Krisztus mint tanító.

 A világ Megváltója szertejárt és mindenütt jót cselekedett. Milyen komolyan figyelte hallgatói megváltozott arcvonásait, ha a nép előtt állt és az
  
  örök Igazság szavaival szólt hozzájuk! Azok az arcok, melyek mély érdeklődést és tetszést fejeztek ki szavai hallgatásánál, megadták számára az elégtételt. Amikor a világosan kifejtett igazság valamely dédelgetett bűnt vagy bálványt érintett, észrevette az arcvonások változásán: a hideg, szigorú, kitérő tekinteteken, hogy nem szívesen fogadják az igazságot. Jézus tudta, hogy hallgatói rászolgáltak a bűn világos megfeddésére és az a fénycsóva, amellyel bevilágította lelkük sötét kamráit, a legnagyobb áldásukra szolgált volna, ha befogadják.
  Krisztus feladatául tűzte ki: egyszerű, de világosan érthető, irányadó igazságokat felállítani, amelyek - ha követik azokat - békét és boldogságot szereznek a léleknek. Ő be tudott pillantani a szívbe. Látta a dédelgetett bűnöket, amelyek megrontják az életet és a jellemet, és a lelket távol tartják Istentől. Rámutatott ezekre a bűnökre, hogy az emberek igazi megvilágításban lássák meg, és meneküljenek tőle. Egyesekben, akik igen megkeményedett külsőt mutattak, Ő reményt keltő embereket látott. Tudta, hogy majd elfogadják az igazságot és hűséges követőivé válnak.
  Ha az igazság nyílvesszője a hallgatóság szívébe hatolt, és ott az önzés korlátait ledöntve alázatot, magába szállást és végül hálát teremtett, a Megváltó szívét nagy öröm töltötte be. Amikor látta az összegyűlt hallgatók tömegét és felismerte azok arcát, akiket már korábban is látott, szemei örömet tükröztek vissza, mivel ott országa részére reményteljes alattvalókat látott.
  Krisztus hírnökei, akiket majd kiküld maga helyett, ugyanilyen érzésűek, ugyanilyen komolyak lesznek. Akiket megkísért a gondolat, hogy munkájukat nem méltányolták eléggé és ezért könnyen elcsüggednek, gondolják meg, hogy Jézus ugyanilyen kemény szívekkel találkozott és még súlyosabb tapasztalatokat szerzett, mint amilyenekben valaha is részük volt, vagy részük lehet. Türelmes szeretettel oktatta az embereket. Mélyreható bölcsessége ismerte hallgatói lelkének összes szükségletét és ha észrevette, hogy az Általa hozott béke- és szeretetüzenetet elutasítják, szívét mélységes bánat töltötte el.
  A világ Megváltója nem használt külsőségeket. Nem világi bölcsességet
  hirdetett. A világ nem ismerte fel az emberi külső alatt Isten Fiának dicsőségét. "Utált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője." Ő volt az, aki "felnőtt, mint... gyökér a száraz földből", alak és ékesség nélkül, hogy "nem volt kívánatos ábrázata". De Ő kijelentette: "Az Úr Isten lelke van énrajtam azért, mert fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak:
  
  elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást." (Ésa. 53:2-3; 61:1)
  Krisztus ott közelítette meg az embereket, ahol éppen voltak. A legerőteljesebb és legegyszerűbb nyelven tárta eléjük a tiszta igazságot. Az alacsony származású szegények, a legműveletlenebbek is meg tudták érteni az Őbenne való hit által a legmagasztosabb igazságokat. Senki sem érezte szükségét, hogy tudósoktól kérjen felvilágosítást tanaira vonatkozólag.
  A tudatlanokat nem zavarta meg titokzatos szavakkal vagy művelt kifejezésekkel, amelyeket nem értettek meg. Ő, a valaha ismert tanítók legnagyobbika, tanításában a legvilágosabb, a legegyszerűbb és leggyakorlatiasabb volt.
  "Az igazi világosság eljött már a világba, amely megvilágosít minden embert." (Jn. 1:9) A világnak voltak nagy tanítói, férfiak óriási értelemmel és éleslátással; férfiak, akiknek szavai gondolkodásra indítottak és a tudás széles területeit megnyitották - ők mint az emberiség vezetői és jótevői tiszteletben részesültek. Azonban van valaki, aki fölötte áll mindannyiuknak. "Valakik pedig befogadják Őt, hatalmat ad azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek... Az Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelében van, az jelentette ki Őt." (Jn. 1:12, 18)
  Nyomon követhetjük a világ nagy tanítóinak sorát, ameddig emberi feljegyzések állnak rendelkezésünkre, azonban a világosság már előttük itt volt. Amint a naprendszerben a hold és a csillagok a Nap visszatükrözött fénye által ragyognak, úgy sugározzák vissza a világ nagy tanítói - amennyiben tanításaik igazak - az Igazságosság Napjának sugarait. Minden felemelő gondolat, minden felfedezés a világ Világosságától származik.
  
  A MI IDŐNKRE SZÓLÓ TANÍTÁS
  
  Énókh és Keresztelő János olyan tapasztalatokat szereztek, amelyekre nekünk is szükségünk van. Sokkal többet kell tanulmányoznunk e férfiak életét, mint ahogyan tettük. Az egyikét, aki elragadtatott a mennybe, anélkül, hogy halált látott volna; a másikét, aki Krisztus eljövetele előtt előkészítette az Úr útját és egyengette ösvényét.
  
  Énókh tapasztalata
  
  Énókhról olvassuk, hogy 65 éves volt, amikor fia született, és azután háromszáz évig Istennel járt. Élete első felében szerette és félte Istent és parancsolatait
  
  megtartotta. Fia születése után még nagyobb tapasztalatot szerzett: Szorosabb összeköttetésbe került Istennel. Amikor látta gyermeke szeretetét, feltétlen bizalmát, amikor érezte saját apai szívének gyöngédségét elsőszülötte iránt, ez mind értékes oktatás volt számára Isten csodálatos szeretetéről az emberek iránt, amely megnyilvánult Fia odaadásában. Tanítás volt ez arról a bizalomról, amellyel Isten gyermekei viseltetnek mennyei Atyjuk iránt. Isten Krisztuson keresztül megnyilvánuló mérhetetlen, kifürkészhetetlen szeretete képezte elmélkedésének tárgyát éjjel és nappal. Lelkének minden erejével igyekezett kinyilvánítani ezt a szeretetet az embereknek, akik között élt.
  Az, ahogy Énókh Istennel járt, nem elragadtatásban vagy látomásban nyilvánult meg, hanem kiterjedt mindennapi életének minden kötelezettségére. Nem vált remetévé, aki teljesen elzárkózik a világtól, hanem Isten ügyéért munkálkodott. A családban, az emberekkel való beszélgetéseiben mint férj és apa, barát és polgár, mindig Isten állhatatos, kitartó szolgája volt.
  Ilyen tevékeny élet közepette Énókh állandóan fenntartotta kapcsolatát Istennel. Minél sürgősebb és súlyosabb volt a munka, annál állhatatosabbak és komolyabbak voltak imái. Bizonyos időközökben továbbra is teljesen visszavonult minden társaságtól. Egy ideig az emberek között tartózkodott, hogy tanítással és példaadással szolgálja őket, majd elvonult egy-egy időszakra, hogy egyedül legyen, mert éhezte és szomjúhozta azt
  a mennyei ismeretet, melyet egyedül csak Isten adhat.
  Az Istennel való ilyen bensőséges érintkezés által Énókhban mindjobban visszatükröződött az isteni képmás. Arca szent fénytől ragyogott, attól a fénytől, amely Jézus arcán is világított. Ha visszatért az Istennel való érintkezések után, még az istentelenek is félelemmel vegyes tisztelettel tapasztalták arcán a menny fényességét.
  Az évszázadok folyamán hite mind erősebbé, szeretete mind mélyebbé vált. Az ima az ő számára a lélek lélegzetvétele volt. Életét a menny légkörében élte.
  Midőn a jövő eseményei feltárultak előtte, Énókh az igazság prédikátora lett. Elvitte Isten üzenetét mindazokhoz, akik hajlandók voltak meghallgatni az intő szózatot. Azon a földön, ahol Káin menekülni próbált Isten színe elől, ott hirdette Isten prófétája azokat a csodálatos kinyilatkoztatásokat, amelyeket látomásában nyert. "Ímé - jelentette ki -, eljött az Úr az Ő sok ezer szentjével, hogy ítéletet tartson mindenek felett és feddőzzék
  
  mindazok ellen, akik közöttük istentelenek, istentelenségük minden cselekedetéért."
  (Júdás 14-15)
  Mindazok, akik beszélni hallották, érezték Isten erejét, amely szolgájának működését kísérte. Egyesek figyeltek intésére és elfordultak bűneiktől, de a nagy tömeg kigúnyolta a szent üzenetet. Az utolsó időkben Isten szolgái hasonló üzenetet hoznak a világnak, amelyet az emberiség többsége ugyancsak hitetlenséggel és gúnnyal fogad majd.
  Ahogyan múltak az évek, egyik a másik után, a bűn áradata mind nagyobbá és mélyebbé, és Isten ítéletének felhői mind sötétebbé váltak. Énókh azonban a hit tanúbizonyságának útját folytatva intett, kérlelt és tanított, igyekezett megakadályozni a törvényáthágás áradatát és feltartóztatni az igazságszolgáltatás villámcsapásait.
  Az akkori nemzedék emberei gúnyolták annak balgaságát, aki nem igyekezett aranyat, ezüstöt halmozni, vagy birtokokat szerezni. Énókh szíve azonban örök kincsek után vágyott. Ő látta a mennyei várost, látta a Királyt dicsőségben Sion közepén, és minél nagyobbra nőtt körülötte az uralkodó gonoszság, annál erősebben vágyakozott Isten városa után. Bár még a Földön tartózkodott, hit által a világosság birodalmában élt.
  "Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják." (Mt. 5:8) Énókh háromszáz évig igyekezett elérni a szív tisztaságát, hogy összhangban legyen a mennyel. Háromszáz évig járt Istennel. Napról napra vágyakozott szorosabb összeköttetésben élni Istennel; a Vele való érintkezése mind bensőségesebbé vált, míg végül Isten magához vette. Ott állt az örökkévaló világ küszöbén, csak egy lépés volt közötte és az áldottak országa között - és most a kapuk kinyíltak. Az Istennel való együtt járás, melyre oly sokáig törekedett a Földön, most folytatódott - és belépett
  a szent város kapuján, az emberek közül elsőként.
  "Hit által vitetett fel Énókh, hogy ne lásson halált, mert felvitetése előtt bizonyságot nyert afelől, hogy kedves volt Istennek." (Zsid. 11:5) Ilyen bensőséges közösségre hív el minket is Isten. Ilyen szent jellemmel kell rendelkeznie azoknak is, akiket az Úr az emberek közül magához vesz második eljövetelekor.
  
  Keresztelő János tapasztalata
  
  Keresztelő Jánost pusztai életében Isten oktatta. Tanulmányozta kinyilatkoztatásait
  
  a természetben és a Szentlélek vezetésével a próféták írásait is. Tanulmányának és elmélkedéseinek tárgya éjjel és nappal Jézus Krisztus volt, annyira, hogy szíve-lelke és elméje teljesen megtelt ezzel a csodálatos képpel.
  Szemlélte a Királyt a maga szépségében, és önmagát teljesen elvesztette szem elől. Látta a szentség méltóságát és felismerte saját tehetetlenségét és méltatlanságát. Isten üzenetét kellett hirdetnie. Isten erejében és igazságosságában kellett megállnia. Félelem nélkül lépett fel, mint a menny hírnöke, mivel az Eljövendőre tekintett. Bátran állhatott meg földi uralkodók előtt, mivel azelőtt remegve hajolt meg a királyok Királya előtt.
  Nem alaposan kidolgozott érvelésekkel vagy finoman szőtt elméletekkel hirdette János az üzenetet. Félelmetesen, komolyan és mégis reménységgel hangzott kiáltása a pusztából: "Térjetek meg!" (Mt. 3:2) Ez a kiáltás újszerű, különös erővel hatott az emberekre. Az egész népet felrázta. Tömegek özönlöttek a pusztába.
  Tanulatlan parasztok és halászok a környékről, római katonák Heródes barakkjaiból, a légiók parancsnokai oldalukon fegyverrel, készen arra, hogy leverjenek bármit, ami lázadásra utal, kapzsi vámszedők vámbódéikból és imaszíjas papok a szanhedrinből. Mindannyian hallgatták. Utána mindannyian, még a hideg, érzéketlen, csúfolódó farizeusok és sadduceusok is gúnyolódás nélkül távoztak, mert szívüket áthatotta bűneik tudata. Heródes a palotájában hallotta az üzenetet és a gőgös, bűnterhes élet által megkeményedett uralkodó remegett a megtérésre szóló felhívás hallatán.
  Jánoséhoz hasonló munka végzendő el a mi korunkban, a Krisztus második jövetelét megelőző időszakban. Isten olyan férfiakat kíván, akik felkészítenek egy népet arra, hogy megálljon az Úr nagy napján. A Krisztus nyilvános fellépését megelőző üzenet így szólt: "Térjetek meg, vámszedők és bűnösök; térjetek meg, farizeusok és sadduceusok; elközelített a mennyek országa!" Olyan nép vagyunk, amely hisz Krisztus hamarosan bekövetkező visszajövetelében, azért ezt az üzenetet hozzuk: "Készülj Istened elé!" (Ámós 4:12)
  Üzenetünknek éppoly határozottnak kell lenni, mint Jánosé volt. Ő királyokat feddett meg törvényszegésükért. Noha élete veszélyeztetve volt, nem habozott Isten Igéjét kinyilatkoztatni. Nekünk is ugyanilyen hűséggel kell végeznünk munkánkat. Ahhoz azonban, hogy Jánoséhoz hasonló üzenetet hirdethessünk, hozzá hasonló lelki tapasztalattal kell rendelkeznünk. Ugyanannak a munkának kell végbemenni bennünk is. Istent kell szemlélnünk, és Őt szemlélve el kell veszítenünk énünket szemünk elől.
  
