A farizeus és a vámszedő imája 1 rész.
Némelyeknek pedig, kik elbizakodtak magukban, hogy
ők igazak, és a többieket semmibe sem vették", Krisztus példázatot
mondott a farizeusról és a vámszedőről. A farizeus nem azért megy a
templomba imádkozni, mert érzi, hogy bűnös, és bocsánatra van szüksége,
hanem mert igaznak véli magát, és dicséretre számít. Istentiszteletét
érdemnek tartja, amely ajánlólevél Istenhez. Úgy gondolja, hogy az
emberek is jó véleménnyel lesznek kegyességéről. Azt reméli, hogy
megnyeri mind Isten, mind az emberek tetszését. Istentisztelete mögött
önérdek húzódik.
A farizeus az öndicsőítés megtestesítője. Ezt mutatja a nézése, a járása, az imája. Elhúzódik másoktól, mintha csak ezt mondaná: "Ne jöjj hozzám, mert szent vagyok néked" (Ésa 65:5). Egyedül áll, és "magában" imádkozik. Önelégültségében azt képzeli, hogy Isten is elégedett vele.
"Isten! Hálákat adok néked - mondja -, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, ragadozók, hamisak, paráznák, vagy mint ím e vámszedő is." Jellemét nem Isten szent jelleméhez méri, hanem az emberek jelleméhez. Nem Istent, hanem az embereket nézi. Önelégültségének ez az oka.
Imáját azzal folytatja, hogy felsorolja jótetteit: "Böjtölök kétszer egy héten; dézsmát adok mindenből, amit szerzek." A farizeus vallása nem érinti a szívét. Nem törekszik krisztusi jellemre. Nem vágyik szeretettel és irgalommal teljes szívre. Meg van elégedve azzal a vallással, amely csak külsőleg érinti az életet. Igazsága a sajátja; saját cselekedeteinek gyümölcse, amelyet emberi normákhoz mér.
Az önmagát igaznak tartó ember semmibe veszi a másik embert. A farizeus másokhoz méri magát, követendő példának pedig önmagát tartja. Mások szentsége alapján állapítja meg a saját szentségét.
Minél rosszabbak mások, ő annál igazabbnak látszik. Önigazultságában másokat vádol. Az "egyéb emberek"-et Isten törvénye áthágóiként kárhoztatja. Ez Sátánnak, "az atyafiak vádolójá"-nak szelleme. Ilyen lelkülettel lehetetlen Istennel közösségre lépni. A farizeus Isten áldása nélkül tér haza.
A vámszedő más hivőkkel együtt ment el a templomba, de csakhamar elhúzódott tőlük, mint aki méltatlan arra, hogy velük imádkozzék. Távol állva "még szemeit sem akarja vala az égre emelni, hanem - elkeseredett gyötrelmében és önmagát utálva - veri vala mellét". Tudta, hogy vétkezett Isten ellen. Érezte, hogy bűnös, szennyes. Még csak szánalmat sem várhatott a körülötte levőktől; hiszen megvetéssel néztek rá. Tudta, hogy semmi érdeme nincs, amiért Isten megdicsérhetné, és kétségbeesetten kiáltott: "Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek!" Nem hasonlította magát másokhoz. Bűntudattól megsemmisülten állt ott, mintha csak egymaga volna Isten előtt. Nem volt más vágya, csak a bocsánat és a béke. Csak egyet tudott felhozni a maga védelmére: Isten irgalmát. És áldást kapott. "Mondom néktek - szólt Krisztus - ez megigazulva méne alá az ő házához, inkább hogynem amaz."
