Szívesség

 "De a Léleknek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. Az ilyenek ellen nincs törvény." (Gal 5:22-23)
  
  Ha Krisztus bennünk lakozik, akkor otthon is ugyanolyan keresztények leszünk, mint máshol. A keresztény kedves szavakkal szól rokonaihoz és munkatársaihoz, kedves, udvarias, szeretetteljes és együttérző. Arra neveli önmagát, hogy a mennyei család tagja legyen. Ha a királyi család tagja, akkor azt a birodalmat képviseli, melybe igyekszik. Kedvesen szól gyermekeihez, mert tudja, hogy ők is a mennyei udvar tagjai, Isten örökösei. Isten gyermekei között nincsen durva lelkület, mert "a Léleknek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. Az ilyenek ellen nincs törvény." Amilyen lelkület uralkodik otthonainkban, olyan lelkület nyilvánul meg a gyülekezetben is.
  Ó, arra kell nevelnünk szívünket, hogy legyen könyörületes, kedves, szelíd, telve megbocsátással és együttérzéssel. Ha mellőzzük a hiúságot, felszínes ostoba társalgást, tréfát és viccelődést, még nem válunk rideggé, kellemetlenné és antiszociálissá. Az Úrnak Lelke megnyugszik rajtad, míg olyanná nem leszel, mint egy illatos virágszál Isten kertjéből. Állandóan a világosságról, Jézusról, az igazság Napjáról kell beszélned, míg dicsőségről dicsőségre átváltozol, jellemed átalakul, egyre több erőt kapsz, és egyre jobban és jobban tükrözöd vissza Jézus drága képmását. Ha ezt teszed, akkor az Úr beírja a mennyei könyvekbe, hogy "Jól vagyon", mert Jézust mutatod be.
  Nekünk, keresztényeknek nem szabad keményszívűnek és megközelíthetetlennek lennünk. Magatartásunknak Krisztust kell tükröznie, jellemünknek pedig a mennyei kegyelem szépségét kell magán viselnie. Isten jelenlétének kell velünk lakoznia, s bárhol vagyunk, árasszunk fényt a világra. A körülötted élőknek fel kell ismerniük, hogy a menny légköre leng körül téged. (Review and Herald, 1892. szeptember 20.)

Béketűrés.

"Öltözzétek föl azért mint az Istennek választottai, szentek és szeretettek, könyörületes szívet, jóságosságot, alázatosságot, szelídséget, hosszútűrést." (Kol 3:12)
  
  Üdvösségünk királya rang, cím, tekintély helyett szolgai formát vett fel annak érdekében, hogy az emberiség és az istenség között szövetséget kössön. A hívőnek Krisztust kell bemutatnia. Hosszútűrést kell gyakorolnia embertársai iránt. Türelmesnek, megbocsátónak kell lennie, telve krisztusi szeretettel. Aki igazán megtért, az tiszteletet fog tanúsítani testvérei iránt; azt fogja tenni, amit Krisztus parancsolt. Jézus ezt mondta: "Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok." (Jn 13:34-35) Amely lélekben megmarad Krisztus szeretete, az olyan szeretetet fog tanúsítani, amit a világ is megért.
  Nincs mindenki egységben Krisztussal, aki az ő nevét viseli. Akikben nincs meg a Lélek és Krisztus kegyelme, az nem az Övé, tekintet nélkül arra, hogy mit vall magáról. Gyümölcseikről ismeritek meg őket. A világ rendje szerinti szokások és gyakorlatok, ha nem valósítják meg Isten törvényének követelményeit, nem a Lélektől származnak és nem az Ő jellemét fejezik ki. Csak azok lesznek Krisztushoz hasonlóak, akik hasonulnak az isteni képmáshoz. Csak azok engedelmeskednek Isten Igéjének, és nyilvánítják ki Isten gondolatait és akaratát, akik átalakultak a Szentlélek munkája által.
  A világban van egy ál- és egy igazi kereszténység. Az ember igazi jelleme abban nyilvánul meg, hogyan bánik embertársaival. Feltehetjük a kérdést: vajon lelkületével és tetteivel Krisztus jellemét mutatja-e be, vagy egyszerűen jellemének természetes, önző vonásait, mint a világ gyermekei? A hitvallás semmit sem ér Istennél. Mielőtt örökre késő lenne ahhoz, hogy jóvá tegyük a rosszat, kérdezze meg mindenki önmagától: "Mi vagyok én?" Saját magunktól függ, hogy jellemünk eljut-e olyan pontra, mely alkalmassá tesz arra, hogy Isten mennyei családjának tagjaivá legyünk. (Review and Herald, 1895. április 9.)
  

A békesség!

  
  "Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgéstekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt. És az Istennek békessége, mely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban." (Fil 4:6-7)
  
  A világ Üdvözítője arra törekedett, hogy a szomorkodó tanítványok szívét a leghatékonyabb vigasztalással üdítse fel. A széles tárgykörből a Szentlélek témáját választotta, ezzel akarta szívüket bátorítani és vigasztalni. Bár Krisztus oly nagy hangsúlyt fektetett a Szentlélek témájára, mégis a gyülekezetek milyen keveset időznek e tárgynál! A Szentlélek nevét és befolyását csaknem elutasítják, pedig az isteni befolyás nélkülözhetetlen a keresztény jellem tökéletesítésének munkájában.
  Sokaknak nincs sem békéje, sem nyugalma, állandó izgalom állapotában vannak, és engedik, hogy az indulat és a szenvedély uralja szívüket. Nem tudják mit jelent békét és nyugalmat találni Krisztusban. Olyanok, mint a horgony nélküli hajó, melyet ide-oda hány a szél. De azok, akiknek elméjét a Szentlélek irányítja, alázatosan és szelíden járnak; mert Krisztus seregében dolgoznak, aki tökéletes békét ad nekik; míg azok, akiket nem a Szentlélek irányít, olyanok, mint a háborgó tenger.
  Az Úr isteni útmutatót adott nekünk, melyből megtudhatjuk akaratát. Az énközpontúak és önelégültek nem érzik annak szükségességét, hogy kutassák a Bibliát, és nagyon megsértődnek, ha másoknak nincsenek hozzájuk hasonlóan romboló ötleteik, és nem látnak maguk előtt olyan torz képet, mint ők. De akit a Szentlélek vezérel, Jézus hitébe veti horgonyát. Buzgó komolysággal kutatja a Szentírást, keresi a fényt és útmutatást, mely átvezeti őt az összevisszaságon és a veszélyeken, melyek minden lépésénél körülveszik őt élete ösvényén. Akik nyugtalanok, panaszkodók és zúgolódók, azok azért olvassák a Bibliát, hogy azzal is bizonyítsák saját eljárásaikat. Ők Isten tanácsait elutasítják vagy kiforgatják. Békessége annak van, aki akaratát Isten akaratába helyezte és vágyik arra, hogy az isteni utasítást kövesse. (Signs of the Times, 1893. augusztus 14.)
  

Az öröm !

  "Dicsérlek Uram teljes szívemmel, hirdetem minden csudatételedet. Örülök és örvendezek tebenned, zengedezem, oh Magasságos, a te nevedet." (Zsolt 9:2-3)
  
  Több hitre van szükségünk! Kezdjünk el hinni üdvösségünkben! Járuljunk hittel és teljes bizodalommal Istenhez, hogyha mindent átadunk neki, akkor keresztényi jellemet alakít ki bennünk! Újra és újra el kell ezt mondanunk mindenkinek. Ha eggyé válunk Krisztussal, akkor tudjuk bemutatni Őt a világnak; s hagyunk fel minden kapkodó, görcsös munkánkkal.
  Tiszteljük hát meg Istent azzal, hogy szilárd hitet és megingathatatlan bizalmat tanúsítunk iránta. Ne felejtsük el, hogy ingerlékeny és bánatos lelkületülettel nem dicsőíthetjük Istent. Az Úr gondot visel a virágokra. Szépséggel és illattal ajándékozza meg őket. Nem adná-e sokkal inkább nekünk a derűs lelkület illatát? Nem állítaná-e helyre bennünk az isteni képmást? Akkor pedig higgyünk benne! Most rögtön húzódjunk oda, ahol Szentlelkét megkaphatjuk! Ezután bizonyíthatjuk be a világ előtt, mit tesz az igazi vallás a férfiakkal és nőkkel. A szívünket betöltő Megváltónk feletti örömünk adja nekünk azt a békét és bizonyosságot, mely képessé tesz bennünket annak kimondására, hogy "tudom, hogy az én megváltóm él". (Jób 19:25)
  Igéjében az Úr úgy mutatja be népét, mint egy örvendező népet. Az igazi hit felemeli birtokosa kezét, és megragadja azt az Egyetlent, aki ez ígéret mögött áll: "nagy lesz fiaid békessége." (Ésa 54:13) "Mivel így szól az Úr: Ímé kiterjesztem rá a békességet, mint egy folyóvizet." (Ésa 66:12) Istenben "kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel" örvendezhetünk (1Pt 1:8), "vele áldják magokat mind a nemzetek, és magasztalják őt". (Zsolt 72:17) Törekedjünk arra, hogy megtanítsuk a hívőket az Úrban való örvendezésre! A cselekvő hit eredménye a lelki öröm. Isten népének hittel és Szentlélekkel teljesnek kell lennie, s Uruk csak akkor dicsőül meg bennük. (Bible Training School, 1905. április 1.