  Természettől fogva Jánosnak is voltak hibái és gyengeségei, hasonlóan más emberekhez, de az Isten iránti szeretet átalakította jellemét. Miután Jézus már megkezdte tanítói működését, Jánoshoz járultak tanítványai, azzal a panasszal, hogy mindenki az új tanítót követi. Ekkor János megmutatta, hogy milyen világosan megértette a Messiáshoz való viszonyát, és örömmel üdvözölte Őt, akiknek az útját előkészítette.
  "Az ember semmit sem vehet - mondta -, hanem ha a mennyből adatott neki. Ti magatok vagytok a bizonyságaim, hogy megmondtam: nem vagyok én a Krisztus, hanem hogy Őelőtte küldettem el. Akinek jegyese van, vőlegény az; a vőlegény barátja pedig, aki ott áll és hallja őt, örvendezve örül a vőlegény szavának. Ez az én örömöm immár betelt. Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom." (Jn. 3:27-30)
  Mivel János hitben feltekintett a Megváltóra, az önmegtagadás magaslatára emelkedett fel. Nem az embereket igyekezett magához vonzani, hanem gondolataikat mind magasabbra és magasabbra irányította, mígnem elmerültek Isten Bárányának szemlélésében. Hiszen ő maga csupán egy hang volt, egy kiáltás a pusztában. Örömmel vállalta most a visszavonulást és csendet, hogy minden szem az Élet Világosságára tekinthessen.
  Akik hűséggel betöltik hivatásukat, mint Isten hírnökei, nem követelnek tiszteletet a maguk számára. Az önzés megsemmisül a Krisztus iránti szeretettől. Felismerik, hogy feladatuk - Keresztelő Jánoshoz hasonlóan - hirdetni: "Ímé, az Istennek Báránya, aki elveszi a világ bűneit!" (Jn. 1:29)
  A próféta lelkében az "én" helyét isteni világosság foglalta el. Szavaival - amelyek majdnem ugyanazok voltak, mint Jézus Krisztus szavai - bizonyságot tett Isten dicsőségéről. "Aki felülről jött - mondta - feljebb való mindenkinél. Aki a földről való, földi az és földieket szól; aki a mennyből jött, feljebb való mindenkinél... Mert Ő, akit az Isten küldött, az Isten beszédeit szólja." (Jn. 3:31, 34)
  Jézus Krisztusnak e dicsőségében részesedik minden követője. Az Üdvözítő elmondhatta: "Mert nem a magam akaratát keresem, hanem Annak akaratát, Aki elküldött engem, az Atyáét." (Jn. 5:30) János kijelentette: "Isten nem mérték szerint adja a Lelket!" Így van ez Krisztus követőivel. Mi csak akkor fogadjuk be a menny világosságát, ha hajlandók vagyunk megüresíteni magunkat énünktől. Isten jellemét csak úgy ismerhetjük fel és Jézus Krisztust csak akkor tudjuk hitben elfogadni, ha hajlandók vagyunk minden gondolatunkat foglyul adni a Krisztus iránti engedelmességre. Akik ezt cselekszik, mindannyian elnyerik, mérték nélkül, a Szentlelket. Krisztusban
  
  "lakozik az Istennek egész teljessége és ti Őbenne vagytok beteljesedve". (Kol. 2:9-10)
  János életét nem tunyaságban, aszketikus szomorúságban vagy önző elkülönülésben töltötte el. Időközönként az emberek közé ment és figyelmes szemlélője volt mindannak, ami a világban történt. Visszavonultan, csendes helyről figyelte az események alakulását. A Szentlélek által megvilágosított tekintettel tanulmányozta az emberek jellemét, hogy megtudja, hogyan érheti el szívüket a mennyei üzenettel. Rajta nyugodott küldetésének súlya. Nagyon is tudatában volt missziója fontosságának. Elvonultságában igyekezett elmélkedés és ima által lelkét megerősíteni az előtte álló nagy munka elvégzésére.
  
  PÁL, A POGÁNYOK APOSTOLA
  
  A legelsők között áll Pál azok közül, akiket elhívtak Krisztus evangéliumának prédikálására, minden igehirdető előtt a hűség, az odaadás és a fáradhatatlan munka példaképe. Tapasztalatai és tanítása a prédikátori tisztség szentségét illetőleg gazdag forrás és ösztönző erő mindazok számára, akik az evangélium szolgálatában állnak.
  Pál, megtérése előtt, ádáz ellensége és üldözője volt Jézus követőinek. Amikor azonban Damaszkusz kapujánál a hang szólt hozzá, a menny fénysugara behatolt lelkébe, a kinyilatkoztatásban, amelyet a Megfeszítettről ott és akkor nyert, felismerte azt, aki elhívatva volt egész életét megváltoztatni. Ettől a pillanattól kezdve a dicsőség Ura iránti szeretet képezte életének legnagyobb célját, akinek szentjeit oly irgalmatlanul üldözte. Rá bízatott "ama titok kijelentése, amely örök időktől kezdve el volt hallgatva". (Rm. 16:25) "Ő nékem választott edényem - jelentette ki az angyal, amikor megjelent Anániásnak -, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és királyok és Izráel fiai előtt." (Ap. csel. 9:15)
  Pál hűsége Megváltója iránt sohasem ingott meg szolgálata hosszú ideje alatt. "Atyámfiai, én önmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna - írta a filippibelieknek -, de egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam mögött vannak, elfelejtem, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlve, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnan felülről való elhívása jutalmára." (Fil. 3:13-14)
  Pál élete tele volt különböző változatos munkával. Városról városra, területről területre utazva elbeszélte a kereszt történetét; lelkeket térített az
  
  Evangéliumhoz és gyülekezeteket alapított. Ezekről állandóan gondot viselt és számos levelet írt hozzájuk, amelyekben tanításokat közölt. Időközönként mesterségét folytatta, hogy megélhetését biztosítsa. De tevékeny életének közepette sohasem tévesztette szem elől az egyetlen nagy célt: felülről való elhívása betöltését.
  Pál életét mennyei légkör övezte, és aki érintkezésbe került vele, érezte Krisztussal való harmóniájának hatását. Az a tény, hogy saját életével példázta az általa hirdetett igazságokat, először meggyőző erőt kölcsönzött igehirdetéseinek. Ebben rejlik az igazság hatalma. A megszentelt élet keresetlen, öntudatlan befolyása a legmeggyőzőbb prédikáció a kereszténység mellett. Bizonyítékok, még ha nem is lehet megcáfolni őket, esetleg csak ellenszegülést váltanak ki, de az istenfélő élet példájában olyan erő rejlik, amelynek ellenállni teljes lehetetlenség.
  Az apostol szíve szeretetben lángolt a bűnösök iránt és minden igyekezete arra irányult, hogy lelkeket mentsen. Önmegtagadásban és kitartásban nem múlta felül egyetlen hittérítő sem. Az elnyert áldásokat olyan jutalomnak tekintette, amelyeket mások áldására kell használnia. Nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy a Megmentőről bizonyságot tegyen vagy segítsen a bajban lévőkön. Ha meghallgatásra talált, igyekezett szembeszállni a gonosszal és a hallgatókat elvezetni az igazság útjára.
  Pál sohasem feledkezett meg felelősségéről, amely rajta mint Krisztus szolgáján nyugodott. Isten felszólítja számadásra, ha lelkek az ő kötelességmulasztása következtében vesznek el. "Bizonyságot teszek előttetek a mai napon - jelentette ki -, hogy én mindenek vérétől tiszta vagyok." (Ap. csel. 20:26) "Amelynek lettem én szolgája az Isten sáfársága szerint - mondja az evangéliumról -, amelyet nékem adott rátok nézve, hogy betöltsem az Isten igéjét. Tudniillik ama titkot, mely el volt rejtve ősidők óta és nemzetségek óta, most pedig megjelentetett az Ő szenteinek, akikkel az Isten meg akarta ismertetni azt, hogy milyen nagy a pogányok között eme titok dicsőségének gazdagsága, az tudniillik, hogy
  a Krisztus ti köztetek van, a dicsőségnek ama reménysége. Akit mi prédikálunk, intvén minden embert és tanítva minden embert minden bölcsességgel, hogy minden embert tökéletesnek állassunk elő a Krisztus Jézusban. Amire igyekezem is, tusakodva az Ő ereje szerint, mely én bennem hatalmasan munkálkodik." (Kol. 1:25-29)
  Ezek a szavak Krisztus munkása elé a tökéletesség magas fokát állítják, amelyet azonban elérhet mindenki, aki rábízza magát a nagy Tanító vezetésére és naponta kíván tanulni Krisztus iskolájában. Az Isten hatalma határtalan, és az a prédikátor, aki nagy szükségben egyedül Krisztusra bízza
  
  magát, biztos lehet afelől, hogy elnyeri azt, ami hallgatói számára szükséges "mint élet illata, az életre".
  Pál apostol írásai igazolják, hogy az evangélium prédikátora példaképe legyen azoknak az igazságoknak, amelyeket hirdet, "senkit semmiben meg ne botránkoztassunk, hogy a szolgálatunk ne szidalmaztassék". Titushoz írja: "Az ifjakat hasonlóképpen intsed, hogy legyenek mértékletesek. Mindenben magadat add példaképül a jó cselekedetekben; a tudományban romlatlanságot, méltóságot mutatva, egészséges, feddhetetlen beszédet; hogy az ellenfél megszégyenüljön, semmi gonoszt ne tudjon rólatok mondani." (Tit. 2: 6-8; II. Kor. 6:3)
  Saját munkájáról a korinthusi hívőkhöz írt leveléből kaphatunk képet: "Ajánljuk magunkat mindenben mint Isten szolgái; sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongattatásban, vereségben, tömlöcben, háborúságban, küszködésben, virrasztásban, böjtölésben. Tisztaságban, tudományban, hosszútűrésben, szívességben, Szent Lélekben, tettetés nélkül való szeretetben, igazmondásban, Isten erejében; az igazság jobb és bal felől való fegyvereivel; dicsőség és gyalázat által, rossz és jó hír által; mint hitetők és igazak; mint ismeretlenek és mégis ismeretesek; mint megholtak, és ím élők; mint ostorozottak és meg nem ölöttek; mint bánkódók, noha mindig örvendezők; mint szegények, de sokakat gazdagítók; mint semmi nélkül valók és mindennel bírók." (II. Kor. 6:4-10)
  Pál szívét betöltötte a mélységes, megingathatatlan felelősségtudat, és szoros összeköttetésben munkálkodott azzal, aki az igazságosságnak, kegyelemnek és igazságnak forrása. Krisztus keresztjébe kapaszkodott mint az eredményesség egyetlen biztosítékába. A Megváltó szeretete volt az
  a soha meg nem ingatható alap, amely fenntartotta az önmagával vívott és a gonosz hatalmasságai elleni küzdelmében, mialatt haladt előre Krisztus szolgálatában, a világ elutasítása és ellenségei akadékoskodásai közepette.
  A gyülekezetnek a mostani veszélyes napokban egész munkáshadseregre van szüksége, akik Pálhoz hasonlóan kiképezték magukat használhatóságra, mélységes tapasztalattal bírnak isteni dolgokban és telve vannak megfontoltsággal és buzgósággal. Megszentelt, odaadó férfiakra van szükségünk, akik bátrak és igazak, akiknek lelkében Jézus rajzolódik ki, akikben "a dicsőségnek ama reménysége él". (Kol. 1:27) Akiknek ajkai szent tűztől érintve "hirdetik az Igét". (II. Tim. 4:17) Az ilyen munkások hiányában Isten ügye elerőtlenedik, és súlyos hibák - hasonlóan a halálos méreghez -
  szennyezik be az erkölcsi életet és homályosítják el az emberiség nagy részének reménységét.
  Ki fogja a hűséges, munkában kimerült zászlóvivők helyét betölteni,
  
  akik életüket feláldozták Isten igazságáért? Hajlandók-e ifjaink elfogadni atyáik kezéből a szent reménységet? Készülnek-e a hűségesek elköltözése után a megüresedett állások betöltésére? Figyelembe veszik-e az apostol felhívását, meghallják-e a kötelességteljesítésre hívó szózatot, az önzés és becsvágy kielégítését szolgáló serkentés közepette, amely ifjúságunkat el akarja csábítani?

Az igazság hirdetője.