A farizeus és a vámszedő az Istent imádók két nagy osztályát ábrázolja. A világra született első két gyermekben felismerhetjük első képviselőiket. Kain igaznak vélte önmagát, és csak hálaáldozattal járult Isten elé. Nem tett bűnvallomást, és nem ismerte be, hogy szüksége van kegyelemre. Ábel vért hozott, amely Isten Bárányára mutatott. Bűnösként jött, beismerve elveszett állapotát. Egyedüli reménye Isten ki nem érdemelt szeretete volt. Az Úr elfogadta Ábel áldozatát. Kaint és áldozatát pedig nem becsülte. Ínségünk tudata, nyomorúságunk és bűnösségünk beismerése az első feltétele annak, hogy Isten elfogadjon minket. "Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa" (Mt 5: 3).
Péter apostol története tanulságul szolgál mind a farizeus, mind a vámszedő által ábrázolt osztály számára. Péter tanítványsága elején erősnek képzelte magát. A farizeushoz hasonlóan saját értékelése szerint nem volt "olyan, mint egyéb emberek". Krisztus figyelmeztette tanítványait elárulása estéjén: "Ezen az éjszakán mindnyájan megbotránkoztok bennem." Péter magabiztosan mondta: "Ha mindnyájan megbotránkoznak is, de én nem" (Mk 14: 27.29). Péter
nem tudott a maga nyomorúságáról. Magabízása rossz útra vitte. Azt hitte, hogy le tudja győzni a kísértést. Néhány rövid óra múlva jött a próba, és ő átkozódva, szitkozódva megtagadta Urát.
Amikor a kakas kukorékolása Krisztus szavaira emlékeztette, saját tettén meglepődve és megrémülve megfordult, és Mesterére nézett. Ebben a pillanatban Krisztus is Péterre tekintett. E fájdalmas pillantásra, amelybe szánalom és szeretet vegyült, Péter önmagára eszmélt. Kiment, és keservesen sírt. Krisztus tekintete szívébe hasított. Péter fordulóponthoz érkezett. Könnyek között bánta meg bűnét. A töredelmes és bűnbánó Péter olyan volt, mint a vámszedő; és a vámszedőhöz hasonlóan ő is kegyelmet talált. Krisztus tekintete arról biztosította, hogy megbocsátott neki.
Magabízása elmúlt. Soha többé nem dicsekedett, nem bizonygatott.
Feltámadása után Krisztus háromszorosan próbára tette Pétert. "Simon, Jónának fia - mondta -, jobban szeretsz-é engem ezeknél?" Péter most nem emelte magát a többiek fölé. Olvassa ki Jézus a szívéből! "Uram - mondta - Te mindent tudsz; Te tudod, hogy én szeretlek Téged" (Jn 21:15.17).
Ezután kapta megbízatását. Az eddiginél nagyobb és felelősségteljesebb feladatot kapott. Krisztus megbízta a juhok és bárányok legeltetésével. A Megváltó tehát Péter gondjaira bízta azokat a lelkeket, akikért feláldozta életét. Ennél jobban semmivel sem tanúsíthatta volna, hogy bízik megtérésében. Az egykor nyughatatlan, dicsekvő, elbizakodott tanítvány megbánta bűneit, és szelíd lett. Ezentúl követte Urát az önmegtagadásban és önfeláldozásban. Krisztus szenvedéseinek részese lett, és részese lesz dicsőségének is, amikor Krisztus az Ő dicsőségének trónjára ül.
Az a bűn, amely Péter bukását okozta, és a farizeust kizárta az Istennel való közösségből, ma is emberek ezreit rontja meg. Semmi sem sérti úgy Istent, és semmi sem veszélyezteti annyira az ember lelki életét, mint a gőg és az önelégültség. A bűnök között ez a legreménytelenebb, a leggyógyíthatatlanabb.
