint hallgatták az ezután következő szavakat, új reménység gyúlt szívükben. A Szentlélek segítségével felismerték Jézus szavaiban az üdvösség mérhetetlen ajándékát.   

Krisztus kiáltó szava ma is hangzik a szomjazó lélekhez, és még nagyobb erővel hív minket, mint azokat, akik a templomban, az ünnep utolsó napján hallották. A kút mindenki számára nyitva áll. A menny felajánlja a fáradt, megterhelt lelkeknek az örök élet üdítő vizét. Jézus még mindig kiáltja: "Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyék" (Jn 7:37). "Aki szomjúhozik, jöjjön el; és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen" (Jel 22:17). "Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne" (Jn 4:14)

Alkonyodik, midőn Jézus maga mellé szólítja három tanítványát, Pétert, Jakabot és Jánost, átvezeti őket a mezőkön, messze föl egy rögös ösvényen, egy magányos hegyoldalra. A Megváltó és tanítványai egész nap utaztak, tanítottak, s a hegymászás most még jobban kifárasztja őket. Krisztus leemelte a terhet számos szenvedő testéről, lelkéről, az élet áramát adta kimerült porhüvelyükbe, de Ő maga is ember, és tanítványaihoz hasonlóan elfárasztja a hegymenet.bearanyozza ösvényüket. Ám hamarosan elhal a fény a hegyen és a völgyben is, a nap lebukik a nyugati láthatáron, s a magányos vándorokra az éj sötétje borul. A környezet homálya összhangban áll szomorú életükkel, mely köré mind sűrűbb felhők gyülekeznek. 

A tanítványok nem merik megkérdezni Krisztust, hová megy és miért. Jézus gyakran töltött imában a hegyen egész éjszakákat. Ő, akinek keze formálta a hegyet és völgyet, otthon érzi magát a természetben, élvezi csöndjét. A tanítványok követik Krisz?ust, ahová megy, de csodálkoznak, miért vezeti őket Mesterük ezen a fárasztó, meredek helyen, amikor ők is kimerültek, s Neki is pihenésre volna szüksége.  

Végül Krisztus szól, hogy ne menjenek tovább. Néhány lépést távolodik, s a Fájdalmak Férfia erős kiáltásokkal és könnyhullatásokkal esedez. Erőért könyörög, hogy kiállhassa a próbát az emberiség érdekében. Újra kapcsolatba kell kerülnie a Mindenhatóval, mert csak így képes szembenézni a jövővel. Kiönti szívbéli vágyakozását tanítványaiért, hogy a sötétség hatalmának órájában hitük el ne fogyatkozzék. A harmat elborítja meghajló alakját, de Ő most nem érzi. Az éj árnyai sűrűn köré telepednek, de Ő nem törődik homályukkal. Így telnek lassan az órák. A tanítványok eleinte őszinte odaszenteléssel, vele egységben imádkoznak, egy idő után azonban hatalmába keríti őket a fáradtság, s miközben figyelmüket a helyszínre igyekszenek fordítani, elalszanak. Jézus beszélt nekik szenvedéseiről, magával vitte őket, hogy imában egyesüljenek vele, s most érettük imádkozik. A Megváltó látta tanítványai bánatát, enyhíteni akarta szomorúságukat, biztosítani kívánta őket, hogy hitük nem volt hiábavaló. Még a tizenkettő közül sem tudja mindenki elfogadni a kinyilatkoztatást, melyet adni óhajt. Csak azt a hármat választotta ki, hogy vele legyenek a hegyen, akik majd tanúi lesznek Gecsemáné-kerti gyötrelmének. Imájának most az a tárgya, hogy tanítványai láthassák ama dicsőséget, amely az Övé volt az Atyával a világ alapítása előtt, s országa nyilatkozzék meg emberi szemeik számára, tanítványai erősödjenek meg, mert látták azt. Azért könyörög, hogy lássák istenségének megnyilatkozását, ami majd vigaszt nyújt nekik szenvedései tetőfokának órájában, s biztosan tudhassák: Ő Isten Fia, és szégyenteljes halála a megváltási terv részét képezi.   

Imája meghallgattatik. Miközben alázatosan a sziklás földre borul, hirtelen megnyílik az ég, Isten városának aranykapui szélesre tárulnak, s a hegyről leszálló szent fényesség beragyogja a Megváltó alakját. Istensége belülről átragyog az emberin, s egybeolvad a föntről jövő dicsőséggel. Térdéről felemelkedve ott áll Krisztus isteni fenségben. Megszűnt a lelki gyötrelem. Arca most fénylik, "mint a nap ", ruhája, "fehér, mint a fényesség" (Mt 17:2). 