  KRISZTUS A PÉLDAKÉPÜNK
  
  A mi Urunk Jézus Krisztus eljött erre a világra, hogy az embereknek fáradhatatlanul szolgálatára legyen. "Ő vette el a mi erőtelenségünket, és Ő hordozta a mi betegségünket" (Mt. 8:17), hogy az emberiségnek minden bajban segítségére legyen. Eljött, hogy elvegye a betegség, nyomorúság és a bűn terheit. Az volt a küldetése, hogy teljesen helyreállítsa az embereket, hogy egészséggel, békességgel és tökéletes jellemmel ruházza fel őket.
  Különféle körülmények között élő és különféle igényű emberek keresték meg, mégis senki sem távozott úgy, hogy ne kapott volna segítséget Tőle. A gyógyító erő folyama áradt belőle és az emberek meggyógyultak testben, lélekben és szellemben egyaránt.
  A Megváltó munkája nem volt helyhez vagy időhöz kötve. Irgalmassága nem ismert határt. Gyógyító és tanítói munkássága olyan nagy méreteket öltött, hogy Palesztinában nem volt elég nagy épület, amely a köréje gyűlt tömeget befogadhatta volna. Galilea zöldellő domboldalai, az országutak, a tengerpart, a zsinagóga és minden hely, ahová a betegeket vinni tudták - az Ő kórházává alakult. Minden nagy- és kisvárosban, faluban, amerre járt, a szenvedőkre helyezte kezét és meggyógyította őket. Ha bárhol az Ő üzenetének befogadására készséges szíveket talált, a mennyei Atya szeretetét hangsúlyozva vigasztalta őket. Egész nap szolgálatára állt azoknak, akik hozzá jöttek; este pedig azoknak szentelte figyelmét, akiknek napközben dolgozniuk kellett, hogy családjukat el tudják látni. Jézus hordozta az emberiség megmentése felelősségének óriási terhét. Tudta, hogy mindenki elvész, ha nem következik be határozott változás az emberiség
  
  alapelveiben és céljaiban. Ez volt az Ő lelkének terhe, és senki sem tudta felbecsülni, értékelni a Rá nehezedő súlyt. Magányos volt gyermekkorában, ifjúkorában és felnőttként is; és mégis a jelenlétében tartózkodni a mennyországot jelentette. Naponta érték a megpróbáltatások és a kísértések, napról napra kapcsolatba került a gonosszal és látta hatalmát azokon, akiket megáldani és megmenteni akart, mégsem vallott kudarcot és nem csüggedt el.
  Saját kívánságait minden dologban szigorúan a küldetésének rendelte alá. Megdicsőítette életét, mert életében mindent az Ő Atyja akaratának rendelt alá. Amikor ifjúkorában édesanyja a rabbik iskolájában találta és azt mondta: "Fiam, miért cselekedted ezt velünk?", Ő ezt válaszolta - és a válasza életművének alappillére volt: "Mi dolog, hogy engem kerestetek? Avagy nem tudjátok-e, hogy nékem azokban kell foglalatosnak lennem, amelyek az én Atyámnak dolgai?" (Lk. 2:48-49)
  Jézus élete állandó önfeláldozás, önmegtagadás volt. Nem volt otthona ebben a világban, hacsak jóindulatú barátok szállást nem adtak neki mint vándornak. Eljött, hogy értünk a legszegényebbek életét élje - a szegények és szenvedők között járjon és munkálkodjon. Elismerést és tiszteletet nem kapva járt-kelt az emberek között, akikért oly sokat tett.
  Mindig türelmes és derűs volt, és a szenvedők az élet és a békesség követeként üdvözölték őt. Látta a férfiak, nők, gyermekek és ifjak szükségleteit és így hívta őket: "Jöjjetek hozzám!"
  Szolgálata során Jézus több időt szentelt a betegek gyógyítására, mint tanításra. Csodatételei igazolták szavai igazságát, hogy nem lerontani, hanem megmenteni jött. Irgalmasságának híre megelőzte Őt, bármerre is járt. Megkönyörült az embereken és ők örvendeztek egészségüknek, próbálgatták újonnan kapott képességeiket. Tömegek gyűltek köréjük, hogy hallják tőlük, amelyeket az Úr velük cselekedett. Sokaknak az Ő hangja volt az első, amit hallottak, az Ő neve volt az első, amit kimondtak, az
  Ő arca volt az első, amelyet megláttak. Miért ne szerették volna Jézust és miért ne hirdették volna dicsőségét? Amint keresztülhaladt a városokon, olyan volt, mint egy eleven, életet és örömet árasztó folyam... A Megváltó a gyógyítás minden egyes alkalmát arra használta fel, hogy isteni alapelveket ültessen el az elmébe és a lélekbe. Ez volt munkájának célja. Földi áldásokban részesítette az embereket, hogy szívüket késztesse kegyelme evangéliumának befogadására.
  Jézus a legmagasabb helyet foglalhatta volna el a zsidó nemzet tanítói
  
  között, mégis inkább a szegényeknek hirdette az evangéliumot. Helységről helységre járt, hogy a fő- és mellékutak mentén élők hallhassák az igazság igéit. A tengerparton, a hegyekben, a nagyvárosok utcáin, a zsinagógában hallhatták hangját, amint az Írásokat magyarázta. Gyakran tanított a templom külső udvarában, hogy a pogányok is hallják szavait.
  Krisztus tanítása annyira eltért az írástudók és a farizeusok írásmagyarázatától, hogy felkeltette az emberek figyelmét. A rabbik hosszasan fejtegették a hagyományokat, emberi elméleteket és okoskodásokat. A Biblia helyét gyakran elfoglalták az emberek Szentírással kapcsolatos tanításai és írásai. Jézus tanításának témája azonban Isten igéje volt. A kérdezőknek egyszerűen így válaszolt: "Meg van írva", "Mit mond az Szentírás", "Hogy olvasod?" Ha bárkiben feltámadt az érdeklődés, legyen az barát vagy ellenség - minden alkalommal az Igét hirdette. Világosan és átható erővel képviselte az evangélium üzenetét. Szavai a fény özönével világítottak rá
  a pátriárkák és próféták tanításaira és a Szentírás új kinyilatkoztatásként hatott a hallgatókra. Soha azelőtt nem ismerték fel Isten Igéjének ilyen mély jelentéstartalmát.
  
  Krisztus tanításainak egyszerűsége
  
  Soha nem volt még olyan evangéliumhirdető, mint Jézus. Ő volt
  a Menny Fejedelme, mégis megalázta magát és felvette a mi természetünket, hogy ott találkozzon az emberekkel, ahol éppen tartózkodnak. Krisztus, a Szövetség Angyala elhozta minden embernek, szegénynek és gazdagnak, szabadnak és szolgának a megváltás üzenetét. Hírneve - mint Nagy Orvosé - elterjedt egész Palesztinában. A betegek eljöttek a helyekre, ahol azt remélték, hogy keresztülhalad, és segítségért folyamodtak hozzá. Ugyanezt tették sokan, akik vágytak szavait hallani és keze érintésében részesülni. Így járt-kelt városról városra, helységről helységre az Evangéliumot prédikálva és a betegeket gyógyítva a Dicsőség Királya, az emberiség szegényes öltözetében.
  Részt vett a nagy évi ünnepeken; a külső ceremóniában teljesen elmerült tömegnek a mennyei dolgokról beszélt és kinyilatkoztatta előttük az örökkévalóságot. Mindenkinek adott kincset a bölcsesség tárházából. Olyan egyszerűen beszélt, hogy nem tudták félreérteni! Az Ő sajátos módján segített mindenkin, aki bánatban, szomorúságban volt. Gyöngéd, szeretetteljes jósággal kezelte a bűnbeteg lelkeket, akiknek gyógyulást és erőt hozott.
  
  Mint a legnagyobb tanítók fejedelme, olyan területeken közelítette meg az embereket, ahol a legtöbb ismerettel bírtak. Olyan módon hozta elébük az Igazságot, hogy az mindenkor a legszentebb emlékekkel és rokonszenvvel fonódott egybe hallgatóiban. Oly módon tanított, hogy érezték, mennyire szívén viseli és magáévá teszi érdekeiket és boldogságukat. Tanítása annyira közvetlen volt, példázatai annyira találóak, szavai annyira részvétteljesek és nyájasak, hogy hallgatóit teljesen magával ragadta. A szegényekkel való társalgásban tanúsított egyszerűsége és komolysága megszentelte minden egyes szavát.
  
  Nincs különbség gazdag és szegény között
  
  "Micsoda tevékeny életet élt! Napról napra látták, amikor meglátogatta
  a nyomorúságot és a szükséget szenvedők lakóházait, ahová a csüggedteknek reménységet, a nyomorgóknak békességet vitt. Jóságosan, szeretettel és irgalommal járt-kelt, felemelte a lesújtottakat, megvigasztalta a szomorkodókat. Áldást árasztott, amerre csak ment.
  Mialatt Jézus a szegényeknek szolgált, igyekezett a gazdagokat is megközelíteni. Kereste a gazdag és művelt farizeus, a zsidó nemes és a római főember ismeretségét. Meghívásaikat elfogadta, részt vett ünnepségeiken, megismerkedett szokásaikkal és foglalkozásaikkal, hogy szívükhöz közelebb jusson és kinyilatkoztathassa előttük az örök kincseket.
  Krisztus azért jött a világra, hogy megmutassa, ha az ember elfogadja
  a felülről jövő erőt, tiszta, feddhetetlen életet élhet. Fáradhatatlan türelemmel és részvétteljes szolgálatkészséggel igyekezett betölteni az emberek szükségleteit. A kegyelem gyöngéd érintésével kiűzte a lélekből a kétséget és a nyugtalanságot. Az ellenségeskedést szeretetre és a hitetlenséget bizalommá változtatta.
  Jézus előtt nem volt különbség nemzetiség, rang, hitvallás között. A farizeusok és írástudók szerették volna a menny adományait egy helyre és népre korlátozni és a világban levőket abból kirekeszteni. Azonban Jézus eljött, hogy minden válaszfalat ledöntsön. Eljött megmutatni, hogy az irgalmasság és szeretet adományai olyan korlátlanok, mint a levegő, a világosság, vagy az eső, amely felfrissíti a földet.
  Krisztus élete egy olyan hitet alapozott meg, amelyben nincs kaszt, olyan vallást, amely által zsidók és pogányok, szabadok és szolgák egyetemes testvériségben egyesülve mindannyian egyenlők Isten előtt. Eljárását
  
  semmiféle világi okoskodás sem befolyásolta. Nem tett különbséget szomszéd és idegen, barát és ellenség között. Minden lélek, amely az élet vizét szomjúhozta, megindította szívét.
  Egyetlen embert sem mellőzött Jézus Krisztus, hanem igyekezett a megmentő gyógyírt mindenkihez eljuttatni. Bármilyen társaságban időzött, olyan tanítást nyújtott, amely az időpontnak és a körülményeknek megfelelt. Minden mulasztás vagy sértés, amelyet az emberek egymással szemben elkövettek, csak még jobban meggyőzte Őt istenemberi részvétének szükségességéről. Igyekezett a legdurvábbak és leghitványabbak szívébe is reménységet önteni, s biztosította őket, hogy feddhetetlenekké és tisztákká válhatnak, és olyan jellemhez juthatnak, amely Isten gyermekeivé teszi őket.
  Sokszor találkozott lelkekkel, akik Sátán hatalmába kerültek és nem volt erejük levetni béklyóikat. Az ilyen elcsüggedt, beteg, megkísértett, elbukott lelkekhez Jézus a leggyöngédebb részvétszavakat intézte, amelyekre éppen szükségük volt. Találkozott másokkal, akik komoly harcot vívtak a lélek ellenségével; az ilyeneket bátorította és biztosította a győzelemről, mivel Isten angyalai velük vannak és megszerzik a győzelmet.
  A vámszedők asztalánál megbecsült vendégként ült, és együttérzésével, barátságával kimutatta, hogy elismeri az emberiség méltóságát. Az emberekben vágy ébredt, hogy méltóvá váljanak bizalmára. Szavai áldást hozó és életadó erővel hullottak szomjazó lelkükbe. Új elhatározások ébredtek bennük és a társadalom kivetettjei előtt új és szebb jövő lehetősége nyílt meg.
  Zsidó létére Jézus mégis nyíltan és szabadon érintkezett a samáriaiakkal és figyelmen kívül hagyta népe farizeusi szokásait. Az előítéletek ellenére is elfogadta a megvetettek vendégszeretetét. Házaikban aludt, együtt étkezett velük asztaluknál, elfogadta a kezük által készített és felkínált ételeket, utcáikon tanított és a legelőzékenyebb barátsággal és udvariassággal bánt velük. És mialatt szívüket magához vonzotta az emberi részvét köteleivel, isteni kegyelme elhozta számukra azt az üdvöt, amelyet a zsidók elvetettek." (A nagy Orvos lábnyomán 19-20.

A prédikátorok felelősége!

  Pál apostol így ír Timótheusnak: "Kérlek azért az Isten és Krisztus Jézus színe előtt, aki ítélni fog élőket és holtakat az Ő eljövetelekor és az Ő országában. Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmatos és alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással!" (II. Tim. 4:1-2)
  Ez a komoly és ünnepélyes megbízatás, melyet olyan buzgó és hűséges
  
  szolgához intézett Pál apostol, mint Timótheus volt, erős bizonyíték
  a munka fontosságára és felelősségére nézve, amely az evangélium prédikátorára hárul. Pál az Isten ítélőszéke előtt kéri fel Timótheust és parancsolja meg neki, hogy az Igét hirdesse, ne pedig emberek beszédeit és szokásait. Legyen kész minden kínálkozó alkalommal bizonyságot tenni Istenről, akár nagy gyűléseken, akár családi körben, úton vagy otthon, barátoknak vagy ellenségnek, biztonságban vagy nehézségek között, veszélyek, gyalázat és veszteségek között.
  Timótheus szelíd lelkű, engedékeny természetű volt. Miután Pál félt attól, hogy e tulajdonságai miatt visszariad munkája lényeges részétől, felhívja, hogy a bűnt hűségesen feddje és élesebben intse meg azoknál, akik súlyos bűnöket követnek el. Azonban "teljes béketűréssel, tanítással" történjék ez. Mutassa be Krisztus türelmét, szeretetét és az Ige igazságaival magyarázzon és erősítsen.
  A bűnt gyűlölni és feddeni, egyszersmind részvétet és gyengédséget mutatni a bűnös iránt: nagyon nehezen megvalósítható feladat. Minél komolyabbak saját erőfeszítéseink a szív és az életszentség elérésére, annál erősebben érezzük a bűn súlyát és annál erősebb lesz ellenszenvünk iránta. Óvakodnunk kell a helytelen szigorúságtól, a bűnössel szemben mégis óvatosnak kell lennünk, hogy a bűn nagy horderejét szem elől ne tévesszük. Szükséges, hogy Krisztushoz hasonló türelmet és elnézést tanúsítsunk a tévelygővel szemben - de az a veszély is fennáll, hogy oly nagy türelmet tanúsítunk tévelygése iránt, hogy az illető azt gondolja,
  ő nem is érdemli meg a feddést, és elutasítja mint indokolatlan és igazságtalan figyelmeztetést.
  
