Szívesség

 "De a Léleknek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. Az ilyenek ellen nincs törvény." (Gal 5:22-23)
  
  Ha Krisztus bennünk lakozik, akkor otthon is ugyanolyan keresztények leszünk, mint máshol. A keresztény kedves szavakkal szól rokonaihoz és munkatársaihoz, kedves, udvarias, szeretetteljes és együttérző. Arra neveli önmagát, hogy a mennyei család tagja legyen. Ha a királyi család tagja, akkor azt a birodalmat képviseli, melybe igyekszik. Kedvesen szól gyermekeihez, mert tudja, hogy ők is a mennyei udvar tagjai, Isten örökösei. Isten gyermekei között nincsen durva lelkület, mert "a Léleknek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. Az ilyenek ellen nincs törvény." Amilyen lelkület uralkodik otthonainkban, olyan lelkület nyilvánul meg a gyülekezetben is.
  Ó, arra kell nevelnünk szívünket, hogy legyen könyörületes, kedves, szelíd, telve megbocsátással és együttérzéssel. Ha mellőzzük a hiúságot, felszínes ostoba társalgást, tréfát és viccelődést, még nem válunk rideggé, kellemetlenné és antiszociálissá. Az Úrnak Lelke megnyugszik rajtad, míg olyanná nem leszel, mint egy illatos virágszál Isten kertjéből. Állandóan a világosságról, Jézusról, az igazság Napjáról kell beszélned, míg dicsőségről dicsőségre átváltozol, jellemed átalakul, egyre több erőt kapsz, és egyre jobban és jobban tükrözöd vissza Jézus drága képmását. Ha ezt teszed, akkor az Úr beírja a mennyei könyvekbe, hogy "Jól vagyon", mert Jézust mutatod be.
  Nekünk, keresztényeknek nem szabad keményszívűnek és megközelíthetetlennek lennünk. Magatartásunknak Krisztust kell tükröznie, jellemünknek pedig a mennyei kegyelem szépségét kell magán viselnie. Isten jelenlétének kell velünk lakoznia, s bárhol vagyunk, árasszunk fényt a világra. A körülötted élőknek fel kell ismerniük, hogy a menny légköre leng körül téged. (Review and Herald, 1892. szeptember 20.)

Béketűrés.

"Öltözzétek föl azért mint az Istennek választottai, szentek és szeretettek, könyörületes szívet, jóságosságot, alázatosságot, szelídséget, hosszútűrést." (Kol 3:12)
  
  Üdvösségünk királya rang, cím, tekintély helyett szolgai formát vett fel annak érdekében, hogy az emberiség és az istenség között szövetséget kössön. A hívőnek Krisztust kell bemutatnia. Hosszútűrést kell gyakorolnia embertársai iránt. Türelmesnek, megbocsátónak kell lennie, telve krisztusi szeretettel. Aki igazán megtért, az tiszteletet fog tanúsítani testvérei iránt; azt fogja tenni, amit Krisztus parancsolt. Jézus ezt mondta: "Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok." (Jn 13:34-35) Amely lélekben megmarad Krisztus szeretete, az olyan szeretetet fog tanúsítani, amit a világ is megért.
  Nincs mindenki egységben Krisztussal, aki az ő nevét viseli. Akikben nincs meg a Lélek és Krisztus kegyelme, az nem az Övé, tekintet nélkül arra, hogy mit vall magáról. Gyümölcseikről ismeritek meg őket. A világ rendje szerinti szokások és gyakorlatok, ha nem valósítják meg Isten törvényének követelményeit, nem a Lélektől származnak és nem az Ő jellemét fejezik ki. Csak azok lesznek Krisztushoz hasonlóak, akik hasonulnak az isteni képmáshoz. Csak azok engedelmeskednek Isten Igéjének, és nyilvánítják ki Isten gondolatait és akaratát, akik átalakultak a Szentlélek munkája által.
  A világban van egy ál- és egy igazi kereszténység. Az ember igazi jelleme abban nyilvánul meg, hogyan bánik embertársaival. Feltehetjük a kérdést: vajon lelkületével és tetteivel Krisztus jellemét mutatja-e be, vagy egyszerűen jellemének természetes, önző vonásait, mint a világ gyermekei? A hitvallás semmit sem ér Istennél. Mielőtt örökre késő lenne ahhoz, hogy jóvá tegyük a rosszat, kérdezze meg mindenki önmagától: "Mi vagyok én?" Saját magunktól függ, hogy jellemünk eljut-e olyan pontra, mely alkalmassá tesz arra, hogy Isten mennyei családjának tagjaivá legyünk. (Review and Herald, 1895. április 9.)
  