Péter bukása nem egy pillanat alatt, hanem fokozatosan történt. Nagyon magabiztos volt. Azt gondolta, hogy megmentett ember. Lépésről lépésre süllyedt, mígnem képes lett arra, hogy megtagadja Mesterét. Nem bízhatunk önmagunkban veszélytelenül. Amíg itt
a földön élünk, nem érezhetjük magunkat biztonságban a kísértésekkel szemben. A Megváltót elfogadó, őszintén megtért hivőkben se keltsük azt az érzést, hogy most már biztosan üdvözülnek. Ez tévútra vezet. Mindenkit bizakodásra és hitre kell biztatnunk. De ha át is adjuk magunkat Krisztusnak, és ha tudjuk is, hogy elfogad, akkor sem vagyunk mentesek a kísértésektől. Isten Igéje kijelenti: "Megtisztulnak, megfehérednek és megpróbáltatnak sokan" (Dán 12:10). Csak az kapja meg az élet koronáját, aki a próbát kiállja (Jk 1:12).
A magabízás veszélye fenyegeti azokat, akik elfogadva Krisztust meggyőződésük ébredésekor ezt mondják: most már meg vagyok mentve. Szem elől tévesztik, hogy gyengék, és hogy állandóan mennyei erőre van szükségük. Nem készültek fel Sátán cselfogásaira, és a kísértésekre sokan Péterhez hasonlóan a bűn örvényébe esnek. Pál apostol így figyelmeztet: "Aki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék" (1 Kor 10:12). Csak akkor vagyunk biztonságban, ha sohasem önmagunkban, hanem állandóan Krisztusban bízunk.
Péternek meg kellett látnia saját jellemhibáit, és azt, hogy szüksége van Krisztus erejére és kegyelmére. Az Úr nem óvhatta meg a próbától, de megóvhatta volna a kudarctól. Ha Péter kész elfogadni Krisztus figyelmeztetését, akkor nem felejt el imádkozni. Félve és reszketve jár, nehogy elbotoljon. Akkor mennyei segítséget kap, és Sátán nem győzte volna le.
Péter önelégültsége miatt bukott el, és alázatos bűnbánata nyomán állt újra talpra. Történetéből minden bűnbánó bűnös bátorítást meríthet. Bár Péter súlyosan vétkezett, Isten nem hagyta el. Krisztus szavai lelkébe vésődtek: "Én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited" (Luk 22: 32). A bűntudattól kegyetlenül meggyötört Péternek ez az ima és Krisztus szerető, szánakozó pillantásának emléke adott reményt. Feltámadása után Krisztus megemlékezett Péterről, és az angyal által ezt üzente az asszonyoknak: "Menjetek el, mondjátok meg az Ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megyen Galileába; ott meglátjátok Őt"(Mk 16:7). A bűnbocsátó Megváltó elfogadta Péter bűnbánatát.
A Megváltó éppoly szánalommal nyújtja ki kezét minden lélek után, aki a kísértésben elbukott, mint amilyennel Péterhez lehajolt.
Sátán különleges cselfogása, hogy az embert bűnbe viszi, azután tehetetlenségében magára hagyja. A reszkető ember pedig fél bocsánatot kérni. De miért is kellene félnünk; hiszen Isten ezt mondta: "Fogja meg erősségemet, kössön békét velem, békét kössön velem!" (Ésa 27:5). Az Úr minden segítséget megad, amire erőtlenségünk miatt szükség van. Minden támogatást megkapunk ahhoz, hogy Krisztushoz forduljunk.
Krisztus odaadta megtört testét, hogy visszavásárolja örökségét, és hogy az embernek újabb próbaidőt adhasson. "Ennekokáért Ő mindenképpen üdvözítheti is azokat, akik Őáltala járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék érettük" (Zsid 7 : 25). Makulátlan, tiszta életével, engedelmességével, golgotai kereszthalálával Krisztus közbelépett az elveszett emberért. Most pedig megváltásunk Vezére nemcsak Közbenjáróként könyörög értünk, hanem Győzőként jogot is formál azokra, akikért győzött. Áldozata tökéletes. Közbenjáróként elvégzi maga választotta munkáját, és a tömjénezőt makulátlan érdemeivel, népének imáival, bűnvallomásával és hálaadásával Isten elé tartja. Mindez Krisztus igazságának jóillatával száll fel Istenhez. Isten elfogadja az áldozatot, és bocsánatával elfedez minden vétket.
