Az olajfák hegyén Máté 24; Márk 13; Lukács 21:5-38

Krisztusnak a papokhoz és főemberekhez intézett szavai: "Ímé, pusztán hagyatik néktek a ti házatok" (Mt 23:38), rettegéssel töltötték el szívüket. Közömbösséget színleltek, de gondolataikban egyre ott motoszkált a kérdés, mit jelentenek e szavak. Úgy tűnt, láthatatlan veszély fenyegeti őket. Lehetséges-e, hogy a magasztos templom, a nemzet dicsősége hamarosan romhalmazzá válik? A baj előérzete ráragadt a tanítványokra is, és türelmetlenül vártak valami határozottabb kijelentést Jézustól. A templomból kifelé jövet felhívták figyelmét az épület szilárdságára és szépségére. A templom köveit a legtisztább és tökéletesen fehér márványból faragták ki. A kövek némelyike hihetetlenül nagy mérető volt. A falnak egy része ellenállt még Nabukodonozor hadserege ostromának is. Falazatát olyan tökéletesen készítették el, hogy az egyetlen szilárd kőből állónak látszott, amelyet egyenesen a kőbányából fejtettek ki. A tanítványok nem tudták felfogni, hogy miként lehetne ezeket a hatalmas falakat ledönteni. 

Vajon milyen kifejezhetetlen gondolatai kellett, hogy támadjanak az Elvetettnek, mikor figyelmét lebilincselte a templomépület nagyszerűsége! A Jézus előtt feltáruló látvány valóban gyönyörű volt, de szomorúan mégis azt mondotta: Én ezzel kapcsolatban mindent látok. Az épületek valóban csodálatosak. Úgy mutattok rá ezekre a falakra, mint lerombolhatatlanokra. Figyeljetek azonban szavaimra: Eljön az a nap, mikor: "Nem marad itt kő kövön, mely le nem romboltatik" (Mt 24:2). 

Krisztus számos ember füle hallatára mondotta ki szavait. Mikor azonban Krisztus egyedül ült az Olajfák-hegyén, akkor Péter, János, Jakab és András odament hozzá és így szóltak: "Mondd meg nékünk, mikor lesznek meg ezek? és micsoda jele lesz a te eljövetelednek és a világ végének?" (Mt 24:3). Tanítványainak adott válaszában Jézus nem választotta el egymástól Jeruzsálem pusztulását eljövetelének nagy napjától. E két eseménynek a leírását összevegyítette. Igen, ha Jézus úgy tárta volna fel tanítványai előtt az eljövendő eseményeket, ahogy azokat Ő látta, akkor bizony tanítványai nem tudták volna elhordozni a látványt. Irántuk való irgalmában a két nagy valóságos időszak leírását egybeolvasztotta, és hagyta, hogy a tanítványok maguk jöjjenek rá értelmére. Jézus, mikor Jeruzsálem pusztulására utalt, akkor prófétikus szavai túlmutattak ezen az eseményen, a végső világégésre, ama napra, amikor az Úr felemelkedik helyéről, hogy megbüntesse a világot bűneiért, mikor a föld feltárja mindazt a vért, amit kiontott, és nem takargatja többé azokat, akiket megölt. Jézus ezt az egész magyarázatot nemcsak a tanítványai számára adta, hanem azok számára is, akiknek majd a Föld történelmének ebben az utolsó időszakában kell élniük.   

Krisztus azután a tanítványokhoz fordult és így szólott: "Meglássátok, hogy valaki el ne hitessen titeket. Mert sokan jönnek majd az én nevemben, akik azt mondják: Én vagyok; és sokakat elhitetnek" (Mk 13:5-6). Sok hamis próféta jelenik meg, akik jogot formálnak a csodatételre és kijelentik, hogy eljött a zsidó nép felszabadításának az ideje. Ez sokakat félrevezet majd. Krisztus szavai beteljesedtek. Halála és Jeruzsálem ostroma között sok hamis Messiás jelent meg. Jézus azonban ezt a figyelmeztetését azokhoz is intézte, akik napjainkban élnek. Azok a csalások, amelyek Jeruzsálem elpusztítása előtt történtek, minden korszakban megismétlődtek, és megismétlődnek napjainkban is.    

Hallanotok kell majd háborúkról és háborúk híreiről; meglássátok, hogy meg ne rémüljetek, mert mindezeknek meg kell lenniük. De még ez nem itt a vég (Mt 24: 6). Jeruzsálem pusztulását megelőzően az emberek az elsőbbségért dulakodtak. Uralkodókat gyilkoltak meg. Azokat, akikről feltételezték, hogy legközelebb állottak a trónhoz, megölték. Voltak háborúk és háborúk hírei. "Mindezeknek meg kell lenniök, - mondta Krisztus - de még ez nem itt a vég (a zsidó nép, mint nemzet számára). Mert nemzet támad nemzet ellen, és ország ország ellen; és lesznek éhségek és döghalálok, és földindulások mindenfelé. Mindez pedig a sok nyomorúságnak kezdete" (Mt 24:6-8). Krisztus azt mondotta, amikor a rabbik majd ezeket a jeleket látják, akkor Isten ítéleteinek jelentik majd ki azon népek felett, amelyek szolgaságban tartották az Ő választott népét. Azt is kijelentik majd, hogy ezek a jelek a Messiás eljövetelének hirdetői. Ne engedjétek azonban magatokat becsapni! Ezek a jelek ugyanis csak Isten ítéleteinek a kezdetét jelentik be. Az emberek csak önmagukra tekintettek. Nem bánták meg bűneiket és nem tértek meg, hogy meggyógyíthassam, megtarthassam őket. Azok a jelek, amelyeket a szolgaságból való szabadulásuk jelzéseiként tüntetnek fel, valójában megsemmisítésük jelei.    

"Akkor nyomorúságra adnak majd benneteket és megölnek titeket és gyűlöletesek lesztek minden nép előtt az én nevemért. És akkor sokan megbotránkoznak és elárulják egymást, és gyűlölik egymást" (Mt 24:9-10). Mindezt a keresztények szenvedték el. Apák és anyák elárulták gyermekeiket. A gyermekek elárulták szüleiket. A barátok átadták barátaikat a főtanácsnak. Az üldözők megvalósították szándékaikat, megölték Istvánt, Jakabot és más keresztényeket.   

Isten, szolgái révén még egy utolsó alkalmat adott a zsidó népnek arra, hogy megbánja bűneit. Tanúbizonyságtevői által Isten kinyilatkoztatta magát letartóztatásukkor, kihallgatásuk során és börtönbe vetésükben. A bírák mégis halálos ítéletet mondtak ki felettük. Voltak olyan emberek, akikre a világ nem volt méltó, és azzal, hogy megölték őket, a zsidók ismét keresztre feszítették Isten Fiát. Így lesz ez ismét. A hatóságok törvényeket hoznak, hogy korlátok közé szorítsák a vallás szabad gyakorlását. Maguknak tulajdonítják és igénylik azt a jogot, amely egyedül Istent illeti meg. Azt gondolják, hogy kényszeríthetik a lelkiismeretet, amelyet egyedül csak Istennek szabad ellenőriznie. A kezdő lépéseket már megtették ahhoz, hogy folytassák az előbbre vitelét ennek a munkának, míg elérik azt a határt, amelyet már nem léphetnek át. Isten közbelép hűséges, a parancsolatokat megtartó népe érdekében. 

Minden alkalommal, mikor üldöztetés történik, azok, akik szem- és fültanúi ennek, döntenek Krisztus mellett vagy Krisztus ellen. Azok, akik kinyilvánítják együttérzésüket azok iránt, akiket tévesen ítéltek el, megmutatják ezzel ragaszkodásukat, szeretetüket Krisztus iránt. Mások megsértődnek, mert az igazság alapelvei egyenesen keresztülvágják, keresztülhúzzák mindennapos gyakorlatukat. Sokan megbotlanak és elesnek, elfordulnak attól a hittől, amelyet egykor védtek. Azok, akik a nyomorúság idején hitüktől elszakadnak, biztonságuk érdekében készek lesznek hamis bizonyságot tenni testvéreik ellen, és elárulni őket. Krisztus figyelmeztetett bennünket arra, hogy ne lepődjünk meg azoknak a természetellenes és kegyetlen viselkedésén, akik elvetették a világosságot.  

Krisztus megadta tanítványainak a Jeruzsálemre eljövő romlás jeleit. Azt is megmondotta nékik, hogy miként menekülhetnek meg. "Mikor pedig látjátok Jeruzsálemet hadseregtől körülvéve, akkor tudjátok meg, hogy elközelgett az ő pusztulása. Akkor, akik Júdeában lesznek, fussanak a hegyekre; és akik annak közepette, menjenek ki abból; és akik a mezőben, ne menjenek be abba. Mert azok bosszúállásnak napjai, hogy beteljesedjenek mindazok, amik megírattak" (Lk 21:20-22). Negyven évvel később, Jeruzsálem pusztulása idején, figyelembe kellett volna venni ezeket a szavakat mindenkinek. A keresztények engedelmeskedtek ennek a felhívásnak, és egyetlen keresztény sem pusztult el Jeruzsálem elestekor. 