A szeretet.

  
  "Lássátok milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk! A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg Őt." (1Jn 3:1)
  
  János ezt mondja: "Lássátok milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk!" Nincs szó, mely teljesen kifejezné ezt a szeretetet, csak bizonyos fokig tudjuk szavakba önteni ezt a minden ismeretet felülhaladó szeretetet. A Végtelen nyelvezetére lenne szükségünk ahhoz, hogy kifejezzük azt az isteni jóságot, mely lehetővé tette, hogy Isten fiainak neveztessünk. Azzal, hogy kereszténnyé válik, egy ember sem lesz kisebb. Semmi szégyenletes nincs abban, hogy kapcsolatban vagyunk az élő Istennel.
  Jézus viselte el azt a megaláztatást, szégyent és szemrehányást, melyet a bűnös érdemelt. Ő volt a mennyei Felség, a dicsőség Királya, egyenlő volt az Atyával; mégis letette istenségét és emberré lett, mert emberit csak emberi, istenit pedig csak isteni ragadhat meg. Ha angyalként jött volna el, nem részesülhetett volna szenvedéseinkből, nem kísértethetett volna meg mindenekben hozzánk hasonlóan, nem érezhetett volna együtt velünk bánatunkban; de Ő az emberi test öltözékében jött el, hogy mint helyettesünk és kezesünk helyettünk győzze le a sötétség urát, és érdemei által mi lehessünk győztesek.
  Ahogy a Golgota keresztjének árnyékában állunk, szeretetének melege tölti be szívünket. Amint rátekintek, akit bűneim sebeztek meg, fentről jövő ihletés száll le rám, s ez az ihlet mindannyiótokra reászállhat a Szentlélek által. Ha nem kaptátok meg a Szentlelket, akkor Isten szeretete nem költözhet lelketekbe; de ha élő kapcsolatban vagytok Krisztussal, akkor ő szeretettel, buzgalommal és komolysággal tölt el bennünket.
  Nem márványtömbök vagyunk, melyek bár visszaverik a nap sugarait, de nem lehet életre kelteni őket. Mi alkalmasak vagyunk arra, hogy reagáljunk az igazság Napjának fénysugaraira; mert amikor Krisztus fénnyel árasztja el lelkünket, akkor fényt és életet kapunk tőle. Úgy iszunk Krisztus szeretetéből, ahogy a fa ága táplálkozik a törzsből. Ha beoltattunk Krisztusba, és minden sejtünk egyesült az élő tővel, akkor erről a tényről úgy bizonyosodunk meg, hogy sok gyümölcsöt termünk. (Review and Herald, 1892. szeptember 27.)

Az első gyümölcs a bűnbánat!

  "Könyörülj rajtam én Istenem a te kegyelmességed szerint; irgalmasságodnak sokasága szerint töröld el az én bűneimet! Egészen moss ki engemet az én álnokságomból, és az én vétkeimből tisztíts ki engemet." (Zsolt 51:3-4)
  
  A megmentő kegyelem első gyümölcsei közé tartozik a bűnbánat. Nagy Tanítónk a tévedő, bukott embereknek adott leckéiben bemutatja kegyelmének életadó erejét, és világossá teszi, hogy e kegyelem által férfiak és nők új, szent és tiszta életet élhetnek. Aki így él, megvalósítja a mennyei királyság alapelveit, és Istentől tanulva másokat is az egyenes ösvényre vezet. Nem fogja a vakot bizonytalan utakra vezetni. Az élet mutatja, hogy a Szentlélek munkálkodása folytán isteni természet részesévé vált. Minden lélek, akiben így munkálkodik Krisztus Lelke, oly bőségesen kap a kegyelem gazdag tárházából, hogy jó cselekedeteit szemlélve a hitetlen világ is elismeri, hogy isteni erő irányítja, támogatja és vezeti őt Isten dicsőségére. (God's Amazing Grace, 138. oldal)
  Vannak olyanok, akik - figyelmen kívül hagyva Krisztus kegyelmes hívásait - továbbra is folytatják nyilvánvalóan istentelen életüket. Az ilyenekhez így szól Isten: "Míglen szeretitek, oh ti együgyűek az együgyűséget? ... Térjetek az én dorgálásomhoz; ímé közlöm veletek az én lelkemet, tudtotokra adom az én beszédimet néktek." (Péld 1:22-23) (Signs of the Times, 1905. június 28.)
  Az emberi életekben a Szentlélek munkájának első gyümölcseinek egyike a bűnbánat. Ez az egyetlen folyamat, melyben a végtelen tisztaság Krisztus képmását teszi láthatóvá megváltott híveiben. Krisztusban lakozik az egész minden teljesség. Értéktelen az a tudomány, mely nincs összhangban vele. Ő azt tanítja, hogy ítéljünk mindent elveszendőnek Urunk Krisztus Jézus ismeretének gazdagságáért. Ez az ismeret a legmagasabb rendű tudomány, melyet ember valaha is elérhet. (The SDA Bible Commentary, Ellen G. White Comments, 6. kötet, 1068. oldal)

Szent illat!

  
  "Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek titeket, hogy ti elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon; hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja néktek." (Jn 15:16)
  
  Annak érdekében, hogy sok gyümölcsöt teremhessünk, legtöbb előjogunkat és lehetőségünket lelki szempontból kell értelmeznünk. Félre kell tennünk minden közönségességet, büszkeséget, világiasságot és naponta isteni segítséget kell kapnunk. Ha lelkileg növekszel, fel kell használnod minden eszközt, melyet az evangélium biztosít, és készen kell állnod arra, hogy a Szentlélek befolyása által elérd a kegyességet; mert a mag láthatatlan és természetfeletti erők által fejlődik zöld fűből érett gabonává.
  Közvetlenül elárultatása és keresztre feszítése előtt Jézus a Szentlélek ígéretével vigasztalta tanítványait. Milyen gazdag ígéreteket kaptak az isteni befolyás és képviselet e tanítása által, hiszen a Szentlélek áldása minden más áldást maga után von. A Szentlélek rálehel arra a lélekre, aki alázattal hagyatkozik hitének szerzőjére és bevégzőjére, Krisztusra; s az ilyen hívő gyümölcsöt fog teremni az örök élet számára. Befolyása jó illat lesz, Jézus neve pedig zene lesz fülének, dallam a szívének.
  A keresztény ember élet illata lesz az életre mások számára, habár meglehet, hogy nem tudja megmagyarázni tapasztalatának titkát; de azt tudja, hogy amikor felhők és sötétség vették őt körül és kiáltott az Úrhoz, a sötétség eloszlott s lelkének templomát békesség és öröm töltötte be. Tudja, milyen az, amikor Isten megbocsátó szeretete megnyilatkozik szívében és tapasztalja a békét, mely minden értelmet felülmúl; tudja, milyen az, amikor köszönet, hála és imádat tör fel a lélekből iránta, aki szeretett minket és saját vérével mosta le bűneinket. Békessége van Jézus Krisztus által, és öröme a Szentlélekben. Egységben van Krisztussal, lelke telve van az Ő akarata iránti elkötelezettséggel, szívében őrzi a mennyet, míg a végtelen szeretet kebelén nyugszik. Az ilyen keresztények sok gyümölcsöt fognak teremni Isten dicsőségére. Helyesen mutatják be Isten jellemét és teszik nyilvánvalóvá tulajdonságait a világ előtt. (Signs of the Times, 1893. április 3.)

Vajon van-e joga egyéneknek, vagy egyházaknak Isten parancsolatait eltörölni, és helyükbe emberi szokásokat bevezetni? Jézus így felel: „Ti meg miért hágjátok át az Isten parancsolatját a ti rendeléseitek által”. (Máté 15:3). Az emberek ősidők óta előszerzettel követék az emberi rendelést, elődök hagyományait, népszerű szokásokat, a Szentírás világos kijelentései ellenére. Jézus Urunk határozottan elítéli, és hiábavalónak nevezi az ilyen istentiszteletet: „Pedig hiába tisztelnek engem, ha oly tudományokat tanítanak, a melyek embereknek parancsolatai”.(Máté 15:9)

Az Újszövetség nagyszerű prófétai könyve, János apostolnak mennyei Jelenésekről való könyve. Sokak számára lepecsételt, mert sohasem nyitják ki, pedig így kezdődik: „Boldog, a ki olvassa, és a kik hallgatják e prófétálásnak beszédeit, és megtartják azokat, a melyek megírattak abban; mert az idő közel van”.(Jel 1:3). János apostolnak mennyei Jelenésekről való könyve az utolsó idők embereivel és eseményeivel foglalkozik, így ír az utolsó időben élő emberekről: „Itt van a szenteknek békességes tűrése, itt a kik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét!”(Jel 14:12). A könyv utolsó fejezetében mintegy búcsúzóul így ír: „Boldogok, a kik megtartják az ő parancsolatait, hogy joguk legyen az életnek fájához, és bemehessenek a kapukon a városba”.(Jel 22:14). A befejezése ennek a könyvnek a legérdekesebb, amelyben érthetően szól Isten az emberhez, ha valaki a leírtakhoz hozzátesz vagy elvesz, „az Isten annak részét eltörli az élet könyvéből és a szent városból…”(Jel 22: 18-19).

