"Megtisztíthatsz engem" Máté 8:2-4; Máté 9:1-8; Máté 9:32-34; Márk 1:40-45; Márk 2:1-12; Lukács 5:12-28.

Az összes, Keleten ismert betegségek közül a lepra volt a legrettegettebb. Gyógyíthatatlan és ragályos jellege, áldozataira kifejtett szörnyű hatása még a legbátrabbakat is félelemmel töltötte el. A zsidók a bűn miatti ítéletnek tekintették, ezért így nevezték: "Isten botja", "Isten ujja". Mélyen gyökerező, kiirthatatlan, halálos betegség volt, a bűn jelképének tartották. A rituális törvény a leprást tisztátalannak minősítette. Mint egy halottat, kizárták az emberi közösségből. Amit csak érintett, tisztátalanná lett. A levegőt beszennyezte lélegzete. Ha valakit a betegséggel gyanúsítottak, meg kellett jelennie a papok előtt, akik megvizsgálták és döntöttek ügyében. Ha leprásnak nyilvánították, elkülönítették családjától, kizárták Izrael gyülekezetéből és arra ítélték, hogy csak az ugyanolyan betegekkel társulhasson. A törvény követelménye hajthatatlan volt. Még a királyok, vezetők sem voltak kivételek. Ha uralkodót támadott meg e szörnyű betegség, le kellett tennie jogarát, s kivonulnia a társadalomból.    

A leprásnak barátaitól, rokonaitól távol kellett viselnie betegségének átkát. Köteles volt hírül adni nyomorúságát, megszaggatni ruháit, és vészjelet adni, hogy mindenki meneküljön fertőző jelenlétéből. A magányos száműzött gyászos kiáltását: "Tisztátalan, tisztátalan!" - félelemmel és undorral hallották az emberek.   

A vidéken, ahol Krisztus szolgált, sok ilyen beteg volt, s ők is hallották a híreket működéséről, ezek reménysugarat nyújtottak számukra. Elizeus próféta ideje óta azonban nem történt meg, hogy valaki, akin a betegség elhatalmasodott, megtisztult volna. Nem merték várni, hogy Jézus olyasmit cselekedjen érettük, amit még senkiért sem tett. Mégis volt valaki, akinek a szívében megfogant a hit. De ez az ember nem tudta, hogyan juthatna Jézushoz. Egy olyan kirekesztett, mint ő, aki nem érintkezhet embertársaival, hogyan is jelenhetne meg a Gyógyító előtt? Az is kérdéses, vajon Krisztus meggyógyítja-e. Vajon leereszkedik-e, figyelemre méltat-e egy olyan embert, akiről azt tartották, hogy Isten ítéletétől szenved? Nem mond-e átkot rá, mint a farizeusok, sőt még az orvosok is, s nem figyelmezteti-e, hogy tűnjön el az emberlakta vidékről? Végiggondolta, amit Jézusról hallott. Senkit sem utasított el, aki segítségét kérte. Ez a nyomorult ember elhatározta, hogy megkeresi a Megváltót. Bár a városokból ki volt zárva, de lehetséges, hogy Jézus útjába kerülhet valamelyik hegyi út mentén, vagy rátalál, amint a városon kívül tanít. Nehézségek tornyosultak előtte, de ez volt az egyetlen reménye.  

A leprást a Megváltóhoz irányítják. Jézus a tó partján tanít, a nép köréje gyülekezik. Bár távol áll, de a leprás elkap néhány szót a Megváltó ajkáról. Látja, ahogy kezét a betegre helyezi. Látja a sántákat, a vakokat, a bénákat, a különféle betegségek miatt haldoklókat egészségesen felkelni, s Istent dicsőíteni szabadulásukért. Szíve megerősödik a hitben. Mind közelebb húzódik az összegyűlt tömeghez. Elfelejti a rá vonatkozó megszorításokat, az emberek biztonságát, s a félelmet, mellyel mindenki rátekint. Csak a gyógyulás áldott reményére gondol.    

Rossz ránézni. A betegség félelmetesen mardossa, bomló teste rettenetes látvány. Az emberek, ahogy rátekintenek, szörnyülködve hátrálnak. A félelemtől, hogy érintkezésbe kerülhetnek vele, a tömeg egymás hegyén-hátán menekül. Van, aki megpróbálja megakadályozni, hogy a leprás Jézushoz közeledjen, de hiába. Ő se lát, se hall. Az elriasztó kifejezésekre füle süket marad. Csak Isten Fiát látja, csak az Ő hangját hallja, aki életet ad a haldoklónak. Utat tör Jézushoz, lábához veti magát, és így kiált: " Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem" (Mt 8: 2).  

Jézus így felelt: "Akarom, tisztulj meg" (Mt 8 : 3) - és megillette. {DA 263.3}   

Azonnal változás ment végbe a lepráson. Húsa egészségessé vált, idegei érzővé, izmai erőssé. A leprára jellemző durva, repedezett bőr eltűnt, testén olyan bársonyosság, pír jelent meg, mint az egészséges gyermek bőrén.    

Jézus ráparancsolt az emberre, hogy ne híresztelje a történteket, hanem azonnal mutassa meg magát a templomban, és vigyen ajándékot. Az ilyen áldozatot nem fogadták el, amíg a papok az illetőt meg nem vizsgálták, és ki nem jelentették, hogy tökéletesen meggyógyult a betegségből. Bármennyire is nem akarták volna ellátni ezt a szolgálatot, nem kerülhették el a vizsgálatot, s az ügyben dönteniük kellett.   

Az Írás szavaiból kitűnik, hogy Krisztus milyen sürgősen az ember lelkére kötötte: feltétlenül hallgasson, és azonnal cselekedjen. "Erősen megfenyegetvén, azonnal elküldé őt, és monda néki: Meglásd, hogy senkinek semmit ne szólj; hanem eredj el, mutasd meg magadat a papnak, és vidd fel a te tisztulásodért, amit Mózes parancsolt, bizonyságul nékik" (Mk 1:43--44). Ha a papok ismerték volna a bélpoklos gyógyulásának körülményeit, Krisztus iránti gyűlöletük miatt becstelen ítéletet is hozhattak volna. Jézus azt akarta, hogy az ember még azelőtt megmutassa magát a templomban, mielőtt a csodára vonatkozó bármiféle hír odaérne. Így biztosította a pártatlan döntést, és megengedték, hogy a gyógyult leprás újra együtt lehessen családjával és barátaival.    