"Imádkozzatok pedig, hogy a ti futástok ne télen legyen, se szombatnapon" (Mt 24:20), - mondotta Krisztus. Ő, aki a szombatot elrendelte nem érvénytelenítette azt kereszthalálával. Nem tette a szombat parancsát érvénytelenné. Krisztus keresztre feszítése után negyven esztendővel még mindig szentnek tekintették ezt a napot. Negyven évig a tanítványoknak kellett imádkozniuk, hogy a menekülésük ne szombatnapon legyen.   

Jeruzsálem elpusztulásáról Krisztus gyorsan áttér a legnagyobb eseményre, a Föld történelmének a folyamatában az utolsó láncszemre, - Isten Fia méltóságban és dicsőségben bekövetkező eljövetelére. E két esemény között a sötétség hosszú évszázadai tárulnak fel Krisztus tekintete előtt. Olyan évszázadok Krisztus egyháza számára, amelyeket vérrel, könnyekkel és kínszenvedéssel jelöltek meg. Ezekre a jelenetekre való rátekintést Krisztus tanítványai akkor, ott még nem tudták elviselni. Jézus azért csak röviden említi meg ezeket nékik. Ezt mondotta: "Mert akkor nagy nyomorúság lesz, amilyen nem volt a világ kezdete óta mind ez ideig, nem is lesz soha. És, ha azok a napok meg nem rövidíttetnének, egyetlen ember sem menekülhetne meg; de a választottakért megrövidíttetnek majd azok a napok" (Mt 24:21 22). Több mint ezer évig olyan üldöztetéseknek kellett eljönnie Krisztus követőire, amilyeneket a világ soha ezelőtt nem ismert. Krisztus hűséges tanúbizonyságtevői közül milliókat és milliókat gyilkoltak meg. Ha Isten nem nyújtotta volna ki kezét népe megőrzésére, bizony mindnyájan elpusztultak volna. "De a választottakért - mondotta Jézus, - megrövidíttetnek majd azok a napok" (Mt 24:22). 

Most félreérthetetlen nyelven beszél Urunk második eljöveteléről. A veszélyekre is figyelmeztet, amelyek majd megelőzik a világra megérkezését. "Ha valaki azt mondja akkor néktek: Ímé itt a Krisztus, vagy amott; ne higgyétek. Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak, és nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is. Ímé eleve megmondottam néktek. Azért ha azt mondják majd néktek: Ímé a pusztában van; ne menjetek ki. Ímé a belső szobában van; ne higgyétek. Mert amiképpen a villámlás napkeletről támad és ellátszik egész napnyugatig, úgy lesz az ember Fiának eljövetele is" (Mt 24:23-27). Jeruzsálem elpusztulásának egyik jelét Krisztus így írta le: "És sok hamis próféta támad, akik sokakat elhitetnek" (Mt 24:11). A hamis próféták meg is jelentek, a népet félre is vezették, és sokakat kicsalogattak a pusztába. Varázslók és szemfényvesztők, akik azt hangoztatták, hogy csodatévő hatalommal rendelkeznek, maguk után vonták az embereket a hegyek magányosságába. Ez a prófécia érvényes az utolsó napokra vonatkozólag is. Isten a második advent ismertetőjeként is ezt a jelet adta meg. Napjainkban is hamis Krisztusok és hamis próféták tesznek jeleket és csodákat, hogy elcsábítsák Krisztus tanítványait. Nem halljuk-é a kiáltást: "Ímé a pusztában van?" (Mt 24:26). Nem mennek-e ki ezrek és ezrek a pusztába abban a reménységben, hogy ott majd megtalálják Krisztust? Nem hallatszik-e az összejövetelek ezrein, amelyeken egyesek arról tesznek vallomást, hogy közösségeket tartanak fenn az eltávozottak lelkeivel hogy: "Ímé a belső szobában van?" (Mt 24:26). Ezt a tanítást képviseli a spiritizmus. Mit mond azonban Krisztus? "Ne higgyétek. Mert amiképpen a villámlás napkeletről támad és ellátszik egész napnyugatig, úgy lesz az ember Fiának eljövetele is" (Mt 24:26-27). 

Az Üdvözítő megadta eljövetele jeleit. Sőt még többet is adott ennél. Pontosan meghatározta azt az időpontot, amikor először jelennek majd meg ezek a jelek. "Mindjárt pedig ama napok nyomorúságai után a nap elsötétedik, és a hold nem fénylik, és a csillagok az égről lehullanak, és az egeknek erősségei megrendülnek. És akkor feltetszik az ember Fiának jele az égen. És akkor sír a föld minden nemzetsége, és meglátják az embernek Fiát eljőni az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel. És elküldi az ő angyalait nagy trombitaszóval, és egybegyűjtik az ő választottait a négy szelek felől, az ég egyik végétől a másik végéig" (Mt 24:29-31).    

Közvetlenül a nagy középkori üldöztetés után teljesedett be a nap és a hold elsötétedése, és a csillagok lehullása. Jézus ehhez még ezt fűzte hozzá: "A fügefáról vegyétek pedig a példát: mikor az ága már zsendül és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár. Azonképpen ti is, mikor mindezeket látjátok, tudjátok meg, hogy közel van, az ajtó előtt" (Mt 24:32-33).   

Krisztus megadta eljövetele jeleit. Akarata szerint megtudhatjuk, hogy mikor van már közel, éppen az ajtónál. Krisztus azoknak mondja ezt, akik látják ezeket a jeleket: "Bizony mondom néktek, el nem múlik ez a nemzetség, mígnem mindezek meglesznek" (Mt 24:34). Ezek a jelek megjelentek. Most már teljes bizonyossággal tudjuk, hogy az Úr eljövetele közel van. "Az ég és a föld elmúlnak - mondja - de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak" (Mt 24:35).   

Krisztus az ég felhőiben nagy dicsőséggel jön el. Ragyogó angyalok sokasága kíséri majd. Azért jön, hogy feltámassza a halottakat, és jön, hogy megdicsőítse azokat, akik szerették Őt és megtartották parancsolatait, és magához veszi őket. Krisztus nem feledkezett meg róluk, sem ígéretéről. Újra összekapcsolódunk családunk tagjaival. Mikor halottainkra tekintünk, elgondolkozhatunk arról a reggelről, mikor Isten harsonái megszólalnak, "a halottak feltámadnak romolhatatlanságban és mi elváltozunk" (lKor 15:52). Már csak egy rövid idő, és meglátjuk a Királyt a maga szépségében és dicsőségében. Már csak egy rövid idő, és Krisztus letöröl a szemünkről minden könnyet. Már csak egy rövid idő, és Krisztus Isten "dicsősége elé állíthat" bennünket "feddhetetlenségben nagy örömmel" (Júdás 24). Azért, mikor Krisztus megadta érkezése jeleit, ezt mondotta: "Mikor pedig ezek kezdenek meglenni, nézzetek fel, és emeljétek fel a ti fejeteket; mert elközelgett a ti váltságotok" (Lk 21:28).

Krisztus azonban nem jelentette ki eljövetele napját és óráját. Világosan megmondta tanítványainak: "Arról a napról és óráról pedig senki sem tud, az ég angyalai sem, hanem csak az én Atyám egyedül" (Mt 24:36). Ha megadta volna a pontos időt, akkor vajon miért buzdította éberségre tanítványait. Vannak, akik azt állítják; hogy tudják az Úr megjelenésének a napját és óráját és a legnagyobb komolysággal határozzák meg a jövőt. Az Úr azonban óva int ettől a magatartástól. Az ember Fia második eljövetelének a pontos ideje Isten titka. 

Krisztus továbbá arra is rámutatott, hogy milyen lesz a világ állapota az Ő eljövetelekor. "Amiképpen pedig a Noé napjaiban vala, akképpen lesz az ember Fiának eljövetele is. Mert miképpen az özönvíz előtt való napokban esznek és isznak vala, házasodnak és férjhez mennek vala, mind ama napig, amelyen Noé a bárkába méne. És nem vesznek vala észre semmit, mígnem eljöve az özönvíz és mindnyájukat elragadá: akképpen lesz az ember Fiának eljövetele is" (Mt 24:37-39). Az Üdvözítő nem egy ideiglenes, ezeréves, földön megvalósuló birodalomról beszél itt, amelyben az ezer év alatt mindenkinek fel kell készülnie az örökkévalóságra. Nem, Krisztus csak azt mondja meg nekünk, hogy ami Noé napjaiban volt, úgy lesz majd akkor is, mikor az ember Fia ismét eljön.   

Miként volt Noé napjaiban? "És látá az Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz" (lMóz 6:5). A vízözön előtti korszak lakosai elfordultak Teremtőjüktől és nem voltak hajlandók megcselekedni szent akaratát. Saját szentségtelen elképzelésüket és erkölcstelen elgondolásaikat követték. Ezért a gonoszságukért pusztultak el. A világ ma is ugyanezt az utat járja. Ez pedig nem kínál biztosítékot egy eljövendő ezeréves dicsőségről. Isten törvényeinek a megszegői gonoszsággal töltik be a földet. Fogadásaik, lóversenyeik, szerencsejátékaik, tékozlásaik, kéjvágyó gondolataik, megfékezhetetlen szenvedélyeik erőszakos cselekedetekkel árasztják el a világot.  