A békesség!

  
  "Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgéstekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt. És az Istennek békessége, mely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban." (Fil 4:6-7)
  
  A világ Üdvözítője arra törekedett, hogy a szomorkodó tanítványok szívét a leghatékonyabb vigasztalással üdítse fel. A széles tárgykörből a Szentlélek témáját választotta, ezzel akarta szívüket bátorítani és vigasztalni. Bár Krisztus oly nagy hangsúlyt fektetett a Szentlélek témájára, mégis a gyülekezetek milyen keveset időznek e tárgynál! A Szentlélek nevét és befolyását csaknem elutasítják, pedig az isteni befolyás nélkülözhetetlen a keresztény jellem tökéletesítésének munkájában.
  Sokaknak nincs sem békéje, sem nyugalma, állandó izgalom állapotában vannak, és engedik, hogy az indulat és a szenvedély uralja szívüket. Nem tudják mit jelent békét és nyugalmat találni Krisztusban. Olyanok, mint a horgony nélküli hajó, melyet ide-oda hány a szél. De azok, akiknek elméjét a Szentlélek irányítja, alázatosan és szelíden járnak; mert Krisztus seregében dolgoznak, aki tökéletes békét ad nekik; míg azok, akiket nem a Szentlélek irányít, olyanok, mint a háborgó tenger.
  Az Úr isteni útmutatót adott nekünk, melyből megtudhatjuk akaratát. Az énközpontúak és önelégültek nem érzik annak szükségességét, hogy kutassák a Bibliát, és nagyon megsértődnek, ha másoknak nincsenek hozzájuk hasonlóan romboló ötleteik, és nem látnak maguk előtt olyan torz képet, mint ők. De akit a Szentlélek vezérel, Jézus hitébe veti horgonyát. Buzgó komolysággal kutatja a Szentírást, keresi a fényt és útmutatást, mely átvezeti őt az összevisszaságon és a veszélyeken, melyek minden lépésénél körülveszik őt élete ösvényén. Akik nyugtalanok, panaszkodók és zúgolódók, azok azért olvassák a Bibliát, hogy azzal is bizonyítsák saját eljárásaikat. Ők Isten tanácsait elutasítják vagy kiforgatják. Békessége annak van, aki akaratát Isten akaratába helyezte és vágyik arra, hogy az isteni utasítást kövesse. (Signs of the Times, 1893. augusztus 14.)
  

Az öröm !

  "Dicsérlek Uram teljes szívemmel, hirdetem minden csudatételedet. Örülök és örvendezek tebenned, zengedezem, oh Magasságos, a te nevedet." (Zsolt 9:2-3)
  
  Több hitre van szükségünk! Kezdjünk el hinni üdvösségünkben! Járuljunk hittel és teljes bizodalommal Istenhez, hogyha mindent átadunk neki, akkor keresztényi jellemet alakít ki bennünk! Újra és újra el kell ezt mondanunk mindenkinek. Ha eggyé válunk Krisztussal, akkor tudjuk bemutatni Őt a világnak; s hagyunk fel minden kapkodó, görcsös munkánkkal.
  Tiszteljük hát meg Istent azzal, hogy szilárd hitet és megingathatatlan bizalmat tanúsítunk iránta. Ne felejtsük el, hogy ingerlékeny és bánatos lelkületülettel nem dicsőíthetjük Istent. Az Úr gondot visel a virágokra. Szépséggel és illattal ajándékozza meg őket. Nem adná-e sokkal inkább nekünk a derűs lelkület illatát? Nem állítaná-e helyre bennünk az isteni képmást? Akkor pedig higgyünk benne! Most rögtön húzódjunk oda, ahol Szentlelkét megkaphatjuk! Ezután bizonyíthatjuk be a világ előtt, mit tesz az igazi vallás a férfiakkal és nőkkel. A szívünket betöltő Megváltónk feletti örömünk adja nekünk azt a békét és bizonyosságot, mely képessé tesz bennünket annak kimondására, hogy "tudom, hogy az én megváltóm él". (Jób 19:25)
  Igéjében az Úr úgy mutatja be népét, mint egy örvendező népet. Az igazi hit felemeli birtokosa kezét, és megragadja azt az Egyetlent, aki ez ígéret mögött áll: "nagy lesz fiaid békessége." (Ésa 54:13) "Mivel így szól az Úr: Ímé kiterjesztem rá a békességet, mint egy folyóvizet." (Ésa 66:12) Istenben "kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel" örvendezhetünk (1Pt 1:8), "vele áldják magokat mind a nemzetek, és magasztalják őt". (Zsolt 72:17) Törekedjünk arra, hogy megtanítsuk a hívőket az Úrban való örvendezésre! A cselekvő hit eredménye a lelki öröm. Isten népének hittel és Szentlélekkel teljesnek kell lennie, s Uruk csak akkor dicsőül meg bennük. (Bible Training School, 1905. április 1.