A tanítványok fölébrednek, nézik a hegyet beragyogó dicsőség áradatát. Félelemmel vegyes ámulattal szemlélik Mesterük sugárzó alakját. Amint szemük hozzászokik a csodás fényhez, látják, hogy Jézus nincs egyedül. Mellette áll két mennyei lény, bensőségesen beszélgetnek vele. Egyikük Mózes, aki a Sínai hegyen beszélt Istennel, másikuk Illés - akinek megadatott az a magas kiváltság, ami Ádám fiai közül rajta kívül csak egynek -, kit sohasem győzött le a halál hatalma.   

Ezerötszáz évvel azelőtt Mózes a Piszga hegyén állva szemlélte az Ígéret Földjét. A Meribánál elkövetett bűne miatt azonban nem mehetett be oda. Nem neki jutott az öröm, hogy Izrael seregeit atyáik örökségébe vezesse. Gyötrődő könyörgése: "Hadd menjek át kérlek, és hadd lássam meg azt a jó földet, amely a Jordánon túl van, és azt a jó hegyet, és a Libanont!" (5Móz 3 : 25) - nem talált meghallgatásra. A remény, mely negyven évig megvilágította a pusztai vándorlás sötétjét, nem teljesült. Egy pusztai sírba torkollott annyi esztendő küszködése, nyomasztó gondja. Ám Ő, aki "véghetetlen bőséggel mindeneket megcselekedhetik, feljebb hogynem mint kérjük vagy elgondoljuk," (Ef 3:20) ilyen mértékben válaszolt szolgájának imájára. Mózes általment a halál országán, de nem kellett a sírban maradnia. Maga Krisztus hívta elő az életre. Sátán, a kísértő követelte Mózes testét vétke miatt, de Krisztus, a Megváltó előhozta őt a sírból (Vö. Júd 9!).  

A megdicsőülés hegyén Mózes tanú volt rá, hogy Krisztus győzött a bűn és a halál fölött. Azokat jelképezte, akik az igazak föltámadásakor előjönnek a sírból. Illés, aki anélkül ment a mennybe, hogy meghalt volna, azokat jelképezte, akik élni fognak a földön Krisztus második eljövetelekor, akik elváltoznak "nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra", amikor "szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára", és "e halandó test halhatatlanságot öltsön magára" (lKor 15:52-53). Jézus mennyei világosságba öltözött, ahogyan meg fog jelenni, amikor eljön "másodszor bűn nélkül" (Zsid 9:28) üdvösségre. Mert el fog jönni "az ő Atyja dicsőségében a szent angyalokkal". (Mk 8:38) A Megváltó tanítványainak adott ígérete most beteljesedett. A hegyen kicsinyített formában látható volt a dicsőség jövendő országa: Krisztus, a király; Mózes, a feltámadott szentek; és Illés, az elváltozott szentek képviselője. 

A tanítványok még nem fogják föl a látottakat, de örvendeznek, amiért hosszútűrő tanítójukat - aki gyöngéd és alázatos, s gyámoltalan idegenként vándorol ide-oda - megtisztelik a menny kiváltságosai. Azt hiszik, Illés a Messiás uralkodását fogja bejelenteni, s Krisztus országát hamarosan megalapítják a földön. Félelmük, csatódásuk emlékét örökre elűzhetik. Szeretnének ott maradni, ahol Isten dicsősége megnyilatkozott. Péter felkiált: "Mester, jó nékünk itt lennünk: csináljunk azért három hajlékot, egyet néked, Mózesnek is egyet, és egyet Illésnek." (Lk 9:33) A tanítványok bizonyosak afelől, hogy Mózes és Illés Mesterük védelmére, királyi tekintélyének megalapozására érkezett. 