Jeruzsálem elpusztításáról szóló próféciájában Krisztus ezt mondotta: "És mivelhogy a gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül. De aki mindvégig állhatatos marad, az idvezül. És az Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és akkor jő el a vég" (Mt 24:12-14). Ez a prófécia ismét beteljesül majd. Annak a napnak megsokasodó gonoszsága visszatükröződik a mi nemzedékünkben is. Különösképpen így van ez az evangélium hirdetésére vonatkozó jövendöléssel kapcsolatban. Pál a Szentlélek által megvilágosítva és vezetve kijelentette, hogy Jeruzsálem eleste előtt az evangéliumot prédikálták "minden teremtménynek az ég alatt" (Kol 1:23). Így most az ember Fia eljövetele előtt, az örökkévaló evangéliumot kell prédikálni "minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és népnek" (Jel 14:6). Isten "rendelt egy napot, melyen megítéli majd a föld kerekségét igazságban" (Acs 17:31). Krisztus azt is közli velünk, hogy ez a nap mikor virrad majd meg a számunkra. Krisztus nem azt mondja, hogy az egész világ megtér majd, hanem csak azt, hogy: "Az Isten Országának ez az evangéliuma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és akkor jő el a vég" (Mt 24:14). Azzal, hogy az evangéliumot mi hirdethetjük a világnak, tőlünk, illetve az evangélium hirdetésének hőfokától függ, hogy siettetjük-é Urunk visszatérését. Nekünk nemcsak várnunk kell, hanem sietve kell elé menni Isten napjának. (Vö. 2Pt 3:12). Ha Krisztus egyháza elvégezte volna már kijelölt munkáját úgy, ahogy azt az Úr elrendelte, akkor Isten az egész világot már régebben figyelmeztette volna erre, és az Úr Jézus Krisztus már eljött volna a földre hatalommal és nagy dicsőséggel.   

Miután Krisztus megadta érkezése jeleit, ezt mondotta: "Ezenképpen ti, mikor látjátok, hogy ezek meglesznek, tudjátok meg, hogy közel van az Isten országa" (Lk 21:31). "Vigyázzatok és imádkozzatok" (Mt 26:41). Isten mindig figyelmeztette az embereket az eljövendő ítéletre. Azok, akik bíztak Krisztus nékik időben adott üzenetében, és hitük szerint cselekedtek életük folyamán, és engedelmeskedtek parancsolatainak, azok megmenekültek azoktól az ítéletektől, amelyek az engedetlenekre és a hitetlenekre sújtottak le. Istennek ezt az üzenetét kapta meg Noé: "Menj be te és egész házadnépe a bárkába: mert téged láttalak igaznak előttem ebben a nemzedékben" (lMóz 7:1). Noé engedelmeskedett és Isten megmentette. Lóthoz Istennek az az üzenete érkezett: "Keljetek fel, menjetek ki e helyből, mert elveszti az Úr e várost" (lMóz 19:14). Lót a mennyei hírnökök vezetése alá helyezte magát, és Isten megőrizte őt. Így Krisztus tanítványai is megkapták a figyelmeztetést Jeruzsálem lerombolásáról. Azok, akik felfigyeltek az eljövendő pusztulás jeleire és elmenekültek a városból, elkerülték a megsemmisülést. Így Isten most minket is figyelmeztet Krisztus második eljövetelére, és arra a megsemmisítő pusztulásra, amely a világra sújt le. Azok, akik figyelembe veszik Isten intését, megmenekülnek.    

Mivel nem tudjuk Krisztus visszajövetelének pontos idejét, Isten azt parancsolja meg nékünk, hogy vigyázzunk. "Boldogok azok a szolgák, kiket az Úr, mikor hazamegy, vigyázva talál" (Lk 12:37). Azok, akik vigyázva várnak az Úr érkezésére, nem hiú reménykedéssel várakoznak. Krisztus érkezésének a várása arra indít bennünket, hogy féljük az Urat, és féljünk a bűnre kiszabott ítéleteitől. Fel kell ébrednünk abból a nagy bűnből, amely abból áll, hogy visszautasítjuk a nekünk felajánlott irgalmat. Azok, akik vigyázva várakoznak az Úrra, megtisztítják lelküket az igazságnak való engedelmeskedésükkel. Ezek az éber vigyázást komoly munkálkodással kapcsolják össze. Mivel tudják, hogy az Úr az ajtó előtt áll, mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a mennyei lényekkel együtt munkálkodjanak a lelkek üdvösségéért. Ezek azok a hűséges és bölcs sáfárok, akik időben adják meg a szolgáknak járó bért (Vö. Lk 12:42), mert azt az igazságot hirdetik, ami a jelen időben a legszükségesebb. Mint ahogyan Énok, Noé, Ábrahám és Mózes hirdették a koruknak szóló igazságot a maguk idejében, úgy kell Krisztus szolgáinak ma is hirdetniük a jelen kornak szóló különleges intő üzenetet.  

Krisztus azonban az embereknek egy másik osztályára is rámutat: "Ha pedig az a szolga így szólna az ő szívében: Halogatja még az én uram a hazajövetelét; és kezdené verni a szolgákat és szolgálólányokat, és enni és inni és részegeskedni: Megjő annak a szolgának az ura, amely napon nem várja, és amely órában nem gondolja, és ketté vágatja őt és a hitetlenek sorsára juttatja" (Lk 12:45-46). 

A gonosz szolga azt mondotta szívében: "Halogatja még az én uram a hazajövetelt" (Mt 24:48). Nem azt mondja, hogy Krisztus nem jön el. Nem gúnyolódik Krisztus második eljövetelének a tanításán, de szívében, valamint cselekedeteivel és szavaival kinyilvánítja, hogy az Úr eljövetele késik. Száműzi mások elméjéből azt a meggyőződést, hogy az Úr gyorsan eljön. Befolyásával öntelt és meggondolatlan késlekedésre bírja rá az embereket. Megerősödnek világiasságukban és lelki tompultságukban. Földi szenvedélyek, romlott gondolatok veszik birtokukba elméjüket. A gonosz szolga együtt eszik és iszik a részegeskedőkkel; egyesül a világgal az élvezetek, a szórakozások hajhászásában. Veri szolgatársait, megvádolja és kárhoztatja azokat, akik hűségesek az Urukhoz. Összevegyül a világgal, és vele együtt süllyed egyre mélyebbre bűneiben. Félelmetes összekeveredés ez a világgal, amellyel együtt esik csapdába. "Megjő annak a szolgának az ura, amely napon nem várja, és amely órában nem gondolja, és ketté vágatja őt, és a hitetlenek sorsára juttatja" (Lk 12:46).   

"Hogyha tehát nem vigyázol, elmegyek hozzád, mint a tolvaj, és nem tudod, mely órában megyek hozzád" (Jel 3:3). Krisztus adventje meglepi a hamis tanítókat. Ezek ezt mondják: "Békesség és biztonság" (lThess 5:3). Miként a papok és a tanítók tettek Jeruzsálem eleste előtt, ezek is arra törekszenek, hogy az egyház földi jólétet és dicsőséget élvezzen. Az idők jelei magyarázatuk szerint ennek vetik előre az árnyékát. Mit mond azonban Isten szava? "Akkor hirtelen veszedelem jő reájok" (lThess 5:3). Mindazokra, akik az egész föld színén lakoznak; mindazokra, akik otthonukká teszik ezt a világot, Isten napja csapdaként jön el. Úgy jön el hozzájuk, mint a lopakodó tolvaj.   

A világ, amely tele van lázadással, zavargással, tele van istentelen élvezetekkel, alszik, és testi biztonságban ringatja magát. Az emberek messzire eldobják maguktól az Úr eljövetelének a gondolatát. Csak nevetnek a figyelmeztetéseken. Gőgös felfuvalkodottsággal ilyeneket mondogatnak; "Minden azonképpen marad a teremtés kezdetétől fogva" (2Pt 3:4). "Legyen a holnap olyan, mint a ma, nagy és dicső felettébb" (Ésa 56:12). Adjuk át magunkat még nagyobb mértékben a szórakozásnak és az örömteli élvezeteknek! Krisztus azonban ezt mondja: "Ímé eljövök, mint a tolvaj" (Jel 16:15). Pontosan akkor, amikor a világ gúnyosan azt kérdezgeti: "Hol van az Ő eljövetelének az ígérete?" (2Pt 3:4) pontosan akkor a jelek beteljesednek. Mialatt ezt kiáltják: "Békesség és biztonság" (lThess 5:3) hirtelen megérkezik a megsemmisítés. Mikor a gúnyolódó, az igazság elvetője önteltté lesz; mikor a mindennapi munkában csak a pénzszerzési lehetőségeket látják, és nincsenek tekintettel a becsületesség alapelveire; mikor a tudós buzgón igyekszik megszerezni a Biblián kívül mindennek az ismeretét, akkor Krisztus tolvajként érkezik meg. 

A világon minden mozgásban, háborgásban, nyugtalanságban és izgalomban van. Az idők jelei vészjóslóak. Az eljövendő események előrevetítik árnyékukat. Isten Lelke visszavonul a földről. A tengeren és a földön egymást követik a szerencsétlenségek. A viharok, földrengések, tüzek, áradások, gyilkosságok egyre gyakoribbak. Ki ismeri a jövendőt? Hol van a biztonság? Nincs semmiben bizonyosság, ami emberi vagy földi. Az emberek gyorsan felsorakoznak egy zászló, egy jelvény alá, amelyet kiválasztottak. Nyugtalanul várakoznak és figyelik vezetőik buzgalmait. Kevesen vannak azok, akik éberen várakoznak Uruk megjelenésére, és munkálkodnak is azért. Az embereknek egy másik csoportja az első nagy hitehagyó lábnyomát követi és fővezérsége alatt menetel. Csak kevesen hiszik szívükkel és lelkükkel azt, hogy van pokol, amelyet el kell kerülnünk és van menny, amelyet el kell nyernünk.   