  A lelkekért hordott teher
  
  Isten szolgáinak szoros összeköttetésben kell lenniük Krisztussal és minden dologban az Ő példáját kövessék: az élet tisztaságában, önmegtagadásban és jó cselekedetekben, szorgalomban és kitartásban. Figyelmünk arra irányuljon, hogy lelkeket nyerjünk meg Isten országának. Bánkódva a bűn felett, türelmes szeretettel dolgozzanak a munkások, ahogyan Krisztus dolgozott, határozottan, állandóan kitartva erőfeszítéseikben.
  Welch János, az evangélium egyik prédikátora, annyira nagy felelősséget érzett a lelkekért, hogy gyakran felkelt éjjel ágyából és Istenhez imádkozott a megmentésükért. Amikor egyszer felesége kérlelte, hogy gondoljon
  
  egy kicsit az egészségére, és ne tegye ki magát a hidegnek ily módon, azt felelte: "Ó, asszony, háromezer lélek üdvösségéért vagyok felelős, és nem tudom, hogy Ők miként állnak az Isten előtt!"
  "Egy városban kutat ástak. Amikor a munka majdnem befejeződött,
  a föld meglazult az egyik oldalon és eltemetett egy férfit, aki még lenn tartózkodott a munkánál. A segélykiáltás azonnal felhangzott és a munkások, földművesek, kereskedők, tisztviselők haladéktalanul a segítségére siettek. Gyorsan köteleket, létrákat, lapátokat és ásókat hoztak elő. "Mentsétek meg, mentsétek meg!" - kiáltottak. Az emberek teljes erejükkel dolgoztak, amíg homlokukon gyöngyözött az izzadság és karjuk reszketett az erőfeszítéstől. Végül ledugtak hozzá egy csövet és azon keresztül kiáltottak neki, ha lehet, adjon feleletet. A felelet meg is jött: "Még élek, de dolgozzatok gyorsan, félelmetes itt lenn!" Örömmel feszítették meg újból erőiket. Végül elérték a betemetett férfit, kimentették, és a hangos örömujjongás az egekig ért fel. "Megmentettük!" - viharzott végig a város utcáin."
  Vajon túl nagy volt az öröm, nagy volt a buzgóság, túl komoly a részvét, túl nagy a lelkesedés egyetlen ember megmentéséért? Bizonyára nem! Azonban mit jelent a földi élet elvesztése egy lélek elvesztéséhez képest? Ha már egy élet elvesztésének veszélye ilyen nagy részvétet ébreszt az emberi szívben, nem kellene-e Isten szolgáinak a lelkek megmentéséért végzett munkájukban éppoly buzgalmat kifejteniük, amint cselekedték itt egy férfi életéért, akit a föld eltemetett?
  
  Éhezve az élet kenyerét
  
  Egy istenfélő asszony ezt a megjegyzést tette: "Ó, ha csak azt a tiszta evangéliumot hallhatnánk, amelyet régente hirdettek a szószékről! A mi prédikátorunk jó ember, de nem ismeri fel a nép lelki szükségletét. A golgotai keresztet felöltözteti szép virágokkal, amelyek elrejtenek minden
  szégyent és gyalázatot. Az én lelkem éhezi az élet kenyerét. Mennyire felfrissítené a lelkek százait - amilyen én is vagyok -, ha valami egyszerűt, világosat, igeit hallanánk, ami szívünket táplálná!"
  Szükség van a hit embereire, akik nemcsak prédikálni, hanem szolgálni akarnak a népnek. Olyan férfiakra van szükség, akik állandóan Istennel járnak, akik eleven összeköttetésben állnak a mennyel, kiknek szavai oly erősek, hogy szívbeli meggyőződéshez vezetnek. A prédikátorok ne azért dolgozzanak, hogy képességeiket és ismereteiket fejlesszék, hanem hogy az igazság, mint a Mindenható nyila, utat törhessen az emberi szívhez.
  
  Egy Biblia-felolvasás olyan mély hatást gyakorolt a gyülekezet tagjaira, hogy valaki ezt a kérdést intézte a prédikátorhoz:
  - Hiszi ön komolyan azt, amit prédikál?
  - Természetesen! - hangzott a felelet.
  - Tényleg úgy van, ahogyan ön mondta? - folytatta a kérdező.
  - Bizonyosan! - és a prédikátor elővette a Bibliáját.
  - Ó, ha ez igaz, akkor mit cselekedjünk mi? - kiáltott az ember.
  Mit cselekedjünk mi? A prédikátor felfigyelt a mi szócskára. Mit érthetett ez a férfi ezalatt? A kérdés a szívébe hatolt. Elment és komolyan könyörgött az Úrhoz, hogy adja tudtára, mit kell tennie. Ima közben leküzdhetetlen erővel szakadt rá a gondolat, hogy egy halandó világnak kell elvinnie az örök élet ünnepélyes üzenetét. Három hétig nem lépett a szószékre, mert kereste a válasz e kérdésre: "Mit cselekedjünk mi?"
  Aztán a Szentlélektől felkenve, újra felvette tisztségét. Felismerte, hogy prédikációi eddig kevés hatást gyakoroltak hallgatóira. Most azonban hatalmas felelősséget érzett a lelkekért. Amikor fellépett a szószékre, nem volt egyedül. Sok munka várt rá, de ő tudta, hogy Isten segíteni fogja. Hallgatói előtt az Üdvözítőt emelte fel és az Ő csodálatos szeretetét. Prédikálta Isten Fiát és csakhamar nagy hitbeli ébredés volt tapasztalható, amely kiterjedt a környező gyülekezetekre is.
  
  Krisztus munkájának sürgőssége
  
  Ha a mi prédikátoraink felismernék, hogy a Föld lakosai milyen hamar állíttatnak az Isten ítélőszéke elé, akkor sokkal buzgóbban igyekeznének Krisztushoz vezetni férfiakat és nőket. Nemsokára elérkezik mindenki számára az utolsó próba. Csak még egy kis ideig hangzik a kegyelmes hívás: "Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyék!" (Jn. 7:37) Isten elküldi az evangéliumi meghívót minden néphez. Bárcsak hírnökei oly fáradhatatlanul, összhangban dolgoznának, hogy mindenki felismerné rajtuk, hogy Jézussal vannak és tőle tanulnak!
  Áronról, a főpapról megíratott: "És viselje Áron az Izráel fiainak neveit az ítélet hósenén, az ő szíve felett, amikor bemegy a szenthelyre, emlékeztetőül az Úr előtt szüntelen." (II. Móz. 28:29) Milyen gyönyörű, kifejező kép ez Krisztus változhatatlan szeretetéről, ahogyan gyülekezete iránt érez. A mi nagy Főpapunk, akinek Áron volt az előképe, szívén hordja népét. Nem kell-e földi szolgáinak hasonlóképpen képviselni az Ő szeretetét, részvétét és gondoskodását?
  
  Csak isteni erő lágyíthatja meg a bűnös szívét és viheti őt mint bűnbánót Krisztushoz. Nagy reformátorok és tanítók: Luther, Melanchton, Wesley, Whitefield sem tudtak saját erejükből befolyást gyakorolni a szívekre. Isten beszélt általuk. E férfiak érezték a magasabb erő befolyását és engedték ellenállás nélkül működni magukban. Aki ma teljesen megfeledkezik magáról és a lélekmentési munka eredményében teljesen Istenre bízza magát, részesül az isteni segítségben és fáradozásai dicsőségesen mutatkoznak meg lelkek megmentésében.
  Kénytelen vagyok elmondani, hogy sok prédikátorunk munkájából hiányzik az erő. Isten várja, hogy kiterjessze kegyelmét rájuk, de ők egyik napot a másik után mulasztják el és megelégszenek a formai, hideg hittel. Hirdetik ugyan az igazság tanait, de hiányzik belőlük az életerő, amely
  a mennyel való összeköttetésből származik, és bevési a kimondott szavakat az emberi szívbe. Félálomban élnek, mialatt körülöttük lelkek vesznek el sötétségben és tévelygésben.
  Isten szolgái, ha szívetek Krisztus és embertársaitok iránti szeretetben lángol, igyekezzetek a lelkeket felrázni, akik meghaltak törvényszegéseikben és bűneikben! Komoly könyörgéseitekkel és intéseitekkel hassátok át lelkiismeretüket! Bensőséges imáitok lágyítsa meg szívüket és bűnbánóan vezessétek el őket az Üdvözítőhöz. Ti vagytok Krisztus földi követei, hogy hirdessétek üdvüzenetét. Gondoljátok meg, hogy az odaadás és bölcsesség hiánya döntő lehet egy lélek számára, amely ezáltal örök pusztulásba merül. Nem engedhetitek meg magatoknak, hogy figyelmetlenek és közömbösek legyetek! Erőre van szükségetek és Isten azt bőségesen akarja nyújtani nektek. Ő csak alázatos, megtört szívet kíván tőletek, amely kész hinni és ígéretét elfogadni. Csupán fel kell használnotok az eszközöket, amelyeket Isten elétek helyezett, és akkor elnyeritek az áldást.
  
  A JÖVŐ KILÁTÁSAI
  
  Közeledünk e föld történelmének befejezéséhez. Nagy munka áll előttünk: az utolsó üzenetet vinni a bűnbe süllyedt világnak. Az ekétől, a szőlőhegyről és különféle más foglalkozásokból hívatnak el férfiak és küldetnek el az Úr által, hogy ezt az üzenetet hirdessék a világnak.
  A világot összetartó eresztékek megrendültek. Ha körültekintünk, kilátásaink csüggesztőnek tűnnek. Krisztus azonban épp azokat a férfiakat és nőket hívja, akik elcsüggesztenek bennünket. Ő olyan tulajdonságokat lát
  
  bennük, amelyek alkalmassá teszik őket, hogy szőlőskertjében munkálkodjanak. Ha ők készségesek folyamatosan tanulni, gondviselése által alkalmassá teszi őket oly munka végzésére, amely nem nő túl képességeiken. A Szentlélek kiárasztása által erőt kölcsönöz majd bizonyságtevésüknek.
  Sok terméketlen és még műveletlen területet a kezdőknek kell megművelniük. Az a tekintet, amellyel az Üdvözítő nézi a világot, sok munkásban bátorságot ébreszt, akik ha alázattal elindulnak és egész szívükkel fáradoznak, akkor az adott helyen és időben alkalmas embereknek bizonyulnak majd.
  Krisztus látja a világ minden nyomorúságát és kétségbeesését. Ez olyan látvány, amely a legjobb prédikátorokat is annyira elbátortalanítaná, hogy nem ismernék fel, miként kezdjék el az emberek felemelését a létra legalsó fokáról. Pontosan előírt munkatervük értéktelenné válna. A létra magasabb fokán állva ezt mondanák: "Jöjjetek fel ide, ahol mi vagyunk!"
  A szegény lelkek azonban nem tudnák, hogy hova helyezzék lábukat.
  Krisztus szíve felüdül, amikor megpillantja azokat, akik a szó legteljesebb értelmében szegények. Örvendezve látja azokat, akiket bántanak és mégis szelídek. Örvendezve látja azokat, akik éhezik az igaz életet. Örülni tud annak a helyzetnek is, amely sok prédikátort elbátortalanítana. Tévelygő kegyességünket helyesbíti azáltal, hogy a szegényekért és a nyomorgókért végzett munka terhét olyan emberekre helyezi, akiknek a szíve együtt tud érezni a tudatlanokkal és mellőzöttekkel.
  Az Úr ezeket a munkásokat megtanítja, hogyan kezeljék azokat, akiken segíteni kívánnak. Bátorságot nyernek, ha látják, miként nyílnak meg az ajtók előttük, ahol orvosi missziómunkát végezhetnek. Mivel nem bíznak önmagukban, egyedül Istennek adnak minden dicsőséget. Kezük esetleg durva és ügyetlen, de szívüket a részvét hatja át és irányítja. Teljesen betölti őket a vágy, hogy enyhítsék a temérdek nyomorúságot. Krisztus itt van, hogy segítségükre legyen. Ő azokon keresztül munkálkodik, akik irgalmasságot ismernek fel a nyomorúságban és nyereséget minden dolog elvesztésében. Ha a Világ Világossága elhalad mellettük, kiváltságok észlelhetők minden nehézségben, rend látszik a zűrzavarban és Isten bölcsessége és munkája abban, amit kudarcnak véltünk.
  Kedves Testvérek! Lépjetek szoros érintkezésbe hivatásotokban az emberekkel! Emeljétek fel a lesújtottakat. A szerencsétlenségekre úgy tekintsetek, mint titkos áldásokra, a fájdalmakra, mint kegyelmi bizonyságokra. Munkálkodjatok úgy, hogy remény virágozzék ki a kétségbeesés helyén.
  