A koronát azonban a keresztnek kell megelőznie. Beszélgetésük tárgya nem Krisztus trónra emelése, hanem Jeruzsálemben bekövetkező halála. Jézus egyedül járt az emberek között, hordozta az emberiség gyengeségeit, annak fájdalma, bűne ránehezedett. Mennél inkább nyomasztotta a közelgő próba lelkileg annál inkább egyedül maradt a világban, mely nem ismerte fel Őt. Még szeretett tanítványai is elmerültek saját kételyeikben, bánatukban, vérmes reményeikben, s nem fogták föl küldetésének titkát. Egykor a menny szeretete és közössége övezte, de az Általa teremtett világban magányos volt. Most a menny elküldte követeit Jézushoz; nem angyalokat, hanem embereket, akik elszenvedtek fájdalmat, bánatot, és együtt tudtak érezni a Megváltóval földi életének próbájában. Mózes és Illés Krisztus munkatársai voltak. Vele együtt sóvárogták az emberiség megváltását. Mózes Izraelért könyörgött: "De most bocsásd meg bűnüket; ha pedig nem: törölj ki engem a te könyvedből, amelyet írtál" (2Móz 32:32). Illés ismerte a lélek magányosságát, a három és fél éves éhség idején hordozta a nemzet gyűlöletének és bajának terhét. Egyedül állt ki Istenért a Kármel hegyén. Egyedül menekült a pusztába fájdalmával, kétségbeesésével. Isten ezeket az embereket választotta az összes, trónját körülvevő angyal felett, hogy beszéljenek Jézussal szenvedésének körülményeiről, s vigasztalják, biztosítsák a menny együttérzéséről. A világ reménye, minden emberi lény üdvössége volt beszélgetésük lényege.   

Mivel elnyomta őket az álom, a tanítványok keveset hallottak a Krisztus és a mennyei követek közötti beszélgetésből. Elmulasztottak vigyázni és imádkozni, így nem részesülhettek abban, amit Isten adni kívánt nekik: Krisztus szenvedéseinek és az azt követő dicsőségnek a megismerésében. Elveszítették azt az áldást, amely az övék lehetett volna, ha ők is vállalják az önfeláldozást. A tanítványok késedelmesek voltak a hit dolgában, kevésre becsülték a kincset, mellyel a menny gazdaggá akarta tenni őket.    

Mégis nagy világosságot kaptak. Megbizonyosodtak róla, hogy az egész menny ismeri a zsidó nemzet bűnét, Krisztus elvetését. Mélyebben betekinthettek az Üdvözítő munkájába. Olyan dolgokat látott szemük és hallott fülük, melyek meghaladják az emberi értelmet. "Szemlélői" voltak "az ő nagyságának" (2Pt 1:16), megértették, hogy Jézus valóban a Messiás, akiről a pátriárkák és próféták bizonyságot tettek, akit a mennyei világ is elismer. 

Mialatt még a hegyen látott jelenetre szegezték tekintetüket, fényes felhő borítá be őket; és ímé szózat lőn a felhőből, mondván: Ez az én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm; őt hallgassátok" (Mt 17:5). Amint nézték a dicsfelhőt, amely fényesebb volt a pusztában Izrael törzsei előtt járó felhőnél, amint hallották Isten hangját a maga félelmetes fenségében, mely megremegtette a hegyet, a tanítványok a földre hullottak. Arcukat elrejtették, leborulva maradtak, míg Jézus oda nem jött, megérintette őket, és félelmüket eloszlatta jól ismert hangja: "Keljetek fel és ne féljetek!" (Mt 17:7) Mire felbátorodtak és kinyitották szemüket, látták, hogy a mennyei dicsőség elvonult, Mózes és Illés alakja eltűnt. Egyedül voltak a hegyen Jézussa

Szolgálat Máté 17:9-21; Márk 9:9-29; Lukács 9:37-45

Az egész éjjel a hegyen telt el, s amint felkelt a nap, Jézus és tanítványai leereszkedtek a síkságra. A tanítványok megfélemlettek - gondolataikba merültek és hallgattak. Péternek sem volt semmi mondanivalója. Örömmel ott maradtak volna azon a szent helyen, melyet a mennyei világosság érintett, ahol Isten Fia kinyilatkoztatta dicsőségét, de még sokat kellett munkálkodni a népért, akik már közel s távol keresték Jézust.    

A hegy lábánál nagy csoport gyűlt össze. A hátramaradt tanítványok vezették őket ide, akik tudták, merre vonult el Jézus. Ahogy a Megváltó közeledett, ezekkel a szavakkal parancsolta meg három társának, hogy el ne mondjanak semmit abból, amit láttak: "Senkinek se mondjátok el amit láttatok, míg fel nem támadt az embernek Fia a halálból" (Mt 17:9). A tanítványoknak a kapott kinyilatkoztatást szívükben kellett megőrizniük, nem pedig elbeszélniük mindenfelé. Ha a sokaság tudomására hozzák, azzal csak értetlen csodálkozást vagy nevetést váltanak ki. Még a kilenc apostol sem értette meg a jelenést, míg Krisztus föl nem támadt a halálból. Milyen nehezen értette meg ezt még a három kiváltságos tanítvány is, ez abból is látszik, hogy jóllehet Krisztus elmondta, mi áll előtte, mégis azon tanakodtak egymás között, mit is jelenthet a halálból való feltámadás. Mégsem kértek magyarázatot Jézustól. A jövőre vonatkozó szavai szomorúsággal töltötték el őket, s nem kívántak újabb kinyilatkoztatást arról, amiről szívesebben hitték volna, hogy sohasem következik be. 