Krisztus, aki megígérte, hogy helyettesünk és kezesünk lesz, nem feledkezik el senkiről sem. Nem tudta elviselni, hogy az ember örökre elpusztuljon. Feláldozta érte életét. Könyörülettel és szánalommal tekint mindazokra, akik ráébrednek arra, hogy önmagukat nem tudják megmenteni. Krisztus mindenkit felemel, aki remegve hozzá könyörög. Engesztelő áldozatával a lelkierő kimeríthetetlen tárházát nyitotta meg az ember számára. Ebből az erőforrásból mindenki meríthet. Bűneinket és bánatunkat letehetjük lábához, mert szeret minket. Minden pillantása, minden szava bizalmat ébreszt. Jellemünket akarata szerint formálja.
Sátán egész serege sem győzheti le azt az embert, aki gyermeki hittel Krisztusra bízza magát. "Erőt ad a megfáradottnak, és az erőtlen erejét megsokasítja" (Ésa 40: 29).
"Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól." Az Úr így szól: ,,Csakhogy ismerd el a te hamisságodat, hogy hűtelenné lettél az Úrhoz, a te Istenedhez." "És hintek reátok tiszta vizet, hogy
megtisztuljatok, minden tisztátalanságotoktól és minden bálványaitoktól megtisztítlak titeket" (1 Jn 1:9; Jer 3: 13; Ez 36:25).
Ismerjük meg önmagunkat, hogy önismeretünk bűnbánatra késztessen! Csak ezután lelhetünk bocsánatra és békére. A farizeus nem érezte magát bűnösnek; ezért a Szentlélek nem munkálkodhatott benne. Lelkét önigazultságának páncélja vette körül, amelyen Isten nyilai - az angyalkéz hegyezte és irányította nyilak - nem tudtak áthatolni. Krisztus csak azt az embert mentheti meg, aki tudja, hogy bűnös. Krisztus azért jött, hogy meggyógyítsa a töredelmes szívűeket, hogy a foglyoknak szabadulást, a vakoknak pedig szemeik megnyílását hirdesse, hogy szabadon bocsássa a lesújtottakat. (Lásd Lk 4 :18. ) De "az egészségeseknek nincs szükségük orvosra" (Lk 5:31). Tudnunk kell, milyen állapotban vagyunk; különben nem érezzük, hogy szükségünk van Krisztus segítségére. Tudnunk kell, milyen veszélyben vagyunk; különben nem keresünk oltalmat. Csak akkor vágyunk gyógyulásra, ha sebeink fájnak.
Az Úr ezt mondja: "Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, és meggazdagodtam, és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen: azt tanácsolom néked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy; és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága; és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss" (Jel 3:17.18). A tűzben megpróbált arany a szeretet által munkálkodó hit. Csak ez a hit hozhat minket összhangba Istennel. Szorgalmas munkával, de szeretet - krisztusi szeretet - nélkül, nem lehetünk a mennyei család tagjai.
Önmagától egyetlen ember sem ismerheti fel hibáit. "Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az; kicsoda ismerhetné azt?" (Jer 17 : 9. ) A szánkkal talán elismerjük lelki szegénységünket, de szívünk tiltakozik. Míg Istennek lelki szegénységről beszélünk, lehet, hogy szívünket majd szétveti a gőg felsőbbrendű alázatosságunk és igaz voltunk érzetében. Igazi önismeretre csak egy úton juthatunk: Krisztust kell szemlélnünk. Az ember azért tartja magát igaznak, mert nem ismeri Krisztust. Ha Jézus tiszta és tökéletes lényét figyeljük, igazi megvilágításban látjuk meg saját gyengeségünket, szegénységünket és hibáinkat. Meglátjuk magunkat önigazultságunk
rongyaiban. Felismerjük, hogy éppoly elveszettek és gyógyíthatatlanok vagyunk, mint minden más bűnös. Belátjuk, hogy ha üdvözülni fogunk, azt nem a saját jóságunknak köszönhetjük, hanem Isten végtelen kegyelmének.