A válság fokozatosan lopakodik ránk. A nap ragyog az égboltozaton, miközben bejárja szokásos körútját, és a menny még mindig hirdeti Isten dicsőségét. Az emberek még mindig esznek és isznak, ültetnek és építenek, megnősülnek és férjhez mennek. A kereskedők még mindig vásárolnak és eladnak. Az emberek még mindig küzdenek egymás ellen, mert versengenek a magasabb helyért. A szórakozások kedvelői még mindig elözönlik a színházakat, a lóversenyeket, a szerencsejátékok poklait. Az embereken még felülkerekedik a nagyobb izgalmat nyújtó események utáni vágyakozás. A próbaidő, a kegyelmi idő azonban már a vége felé közeledik, és mindenkinek a sorsa örökre eldől. Sátán látja, hogy az ideje rövid. Minden erejét és lehetőségét beveti annak érdekében, hogy az embereket becsaphassa, megtéveszthesse, megkötözhesse és megigézhesse, míg a próbaidő, a kegyelmi idő le nem telik, véget nem ér, és az irgalom ajtaja örökre be nem csukódik.    

Évszázadokon át ünnepélyesen hangzanak hozzánk az Olajfák hegyéről Urunk intő, figyelmeztető szavai: "De vigyázzatok magatokra, hogy valamikor meg ne nehezedjék a ti szívetek dobzódásnak, részegségnek és az élet gondjainak miatta és váratlanul reátok ne jöjjön az a nap. [...] Vigyázzatok azért minden időben, kérvén, hogy méltókká tétessetek arra, hogy elkerüljétek mindezeket, amik bekövetkeznek, és megállhassatok az embernek Fia előtt!" (Lk 21:34-36)

A külső udvarban János 12:20-42

Néhány görög is vala azok között, akik felmenének, hogy imádkozzanak az ünnepen; ezek azért a galileai Bethsaidából való Filephez menének, és kérék őt, mondván: Uram, látni akarjuk Jézust. Megy vala Filep és szóla Andrásnak, és viszont András és Filep szóla Jézusnak" (Jn 12:20-22). 

Ebben az időben úgy tűnt, hogy Krisztus munkáját keserves kudarc kíséri. Győzött a papokkal és farizeusokkal vívott küzdelemben, de nyilvánvaló volt, hogy sohasem fogják Messiásnak elfogadni. Megtörtént a végső szétválás. Tanítványai számára az ügy reménytelennek tűnt. Krisztus azonban közeledett munkája bevégzéséhez. A nagy esemény, mely nemcsak a zsidó nemzetet, hanem az egész világot is érinti, hamarosan bekövetkezik. Amikor Krisztus hallotta a sóvárgó kérést: "Látni akarjuk a Jézust" (Jn 12:21), melyet visszhangzott az egész éhező világ kiáltása, ábrázata felderült és így szólt: "Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az embernek fia" (Jn 12:23). A görögök kérésében meglátta nagy áldozata eredményét, aratását.   

Amikor egykor a napkeleti bölcsek eljöttek, hogy megtalálják Krisztust, földi élete kezdetén, úgy jöttek most élete végén ezek az emberek Nyugatról. Krisztus születésekor a zsidók olyannyira elfoglaltak voltak saját nagyravágyó terveikkel, hogy nem vettek tudomást jöveteléről. A mágusok pogány földről jöttek a bölcsőhöz ajándékaikkal, hogy imádják a Megváltót. Ugyanígy ezek a görögök a nemzeteket, törzseket, a világ népeit képviselték, mikor eljöttek, hogy lássák Jézust. Ugyanígy minden kor és minden föld népeit vonzani fogja a Megváltó keresztje. Így "sokan eljőnek napkeletről és napnyugatról, és letelepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal a mennyek országában" (Mt 8:11).

A görögök hallottak Krisztus győzedelmes jeruzsálemi bevonulásáról. Egyesek feltételezték - elterjedt a hír -, hogy miután kiűzte a papokat és vezetőket a templomból, Dávid trónjára lép, és uralkodik, mint Izrael királya. A görögök szerették volna tudni az igazat küldetését illetően. "Látni akarjuk a Jézust" - mondták. Vágyuk teljesült. Ő a templomnak abban a részében volt, ahová csak zsidók léphettek be, de kiment a görögökhöz a külső udvarba, és személyes beszélgetést folytatott velük.    

Eljött Krisztus megdicsőülésének órája. Ott állt a kereszt árnyékában, és a görögök érdeklődése megmutatta Neki, hogy az áldozat, melyet hozni készül, sok férfit és nőt vonz majd Istenhez. Tudta, hogy a görögök hamarosan olyan helyzetben látják majd Őt, amilyenről nem is álmodtak. Látják, amint Barabbás, a rabló és gyilkos mellé állítják, akit a választás alapján szabadon engednek Isten Fia helyett. Hallják, amint a papoktól és főemberektől befolyásolt nép dönt. S a kérdésre: "Mit cselekedjem hát Jézussal, akit Krisztusnak hívnak?" - ezt a választ adják: - "Feszíttessék meg!" (Mt 27:22). Az emberek bűneiért így szerzett engesztelés révén - Krisztus tudta - országa létrejön, s kiterjed az egész világra. Helyreállítóként fog munkálkodni, s Lelke győzedelmeskedik. Egy pillanatra a jövőbe tekintett, s hallotta a hangokat, melyek a föld minden részén hirdetik: "Ímé az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit" (Jn 1:29). Ezekben az idegenekben a nagy aratás zsengéjét látta, amikor leomlanak a zsidók és pogányok közti válaszfalak, s minden nemzet, nyelv és nép meghallja az üdvösség üzenetét. Ennek az előrevetítése, a reménység beteljesedése fejeződik ki a szavakban: "Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az embernek Fia" (Jn 12:23). Azonban magát az utat, melyen ennek a megdicsőítésnek végbe kell mennie, Krisztus sohasem tévesztette szem elől. A pogányok begyűjtésének az Ő közelgő halála után kellett bekövetkeznie. A világ csakis halála által menekülhet meg. Mint a gabonamagnak, az ember Fiának is úgy kellett a földbe vettetnie és meghalnia, eltemettetnie szem elől, azonban újra élni fog. 

Krisztus a természet dolgainak képével ismertette a jövőjét, hogy a tanítványok megértsék. Küldetésének igazi célját halálával éri el. "Bizony, bizony mondom néktek: - így szólt - Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem" (Jn 12:24). Ha a gabonamag a földbe hull és elhal, kikel és gyümölcsöt terem. Így Krisztus halála is gyümölcsöt fog hozni Isten országa számára. A növényvilág törvényével összhangban halálának eredménye lehetett az élet.    

A föld művelői mindig szemtanúi ennek a példázatnak. Az ember évről évre úgy biztosítja gabonaszükségletét, hogy látszólag elszórja a legjobb részét. Egy időre a barázda alá kell rejteni, hogy az Úr felügyelje. Azután megjelenik a levél, majd a kalász és végül a mag a kalászban. Ez a fejlődés azonban nem mehet végbe, ha a magot nem takarják el szem elől, nem rejtik el, és látszatra el nem veszítik. 

A földbe temetett mag gyümölcsöt terem, s azt azután ismét elvetik. Így sokszorozódik meg a termés. Hasonlóképpen Krisztus halála a Kálvária keresztjén gyümölcsöt fog hozni az örök életre. Az ezen az áldozaton való elmélkedés lesz a dicsősége azoknak, akik annak gyümölcseként örökké élni fognak.

A saját életét megtartó gabonamag nem teremhet gyümölcsöt. Maga marad. Krisztus, ha úgy dönt, megmenthette volna magát a haláltól. Ha azonban ezt teszi, egyedül maradt volna. Egyetlen gyermeket sem vihetett volna Istenhez. Csak életének letevésével adhatott életet az emberiségnek. Csak azzal, hogy a földbe hullott és meghalt, válhatott a magjává annak a roppant aratásnak - a nagy sokaságnak -, mely minden nemzetből, ágazatból, nyelvből és népből Isten üdvözültjeit alkotja. 

Krisztus ezzel az igazsággal köti össze az önfeláldozás leckéjét, melyet mindenkinek meg kell tanulnia. "Aki szereti a maga életét, elveszti azt; és aki gyűlöli a maga életét e világon, örök életre tartja meg azt" (Jn 12:25). Mindenkinek, aki munkásként Krisztussal együtt akar gyümölcsöt teremni, először a földbe kell hullnia és meghalnia. Az életet a világ szükségleteinek barázdájába kell vetni. Az önszeretetnek, önérdeknek el kell vesznie. Az önfeláldozás törvénye saját megtartásunk törvénye is. A gazda úgy őrzi meg gabonáját, hogy elveti. Így van ez az emberi életben is. Adni ugyanaz, mint élni. A megőrzött élet az, amit önként adunk Isten és az emberek szolgálatára. Akik Krisztus kedvéért feláldozzák életüket e világban, az örök életre tartják meg azt. 