A szeretet.

  
  "Lássátok milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk! A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg Őt." (1Jn 3:1)
  
  János ezt mondja: "Lássátok milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk!" Nincs szó, mely teljesen kifejezné ezt a szeretetet, csak bizonyos fokig tudjuk szavakba önteni ezt a minden ismeretet felülhaladó szeretetet. A Végtelen nyelvezetére lenne szükségünk ahhoz, hogy kifejezzük azt az isteni jóságot, mely lehetővé tette, hogy Isten fiainak neveztessünk. Azzal, hogy kereszténnyé válik, egy ember sem lesz kisebb. Semmi szégyenletes nincs abban, hogy kapcsolatban vagyunk az élő Istennel.
  Jézus viselte el azt a megaláztatást, szégyent és szemrehányást, melyet a bűnös érdemelt. Ő volt a mennyei Felség, a dicsőség Királya, egyenlő volt az Atyával; mégis letette istenségét és emberré lett, mert emberit csak emberi, istenit pedig csak isteni ragadhat meg. Ha angyalként jött volna el, nem részesülhetett volna szenvedéseinkből, nem kísértethetett volna meg mindenekben hozzánk hasonlóan, nem érezhetett volna együtt velünk bánatunkban; de Ő az emberi test öltözékében jött el, hogy mint helyettesünk és kezesünk helyettünk győzze le a sötétség urát, és érdemei által mi lehessünk győztesek.
  Ahogy a Golgota keresztjének árnyékában állunk, szeretetének melege tölti be szívünket. Amint rátekintek, akit bűneim sebeztek meg, fentről jövő ihletés száll le rám, s ez az ihlet mindannyiótokra reászállhat a Szentlélek által. Ha nem kaptátok meg a Szentlelket, akkor Isten szeretete nem költözhet lelketekbe; de ha élő kapcsolatban vagytok Krisztussal, akkor ő szeretettel, buzgalommal és komolysággal tölt el bennünket.
  Nem márványtömbök vagyunk, melyek bár visszaverik a nap sugarait, de nem lehet életre kelteni őket. Mi alkalmasak vagyunk arra, hogy reagáljunk az igazság Napjának fénysugaraira; mert amikor Krisztus fénnyel árasztja el lelkünket, akkor fényt és életet kapunk tőle. Úgy iszunk Krisztus szeretetéből, ahogy a fa ága táplálkozik a törzsből. Ha beoltattunk Krisztusba, és minden sejtünk egyesült az élő tővel, akkor erről a tényről úgy bizonyosodunk meg, hogy sok gyümölcsöt termünk. (Review and Herald, 1892. szeptember 27.)

Az első gyümölcs a bűnbánat!

  "Könyörülj rajtam én Istenem a te kegyelmességed szerint; irgalmasságodnak sokasága szerint töröld el az én bűneimet! Egészen moss ki engemet az én álnokságomból, és az én vétkeimből tisztíts ki engemet." (Zsolt 51:3-4)
  