A farizeus az öndicsőítés megtestesítője. Ezt mutatja a nézése, a járása, az imája. Elhúzódik másoktól, mintha csak ezt mondaná: "Ne jöjj hozzám, mert szent vagyok néked" (Ésa 65:5). Egyedül áll, és "magában" imádkozik. Önelégültségében azt képzeli, hogy Isten is elégedett vele.
"Isten! Hálákat adok néked - mondja -, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, ragadozók, hamisak, paráznák, vagy mint ím e vámszedő is." Jellemét nem Isten szent jelleméhez méri, hanem az emberek jelleméhez. Nem Istent, hanem az embereket nézi. Önelégültségének ez az oka.
Imáját azzal folytatja, hogy felsorolja jótetteit: "Böjtölök kétszer egy héten; dézsmát adok mindenből, amit szerzek." A farizeus vallása nem érinti a szívét. Nem törekszik krisztusi jellemre. Nem vágyik szeretettel és irgalommal teljes szívre. Meg van elégedve azzal a vallással, amely csak külsőleg érinti az életet. Igazsága a sajátja; saját cselekedeteinek gyümölcse, amelyet emberi normákhoz mér.
Az önmagát igaznak tartó ember semmibe veszi a másik embert. A farizeus másokhoz méri magát, követendő példának pedig önmagát tartja. Mások szentsége alapján állapítja meg a saját szentségét.
Minél rosszabbak mások, ő annál igazabbnak látszik. Önigazultságában másokat vádol. Az "egyéb emberek"-et Isten törvénye áthágóiként kárhoztatja. Ez Sátánnak, "az atyafiak vádolójá"-nak szelleme. Ilyen lelkülettel lehetetlen Istennel közösségre lépni. A farizeus Isten áldása nélkül tér haza.
A vámszedő más hivőkkel együtt ment el a templomba, de csakhamar elhúzódott tőlük, mint aki méltatlan arra, hogy velük imádkozzék. Távol állva "még szemeit sem akarja vala az égre emelni, hanem - elkeseredett gyötrelmében és önmagát utálva - veri vala mellét". Tudta, hogy vétkezett Isten ellen. Érezte, hogy bűnös, szennyes. Még csak szánalmat sem várhatott a körülötte levőktől; hiszen megvetéssel néztek rá. Tudta, hogy semmi érdeme nincs, amiért Isten megdicsérhetné, és kétségbeesetten kiáltott: "Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek!" Nem hasonlította magát másokhoz. Bűntudattól megsemmisülten állt ott, mintha csak egymaga volna Isten előtt. Nem volt más vágya, csak a bocsánat és a béke. Csak egyet tudott felhozni a maga védelmére: Isten irgalmát. És áldást kapott. "Mondom néktek - szólt Krisztus - ez megigazulva méne alá az ő házához, inkább hogynem amaz."
A farizeus és a vámszedő az Istent imádók két nagy osztályát ábrázolja. A világra született első két gyermekben felismerhetjük első képviselőiket. Kain igaznak vélte önmagát, és csak hálaáldozattal járult Isten elé. Nem tett bűnvallomást, és nem ismerte be, hogy szüksége van kegyelemre. Ábel vért hozott, amely Isten Bárányára mutatott. Bűnösként jött, beismerve elveszett állapotát. Egyedüli reménye Isten ki nem érdemelt szeretete volt. Az Úr elfogadta Ábel áldozatát. Kaint és áldozatát pedig nem becsülte. Ínségünk tudata, nyomorúságunk és bűnösségünk beismerése az első feltétele annak, hogy Isten elfogadjon minket. "Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa" (Mt 5: 3).