Amint az emberek a síkságon észrevették Jézust, elészaladtak, tisztelettel és örömmel üdvözölték. Az Ő éles szeme ennek ellenére észrevette, hogy valami baj van. A tanítványok zavartnak látszottak. Olyasvalami történt az imént, ami keserű csalódást és megaláztatást okozott.  

Miközben a hegy lábánál várakoztak, egy apa hozta elébük fiát, hogy szabadítsák meg a gyötrő néma lélektől. Jézus akkor adott hatalmat a tizenkettőnek a tisztátalan lelkek kiűzésére, amikor szétküldte őket, hogy hirdessék az evangéliumot szerte Galileában. Amíg erősen jártak a hitben, a gonosz lelkek engedtek szavuknak. Most Krisztus nevében megparancsolták a kínzó léleknek, hogy hagyja el áldozatát, de az csúfot űzött belőlük: újra megmutatta erejét. A tanítványok nem tudták mire vélni vereségüket, s úgy érezték, szégyent hoztak magukra és Mesterükre. A sokaságban írástudók is voltak, akik felhasználták ezt az alkalmat, hogy megalázzák őket. Körülfogták a tanítványokat, kérdéseket szegeztek nekik, s megpróbálták bebizonyítani: Mesterükkel együtt csalók. Itt van egy gonosz lélek - jelentették ki a rabbik diadalmasan - akit sem a tanítványok, sem maga Krisztus nem győzhetne le. A nép már-már az írástudók oldalára állt, a lenézés és megvetés érzése átjárta a sokaságot.    

Ám hirtelen abbamaradtak a vádaskodások. Jézus közeledett három tanítványával, s egy gyors érzelmi áthangolódás hatására az emberek megfordultak Jézus irányába. A mennyei dicsőség megtapasztalásának fénye meglátszott a Megváltón és társain. Olyan világosság ragyogott arcukon, hogy szemlélőik félelemmel teltek el. Az írástudók rémülten húzódtak hátra, mialatt a nép üdvözölte Jézust.    

Mintha látta volna mindazt, ami történt, a Megváltó a küzdelem színhelyére lépett, tekintetét az írástudókra szegezte, és ezt kérdezte: "Mit versengetek ezekkel?" (Mk 9:16)   

Az imént még oly vakmerő, kihívó hangok elnémultak. Egyetlen hang sem hallatszott az egész tömegben. A szenvedő apa utat tört a sokaságban, Jézus lábához vetette magát, és előadta bajának, csalódásának történetét. {DA 427.5}   

"Mester, - mondotta - idehoztam hozzád az én fiamat, akiben néma lélek van. És ahol csak előfogja, szaggatja őt; [...] Mondám hát tanítványaidnak, hogy űzzék ki azt, de nem tudták" (Mk 9:17-18).    

Jézus körültekintett a megrettent sokaságon, a gáncsoskodó írástudókon, a megszeppent tanítványokon. Minden szívből hitetlenséget olvasott ki, és fájdalmas hangon így kiáltott: "Óh hitetlen nemzetség, meddig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket?" (Mk 9:19) A kétségbeesett apának pedig megparancsolta: "Hozd ide a te fiadat!" (Lk 9: 41)   

Odahozták a fiút, s amint a Megváltó rátekintett, a gonosz lélek a fiút rettenetes görcsök között ledobta a földre. A földön fetrengett, tajtékzott a szája, a levegőt megremegtették irtózatos kiáltásai.    

Az élet Fejedelme és a sötétség erőinek fejedelme újra a csatamezőn találkozott. Krisztus a maga küldetésének szolgálatában, hogy "a foglyoknak szabadulást hirdessek, [...] hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat" (Lk 4:18). Sátán pedig, hogy áldozatát hatalmában tartsa. A világosság angyalai meg a gonosz angyalok seregei láthatatlanul jelen voltak, hogy figyeljék a küzdelmet. Egy rövid időre Jézus megengedte a gonosz léleknek, hogy megmutassa erejét, s a szemlélők felmérhessék az elkövetkező szabadítást.   

A sokaság visszafojtott lélegzettel figyelt, az apa remény és félelem között tépelődött. Jézus megkérdezte: "Mennyi ideje, hogy ez esett rajta?" (Mk 9:21) Az apa elmesélte a szenvedések hosszú éveinek történetét, majd, mintha már nem tudna többet elviselni, felkiáltott: "Ha valamit tehetsz, légy segítségül nékünk, könyörülvén rajtunk." "Ha valamit tehetsz!" (Mk 9: 22) Az apa még most is megkérdőjelezte Krisztus hatalmát.    