  A megmentő kegyelem első gyümölcsei közé tartozik a bűnbánat. Nagy Tanítónk a tévedő, bukott embereknek adott leckéiben bemutatja kegyelmének életadó erejét, és világossá teszi, hogy e kegyelem által férfiak és nők új, szent és tiszta életet élhetnek. Aki így él, megvalósítja a mennyei királyság alapelveit, és Istentől tanulva másokat is az egyenes ösvényre vezet. Nem fogja a vakot bizonytalan utakra vezetni. Az élet mutatja, hogy a Szentlélek munkálkodása folytán isteni természet részesévé vált. Minden lélek, akiben így munkálkodik Krisztus Lelke, oly bőségesen kap a kegyelem gazdag tárházából, hogy jó cselekedeteit szemlélve a hitetlen világ is elismeri, hogy isteni erő irányítja, támogatja és vezeti őt Isten dicsőségére. (God's Amazing Grace, 138. oldal)
  Vannak olyanok, akik - figyelmen kívül hagyva Krisztus kegyelmes hívásait - továbbra is folytatják nyilvánvalóan istentelen életüket. Az ilyenekhez így szól Isten: "Míglen szeretitek, oh ti együgyűek az együgyűséget? ... Térjetek az én dorgálásomhoz; ímé közlöm veletek az én lelkemet, tudtotokra adom az én beszédimet néktek." (Péld 1:22-23) (Signs of the Times, 1905. június 28.)
  Az emberi életekben a Szentlélek munkájának első gyümölcseinek egyike a bűnbánat. Ez az egyetlen folyamat, melyben a végtelen tisztaság Krisztus képmását teszi láthatóvá megváltott híveiben. Krisztusban lakozik az egész minden teljesség. Értéktelen az a tudomány, mely nincs összhangban vele. Ő azt tanítja, hogy ítéljünk mindent elveszendőnek Urunk Krisztus Jézus ismeretének gazdagságáért. Ez az ismeret a legmagasabb rendű tudomány, melyet ember valaha is elérhet. (The SDA Bible Commentary, Ellen G. White Comments, 6. kötet, 1068. oldal)

Szent illat!

  
  "Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek titeket, hogy ti elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon; hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja néktek." (Jn 15:16)
  
  Annak érdekében, hogy sok gyümölcsöt teremhessünk, legtöbb előjogunkat és lehetőségünket lelki szempontból kell értelmeznünk. Félre kell tennünk minden közönségességet, büszkeséget, világiasságot és naponta isteni segítséget kell kapnunk. Ha lelkileg növekszel, fel kell használnod minden eszközt, melyet az evangélium biztosít, és készen kell állnod arra, hogy a Szentlélek befolyása által elérd a kegyességet; mert a mag láthatatlan és természetfeletti erők által fejlődik zöld fűből érett gabonává.
  Közvetlenül elárultatása és keresztre feszítése előtt Jézus a Szentlélek ígéretével vigasztalta tanítványait. Milyen gazdag ígéreteket kaptak az isteni befolyás és képviselet e tanítása által, hiszen a Szentlélek áldása minden más áldást maga után von. A Szentlélek rálehel arra a lélekre, aki alázattal hagyatkozik hitének szerzőjére és bevégzőjére, Krisztusra; s az ilyen hívő gyümölcsöt fog teremni az örök élet számára. Befolyása jó illat lesz, Jézus neve pedig zene lesz fülének, dallam a szívének.
  A keresztény ember élet illata lesz az életre mások számára, habár meglehet, hogy nem tudja megmagyarázni tapasztalatának titkát; de azt tudja, hogy amikor felhők és sötétség vették őt körül és kiáltott az Úrhoz, a sötétség eloszlott s lelkének templomát békesség és öröm töltötte be. Tudja, milyen az, amikor Isten megbocsátó szeretete megnyilatkozik szívében és tapasztalja a békét, mely minden értelmet felülmúl; tudja, milyen az, amikor köszönet, hála és imádat tör fel a lélekből iránta, aki szeretett minket és saját vérével mosta le bűneinket. Békessége van Jézus Krisztus által, és öröme a Szentlélekben. Egységben van Krisztussal, lelke telve van az Ő akarata iránti elkötelezettséggel, szívében őrzi a mennyet, míg a végtelen szeretet kebelén nyugszik. Az ilyen keresztények sok gyümölcsöt fognak teremni Isten dicsőségére. Helyesen mutatják be Isten jellemét és teszik nyilvánvalóvá tulajdonságait a világ előtt. (Signs of the Times, 1893. április 3.)