Péter apostol története tanulságul szolgál mind a farizeus, mind a vámszedő által ábrázolt osztály számára. Péter tanítványsága elején erősnek képzelte magát. A farizeushoz hasonlóan saját értékelése szerint nem volt "olyan, mint egyéb emberek". Krisztus figyelmeztette tanítványait elárulása estéjén: "Ezen az éjszakán mindnyájan megbotránkoztok bennem." Péter magabiztosan mondta: "Ha mindnyájan megbotránkoznak is, de én nem" (Mk 14: 27.29). Péter
nem tudott a maga nyomorúságáról. Magabízása rossz útra vitte. Azt hitte, hogy le tudja győzni a kísértést. Néhány rövid óra múlva jött a próba, és ő átkozódva, szitkozódva megtagadta Urát.
Amikor a kakas kukorékolása Krisztus szavaira emlékeztette, saját tettén meglepődve és megrémülve megfordult, és Mesterére nézett. Ebben a pillanatban Krisztus is Péterre tekintett. E fájdalmas pillantásra, amelybe szánalom és szeretet vegyült, Péter önmagára eszmélt. Kiment, és keservesen sírt. Krisztus tekintete szívébe hasított. Péter fordulóponthoz érkezett. Könnyek között bánta meg bűnét. A töredelmes és bűnbánó Péter olyan volt, mint a vámszedő; és a vámszedőhöz hasonlóan ő is kegyelmet talált. Krisztus tekintete arról biztosította, hogy megbocsátott neki.
Magabízása elmúlt. Soha többé nem dicsekedett, nem bizonygatott.
Feltámadása után Krisztus háromszorosan próbára tette Pétert. "Simon, Jónának fia - mondta -, jobban szeretsz-é engem ezeknél?" Péter most nem emelte magát a többiek fölé. Olvassa ki Jézus a szívéből! "Uram - mondta - Te mindent tudsz; Te tudod, hogy én szeretlek Téged" (Jn 21:15.17).
Ezután kapta megbízatását. Az eddiginél nagyobb és felelősségteljesebb feladatot kapott. Krisztus megbízta a juhok és bárányok legeltetésével. A Megváltó tehát Péter gondjaira bízta azokat a lelkeket, akikért feláldozta életét. Ennél jobban semmivel sem tanúsíthatta volna, hogy bízik megtérésében. Az egykor nyughatatlan, dicsekvő, elbizakodott tanítvány megbánta bűneit, és szelíd lett. Ezentúl követte Urát az önmegtagadásban és önfeláldozásban. Krisztus szenvedéseinek részese lett, és részese lesz dicsőségének is, amikor Krisztus az Ő dicsőségének trónjára ül.
Az a bűn, amely Péter bukását okozta, és a farizeust kizárta az Istennel való közösségből, ma is emberek ezreit rontja meg. Semmi sem sérti úgy Istent, és semmi sem veszélyezteti annyira az ember lelki életét, mint a gőg és az önelégültség. A bűnök között ez a legreménytelenebb, a leggyógyíthatatlanabb.
Péter bukása nem egy pillanat alatt, hanem fokozatosan történt. Nagyon magabiztos volt. Azt gondolta, hogy megmentett ember. Lépésről lépésre süllyedt, mígnem képes lett arra, hogy megtagadja Mesterét. Nem bízhatunk önmagunkban veszélytelenül. Amíg itt
a földön élünk, nem érezhetjük magunkat biztonságban a kísértésekkel szemben. A Megváltót elfogadó, őszintén megtért hivőkben se keltsük azt az érzést, hogy most már biztosan üdvözülnek. Ez tévútra vezet. Mindenkit bizakodásra és hitre kell biztatnunk. De ha át is adjuk magunkat Krisztusnak, és ha tudjuk is, hogy elfogad, akkor sem vagyunk mentesek a kísértésektől. Isten Igéje kijelenti: "Megtisztulnak, megfehérednek és megpróbáltatnak sokan" (Dán 12:10). Csak az kapja meg az élet koronáját, aki a próbát kiállja (Jk 1:12).
