3. Pergamon

3. Pergamon

Pergamon erődített városa magas hegyen épült; nevének kettős jelentése van: frigy és fellegvár. Annak a kornak a kereszténységét jelképezi, amikor a névleges egyház – a római uralkodókkal kötött szövetség révén – hatalmi pozícióba került a IV-VI. században.

Fontos látnunk, hogy Jézus nem azokhoz a „keresztény” vezetőkhöz címzi levelét, akik a hatalomtól megittasodva eltévelyedtek az igazság útjáról, és élen jártak a hitehagyásban. Ők is meg vannak említve, de Jézus nem közvetlenül őket szólítja meg. Milyen tragédia, amikor egy keresztény annyira eltávolodik az Úrtól, hogy saját szívében nem hallja már a jó Pásztor hangját, és az Úr nem tud vele többé kommunikálni!

Az Úr úgy mutatkozik be a gyülekezetnek, mint akinél a kétélű éles kard van (v. 12). Ez az Ige kardja, ami Jézus szájából származik (Jelenések 1:16 vö. Zsidók 4:12). Isten beszéde megítéli a szív gondolatait, és leleplezi titkos szándékait. Aki megalázkodik előtte, kegyelmet nyer, de aki megkeményíti szívét a feddő szóval szemben, ítéletet von magára (János 12:48). Örök sorsunk múlik azon, hogyan viszonyulunk Isten Igéjéhez, amikor megszólít és megfedd minket.

Jézus vigasztaló szavai azokhoz a keresztényekhez szólnak, akik az Iránta való hűséget választották a hitehagyó egyház által diktált megalkuvással szemben:

„tudom, hogy hol laksz, ahol a Sátán trónja van, de nevemet megtartod, és nem tagadtad meg hitemet azokban a napokban sem, amikor megölték hű tanúmat, Antipászt nálatok, ahol a Sátán lakik.”
Jelenések 2:13

Isten népére rendkívül megpróbáló idők következtek. Eddig a frontvonalak egyértelműek voltak, ekkor azonban hirtelen elmosódtak a határok. Sátán a kereszténység közepén állította fel trónját, az állítólag keresztény hitre tért római császár személyében. Nagy Konstantin ugyanis nemcsak békejobbot nyújtott, hanem rövid időn belül egyenesen a legkiváltságosabb vallássá tette a kereszténységet. Az üldözésekbe belefáradt egyházi vezetők közül a legtöbben nem akarták meglátni a váratlan fordulat mögött húzódó sátáni cselvetést, és belesétáltak a csapdába.

Néhány történelmi tény felidézése segít megérteni, miért volt alapvetően elhibázott a keresztény vezetők részéről a világi hatalommal való együttműködés.

Az apostolok halála után az egyházban a nem zsidó származású vezetők kerültek előtérbe, akik faji előítéleteiket minden nemzedékváltással egyre határozottabban képviselték. Bár a hetedik napi szombat nyugalomnapként való megtartása általános gyakorlat volt az egyházban egészen a IV. századig, a zsidógyűlölet növekedésével a hét első napja is egyre népszerűbbé vált, mint istentiszteleti nap. Ugyanis egyes keresztények – hogy megkülönböztessék magukat a Krisztus megöléséért felelős néptől – a hét első napját részesítették előnyben összejöveteleik időpontjaként.

A pogány uralkodó eltökélte, hogy a Római Birodalmat egységes államvallás által fogja megerősíteni. A vasárnap-ünneplés gyakorlata jól illeszkedett elképzeléseihez, ezért a császár 321-ben elrendelte „a Nap tiszteletreméltó napja” heti nyugalomnapként való megtartását. Ezzel a lépésével egyszerre kedvezett a napimádó pogányoknak, és a zsidógyűlölő egyházi vezetőknek. A bibliai szombat megtartóit egy későbbi zsinaton a „zsidózó” megbélyegzéssel törvényen kívül helyezték (Laodicea, 363), és az eretnekek kíméletlen üldözésével biztosították a vasárnap-ünneplés terjedését.

A kereszténységet azonban komoly belső harcok is gyengítették: akkor éppen a Krisztus istenségéről folyó vita osztotta meg leginkább az egyházat. Konstantin magához ragadta a kezdeményezést. Elhatározta, hogy uralkodói tekintélyével rendet tesz Krisztus Testében, és összehívta az első, egyetemes keresztény zsinatot, melyen végül a keresztény püspökök alig ötödrésze jelent meg.

A 325-ben, Niceában megtartott zsinat volt az első kísérlet egy minden keresztény számára kötelező érvényű hitvallás megalkotására. A gyűlésen a fő kérdés az Istenség természetének eldöntése volt. A császár szavazásra szólította fel az összegyűlteket, és az Athanasius püspök által előterjesztett elméletet – miszerint Jézus és az Atya egylényegű – hitvallásba foglaltatta. Ez lett az első „katolikus” – egyetemes érvényességű – hitvallás, melynek értelmében ezután csak az nevezhette magát kereszténynek, aki igent mondott erre a tantételre. A kisebbségi nézetet képviselő Ariust követőivel együtt kiátkozták, és később véres üldözések árán érvényesítették az „igaz hitet”.