Más oka is volt Krisztus szándékának, amiért hallgatásra intette az embert. A Megváltó tudta, hogy ellenségei folyton korlátozni akarják munkáját, s el akarják Tőle fordítani a népet. Tudta, hogy ha a leprás gyógyulását elhíresztelik, elárasztják Őt mások is, akik ebben a borzalmas betegségben szenvednek. Az a hír fog lábra kapni, hogy ezek megfertőzik a velük érintkező embereket. Sok leprás nem úgy használná az egészség ajándékát, hogy áldás legyen neki magának és másoknak is. Ha Jézus magához vonzza a bélpoklosokat, ezzel alkalmat ad a vádaskodásra, hogy áthágja a rituális törvény korlátozásait. Mindez akadályt gördített volna az evangélium terjesztésének útjába.   

Az események igazolták Krisztus figyelmeztetését. Nagy sokaság látta a poklos gyógyulását, és kíváncsiak voltak a papok döntésére. Amikor az ember visszatért barátai közé, nagy volt az izgalom. Hiába óvta Jézus, az ember nemigen titkolta gyógyulásának történetét. Valóban lehetetlen lett volna eltitkolni, de a leprás még híresztelte is. Úgy vélte, Jézus csak szerénységből tette ezt a megszorítást, és széjjeljárt, hirdetve a Nagy Gyógyító hatalmát. Nem fogta fel, hogy minden ilyen megnyilatkozás csak még eltökéltebbé teszi a papokat és véneket Jézus elpusztítására. A meggyógyított férfi érezte, hogy az egészség ajándéka rendkívüli érték. Örvendett teljes erejének, annak, hogy újra tagja lett családjának és a társadalomnak. Lehetetlen volt megállnia, hogy ne dicsőítse az Orvost, aki visszaadta egészségét. Ám az esemény hírverésével akadályozta a Megváltó munkáját. Hatására az emberek olyan tömegesen sereglettek Hozzá, hogy Jézus kénytelen egy időre szüneteltetni működését.    

Krisztus szolgálatának minden mozzanata messze ható szándékot jelzett. Többet jelentett magánál a cselekedetnél. Így volt ez a bélpoklos esetében is. Jézus mindenkin segített, aki Hozzá jött, de azokat is szerette volna megáldani, akik nem jöttek. Miközben magához vonta a vámszedőket, a pogányokat és a samaritánusokat, meg akarta nyerni a papokat és tanítókat is, akik az előítéletekbe és a hagyományokba burkolóztak. Minden lehetőséget megragadott, hogy hozzájuk férkőzzön. A meggyógyított leprást a papokhoz küldte, azzal a tudatos szándékkal, hogy eloszlassa előítéleteiket.    

A farizeusok állítása szerint Krisztus tanítása ellentétben állt Istennek Mózes által adott törvényével. Jézus azonban a megtisztított leprást utasította, hogy a törvénynek megfelelően áldozatot mutasson be, s ez megdöntötte ezt a vádat. Aki meg akart győződni, annak ez elegendő bizonyíték volt.    

A jeruzsálemi vezetők kémeket küldtek, hogy találjanak valami ürügyet, amiért Krisztust halálra ítélhetik. Jézus válaszként bebizonyította szeretetét az emberiség iránt, törvénytiszteletét, bűntől és haláltól szabadító hatalmát. Így tett nekik bizonyságot: "Rosszal fizetnek nékem a jóért, és gyűlölséggel az én szeretetemért" (Zsolt 109: 5). Ő aki a parancsot adta a hegyen: "Szeressétek ellenségeiteket" (Mt 5:44), maga mutatta meg ezt az elvet a gyakorlatban, "nem fizetvén gonosszal a gonoszért, avagy szidalommal a szidalomért; sőt ellenkezőleg áldást mondván" (1Pt 3:9).   

Ugyanazok a papok, akik száműzetésre ítélték a leprást, most igazolták gyógyulását. Ez a nyilvánosan bejelentett és beiktatott papi döntés bizonyíték volt Krisztus mellett. Mivel a meggyógyított férfi visszatért Izrael gyülekezetébe, s éppen a papok igazolták, hogy nyoma sincs rajta a betegségnek, ő maga lett Jótevőjének élő tanúbizonyságává. Örömmel hozta el az áldozatot és magasztalta Jézus nevét. A papok meggyőződtek a Megváltó isteni erejéről. Megadatott nekik a lehetőség, hogy megismerjék az igazságot, s világosságot nyerjenek. Ha elutasítják, elmúlik az alkalom, és sohasem tér vissza. Sokan visszautasították a világosságot - ám mégsem adatott hiába. Sok szívben visszhangra találtak Jézus cselekedetei, bár ez még egy ideig rejtve maradt. Úgy tűnt, hogy a Megváltó élete során az Ő megváltói műve alig ébresztett viszontszeretetet a papokban és tanítókban, de mennybemenetele után "a papok közül is nagy sokan követék a hitet" (Acs 6:7).  

Krisztus cselekedete - a leprás megtisztítása borzalmas betegségéből - azt a munkáját példázza, hogyan szabadítja meg a lelket a bűntől. A Jézushoz jövő férfi "poklossággal teljes" (Lk 5 :12) volt. A betegség halálos mérge átjárta egész testét. A tanítványok meg akarták akadályozni, hogy Mesterük megérintse, mert aki bélpoklost érintett, maga is tisztátalanná vált. Bár Jézus kezét a leprásra helyezte, mégsem lett tisztátalanná. Érintéséből életadó erő származott. A bélpoklos megtisztult. Így van ez a bűn poklosságával is: mélyen gyökerezik, halálos, és emberi erővel lehetetlen megtisztítani. "Minden fej beteg, és minden szív erőtelen. Tetőtől talpig nincs e testben épség, csupa seb és dagadás és kelevény" (Ésa 1:5-6). Jézusra azonban, bár az emberek között lakozott, nem ragadt át a fertőzés. Jelenléte gyógyító erőként hat mindig a bűnösre. Aki csak lába elé borul, és hittel mondja: "Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem" (Mt 8:2), hallani fogja a választ: "Akarom, tisztulj meg" (Mt 8:3).    