A magabízás veszélye fenyegeti azokat, akik elfogadva Krisztust meggyőződésük ébredésekor ezt mondják: most már meg vagyok mentve. Szem elől tévesztik, hogy gyengék, és hogy állandóan mennyei erőre van szükségük. Nem készültek fel Sátán cselfogásaira, és a kísértésekre sokan Péterhez hasonlóan a bűn örvényébe esnek. Pál apostol így figyelmeztet: "Aki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék" (1 Kor 10:12). Csak akkor vagyunk biztonságban, ha sohasem önmagunkban, hanem állandóan Krisztusban bízunk.
Péternek meg kellett látnia saját jellemhibáit, és azt, hogy szüksége van Krisztus erejére és kegyelmére. Az Úr nem óvhatta meg a próbától, de megóvhatta volna a kudarctól. Ha Péter kész elfogadni Krisztus figyelmeztetését, akkor nem felejt el imádkozni. Félve és reszketve jár, nehogy elbotoljon. Akkor mennyei segítséget kap, és Sátán nem győzte volna le.
Péter önelégültsége miatt bukott el, és alázatos bűnbánata nyomán állt újra talpra. Történetéből minden bűnbánó bűnös bátorítást meríthet. Bár Péter súlyosan vétkezett, Isten nem hagyta el. Krisztus szavai lelkébe vésődtek: "Én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited" (Luk 22: 32). A bűntudattól kegyetlenül meggyötört Péternek ez az ima és Krisztus szerető, szánakozó pillantásának emléke adott reményt. Feltámadása után Krisztus megemlékezett Péterről, és az angyal által ezt üzente az asszonyoknak: "Menjetek el, mondjátok meg az Ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megyen Galileába; ott meglátjátok Őt"(Mk 16:7). A bűnbocsátó Megváltó elfogadta Péter bűnbánatát.
A Megváltó éppoly szánalommal nyújtja ki kezét minden lélek után, aki a kísértésben elbukott, mint amilyennel Péterhez lehajolt.
Sátán különleges cselfogása, hogy az embert bűnbe viszi, azután tehetetlenségében magára hagyja. A reszkető ember pedig fél bocsánatot kérni. De miért is kellene félnünk; hiszen Isten ezt mondta: "Fogja meg erősségemet, kössön békét velem, békét kössön velem!" (Ésa 27:5). Az Úr minden segítséget megad, amire erőtlenségünk miatt szükség van. Minden támogatást megkapunk ahhoz, hogy Krisztushoz forduljunk.
Krisztus odaadta megtört testét, hogy visszavásárolja örökségét, és hogy az embernek újabb próbaidőt adhasson. "Ennekokáért Ő mindenképpen üdvözítheti is azokat, akik Őáltala járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék érettük" (Zsid 7 : 25). Makulátlan, tiszta életével, engedelmességével, golgotai kereszthalálával Krisztus közbelépett az elveszett emberért. Most pedig megváltásunk Vezére nemcsak Közbenjáróként könyörög értünk, hanem Győzőként jogot is formál azokra, akikért győzött. Áldozata tökéletes. Közbenjáróként elvégzi maga választotta munkáját, és a tömjénezőt makulátlan érdemeivel, népének imáival, bűnvallomásával és hálaadásával Isten elé tartja. Mindez Krisztus igazságának jóillatával száll fel Istenhez. Isten elfogadja az áldozatot, és bocsánatával elfedez minden vétket.
