5 levél Szárdisz

5. Szárdisz

Bár a XVI. században a reformáció hatalmas lendületet vett, Isten műve mégsem tudott dicsőséges diadalmenetben kiteljesedni. A nagy hitehagyás sűrű lelki sötétséget borított az egész világra. Nemcsak az apostoli kor keresztény tapasztalata merült feledésbe, hanem a régi ösvények útjelzői, az ősegyház által hirdetett evangéliumi igazságok is. A sötét középkor évszázadai alatt az emberi hagyományok olyan mértékben beivódtak az emberek gondolkodásába, hogy a világosság nem tudott egyszerre áttörni.

Sokan azt képzelik, hogy úgy irányítják életüket, ahogy akarják. Ez önámítás! A valóság az, hogy sokkal jobban ki vagyunk szolgáltatva társadalmi környezetünk és neveltetésünk hatásainak, mint ahogy azt hinni szeretnénk. A közgondolkodás és a szokások úgy írják magától értetődő, megkérdőjelezhetetlen „igazságaikat” testünkbe és lelkünkbe, mint a szekér kereke, ami milliószor végigszalad ugyanabban a keréknyomban. Az Úr ismeri működésünket, éppen ezért szólít fel: „Szántsatok magatoknak új szántást!” (Hóseás 10:12)

Új nyomot vágni a régi helyett nem könnyű: sok erőfeszítést, és még nagyobb lelki alázatot igényel! E természeti törvények alól egyetlen ember sem kivétel, akár apostol, akár reformátor. Legjobb, ha elismerve rendkívüli korlátoltságunkat, teljesen Isten vezetésére hagyatkozunk, nehogy mi is elődeink hibájába essünk.

A reformátorok kivétel nélkül egyetértettek abban, hogy a pápa az antikrisztus, és az Egyház feje egyedül Jézus Krisztus. Egybehangzóan kijelentették, hogy az egyházi hagyomány megbízhatatlan, és vallási kérdésekben egyedül a Biblia tekintélye mérvadó. Ezen alapigazságok gyakorlatba ültetése azonban sokkal nehezebbnek bizonyult puszta kimondásuknál.

Hamar felszínre kerültek a különbségek az egyes reformátorok értelmezései között. Mindnyájan a Bibliára hivatkoztak, ennek ellenére a tanításbeli különbségek az idő múlásával csak tovább éleződtek. Nem egyszer fordult elő, hogy előállt egy-egy személy vagy csoport, aki rámutatva egy bibliai tanításra, zászlajára tűzte azt, és minden más tanítás felett azt kezdte hangsúlyozni. Ilyenkor a többi reformátor – nem látva túl saját tapasztalatán – könnyen „túlbuzgónak” vagy „eretneknek” bélyegezte ezen keresztényeket. Legtöbbször gyanakvással, ellenségesen tekintettek rájuk, az általuk képviselt tanításokat pedig alázatos Biblia-kutatás nélkül elvetették.

Sajnos az új felismerésekhez egyes esetekben fanatizmus lelkülete is társult, ami nem segítette a reformátorokat előítéleteik leküzdésében. A „túlbuzgók” hajlamosak voltak feláldozni a szeretetet és a józan észt vélt vagy valós igazságaik oltárán. A hozzájuk képest „konzervatív” reformátorok nem nézték jó szemmel az általuk gerjesztett civil zavargásokat, és szorgalmazták a lázadók megbüntetését.

a

Ez történt például az anabaptistákkal, akik többek között a felnőttkeresztséget hangsúlyozták. Luther veszélyesnek tartotta őket az államhoz való szélsőséges viszonyulásuk miatt, és javasolta törvényszék elé állításukat. Hasonlóképpen, Szervét Mihályt Kálvin saját maga vitette el a hatóságokkal genfi gyülekezetéből, hogy Szentháromság-tagadó eretnekségéért máglyahalált haljon.