Vajon van-e joga egyéneknek, vagy egyházaknak Isten parancsolatait eltörölni, és helyükbe emberi szokásokat bevezetni? Jézus így felel: „Ti meg miért hágjátok át az Isten parancsolatját a ti rendeléseitek által”. (Máté 15:3). Az emberek ősidők óta előszerzettel követék az emberi rendelést, elődök hagyományait, népszerű szokásokat, a Szentírás világos kijelentései ellenére. Jézus Urunk határozottan elítéli, és hiábavalónak nevezi az ilyen istentiszteletet: „Pedig hiába tisztelnek engem, ha oly tudományokat tanítanak, a melyek embereknek parancsolatai”.(Máté 15:9)

Az Újszövetség nagyszerű prófétai könyve, János apostolnak mennyei Jelenésekről való könyve. Sokak számára lepecsételt, mert sohasem nyitják ki, pedig így kezdődik: „Boldog, a ki olvassa, és a kik hallgatják e prófétálásnak beszédeit, és megtartják azokat, a melyek megírattak abban; mert az idő közel van”.(Jel 1:3). János apostolnak mennyei Jelenésekről való könyve az utolsó idők embereivel és eseményeivel foglalkozik, így ír az utolsó időben élő emberekről: „Itt van a szenteknek békességes tűrése, itt a kik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét!”(Jel 14:12). A könyv utolsó fejezetében mintegy búcsúzóul így ír: „Boldogok, a kik megtartják az ő parancsolatait, hogy joguk legyen az életnek fájához, és bemehessenek a kapukon a városba”.(Jel 22:14). A befejezése ennek a könyvnek a legérdekesebb, amelyben érthetően szól Isten az emberhez, ha valaki a leírtakhoz hozzátesz vagy elvesz, „az Isten annak részét eltörli az élet könyvéből és a szent városból…”(Jel 22: 18-19).

Évekkel ezelőtt egy keresztény újságban jelent meg a következő cikk: „…Nem tudjuk azonban megérteni, hogy a protestáns atyánkfiai hogyan mernek lelkesedni a vasárnapért? Hiszen szerintük csak az az igazi vallási igazság, amelyik a Szentírásban van benne és a hagyomány nem lehet döntő a vallás dolgaiban. A Szentírásban pedig az van, hogy a szombatot szenteljük meg, de sehol egyetlen betűt sem találhatunk arról, hogy a szombat helyett az Új-szövetségben a vasárnapot kellene megülnünk. Ezt a kötelességünket egyedül a hagyományokból tudjuk. Onnét tudják a protestánsok is; de azt már nem tudják, hogy amikor a vasárnap mellet buzgólkodnak, tulajdonképpen hitük legelső alaptételével kerülnek ellentétbe, mert olyat követelnek, ami a Szentírásban nincs meg”. (A Szív – a Jézus Szíve Szövetség heti értesítője, 1927. XII. évfolyam, 42.szám).

2.      Hitünk alapja a szentírás

            Minden kereszténynek joga van kutatni a Szentírást, és megtudni az apostolok írásaiból, hogy mi volt Jézus Krisztus hozzáállása a szombathoz, és mit tanított erről. Ha Krisztust követjük, úgy minden hitpontunkra melyet hiszünk és követünk, találjunk és mutassunk a Szentírásban egy „így szól az Úr” utasítást, vagy parancsot. Ez az egyetlen módja Jézus Urunk követésének. Minden kereszténynek joga van megkérdezni, melyik a Szentírás által meghatározott nyugalomnap, a szombat vagy a vasárnap? Fontos a kérdés, mert Isten iránti engedelmességünket érinti.

„És méne Názáretbe, a hol felneveltetett: és beméne, szokása szerint, szombatnapon a zsinagógába, és felálla olvasni.”(Luk 4:16). Jézus Krisztus, az Isten Fia, az emberiség Teremtője és Megváltója, példaképünk minden tekintetben, szombaton ment Istent imádni. Ifjúságától kezdve haláláig ez volt hetenkénti szokása. Harmincéves koráig ácsmunkával kereste kenyerét, de műhelye minden szombaton napnyugtától napnyugtáig zárva volt.

Menjünk képzeletben vissza Názáretbe, kérdezzük meg Tőle: Mester, Te szombatot ünnepelsz? Igen. De miért szombatot? Nem olvastátok, hogy ez szokásom gyermekségemtől fogva? Nem olvastátok, hogy az embernek fia a szombatnak is ura? (Mk 2:27-28). Én teremtettem a szombatot, én iktattam be az egész emberiség számára, én megáldottam és megszenteltem a szombat napját. „És elvégezteték az ég és a föld, és azoknak minden serege. Mikor pedig elvégezé Isten hetednapon az ő munkáját, a melyet alkotott vala, megszűnék a hetedik napon minden munkájától, a melyet alkotott vala. És megáldá Isten a hetedik napot, és megszentelé azt; mivelhogy azon szűnt vala meg minden munkájától, melyet teremtve szerzett vala Isten”.(1Móz 2:1-3). Az Újszövetség arról tesz bizonyságot, hogy Jézus Krisztus által teremtetett miden: „Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten vala az Íge. Ez kezdetben az Istennél vala. Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, a mi lett. (Ján 1:1-3).