Évekkel ezelőtt egy keresztény újságban jelent meg a következő cikk: „…Nem tudjuk azonban megérteni, hogy a protestáns atyánkfiai hogyan mernek lelkesedni a vasárnapért? Hiszen szerintük csak az az igazi vallási igazság, amelyik a Szentírásban van benne és a hagyomány nem lehet döntő a vallás dolgaiban. A Szentírásban pedig az van, hogy a szombatot szenteljük meg, de sehol egyetlen betűt sem találhatunk arról, hogy a szombat helyett az Új-szövetségben a vasárnapot kellene megülnünk. Ezt a kötelességünket egyedül a hagyományokból tudjuk. Onnét tudják a protestánsok is; de azt már nem tudják, hogy amikor a vasárnap mellet buzgólkodnak, tulajdonképpen hitük legelső alaptételével kerülnek ellentétbe, mert olyat követelnek, ami a Szentírásban nincs meg”. (A Szív – a Jézus Szíve Szövetség heti értesítője, 1927. XII. évfolyam, 42.szám).

2.      Hitünk alapja a szentírás

            Minden kereszténynek joga van kutatni a Szentírást, és megtudni az apostolok írásaiból, hogy mi volt Jézus Krisztus hozzáállása a szombathoz, és mit tanított erről. Ha Krisztust követjük, úgy minden hitpontunkra melyet hiszünk és követünk, találjunk és mutassunk a Szentírásban egy „így szól az Úr” utasítást, vagy parancsot. Ez az egyetlen módja Jézus Urunk követésének. Minden kereszténynek joga van megkérdezni, melyik a Szentírás által meghatározott nyugalomnap, a szombat vagy a vasárnap? Fontos a kérdés, mert Isten iránti engedelmességünket érinti.

„És méne Názáretbe, a hol felneveltetett: és beméne, szokása szerint, szombatnapon a zsinagógába, és felálla olvasni.”(Luk 4:16). Jézus Krisztus, az Isten Fia, az emberiség Teremtője és Megváltója, példaképünk minden tekintetben, szombaton ment Istent imádni. Ifjúságától kezdve haláláig ez volt hetenkénti szokása. Harmincéves koráig ácsmunkával kereste kenyerét, de műhelye minden szombaton napnyugtától napnyugtáig zárva volt.

Menjünk képzeletben vissza Názáretbe, kérdezzük meg Tőle: Mester, Te szombatot ünnepelsz? Igen. De miért szombatot? Nem olvastátok, hogy ez szokásom gyermekségemtől fogva? Nem olvastátok, hogy az embernek fia a szombatnak is ura? (Mk 2:27-28). Én teremtettem a szombatot, én iktattam be az egész emberiség számára, én megáldottam és megszenteltem a szombat napját. „És elvégezteték az ég és a föld, és azoknak minden serege. Mikor pedig elvégezé Isten hetednapon az ő munkáját, a melyet alkotott vala, megszűnék a hetedik napon minden munkájától, a melyet alkotott vala. És megáldá Isten a hetedik napot, és megszentelé azt; mivelhogy azon szűnt vala meg minden munkájától, melyet teremtve szerzett vala Isten”.(1Móz 2:1-3). Az Újszövetség arról tesz bizonyságot, hogy Jézus Krisztus által teremtetett miden: „Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten vala az Íge. Ez kezdetben az Istennél vala. Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, a mi lett. (Ján 1:1-3).

A szombat jóval előbb adatott a Sinai két kőtáblánál, az Éden kertjében, a Teremtő írta az emberi szív táblájára. Téves az az állítás, hogy a zsidók nem ismerték a szombatot a Sinai hegyen kapott törvénytáblák előtt, a mannahullás a kőtáblák kézbevétele előtt is hullt, de minden szombatnapon szünetelt és pénteken két annyit szedhettek.(2Móz 16:26-27).  A szombat parancsa maga beszél kezdetéről: Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, [se] szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, a ki a te kapuidon belől van; Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, a mi azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt. (2Móz 20:8-11). A szombat a teremtés emlékünnepe és az is marad, amíg a teremtett világ fennáll. A Teremtő először a szívbe írta parancsait, aztán a kőtáblákra.

„És ön miért ünnepli a vasárnapot?” Istenfélő emberek, akik őszinte keresztények, de ismeret híján még vasárnapot ünnepelnek, ők ezt válaszolnák: „Én Jézus Krisztus feltámadásának az emlékére ünnepelem a vasárnapot”. De minden őszinteség és jó szándék dacára kérdem, a Szentírásban hol van ez megírva? Mert hiszen a keresztény hittanok alapja Jézus Krisztus és tanítása. A Biblia egyetlen igéje sem beszél arról, hogy Jézus megváltoztatta volna a szombatot vasárnapra.

Egyesek azt állítják, hogy senki sem tudja, melyik a hetedik nap, a népek elfeledték. De honnan tudjuk melyik a hét első napja? „És az nap péntek vala, és szombat virrada rá. Az őt követő asszonyok is pedig, kik vele Galileából jöttek, megnézék a sírt, és hogy miképen helyeztetett el az ő teste. Visszatérvén pedig, készítének fűszerszámokat és keneteket. És szombaton nyugovának a parancsolat szerint. A hétnek első napján pedig kora reggel a sírhoz menének, vivén az elkészített fűszerszámokat, és némely más asszonyok is velök.” (Luk 23:54 - 24:1) A naptár változott, de nem a hét kőrforgása. A szombat keresztényi, mert Jézus Krisztus teremtette és megtartotta. A szombat nem csak a zsidóknak adatott, mert a szombat nem egy egyházé vagy népé, hanem az Úré, ami az emberért lett „A szombat lőn az emberért, nem az ember a szombatért.  Annak okáért az embernek Fia a Szombatnak is ura.(Mk 2:27-28).

Isten Igéje szerint a feltámadás emlékünnepe nem a vasárnap, hanem a  bibliai keresztség: „Avagy nem tudjátok-é, hogy a kik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, az ő halálába keresztelkedtünk meg? Eltemettettünk azért ő vele együtt a keresztség által a halálba: hogy miképen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképen mi is új életben járjunk.”(Róma 6:3-4).

Jézus Urunk még halálában is megtartotta a törvényt, miután a megváltás munkáját elvégezte, szombaton megpihent a sírban.

3.      Hogyan lett a szombatból vasárnap?

A Krisztus előtti és utáni századokban meglehetősen nagy küzdelem folyt a napimádat és az igaz Isten imádata között. E küzdelem az első századokban érte el a csúcspontját. A napimádás, a Baál imádás és a Mithraizmus nehezítették az evangélium hirdetését az apostolok utáni időkben. A pogány napimádók, a hét első napját (vasárnapot) ünnepelték világszerte; ezen a napon végezték erkölcstelen, vad szertartásaikat és dorbézolásaikat a Nap tiszteletére. Az igaz Isten imádói kezdettől fogva a hetedik napot (szombatot) ünnepelték a teremtés emlékére.

Nagy Konstantin római császár napimádó volt. Az Enciklopedia Brittanica szerint még a kereszténységre áttérése előtt elrendelte, hogy az összes kormányhivatalok zárva maradjanak „a nap tiszteletre méltó napján”, Kr.u. 321 márciusában történt ez a rendelet. (History of the Christian Church, 5. kiadás, 3 kötet, 380. o.). Néhány év múlva, Kr.u. 325-ben a híres laodiceai zsinat elrendelte a nyugalomnap áthelyezését a hét hetedik napjáról, a hét első napjára. Ezzel megváltoztatták Isten Törvényének negyedik parancsolatját.(Historia Ecclesiastica, 739. o.)

Csak egy érv szól a szombat ellen, hogy kevesen tartják. Csak egy érv szól a vasárnap mellett, hogy azt sokan tartják. Szomorú dolog, hogy Sátán így téveszt meg jó embereket és elhiteti velük, hogy nem számít, mely napon tisztelik az Istent. Jézus Krisztus világosan megmondta: „…az ég és a föld elmúlik, a törvényvből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, a míg minden be nem teljesedik” (Máté 5:18).

Isten, amikor mindent újjáteremt, és imádni fogják Őt az üdvözültek, ott is a szombat lesz az imádat napja: „Mert mint az új egek és az új föld, a melyeket én teremtek, megállnak én előttem, szól az Úr, azonképen megáll a ti magvatok és nevetek, És lesz, hogy hónapról-hónapra és szombatról-szombatra eljő minden test engem imádni, szól az Úr”.  (És 66:22-23).

Döntenünk kell, Isten parancsának vagy emberi rendeléseknek, hagyományoknak engedelmeskedünk? A Bibliában két útról olvasunk: Menjetek be a szoros kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út, a mely a veszedelemre visz, és sokan vannak, a kik azon járnak. Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, a mely az életre visz, és kevesen vannak, a kik megtalálják azt.(Máté 7:13-14) Lépjünk a keskeny útra! Bizony keskeny, nehéz, meredek, tövises az, de Jézus drága vérétől foltos.   Jézus hív minket: Ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.(Máté 16:24). Miért ne válaszolnánk mi is így: jövök Uram, követlek Téged, bárhova vezetsz, hordozom érted keresztemet. (összeállította: Farkas Győző).