Néhány esetben Jézus nem nyújtotta azonnal a kívánt áldást, a gyógyulást. A leprás esetében azonban, amint a kérés elhangzott, rögtön teljesítette. Amikor földi áldásokért imádkozunk, lehet, hogy a válasz késik, vagy Isten valami mást ad, mint amit kértünk. Nem így van, ha a bűntől való szabadulásért könyörgünk. Az Ő akarata az, hogy megtisztítson minket a bűntől, gyermekeivé fogadjon, képessé tegyen szent életet élni. Krisztus "önmagát adta a mi bűneinkért hogy kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból, az Istennek és a mi Atyánknak akarata szerint" (Gal 1:4). "És ez az a bizodalom, amellyel őhozzá vagyunk, hogy ha kérünk valamit az ő akarata szerint, meghallgat minket: és ha tudjuk, hogy meghallgat bennünket, akármit kérünk, tudjuk, hogy megvannak a kéréseink, amelyeket kértünk őtőle" (1Jn 5:14-15). "Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól" (1Jn 1:9). {DA 266.2}   

Krisztus a kapernaumi gutaütött meggyógyításával újra ugyanezt az igazságot tanította. Azért művelte ezt a csodát, hogy megmutassa bűnbocsátó hatalmát. A gutaütött meggyógyítása más értékes igazságokat is példáz. Reménnyel, bátorítással teljes, és figyelmeztető tanulságot is tartalmaz a gáncsoskodó farizeusokkal kapcsolatosan.    

A bélpokloshoz hasonlóan ez a gutaütött is teljesen elveszítette a reményt a gyógyulásra. Betegsége bűnös életének következménye volt, szenvedését még a lelkifurdalás is súlyosbította. Jóval ezelőtt a farizeusokhoz és az orvosokhoz fordult, remélte, hogy enyhülést talál lelki gyötrelmeire és testi fájdalmára. Ám azok hűvösen gyógyíthatatlannak nyilvánították, elhagyták - viselje Isten haragját. A farizeusok a betegséget úgy tekintették, mint Isten nemtetszésének bizonyítékát, s távol tartották magukat a betegektől és szükségben levőktől. Valójában gyakran éppen azok, akik szentként magasztalták önmagukat, bűnösebbek voltak, mint az általuk elítélt szenvedők.   

A bénult férfi teljesen magatehetetlen volt, s mivel kilátástalannak ítélte, hogy bárhonnan is segítséget kapjon, kétségbeesés lett úrrá rajta. Ekkor hallott Jézus csodás munkálkodásáról. Elmondták neki, hogy Krisztus ugyanolyan bűnösöket és tehetetleneket gyógyított meg, mint ő, még a leprások is megtisztultak. Barátai, akik mindezeket elmondták neki, bátorították: higgye, hogy ő is meggyógyulhat, ha Jézushoz viszik. Ám reménysége lelohadt, amikor eszébe jutott, hogyan kezdődött betegsége. Attól félt, hogy a tiszta Orvos nem tűrheti meg őt színe előtt.   

De nem is annyira a testi gyógyulásra vágyakozott, mint inkább a bűn terhétől való szabadulásra. Ha megláthatná Jézust, és megbizonyosodhatna a menny megbocsátásáról és békéjéről, megelégedne akár az élettel, akár a halállal, Isten akarata szerint. A haldokló így kiáltott: Ó, bárcsak színe elé járulhatnék! Nem volt vesztegetni való idő, lesoványodott testén már a bomlás jelei mutatkoztak. Megkérte barátait, vigyék ágyastól Jézushoz, amit azok örömmel meg is tettek. A házban azonban, ahol az Üdvözítő volt, valamint a környéken, olyan rengetegen gyűltek össze, hogy a beteg és barátai számára lehetetlenné vált, hogy elébe járulhasson vagy akár csak hallótávolságon belül kerüljön.   

Jézus Péter házában tanított. A szokásnak megfelelően tanítványai körülötte ültek, és "ott ülének a farizeusok és a törvénynek tanítói, akik jöttek Galileának és Júdeának minden faluiból és Jeruzsálemből" (Lk 5:17). Ezek kémkedni, jöttek, hogy vádat emelhessenek Jézus ellen. E tisztviselőkön túl kavargott a tarka sokaság: a buzgó, a tisztelettudó, a kíváncsi, a hitetlen. Különféle nemzetiségűek, társadalmi rangúak voltak jelen. "És az Úrnak hatalma vala ővele, hogy gyógyítson" (Lk 5 :17). Az élet Lelke lebegett az egybegyűltek felett, de a farizeusok és doktorok nem vették észre jelenlétét. Ők nem érezték, hogy szükségük volna valamire, a gyógyítás nem is értük történt. "Éhezőket töltött be javakkal, és gazdagokat küldött el üresen" (Lk 1:53).    

A gutaütött hordozói újból és újból megpróbáltak utat törni a tömegben - mindhiába. A beteg kimondhatatlan fájdalommal tekintgetett körül. Hogyan mondhatna le a reményről most, amikor a vágyva vágyott segítség oly közel van? Támadt egy ötlete: barátai felvitték a ház tetejére, megbontották a tetőt, és leengedték Jézus lábához. A beszélgetés megszakadt: a Megváltó a gyászos arcra nézett, látta a rászegeződő esdeklő tekintetet. Megértette a helyzetet - Ő vonzotta magához ezt a megzavart, kétkedő lelket. A gutaütött még otthonában volt, amikor a Megváltó már meggyőződést ültetett belé. Midőn megbánta bűneit, és hitt Jézus gyógyító hatalmában, akkor áldotta meg először vágyakozó szívét a Megváltó életadó kegyelme, Jézus figyelte, hogyan növekszik a hit első megvillanása azzá a meggyőződéssé, hogy Ő a bűnös egyedüli mentsvára. Látta, hogyan lesz a meggyőződés mind erősebb, ahogyan e férfi a színe elé törekszik.   

Most a Megváltó szavai zeneként hatoltak a szenvedő fülébe: "Ember, megbocsáttattak néked a te bűneid" (Lk 5:20).   

A kétségbeesés terhe legördül a beteg lelkéről, a megbocsátás békéje nyugszik meg rajta, és árad szét arcán. Eltűnt a testi fájdalom, egész lénye átváltozott. A tehetetlen gutaütött meggyógyult, a bűnös vétkező bocsánatban részesült.

Őszinte hittel fogadta Jézus szavait, mint az új élet ajándékát. Nem volt több kérése, örömtől áthatva, csendben feküdt, túlságosan boldog volt ahhoz, hogy megszólaljon. Mennyei fény sugárzott arcáról, s a nép szent tisztelettel figyelte a történteket.   