Mivel azonban az egyház tantételei nem a Biblia tévedhetetlen tekintélyén álltak, ki voltak téve a császári szeszélynek. Pár évtizeddel a niceai zsinat döntése után II. Konstantin került a trónra, aki nem osztotta elődje nézeteit. Az általa összehívott, két egymást követő zsinat (Rimini, 359; Konstantinápoly, 360) érvénytelenítette a niceai hitvallást, és a birodalmi kereszténység pár évre hivatalosan „fél-ariánus” lett. Az új „igaz hitnek” ezúttal is fegyverrel szereztek érvényt.

A véres vitából végül Róma püspöke, és az általa képviselt athanasiusi hitvallás került ki győztesen. 380-ban a konstantinápolyi zsinaton megerősítették a niceai hitvallást, és kiegészítették a Szent Lélek istenségének tanításával, megalkotva ezzel a Szentháromságma is ismert tanát. A legtöbb kereszténynek fogalma sincs arról, milyen gyalázatos hatalmi harc áll eme „legalapvetőbb keresztény tantétel” megfogalmazása mögött, és hogy hány ember halála árán tudták ezt az egész kereszténységgel elfogadtatni!

Nem meglepő, hogy ilyen körülmények között sötétség borult az egyházra. Csak nagyon kevesen voltak, akik felismerték, hogy alapvető tévedés az egyház világi hatalmakkal való szövetségre lépése, és az államvallás gondolata. Krisztus Egyházának ügyeiben a világi vezetőknek nincs szavuk, és a keresztényeknek sem feladatuk, hogy e világ országait megreformálják. Krisztus Királysága nem e világból való (János 18:36), és Jézus második eljöveteléig soha nem is lesz az.

Az „Antipász” név szó szerint azt jelenti: „minden-ellenes”. Krisztus Igéje elítéli a pogánysággal szövetkező hatalmi „kereszténység” minden formáját. A hataloméhes egyházi vezetők azonban elvetették Krisztus bizonyságtételét; a békesség és egység nevében elhallgattattak minden ellenvéleményt. Jézus azokat a jámbor keresztényeket vigasztalja együttérzésével, akik ebben az időben a pártoskodásban való részvétel helyett inkább a névtelen számkivetettséget választották.

A valdensek Jézus iránti hűsége különleges említést érdemel. E kicsiny keresztény csoport ez idő tájt vonult vissza az Alpok völgyeinek oltalmába, hogy a sötét középkor évszázadait világítótoronyként ragyogja be fénysugaraival, egészen a reformáció hajnaláig. Miközben a világ egyre inkább a pápaság és a katolicizmus szorításába került, ők bátran hirdették, hogy Jézus Krisztus az egyetlen közbenjáró Isten és ember között (1Timótheus 2:5). Kitartó erőfeszítéseket tettek a Biblia lefordítására, és misszionáriusaik Európa sok országába eljutottak, hogy elhintsék az evangélium igazságainak drága magvait.

A hitehagyó egyház kegyetlen és véres üldözést folytatott ezen őszinte keresztények ellen, eretneknek bélyegezte őket, és mindent megtett, hogy nevüket befeketítse. A földi ítélőszékek ugyan átkot és halált (anatémát) mondtak ki rájuk, ők azonban Jézus ígéretébe kapaszkodtak, aki az ítéletben minden mocskot lemos majd nevükről, és győzteseknek nyilvánítja őket (Jelenések 2:17).

Bár a fentiekben sok szót ejtettünk már a nagy hitehagyásról, fontos, hogy Jézus ezzel kapcsolatos kijelentéseit világosan értsük, mert számunkra is tanulsággal szolgálhatnak. Az első feddés egy olyan ószövetségi történetre utal vissza, ami Izrael Kánaánba való bevonulása előtt történt (vö. 4Mózes 22-25; 31):

„De van valami kevés panaszom ellened, mert vannak nálad olyanok, akik a Bálám tanítását tartják, aki arra tanította Bálákot, hogy tőrbe csalja Izráel fiait, hogy egyenek a bálványáldozatokból, és paráználkodjanak.”
Jelenések 2:14

Bálám nem zsidó származású volt, Mezopotámiában lakott, mégis Isten prófétájaként tartották számon. Bálák, Moáb királya, hallva a zsidók csodálatos győzelmeiről, úgy döntött, felbéreli a prófétát, hogy átkozza meg a területük mellett elhaladó Izrael népét. Bálám, bár tudta, hogy ez ellenkezik Isten akaratával, a jutalom reményében mégis elfogadta Bálák ajánlatát. Isten végül nem engedte meg neki, hogy átkot mondjon Izraelre; ellenkezőleg, háromszor is meg kellett áldania a kiválasztott népet.