Pál apostolnak van néhány kijelentése, amelyet különbözőképpen értelmeznek, mintha felhívást intézne keresztény hit nevében, a szombatnak, mint elavult rendnek a kezelésére. Három ilyen kijelentést vizsgáljunk meg közelebbről:

a.      Ne csináljatok belőle lelkiismereti kérdést    

A Kolossébeliekhez írt levelében Pál apostol óv attól, hogy túlhaladott ünneplésbe, vallási rítusok gyakorlásába essünk:Senki azért titeket meg ne ítéljen evésért, vagy ivásért, avagy ünnep, vagy újhold, vagy szombat dolgában. Melyek csak árnyékai a következendő dolgoknak, de a valóság a Krisztusé. (Kol 2:16-17). Milyen étkezési és ivási előírások, ünnepek, újhold és szombat voltak az Ószövetségben Pál szerint, amelyek csak árnyékai voltak valamilyen jövendőnek? Az apostol azt mondja, hogy a jövendő árnyékai ezek. A valóság pedig az eljövendő Krisztus. Ez azt jelenti, hogy Krisztus és az üdvösség művét ezek a ceremoniális szolgálatok és ünnepek csak előrevetítették, és szimbolikusan hirdették.

Izrael népének a naptárában azok a különböző ünnepnapok, amelyeken étel és italáldozatokat mutattak be, Jézus megváltói munkáját ábrázolták. Ezek között a legtöbb ünnepnapon, amely nem szombatra esett, a könnyű munkát megengedték. (3Móz 23:7-8,21,25,35-36). A zsidó évforduló csúcspontja a nagy engesztelési ünnep volt. Ez a nap minden évben más-más hétköznapra esett, mégis szombatnak nevezték, és mint különös szent napként ünnepelték. (3Móz 23: 27-32; lásd különböző fordításokban). Ezen a napon semmiféle munkát nem volt szabad végezni. Ez évenként visszatérő szombat volt, s a ceremoniális rendszerhez tartozott, mert előre mutatott a Messiásra és az Ő engesztelő szolgálatára. Pál apostol megmagyarázta a kolossébeli hívőknek, hogy többé nem kell lelkiismereti kérdést csinálniuk emiatt a rítus, és ünnep miatt, ami csupán árnyéka volt Krisztusnak. Amióta Krisztus az igazi áldozati bárány meghalt, nincs szükség többé a teljes áldozati szolgálat képekben való szemléltetésére. A tévtanitok Kolosséban mindezek ellenére meg akarták tartatni a keresztényekkel ezeket az ünnepeket és rítusokat, megkérdőjelezve Jézus Krisztus mindent magába foglaló üdvösségrendjét.

Különbséget kell tennünk az ótestamentumi törvények különböző kategóriái között. Az egyik a ceremoniális törvények, a másik az egészségügyi törvények, és a legfontosabb az erkölcsi törvény a Tízparancsolat. A ceremoniális törvények Jézus Krisztus halálával megszűntek, mert ezek előremutattak Krisztusra, árnyékai voltak a valóságnak. Krisztus megjelenésével az árnyék valóssággá lett és a ceremóniákra többé nem volt szükség.

A hét hetedik napja, a szombat nem a ceremoniális törvényhez tartozott, hanem az erkölcsi törvényhez. Ez a nap nem előre Krisztus keresztjére mutat, hanem a múltba a világ teremtésére tekintünk vissza általa, amelyet Jézus semmilyen módon sem gyengített, sőt a világító fény sugarába emelte.

b.      Aggódva figyeltek napokra, hónapokra

Galáciában viták voltak a napokról, hónapokról, évekről és ünnepekről, de nem úgy, mint Kolosséban. Itt nem az idejétmúlt zsidó ünnepekről volt szó. Pál apostol a galáciaiakat Krisztusho való megtérésük előtti pogány életmódjukra emlékezteti:Åmde akkor, mikor még nem ismertétek az Istent, azoknak szolgáltatok, a mik természet szerint nem istenek; Most azonban, hogy megismertétek az Istent, sôt hogy megismert titeket az Isten, miként tértek vissza ismét az erôtelen és gyarló elemekhez, a melyeknek megint újból szolgálni akartok? Megtartjátok a napokat és hónapokat és idôket, meg az esztendôket (Gal 4:8-10).  

A Nap, Hold és csillagok tiszteletének mindig nagy jelentősége volt a pogány világban. A pogányokból lett keresztények ezekhez a nyilvános ünnepekhez még Ktisztushoz való megtérésük után is vonzódtak. Tehát a galáciabelieknek Pál a pogány bálványkultuszról, az ehhez kapcsolódó ünnepekről, és nem a bibliai szombatról beszél.

c.       Mindenki a maga elgondolása után?

A romai gyülekezethez címzett levélben Pál apostol többek között étkezési kérdésekről és speciális jelentőségű napokról ír: Emez az egyik napot különbnek tartja a másiknál: amaz pedig minden napot egyformának tart. Kiki a maga értelme felôl legyen meggyôzôdve.   (Rom 14:5). Nem minden római keresztény folytatta ugyanazt az életformát, amely szakadáshoz vezetett. Ezért lelki gondozói együttérzésével az apostol megkísérelte, a testvéreket arra késztetni, hogy ezeket a kérdéseket egymás iránti szeretettel és ne a törvény abszolutizmusával kezeljék. Pál apostol itt védelmezte a lelkiismereti szabadságot és a gyülekezetekben másként gondolkodó csoportok iránti szeretetteljes toleranciát. Nyilvánvalóan olyan életformákról volt szó, amelyekkel kapcsolatban az Úr semmit sem mond. Ezzel összefüggésben beszél Pál apostol, különböző étkezési szokásokról. Min a pogányság mind pedig a zsidóság körében éltek különböző ékezési előírások valamint ezekkel összekapcsolt ünnep illetve böjtnapok.

Néhány Bibliaértelmező azt feltételez, hogy Pál olyan ünnepnapokról beszél, amelyek nem voltak közvetlen összefüggésben étkezési előírásokkal. Például a zsidó ceremoniális ünnepek.  A romai keresztényeket a zsidó és a pogány hagyományok is befolyásolták, ezért nem tudjuk biztonsággal állítani, hogy Pál pontosan milyen napra gondolt.

Aki Pál kijelentését összekapcsolja a negyedik parancsolat nyugalomnapjával, az konfliktusba kerül a Biblia valamennyi nyugalomnappal kapcsolatos bizonyságtételével. És ezután, azt kel feltételeznie, hogy a keresztények a hét bármely napját ünnepelhetik. Rómában azonban nem a heti nyugalomnapról volt szó, hanem ünnep és böjtnapokról, amelyek az egyes keresztények szabad döntési mozgásterébe tartoztak.

A Pál apostol által írt és vizsgált szövegek, közelebbről megvizsgálva nem tartalmaznak semmiféle érvet sem a szombattörvény folyamatos érvényességével szemben. (Siegfried Tobler, Christian Alt, De a hetedik nap, Advent Kiadó, Budapest, 2003, 61-85. ld.).

                                                                                                                                                                                                 

Vasárnap az új szövetségben:                                                                                                                                                      

Az Újszövetség még nem ismeri a vasárnapot, ez a nap úgy szerepel, mint a szombat utáni első nap. Nyolc helyen van úgy fordítva, mint a hét első napja. Érdemes ezeket az igéket közelebbről megvizsgálni.

a.      A feltámadás napja  

A nyolc igehely közül hat vonatkozik Jézus feltámadásának a tényére. Az evangéliumok arról adnak hírt, hogy az asszonyok, a hét első napján kora reggel, a sírhoz mentek. Pénteken naplemente előtt helyezték Jézust a sírba, szombaton nyugodtak az asszonyok, és csak a hét első napján mentek a sírhoz, hogy a testet megkenjék: Visszatérvén pedig, készítének fûszerszámokat és keneteket. És szombaton nyugovának a parancsolat szerint. A hétnek elsô napján pedig kora reggel a sírhoz menének, vivén az elkészített fûszerszámokat, és némely más asszonyok is velök (Luke 23:56 - 24:1). A ét első napja volt az első munkanap, amelyen az asszonyok Jézus testét meg akarták kenni. Csupán ennek értelmébe bizonyítja ez az ige, hogy Jézus mikor támadt fel. Ugyanakkor egyértelművé teszi azt is, hogy az asszonyok szombaton nyugodtak.

A következő ige leírja Jézus találkozását a tanítványokkal:  Mikor azért estve vala, azon a napon, a hétnek elsô napján, és mikor az ajtók zárva valának, a hol egybegyûltek vala a tanítványok, a zsidóktól való félelem miatt, eljöve Jézus és megálla a középen, és monda nékik: Békesség néktek!(Jn 20:19). A következő okokból nem ad ez az ige semmiféle támaszpontot a korai keresztény vasárnapünneplésre: Jézus maga egyetlen szót sem mond arról, hogy a hét első napja, a feltámadása emlékére ünnepnap legyen. A tanítványok összejövetelének oka nem Jézus feltámadása volt, hanem a zsidóktól való félelem, a tanítványok ekkor még nem is hitték, hogy Jézus valóban feltámadt. (Mk 16:9-11). Jézusnak a tanítványokkal való ezen találkozását még újabbak követték.