  Az egyszerű emberek is foglalják el helyüket mint munkások Isten művében. Ha közösséget vállalnak embertársaik nyomorúságával, ahogyan az Üdvözítő osztozott az emberiség fájdalmaiban, akkor hit által meglátják, hogy az Úr együtt munkálkodik velük.
  "Közel van az Úrnak nagy napja, közel van és igen siet." (Sof. 1:14) Szeretném minden munkásnak odakiáltani: Hitben menj előre, és az Úr veled lesz! Azonban virrassz és imádkozz! Ebben rejlik eredményednek titka. Az erő Istentől jön. Munkálkodj teljesen benne bízva és ne feledkezz meg arról, hogy munkatársa vagy. Ő a te segítőd. Erőd Tőle származik. Ő lesz bölcsességed, igazságosságod, megszentelődésed és megváltásod. Hordozd Krisztus keresztjét, tanulj Tőle naponta szelídséget és alázatot. Ő a te vigaszod és felüdülésed." (Testimonies VII. kötet 270-272. o.)
  Jézus ismeri a világ nyomorúságának és kétségbeesésének mélységeit. Ő tudja, milyen eszközökkel hozható gyógyulás. Mindenütt lelkeket lát sötétségben, lesújtottan a bűntől, bánattól és fajdalomtól. Látja azonban
  a lehetőségeiket is: látja a magasztos célt, amelyet elérhetnek. Noha emberek visszaéltek a kegyelemmel, elvesztegették tálentumaikat, Isten-képmásuk méltóságát elveszítették, de megváltásuk mégis dicsőíti a Teremtőt.
  Krisztus örvendett, hogy többet tehet követőiért, mint amennyit kérni vagy elgondolni tudnak. Tudta, hogy az igazság a Szentlélek mindenható hatalmával felövezve győzelmet arat a gonosszal vívott harcban és a véráztatta zászló diadalmasan leng majd az Ő követői felett. Tudta, hogy a Benne bízó tanítványok élete hasonló lesz az Övéhez: szakadatlan győzelmek sorozata, amely nem annak tűnik most, de majd annak ismerik az örökkévalóságban.
  "Azért beszéltem ezeket néktek - mondta Jézus -, hogy békességetek legyen énbennem. E világon nyomorúságotok lesz; de bízzatok: én meggyőztem a világot." (Jn. 16:33) Krisztus nem gyengült el, sohasem bátortalanodott el; és az
  Ő követőinek a kitartó hit bizonyítékaivá kell lenniük. Éljenek úgy, ahogyan Ő élt, dolgozzanak úgy, amint Ő dolgozott, mert Tőle függnek mint Mesterüktől.
  Bátornak, kitartónak, tetterősnek kell lenniük! Ha látszólag leküzdhetetlen akadályok állják is útjukat, tovább kell haladniuk kegyelmével. Ahelyett, hogy a nehézségek miatt panaszkodnának, győzzék le azokat! Semmi miatt ne essenek kétségbe, hanem mindent reméljenek: Krisztus összekötötte őket Isten trónjával, hasonlíthatatlan szeretetének aranyláncával. Azt akarja, hogy részesei legyenek a világegyetem legnagyobb befolyásainak,
  
  amelyek minden erő forrásától származnak. Akarja, hogy legyen hatalmuk ellenállni a gonosznak. Ez olyan hatalom, amelyet sem
  a föld, sem a pokol, sem a halál legyőzni nem tud, olyan hatalom, amely képessé tesz a győzelemre, miként Krisztus is győzött!

A világ a szántóföld.

 

  "Amikor pedig a galileai tenger mellett járt Jézus, látott két testvért, Simont, akit Péternek neveznek, és Andrást, az ő testvérét, amint a tengerbe hálót vetettek; mert halászok voltak. És mondta nekik: Kövessetek engem, és azt művelem, hogy embereket halásszatok. Azok pedig azonnal otthagyták a hálókat, követték Őt. És onnan továbbmenve, látott más két testvért, Jakabot, a Zebedeus fiát, és Jánost, annak testvérét, amint a hajóban atyjukkal, Zebedeussal a hálóikat kötözgették; és hívta őket. Azok pedig azonnal otthagyták a hajót és atyjukat, követték Őt." (Mt. 4:18-22)
  Az a gyors, habozás nélküli engedelmesség e férfiak részéről, a jutalom bármely kilátása nélkül, meglepőnek tűnik, de Krisztus szava olyan meghívás volt, amely ellenállhatatlan erőt rejtett magában. Krisztus ezekből
  a szegény halászokból - összekötve őket magával - eszközöket alkotott, akik lelkeket ragadnak ki Sátán rabságából és Isten szolgálatába állítják őket. Tanúi lettek ebben a munkában és Isten igazságát vitték el a világnak, hagyományoktól és emberi okoskodásoktól mentesen. Amennyiben gyakorolják magukat az Ő erényeiben és Vele együtt járnak, dolgoznak, akkor emberhalászokká válnak. Az első tanítványok így hívattak el az evangélium szolgálatára. Három éven át munkálkodtak Üdvözítőjükkel együtt, és így készítette elő őket tanításaival, gyógyításaival és példaadásával az általa megkezdett munka folytatására. Őszinte hittel és tiszta, alázatos szolgálattal tanultak meg a tanítványok Isten ügyében felelősséget hordozni.
  Sok tanítást nyerhetünk az apostolok tapasztalataiból. Ezek a emberek acélos szilárdsággal ragaszkodtak az alapelvekhez. Olyan emberek voltak, akik nem tévelyegtek és nem csüggedeztek. Telve voltak tisztelettel és buzgósággal Isten iránt, telve nemes szándékkal és igyekezettel. Jóllehet természettől fogva gyengék és erőtelenek voltak, mint azok is valamennyien, akik ma állnak kapcsolatban a művel, azonban minden bizalmukat Istenbe helyezték. Gazdagok voltak, gazdagok a gondolkodás és a lélek műveltségében. Ennek az adománynak részese lehet mindenki, akinek Isten az Első és az Utolsó és a Legjobb minden dologban! Sokáig küzdöttek, míg megtanulták a Krisztus iskolájában kapott leckéket, de fáradalmaik nem voltak hiábavalók. A minden hatalom forrásával kötötték össze magukat. Vágyakoztak az örök igazságok mélyebb, nagyobb, kiterjedtebb megértésére, hogy a szükséget szenvedő világnak eredményesen tárhassák fel az igazság kincseit.
  Ilyen jellemvonásokkal bíró munkásokra van szükség most, akik minden
  
  fenntartás nélkül adják oda magukat a munkának, hogy Isten országát egy bűnben veszteglő világnak bemutathassák. Az emberek gondolkodó férfiakat kívánnak, akik az isteni alapelvek szerint cselekszenek, akik állandóan növekednek értelemben és ítélőképességben. Hatalmas szükség van emberekre, akik eredményesen használják a sajtót, hogy szárnyakat adjanak az igazságnak és az gyorsabban eljusson minden néphez és nyelvhez.
  
  Evangéliumot minden országnak!
  
  Az igazság fénye ragyogjon mindenfelé, hogy a szívek felébredjenek és megtérjenek! Hirdetni kell az evangéliumot minden országban. Isten szolgái közel és távol munkálkodjanak, nagyobbítsák meg a szőlőskert már beültetett helyeit és menjenek el távoli helyekre is. Dolgozni kell, míg nappal van, mert eljő az éjszaka, amikor már senki sem munkálkodhat. El kell vezetni a bűnösöket a keresztre felemelt Üdvözítőhöz és sokaknak kell mondaniuk: "Ímé Istennek ama Báránya, Aki elveszi a világ bűneit." (Jn. 1:29) Szükség van gyülekezetek alapítására és tervek kidolgozására, hogy a fiatal gyülekezetek tagjai munkába kezdhessenek. Ha a munkások Isten iránti buzgósággal és szeretettel mennek ki, a gyülekezetek otthon maradt tagjai is erőt nyernek, mivel a munkások eredményét minden egyháztag mély, személyes érdeklődéssel figyeli majd.
  Komoly, önmagukat feláldozó férfiakra és nőkre van szükség, akik erős kiáltással és könnyek között jönnek Istenhez és könyörögnek a pusztulás szélén álló emberekért. Nincsen aratás magvetés nélkül és nincsen eredmény erőfeszítés nélkül. Ábrahám felszólíttatott, hogy hagyja el rokonságát és a pogányok fényhordozója legyen. Minden ellenvetés nélkül engedelmeskedett, "és kiment, nem tudva, hová megy". (Zsid. 11:8) Így kell elmenni Isten szolgáinak ma is, ahová Isten elhívja őket: telve bizalommal, hogy vezetni fogja őket és munkájukat eredményessé teszi.
  A világ jelenlegi rettenetes állapota arra a gondolatra késztethetne bennünket, hogy Krisztus halála majdnem hiábavaló volt és Sátán diadalmaskodott. A Föld lakóinak többsége átpártolt az ellenséghez. Bennünket azonban nem csalt meg. Sátán látszólagos győzelme ellenére Krisztus folytatja munkáját a menny Szentélyében és a Földön is. Isten Igéje leírja azt a bűnösséget és romlottságot, amely az utolsó napokban lesz. Amint látjuk a jövendölés beteljesedését, hitünk erősödjön meg Krisztus országának végleges győzelmében, és lássunk hozzá megújult bátorsággal a számunkra kiosztott munkához.
  
  Hirdetni kell a komoly, ünnepélyes, intő üzenetet a legnehezebb területeken, a legistentelenebb városokban, minden helységben, ahol a hármas angyali üzenet fénye még nem virradt fel. Minden egyes léleknek meg kell hallani a hívást a Bárány menyegzőjére. Hirdetni kell faluról falura, városról városra, országról országra a korszerű igazság üzenetét, nem pompával, hanem a lélek erejével. Ha az isteni alapelveket - amelyek Üdvözítőnket késztették lejönni a Földre, hogy szóban és életében azokat kinyilvánítsa - az evangélium egyszerűségében tárják fel, akkor az üzenet hatalma érezteti hatását. Korunkban az örök élet forrásából eredő új életnek kell áthatnia minden munkást. Ó, milyen kevéssé fogjuk fel küldetésünk nagyságát! Komoly, határozott hitre van szükségünk és megingathatatlan bátorságra. Kevés időnk van a munkára, ezért fáradhatatlan buzgalommal kell munkálkodnunk.
  "A szántóföld pedig a világ." (Mt. 13:38) Mi jobban megértjük ma, hogy ez a kijelentés mit jelent, mint az apostolok, akik megbízatást kaptak az evangélium prédikálására. Az egész világ egy hatalmas misszióterület, és bennünket, akik az evangéliumi üzenetet már régóta ismerjük, bátorítson az a gondolat, hogy egykor oly nehezen megközelíthető területek elérése már nem ütközik semmiféle nehézségbe. Országok, melyek eddig elzárkóztak, most nyitva állnak és könyörögnek Isten Igéjének magyarázatáért. Királyok és magas állású férfiak megnyitják sokáig zárva tartott kapuikat és belépésre kérik fel a kereszt hőseit. Az aratás valóban hatalmas. Egyedül az örökkévalóság nyilvánítja majd ki a most bölcsen felhasznált alkalmak eredményeit. A Gondviselés készíti az utat számunkra és a Végtelen Erő együtt munkálkodik az emberi erőfeszítéssel. Vaknak kell lenni a szemnek, amely nem látja meg az Úr működését, és süketnek a fülnek, amely nem hallja meg az igaz Pásztor kiáltását juhaihoz.
  Krisztus vágyódik befolyását érvényesíteni minden ember értelmén, hogy minden lélekre rávésse képmását és jellemét. Már földi tartózkodása alatt vágyott részvétre és együttmunkálkodásra, hogy országa kiterjedhessen és magába foglalja az egész világot. Ez a Föld Krisztus megvásárolt tulajdona és szeretné azt szabad, tiszta és szent emberekkel benépesíteni.
  "Aki az előtte levő öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett..." (angol fordítás: "Aki az előtte levő öröm miatt..."). (Zsid. 12:2)
  Földi zarándokútját megkönnyítette az a gondolat, hogy sok fáradozása nem lesz hiábavaló, hanem visszaszerzi az embereket Isten hűséges alattvalóinak. Még most is győzelmeket kell kivívni a világért feláldozott vér
  
  segítségével, amelyek örök dicsőséget szereznek Istennek és a Báránynak. A pogányokat örökségül kapja és tulajdonai lesznek a világ legtávolabbi részei. Krisztus "lelke szenvedése folytán látni fog és megelégszik" (Ésa. 53:11).
  "Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt. Mert ímé, sötétség borítja a földet, és éjszaka a népeket, de rajtad feltámad az Úr, és dicsősége rajtad megláttatik. És népek jönnek világosságodhoz, és királyok a néked feltámadt fényességhez. Emeld fel köröskörül szemeidet és lásd meg: mindnyájan egybegyűlnek, hozzád jönnek, és leányaid ölben hozatnak fel. Akkor meglátod és ragyogsz örömtől, és remeg és kiterjed szíved, mivel hozzád fordul a tenger kincsözöne, és hozzád jő a népek gazdagsága." (Ésa. 60:1-5)
  "Mint a föld megtermi csemetéjét, és mint a kert kisarjasztja veteményeit, akként sarjasztja ki az Úr Isten az igazságot s a dicsőséget minden nép előtt." (Ésa. 61:11)
  A tanítványoknak adott megbízatás nekünk is szól. Ma ugyanúgy, mint akkor, a megfeszített és feltámadt Üdvözítőt kell felmagasztalni azok előtt, akik Isten és reménység nélkül élnek a világban. Az Úrnak szüksége van pásztorokra, tanítókra és evangélistákra. Ajtóról ajtóra kell hirdetni szolgáinak az üdvösség üzenetét. Minden néphez, nyelvhez és nemzethez el kell vinni a hírt a Krisztus általi bűnbocsánatról. Ne erőtlen, élettelen kifejezésekkel terjesszék az üzenetet, hanem világos, határozott, megindító szavakkal. Százan és százan várnak intésre, hogy mentsék meg életüket. A világnak a keresztényben kell a kereszténység erejének bizonyságát látnia. Nemcsak egyes helyeken, hanem az egész világon mindenütt szükség van az irgalmasság üzenetére.
  Aki szemléli Jézus páratlan szeretetét, az gondolataiban nemesebb lesz, szívében megtisztul és jellemében megváltozik. Kimegy, hogy világítson
  a világban és ezt a titokzatos szeretetet bizonyos mértékben visszasugározza. Minél többet elmélkedünk Krisztus keresztjén, annál inkább azonosítjuk magunkat az apostol kijelentéseivel: "Nékem pedig ne legyen másban dicsekedésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében." (Gal. 6:14)

Aki hívott minket szent hívással

 

  KRISZTUS HELYETT

 