A szombat jóval előbb adatott a Sinai két kőtáblánál, az Éden kertjében, a Teremtő írta az emberi szív táblájára. Téves az az állítás, hogy a zsidók nem ismerték a szombatot a Sinai hegyen kapott törvénytáblák előtt, a mannahullás a kőtáblák kézbevétele előtt is hullt, de minden szombatnapon szünetelt és pénteken két annyit szedhettek.(2Móz 16:26-27).  A szombat parancsa maga beszél kezdetéről: Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, [se] szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, a ki a te kapuidon belől van; Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, a mi azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt. (2Móz 20:8-11). A szombat a teremtés emlékünnepe és az is marad, amíg a teremtett világ fennáll. A Teremtő először a szívbe írta parancsait, aztán a kőtáblákra.

„És ön miért ünnepli a vasárnapot?” Istenfélő emberek, akik őszinte keresztények, de ismeret híján még vasárnapot ünnepelnek, ők ezt válaszolnák: „Én Jézus Krisztus feltámadásának az emlékére ünnepelem a vasárnapot”. De minden őszinteség és jó szándék dacára kérdem, a Szentírásban hol van ez megírva? Mert hiszen a keresztény hittanok alapja Jézus Krisztus és tanítása. A Biblia egyetlen igéje sem beszél arról, hogy Jézus megváltoztatta volna a szombatot vasárnapra.

Egyesek azt állítják, hogy senki sem tudja, melyik a hetedik nap, a népek elfeledték. De honnan tudjuk melyik a hét első napja? „És az nap péntek vala, és szombat virrada rá. Az őt követő asszonyok is pedig, kik vele Galileából jöttek, megnézék a sírt, és hogy miképen helyeztetett el az ő teste. Visszatérvén pedig, készítének fűszerszámokat és keneteket. És szombaton nyugovának a parancsolat szerint. A hétnek első napján pedig kora reggel a sírhoz menének, vivén az elkészített fűszerszámokat, és némely más asszonyok is velök.” (Luk 23:54 - 24:1) A naptár változott, de nem a hét kőrforgása. A szombat keresztényi, mert Jézus Krisztus teremtette és megtartotta. A szombat nem csak a zsidóknak adatott, mert a szombat nem egy egyházé vagy népé, hanem az Úré, ami az emberért lett „A szombat lőn az emberért, nem az ember a szombatért.  Annak okáért az embernek Fia a Szombatnak is ura.(Mk 2:27-28).

Isten Igéje szerint a feltámadás emlékünnepe nem a vasárnap, hanem a  bibliai keresztség: „Avagy nem tudjátok-é, hogy a kik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, az ő halálába keresztelkedtünk meg? Eltemettettünk azért ő vele együtt a keresztség által a halálba: hogy miképen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképen mi is új életben járjunk.”(Róma 6:3-4).

Jézus Urunk még halálában is megtartotta a törvényt, miután a megváltás munkáját elvégezte, szombaton megpihent a sírban.

3.      Hogyan lett a szombatból vasárnap?

A Krisztus előtti és utáni századokban meglehetősen nagy küzdelem folyt a napimádat és az igaz Isten imádata között. E küzdelem az első századokban érte el a csúcspontját. A napimádás, a Baál imádás és a Mithraizmus nehezítették az evangélium hirdetését az apostolok utáni időkben. A pogány napimádók, a hét első napját (vasárnapot) ünnepelték világszerte; ezen a napon végezték erkölcstelen, vad szertartásaikat és dorbézolásaikat a Nap tiszteletére. Az igaz Isten imádói kezdettől fogva a hetedik napot (szombatot) ünnepelték a teremtés emlékére.

Nagy Konstantin római császár napimádó volt. Az Enciklopedia Brittanica szerint még a kereszténységre áttérése előtt elrendelte, hogy az összes kormányhivatalok zárva maradjanak „a nap tiszteletre méltó napján”, Kr.u. 321 márciusában történt ez a rendelet. (History of the Christian Church, 5. kiadás, 3 kötet, 380. o.). Néhány év múlva, Kr.u. 325-ben a híres laodiceai zsinat elrendelte a nyugalomnap áthelyezését a hét hetedik napjáról, a hét első napjára. Ezzel megváltoztatták Isten Törvényének negyedik parancsolatját.(Historia Ecclesiastica, 739. o.)

Csak egy érv szól a szombat ellen, hogy kevesen tartják. Csak egy érv szól a vasárnap mellett, hogy azt sokan tartják. Szomorú dolog, hogy Sátán így téveszt meg jó embereket és elhiteti velük, hogy nem számít, mely napon tisztelik az Istent. Jézus Krisztus világosan megmondta: „…az ég és a föld elmúlik, a törvényvből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, a míg minden be nem teljesedik” (Máté 5:18).

Isten, amikor mindent újjáteremt, és imádni fogják Őt az üdvözültek, ott is a szombat lesz az imádat napja: „Mert mint az új egek és az új föld, a melyeket én teremtek, megállnak én előttem, szól az Úr, azonképen megáll a ti magvatok és nevetek, És lesz, hogy hónapról-hónapra és szombatról-szombatra eljő minden test engem imádni, szól az Úr”.  (És 66:22-23).

Döntenünk kell, Isten parancsának vagy emberi rendeléseknek, hagyományoknak engedelmeskedünk? A Bibliában két útról olvasunk: Menjetek be a szoros kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út, a mely a veszedelemre visz, és sokan vannak, a kik azon járnak. Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, a mely az életre visz, és kevesen vannak, a kik megtalálják azt.(Máté 7:13-14) Lépjünk a keskeny útra! Bizony keskeny, nehéz, meredek, tövises az, de Jézus drága vérétől foltos.   Jézus hív minket: Ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.(Máté 16:24). Miért ne válaszolnánk mi is így: jövök Uram, követlek Téged, bárhova vezetsz, hordozom érted keresztemet. (összeállította: Farkas Győző).

Pál apostolnak van néhány kijelentése, amelyet különbözőképpen értelmeznek, mintha felhívást intézne keresztény hit nevében, a szombatnak, mint elavult rendnek a kezelésére. Három ilyen kijelentést vizsgáljunk meg közelebbről:

a.      Ne csináljatok belőle lelkiismereti kérdést    

A Kolossébeliekhez írt levelében Pál apostol óv attól, hogy túlhaladott ünneplésbe, vallási rítusok gyakorlásába essünk:Senki azért titeket meg ne ítéljen evésért, vagy ivásért, avagy ünnep, vagy újhold, vagy szombat dolgában. Melyek csak árnyékai a következendő dolgoknak, de a valóság a Krisztusé. (Kol 2:16-17). Milyen étkezési és ivási előírások, ünnepek, újhold és szombat voltak az Ószövetségben Pál szerint, amelyek csak árnyékai voltak valamilyen jövendőnek? Az apostol azt mondja, hogy a jövendő árnyékai ezek. A valóság pedig az eljövendő Krisztus. Ez azt jelenti, hogy Krisztus és az üdvösség művét ezek a ceremoniális szolgálatok és ünnepek csak előrevetítették, és szimbolikusan hirdették.

Izrael népének a naptárában azok a különböző ünnepnapok, amelyeken étel és italáldozatokat mutattak be, Jézus megváltói munkáját ábrázolták. Ezek között a legtöbb ünnepnapon, amely nem szombatra esett, a könnyű munkát megengedték. (3Móz 23:7-8,21,25,35-36). A zsidó évforduló csúcspontja a nagy engesztelési ünnep volt. Ez a nap minden évben más-más hétköznapra esett, mégis szombatnak nevezték, és mint különös szent napként ünnepelték. (3Móz 23: 27-32; lásd különböző fordításokban). Ezen a napon semmiféle munkát nem volt szabad végezni. Ez évenként visszatérő szombat volt, s a ceremoniális rendszerhez tartozott, mert előre mutatott a Messiásra és az Ő engesztelő szolgálatára. Pál apostol megmagyarázta a kolossébeli hívőknek, hogy többé nem kell lelkiismereti kérdést csinálniuk emiatt a rítus, és ünnep miatt, ami csupán árnyéka volt Krisztusnak. Amióta Krisztus az igazi áldozati bárány meghalt, nincs szükség többé a teljes áldozati szolgálat képekben való szemléltetésére. A tévtanitok Kolosséban mindezek ellenére meg akarták tartatni a keresztényekkel ezeket az ünnepeket és rítusokat, megkérdőjelezve Jézus Krisztus mindent magába foglaló üdvösségrendjét.

Különbséget kell tennünk az ótestamentumi törvények különböző kategóriái között. Az egyik a ceremoniális törvények, a másik az egészségügyi törvények, és a legfontosabb az erkölcsi törvény a Tízparancsolat. A ceremoniális törvények Jézus Krisztus halálával megszűntek, mert ezek előremutattak Krisztusra, árnyékai voltak a valóságnak. Krisztus megjelenésével az árnyék valóssággá lett és a ceremóniákra többé nem volt szükség.

A hét hetedik napja, a szombat nem a ceremoniális törvényhez tartozott, hanem az erkölcsi törvényhez. Ez a nap nem előre Krisztus keresztjére mutat, hanem a múltba a világ teremtésére tekintünk vissza általa, amelyet Jézus semmilyen módon sem gyengített, sőt a világító fény sugarába emelte.

b.      Aggódva figyeltek napokra, hónapokra

Galáciában viták voltak a napokról, hónapokról, évekről és ünnepekről, de nem úgy, mint Kolosséban. Itt nem az idejétmúlt zsidó ünnepekről volt szó. Pál apostol a galáciaiakat Krisztusho való megtérésük előtti pogány életmódjukra emlékezteti:Åmde akkor, mikor még nem ismertétek az Istent, azoknak szolgáltatok, a mik természet szerint nem istenek; Most azonban, hogy megismertétek az Istent, sôt hogy megismert titeket az Isten, miként tértek vissza ismét az erôtelen és gyarló elemekhez, a melyeknek megint újból szolgálni akartok? Megtartjátok a napokat és hónapokat és idôket, meg az esztendôket (Gal 4:8-10).  

A Nap, Hold és csillagok tiszteletének mindig nagy jelentősége volt a pogány világban. A pogányokból lett keresztények ezekhez a nyilvános ünnepekhez még Ktisztushoz való megtérésük után is vonzódtak. Tehát a galáciabelieknek Pál a pogány bálványkultuszról, az ehhez kapcsolódó ünnepekről, és nem a bibliai szombatról beszél.

c.       Mindenki a maga elgondolása után?

A romai gyülekezethez címzett levélben Pál apostol többek között étkezési kérdésekről és speciális jelentőségű napokról ír: Emez az egyik napot különbnek tartja a másiknál: amaz pedig minden napot egyformának tart. Kiki a maga értelme felôl legyen meggyôzôdve.   (Rom 14:5). Nem minden római keresztény folytatta ugyanazt az életformát, amely szakadáshoz vezetett. Ezért lelki gondozói együttérzésével az apostol megkísérelte, a testvéreket arra késztetni, hogy ezeket a kérdéseket egymás iránti szeretettel és ne a törvény abszolutizmusával kezeljék. Pál apostol itt védelmezte a lelkiismereti szabadságot és a gyülekezetekben másként gondolkodó csoportok iránti szeretetteljes toleranciát. Nyilvánvalóan olyan életformákról volt szó, amelyekkel kapcsolatban az Úr semmit sem mond. Ezzel összefüggésben beszél Pál apostol, különböző étkezési szokásokról. Min a pogányság mind pedig a zsidóság körében éltek különböző ékezési előírások valamint ezekkel összekapcsolt ünnep illetve böjtnapok.

Néhány Bibliaértelmező azt feltételez, hogy Pál olyan ünnepnapokról beszél, amelyek nem voltak közvetlen összefüggésben étkezési előírásokkal. Például a zsidó ceremoniális ünnepek.  A romai keresztényeket a zsidó és a pogány hagyományok is befolyásolták, ezért nem tudjuk biztonsággal állítani, hogy Pál pontosan milyen napra gondolt.

Aki Pál kijelentését összekapcsolja a negyedik parancsolat nyugalomnapjával, az konfliktusba kerül a Biblia valamennyi nyugalomnappal kapcsolatos bizonyságtételével. És ezután, azt kel feltételeznie, hogy a keresztények a hét bármely napját ünnepelhetik. Rómában azonban nem a heti nyugalomnapról volt szó, hanem ünnep és böjtnapokról, amelyek az egyes keresztények szabad döntési mozgásterébe tartoztak.

A Pál apostol által írt és vizsgált szövegek, közelebbről megvizsgálva nem tartalmaznak semmiféle érvet sem a szombattörvény folyamatos érvényességével szemben. (Siegfried Tobler, Christian Alt, De a hetedik nap, Advent Kiadó, Budapest, 2003, 61-85. ld.).