Az Újszövetség 11 bizonyságot tartalmaz Jézus feltámadása utáni megjelenéseiről. Megjelent személyesen Mária Magdalénának (Mk 16:9-11; Jn 20:10-18), sőt neki lehetséges, hogy egy másik alkalommal is, amikor más asszonyokkal volt együtt (Mt 28:8-10). Péternek is személyesen jelent meg Jeruzsálemben (Lk 24:34; 1Kor 15:5). Megjelent továbbá két, az emmausi úton hazafelé tartó tanítványnak (Lk 24:13-35; Mk 16:12-13). Megjelent a tíz tanítványnak a zárt ajtó mögött (Mk 16:14; Lk 24:36-43; Jn 20:19-25), és amikor Tamás is ezzel a csoporttal volt (Jn 20:24-29; 1Kor 15:5). Megjelent hét tanítványnak, akik éppen halásztak a Galileai tavon (Jn 21:1-23), és tizenegy tanítványnak egy hegyen (Mt 28:16-20). Megjelent azoknak, akik figyelték az Ő mennybemenetelét (Lk 24:44-49; ApCsel 1:3-11). Ráadásul ezekhez az elbeszélésekhez számolható Pál kijelentése alapján az is, amikor Jézus megjelenik testvérének, Jakabnak (1Kor 15:7), és ötszáz másik embernek (6.v.). Ezen leírások nincsenek egy megahatározott naphoz kötve, amely bizonyítékul szolgálna a Jézus feltámadása utáni vasárnapünneplésre.

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a hét első napja, bár hatszor van említve az evangéliumokban, egyetlenegyszer sincs összekapcsolva a feltámadás megünneplésével, csupán alárendelt időpontot jelölő adatként szerepel. Az egész Újtestamentumban a hét első napja sehol sincs a feltámadás napjaként említve.

b.      Összejövetel Tróászban

Néhány Bibliaolvasó a következő igében a korai keresztény vasárnapünneplés bizonyítékát látja: A hétnek elsô napján pedig a tanítványok egybegyûlvén a kenyér megszegésére, Pál prédikál vala nékik, mivelhogy másnap el akara menni; és a tanítást megnyújtá éjfélig. (ApCsel 20:7). Ez a kijelentés egy hosszú útleírásnak a része, amely több időmeghatározást tartalmaz. A hét első napja csak egy ezek közül. Ha figyelmesen elolvassuk, megérthetjük, hogy itt nem a vasárnapon van a hangsúly hanem, a búcsú-összejövetelen. Pál és munkatársai hét napot töltöttek Tróászban, ebben a kis-ázsiai kikötővárosban, és most éppen a tovább utazás előtt álltak. Ebből arra következtethetünk, hogy ennek az összejövetelnek semmi köze a vasárnap megünnepléséhez, mert Pál itt egy olyan Istentiszteletet tart, amelyben elbúcsúzik a Tróászban lévő testvéreitől. A prédikációt megnyújtotta éjfélig, mert sok volt a mondanivalója és hét nap kevésnek bizonyult. Az első keresztényekről azt olvassuk, hogy alkalom adtán készek voltak akár a hét minden egyes napján összegyűlni. (ApCsel 2:46). Tehát itt a hét első napján való összejövetel azzal indokolt, hogy Pál apostol „másnap el akara menni”, nem pedig a vasárnapmegünneplése volt a céljuk.

c.       Pénzgyűjtés a hét első napján

Az 1Kor 16:2 igével olykor érvelnek amellett, hogy a korinthusi hívők rendszeresen összejöttek vasárnaponként istentiszteletre és adományt gyűjtöttek. Az ige azonban egészen másról tudósít: „A hétnek elsô napján mindenitek tegye félre magánál, a mit sikerült összegyûjtenie, hogy ne akkor történjék a gyûjtés, a mikor odamegyek”.Nem azt mondja itt Pál, hogy a hét első napján, amikor az Istentiszteletre mennek, tegyék le ajándékaikat a gyülekezet perselyébe, hanem mindenitek tegye félre magánál, a mit sikerült összegyûjtenie. „Pál apostol itt a szó szoros értelemben azt akarja mondani, hogy a hét első napján tegye félre mindenki lakásában azt, ami megmaradt neki. Amiből legkevésbé sem következik, hogy vasárnap nyilvános gyülekezeteket tartottak, amelyeken egyúttal gyűjtést is rendeztek.”(Egyháztörténelem, 1. köt. 210. old.) Tehát mindenki otthon tette félre azt, amit Istennek szánt, így Pál érkezésekor nem kellet az adományok gyűjtésére várakoznia, mert mindenki azonnal átnyújthatta neki azt, amit hétről hétre összegyűjtött. Valamilyen összejövetelről vagy ezen a napon való nyugalomról, itt egyáltalán még csak mellékesen sincs szó, ezen intézkedés kizárólag Pál apostol bölcs előrelátásáról tanúskodik.

d.      Az Úr napja Pátmoszon

Figyeljünk meg egy igét, amelyben szerepel az „Úr napja” kifejezés:Lélekben valék ott az ùrnak napján, és hallék hátam megett nagy szót, mint egy trombitáét. (Jel 1:10). Ez az ige azt bizonyítja, hogy a keresztényi korszakban volt egy nap, amelyet az Úr sajátjának nevezett. Vajon van-e a Bibliában egyetlen ige is ami a hét első napját a vasárnapot az Úr napjának nevezi? Egyetlen egyet sem találunk! De vajon igényt tartott-e valaha az Úr egy bizonyos napra, és sajátjának nyilvánította-e azt? Természetesen! „De a hetedik nap az Úrnak a te istenednek szombatja”(2Móz 20:10). „Ha megtartoztatod szombatnapon lábadat és nem űzöd kedvtelésedet szent napomon”(És 58:13). „Annak okáért az embernek fia a szombatnak is ura”(Mk 2:28). A szombat eszerint azon nap, amelyet Isten saját tulajdonának jelentett ki. János apostol, tehát amikor lélekben az úrnak napján nagy szózatot hallott tulajdonképpen a szombatról ír, és semmi esetre sem a vasárnapról.

                                                                                                                                                             

Első keresztények és a nyugalomnap.!!!   A keresztények közül sokan azt hiszik, hogy a szombat ünneplésének, vasárnapra történt áthelyezése az apostoli időkben, az első keresztények gyülekezetében történt. Ezt a nézetet olyan magától értetődően képviselik, hogy egyáltalán nem veszik észre, hogy az apostolok története és az Újtestamentumi levelek erről, nem szolgálnak semmiféle bizonyítékkal. Oda-vissza hangzanak el érvek, melyek szerint Pál csupán misszionáriusi stratégiából ment szombaton a zsinagógában, hogy a zsidóknak zsidó legyen. Ha figyelemmel kísérjük az apostolok cselekedeteiben a gyülekezetek keletkezését és növekedését, akkor feltűnik, hogy a könyv szerzője teljesen magától értetődő módon beszél a szombatról. A fiatal gyülekezetek a zsidó kultúra talajából nőttek ki. A gyülekezetek és Pál valamint kísérői számára a misszióutazások során a szombat általánosan érvényes nyugalomnap volt. „Ők pedig Pergából tovább menve, eljutának Antiókhiába, Pisidiának városába, és bemenvén szombatnapon a zsinagógába, leülének” (ApCsel 13:14.) Mikor pedig kimentek a zsidók zsinagógájából, kérék a pogányok, hogy a következô szombaton prédikálják nékik ezek beszédeket (ApCsel 13:42).

Ez az összejövetel Antiochiában Kr. u. 45 körülre tehető. Az itt említett emberek a valamivel későbbi eredetű kéziratokban pogányokként szerepelnek. Így jöttek tehát Pál apostolhoz zsidók és pogányok szombaton, hogy őt hallgassák. A következô szombaton aztán majdnem az egész város egybegyûle az Isten ígéjének hallgatására. (ApCsel 13:44).

A második misszióúton először léptek a misszionáriusok európai talajra. Filipi városában nem volt zsinagóga mert ott kevés zsidó élt. Pál és társai a nyugalomnapján elhagyták a zajos várost, és egy csendes helyet kerestek. És szombatnapon kimenénk a városon kívül egy folyóvíz mellé, hol az imádkozás szokott lenni; és leülvén, beszélgeténk az egybegyûlt asszonyokkal (ApCsel 16:13). Ismét megállapíthatjuk, hogy Pál számára – aki létfenntartását sátorkészítésből oldotta meg – a szombat az Isten imádatának és az evangélium hirdetésének a napja volt. Amint Jézusnak úgy Pálnak is szokása volt szombaton Istentiszteletre menni: Pál pedig, a mint szokása vala, beméne hozzájok, és három szombaton át vetekedék velök az írásokból, (ApCsel 17:2).