  
  A földi történelem minden idejében voltak Istennek emberei, akik meg tudták ragadni a kínálkozó alkalmakat. Nekik mondta az Úr: "Ti vagytok az Én tanúim." Mindig voltak istenfélő emberek, akik a fénysugarakat, melyek útjukat megvilágították, készségesen megragadták, és Isten Igéjét szólták embertársaiknak. Énokh, Noé, Mózes, Dániel és a sok pátriárka és próféta mind az igazság prédikátora volt. Nem voltak csalhatatlanok, hanem gyenge, tévelygő emberek, azonban az Úr munkálkodott általuk, mivel odaszentelték magukat az Ő szolgálatára.
  Krisztus, mint az egyház igazi feje, mennybemenetele óta kiválasztott követei által végzi munkáját a Földön. Rajtuk keresztül beszél az emberekhez és tölti be szükségleteiket. Akik Istentől elhívattak, hogy szóval és tettel dolgozzanak gyülekezetének felépítésén, azok feladata igen felelősségteljes. Krisztus helyett kell férfiakat és nőket arra kérniük, hogy béküljenek meg Istennel; olyan feladat ez, amelyet csak úgy teljesíthetnek, ha felülről kapnak bölcsességet és erőt.
  Isten szolgáit a hét csillag jelképezi, akik felett Ő, aki az Első és Utolsó, különös gondviselést és oltalmat gyakorol. Az előnyös befolyások - melyeknek bőséggel jelen kell lenniük az egyházban - szorosan kapcsolatban állnak Isten szolgáival, akik Krisztus szeretetét hivatottak képviselni. A menny csillagai Isten hatalma alatt állnak, Tőle nyerik a világosságot, Ő vezérli és határozza meg mozgási lehetőségüket, ha nem így tenne, lehullanának. Így van ez szolgái esetében is. Ők csupán eszközök kezében, és mindaz a jó, amit véghezvisznek, az Ő erejéből történik. Krisztus dicsőségére szolgál, hogy a Szentlélek működése által szolgáit nagyobb áldássá teszi a gyülekezet számára, mint amilyenek a csillagok a világ számára. Az Üdvözítő az ő erejük. Ha úgy néznek Rá, ahogyan Ő nézett Atyjára, akkor az Ő dolgait végzik majd. Amilyen mértékben Istenre bízzák magukat, akként részesíti majd őket dicsőségében, hogy azt visszatükrözzék
  a világnak.
     Lelki őrök,  Krisztus szolgái a gondviselésükre bízott emberek lelki őrei. Munkálkodásuk hasonlít az őrök munkájára. A régmúlt időkben őröket állítottak
  a városfalakra, akik a jó kilátóhelyekről látták a védelemre szoruló helyeket és figyelmeztették az embereket, amikor ellenség közeledett. Kötelességteljesítésüktől függött a város biztonsága. Meghatározott időközönként hangos kiáltással kellett szólítaniuk egymást, hogy megbizonyosodjanak arról; mindannyian ébren vannak és senkinek semmi baja nem történt. Bátorító vagy intő kiáltás hangzott egyiktől a másikig, és mindenki megismételte azt, amíg a jelzés körbejárt az egész városban.
  Isten minden szolgájára vonatkozik az Úr Igéje: "Embernek fia! Őrállóul adtalak téged Izráel házának, hogy ha szót hallasz számból, intsd meg őket az én nevemben. Ha ezt mondom a hitetlennek: Halálnak halálával halsz meg, és te őt meg nem inted és nem szólsz, hogy visszatérítsd a hitetlent gonosz útjáról, hogy éljen: az a gonosztevő az ő vétke miatt hal meg, de vérét a te kezedből kívánom meg. De ha megintetted a hitetlent... megmentetted a te lelkedet." (Ezék. 3:17-19)
  A próféta szavai azt a komoly felelősséget fejezik ki, mely a gyülekezet őrállóin, Isten titkainak sáfárain nyugszik. Álljanak a Sion falain őrökként, hallassák az intő szózatot, amikor közeledik az ellenség. Ha valamilyen okból lelki látásuk annyira meggyengül, hogy nem képesek felismerni a veszélyt és ha mulasztásuk következtében - mert nem adtak intést - a nép elpusztulna, úgy Isten az ő kezükből kéri számon az elveszettek lelkét.
  A Sion falain álló őrök kiváltsága, hogy oly közel állhatnak Istenhez és Lelke befolyása iránt annyira érzékennyé válhatnak, hogy Isten rajtuk keresztül munkálkodhat. Így figyelmeztetik a bűnösöket a veszélyre, és ugyanakkor feltárják előttük a menekülés útját. Isten választottai ők, akiket a Megváltó megszentelő vére által pecsételt el, hogy férfiakat és nőket mentsenek meg a fenyegető pusztulástól. Intsék hűségesen embertársaikat az törvényáthágások következményeire, és őrizzék ugyanolyan hűségesen  a gyülekezet jólétét is. Éberségüknek sohasem szabad ellankadnia. Munkájuk megkívánja egész teljesítőképességük latba vetését. Kürthanghoz hasonlóan hallassák hangjukat, de sohasem szabad érthetetlen vagy határozatlan hangot adniuk. Ne a jutalomért munkálkodjanak, hanem azért, mert nem cselekedhetnek másként, mivel felismerték, hogy jaj nekik, ha elmulasztják prédikálni az evangéliumot.
  
  Hűség a szolgálatban
  
  A prédikátor, aki Krisztus munkatársa, tudatában lesz mind hivatása szentségének, mind azoknak a fáradozásoknak és áldozatoknak, melyek szükségesek az eredmény eléréséhez. Nem törődik saját kényelmével és jólétével. Teljesen megfeledkezik önmagáról. Az elveszett juh keresése közben nem is ébred annak tudatára, hogy fáradt, fázik és éhes. Egyetlen cél lebeg csupán szemei előtt: megmenteni az elveszetteket.
  Aki Immánuel véráztatta zászlaja alatt szolgál, annak gyakran kell olyasmire vállalkoznia, ami hősies erőfeszítést és türelmes kitartást igényel. Azonban a kereszt harcosa megingathatatlanul áll az ütközet harcvonalában. Ha az ellenség támadást indít ellene, segítségért fordul Erősségéhez, és amint az Úr elé tárja az Írás ígéreteit, elnyeri a szükséges erőt az előtte álló kötelesség teljesítéséhez. Tudja, hogy szüksége van a felülről jövő erőre. Az elnyert győzelmek nem csábítják önfelmagasztalásra, hanem arra indítják, hogy még sokkal inkább támaszkodjék a Mindenhatóra. Amennyiben az Ő hatalmára bízza magát, ez képesíti őt, hogy a megváltás üzenetét olyan erővel hirdesse, hogy az mások lelkében visszhangra találhasson.
  Az Úr elküldi szolgáit, hogy hirdessék az élet igéit, nem pedig "a bölcselkedés és az üres csalás" szavait, sem "hamis nevű ismereteket", hanem az evangéliumot, amely "Isten hatalma, minden hívők üdvösségére". "Kérlek azért az Isten és Krisztus Jézus színe előtt, aki ítélni fog élőket és holtakat az Ő eljövetelekor és az Ő országában. Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással. Mert lesz idő, mikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem a saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük; és az igazságtól elfordítják fülüket, de a mesékhez odafordulnak. De te józan légy mindenekben, szenvedj, az evangélista munkáját cselekedd, szolgálatodat teljesen betöltsd." (Kol. 2:8; Rm. 1:6;
  II. Tim. 4:1-5) Ez a megbízás körvonalazza minden prédikátor munkáját, amelyet csak Jézus Krisztus tanítványainak adott ígérete beteljesülése  alapján tud elvégezni bárki: "Ímé, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig." (Mt. 18:20)
  Az evangélium prédikátorai Isten hírnökei embertársaik számára. Ne tévesszék szem elől küldetésüket és felelősségüket, mert ha elvesztik összeköttetésüket a mennyel, nagyobb veszélyben forognak más embereknél és erősebb lehet a rosszra ösztönző befolyásolásuk. Sátán állandóan figyeli őket és vár arra, hogy valamilyen gyengeség fejlődjön ki bennük, amelyen keresztül eredményesen megtámadhatja őket. Milyen nagy azután a diadala, ha eredményt ér el! Mert Krisztusnak egy vigyázatlan szolgája sok lélek megnyerésére ad alkalmat a nagy ellenségnek.
  A hűséges prédikátor semmi olyat nem tesz, ami szent hivatását lealacsonyítja. Elővigyázatos lesz magaviseletében, és bölcs a tetteiben. Úgy fog munkálkodni, ahogyan Krisztus munkálkodott. Felhasználja minden erejét, hogy vigye az Üzenetet azoknak, akik még nem hallottak róla. Szívében nagy éhség él Krisztus igaz élete után. Rászorultságát felismerve komolyan könyörög erőért, amellyel rendelkeznie kell, mielőtt egyszerűségben, alázatosságban és igazságosságban bemutathatná azt az igazságot, amely Krisztusban van.
  
  Az emberi állhatatosság példái
  
  Isten szolgái nem részesülhetnek tiszteletben vagy elismerésben a világ részéről. Istvánt megkövezték, mert prédikálta a megfeszített Krisztust. Pált elfogták, megverték, megkövezték és végül megölték, mert hűséges hírnöke volt Istennek a pogányok között. János apostolt Páthmosz szigetére száműzték "az Isten beszédéért és Jézus Krisztus bizonyságtételéért". (Jel. 1:9) Ezek a példák bizonyítják a világ előtt Isten ígéreteinek bizonyos voltát, állandó jelenlétét és gondoskodó kegyelmét.
  Isten ellenségeinek jövőjét nem világítja meg a dicsőséges halhatatlanság semmiféle reménye. A nagy hadvezér legyőz népeket és megreszketteti a fél világ hadseregeit, mégis csalódottan és száműzetésben hal meg. A filozófus, akinek gondolatai átjárják az egész világegyetemet és mindenütt Isten hatalmának megnyilatkozásait keresi, sokszor mégsem ismeri fel annak kezét e csodákban, aki mindezeket teremtette. "Az ember, még ha tisztességben van is, de nincs okossága: hasonlít a barmokhoz, amelyeket levágnak." (Zsolt. 49:21) Isten hithősei azonban olyan birtok örökösei, amely nagyobb értékkel bír minden földi kincsnél: olyan örökségük van, amely a lélek vágyait  megelégíti. Esetleg ismeretlenek a világ előtt és nincs részük elismerésben, de a mennyei könyvekben mint mennyei polgárok vannak bejegyezve és magasztos fenség, örökös dicsőség lesz osztályrészük.
  A legértékesebb munka, a legnemesebb fáradozás, amelyre ember vállalkozhat, hogy az Isten bárányához vezesse a bűnösöket. Az igazi prédikátorok munkatársai az Úrnak céljai kivitelezésében. Isten így szól hozzájuk: Menjetek, tanítsátok és prédikáljátok Krisztust! Oktassatok és neveljetek mindenkit, aki még nem ismeri kegyelmét, jóságát és irgalmasságát! Tanítsátok a népet! "Mimódon hívják azért segítségül azt, akiben nem hisznek? Mimódon hisznek pedig abban, aki felől nem hallottak? Mimódon hallanának pedig prédikáló nélkül?" "Mily szépek a hegyeken az örömmondónak lábai, aki békességet hirdet, jót mond, szabadulást hirdet, aki ezt mondja Sionnak: Uralkodik a te Istened! Ujjongva énekeljetek mindnyájan, Jeruzsálem romjai, mert megvigasztalá az Úr népét, megváltá Jeruzsálemet. Feltűrte az Úr szent karját minden népek szemei előtt, hogy lássák a föld minden határai Istenünk szabadítását!" (Rm. 10:14; Ésa. 52:7, 9, 10)
  Krisztus munkásai soha ne gondoljanak sikertelenségre munkájukban, még kevésbé beszéljenek róla. Az Úr Jézusban elegendő erő áll rendelkezésükre. Ő megelevenít bennünket. Adjuk át magunkat az Ő kezébe, hogy a világosság csatornái legyünk. Így eszközeink - bármely jó cselekedet végzésére - sohasem merülnek ki. Meríthetünk az Ő teljességéből és nyerhetünk abból a kegyelemből, amelynek nincs határa.
  