Az írástudók nyugtalanul várták, mit szándékozik Jézus tenni ebben az esetben. Visszaemlékeztek arra, hogyan fordult hozzájuk ez az ember segítségért, s ők megtagadták tőle a reményt, az együttérzést. Ám ez még nem volt elég, kijelentették, hogy a betegség Isten átka a bűneiért. Mindez hirtelen eszükbe jutott, amint maguk előtt látták a beteg embert. Észrevették, hogy mindenki milyen érdeklődéssel figyeli az eseményeket, és rettenetesen féltek befolyásuk elvesztésétől.   

Ezek a főemberek egy szót sem szóltak egymáshoz, de ahogy összenéztek, mindegyikük arcáról ugyanazt a gondolatot olvasták le: valamit tenni kell, hogy feltartóztassák az érzelmek hullámzását. Jézus kijelentette, hogy a gutaütött bűnei megbocsáttattak. A farizeusok e szavakat istenkáromlásnak fogták fel, és úgy tekintették, mint amit majd halált érdemlő bűnként róhatnak föl. Ezt mondták szívükben: "Káromlásokat szól. Ki bocsáthatja meg a bűnöket, hanemha egyedül az Isten?" (Mk 2:7)    

Jézus rájuk szegezte tekintetét - mire ők megrettentek, visszahúzódtak -, és így szólt: "Miért gondoltok gonoszt a ti szívetekben? Mert mi könnyebb, ezt mondani-é: Megbocsáttattak néked a te bűneid; vagy ezt mondani: Kelj föl és járj? Hogy pedig megtudjátok, hogy az ember Fiának van hatalma a földön a bűnöket megbocsátani, - mondta, majd a gutaütötthöz fordult: Kelj föl, vedd a te ágyadat, és eredj haza" (Mt 9:4-6).  

Ekkor, akit ágyon hoztak Jézushoz, az ifjúság rugalmasságával és erejével pattan föl. Az életadó vér áramlik ereiben. Testének minden szerve hirtelen működni kezd. Az egészség ragyogása váltja föl a közeledő halál halványságát. "Az pedig azonnal fölkele és felvévén nyoszolyáját, kiméne mindenkinek láttára; úgy hogy mindenki elálmélkodék, és dicsőíté az Istent, ezt mondván: Soha nem láttunk ilyet!" (Mk 2:12)   

Ó, Krisztus csodálatos szeretete, amely lehajol, hogy meggyógyítsa a bűnöst, a beteget! Az istenség megszánja a szenvedő emberiséget, és orvosolja bajait! Ó milyen csodás erő mutatkozott meg az ember fiainak! Ki kételkedhet a megváltás üzenetében? Ki becsülhetné le az irgalmas Üdvözítő kegyelmét?    

Nem másra, mint teremtő erőre van szükség a bomló test egészségének helyreállításához. Az a hang, amely életre szólította a föld porából teremtett embert, ugyanaz adott életet a haldokló gutaütöttnek is. Ugyanaz az erő, mely életet adott a testnek, megújította a szívet is. Ő, aki a teremtéskor "szólt és meglett", aki "parancsolt és előállott" (Zsolt 33:9). Az Ő szava adott életet a bűneiben és vétkeiben holt léleknek is. A test meggyógyítása annak az erőnek a bizonyítéka, mely megújította a szívet. Krisztus megparancsolta a gutaütöttnek, hogy keljen fel és menjen, "hogy [...] megtudjátok - mondta -, hogy az ember Fiának van hatalma e földön a bűnöket megbocsátani" (Mk 2:10).  

A gutaütött testi-lelki gyógyulásra lelt Krisztusban. A lelki gyógyulást fizikai felépülés követte. Nem szabad megfeledkezni erről a tanulságról. Ma is ezrek szenvednek testi betegségekben, akik a gutaütötthöz hasonlóan vágyakoznak az üzenetre: "megbocsáttattak néked a te bűneid" (Mk 2:9). A bűn terhe, nyughatatlan és kielégítetlen vágyai képezik betegségük alapját. Nem találhatnak megnyugvást, míg el nem jönnek a lélek Gyógyítójához. Az a béke, amelyet egyedül Ő nyújthat, megélénkíti az értelmet, egészséget ad a testnek.    

Jézus azért jött, "hogy az ördög munkáit lerontsa" (1Jn 3:8). "Őbenne vala az élet" (Jn 1: 4), és Ő így szól: "Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bővölködjenek" (Jn 10:10). Ő "megelevenítő szellem" (lKor 15:45). Most is ugyanolyan életadó ereje van, mint amikor a földön meggyógyította a betegeket, megbocsátott a bűnösöknek. Ő "megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet" (Zsolt 103:3).   

A gutaütött meggyógyítása olyan hatást váltott ki az emberekből, mintha megnyílt volna az ég, s kinyilatkoztatta volna a jobb világ dicsőségét. Ahogy a meggyógyított férfi áthaladt a sokaságon, minden lépésnél Istent dicsérte, s úgy vitte terhét, mintha az pehelykönnyű volna, az emberek hátrálva engedtek neki utat, döbbent arccal meredtek rá, s halkan suttogtak egymás között: "Csodadolgokat láttunk ma" (Lk 5 : 26).    

A farizeusoknak a szavuk is elállt a csodálkozástól, és megsemmisítette őket vereségük. Belátták, hogy most nem tudják irigységükkel lázba hozni a sokaságot. Csodálatos dolog történt azzal az emberrel, akit már rábíztak Isten haragjára, és ez olyannyira érintette a népet, hogy egy időre meg is feledkeztek az írástudókról. A farizeusok látták, hogy Krisztusban olyan erő lakozik, amely egyedül Istennek tulajdonítható, de szelíd méltóságú modora éles ellentétben állt saját öntelt viselkedésükkel. Zavarba jöttek, megszégyenültek, és elismerték - ha nem is vallották be - egy felsőbbrendű lény jelenlétét. Minél nyilvánvalóbb volt, hogy Jézusnak hatalma van a földön megbocsátani a bűnöket, annál mélyebben ásták bele magukat a hitetlenségbe. Péter házából - ahol látták, hogyan gyógyul meg a gutaütött Jézus szavára - azzal távoztak, hogy új tervet kell kieszelniük Isten Fiának elhallgattatására.    

A testi betegséget, bármily rosszindulatú és mélyen gyökerező lett légyen is az, meggyógyította Krisztus ereje, ám a lelki betegség erősebben tartja magát azokban, akik behunyják szemüket a világosság előtt. A lepra, az agyvérzés nem olyan szörnyű, mint a vakbuzgóság vagy a hitetlenség.   