Pál apostol tizennyolc hónapig tartózkodott Korinthusban ahol az evangéliumot hirdette minden szombaton, ezáltal kereken nyolcvan szombaton sikerült neki elérni zsidókat és pogányokat a Jézusról szóló örömüzenettel.Vetekedének pedig minden szombaton a zsinagógában, és igyekezék mind zsidókat, mind görögöket meggyôzni. És ott lakozék egy esztendeig és hat hónapig, tanítva köztük az Isten ígéjét. (ApCsel 18:4,11). Ezzel az igehirdetéssel megkezdődött az Ézsaiás próféta által már háromszáz évvel azelőtt hirdetetett jövendölés teljesedése, miszerint elérkezett a pogányok üdvösségének az ideje. A pogányok akik Jézus halála után megtértek Isten népének részévé lettek.

A szombat szentsége minden hívő számára vitathatatlan volt. érvényességének minden megkérdőjelezése felháborodás hullámát indította el. A körülmetélkedés valamint más zsidó szokások és ünnepek megszüntetése nagy vitához vezetett. Azonban nincs semmiféle híradás az Újtestamentumban arról, hogy a szombat vagy egy másik nap megünneplésével kapcsolatban viták lettek volna. Ez a tény kézenfekvővé teszi, hogy mind a pogányoknak, mind pedig a zsidóknak akik hit által elfogadták Jézust a szombat az Istentől meghatározott nyugalomnap maradt.FOLYT KÖV!

JÉZUS A SZOMBATNAK URA :       Jézus Krisztus az életével példát adott arra, hogy az Isten iránti szeretet egybe van kötve az Ő akaratának való engedelmességgel. Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben; a miképen én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait, és megmaradok az ô szeretetében.  (Jn 15: 10). Isten minden parancsolata a boldog és teljes élet oltalmazó rendszerének magva. Ez érvényes a nyugalomnapra is, ezért mondta Jézus: „És monda nékik: A szombat lôn az emberért, nem az ember a szombatért. Annak okáért az embernek Fia a Szombatnak is ura”(Mk 2:27-28). Jézus egészen személyes kapcsolatban volt a nyugalomnappal (Lk 4:16), számára a szombat, olyan nap volt, amelyben bizonyította az emberek iránti szeretetét és részvétét, szombaton meghallgatta és hirdette Isten szavát. Jézus a szombat Ura, mivel ő az élet Ura és a világ Teremtője is. János azzal a kijelentéssel kezdi az evangéliumot, hogy „az ige testé lett”, és „minden őáltala lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn 1:1-3). Pál apostol megismétli ezt az igazságot: „Mert Ő benne teremtetett minden, a mi van a mennyekben és a földön, a láthatók és láthatatlanok, akár királyi székek, akár uraságok, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok; mindenek Ő általa és Ő reá nézve teremttettek; És Ő előbb volt mindennél, és minden Ő benne áll fenn.  (Kol 1:16-17). A Zsidókhoz írt levél is egyértelművé teszi, hogy a Fiú a Teremtő: „Akit tett mindenek örökösévé, aki által a világot is teremtette”(Zsidó 1:2).

Jézus szombatértelmezése, példa a keresztény nyugalomnap gyakorlásához. Ebben az értelemben Krisztus, mint Teremtőnk, Megtartónk s Megváltónk az ura ennek a napnak.

A következő példa megmutatja, hogy Jézus és tanítványai miként kerültek konfliktusba néhány zsidó szombatrendelkezéssel: Abban az idôben a vetéseken át haladt Jézus szombatnapon; tanítványai pedig megéheztek, és kezdték a kalászokat tépni és enni.  ² Látván pedig ezt a farizeusok, mondának néki: ìmé a te tanítványaid azt cselekszik, a mit nem szabad szombatnapon cselekedni. (Mt 12:1-2). Amikor a tanítványok a nyugalomnapon néhány kalászt letéptek és tenyerükben kimorzsálták belőle a magot és megették, három farizeusi rendelkezést rontottak meg: arattak, csépeltek és pelyvát elfújtak. Jézus azonban nem tekintette érvényesnek ezeket a szabályokat az ő helyzetükre. Jézus ezzel nem a szombat szentségét kérdőjelezte meg, csupán a szombatünneplésnek azt a módját bírálta, ahogy a farizeusok képviselték. (Képmutató, és bolhából elefántot módszer). Találóan foglalja össze ezt a következő idézet: „Az evangélium számos epizódról ad tudósítást, amikor Jézust szombatrontással vádolták. Jézus azonban sohasem vétett e nap szentsége ellen. Ő teljes tekintélyével képviselte e nap valódi értelmét… Teljes együttérzéssel igényelte Krisztus a jogot a szombatnapon való jó cselekedethez a gonosz helyett, az élet megmentéséhez annak pusztulása helyett. A szombat az irgalmas Úrnak és Isten dicsőítésének a napja.” (Katolikus Katekizmus, München, Bécs, Oldenburg, 1993, 555.old. 2173. szakasz).

Az evangéliumok hét gyógyításról számolnak be, amelyeket Jézus szombatnapon cselekedet. Ezekből világosan kiderül, hogy az embertársaink iránti jó cselekedet teljes mértékben hozzátartozik a szombatparancs lényegéhez. A betegekről, elesettekről és szenvedőkről való gondoskodás szombaton éppen úgy megengedett, mint a hét bármelyik napján. A szombatparancs nem hatálytalanítja a felebarát iránti szeretetet. Jézusnak a helyes szombatünneplésért folytatott harca megmutatja, milyen nagy jelentőségű volt számára a nyugalomnap.

Jézus számára nem volt kérdéses, hogy a szombat jelentősége az Ő halála, feltámadás és menybemenetele után is megmarad. Ez világosan érhető volt, amikor a tanítványoknak az eljövendő szomorúságról és szorongattatásról beszélt. Felszólította őket: „Imádkozzatok pedig, hogy a ti futástok ne télen legyen, se szombatnapon”(Mt 24:20).

A szombat a mai napig sem veszített alapvető jelentőségéből. A nyugalom órái számunkra is értékes szabad teret kínálnak, arra hogy Krisztus közelébe jöjjünk. Istentiszteletre menni a szabad természetet élvezni, betegeket, időseket, magányosokat meglátogatni, időt találni a család számára, Isten igéjét tanulmányozni, megosztani az örömöt és az evangéliumot embertársainkkal. Ezek példák arra, hogy a nyugalomnapot miként lehet eltölteni jézusi értelemen. Aki a szombatot így ünnepli, megtapasztalja, miért szólít fel minket Isten arra, hogy a hat munkásnapi saját elfoglaltságunkat, a hét hetedik napján tegyük félre. Ha Krisztust, a szombat Urát a szombat megünneplésében és megtartásában követjük, bizonyosan nagy áldásban lesz részünk.     FOLYTATÁS KÖVETKEZIK!

Szombat vagy vasárnap?A teremtés és a szabadság emlékműve.A nyugalomnappal végződő hétnapos hét eredete már sok kutatónak okozott fejfájást. Az év meghatározója a Föld Nap körüli útja; a hónapé a Holdnak a föld körüli keringési ideje; egy nap pedig a Föld saját tengelye körüli forgásának az ideje. Mindezek az időegységek a Napnak, a Holdnak és a Földnek természetes keringési és forgási idejükből adódnak. Ezzel szemben a hétnapos hét nem épül egyetlen természetes ciklusra sem. A Biblia bizonyítja, hogy a hét eredete a világ teremtésével kapcsolatos: „Mikor pedig elvégezé Isten hetednapon az Ő munkáját, a melyet alkotott vala, megszűnék a hetedik napon minden munkájától, a melyet alkotott vala. És megáldá Isten a hetedik napot, és megszentelé azt; mivelhogy azon szűnt vala meg minden munkájától, melyet teremtve szerzett vala Isten”.   (1Móz 2:2-3)

Isten megnyugvása a hét végén egy jele a teremtés befejezésének. Isten megszentelte a hetedik napot, mint egy különleges időt és elkülönítette a többi hat naptól. Isten tehát már a teremtésnél tekintettel volt az embernek a rendszeres pihenés és elmélkedés iránti szükségletére. A hétnapos hét és a nyugalomnap Isten ajándéka minden ember számára minden időkre. Isten nem szent helyet vagy szent tárgyat különített el, hanem szent időt.

A teremtéstörténet leírása utáni néhány fejezetben a vízözönről szóló jelentésnél találkozunk a hétnapos időegységgel. (1Móz 7:4, 10; 8:10-12). A hét fogalma az ősatyák (Ábrahám, Jákob és Izsák kora) idejében is ismert volt. (1Móz 29:27-28). Kiindulhatunk abból, hogy a nyugalomnap emlékezete Ábrahám és utódai idejében, életben maradt. Isten bizonyította Izsáknak, hogy apja, Ábrahám, ismerte az ő törvényét és életét annak megfelelően alakított: „És megsokasítom a te magodat mint az ég csillagait, és a te magodnak adom mind ezeket a földeket: és megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei;  ⁵ Mivelhogy hallgata Åbrahám az én szavamra: és megtartotta a megtartandókat, parancsolataimat, rendeléseimet és törvényeimet” (1Móz 26:4-5).

Később Jákob leszármazottai Egyiptomban rabszolgasorsra jutottak. Isten azonban megszabadította Izrael népét ebből az emberileg méltatlan helyzetből. Miután megszabadította őket Egyiptom bilincseitől, megtanította őket parancsolataira és igazságaira. (2Móz 15:25-26). Ennek az utasításnak egészen a kezdetén részletesen le van írva, hogyan ajándékozta meg Isten a népet a mannával, a mindennapi táplálékkal. Ezzel az ajándékkal összekapcsolta a szombat megszentelésére szóló felhívást. A hatodik napon kétszer annyi manna hullott, szombaton azonban semmi. (2Móz 16.fej.). Negyven éven keresztül élte meg Izrael minden héten újból ezt a csodát.

A zsidóság ma is bizonyítja, hogy melyik az Istentől eredetileg megáldott nyugalomnap – amelyet nem befolyásolt a történelem folyamán egyetlen naptár reform sem. (A legutolsó nagy naptár reform a julianusi naptárról a gregorianusira való áttérés. 1582. október 4-én csütörtököt 1582. október 15. péntek követett. Ezzel a reformmal csupán a dátum eltolása történt, de semmi képen sem a heti ciklusé).

Az Egyiptomból Kánaánba történt kivonuláskor adta végül Isten az Izraelitáknak a Tízparancsolatot. Isten negyedik parancsolata felszólít a hetedik napi munkaszünetre, és ismételten emlékeztet a világ teremtésére: „Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; De a hetedik nap az ùrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, a ki a te kapuidon belôl van; Mert hat napon teremté az ùr az eget és a földet, a tengert és mindent, a mi azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az ùr a szombat napját, és megszentelé azt.” (2Mz 20:8-11).

A Tízparancsolatnak ebben a legrészletesebb parancsolatában az Úr neve (Jahve) háromszor van említve. A Sínai-hegyi törvényadásnál az Úr megbízta Mózest, hogy a következő záró felhívást intézze a néphez: „Te szólj az Izráel fiainak, mondván: Az én szombatimat bizony megtartsátok; mert jel az én közöttem és ti köztetek nemzetségről nemzetségre, hogy megtudjátok, hogy Én vagyok az ùr, a ki titeket megszentellek.” (2Móz 31:13). A szombatparancs bizonyította, hogy Isten az ő teremtményeivel a bűneset ellenére is fenn akarja tartani a kapcsolatot. Éppen ezért a szombatot a szövetség örök jegyének tekinti: Megtartsák azért az Izráel fiai a szombatot, megszentelvén a szombatot nemzetségrôl nemzetségre, örök szövetségül. Legyen közöttem és az Izráel fiai között örök jel ez; mert hat napon teremtette az ùr a mennyet és a földet, hetednapon pedig megszünt és megnyugodott.  (2Móz 31:16-17) A szombat, mint a befejezett teremtés jegye, Istennek egy szerfölött nagyszerű adománya, egy hetenként visszatérő meghívás a Teremtővel való találkozásra.

A nyugalomnap az Ószövetségben úgy van bemutatva, mint Isten teremtésének emlékoszlopa. Miközben emlékeztet bennünket a teremtés hetére, azt is világossá teszi, hogy minden élet Isten ajándéka. Isten a szombatot arra is rendelte, hogy népe számára a szabadulás és megszentelődés szövetségi jele legyen.„És adám nékik szombataimat is, hogy legyenek jegyül köztem és ô közöttök; hogy megtudják, hogy én vagyok az ùr, az ô megszentelôjök”. (Ez 20:12). FOLYT KÖV...

  *Megjegyzés. - Az itteni utalás azokra a tervekre vonatkozik, amelyet korábban gyakorolt az egyház, hogy hetenként félretették a tizedet és az áldozatot. - A szerkesztők.
  
  Cselekedjétek először Isten kívánalmait! - Álljon első helyen Isten kívánalma! Nem cselekesszük akaratát, ha azt szenteljük neki, ami megmarad jövedelmünkből, miután minden elképzelhető szükségletünket kielégítettük. Mielőtt elköltenénk keresetünk egy részét, vegyük ki és ajánljuk fel Istennek azt a részt, amelyre igényt tart. A régi rendelkezésben az oltáron folyamatosan égett a hálaáldozat tüze, így mutatva rá az embernek Isten iránti vég nélküli kötelezettségére. Ha eredményesek vagyunk világi munkánkban, azt az Úr áldásának kell tulajdonítanunk. A jövedelem egy részét a szegényeknek kell áldoznunk, és nagy részét Isten ügyére kell fordítanunk. Ha az Isten által igényelt részt visszaadjuk neki, akkor megáldja és megszenteli a maradékot, a saját használatunkra. De, ha az ember megrabolja Istent azáltal, hogy visszatartja azt, ami az övé, átka nyugszik az egészen.
  
  Gondoljatok a szűkölködő szegényekre! - Ha Krisztus jellemét képviseljük, lelkünkből ki kell űzni az önzés minden részecskéjét. A reánk bízott mű előrevitele érdekében szükségessé válik, hogy javaink minden megtakarítható legkisebb részét is odaadjuk. Tudomásunkra jut családok szegénysége, szenvedése, ezért a lesújtottakat és szenvedőket segítenünk kell. Nagyon keveset tudunk a körülöttünk uralkodó emberi szenvedésekről; de amint alkalmunk van, legyünk készek, hogy azonnali segítséget nyújtsunk a szorult helyzetben levőknek.
  A pénz fényűzési célokra való elherdálása megfoszthatja a szegényeket a szükséges javaktól, hogy el legyenek látva élelemmel és ruházattal. Az, amit a ruházkodásra, az építkezésre, a bútorzatra és különböző dolgokra költünk büszkeségünk kielégítésére, az sok szenvedő család nyomorát enyhítené. Isten sáfárai szolgáljanak a szűkölködőknek.
  
  Isten gyógyszere az önzésre és kapzsiságra. - A jószívűség, mely az önmegtagadás gyümölcse, csodálatos segítség az adakozó számára. Ez oly nevelést nyújt számunkra, mely jobban megérteti velünk az Úrért végzett munkát, aki széjjeljárván jót cselekedett, hogy enyhítse a szenvedést és gondoskodjék a nélkülözők szükségleteiről.
  Az állandó önmegtagadó segítőkészség Isten gyógyszere az önzés és a kapzsiság megrontó bűne ellen. Az Úr rendelte el a rendszeres segítőkészséget műve fenntartására és a szenvedők és
  
  nyomorúságban élők enyhítésére. Elrendelte, az adakozás váljék szokásunkká, ellensúlyozva a kapzsiság veszélyes és megtévesztő bűnét. A folyamatos adakozókészség halálra éhezteti a kapzsiságot. A rendszeres jótékonyság célja Isten rendelkezésében az, hogy elszakítsa a kapzsi emberektől a kincseket oly gyorsan, ahogy megszerzik azt, és az Úrnak szenteljék, akié minden...
  A rendszeres jótékonyságnak Isten terve szerinti állandó gyakorlása gyengíti a kapzsiságot és megerősíti a jótékonyságot. Ha a gazdagság növekedik - még azok is akik vallják a kegyességet -, szívüket a vagyonba helyezik; és minél többjük van, annál kevesebbet adnak az Úr tárházába. Így a gazdagság önzővé teszi az embereket, és a felhalmozás táplálja a kapzsiságot; és a folytonos gyakorlása által e gonoszság megerősödik. Isten ismeri e veszélyt, ezért körülvett bennünket védőeszközökkel, hogy megakadályozza romlásunkat. Elvárja a jótékonyság állandó gyakorlását, hogy a jó cselekedetben való szokás ereje megtörhesse az ellenkező irányú szokás erejét.

Isten sáfárai 

El kell ismernünk Isten tulajdonjogát. - Isten tulajdonjogának elismerése képezi az üzleti feddhetetlenség, a becsületesség és a valódi siker alapját. Mindeneknek teremtője az igazi tulajdonos; Mi sáfárai vagyunk. Mindaz, amivel rendelkezünk, reánk bízott letétje, melyet utasítása szerint kell felhasználnunk.
  Olyan kötelezettség ez, amely előtt minden embernek meg kell hajolnia! Ez az emberi tevékenység egész körét magában foglalja. Akár elismerjük, akár nem, sáfárok vagyunk, akiket Isten felruházott talentumokkal, képességekkel és a világba helyezett bennünket, hogy elvégezzük az általa kijelölt munkánkat.
  A pénz nem a mienk; a ház, a föld, a kép, a bútor, a ruha és a fényűzési cikk nem a mi tulajdonunk. Zarándokok és idegenek vagyunk. Csak azoknak a dolgoknak adományával rendelkezünk, melyek egészségünk és életünk fenntartásához szükségesek... Az ideig való áldásokat letétként kaptuk, hogy bebizonyítsuk, vajon az örök gazdagsággal megbízhatnak-e. Ha kiálljuk Isten próbáját, akkor elnyerjük azt a megvásárolt tulajdont, amely a miénk kell legyen - a dicsőség, a tisztesség és a halhatatlanság.
  