  A MUNKA SZENTSÉGE
  
  A prédikátor Isten szócsöve az emberek számára, s gondolataiban, szavaiban és cselekedeteiben Istent kell szemléltetnie. Amikor Mózest megválasztotta szövetsége hírnökének, az Úr így szólt hozzá: "Te légy a népnek szószólója Isten előtt!" (II. Móz. 18:19) Isten ma is kiválasztja szolgáit, miként elhívta Mózest, hogy hírnökei legyenek és súlyos "jaj" terheli azokat, akik szent tisztségüket megszentségtelenítik, vagy lealacsonyítják azt a mértéket, amely Isten Fiának életében és szolgálatában tárul eléjük.
  Az a büntetés, amely Nádábot és Abihut - Áron fiait - érte, mutatja, hogyan tekint Isten az Ő szolgáira, akik olyasmit cselekszenek, ami szent tisztségüket megszentségteleníti. Ezeket a férfiakat papi hivatásra szentelték fel, azonban nem tanulták meg, hogy uralkodjanak saját magukon. Az, hogy hosszú időn át elnézéssel voltak saját hibáik iránt, annyira hatalmába kerítette   őket, hogy hivatásuk felelősége sem bírta megtörni a kialakított szokások erejét.
  Az istentisztelet alatt, míg a nép imái és dicsőítése felszálltak Istenhez, Nádáb és Abihu félig ittasan vették tömjénezőiket, tüzet és füstölőszert tettek bele. Áthágták Isten parancsolatát, mert "idegen tüzet" használtak
  a szent Isten által meggyújtott tűz helyett, amelyet megparancsolt, hogy erre a célra használjanak. E bűn miatt tűz jött ki az Úrtól és megemésztette őket a nép szemei előtt. "És monda Mózes Áronnak: Ez az, amit szólt vala az Úr, mondván: akik hozzám közel vannak, azokban kell megszenteltetnem, és az egész nép előtt megdicsőíttetnem." (III. Móz. 10:3)
  
  Ésaiás megbízatása
  
  Amikor Isten Ésaiást üzenettel akarta elküldeni népéhez, előzetesen látásban betekintést engedett a prófétának a Szentek Szentjébe. Úgy tűnt előtte, mintha hirtelen felemelnék vagy elhúznák az ajtó és a templom belső függönyét és ő betekinthet a Szentek Szentjébe, amelybe még a próféta sem tehette be a lábát. Látásban látta Jahvét ülni egy magas, felemeltetett trónon, mialatt dicsőségének palástja betöltötte a templomot. A trón körül szeráfok álltak, mint őrizői a nagy Királynak, és visszasugározták az őket körülvevő dicsőséget. Amikor dicsénekeik az imádás hangján felhangzottak, a kapu oszlopai megrendültek, mintegy földrengéstől rázkódtatva. Tiszta, bűntől be nem szennyezett ajakkal zengték ezek az angyalok az Úr dicsőségét. "Szent, szent, szent a Seregek Ura, teljes mind a széles föld az Ő dicsőségével!" (Ésa. 6:3)
  A trón körül álló szeráfokat olyan áhítatos tisztelet tölti be, amikor megpillantják Isten dicsőségét, hogy még egy pillanatig sem tekintenek magukra csodálattal. Dicsénekük az Urak Urának szól, amint a jövőbe néznek, amikor majd az egész Föld megtelik az Úr dicsőségével, és tiszta harmóniában hangzik fel győzelmes énekük: "Szent, szent, szent a Seregek Ura!" Boldogságukat jelenti, hogy dicsőítik az Urat. Nem kívánnak egyebet, mint közelségében maradni és tetszésében részesülni. Képmását hordani, parancsait teljesíteni, Őt imádni; ez a legnagyobb cél, amelyet igyekeznek elérni. Midőn a próféta figyel, megnyilatkozik előtte az Úr dicsősége, hatalma és méltósága, és e megnyilatkozás fényében benső tisztátalanságát megdöbbentő világossággal látja meg, még szavait is bűnösnek és közönségesnek találja. Mélységes alázatában felkiált: "Jaj nékem, elvesztem,   mivel tisztátalan ajkú vagyok... hisz a királyt, a Seregek Urát látták szemeim!" (Ésa. 6:5)
  Ésaiás alázatossága őszinte volt. Amikor világosan megmutatták neki az emberi és isteni jellem közötti különbséget, teljesen kicsinynek és értéktelennek érezte magát. Hogyan is hirdethetné ő a népnek Jahve szent kívánságait? "És hozzám repült egy a szeráfok közül - írja - és kezében eleven szén volt, amelyet fogóval vett az oltárról; és illette számat azzal, és mondta: Ímé ez illette ajkadat és hamisságod eltávozott és bűnöd elfedeztetett." (Ésa. 6:6-7)
  Azután az Úr szavát hallotta szólni: "Kit küldjek el és ki megy el nékünk"? Az isteni érintés gondolatától megerősödve így felelt: "Ímhol vagyok én, küldj el engemet!" (Ésa. 6:8)
  Amikor Isten szolgái hit által néznek a Szentek Szentjébe és látják nagy Főpásztorukat a mennyei Szentélyben hivatása teljesítése közben, felismerik, hogy ők tisztátalan ajkú férfiak, kiknek nyelve gyakran szól hiábavalóságot. Valóban kétségbe eshetnek, ha méltatlanságukat Krisztus tökéletességével hasonlítják össze. Összetört szívvel, teljesen méltatlannak és alkalmatlannak érezve magukat nagy munkájuk elvégzésére, így kiáltanak fel: "Elvesztem!" Ha azonban Ésaiáshoz hasonlóan megalázkodnak Isten előtt, hasonló tapasztalatban részesülnek, mint a próféta. Ajkukat az oltárról eleven szén érinti és megfeledkeznek önmagukról, tudatában Isten nagyságának, hatalmának és segítőkészségének. Felismerik a rájuk bízott tisztség szentségét és megtanulják megvetni mindazt, ami azt eredményezné, hogy szégyent hozzanak arra, aki üzenetével elküldte őket.
  Az eleven szén jelképezi a megtisztítást és ábrázolja egyszersmind az Isten igaz szolgája igyekezetének erejét. Azokat, akik olyan teljességgel szentelik magukat az Úrnak, hogy ajkukat megérinti, ez az ígéret szól: Menjetek ki az aratás mezejére, veletek fogok munkálkodni!
  Az a prédikátor, aki ilyen előkészületben részesült, hatalom a jóra a világban. Szavai helyesek, tiszták és igazak lesznek, telve részvéttel és szeretettel. Cselekedete igaz. A gyengék részére segítség és áldás. Krisztus állandó jelenléte vezeti gondolatait, szavait és cselekedeteit. Elkötelezte magát a büszkeség, kívánság és önzés legyőzésére, és amennyiben igyekszik megfelelni ezen kötelezettségének, lelki erőt nyer. Az Istennel való mindennapi érintkezés által hatalmas lesz a Szentírás ismeretében. Közösségben él az Atyával és a Fiúval. Állandóan engedelmeskedik az isteni akaratnak. Naponként egyre alkalmasabb lesz úgy szólni, hogy a tévelygő lelkeket Krisztus nyájához tudja vezetni.

Példaképünk.

 Az Úr Jézus Krisztus azért jött a földre, hogy fáradhatatlanul szolgálja az ember szükségleteit. Elvette erőtlenségünket, hordozta betegségeinket (Mt 8:17), hogy az emberiség minden nyomorán enyhíthessen. Azért jött, hogy levegye rólunk a betegség, a nyomor és a bűn terhét. Isten azért küldte, hogy az embernek tökéletes gyógyulást hozzon; hogy egészséget, békességet adjon neki, és tökéletessé tegye jellemét.
  Különbözőek voltak a körülményei és a nehézségei azoknak, akik segítségért esedeztek, de senki, aki hozzá jött, nem távozott elégedetlenül. Áradt belőle a gyógyító erő, és az embereket testileg, szellemileg, lelkileg meggyógyította.
  A Megváltó munkája nem korlátozódott sem időhöz, sem helyhez. Könyörülete nem ismert határt. Gyógyítása és tanítása oly sok embert érintett meg, hogy nem volt Palesztinában a köré sereglett sokaság befogadásához elég nagy épület. Galilea hegyeinek zöld lankáin, a fő útvonalakon, a tengerparton, a zsinagógában és mindenhol, ahol betegeket lehetett hozzá vinni, kórháza megtalálható volt. Minden nagy- és kis-városban, minden faluban, amelyen áthaladt, rátette kezét a szenvedőkre és meggyógyította őket. Ahol szívesen fogadták üzenetét, biztosította az embereket mennyei Atyjuk szeretetéről. Naphosszat szolgált a hozzá fordulóknak; esténként pedig azok rendelkezésére állt, akiknek napközben fárasztó munkával kellett megkeresniük családjuk nyomorúságos kenyerét.
  Jézus az ember megváltásának félelmetes felelősségét hordta. Tudta, hogy ha nem történik gyökeres változás az emberiség elveiben és szándékaiban, mindnyájan elvesznek. Ezt a terhet hordta lelkében; senki sem mérhette fel, milyen nagy súly nehezedik reá. Gyermekkorában, ifjúságában és férfikorában magányos volt. Közelében lenni mégis a mennyet jelentette. Naponta próbákkal és kísértésekkel találkozott; nap mint nap
  
  érintkezésbe került a gonoszsággal, és látta, milyen hatalma van a bűnnek azokon, akiket meg akart áldani és menteni. Jézus mégsem lankadt, mégsem csüggedt el.
  Minden vágyát teljesen alárendelte küldetésének. Azzal tette dicsővé életét, hogy mindenben Atyja akarata volt számára az első. Anyja - amikor a gyermek Jézust a rabbik iskolájában találta - így szólt: "Fiam, miért cselekedted ezt velünk?" Jézus így válaszolt - és válaszában életművének alapeszméje tükröződik: "Mi dolog, hogy engem kerestek? Avagy nem tudjátok-é, hogy nékem azokban kell foglalatosnak lennem, amelyek az én Atyámnak dolgai?" (Lk 2:48-49).
  Jézus élete az állandó önfeláldozás élete volt. Ezen a világon nem volt otthona, kivéve, amit barátai szeretetből - mint vándornak - nyújtottak neki. Azért jött, hogy a legszegényebbek életét élje értünk, és hogy a nincstelenek és szenvedők között éljen és munkálkodjék. Elismerés és megbecsülés nélkül járt-kelt azok között, akikért olyan sokat tett.
  Mindig türelmes és derűs volt; a szenvedők az élet és a béke hírnökét üdvözölték benne. Meglátta, hogy miben szenvednek szükséget a férfiak és a nők, a gyermekek és az ifjak. Mindnyájukat hívta: "Jöjjetek énhozzám."
  Szolgálata során Jézus több időt szentelt gyógyításra, mint prédikálásra. Csodái tanúsították szavainak igaz voltát: nem azért jött, hogy romboljon, hanem hogy mentsen. Ahova csak ment, könyörületességének híre megelőzte. Amerre elhaladt, egészségüknek örvendeztek és új képességeiket próbálgatták azok, akiken könyörült. Tömegek gyűltek köréjük, hogy tőlük hallják meg, mit cselekedett az Úr. Sokak számára az Ő hangja volt az a hang, amit életükben először hallottak, az Ő neve az első szó, amit kiejtettek, az Ő arca az első arc, amire tekintetük ráesett. Hogyne szeretnék Jézust és hirdetnék dicséretét! Amint áthaladt a városokon, olyan volt Ő, mint az élet folyója, amely életet és örömet áraszt.
  
  "Zebulonnak földje és Naftalinak földje,
  A tenger felé, a Jordánon túl,
  A pogányok Galileája,
  A nép, amely sötétségben ül vala,
  Láta nagy világosságot,
  És akik a halálnak földében és árnyékában ülnek vala,
  Azoknak világosság támada" (Mt 4:15-16).
  
  A Megváltó minden egyes gyógyítását felhasználta arra, hogy mennyei alapelveket ültessen az emberek értelmi és lelki világába. Ez volt munkájának célja. Földi áldásokat hintett, hogy az emberek szívét kegyelme evangéliumának befogadására késztesse.
  Krisztus elfoglalhatta volna a legmagasabb helyet a zsidó nemzet tanítói között, de Ő inkább az evangéliumot hirdette a szegényeknek. Helyről helyre vándorolt, hogy az országutakon és az ösvényeken járók hallhassák az igazság igéit. A tengerparton, a hegyoldalon, a városok utcáin, a zsinagógában hallható volt az Igét magyarázó szava. Sokszor tanított a templom külső udvarában, hogy a pogányok is hallhassák beszédét.
  Krisztus tanítása annyira más volt, mint az írástudók és farizeusok írásmagyarázata, hogy az emberek felfigyeltek rá. A rabbik hosszasan foglalkoztak a hagyományokkal, az emberi elméletekkel és a spekulációkkal. Sokszor tették magának a Szentírásnak a helyére azt, amit emberek tanítottak és írtak a Szentírásról. Krisztus tanításának tárgya Isten Igéje volt. A kérdezősködőknek egyszerűen így válaszolt: "Meg van írva"; "A törvényben mi van megírva?"; "Mint olvasod?". Akár barátban, akár ellenségben támadt érdeklődés, minden alkalommal az Igét tárta fel. Világosan és hatalommal hirdette az evangélium üzenetét. Szavai reflektorfénybe helyezték a pátriárkák és próféták tanításait, és az Írások új kinyilatkoztatásként tárulkoztak fel az emberek előtt. Hallgatói soha azelőtt nem fogták fel ilyen világosan Isten Igéje értelmének mélységeit.
  Soha nem volt olyan evangélizátor, mint Krisztus. Ő volt a menny Fensége, de megalázkodva magára vette emberi természetünket, hogy ott találkozzék az emberekkel, ahol vannak. Krisztus, a szövetség hírnöke, az üdvösség örömhírét hozta minden embernek: gazdagnak és szegénynek, szabadnak és rabszolgának. Nagy Gyógyítókénti híre Palesztina-szerte elterjedt. A betegek elmentek oda, amerre útja vezetett, hogy segítségét kérjék. Sok gondterhelt ember is megkereste, hogy hallhassa szavait, és érezhesse kezének érintését. A dicsőség Királya így járt városról városra; szerény emberi öltözékben hirdette az evangéliumot, és gyógyította a betegeket.
  Részt vett a nemzet nagy évi ünnepein, és a formaságokba merült tömegnek mennyei dolgokról beszélt, így hozva emberközelbe az örökkévalóságot.
  
  Mindnyájuknak hozott kincseket a bölcsesség tárházából. Olyan egyszerűen beszélt, hogy nem lehetett nem megérteni. Sajátos módszereivel segített mindazoknak, akiket bánat és megpróbáltatás ért. Tapintattal, szíves jóindulattal, gyógyulást és erőt nyújtva szolgált a bűnbeteg léleknek.
  A tanítók fejedelme a legismertebb képzetek társításával igyekezett utat találni az emberekhez. Úgy mutatta be az igazságot, hogy az később hallgatói szívében mindig a legszentebb emlékekkel és érzésekkel fonódott össze. Tanításaiból megérezték, hogy tökéletesen azonosul érdekeikkel és örömeikkel. Ezek a tanítások olyan félreérthetetlenek, példái olyan találóak voltak, és szavaiból annyi együttérzés és derű sugárzott, hogy hallgatóit magával ragadta. Az az egyszerűség és őszinteség, ahogy a nincsteleneket megszólította, minden szavát szentté tette.
  Micsoda szorgos életet élt! Nap mint nap látták, hogy belép a szegények és szomorkodók szerény otthonába; reménységet hirdetett a csüggedőknek, és békességet a nyugtalanoknak. A kedves, meleg szívű, irgalmas Jézus szertejárva felemelte a lesújtottakat, és vigasztalta a szomorkodókat. Ahova csak ment, áldást vitt.
  Jézus - mialatt a szegényeknek szolgált - kereste, miként közelítse meg a gazdagokat. Igyekezett megismerkedni a gazdag, művelt farizeusokkal, a zsidó főemberekkel és a római vezető réteggel. Elfogadta meghívásaikat, részt vett ünnepségeiken, megismerkedett foglalatosságaikkal és az őket érdeklő dolgokkal, hogy szívükhöz férkőzhessék, és megmutathassa nekik azt a gazdagságot, amely nem múlik el soha.
  Krisztus eljött, hogy megmutassa: a felülről kapott erővel az ember tiszta erkölcsű életet élhet. Lankadatlan türelemmel, megértéssel és segítőkészséggel könnyített az emberek ínségén. Szelídsége és kedvessége kiűzte a lélekből a nyugtalanságot és a kételyt, a kétkedés szertefoszlott, a gyűlölködést felváltotta a szeretet, a hitetlenséget a bizalom.
  Jézus mondhatta, akinek csak akarta: "Kövess engem!", és akinek szólt, az felkelt és követte Őt. Megtört a világ varázsa. Szavai hallatán eltűnt a szívből a kapzsiság és a becsvágy, és az emberek felszabadultan követték a Megváltót.
  
  Testvéri szeretet
  
  Krisztus nem ismert el semmilyen nemzetiségi, rangbeli vagy vallási különbséget. Az írástudók és farizeusok helyhez és néphez akarták kötni a menny ajándékait, és ki akarták zárni az áldásokból Isten földi családjának többi tagját. Krisztus pedig azért jött, hogy ledöntsön minden válaszfalat; hogy megmutassa: kegyelmének és szeretetének ajándékait szabadon élvezheti mindenki, akárcsak a levegőt, a világosságot vagy a földet felüdítő záporesőt.
  Krisztus élete olyan vallást alapított, amelyben nincsenek kasztok; olyan vallást, amely közös testvéri kötelékbe von zsidót és pogányt, szabad embert és rabszolgát. Isten előtt nincs különbség. Semmilyen diplomáciai meggondolás nem befolyásolta cselekedeteit. Nem tett különbséget szomszéd és idegen, barát és ellenség között. Az élet vizére szomjúhozó lelkület volt az, ami szívét megindította.
  Jézus nem mellőzött egyetlen embert sem; minden emberben értéket látott. Gyógyítását mindenkinek felkínálta. Bármilyen embercsoportban találta magát, időhöz és körülményekhez szabott oktatást adott. Ha látta, hogy valaki semmibe veszi vagy bántalmazza embertársát, még jobban tudatosult benne, hogy az embernek milyen szüksége van az Ő isten-emberi megértésére. Reményt akart ébreszteni a legdurvábbak, a legkevésbé ígéretesek szívében is; arra biztatta őket, hogy ők is feddhetetlenné és ártatlanná válhatnak, olyan jellemre téve szert, amely Isten gyermekeiként hirdetné őket.
  Sokszor találkozott Sátán foglyaiként vergődő emberekkel, akiknek nem volt erejük e csapdából kitörni. Ezekhez a csüggedt, beteg, megkísértett, elbukott emberekhez Jézus a legnagyobb tapintattal és részvéttel szólt; azt mondta, amire szükségük volt és amit megértettek. Mások éppen közelharcot vívtak a lelkek ellenségével. Ezeket kitartásra bátorította, arról biztosítva őket, hogy győzni fognak, mert Isten angyalai mellettük állnak, és győzelemhez segítik őket.
  Jézus nagyra becsült vendégként ült a vámszedők asztalánál, megértő magatartásával és közvetlen kedvességével tanúsítva, hogy elismeri emberi méltóságukat. Az emberek vágytak arra, hogy méltók legyenek bizalmára. Áldást és életet adó erővel hullottak szavai szomjas szívükbe. Új érzések ébredtek bennük, és a társadalom e kitaszított tagjai előtt kitárult egy új élet lehetősége.
  
  Bár Jézus zsidó volt, tartózkodás nélkül vegyült a samáriaiak közé, semmibe véve nemzetének farizeusi szokásait. Előítéleteikkel szemben elfogadta e lenézett emberek vendégszeretetét. Betért otthonukba éjszakai szállásra, leült asztalukhoz, evett a kezükkel készített ételekből, tanított utcáikon, és a legszívélyesebben és legudvariasabban kezelte őket. Amíg szívüket az emberi együttérzés szálaival magához kötötte, isteni kegyelemmel felkínálta nekik az üdvösséget, amit a zsidók elutasítottak.
  
  Személyes szolgálat
  
  Krisztus nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, amely az üdvösség evangéliumának hirdetésére nyílt. Figyeljük csak a samáriai asszonyhoz intézett csodálatos szavait! Jézus Jákób kútjánál ült, az asszony pedig éppen vízért jött, és meglepetésére Jézus szívességet kért tőle. "Adj innom!" - mondta. Friss vizet kívánt, és ugyanakkor kaput akart nyitni, hogy felkínálhassa az asszonynak az élet vizét. "Hogy kérhetsz inni zsidó létedre éntőlem, aki samáriai asszony vagyok?! - kérdezte az asszony. - Mert a zsidók nem barátkoznak a samáriaiakkal." Jézus így válaszolt: "Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki ezt mondja néked: Adj innom!; te kérted volna őt, és adott volna néked élő vizet... Mindaz, aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjúhozik. Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne" (Jn 4:7-14).
  Micsoda érdeklődést tanúsított Krisztus egyetlen asszony iránt! Milyen komolyak és sokatmondóak voltak szavai! Hallatukra az asszony otthagyta vedrét, bement a városba, és ezt mondta barátainak: "Jertek, lássatok egy embert, aki megmonda nékem mindent, amit cselekedtem. Nem ez-é a Krisztus?" Azt olvassuk, hogy "abból a városból... sokan hívének benne a samaritánusok közül" (29, 39. vers). És ki tudja felmérni, micsoda lélekmentő hatása volt ezeknek a szavaknak az azóta eltelt évek során is?
  Ha valahol a szívek megnyílnak az igazság befogadására, Krisztus kész útbaigazítást adni. Kinyilatkoztatja nekik az Atyát, és azt, hogy milyen szolgálatot fogad el Ő, aki olvas a szívben. Jézus nekik nem példázatokban beszél, hanem - mint az asszonynak a kútnál - ezt mondja: "Én vagyok az, aki veled beszélek".
  

A csábítás látványa és hangja.

Gonosz látvány és hang vesz teljesen körül. - Okod van arra, hogy komolyan aggódj gyermekeidért, akiknek minden lépésüknél kísértésekkel kell szembeszállniuk. Lehetetlen elkerülniük a kapcsolatot a gonosz társaságokkal... Olyat látnak, hallanak és olyan befolyásnak vannak kitéve, amely erkölcsöt ront, amely - hacsak jól nem őrzik őket - észrevétlenül, de biztosan megrontja szívüket és eltorzítja jellemüket.
  
  Mindenkinek erődítményre van szüksége a kísértés ellen. - A keresztény otthonokban erődítményt kell felépíteni a kísértés ellen. Sátán minden eszközt felhasznál, hogy a bűnt és a lealacsonyító gonoszságot népszerűvé tegye. Nem mehetünk végig városaink utcáin anélkül, hogy ne találkoznánk a bűn feltűnő megjelenésével, amelyet regényekben írnak meg vagy a színházakban mutatnak be. Az értelmet a bűnben való jártasságra nevelik. A bűnöző és gonosz emberek által folytatott életmódot a napilapokban a nép elé tárják és izgató történetekben mutatják be mindazt, ami felkeltheti a szenvedélyt.
  Némely apa és anya annyira közömbös és gondatlan, hogy azt gondolja, mindegy, gyermekei egyházi iskolánkba, vagy a világi iskolába járnak. Ezt mondják: "A világban élünk és nem léphetünk ki belőle." Szülők, ne feledjétek, ha akarjuk, jó kivezető utat találhatunk a világból. Elkerülhetjük, hogy sok gonoszságot lássunk, amely sokasodik az utolsó napokban. Nem kell odafigyelnünk az uralkodó gonoszságra és a bűnre.
  
  Vess törvénytelenséget és büntettet aratsz. - Napjaink népszerű kiadványainak nagy része tele van izgató történetekkel, amelyek az ifjúságot erkölcstelenségre nevelik és romlásba viszik.
  
  A kisgyermekek túl sokat tudnak a bűnről. Olvasmányaik bűnre ösztönzik őket Beleélik magukat a leírt cselekményekbe, s végül szeretnék megpróbálni, tudnak-e büntetlenül bűnözni.
  A gyermekek és ifjak élénk képzeletében valóságként él a jövő képzelt jelente. Megjósolják a forradalmakat, és leírják a sokféle ténykedést és eljárást, amelyek lerontják a törvény és az önmegtartóztatás korlátait. Sokan teszik magukévá e szemléltetés lelkületét. Ha lehet, még a szenzációhajhász írók leírásában megjelenő bűntetteknél is súlyosabb bűnök elkövetésére sarkallja őket. Ilyen hatások rontják a társadalom erkölcsét és elhintik a törvénytelenség magvait. Senki ne csodálkozzék azon, ha ilyen magvetésből bűntettet aratnak!
  
  A népszerű zene csalétke. - Megborzadok, amint mindenütt tapasztalom a fiatal férfiak és nők könnyelműségét, akik vallják, hogy hisznek az igazságban. Úgy tűnik, nem Isten foglalkoztatja gondolataikat. Elméjük képtelenségekkel van tele. Beszédük csak üres, hiábavaló fecsegés. Jó zenei hallásuk van, így Sátán tudja, mely szervet kell felhasználnia, hogy felbuzdítsa, lekösse és elbűvölje elméjüket annyira, hogy már nem óhajtják Krisztust. Lelkükből hiányzik az Isten ismerete és a kegyelemben való növekedés utáni vágy.
  Láttam, hogy az ifjúságnak magasabb álláspontot kell elfoglalnia, és Isten Igéjét kell választania fő tanácsadójául és vezetőjéül. A fiatalokon ünnepélyes felelősség nyugszik, amelyet könnyedén vesznek. A házi zenélés elkezdése, ahelyett, hogy szentségre és lelkiségre vezetné őket, inkább eszköz lett, mely értelmüket elvonja az igazságtól. A világias énekek és napjaink népszerű, felszínes zenéje rokonszenves ízlésüknek. A hangszeres zene elvette azt az időt, amit imára kellett volna szánniuk. A zene nagy áldás, ha nem élnek vele vissza. Ám ha rosszul használják fel, rettenetes átok. Az izgat, de nem nyújtja azt az erőt és bátorságot, amit a keresztény egyedül a kegyelem trónjánál nyerhet el, ha alázatosan Isten elé hozza kívánságait, erős kiáltásokkal és könnyhullatásokkal könyörög mennyei erőért, hogy megerősödjön a gonosz erőteljes kísértései ellen. Sátán foglyul ejti az ifjakat. Ó! mit mondhatnék, hogy rábírjam őket e téboly hatalmának letörésére! Sátán ügyes csábító, aki romlásba viszi őket.
  
  Tisztátalan gondolatok tisztátalan cselekedetekhez vezetnek. - Oly korban élünk, amikor mindenhol romlottság uralkodik.
  
  A szemek vágya és a romlott szenvedélyek a megpillantás és az olvasás által kelnek életre. A szív megromlik a képzelet által. Az elme élvezetet talál oly jelenetek szemlélésében, amelyek felébresztik az alantas szenvedélyeket. A szennyezett képzelet által látott rossz képek megrontják erkölcsüket és előkészítik az elámított és megbolondított lényeket, hogy átadják a gyeplőt a testies szenvedélyeknek. Ezután következik a bűn és vétek, amely az Isten képmására teremtett embert az állat színvonalára süllyeszti le, végül romlásba taszítja.
  
  Semmi gonoszt nem akarok látni. - A szülőknek állandó éberséget kell tanúsítaniuk, hogy gyermekeik el ne vesszenek Isten számára. Dávidnak a 101. Zsoltárban feljegyzett fogadalma legyen mindazok fogadalma, akiken az otthoni befolyások feletti őrködés felelőssége nyugszik. A zsoltáríró kijelenti: "Nem vetem a szemem hiábavaló dologra; a pártoskodók cselekedetét gyűlölöm; nincs köze hozzám. A csalárd szív távol van éntőlem, gonoszt nem ismerek. Aki titkon rágalmazza az ő felebarátját, elvesztem azt; a nagyralátót és a kevély szívűt azt el nem szenvedem. Szemmel tartom a föld hűségeseit, hogy mellettem lakozzanak; a tökéletesség útjában járó, az szolgál engem. Nem lakozik az én házamban, aki csalárdságot mível; aki hazugságot szól, nem állhat meg szemeim előtt." (Zsolt 101:3-7.)
  Mondd határozottan: "Nem töltöm el drága pillanataimat annak olvasásával, ami nem hasznos számomra, hanem alkalmatlanná tesz a másoknak való szolgálatra. Időmet és gondolataimat arra szentelem, hogy alkalmassá váljak Isten szolgálatára. Becsukom szememet a haszontalan és bűnös dolgok előtt. Fülem az Úré, ezért nem hallgatom meg az ellenség ravasz érveléseit. Hangomat nem állítom olyan akarat szolgálatába, amely nem áll az Isten Lelkének befolyása alatt. Testem a Szentlélek temploma, ezért lényem minden erejét hasznos foglalkozásra szentelem."