Jézus válaszol: "Ha hiheted azt, minden lehetséges a hívőnek" (Mk 9:23). Krisztus részéről nem hiányzik az erő, a fiú meggyógyítása az apa hitétől függ. Az apa könnyekben tör ki, felismeri saját gyöngeségét, Krisztus kegyelmére hagyatkozik, s így kiált: "Hiszek Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemnek" (Mk 9:24). 

Jézus a szenvedőhöz fordul, s így szól: "Te néma és siket lélek, én parancsolom néked, menj ki belőle, és többé belé ne menj!" (Mk 9:25). Kiáltás hallatszik, halálos a küzdelem. Az ördög távozóban mintha áldozata életére törne. Azután a fiú mozdulatlanul, látszólag élettelenül fekszik. A sokaság suttog: "Meghalt" (Mk 9:26). Jézus azonban kézen fogja, felemeli, és teljes testi-lelki épségében állítja édesapja elé. Apa és fia dicsőítik Szabadítójuk nevét. Az emberek "elálmélkodának mindnyájan az Istennek nagyságos erején" (Lk 9:43), mialatt a vereséget szenvedett, megszégyenült írástudók mogorván elfordultak.   

"Ha valamit tehetsz, légy segítségül nékünk, könyörülvén rajtunk" (Mk 9:22). Hány bűnterhes lélek visszhangozta ezt az imát! A könyörületes Megváltó válasza mindenkinek ez: "Ha hiheted azt, minden lehetséges a hívőnek" (Mk 9:23). A hit köt össze a mennyel, ez ad erőt, hogy megbirkózzunk a sötétség erőivel. Krisztusban Isten gondoskodott eszközökről minden bűnös jellemvonásunk féken tartására, hogy ellent tudjunk állni bármilyen erős kísértésnek. Sokan úgy érzik, nincsen hitük, és ezért távol maradnak Krisztustól. Az ilyen gyámoltalanok méltatlanságukban vessék alá magukat az irgalmas Megváltó kegyelmének. Ne önmagukra, hanem Krisztusra nézzenek, aki meggyógyította a betegeket és kiűzte a démonokat, amikor az emberek között járt, az ma is ugyanaz a hatalmas Üdvözítő. A hit Isten igéje által jő. Ragadd meg ígéretét: "Aki hozzám jő, semmiképpen ki nem vetem" (Jn 6:37). Vesd magad lábához és kiáltsd: "Hiszek Uram! Légy segítségül az én  hitetlenségemnek" (Mk 9:24). Ha ezt cselekszed, sohasem veszhetsz el, soha.   

 A kiváltságos tanítványok rövid időn belül látták a két végletet: dicsőséget és megaláztatást. Látták az embert átváltozni Isten képmására, és lealacsonyodni Sátán hasonlatosságára. Látták Jézust leszállni a hegyről, ahol az égi küldöttekkel beszélt, ahol a sugárzó dicsőségből jövő hang Isten Fiának jelentette ki, hogy a legkétségbeejtőbb és legfelháborítóbb kép táruljon elé: az eszelős fiú eltorzult ábrázattal, kínok görcsétől csikorgó fogakkal - emberi erő nem tudott rajta segíteni. A hatalmas Üdvözítő, aki néhány órával ezelőtt megdicsőülten állt álmélkodó tanítványai előtt, lehajol, hogy felemelje Sátán áldozatát a földről, ahol az fetrengett, és testi, szellemi egészségben adja vissza atyjának, otthonának.    

A megváltás példaképe volt ez: Isten Egyetlene leereszkedett az Atya dicsőségéből, hogy megmentse az elveszettet. Ez megmutatta a tanítványok küldetését is. Krisztus szolgáinak életüket nemcsak a hegyen, Jézussal kell eltölteniük, a lelki megvilágosodás óráiban. Munka vár rájuk lent a síkon. Sátán rabságába vetett lelkek várják a hit és az imádság szavait, melyek megszabadítják őket.   

A kilenc tanítvány még mindig a kudarc keserű tényén töprengett, s amikor Jézus ismét egyedül maradt velük, megkérdezték: "Mi miért nem űzhettük ki azt?" (Mk 9:28) Jézus így felelt: "A ti hitetlenségetek miatt. Mert bizony mondom néktek: Ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen amoda, és elmenne; és semmi sem volna lehetetlen néktek. Ez a fajzat pedig ki nem megy, hanemha könyörgés és böjtölés által" (Mt 17:24-21). Hitetlenségük, mely kizárta őket a Krisztussal való mélyebb közösségből, valamint felületességűk, mellyel a rájuk bízott szent munkát tekintették, okozta vereségüket a sötétség erőivel vívott küzdelemben.   