Nagy volt az öröm a meggyógyított gutaütött házában, amikor visszatért családja körébe. Könnyedén hozta az ágyat, melyen röviddel azelőtt lassan vitték el onnan. Örömkönnyek közt vették körül, alig mertek hinni a szemüknek. Erős, egészséges férfiúként állt előttük. Azelőtt élettelen karjai most sietve engedelmeskedtek akaratának. Összeaszott, ólomszínű teste friss, pirospozsgás lett. Határozottan, szabadon lépdelt. Minden arcvonásán öröm és reménység rajzolódott ki, a tisztaság és béke kifejezése foglalta el a bűn és szenvedés nyomainak helyét. Boldog hálaadás szállt föl otthonából Isten megdicsőíttetett Fia iránt, aki visszaadta a reménytelennek reményét, a megsebzettnek erejét. Ez az ember és családja készek voltak életüket átadni Jézusnak. Kétely nem ásta alá hitüket, hitetlenség nem ejtett foltot hűségükön Őiránta, aki elhozta a fényt sötét otthonukba.

Kapernaumban

Jézus Kapernaumban lakott, amikor éppen nem utazott az országban szerte-széjjel, és ezért azt "az Ő városaként" emlegették. A város a galileai tenger partján terült el, közel a gyönyörű genezáreti síkság széléhez, sőt szinte rajta.

A tó mély fekvése fenséges déli éghajlatot kölcsönöz a partját szegélyező síkságnak. Krisztus idejében itt pálmák és olajfák virágoztak, gyümölcsösök, szőlőskertek, zöld mezők, ragyogóan, bőségesen nyíló virágok illatoztak, s mindent a sziklákból fakadó patakok öntöztek. A tó partján és a környező dombokon körben városok voltak. A tavat ellepték a halászhajók. Mindenfelé pezsgő, mozgalmas élet folyt.

Kapernaum nagyon alkalmas hely volt arra, hogy a Megváltó munkásságának központja legyen. A Damaszkuszból Jeruzsálembe és Egyiptomba, valamint a Földközi-tengerhez vezető út mentén feküdt, nagy átmenő forgalmat bonyolított le. Számos országból haladtak át utasok a városon, s pihentek meg jártukban-keltükben. Jézus itt minden nemzetiségű, rangú emberrel találkozhatott, a gazdaggal és a hatalmassal csakúgy, mint a szegénnyel és alacsony sorsúval, tanításait más országokba, sok-sok otthonba vitték el. Ez ösztönözte az embereket a próféciák tanulmányozására; a figyelem a Megváltóra irányult, küldetése feltárult a világ előtt. 

 

Bár a Magas Tanács Jézus ellen tevékenykedett, a nép élénk figyelemmel kísérte küldetésének kibontakozását. Az egész menny érdeklődése is ide irányult. Angyalok készítették elő szolgálatának útját, megindították az emberek szívét, s a Megváltóhoz vonták őket.   

Kapernaumban a királyi ember fia tanúsította Krisztus hatalmát, akit meggyógyított. Az udvari tiszt és házanépe örömmel tettek bizonyságot hitükről. Amikor megtudták, hogy maga a Tanító közöttük van, az egész város megmozdult. Tömegek igyekeztek színe elé. Szombaton annyi ember özönlött a zsinagógába, hogy sokaknak vissza kellett fordulniuk, mert nem fértek be.

Aki csak hallotta a Megváltót, csodálkozott "az ő tudományán, mert beszéde hatalmas vala" (Lk 4:32). " Úgy tanítja vala őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók" (Mt 7:29). Az írástudók és vének tanítása merev és formális volt, mint egy betanult lecke. Számukra Isten szavának nem volt éltető ereje. Az ige tanítását saját elgondolásaik és hagyományaik helyettesítették. Az istentiszteletek megszokott körforgásában állításuk szerint a törvényt magyarázták, ám az isteni ihletés nem mozdította meg sem az ő szívüket, sem hallgatóikét. 

Jézus nem avatkozott a zsidók közti különféle vitatott kérdésekbe. Az Ő feladata az igazság feltárása volt. Szavai fényt árasztottak a pátriárkák és próféták tanításaira, a Szentírás új kinyilatkoztatásként hatott az emberekre. Hallgatói azelőtt soha nem érzékelték az isteni ige jelentésének ilyen mélységeit. 

Jézus otthonukban találkozott az emberekkel, jól ismerte problémáikat. Kedvessé tette az igazságot, mert közvetlenül, egyszerűen mutatta be. Nyelvezete oly tiszta, finom és egyszerű volt, akár a csobogó patak. Hangja zeneként hatott azokra, akik azelőtt a rabbik monoton beszédét hallgatták. Bár tanítása egyszerű volt, mégis úgy beszélt, mint akinek hatalma van. Ez a jellegzetesség élesen megkülönböztette tanítását mindenki másétól. A rabbik fenntartással, kétkedve beszéltek, mintha az Írásokat így is, meg ellenkezőképpen is lehetne értelmezni. A hallgatók napról napra bizonytalanabbak lettek. Jézus azonban kétségbevonhatatlan tekintéllyel tanította az Írásokat. Bármiről beszélt, hatalommal tette, mint akinek szavát nem lehet vita tárgyává tenni. {DA 253.5}   

 

Mégis inkább komoly volt, mint heves. Úgy szólt, mint aki határozott célt követ. Az örök élet valóságát mutatta be. Bármiről beszélt, Istent nyilatkoztatta ki. Jézus igyekezett megtörni azt az ámító varázst, mely az embert a földi dolgokhoz láncolja. Az evilági dolgokat igazi helyűkre tette, s alárendelte az örök érdekeknek, de nem becsülte le fontosságukat. Azt tanította, hogy a menny és a föld együvé tartozik, és az isteni igazság ismerete felkészíti az embert a mindennapi élet kötelességeinek jobb teljesítésére. Úgy szólt, mint aki jól ismeri a mennyet, tudatában van Istenhez fűződő kapcsolatának, mégis elismeri egységét az emberi család valamennyi tagjával. 