Amikor a reformáció úttörői meghaltak, követőik – egymástól elkülönülve – saját identitásuk megőrzésére rendezkedtek be. A XVI-XVIII. század folyamán gomba-módra szaporodtak el az ilyen-olyan „-izmusok”. Állításuk szerint mindnyájan a Biblia tanítását képviselték, de valójában csak elődeik meggyőződését igyekeztek kőbe vésni. Hitvallásaikkal elzárták magukat az új világosság elől, pedig a helyreállítás munkája még közel sem ért véget. Jézus Krisztus diagnózisa felfedi a megkövült protestantizmus szomorú valóságát:

„A szárdiszi gyülekezet angyalának is írd meg: Ezt mondja az, akinél az Isten hét lelke és a hét csillag van: tudom a te dolgaidat, hogy az a neved, hogy élsz, és halott vagy.”
Jelenések 3:1

Az Úr a hét isteni lélek birtokosaként mutatkozik be a szárdiszi gyülekezetnek. A hetes a teljesség száma; az Isten hét lelke a Szent Lélek teljessége. A protestantizmus legfőbb problémája a Szent Lélek hiánya, ami egyenlő a lelki halál állapotával:

„A lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit; a beszédek, amelyeket mondtam nektek, lélek és élet.”
János 6:63

„…mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.”
2Korinthus 3:6b

A reformátorok utódai ahelyett, hogy alázatos szívvel tovább kutatták volna a Szentírás régen elfeledett igazságait, felekezetekbe tömörültek és elzárkóztak a további kinyilatkoztatások elől. Bár állításuk szerint a helyreállított igazság zászlóvivői voltak, a Szent Lélek nem tudott tovább együttműködni önelégült, büszke szívükkel.

A Lélek munkáját elutasító szívbeli hozzáállás nem marad rejtve sokáig. Isten próbára teszi azokat, akik állításuk szerint Őt szolgálják. Világosságot küld nekik, ami rámutat hiányosságaikra, és meghívja őket, hogy járjanak a szentség útján (Ézsaiás 35:8). Ezek az üzenetek alázatra és önmegtagadásra késztetnek, és nem kedveznek a természetes szív önző kívánságainak. Akik együttműködnek Istennel üzeneteinek megszívlelése által, azokra további világosság árad. Akik viszont megtorpannak, és kifogásokat keresve elzárják szívüket a Lélek munkálkodása elől, visszaesnek a lelki halálba.

Istennek a XVI. századi nagy reformáció után is voltak hűséges hírnökei, akik a halódó protestáns csoportokat egy magasabb rendű tapasztalatra hívták (Jelenések 3:2). Ezt az üzenetet képviselték a baptisták és a puritánok, akik közül sokan Amerikában találtak menedéket az üldözés elől. Munkájukat az 1700-as években John Wesley folytatta, aki az újjászületést és a Lélek általi megszentelődést hirdette. Ihletett szolgálata egész Angliát felkavarta, üzenetének isteni eredetét pedig számos természetfeletti csoda igazolta.

Wesley megértette Jézus tanácsát, amelyet a formális vallásosságban megrekedt protestáns egyházhoz intézett:

„Emlékezz vissza azért, hogyan kaptad és hallottad, tartsd meg azt, és térj meg!”
Jelenések 3:3a

Hogyan kapták és hallották? A reformáció alapja minden korban az az őszinte beismerés volt, hogy az egyház nincs összhangban azzal a kereszténységgel, amiről a Bibliában olvasunk. A reformátorok kimondták, hogy egyedül Jézus az Egyház feje, és hogy a Biblia minden tanítás egyedül hiteles zsinórmértéke. Azonban a helyreállítás munkája csak a Krisztus érdemeibe vetett személyes hit és a Szent Lélek vezetése által tud kiteljesedni. Ennek gyakorlati megtapasztalása nélkül a külsődleges vallásosság értéktelen.

A kereszténység nem néhány tantétel elfogadásáról vagy egy szabálygyűjtemény betartásáról szól. Az újjászületés természetfeletti csodája és a Lélek megszentelő munkája által az ember újra személyes kapcsolatba kerül Istennel – ez az igazi kereszténység lényege. Wesley erre a kulcsfontosságú igazságra emlékeztette korát, és ma is erre kell emlékeznie Isten minden gyermekének. A helyreállítás munkája ugyanis még mindig nem ért véget!