A magunkért eltöltött élet olyan, mint a megevett gabona. Eltűnik anélkül, hogy megsokszorozódna. Az ember összegyűjthet magának mindent, amit csak tud, élhet, gondolkodhat, tervezhet magának, de élete elmúlik és semmije sem marad. Az én szolgálatának törvénye az önpusztítás törvénye. 

"Aki nékem szolgál, - mondta Jézus - engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is: és aki nékem szolgál, megbecsüli azt az Atya" (Jn 12:26). Mindenki részese lesz Jézus dicsőségének, aki hordozta Vele az áldozat keresztjét. Megalázottságában, fájdalmában örömet szerzett Krisztusnak, hogy tanítványai Vele együtt fognak megdicsőülni. Ők önfeláldozásának gyümölcsei. Jutalma, hogy kialakul bennük jelleme és lelkülete, ez lesz az Ő öröme az örökkévalóságon át. Vele osztoznak az örömben, amikor munkájuk és áldozatuk láthatóvá válik mások szívében és életében. Együtt munkálkodnak Krisztussal, s az Atya úgy fogja megbecsülni őket, ahogyan Fiát becsüli.  

A görögök üzenete, amely előrevetítette a pogányok begyűjtését, Jézust emlékeztette egész küldetésére. Elvonult előtte az egész megváltási terv attól kezdve, hogy a mennyben eltervezték, egészen a halálig, mely oly hamar várt rá. Titokzatos felhő borította be Isten Fiát. A közel állók érezték homályát. Jézus elmerült gondolataiban. Végül gyászos hangja törte meg a csendet: "Most az én lelkem háborog; és mit mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától" (Jn 12:27). Krisztus a jövőbe tekintve már itta is a keserű poharat. Embervolta megborzongott az elhagyatás órájától, mikor látszólag még Isten is elhagyja, mikor mindenki látja Őt ostoroztatni, verettetni és kínoztatni. Visszarettent a nyilvános megszégyenítéstől, és a szégyenletes, meggyalázó haláltól, amikor mint a legnagyobb bűnössel bánnak Vele. A sötétség erőivel vívott küzdelmének előrevetülése, az emberi törvényszegés szörnyű terhének átérzése és az Atya bűn miatti haragja okozta, hogy Jézus lelke elalélt, és arcát a halál sápadtsága lepte el. 

Azután engedelmességet mutatott Atyja akarata iránt. "De azért jutottam - mondta - ez órára. Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet!" (Jn 12:27-28). Sátán uralmát egyedül Krisztus halála által lehetett megtörni. Csak így lehetett az embert megváltani, Istent megdicsőíteni. Jézus beleegyezett a haláltusába, vállalta az áldozatot. A mennyei Felség egyetértett azzal, hogy mint a bűnök hordozója szenvedjen. "Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet!" - mondta. Amint Krisztus kiejtette e szavakat, jött a válasz a feje fölött lebegő felhőből: "Meg is dicsőítettem, és újra megdicsőítem" (Jn 12:28). Krisztus egész élete a bölcsőtől addig, amíg ezek a szavak elhangzottak, Istent dicsőítette, s az eljövendő próbában isteni-emberi szenvedései valóban megdicsőítik Atyjának nevét.   

Amikor a hang hallatszott, fény hatolt át a felhőn, körülvette Krisztust, mintha a végtelen Erő karjai tűzfalként fogták volna Őt körül. A nép rémülten, álmélkodva szemlélte a jelenetet. Senki sem mert megszólalni. Néma ajakkal, visszafojtott lélegzettel, szemét Jézusra szegezve állt mindenki. Az Atya bizonyságtétele elhangzott, a felhő felemelkedett, és szétszóródott az égen. Egy időre véget ért a látható kapcsolat Atya és Fiú közt.  

"A sokaság azért, amely ott állt és hallotta vala, azt mondá, hogy mennydörgött: mások mondának: Angyal szólt néki" (Jn 12:29). Az érdeklődő görögök viszont látták a felhőt, hallották a hangot, megértették jelentését, és valóban felismerték Krisztust: számukra Isten Küldötteként nyilatkozott meg. 

Isten hangja hallatszott Jézus keresztségekor szolgálatának kezdetén, majd újra átváltozásakor a hegyen. Most, szolgálatának végén harmadszor volt hallható sok-sok ember számára, különleges körülmények között. Jézus éppen most jelentette ki a legünnepélyesebb igazságot a zsidók állapotát illetően. Utoljára folyamodott hozzájuk, kimondta sorsukat. Most Isten újra pecsétjét helyezte Fiának küldetésére. Elismerte azt, Akit Izrael elvetett. "Nem énérettem lőn e szó, - mondta Jézus - hanem tiérettetek" (Jn 12:30). Ez koronázta meg Messiás-voltának bizonyítékait, jel volt az Atyától, hogy Jézus igazat szól, és Isten Fia.   

"Most van e világ kárhoztatása; - folytatta Krisztus - most vettetik ki e világ fejedelme: És én, ha felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonszok. Ezt pedig azért mondá, hogy megjelentse, milyen halállal kell meghalnia" (Jn 12:31-33). Ezzel a világ döntő órájára utalt az Úr. Ha engesztelő áldozat leszek az emberek bűneiért, a világot világosság ragyogja be. Sátán hatalma megtörik az emberi lelkek fölött. Az emberben eltorzult isteni képmás helyreáll, és végül a hívő szentek nagy családja örökli a mennyei otthont. Ez Krisztus halálának eredménye. A Megváltó egészen belemerül az elé táruló győzelem szemlélésébe. Látja a keresztet, a kegyetlen, a szégyenletes keresztet, az összes hozzá kapcsolódó borzalmakkal, dicsőségben ragyogva. 

Azonban nemcsak az ember megváltásának műve teljesül be a kereszten. Isten szeretete megnyilatkozik a világegyetem előtt. Kivettetik e világ fejedelme a mennyből. A Sátán által Isten ellen felhozott vádak hamisnak bizonyulnak. A mennyre hárított szemrehányás örökre tisztázódik. Angyalok, emberek egyaránt vonzódnak az Üdvözítőhöz. "Én, ha felemeltetem e földről, - szólt Jézus - mindeneket magamhoz vonszok" (Jn 12:32).  

Sokan álltak Krisztus körül, amikor e szavakat kiejtette, s egyikük ezt mondta: "Mi azt hallottuk a törvényből, hogy a Krisztus örökké megmarad: hogyan mondod hát te, hogy az ember Fiának fel kell emeltetnie? Kicsoda ez az ember Fia? Monda azért nékik Jézus: Még egy kevés ideig veletek van a világosság. Járjatok, amíg világosságotok van, hogy sötétség ne lepjen meg titeket: és aki a sötétségben jár, nem tudja, hová megy. Míg a világosságotok megvan, higgyetek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek" (Jn 12:34-36).

"És noha ő ennyi jelt tett vala előttük, mégsem hivének őbenne" (Jn 12:37). Egyszer megkérdezték a Megváltót: "Micsoda jelt mutatsz tehát te, hogy lássuk és higgyünk néked?" (Jn 6:30). Számtalan jelt kaptak, de becsukták a szemüket és megkeményítették szívüket. Most, amikor maga az Atya szólt, nem kérhettek több jelt, mégsem hittek. ó 

"Mindazáltal a főemberek közül is sokan hivének őbenne; de a farizeusok miatt nem vallák be, hogy ki ne rekesztessenek a gyülekezetből" (Jn 12:42). Inkább szerették az emberek dicséretét, mint Isten jóváhagyását. Hogy megmeneküljenek a szemrehányástól és a szégyentől, megtagadták Krisztust, visszautasították az örök élet ajándékát. Századok óta milyen sokan teszik ugyanezt! Mindnyájuknak szólnak a Megváltó figyelmeztető szavai: "Aki szereti a maga életét, elveszti azt" (Jn 12:25). "Aki megvet engem - mondta Jézus - és nem veszi be az én beszédeimet, van annak, aki őt kárhoztassa: a beszéd, amelyet szólottam, az kárhoztatja azt az utolsó napon" (Jn 12:48). 

Jaj azoknak, akik nem ismerik fel meglátogatásuk idejét! Krisztus lassan, bánkódva hagyta el örökre a templom területét.

Jaj a farizeusoknak Máté 23; Márk 12:41-44; Lukács 20:45-47; Lukács 21:1-4.

Ez volt az utolsó nap, amikor Krisztus a templomban tanított. A Jeruzsálembe gyűlt hatalmas tömeg figyelme teljesen Felé irányult, az emberek a templomudvaron zsúfolódtak össze, figyelték a kialakuló vitát, mohón lestek minden Jézus ajkáról elhangzó szót. Még sohasem voltak tanúi ilyen jelenetnek. Ott állt az ifjú galileai a maga egyszerűségében, körülötte álltak a papok díszes öltözékben, a főemberek köntösükben, magas pozíciójukat mutató jelvényeikkel, az írástudók a tekercsekkel a kezükben, melyekre gyakran utaltak. Jézus nyugodtan, egy király méltóságával állt előttük. Mennyei tekintéllyel felruházottan, megingathatatlanul nézte ellenségeit, akik tanításait megvetették és elutasították, életét szomjazták. Nagy számban ostromolták Őt, ám tőrbe ejtésére és elítélésére irányuló terveik hiábavalónak bizonyultak. Egyik kihívás után jött a másik, s Ő a tiszta, világos igazságot képviselte a papok és farizeusok sötétségével, tévedéseivel szemben. A vezetők elé tárta valódi állapotukat és a visszafizetést is, mely bizonyosan követni fogja gonosz tetteiket. A figyelmeztetés híven elhangzott. Krisztusnak még valamit meg kellett tennie. Egy másik célkitűzést is meg kellett valósítania.   

Az emberek érdeklődése nőttön nőtt Krisztus és munkája iránt. Tanítása lenyűgözte őket, de ugyanakkor meg is zavarodtak. A papokat és rabbikat tisztelték tudásukért, látszólagos kegyességükért. Vallási ügyekben mindig feltétlenül alávetették magukat tekintélyüknek. Most pedig azt látták, hogy ezek a férfiak meg akarják rontani Jézus hitelét, azét a tanítóét, akinek erénye és tudása minden támadás után még fényesebben ragyogott. Nézték a papok és vének elborult ábrázatát, bosszúságot és zavart láttak rajtuk. Csodálták, miért nem hisznek a főemberek Jézusban, amikor tanításai olyan világosak és egyszerűek. Maguk sem tudták, melyik utat válasszák. Felvillanyozottan figyelték, mit tesznek azok, akiknek tanácsát mindig követték.   

Krisztus példázatainak kettős célja volt: figyelmeztetni a vezetőket, és oktatni a tanulni hajlandó népet. Még világosabban kellett beszélnie a nép szellemi rabságba került hagyománytisztelete, valamint a bűnös papságba vetett vakhite miatt. Ezeket a láncokat Krisztusnak össze kellett törnie. Még tökéletesebben le kellett lepleznie a papok, vezetők és farizeusok jellemét. 

"Az írástudók és a farizeusok - mondotta - a Mózes székében ülnek: Annakokáért amit parancsolnak néktek, mindazt megtartsátok és megcselekedjétek; de az ő cselekedeteik szerint ne cselekedjetek. Mert ők mondják, de nem cselekszik" (Mt 23:2-3). Az írástudók és farizeusok állításuk szerint a Mózeséhez hasonló tekintéllyel rendelkeznek. Az ő helyét igényelték, mint a törvény magyarázói és a nép bírái. Mint ilyenek a néptől a legtökéletesebb meghajlást és engedelmességet követelték. Jézus megparancsolta hallgatóinak: tegyék, amit a rabbik a törvény szerint tanítanak, de ne kövessék példájukat. Ők maguk sem gyakorolták a saját tanításukat.  

Sok olyan dolgot tanítottak, ami ellenkezett az Írásokkal. Jézus így szólt: "Ők nehéz és elhordozhatatlan terheket kötöznek egybe, és az emberek vállaira vetik; de ők az ujjukkal sem akarják azokat illetni" (Mt 23:4). A farizeusok rengeteg szabályt adtak utasításba. Ezek a hagyományokon alapultak, és ésszerűtlenül leszűkítették a személyes szabadságot. A törvény egyes szakaszait úgy magyarázták, mint a népre kényszeríthető előírásokat, melyeket ők maguk titkon semmibe vettek, és ha céljaikat szolgálták, akkor valójában mentességet igényeltek. 

Céljuk állandóan az volt, hogy kegyességüket mutogassák. Semmit sem tartottak túl szentnek, hogy ezt a célt szolgálja. Mózesnek Isten megmondotta parancsolatairól: "Kössed azokat a te kezedre jegyül, és legyenek homlokkötőül a te szemeid között" ((5Móz 6:8). E szavaknak mély jelentésük van. Amikor valaki Isten Igéjéről elmélkedik és gyakorolja azt, az egész ember nemesedik. Igazságos és irgalmas cselekedetek által a kezek jegyként mutatják meg Isten törvényének elveit. Mentesek maradnak a megvesztegetéstől, minden romlott, csaló dologtól. Szorgalmasan cselekszik a szeretet és könyörületesség tetteit. A nemes célra figyelő szemek tiszták és igazak lesznek. A kifejező arc, a beszélő szemek tanúsítják annak szeplőtlen jellemét, aki szereti és tiszteli Isten Igéjét. Krisztus idejében a zsidók ebből semmit sem érzékeltek. A Mózesnek adott parancsot úgy értelmezték, hogy a Szentírás előírásait az embernek viselnie kell magán. Ennek megfelelően pergamen csíkokra írták azokat, és feltűnően fejükre és csuklójukra csavarták. Ettől azonban Isten törvénye még nem kapcsolódott szorosabban értelmükhöz és szívükhöz. Ezeket a pergameneket csak jelként, figyelemfelhívásra használták. Úgy gondolták, hogy azok viselőjüknek az odaszentelődés légkörét kölcsönzik, ami tiszteletet parancsol a nép részéről. Jézus félresöpörte ezt a hiú tettetést:   

"Minden ő dolgaikat pedig csak azért cselekszik, hogy lássák őket az emberek: mert megszélesítik az ő homlokszíjaikat, és megnagyobbítják az ő köntöseik peremét; és szeretik a lakomákon a főhelyet, és a gyülekezetekben az elölülést. És a piacokon való köszöntéseket, és hogy az emberek így hívják őket: Mester, Mester! Ti pedig ne hívassátok magatokat Mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus; ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se hívjatok senkit e földön; mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van. Doktoroknak se hívassátok magatokat, mert egy a ti Doktorotok, a Krisztus" (Mt 23:5-10). A Megváltó ilyen egyszerű szavakkal fedte fel a magának mindig helyet és hatalmat kereső önző becsvágyat, mely hamis alázatot mutat, miközben a szívet telhetetlenség, irigység tölti el. Ha valaki lakomát rendezett, a vendégeket rangjuknak megfelelően ültette: aki a legmegtisztelőbb helyre került, az részesült a legnagyobb figyelemben, különleges kiváltságban. A farizeusok mindig igyekeztek biztosítani az ilyen megtiszteltetéseket. Ezt a gyakorlatot dorgálta meg Jézus.  

Megrótta a rabbi vagy mester megszólítás megkövetelésében megmutatkozó hiúságot is. Az ilyen cím - jelentette ki - nem embert, hanem Krisztust illeti meg. Papok, írástudók, vezetők, törvénytudók és tanítók mindnyájan testvérek, egyetlen Atya gyermekei. Jézus a nép lelkére kötötte: ne adjanak embernek olyan megtisztelő címet, mely arra mutatna, hogy az illető uralkodhat lelkiismeretük vagy hitük felett. 

Ha Krisztus ma a földön élne, olyanokkal körülvéve, akik a "tisztelendő" vagy "főtisztelendő" címet akarják, nem ismételné-e meg kijelentését?: "Ti pedig ne hívassátok magatokat Mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus" (Mt 23:8). Az Írás kijelenti Istenről: "Szent és rettenetes az ő neve" (Zsolt 111:9). Ki az az emberi lény, akit ez a cím megilletne? Milyen keveset tud az ember felmutatni a bölcsességből és igazságosságból, melyre e cím utal! Milyen sokan vannak e cím igénylői között, akik hamisan képviselik Isten nevét és jellemét! Jaj, hányszor rejtik a világi becsvágyat, önkényt, a legaljasabb bűnöket magas és szent hivatal hímzett ruhája alá! A Megváltó folytatta:   

"Hanem aki a nagyobb közöttetek, legyen a ti szolgátok. Mert aki magát felmagasztalja, megaláztatik; és aki magát megalázza, felmagasztaltatik" (Mt 23:11-12). Krisztus újból és újból azt tanította, hogy az igazi nagyság mértéke az erkölcsi érték. A menny mércéje szerint a jellem nagyságát az határozza meg, hogy embertársaink javára élünk-e, a szeretet és irgalmasság cselekedeteit műveljük-e. Krisztus, a dicsőség királya az elbukott ember szolgája volt. 

"Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok - mondta Jézus - mert a mennyeknek országát bezárjátok az emberek előtt; mivelhogy ti nem mentek be, akik be akarnának menni, azokat sem bocsátjátok be" (Mt 23:13). Az Írások félremagyarázásával a papok és törvénytanítók elvakították azok elméjét, akik máskülönben elfogadták volna Krisztus országának ismeretét, és azt a belső, isteni életet, ami alapvető az igazi szentség eléréséhez.    

"Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok, mert felemésztitek az özvegyek házát, és színből hosszan imádkoztok; ezért annál súlyosabb lesz a ti büntetéstek" (Mt 23:14). A farizeusok kiterjedten befolyásolták a népet, s ezt saját érdekeik szolgálatára használták fel. Megnyerték a jámbor özvegyek bizalmát, s aztán kötelességükül szabták, hogy vagyonukat vallási célokra ajánlják föl. Amikor már rendelkeztek a pénzzel, a gonosz eltervelői saját hasznukra fordították. Becstelenségüket úgy takargatták, hogy hosszan, nyilvánosan imádkoztak, kegyességüket feltűnően mutogatták. Ez a képmutatás - jelentette ki Krisztus - súlyosabb büntetést hoz rájuk. Ugyanez a dorgálás illet meg ma is sokakat, akik fennen hirdetik kegyességüket. Életüket önzés és telhetetlenség szennyezi, de mindenek fölé a látszólagos tisztaság ruháját öltik, és ezzel egy időre becsapják embertársaikat. Istent azonban nem téveszthetik meg. Ő ismeri a szív minden szándékát, és mindenkit cselekedetei szerint ítél meg. 

Krisztus kíméletlenül megfeddte a visszaéléseket, de vigyázott, hogy ne csökkentse a kötelességeket. Megdorgálta az önzést, mely kicsikarta és helytelenül használta föl az özvegyek ajándékait. Ugyanakkor megdicsérte az özvegyet, aki elhozta áldozatát Isten kincstárába. Az, hogy az emberek visszaélnek az adománnyal, az adakozót nem fosztja meg Isten áldásától.    

Jézus abban az udvarban volt, ahol az adományok ládája állt, és figyelte, kik helyezik el ajándékaikat. A gazdagok közül sokan nagy összegeket hoztak, amit kérkedve helyeztek el. Jézus szomorúan nézte őket, de nem fűzött megjegyzést önkéntes adományaikhoz. Hirtelen felderült az arca, amikor látta, hogy egy szegény özvegy közeledik tétován, mintha félne, nehogy észrevegyék. Amint a gazdagok és dölyfösek méltóságteljesen elhaladtak mellette, hogy elhelyezzék adományaikat, ő visszahúzódott, alig mert továbbmenni. Mégis akart valamit tenni - bármily kicsiny legyen is az - a szeretett ügyért. Nézte az adományt a kezében. A körülötte állók adományaihoz képest csekélység, de ez volt mindene. Leste az alkalmat, gyorsan bedobta két fillérét, s megfordult, hogy elsiessen. Ám eközben a tekintete találkozott Jézus komolyan rászegeződő szemével.  

A Megváltó odahívta tanítványait, rámutatott az özvegy szegénységére. Azután dicsérő szavai ütötték meg a nő fülét: "Igazán mondom néktek, hogy e szegény özvegy mindenkinél többet vete" (Lk 21:3). Örömkönnyek gyűltek az özvegy szemébe, mikor látta, hogy tettét megértették és értékelték. Sokan azt tanácsolták volna neki, hogy tartsa meg magának a két fillért: ha a jóltartott papok kezére jut, úgyis értéktelenné lesz a sok, perselybe rakott értékes adomány közt. Jézus azonban megértette az özvegy indítékát. A nő hitt abban, hogy a templomi szolgálat Isten rendelése, és ami tőle telt, azt igyekezett megtenni annak fenntartására. Megtette, amit tehetett, cselekedete örök időkre fennmaradt emlékezetére, öröme az örökkévalóságra. Az adománnyal szívét adta oda, annak értékét nem a pénz értéke határozta meg, hanem az Isten iránti szeretet és a műve iránti érdeklődés, ez volt tettének indítóoka.   

Jézus azt mondta a szegény özvegyről: "mindenkinél többet vete" (Lk 21:3). A gazdagok fölöslegükből ajánlottak fel, sokan azért, hogy lássák és tiszteljék őket az emberek. Hatalmas adományaik nem fosztották meg őket kényelmüktől, sőt a fényűzéstől sem, ez nem kívánt tőlük áldozatot, s adományuk össze sem hasonlítható az özvegy két fillérével. 

Az indíték határozza meg cselekedeteink jellegét, az pecsételi őket becstelenséggé vagy magas erkölcsi értékké. Isten nem a nagy dolgokat - melyeket minden szem lát és minden nyelv dicsér - tartja a legdrágábbaknak. Az örömmel teljesített apró kötelességek, a látványosság nélküli kicsiny ajándékok - melyek emberi szemnek értéktelennek tűnhetnek - gyakran a legnagyobbak számára. A hű és szerető szív a legköltségesebb ajándéknál is drágább Istennek. A szegény özvegy életszükségletét adta, hogy azt a kicsit megtehesse, amit tett. Megtagadta magától az ételt, hogy azt a két fillért a szeretett ügyre fordíthassa. Ezt hittel tette, bízott mennyei Atyjában, hogy nem feledkezik meg nagy szükségéről. Ez az önzetlen lelkület és gyermeki hit érdemelte ki a Megváltó dicséretét.  

Sok szegény vágyik arra, hogy kifejezze háláját Istennek kegyelméért és igazságáért. Nagyon szeremének osztozni testvéreikkel a szolgálat fenntartásában. Ezeket a lelkeket nem szabad visszautasítani. Hadd helyezzék el filléreiket a menny takarékpénztárában. Ha az Isten iránti szeretettől fűtött szívből származnak, ezek a jelentéktelen apróságok megszentelt adományokká válnak, felbecsülhetetlen áldozattá, melyet Isten kedvesen fogad és megáld.  

Amikor Jézus azt mondta az özvegyről: "mindenkinél többet vete" (Lk 21:3), szavai igazak voltak nemcsak az indíték szempontjából, hanem az ajándék kihatása szempontjából is. A "két fillér, azaz egynegyed pénz" Isten kincstárába jóval nagyobb összeget hozott, mint a gazdag zsidók adományai. Annak a csekély adománynak a hatása olyan volt, mint a patak, melynek forrása kicsiny, de egyre szélesedik és mélyül, ahogy korszakokon áthalad. Ezer módon járult hozzá a szegények megsegítéséhez és az evangélium terjesztéséhez. A nő önfeláldozó példája ezer meg ezer szívre hatott és újra hatott minden korban, minden földön. Szól a gazdaghoz és a szegényhez, akiknek adományai óriásira növelték ajándékának értékét. Isten áldása az özvegy két fillérén hatalmas eredmények forrása lett. Így lesz ez minden Isten dicsőségére őszintén véghezvitt cselekedettel, minden átnyújtott ajándékkal. Ez összekapcsolódik a Mindenható szándékával. Olyan jó dolgokat eredményez, melyeket ember nem mérhet föl. 

A Megváltó folytatta az írástudók és farizeusok feddését: "Jaj néktek, vak vezérek, akik ezt mondjátok: Ha valaki a templomra esküszik, semmi az; de ha valaki a templom aranyára esküszik, tartozik az. Bolondok és vakok: mert melyik nagyobb, az arany-é, vagy a templom, amely szentté teszi az aranyat? És ha valaki az oltárra esküszik, tartozik az. Bolondok és vakok: mert melyik nagyobb, az ajándék-é vagy az oltár, amely szentté teszi az ajándékot?" (Mt 23:16-19). A papok Isten követelményeit saját hamis és szűk mértékük alapján magyarázták. Aprólékosan különbséget merészeltek tenni különféle bűnök viszonylagos súlya között, egyeseket könnyedén elnéztek, másokat - talán csekélyebb kihatásúakat - megbocsáthatatlanoknak ítéltek meg. Anyagi megfontolásból egyeseket feloldoztak esküjük alól. Nagy összegekért néha súlyos bűnöket néztek el. Ugyanakkor ezek a papok és vezetők más esetekben súlyos ítéleteket mondtak ki, jelentéktelen áthágásokért.   

"Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok! mert megdézsmáljátok a mentát, a kaprot és a köményt, és elhagyjátok amik nehezebbek a törvényben, az ítéletet, az irgalmasságot és a hívséget: pedig ezeket kellene cselekedni, és amazokat sem elhagyni" (Mt 23:23). Ezekkel a szavakkal Krisztus ismét elítéli a visszaélést a szent kötelességekkel. Magát a kötelességet nem oldja fel. A tizedrendszert Isten rendelte, és a legrégibb idők óta megtartották. Ábrahám, a hívők atyja tizedet fizetett mindenből, amije volt. A zsidó vezetők elismerték a tizedfizetés jelentőségét, és ez helyes volt, ám nem hagyták a népet, hogy saját meggyőződésük szerint járjanak el e kötelességben. Önkényes szabályokat állítottak fel. Olyan bonyolulttá váltak a követelmények, hogy lehetetlen volt teljesíteni őket. Senki sem tudta, mikor tesz eleget kötelezettségének. Ahogyan Isten adta, a törvény igaz és ésszerű volt, ezt pedig a papok és rabbik fárasztó teherré tették.    

Isten minden parancsának következményei vannak. Krisztus elismerte a tizedfizetés kötelességét, de megmutatta, hogy ez nem lehet mentség más kötelességek elhanyagolására. A farizeusok nagyon pontosan fizettek tizedet a kerti füvekből, például mentából, ánizsból, köményből, ez alig került valamibe, viszont hírnevüket öregbítette pontosságuk és szentségük miatt. Ugyanakkor értelmetlen korlátozásaik elnyomták a népet, és lerombolták a tiszteletet Isten saját elrendelésű szent rendszere iránt. Az emberek gondolatait jelentéktelen különbségtételekkel kötötték le, figyelmüket elfordították az alapvető igazságoktól. A törvény nehezebb pontjait, a jogosságot, az irgalmasságot és az igazságot elhanyagolták. "Ezeket kellene cselekedni, - mondta Krisztus és amazokat sem elhagyni" (Mt 23:23).   

Más törvényeket is hasonlóképpen csavartak el az írástudók. A Mózes által adott utasítások szerint tilos volt bármilyen tisztátalan dolgot megenni. Tilos volt a disznóhús és bizonyos egyéb állatok húsának fogyasztása, mint amelyek tisztátalanná teszik a vért és megrövidítik az életet. A farizeusok azonban nem hagyták annyiban ezeket a korlátozásokat, ahogyan Isten rendelte. Felhatalmazás nélkül szélsőségekbe merültek. Többek között a néptől megkövetelték az összes felhasznált víz megszűrését, nehogy a legkisebb rovar legyen benne, ami a tisztátalan állatok közé sorolható. Jézus szembeállította ezeket a jelentéktelen megkötéseket a farizeusok valóságos bűneinek nagyságával, és így szólt hozzájuk: "Vak vezérek, akik megszűritek a szúnyogot, a tevét pedig elnyelitek" (Mt 23: 24).   

"Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok! mert hasonlatosak vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépeknek tetszenek, belül pedig holtaknak csontjaival és minden undoksággal rakvák" (Mt 23:27). Ahogyan a fehérre meszelt és szépen díszített sír belül rothadó maradványokat tartalmaz, úgy a papok és vezetők külső szentsége is bűnt rejtegetett. Jézus folytatta:    

"jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok! mert építitek a próféták sírjait és ékesítgetitek az igazak síremlékeit. És ezt mondjátok: Ha mi atyáink korában éltünk volna, nem lettünk volna az ő bűntársaik a próféták vérében. Így hát magatok ellen tesztek bizonyságot, hogy fiai vagytok azoknak, akik megölték a prófétákat" (Mt 23: 29-31). Az elhunyt próféták iránti tiszteletük kifejezéseképpen a zsidók igen buzgón díszítgették sírjaikat, de tanításaikat nem hasznosították, dorgálásaikat nem szívlelték meg. 

Krisztus idejében babonás figyelmet tanúsítottak a halottak nyughelyei iránt, a díszítésre hatalmas összegeket fordítottak. Isten szemében ez bálványimádás volt. A halottak iránt tanúsított aránytalan figyelem elárulta, hogy nem szeretik Istent mindenekfelett, sem embertársaikat, mint önmagukat. Ugyanez a bálványimádás hódít tért napjainkban is. Sokan vétkesek az özvegyek és árvák, a betegek és a szegények elhanyagolásában, de ugyanakkor költséges emlékműveket építenek a halottaknak. E célra bőkezűen szentelnek időt, pénzt és munkát, miközben az élők iránti kötelesség - amit Krisztus világosan megparancsolt - elvégezetlen marad. 

A farizeusok építgették a próféták sírját, ékesítgették síremléküket, és ezt mondták egymásnak: "Ha mi atyáink korában éltünk volna, nem lettünk volna az ő bűntársaik a próféták vérében" (Mt 23:30). Ugyanakkor készek voltak Isten Fiát megölni. Szolgáljon ez tanulságul számunkra. Nyissa meg szemünket, lássuk Sátán hatalmát, miként vezeti félre az igazság fényétől elforduló elmét. Sokan haladnak a farizeusok nyomdokain. Tisztelettel övezik azokat, akik hitükért haltak meg. Csodálkoznak a zsidók vakságán, hogy elvetették Krisztust. Ha mi az Ő korában éltünk volna - jelentik ki - boldogan magunkévá tettük volna tanítását; sosem részesedtünk volna azok bűnében, akik elvetették a Megváltót. Mikor azonban az Isten iránti engedelmesség önmegtagadást és alázatot követel, ugyanezek az emberek elfojtják meggyőződésüket, és megtagadják az engedelmességet. Ezáltal ugyanazt a lelkületet nyilvánítják ki, mint a Krisztus által elítélt farizeusok.    

A zsidók kevéssé érzékelték a szörnyű felelősséget, amit Krisztus elutasítása jelentett. Attól kezdve, hogy az első ártatlan vér kiontatott, amikor az igaz Ábel elesett Káin kezétől, ismétlődik ugyanaz a történet, s a bűn egyre nő. A próféták minden korban felemelték szavukat a királyok, vezetők és a nép bűnei ellen, az Isten által adott igéket szólták, s még életük kockáztatása árán is engedelmeskedtek akaratának. Nemzedékről nemzedékre szörnyű büntetés halmozódott fel a világosság és az igazság elutasítói számára. Ezt Krisztus ellenségei most a saját fejükre vonták. A papok és vezetők bűne minden megelőző generációénál nagyobb volt. A Megváltó visszautasításával minden, Ábeltől Krisztusig meggyilkolt igaz ember véréért felelőssé tették magukat. Csordultig akarták tölteni gonoszságuk poharát. Hamarosan az ő fejükre öntetik, mint visszafizető ítélet. Erre figyelmeztette őket Jézus: 

"Hogy reátok szálljon minden igaz vér, amely kiömlött a földön, az igaz Ábelnek vérétől Zakariásnak, a Barakiás fiának véréig, akit a templom és az oltár között megöltetek. Bizony mondom néktek, mindezek reá következnek erre a nemzetségre" (Mt 23:35-36).   

A Jézust hallgató írástudók és farizeusok tudták, hogy igazat beszél. Tudták, hogyan gyilkolták meg Zakariás prófétát. Isten figyelmeztető szavai még el sem hagyták ajkát, amikor a hitehagyó királyt sátáni düh kerítette hatalmába, s parancsára a prófétát meggyilkolták. Vére magának a templomudvarnak a köveibe ivódott, s onnan nem lehetett kitörölni. Ott maradt bizonyságként a hitehagyó Izrael ellen. Ameddig a templom áll, az igaz vér foltja Istenhez kiált bosszúért. Amikor Jézus ezekre a félelmetes bűnökre utalt, a rémület moraja zúgott végig a sokaságon.   

Jézus előre tekintett, és kijelentette, hogy a zsidók megtéretlensége és Isten szolgáival szembeni türelmetlensége ugyanaz lesz a jövőben is, ami a múltban:  

"Annakokáért ímé prófétákat, bölcseket és írástudókat küldök én hozzátok: és azok közül némelyeket megöltök, és megfeszítetek, másokat azok közül a ti zsinagógáitokban megostoroztok és városról városra üldöztök" (Mt 23:34). Prófétákat és hittel, Szentlélekkel teljes bölcseket - Istvánt, Jakabot és sok mást - fognak elítélni és lemészárolni. Krisztus égnek emelt kézzel beszélt bíróként az előtte állókhoz, miközben isteni fény ragyogta körül alakját. Hangja - mely oly sokszor gyöngéden kérlelt - most dorgált, elítélt. A hallgatók megremegtek. A szavai és tekintete által keltett benyomás sohasem törlődött ki emlékezetükből.    

Krisztus felháborodása a képmutatás, a nagy bűnök ellen irányult, melyekkel az emberek saját lelküket pusztítják, becsapják a népet, tisztességtelenek Istennel. A papok és vezetők megtévesztő, lépre csaló okoskodásában meglátta a sátáni eszközök munkálkodását. Élesen, mélyenszántóan feddte meg a bűnt, de egyetlen szót sem szólt bosszúból. Szent harag töltötte el a sötétség fejedelmével szemben, de hangulata nem volt ingerült. Így az Istennel összhangban élő keresztény, akit a szeretet és irgalmasság édes érzelmei töltenek be, jogos felháborodást érez a bűnnel szemben, de nem viszi rá a szenvedély, hogy gyalázza az őt gyalázókat. Még ha olyanokkal találkozik is, akiket a mélység erői a hamisság fenntartására ösztönöznek, Krisztusban megőrzi nyugalmát, önuralmát.    

Isteni szánakozás tükröződött Isten Fiának arcán, amikor egy sóvárgó pillantást vetett a templomra és a hallgatókra. Mély szívfájdalomtól elcsukló hangon, keserű könnyek között kiáltott fel: "Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akik tehozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnya alá; és te nem akartad" (Mt 23:37). Ez az elválás küzdelme. Krisztus siralmával magának Istennek a szívét öntötte ki. Ez az Istenség hosszútűrésének titokzatos búcsúja. 

A farizeusok és a szadduceusok egyaránt elhallgattak. Jézus szólította tanítványait, készült elhagyni a templomot, nem mint legyőzött, akinek vissza kell vonulnia ellenségei elől, hanem mint aki befejezte munkáját. Győztesként távozott a küzdelemből. 

A Krisztus ajkáról azon a nevezetes napon elhangzó igazság gyöngyszemeit sokan elraktározták szívükben. Bennük új gondolatok keltek életre, új célkitűzések ébredtek, új történelem kezdődött. Krisztus megfeszítése és feltámadása után ezek az emberek előléptek, és a munka nagyságához méltó bölcsességgel és buzgósággal töltötték be isteni küldetésüket. Olyan üzenetet hordoztak, mely az emberek szívéhez szól, gyengítették az ezrek életét oly régóta megkötöző babonákat. Bizonyságtevésük nyomán az emberi elméletek, filozófiák balga meséknek tűntek. Hatalmas eredmények születtek a Megváltó szavai nyomán, melyeket az elámult, megrettent sokaságnak mondott a jeruzsálemi templomban.   

Izrael, a nemzet azonban elvált Istentől. Az olajfa természetes ágai kivágattak: Jézus utoljára tekintett a templom belsejébe, s gyászos pátosszal mondta: "Ímé, pusztán hagyatik néktek a ti házatok. Mert mondom néktek: Mostantól fogva nem láttok engem mindaddig, mígnem ezt mondjátok: Áldott, aki jő az Úrnak nevében!" (Mt 23:38-39). Eddig Atyja házának nevezte a templomot, de most, amikor Isten Fiaként ki kellett vonulnia falai közül, Isten örökre visszavonja jelenlétét az Ő dicsőségére épült templomból. Ettől kezdve a templom szertartásai elveszítették jelentőségüket, és az istentiszteletek üres formává váltak.