Kegyelmi üzeneteit mindig hallgatóihoz alkalmazta. Ismert volt előtte, miképpen tudja "erősíteni a megfáradottat beszéddel" (Ésa 50:4), mivel kegyelem ömlött ajkán, hogy a legvonzóbb módon adhassa át az embernek az igazság kincseit. Tapintatosan bánt azokkal, akiket előítéleteik tartottak vissza, és olyan példákkal lepte meg őket, melyek felkeltették érdeklődésüket. A képzelet segítségével érte el a szívet. Példázatait a mindennapi élet dolgaiból merítette, s bár azok egyszerűek voltak, jelentőségük csodálatos mélységekig hatolt. A madarak, a mezők liliomai, a mag, a pásztor és a bárány - Krisztus ezekkel a dolgokkal szemléltette az örök igazságot, s aztán, amikor hallgatói a természetben látták mindezeket, visszaemlékeztek szavaira. Krisztus példázatai szüntelen ismételték tanulságait. 

 

Krisztus sohasem hízelgett az embernek. Sohasem mondott olyasmit, ami elképzeléseiket, ábrándjaikat dicsőítette volna, nem dicsérte okos találmányaikat. A mélyen, előítélet-mentesen gondolkodók befogadták tanítását, és úgy találták, hogy az próbára teszi bölcsességüket. Csodálták a legegyszerűbb nyelven kifejezett lelki igazságot. A legműveltebbeket is elbűvölték szavai, s a tanulatlanok is mindig merítettek forrásából. Volt üzenete az írástudatlannak, és még a pogánnyal is meg tudta értetni, hogy üzenete van számára. 

Gyöngéd részvéte gyógyírként hatott a fáradt, elgyötört szívekre. Még a dühös ellenség háborgása közepette is a béke légköre lengte körül. Arcának szépsége, nagyszerű jelleme, és mindenekfelett a tekintetében és hangjában megnyilvánuló szeretet Hozzá vonzott mindenkit, akit még nem keményített meg a hitetlenség. Ha nem kedves, együttérző lelkületet sugárzott volna minden pillantása és szava, nem vonzotta volna Magához az óriási tömegeket úgy, ahogyan tette. A hozzá jövő szenvedők úgy érezték, ügyüket hű és szelíd barátként magáévá teszi, és még többet kívántak tudni az általa tanított igazságokból. Közel hozta az eget. Jézus színe előtt szerettek volna lakozni, hogy vigasztaló szeretetét szüntelen érezhessék.   

 

Jézus mély figyelemmel kísérte hallgatói arcának minden rezdülését. Az érdeklődést, örömöt kifejező arcok megnyugvással töltötték el . Az igazság szavai behatoltak a lélekbe, széttörték az önzés korlátait; bűnbánatra indítottak, végül hálára ébresztettek, és ez boldoggá tette a Megváltót. Ahogy végigtekintett a hallgatók sokaságán, s már régebben is látott arcokat fedezett föl, arca örömtől ragyogott. Országának polgárait remélte látni bennük. Amikor az egyszerűen elmondott igazság valami dédelgetett bálványt érintett, észrevette a változást az arcokon, a hűvös, fenyegető tekinteteket, melyek azt sugallták, hogy nem szívesen fogadják a világosságot. Nagy fájdalmat okozott Neki, ha látta, hogy az emberek elutasítják a béke üzenetét.

 

Jézus a zsinagógában beszélt alapítandó országáról, küldetéséről, Sátán foglyainak szabadon bocsátásáról. Ekkor szavait szörnyű sikoly szakította félbe. Egy megszállott tört utat Felé az emberek között, és ordított: "Mi dolgunk van nékünk veled, Názáreti Jézus? Azért jöttél-é, hogy elveszíts minket? Tudom, hogy ki vagy te: az Istennek Szentje" (Mk 1:24).    

Zavar és rémület lett úrrá. Az emberek figyelme elterelődött Krisztusról, senki sem figyelt szavára. Éppen ebből a célból vezette Sátán áldozatát a zsinagógába. Jézus azonban e szavakkal dorgálta meg a démont: "Némulj meg és menj ki ez emberből! És az ördög azt a középre vetvén, kiméne belőle, és nem árta néki semmit" (Lk 4:35). 

 

Sátán elhomályosította ennek a nyomorult szenvedőnek az elméjét, ám a Megváltó jelenlétében egy fénysugár áthatolt a homályon. Vágy ébredt benne, hogy szabaduljon Sátán hatalmából, de a démon ellenállt Krisztus erejének. Midőn az ember megpróbált Jézushoz fordulni segítségért, a gonosz lélek szavakat adott a szájába, s ő félelemtől gyötörten ordított. A megszállott valamelyest megértette, hogy annak színe előtt áll, Aki megszabadíthatja, de amikor megpróbálta elérni a hatalmas kezet, egy másik akarat visszatartotta, más szavakat juttatott kifejezésre általa. Szörnyű harc folyt Sátán hatalma és saját szabadságvágya között

Aki legyőzte Sátánt a megkísértés pusztájában, újból szemtől szembe került ellenségével. A démon minden erejét latba vetette, hogy hatalmában tartsa áldozatát. Ha most teret veszít, azzal Jézus győz. Úgy tűnt, a megkínzott ember életét veszti az ellenséggel vívott küzdelemben, amely legszebb férfikorát tette tönkre. A Megváltó azonban hatalommal szólt, és megszabadította a foglyot. Az iménti megszállott most boldogan állt a csodálkozó emberek előtt, visszanyerte az önuralom szabadságát. Még a démon is tanúsította a Megváltó isteni hatalmát. 

 

A férfi dicsérte Istent a szabadításáért. Az a szem, amelyben oly soká az őrültség tüze szikrázott, most értelmet sugárzott, és hálakönnyekkel telt meg. A nép elnémult a csodálkozástól. Amint újból szóhoz jutottak, így kiáltott egyik a másikának: "Mi ez? Micsoda új tudomány ez, hogy hatalommal parancsol a tisztátalan lelkeknek is, és engedelmeskednek néki?" (Mk 1: 27) 

A szerencsétlenség titkos oka - ami ezt az embert barátainak félelmetes látvánnyá, önmagának is teherré tette - saját életében rejlett. Elbűvölte a bűn gyönyöre, azt hitte, hogy élete egyetlen nagy karnevál lehet. Nem is álmodta, hogy az emberek rettegését fogja kiváltani, s családja szégyene lesz. Azt hitte, idejét ártatlan könnyelműséggel töltheti el. De miután rálépett a lejtőre, gyorsan csúszott lefelé. Természetének nemes vonásait mértéktelenség és léhaság rontotta meg, Sátán teljesen irányítása alá vonta.  

A megbánás túl későn jött. Amikor a vagyont és az örömöket is feláldozta volna elveszített emberi voltának visszanyeréséért, már tehetetlenül vergődött a gonosz markának szorításában. Az ellenség területére lépett, és Sátán összes képességeit birtokába vette. A kísértő elcsábította káprázatos ajándékaival, ám mihelyt hatalmába kerítette a szerencsétlent, az ördög könyörtelenné, kegyetlenné vált, szörnyű dühödt csapásokkal sújtotta. Ez történik mindenkivel, aki a gonosznak engedi át magát: a kezdeti elbűvölő örömök a kétségbeesés sötétjében vagy a tönkretett lélek őrültségében érnek véget  

 

Ugyanaz a gonosz lélek kísértette Krisztust a pusztában, amely hatalmában tartotta a kapernaumi megszállottat, és ez irányította a hitetlen zsidókat is. Az utóbbiak esetében azonban a kegyesség látszatát keltette, s be akarta csapni őket a Megváltó elutasításának indítékait illetően. Állapotuk reménytelenebb volt, mint a megszállotté, mert nem érezték, hogy szükségük van Krisztusra, s ezért Sátán erősen hatalmában tarthatta őket.   

Abban az időszakban, amikor Krisztus személyesen teljesített szolgálatot az emberek között, a sötétség országának erői is lázasan tevékenykedtek. Sátán és gonosz angyalai évszázadok óta uralni akarták az ember testét és lelkét, bűnt és szenvedést zúdítottak reá, azután minden nyomorúságért Istent vádolták. Jézus kinyilatkoztatta Isten jellemét az embernek. Megtörte Sátán hatalmát, szabadon bocsátotta foglyait. Mennyei erő, új élet és szeretet munkálkodott az emberi szívekben, s a gonoszság fejedelme felkelt, hogy megvívjon országának felsőbbségéért. Sátán összevonta erőit, s lépésről lépésre támadta Krisztus munkáját.    

 

Így lesz majd az igazság és hamisság közötti küzdelem végső nagy csatájában is. Miközben föntről új élet, világosság és erő száll alá Krisztus tanítványaira, új élet serken a mélységből is, és felfrissíti Sátán alattvalóit. Feszültség lesz úrrá minden földi elemen. A gonoszság fejedelme az évszázados harc során kicsiszolt ravaszsággal, álruhában munkálkodik. A világosság angyalának öltözik, és tömegek követik "hitető lelkekre és gonosz lelkek tanításaira figyelmezvén" (lTim 4:1). 

Krisztus idejében Izrael vezetői és tanítói képtelenek voltak ellenállni Sátán munkájának. Figyelmen kívül hagyták az egyetlen eszközt, mellyel védekezhettek volna a gonosz lelkekkel szemben. Krisztus Isten Igéje segítségével győzte le a gonoszt. Izrael vezetői azt állították, hogy ők hivatottak Isten szavának értelmezésére, de csak hagyományaik fenntartása és ember-alkotta előírásaik kikényszerítése céljából tanulmányozták az Igét. Értelmezésük alapján olyan felfogást fejezett ki az Ige, amilyet Isten sohasem írt belé. Misztikus magyarázatuk homályossá tette, amit az Úr világosan kijelentett. Vitatkoztak jelentéktelen alaki részleteken, miközben gyakorlatilag tagadták a leglényegesebb igazságokat. Ezzel szétszórták a hitetlenség magvait. Isten szavát megfosztották erejétől, a gonosz lelkek kedvükre munkálkodhattak.   

 

A történelem ismétlődik. Napjainkban számos vallási vezető nyitott Bibliával a kezében vallja, hogy tiszteli e könyv tanításait, s eközben lerombolja az abba, mint Isten szavába vetett hitet. Buzgón, aprólékosan elemzik az igét, de saját véleményüket annak legvilágosabb állításai fölé helyezik. Kezükben Isten Igéje elveszíti újjáteremtő erejét. Ezért rohamosan terjed a hitetlenség, általános az istentelenség  

Amint Sátán aláásta a Bibliába vetett hitet, nyomban más források felé irányítja az embert világosságért, és erőért. Így hízelgi be magát. Aki elfordul a Szentírás világos tanításától és Isten Szentlelkének meggyőző erejétől, az átadja a démonoknak az irányítást. A Szentírást bíráló kritikák, elméletek nyitották meg az utat a spiritizmus és a teozófia számára - ezek az ősi pogányság modernizált formái -, s talpalatnyi helyet akarnak szerezni még a magukat a mi Urunk Jézus Krisztusénak valló egyházakban is. 

Az evangélium hirdetésével párhuzamosan munkálkodnak olyan elemek, melyek hazug lelkek médiumai. Sokan puszta kíváncsiságból kontárkodnak bele ilyesmibe, de amint bebizonyosodik, hogy emberi erő fölötti dologról van szó, egyre inkább elcsábulnak, míg a sajátjukénál erősebb akarat befolyása alá kerülnek. Rejtélyes hatalmából nem tudnak menekülni.   

 

A lélek védőbástyái leomlanak. Az ember nem tud sorompót állítani a bűn útjába. Ha egyszer valaki áthágja Isten igéjének korlátait, s visszautasítja Szentlelkét, nem tudhatja, hogy a romlásnak milyen mélységeibe süllyedhet. Titkos bűn vagy uralkodó szenvedély tarthatja rabságában, s ő éppoly tehetetlen, mint a kapernaumi megszállott volt. Állapota mégsem reménytelen. 

Ugyanúgy győzhetjük le a gonoszt, ahogyan Krisztus győzött: az Ige hatalmával. Isten nem irányítja értelmünket beleegyezésünk nélkül, de ha tudni akarjuk akaratát, ígérete a miénk is: "Megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket" (Jn 8:32). "Ha valaki cselekedni akarja az ő akaratát, megismerheti e tudományról" (Jn 7:17). Az ígéretekbe vetett hit által bárki megszabadulhat a tévelygés kelepcéjéből és a bűn hatalmából.    