  Számot kell adnunk. - Ha legalább saját népünk Isten művébe fektetné be a kölcsönképpen rájuk bízott pénzt, azt a pénzt, amit önző kedvtelésükre és bálványozásukra költenek, mennyei kincsként halmoznák fel, és elvégeznék azt a nagy munkát, amit Isten megkíván tőlük. De ők a példázatbeli gazdag emberhez hasonlóan fényűzően élnek. A pénzt, amit Isten letétként bízott reájuk, hogy nevének dicsőségére használják fel, tékozlóan elköltik. Nem állnak meg, hogy Isten iránti felelősségüket megfontolják. Nem állnak meg, hogy megfontolják, a számadás napja nincs messze, amikor számot kell adniuk sáfárságukról.
  
  Mindig gondolnunk kell arra, hogy az ítéletkor majd szembe kell néznünk azzal a feljegyzéssel, hogy mi módon használtuk fel az Úr pénzét. Sokat költünk saját kedvtelésünkre, saját örömünkre, ami nem válik javunkra, hanem határozottan kárunkra van. Ha felismerjük, hogy Isten minden jó dolog adományozója és pénzünk az övé, akkor annak elköltésében bölcsességet tanúsítanánk és alkalmazkodnánk szent akaratához. Akkor a világ, annak szokása, annak divatja nem lenne a mi színvonalunk. Nem vágyódnánk arra, hogy szokásaihoz alkalmazkodjunk, és nem engednénk meg hajlamainknak, hogy irányítsanak bennünket.
  Pénzünk felhasználását azáltal tehetjük lelki előrehaladásunk eszközévé, hogy szent letétnek tekintjük, amit nem a büszkeség, a hiábavalóság, az étvágy vagy a szenvedély szolgálatába kell állítanunk.
  Láttam, hogy a jelentést tevő angyal hűségesen feljegyez minden adományt, amit Istennek áldozunk és pénztárába helyezünk; és az így ajándékozott eszközök végső eredményét is. Isten észrevesz minden fillért, amit az ő ügyére szánunk. Észreveszi az adakozó készségét vagy kelletlenségét. Az adakozás indítékát is feljegyezik.
  
  Rendszeres adakozás a család részéről. - "...Mindenitek tegye félre magánál, amit sikerül összegyűjtenie..." (1Kor 16:2). A család minden tagja, a legidősebbtől a legfiatalabbig részt vehet a jótékonyság e munkájában... A rendszeres segítőkészség* terve mentőeszköznek bizonyul minden család számára a kísértés ellen, hogy javaikat ne szükségtelen dolgokra költsék. Különösen a gazdagoknak szolgál áldására, mert megvédi őket a szertelenségtől.
  Isten követelménye a család minden tagjának hetente emlékezetébe idézi, hogy teljes mértékben valósítsák meg tervét; amennyiben megtagadtak maguktól valami feleslegeset, hogy anyagi javakat adhassanak a tárházba, az az önmegtagadás értékes tanítását vési szívükbe Isten dicsőségére. Hetenként egyszer mindenki szembekerül az elmúlt hét cselekedeteivel, a bevétellel, mellyel rendelkezhetne, ha takarékos; és azzal az összeggel, amellyel nem rendelkezik élvezete miatt. Lelkiismerete féken tartotta őt Isten előtt, úgy amilyen volt, s az vagy menti vagy vádolja őt. Így megtanulja azt, ha megőrzi lelki békéjét és Isten kegyelmét, akkor az Úr dicsőségére kell ennie, innia és öltözködnie.FOLYTATÁS KÖVETKEZIK

  
 De Istent a szeretet nem készteti a bűn elnézésére. Nem nézte el Sátán bűnét. Nem nézte el Ádámét, sem Káinét. Nem fogja elnézni senki ember fiáét. Nem nézi el a mi bűneinket, és nem fog szemet hunyni a mi jellemünk fogyatékosságai felett sem. Elvárja, hogy az Ő nevében győzzünk.
  Akik nem öltik magukra Krisztus igazságát, amelyet ajándékba kínál, azok visszautasítják azokat a jellemvonásokat, amelyek Isten gyermekévé formálják az embert. Elvetik azt, ami a menyegzői lakomához méltó vendégekké alakíthatná őket.
  A példázat szerint a király "mi módon jöttél ide holott nincsen menyegzői ruhád" kérdésére az ember hallgatott. Így lesz az ítélet napján is. Az emberek most még mentegethetik jellemhibáikat, de azon a napon nem lesz mentségük.
  Korunkban a Krisztus nevét viselő egyházak nagyon kiváltságos helyzetben vannak. Az Úr egyre növekvő fénnyel nyilatkoztatja ki önmagát nekünk. Sokkal előnyösebb a helyzetünk, mint Isten hajdani népéé volt. Nemcsak abban a fényben járhatunk, amelyet Isten Izraelre sugározott, jóllehet már az is nagy világosság volt, hanem még többet tudhatunk a Krisztus által nyújtott csodálatos megváltásról. Ami a zsidóknak előkép és szimbólum volt, az nekünk valóság. Ők az Ószövetség történelmét ismerték csak, mi az Ót és az Újat is. Annak a Megváltónak az ígérete a mienk, aki eljött; a keresztre feszített Megváltó ígérete, aki feltámadt, és József széthasadt sírja felett hirdette: "Én vagyok a feltámadás és az élet!" Krisztusnak és szeretetének megismerése által Isten országa közénk jött. Krisztusról tanulunk prédikációk útján, és róla hallunk lelki énekekben. Gazdagon megrakott lelki asztal tárul elénk. A végtelen áron megvásárolt menyegzői ruhát Isten mindenkinek ingyen kínálja. Isten követői hirdetik Krisztus igazságosságát, a hit általi megigazulást, Isten Igéjének végtelenül dicső és becses ígéreteit. Beszélnek a Szentlélek vigasztalásáról is. Elmondják, hogy Krisztus szabad utat nyitott nekünk az Atyához, és hogy bízhatunk az örök élet ígéretében, amely Isten országában valóra válik. Mit tehetne még Isten értünk, amit a nagy vacsora, a mennyei lakoma ne rejtene magában?!
  A szolgáló angyalok ezt mondják a mennyben: a ránk bízott munkát elvégeztük. Visszaszorítottuk a gonosz angyalok seregét.
  
  Fényt és világosságot hintettünk az emberek lelkébe. Emlékezetükbe idéztük Isten szeretetét, amelyet Jézusban mutatott meg. Krisztus keresztjére irányítottuk figyelmüket. Felfogták, hogy Krisztusnak a bűn miatt kellett kereszthalált szenvednie, és mélyen megrendültek. Felismerték, hogy milyen lépések vezetnek a megtéréshez. Megérezték az evangélium hatalmát. Isten szeretetének melege meglágyította szívüket. Meglátták Krisztus jellemének szépségét. Sok embernél azonban mindez hasztalan volt, mert nem akarnak szokásaikkal felhagyni, és jellemükön változtatni. Nem akarják levenni földi öltözetüket, hogy Isten rájuk adhassa a mennyei palástot. A kapzsiság foglyai. Jobban szeretik a világ barátságát, mint Istenüket.
  A végső döntés napja ünnepélyes nap lesz. Így írja le János apostol, amit prófétikus látomásban látott: "Láték egy nagy fehér királyi széket, és a rajta ülőt, akinek tekintete elől eltűnék a föld és az ég, és helyük nem találtaték. És látám a halottakat, nagyokat és kicsinyeket, állapi az Isten előtt; és könyvek nyittatának meg, majd egy más könyv nyittaték meg, amely az életnek könyve; és megítéltetének a halottak azokból, amik a könyvekbe voltak írva, az ő cselekedeteik szerint" (Jel 20:11-12).
  Az örökkévalóság határán szomorú lesz a visszaemlékezés. Az élet a maga valóságában mutatkozik meg az emberek előtt. A világ örömei, gazdagsága, megbecsülése nem tűnik már olyan fontosnak. Felismerik, hogy az igaz életnek, amelyet megvetettek, van csak értéke. Látni fogják, hogy jellemüket Sátán csaló varázsa alakította. Öltözetük, amelyet maguk választottak, azt jelzi, hogy az első nagy hitehagyóhoz ragaszkodtak. Látni fogják döntésük következményeit, és megtudják, mit jelent az Isten parancsolatainak áthágása.
  Nem lesz több kegyelemidő, amelyben felkészülhetnénk az örökkévalóságra. Ebben az életben kell magunkra ölteni Krisztus igazságosságának palástját. Csak most van lehetőségünk arra, hogy jellemünket formáljuk a mennyei otthon számára, amelyet Krisztus készített parancsolatai engedelmes követőinek.
  A kegyelemidő hamar lejár. A vég közel. A figyelmeztetést megkaptuk: "Vigyázzatok magatokra, hogy valamikor meg ne nehezedjék a ti szívetek dobzódásnak, részegségnek és ez élet gondjainak
  
  miatta, és váratlanul reátok ne jöjjön az a nap" (Lk 21: 34). Vigyázzatok, nehogy készületlenül találjon titeket! Vigyázzatok, hogy legyen menyegzői ruhátok a nagy Király lakomáján!
  "Amely órában nem gondoljátok, abban jő el az embernek Fia." "Boldog, aki vigyáz, és őrzi az ő ruháit, hogy mezítelenen ne járjon, és meg ne lássák az ő rútságát" (Mt 24:44; Jel 16:15).