Krisztusnak a saját halálára mutató szavai szomorúságot, kételyt ébresztettek. A Jézust a hegyre kísérő három tanítvány kiválasztása felkeltette a többi kilenc irigységét. Ahelyett, hogy imádkozással, a Krisztus szavain való elmélkedéssel erősítették volna hitüket, inkább csüggedésükkel, személyes sérelmeikkel foglalkoztak. A sötétségnek ebben az állapotában vállalták a küzdelmet Sátánnal.   

Ahhoz, hogy sikerrel vegyenek föl egy ilyen harcot, más lelkülettel kellett munkához látniuk. Hitüket meg kellett erősíteniük hő imával, böjttel, szívbéli megalázkodással. Meg kellett üresíteniük önmagukat énjüktől, be kellett telniük Isten Lelkével és erejével. Komolyság, hit általi könyörgés Istenhez: kizárólag ez biztosíthatja a Szentlélek segítségét a fejedelemségek és hatalmasságok, e világ sötétségének bírói és a világban lakozó gonosz lelkek elleni harchoz. Hit által teljes függőségbe kerülünk Istentől, fenntartás nélkül odaszentelődünk munkájára.    

"Ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, - mondta Jézus - azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen amoda, és elmenne" (Mt 17:20). Bár a mustármag oly kicsiny, mégis ugyanazt az életerőt tartalmazza, amely a leghatalmasabb fa növekedését is biztosítja. Ha a mustármagot elvetik a földbe, a parányi csíra minden elemet magába szív, melyet Isten táplálására adott, s rohamos fejlődésnek indul. Ha ehhez hasonló hited van, megragadod Isten Igéjét, és minden Tőle rendelt segédeszközt. Így hited megerősödik, s a menny erejét hozza segítségedre. A Sátán által felhalmozott akadályok - legyenek bár látszólag oly áthatolhatatlanok, mint az örök hegyek - eltűnnek a hit parancsára. "Semmi sem volna lehetetlen néktek" (Mt 17:20)

Jézus megdicsőülése Máté 17:1-8; Márk 9:2-8; Lukács 9:28-36.

Alkonyodik, midőn Jézus maga mellé szólítja három tanítványát, Pétert, Jakabot és Jánost, átvezeti őket a mezőkön, messze föl egy rögös ösvényen, egy magányos hegyoldalra. A Megváltó és tanítványai egész nap utaztak, tanítottak, s a hegymászás most még jobban kifárasztja őket. Krisztus leemelte a terhet számos szenvedő testéről, lelkéről, az élet áramát adta kimerült porhüvelyükbe, de Ő maga is ember, és tanítványaihoz hasonlóan elfárasztja a hegymenet. 

A lenyugvó nap fénye még elidőz a hegycsúcson, halványodó csillogása bearanyozza ösvényüket. Ám hamarosan elhal a fény a hegyen és a völgyben is, a nap lebukik a nyugati láthatáron, s a magányos vándorokra az éj sötétje borul. A környezet homálya összhangban áll szomorú életükkel, mely köré mind sűrűbb felhők gyülekeznek.   

A tanítványok nem merik megkérdezni Krisztust, hová megy és miért. Jézus gyakran töltött imában a hegyen egész éjszakákat. Ő, akinek keze formálta a hegyet és völgyet, otthon érzi magát a természetben, élvezi csöndjét. A tanítványok követik Krisz?ust, ahová megy, de csodálkoznak, miért vezeti őket Mesterük ezen a fárasztó, meredek helyen, amikor ők is kimerültek, s Neki is pihenésre volna szüksége.  