Mindenki szabadon megválaszthatja, hogy milyen hatalom uralkodjék rajta. Senki sem bukhat olyan mélyre, senki sem olyan gonosz, hogy ne találhatna szabadulást Krisztusban. A megszállott ember ima helyett csak Sátán szavait tudta kiejteni, a szív kimondatlan kérése mégis meghallgatásra talált. Nincs olyan kiáltása a rászoruló léleknek, még ha nem is tudja szavakba önteni, mely észrevétlen maradna. Aki kész szövetségi kapcsolatra lépni a menny Istenével, azt Ő nem hagyja Sátán hatalmában, sem saját természetének gyöngeségeiben. Hívja a 

Megváltó: "Fogja meg erősségemet, kössön békét velem, békét kössön velem!" (Ésa 27: 5) A sötétség szellemei minden lélekért harcolnak, aki egyszer már uralmuk alatt állt, ám Isten angyalai győzedelmes erővel vívnak ugyanazért a lélekért. Az Úr így szól: "Elvétethetik-é a préda az erőstől és megszabadulhatnak-é az igazak foglyai? [...] Így szól az Úr, az erőstől elvétetnek a foglyok is, és megszabadul a kegyetlen zsákmánya, és háborgatóidat én háborítom meg, és én tartom meg fiaidat" (Ésa 49: 24-25).  

 

A zsinagógában összegyűltek még egy ideig félő tisztelettel, lenyűgözve álltak, amikor Jézus visszavonult Péter házába egy kicsit pihenni. Ám ide egy másik árnyék vetítődött. Péter feleségének anyja betegen feküdt, magas láztól leverten. Jézus megrótta a betegséget, a szenvedő felkelt, szolgálta a Mestert és tanítványait.   

Krisztus művének híre gyorsan elterjedt egész Kapernaumban. Az írástudóktól való félelmükben az emberek nem mertek gyógyulásért Hozzá jönni szombaton, de amint a nap eltűnt a látóhatár mögött, nagy mozgolódás támadt. Otthonról, az üzletekből, a piacokról igyekeztek a város lakói a Jézust befogadó szerény hajlék felé. Az ágyon hozott, mankóra támaszkodó, barátaik által támogatott betegek alig bírtak a Megváltó színe elé botladozni.  

Órák hosszat jöttek-mentek, mert senki nem tudhatta, hogy még másnap is közöttük lesz-e a Gyógyító. Kapernaum addig soha nem látott ilyen napot. A levegőt betöltötte a győzelem hangja, a szabadulás üdvrivalgása. A Megváltó örült, hogy örömet szerezhetett. Amint látta a Hozzá jövők szenvedését, szíve részvéttel telt meg, és örvendezett hatalmának, hogy egészséget és boldogságot adományozhat. 

Jézus nem szűnt meg munkálkodni, míg az utolsó betegen is nem könnyített. Késő éjszaka volt, mire a sokaság eloszlott, s csönd ülte meg Simon házát. Elmúlt a hosszú, eseményekben gazdag nap, és Jézus pihenésre vágyott. Mialatt azonban a város még az igazak álmát aludta, a Megváltó, fölkelvén, kiméne, és elméne egy puszta helyre és ott imádkozék" (Mk 1:35). 

 

Így teltek Jézus földi életének napjai. Tanítványait gyakran elbocsátotta, hogy hazalátogassanak és pihenjenek, de minden olyan erőfeszítésüknek, mellyel Őt el akarták vonni munkájától, szelíden ellenállt. Egész nap keményen dolgozott, tanította a tudatlant, gyógyította a beteget, visszaadta a vak látását, enni adott a sokaságnak, s este, vagy kora reggel kiment a hegyek szentélyébe, hogy érintkezésbe lépjen Atyjával. Gyakran az egész éjszakát imában, elmélkedve töltötte, s hajnalban újra munkálkodni kezdett az emberekért.  

Péter és társai korán reggel Jézushoz jöttek azzal, hogy a kapernaumiak már keresik Őt. A tanítványok mindeddig keserűen csalódtak a fogadtatásban, melyben Krisztus részesült. A jeruzsálemi hatóságok halálra keresték, még saját földijei is életére törtek - Kapernaumban viszont boldog lelkesedéssel üdvözölték, és a tanítványok reményei is megújultak. Hátha a szabadságszerető galileaiak között új országának támogatóira talál. Meglepve hallgatták Krisztus szavait: "Menjünk a közel való városokba, hogy ott is prédikáljak, mert azért jöttem" (Mk 1:38).

A Kapernaumot elöntő izgalom azzal a veszéllyel járt, hogy Jézus küldetésének célját szem elől tévesztik. Ő nem elégedett meg annyival, hogy csak mint csodatevő, vagy testi betegségek gyógyítója vonja magára a figyelmet. Megváltóként óhajtotta magához vonni az embereket. A nép azt akarta hinni, hogy királyként jött el, földi országot fog alapítani; ezzel szemben Ő a földiekről a lelki dolgok felé szerette volna terelni gondolataikat. Puszta földi siker csak akadályozta volna munkáját.

 

A gondtalan tömeg csodálata is megrázta lelkét. Önmagát sohasem helyezte előtérbe. Az a tisztelet, melyet a világ megad a rangnak, gazdagságnak, tehetségnek, idegen volt az Emberfia számára. Jézus egyet sem használt azokból az eszközökből, melyekkel az emberek hűséget akarnak biztosítani maguknak vagy tiszteletet parancsolni. Évszázadokkal születése előtt megjövendölték Róla: "Nem kiált és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti meg. Nem pislog és meg nem reped, míg a földön törvényt tanít" (Ésa 42:2-4). 

A farizeusok szerettek kitűnni a formaságok aprólékos betartásával. Azzal bizonyították vallási lelkesedésüket, hogy erről vitatkoztak. A szemben álló felek közötti érvelések hangosak és hosszúak voltak, s nem volt szokatlan esemény a dühös ellenkezés hangjait hallani az utcákon a törvény tudós doktoraitól. 

Mindezzel szöges ellentétben állt Jézus élete. Az Ő életében nem fordult elő zajos vita, kérkedő imádkozás, sem pedig dicséretet igénylő cselekedet. Krisztus Istenben rejtőzött el, és Isten megnyilatkozott Fiának jellemében. Jézus erre a kinyilatkoztatásra akarta irányítani az emberek figyelmét és tiszteletét. 

Az Igazság Napja nem ragyogva jelent meg a világon, hogy dicsőségével elkápráztassa az embereket. Meg van írva Krisztusról: "Az ő kijövetele bizonyos, mint a hajnal" (Hós 6:3). A napfény csendesen, lágyan önti el a földet, eloszlatja a sötétség árnyait, és életre kelti a világot. Így kelt fel az Igazság Napja is, gyógyulást hozott "az ő szárnyai alatt" (Mal 4:2).