Krisztus, aki megígérte, hogy helyettesünk és kezesünk lesz, nem feledkezik el senkiről sem. Nem tudta elviselni, hogy az ember örökre elpusztuljon. Feláldozta érte életét. Könyörülettel és szánalommal tekint mindazokra, akik ráébrednek arra, hogy önmagukat nem tudják megmenteni. Krisztus mindenkit felemel, aki remegve hozzá könyörög. Engesztelő áldozatával a lelkierő kimeríthetetlen tárházát nyitotta meg az ember számára. Ebből az erőforrásból mindenki meríthet. Bűneinket és bánatunkat letehetjük lábához, mert szeret minket. Minden pillantása, minden szava bizalmat ébreszt. Jellemünket akarata szerint formálja.
Sátán egész serege sem győzheti le azt az embert, aki gyermeki hittel Krisztusra bízza magát. "Erőt ad a megfáradottnak, és az erőtlen erejét megsokasítja" (Ésa 40: 29).
"Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól." Az Úr így szól: ,,Csakhogy ismerd el a te hamisságodat, hogy hűtelenné lettél az Úrhoz, a te Istenedhez." "És hintek reátok tiszta vizet, hogy
megtisztuljatok, minden tisztátalanságotoktól és minden bálványaitoktól megtisztítlak titeket" (1 Jn 1:9; Jer 3: 13; Ez 36:25).
Ismerjük meg önmagunkat, hogy önismeretünk bűnbánatra késztessen! Csak ezután lelhetünk bocsánatra és békére. A farizeus nem érezte magát bűnösnek; ezért a Szentlélek nem munkálkodhatott benne. Lelkét önigazultságának páncélja vette körül, amelyen Isten nyilai - az angyalkéz hegyezte és irányította nyilak - nem tudtak áthatolni. Krisztus csak azt az embert mentheti meg, aki tudja, hogy bűnös. Krisztus azért jött, hogy meggyógyítsa a töredelmes szívűeket, hogy a foglyoknak szabadulást, a vakoknak pedig szemeik megnyílását hirdesse, hogy szabadon bocsássa a lesújtottakat. (Lásd Lk 4 :18. ) De "az egészségeseknek nincs szükségük orvosra" (Lk 5:31). Tudnunk kell, milyen állapotban vagyunk; különben nem érezzük, hogy szükségünk van Krisztus segítségére. Tudnunk kell, milyen veszélyben vagyunk; különben nem keresünk oltalmat. Csak akkor vágyunk gyógyulásra, ha sebeink fájnak.
Az Úr ezt mondja: "Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, és meggazdagodtam, és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen: azt tanácsolom néked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy; és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága; és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss" (Jel 3:17.18). A tűzben megpróbált arany a szeretet által munkálkodó hit. Csak ez a hit hozhat minket összhangba Istennel. Szorgalmas munkával, de szeretet - krisztusi szeretet - nélkül, nem lehetünk a mennyei család tagjai.
Önmagától egyetlen ember sem ismerheti fel hibáit. "Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az; kicsoda ismerhetné azt?" (Jer 17 : 9. ) A szánkkal talán elismerjük lelki szegénységünket, de szívünk tiltakozik. Míg Istennek lelki szegénységről beszélünk, lehet, hogy szívünket majd szétveti a gőg felsőbbrendű alázatosságunk és igaz voltunk érzetében. Igazi önismeretre csak egy úton juthatunk: Krisztust kell szemlélnünk. Az ember azért tartja magát igaznak, mert nem ismeri Krisztust. Ha Jézus tiszta és tökéletes lényét figyeljük, igazi megvilágításban látjuk meg saját gyengeségünket, szegénységünket és hibáinkat. Meglátjuk magunkat önigazultságunk
rongyaiban. Felismerjük, hogy éppoly elveszettek és gyógyíthatatlanok vagyunk, mint minden más bűnös. Belátjuk, hogy ha üdvözülni fogunk, azt nem a saját jóságunknak köszönhetjük, hanem Isten végtelen kegyelmének.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése