A hét levelet Jelenések 2., ill. 3. fejezetében olvashatjuk. Ezek a levelek bizonyára a János korabeli hét kis-ázsiai gyülekezet számára is nagyon tanulságosak lehettek, ugyanakkor jelentőségük messze túlmutat azon a koron. Mivel az 1. századi keresztény gyülekezetekről széles körben elérhető történelmi feljegyzések vannak (melyeket számos magyarázat idéz is), ezekre most nem fogok részletesen kitérni. Inkább azt szeretném feltárni, Isten milyen üzeneteket küldött Egyházának a történelem korszakaiban, és hogy mi mit tanulhatunk ezekből. Ebben a cikkben az első három üzenetet fogjuk megvizsgálni.
1. Efezus
E város nevének jelentése: kívánatos. Az efezusi gyülekezet az apostoli kor egyházát jelképezi, az első század végéig. A későbbi reformációk mindig ehhez az állapothoz igyekeztek visszatérni, ezt tekintették etalonnak. Az első századi egyház azonban nemcsak a későbbi korok keresztényei számára volt kívánatos, hanem az Úrnak is sok öröme telt benne.
Jézus úgy mutatkozik be nekik, mint „aki a jobb kezében tartja a hét csillagot, aki a hét arany gyertyatartó között jár” (Jelenések 2:1). Az ősegyház számára Jézus királyként való dicsőséges eljövetele várva várt esemény volt, melynek bekövetkezésére még saját életidejükben számítottak. Az Úr azonban értésükre adta, hogy még néhány fontos dolognak meg kell történnie második adventje előtt (l. 2Thesszalonika 2).
Reménységük beteljesedésének elmaradása elcsüggeszthette volna őket, de az önzetlen, saját javáról lemondó szeretet kinyilvánítására is lehetőséget teremtett. Jézus eljövetelének késésével számtalan más ember is alkalmat nyert a megtérésre, Isten ugyanis őket is ugyanúgy szereti, mint az ősegyház idején sok áldozatot és szenvedést vállaló gyermekeit (2Péter 3:9). Jézus hét csillagot tart kezében, és hét gyertyatartó között jár: a jövőben lesznek még más juhai is azokon kívül, akik először hittek benne, akikre ugyanúgy gondja lesz, mint azokra az emberekre, akikről a Bibliában olvasunk!
Az őskeresztény kor egyik kiemelkedő erénye a Jézus tanításaihoz és Isten erkölcsi mércéjéhez való kitartó ragaszkodás volt:
„Tudom a te dolgaidat, fáradozásodat, kitartásodat, és hogy a gonoszokat nem szenvedheted, és próbára tetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, holott nem azok, és hazugnak találtad őket.”
Jelenések 2:2
A hamis tanítókat a Jézus által adott egyszerű utasítás alapján szűrték ki: „Gyümölcseikről ismeritek meg őket.” (Máté 7:16) Az Úr arra intette követőit, hogy őrizkedjenek az ilyen emberektől és ne kövessék őket, mert ezzel sok veszélynek tennék ki magukat.
Ma is sok keresztény elkerülhetné a keserű csalódást, ha a számára szimpatikus tanító életét először Isten Igéjének mércéjével vetné össze. A Biblia számos helyen figyelmeztet bennünket, hogy Sátán újra és újra megpróbálja elhitetni Isten népét mindenféle hamisítvánnyal. E tanítók jelleméről azonban sokszor már azáltal is lehull a lepel, ha belepillantunk pénzügyeikbe; önző lelkületük ugyanis legtöbbször kapzsiságukból és kicsapongó életvitelükből egyértelműen felismerhető (2Péter 2:3,14; Júdás 1:4,16).
Nem hitetlenség vagy tiszteletlenség tehát, ha néhány egyszerű kérdést felteszünk olyan tanítókkal kapcsolatban, akik kereszténynek mondják magukat. Ellenkezőleg: kötelességünk, hogy Jézus mércéjével megvizsgáljuk, milyen lelki befolyásnak tesszük ki magunkat és környezetünket! Akinek az életében jelen vannak a Lélek gyümölcsei, annak nincs félnivalója a vizsgálattól. Pál apostol elmondhatta:
„Ti vagytok rá a tanúk és Isten, milyen szentül, igazán és feddhetetlenül éltünk közöttetek, akik hisztek.”
1Thesszalonika 2:10
Jézus az első századi kereszténység egy másik, idekapcsolódó vonását is kiemeli: „gyűlölöd a nikolaiták cselekedeteit, amelyeket én is gyűlölök” (Jelenések 2:6). A nikolaitaszó jelentése: „a köznép [laikusok] legyőzője”. Olyan embereket jelöl, akik elsőségre törekednek az egyházban, és uralkodni akarnak testvéreik lelkiismerete felett. János apostol egyik levelében leleplezi ezt a lelkületet:
„Írtam a gyülekezetnek, de Diotrefész, aki elsőséget kíván közöttük, nem fogad el minket. Ezért ha odamegyek, emlékezetébe idézem azokat a dolgokat, amelyeket művel, hogy gonosz szavakkal áskálódik ellenünk, sőt még ezzel sem elégedve meg maga sem fogadja be a testvéreket, és akik ezt megtennék, azokat ebben megakadályozza és a gyülekezetből kiveti.”
3János 1:9-10
Krisztus tanításától teljesen idegen az a gondolat, hogy Isten szemében bárki is különb lenne keresztény testvéreinél:
„Ti azonban ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus; ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.”
Máté 23:8
Az Egyházban vannak ugyan különböző szolgálatok, de az Istennel való kapcsolatban mindnyájan egyenlőek vagyunk. Amikor egy személy vagy egy szűk csoport vakmerően magához ragadja a lelkek feletti irányítást, és egy zártkörű klub működési elvei szerint akarja kormányozni Krisztus Testét, rettenetes hibát követ el.
Bár Jézus kijelenti, hogy gyűlöli ezt a szervezeti formát, sajnos napjainkban a legtöbb egyház többé-kevésbé ezen az elven működik. A „szuper-szent” papi rend (klérus) és a „közhívők” (laikusok) közötti különbségtétel babonás hiedelmeken alapul. Az egyházi tisztségviselők vagy bizottságok – visszaélve testvéreik bizalmával – gyakran olyan tévedhetetlen tekintélyt igényelnek maguknak, amely egyedül Jézust illeti meg. Emberi szabályokkal kötik gúzsba mások lelkiismeretét, és ha valaki nem egyezik a vezetőség véleményével, azt kizárják az egyházból, és az üdvösség szempontjából elveszettnek nyilvánítják.
Ez nem Krisztus módszere. Az Ő Egyházában az egyedüli tekintély Isten tévedhetetlen szava, a Biblia; és az egyetlen hiteles kormányzati szerv a mindentudó és mindenható Isten Szent Lelke. Jézus soha nem bízta Egyháza kormányzását egyetlen emberre, de egy szűk csoportra sem. Ő az, aki Igéje és Lelke által vezérli népét.
Egy keresztény – függetlenül egyházi tisztségétől – csupán annyi hatalmat gyakorolhat lelki dolgokban, amennyire szándékai Krisztus szava és Lelke uralma alatt állnak. Az első jeruzsálemi zsinat döntéshozatala után az apostolok így fogalmazták meg ezt az igazságot: „Mert tetszett a Szent Léleknek és nekünk…” (Apostolok cselekedetei 15:28) A Szent Lélek van a kormánynál, az ember csak alázatosan együttműködik.
Mivel az ősegyház a Lélek uralmának vetette alá magát, Krisztus csodálatosan tudott munkálkodni általuk. Jézus elismerte kitartó fáradozásaikat (v. 3), ugyanakkor rámutatott arra, hogy egy ponton mégsem maradt töretlen buzgalmuk:
„De az a panaszom ellened, hogy az első szeretetet elhagytad.”
Jelenések 2:4
Hiába a külső aktivitás, a programok, az evangelizációk, ha mindez nem abból a forró szerelemből fakad, ami gyönyörűségessé teszi a lélek számára a Krisztus iránti engedelmességet! Pál apostol a jól ismert szeretet-himnuszban világossá teszi, hogy ha nincs bennem szeretet, semmi vagyok, és értéktelen a keresztény szolgálatom (1Korinthus 13:1-3). A külsőségek semmit nem használnak, ha hiányzik a Krisztussal való mély, bensőséges kapcsolat.
Jézus három dolgot tanácsol a szeretetben meglankadt gyülekezetnek: megemlékezés az első szerelemről, és az ehhez való visszatérés szívben és cselekedetben (v. 5). Könnyebben megérthetjük, mit jelent ez a gyakorlatban, ha belegondolunk, hogyan viszonyulnak egymáshoz az ifjú szerelmesek. Isten gondoskodott arról, hogy fogalmainkat ezen a téren is az Ő Igéjére alapozhassuk; ezért rendelkezett úgy, hogy az Énekek éneke belekerüljön Bibliánkba.
Az Énekek énekében a szerelmesek számára szinte megszűnik az őket körülvevő világ, minden gondolatuk a kedves személy körül forog. Áhítoznak egymás közelségére, és minden alkalmat megragadnak, hogy együtt lehessenek, akár nehézségek árán is. Ez a ragaszkodás és bensőséges szeretet e szerelmi költemény központi témája.
A könyv 5. fejezetében viszont egy különös történet bontakozik ki: a vőlegény egy esti órában keresi fel kedvesét, ám a menyecske a késői időre és az ezzel járó kényelmetlenségekre hivatkozva nem nyit ajtót neki. A férfi újra próbálkozik, de a zárt ajtón nem tud bejutni. Közben a lány meggondolja magát, és úgy dönt, kimegy hozzá, ám mire felöltözködik, a vőlegény már nincs ott, elment! Elszántságában a lány az éj közepén elindul, hogy megkeresse szerelmesét. Útközben elkapja őt néhány rosszindulatú őr, akik – látszólag ok nélkül – megverik; de a lány már ezzel sem törődik, annyira epekedik vőlegénye után. A fejezet a boldog egymásra találással ér véget. Ez a történet fontos tanulságokat hordoz.
Az az élet, amely a Krisztus iránti forró szeretetben ég, nem egy kényelmes élet, és sokszor áldozatot kíván az embertől. Ha Vele jársz, Ő olyan dolgokat fog kérni tőled, amelyek nem kedveznek természetes hajlamaidnak. Éppen ezért az engedelmesség útja csak azok számára járható, akiknek cselekedeteit a Krisztus iránti forró szeretet hajtja szüntelen. Ha azt tapasztalod keresztény életedben, hogy amikor Isten megszólít és kér tőled valamit, kifogásokat és kibúvókat keresel, akkor biztos lehetsz abban, hogy benned is megfakult az első szeretet.
Visszatalálni a Szerelmeshez nem mindig egyszerű folyamat. Lehet, hogy elsőre úgy érzed, mintha cserben hagyott volna. Próbára teszi elszántságodat. Megengedi, hogy nehéz helyzetbe kerülj, amiben kiderül, mennyire fontos számodra Jézus. De ha kitartasz a próbában, és a nehézségek csak arra indítanak, hogy még jobban keresd Őt, belekapaszkodva szeretetébe és ígéreteibe, végül magad is elhiszed majd, hogy a saját életednél is drágább számodra Krisztus. Hited megerősödik, szereteted fellángol, és az Úr győzelemmel koronázza meg megújult buzgalmadat.
Jézus pontosan ezt ígérte első századi követőinek is: ha vonakodnak visszatérni az első szeretethez, megrázza gyertyatartójukat (Jelenések 2:5). Nehéz helyzetbe hozza őket, és ezáltal alkalmat ad nekik arra, hogy Megváltójuk iránti megújított elköteleződésüket áldozattal pecsételjék meg. Erről szól a következő levél.