Végül Krisztus szól, hogy ne menjenek tovább. Néhány lépést távolodik, s a Fájdalmak Férfia erős kiáltásokkal és könnyhullatásokkal esedez. Erőért könyörög, hogy kiállhassa a próbát az emberiség érdekében. Újra kapcsolatba kell kerülnie a Mindenhatóval, mert csak így képes szembenézni a jövővel. Kiönti szívbéli vágyakozását tanítványaiért, hogy a sötétség hatalmának órájában hitük el ne fogyatkozzék. A harmat elborítja meghajló alakját, de Ő most nem érzi. Az éj árnyai sűrűn köré telepednek, de Ő nem törődik homályukkal. Így telnek lassan az órák. A tanítványok eleinte őszinte odaszenteléssel, vele egységben imádkoznak, egy idő után azonban hatalmába keríti őket a fáradtság, s miközben figyelmüket a helyszínre igyekszenek fordítani, elalszanak. Jézus beszélt nekik szenvedéseiről, magával vitte őket, hogy imában egyesüljenek vele, s most érettük imádkozik. A Megváltó látta tanítványai bánatát, enyhíteni akarta szomorúságukat, biztosítani kívánta őket, hogy hitük nem volt hiábavaló. Még a tizenkettő közül sem tudja mindenki elfogadni a kinyilatkoztatást, melyet adni óhajt. Csak azt a hármat választotta ki, hogy vele legyenek a hegyen, akik majd tanúi lesznek Gecsemáné-kerti gyötrelmének. Imájának most az a tárgya, hogy tanítványai láthassák ama dicsőséget, amely az Övé volt az Atyával a világ alapítása előtt, s országa nyilatkozzék meg emberi szemeik számára, tanítványai erősödjenek meg, mert látták azt. Azért könyörög, hogy lássák istenségének megnyilatkozását, ami majd vigaszt nyújt nekik szenvedései tetőfokának órájában, s biztosan tudhassák: Ő Isten Fia, és szégyenteljes halála a megváltási terv részét képezi.  

Imája meghallgattatik. Miközben alázatosan a sziklás földre borul, hirtelen megnyílik az ég, Isten városának aranykapui szélesre tárulnak, s a hegyről leszálló szent fényesség beragyogja a Megváltó alakját. Istensége belülről átragyog az emberin, s egybeolvad a föntről jövő dicsőséggel. Térdéről felemelkedve ott áll Krisztus isteni fenségben. Megszűnt a lelki gyötrelem. Arca most fénylik, "mint a nap ", ruhája, "fehér, mint a fényesség" (Mt 17:2). 

A tanítványok fölébrednek, nézik a hegyet beragyogó dicsőség áradatát. Félelemmel vegyes ámulattal szemlélik Mesterük sugárzó alakját. Amint szemük hozzászokik a csodás fényhez, látják, hogy Jézus nincs egyedül. Mellette áll két mennyei lény, bensőségesen beszélgetnek vele. Egyikük Mózes, aki a Sínai hegyen beszélt Istennel, másikuk Illés - akinek megadatott az a magas kiváltság, ami Ádám fiai közül rajta kívül csak egynek -, kit sohasem győzött le a halál hatalma.  

Ezerötszáz évvel azelőtt Mózes a Piszga hegyén állva szemlélte az Ígéret Földjét. A Meribánál elkövetett bűne miatt azonban nem mehetett be oda. Nem neki jutott az öröm, hogy Izrael seregeit atyáik örökségébe vezesse. Gyötrődő könyörgése: "Hadd menjek át kérlek, és hadd lássam meg azt a jó földet, amely a Jordánon túl van, és azt a jó hegyet, és a Libanont!" (5Móz 3 : 25) - nem talált meghallgatásra. A remény, mely negyven évig megvilágította a pusztai vándorlás sötétjét, nem teljesült. Egy pusztai sírba torkollott annyi esztendő küszködése, nyomasztó gondja. Ám Ő, aki "véghetetlen bőséggel mindeneket megcselekedhetik, feljebb hogynem mint kérjük vagy elgondoljuk," (Ef 3:20) ilyen mértékben válaszolt szolgájának imájára. Mózes általment a halál országán, de nem kellett a sírban maradnia. Maga Krisztus hívta elő az életre. Sátán, a kísértő követelte Mózes testét vétke miatt, de Krisztus, a Megváltó előhozta őt a sírból (Vö. Júd 9!).  

A megdicsőülés hegyén Mózes tanú volt rá, hogy Krisztus győzött a bűn és a halál fölött. Azokat jelképezte, akik az igazak föltámadásakor előjönnek a sírból. Illés, aki anélkül ment a mennybe, hogy meghalt volna, azokat jelképezte, akik élni fognak a földön Krisztus második eljövetelekor, akik elváltoznak "nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra", amikor "szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára", és "e halandó test halhatatlanságot öltsön magára" (lKor 15:52-53). Jézus mennyei világosságba öltözött, ahogyan meg fog jelenni, amikor eljön "másodszor bűn nélkül" (Zsid 9:28) üdvösségre. Mert el fog jönni "az ő Atyja dicsőségében a szent angyalokkal". (Mk 8:38) A Megváltó tanítványainak adott ígérete most beteljesedett. A hegyen kicsinyített formában látható volt a dicsőség jövendő országa: Krisztus, a király; Mózes, a feltámadott szentek; és Illés, az elváltozott szentek képviselője. 

A tanítványok még nem fogják föl a látottakat, de örvendeznek, amiért hosszútűrő tanítójukat - aki gyöngéd és alázatos, s gyámoltalan idegenként vándorol ide-oda - megtisztelik a menny kiváltságosai. Azt hiszik, Illés a Messiás uralkodását fogja bejelenteni, s Krisztus országát hamarosan megalapítják a földön. Félelmük, csatódásuk emlékét örökre elűzhetik. Szeretnének ott maradni, ahol Isten dicsősége megnyilatkozott. Péter felkiált: "Mester, jó nékünk itt lennünk: csináljunk azért három hajlékot, egyet néked, Mózesnek is egyet, és egyet Illésnek." (Lk 9:33) A tanítványok bizonyosak afelől, hogy Mózes és Illés Mesterük védelmére, királyi tekintélyének megalapozására érkezett.    

A koronát azonban a keresztnek kell megelőznie. Beszélgetésük tárgya nem Krisztus trónra emelése, hanem Jeruzsálemben bekövetkező halála. Jézus egyedül járt az emberek között, hordozta az emberiség gyengeségeit, annak fájdalma, bűne ránehezedett. Mennél inkább nyomasztotta a közelgő próba lelkileg annál inkább egyedül maradt a világban, mely nem ismerte fel Őt. Még szeretett tanítványai is elmerültek saját kételyeikben, bánatukban, vérmes reményeikben, s nem fogták föl küldetésének titkát. Egykor a menny szeretete és közössége övezte, de az Általa teremtett világban magányos volt. Most a menny elküldte követeit Jézushoz; nem angyalokat, hanem embereket, akik elszenvedtek fájdalmat, bánatot, és együtt tudtak érezni a Megváltóval földi életének próbájában. Mózes és Illés Krisztus munkatársai voltak. Vele együtt sóvárogták az emberiség megváltását. Mózes Izraelért könyörgött: "De most bocsásd meg bűnüket; ha pedig nem: törölj ki engem a te könyvedből, amelyet írtál" (2Móz 32:32). Illés ismerte a lélek magányosságát, a három és fél éves éhség idején hordozta a nemzet gyűlöletének és bajának terhét. Egyedül állt ki Istenért a Kármel hegyén. Egyedül menekült a pusztába fájdalmával, kétségbeesésével. Isten ezeket az embereket választotta az összes, trónját körülvevő angyal felett, hogy beszéljenek Jézussal szenvedésének körülményeiről, s vigasztalják, biztosítsák a menny együttérzéséről. A világ reménye, minden emberi lény üdvössége volt beszélgetésük lényege.  

Mivel elnyomta őket az álom, a tanítványok keveset hallottak a Krisztus és a mennyei követek közötti beszélgetésből. Elmulasztottak vigyázni és imádkozni, így nem részesülhettek abban, amit Isten adni kívánt nekik: Krisztus szenvedéseinek és az azt követő dicsőségnek a megismerésében. Elveszítették azt az áldást, amely az övék lehetett volna, ha ők is vállalják az önfeláldozást. A tanítványok késedelmesek voltak a hit dolgában, kevésre becsülték a kincset, mellyel a menny gazdaggá akarta tenni őket.   

Mégis nagy világosságot kaptak. Megbizonyosodtak róla, hogy az egész menny ismeri a zsidó nemzet bűnét, Krisztus elvetését. Mélyebben betekinthettek az Üdvözítő munkájába. Olyan dolgokat látott szemük és hallott fülük, melyek meghaladják az emberi értelmet. "Szemlélői" voltak "az ő nagyságának" (2Pt 1:16), megértették, hogy Jézus valóban a Messiás, akiről a pátriárkák és próféták bizonyságot tettek, akit a mennyei világ is elismer. 

Mialatt még a hegyen látott jelenetre szegezték tekintetüket, fényes felhő borítá be őket; és ímé szózat lőn a felhőből, mondván: Ez az én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm; őt hallgassátok" (Mt 17:5). Amint nézték a dicsfelhőt, amely fényesebb volt a pusztában Izrael törzsei előtt járó felhőnél, amint hallották Isten hangját a maga félelmetes fenségében, mely megremegtette a hegyet, a tanítványok a földre hullottak. Arcukat elrejtették, leborulva maradtak, míg Jézus oda nem jött, megérintette őket, és félelmüket eloszlatta jól ismert hangja: "Keljetek fel és ne féljetek!" (Mt 17:7) Mire felbátorodtak és kinyitották szemüket, látták, hogy a mennyei dicsőség elvonult, Mózes és Illés alakja eltűnt. Egyedül voltak a hegyen Jézussal