Bálám azonban nem akart lemondani a beígért világi kincsekről. Inkább elnémította lelkiismeretét, és egy olyan tanácsot adott a pogány királynak, amivel mégis megvalósíthatta gonosz szándékát. Bálám jól tudta, hogy Isten védelme automatikusan visszavonul népétől, ha bűnbe keverednek. Ennek fényében azt tanácsolta Bálák királynak, küldjön Izrael fiaihoz szép moábita nőket, hogy paráznaságra és bálványimádásra csábítsák őket.

Az ördögi terv tökéletesen működött. A zsidók táborában – a nép bűnbeesése után – azonnal járvány ütötte fel a fejét, ami 25.000 ember halálát okozta. Ha nincsenek közöttük istenfélő emberek, akik bátran szembeszállnak a hitehagyással, az egész nép elveszett volna.

Az apostolok előre figyelmeztettek, hogy a keresztény vezetők között is lesznek olyanok, akik Bálámhoz hasonlóan eltévelyednek majd (2Péter 2:15; Júdás 1:11). Amikor a kereszténység államvallássá lett, ezek a jövendölések teljes mértékben igazolódtak. Az e világi előnyök megszerzése érdekében az egyház vezetői szövetségre léptek az államhatalommal (a római császárral), és elárulták szent megbízatásukat, Jézus Krisztus evangéliumának hirdetését.

De nem érték be ennyivel. Hogy az egyházat „otthonosabbá” tegyék a pogányok számára, a pogány elemeket „bekeresztelték” az egyházba. Így lett pl. a Jupiter szoborból Szent Péter, az Ég Királynőjéből Szűz Mária, a téli napfordulóhoz kötődő, egy hetes dorbézolásból (Saturnalia ünnep) pedig karácsony és Szilveszter – csak hogy néhányat említsünk. A Krisztus egyszeri és tökéletes áldozatáról való megemlékezést – a pogány bálványáldozatok mintájára – felcserélték a titokzatos miseáldozattal, ami azt hirdeti, hogy Krisztus keresztáldozata nem elégséges: azt újra és újra meg kell ismételnie az „áldozó papnak”.

A megalkuvások listáját oldalakon át lehetne sorolni. Egy évezreddel később, Luther 95 tézisében is csak ezek töredékét tűzte ki a wittenbergi templom kapujára. Ilyen a megalkuvás természete: egy hazugságot csak két másikkal lehet hihetőbbé tenni.

Jézus paráznaságnak (a szövetség megszegésének) és bálványimádásnak minősíti a vallási szinkretizmust: az egymással kibékíthetetlen kereszténység és pogányság összevegyítését. Bár sokan tudatlanul és teljes jóhiszeműséggel vesznek részt ezekben a vallási gyakorlatokban vagy szokásokban, Jézus világossá teszi, hogy ezek nem bírják Isten jóváhagyását, és aki hűséges akar maradni Hozzá, nem bólinthat rá szó nélkül e kevert vallási elemekre.

Napjainkban ugyanez a folyamat ismétlődik. A legtöbb keresztény még a múlt árnyaival sem számolt le, közben pedig az okkultizmus – a pogányság modern arca – teljes erővel hódít a keresztény gyülekezetekben. Sokan gyanútlanul hallgatják a „keresztény rockzenét”, vagy vesznek részt olyan összejöveteleken, ahol az „extázis”, a „misztikus tapasztalás” vagy a „meditatív ima” átveszi Isten Igéjének helyét. Azok a vezetők, akik önként üdvözlik a pogányságot az egyházban, igen súlyos ítéletben fognak részesülni. Ugyanakkor mindnyájunknak egyéni felelősségünk, hogy Isten Igéjének fényében leleplezzük Sátán csalásait, és lehetőségeinkhez képest tiltakozzunk a világ és az egyház összeházasítása ellen.

A Pergamonnak szóló másik feddés egy korábban már említett probléma elhatalmasodására mutat rá. Az apostoli korban még csak fel-felbukkanó nikolaita megnyilvánulások erre az időre ugyanis tantétellé nőtték ki magukat (Jelenések 2:15). Az egyházi struktúra pár évszázad alatt olyan mértékben átalakult, hogy természetessé vált a gyülekezeteket vezető püspökök és az egyszerű hívők közötti különbségtétel. Ezt csak tovább erősítette, hogy a római császárok a fordulat után még nagyobb tekintéllyel ruházták fel az egyház képviselőit. A katolikus papi hierarchia – és végeredményben a pápaság intézménye – tagadja az egyetemes papság bibliai elvét, és elvonja a figyelmet Krisztusról mint egyedüli közbenjáróról.

A nikolaiták tanításának veszélye azonban napjainkban is fennáll, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Nem csak a katolikus egyházban vannak ugyanis hagyományok és vezetői tekintélyek. Ha valamilyen kérdésben egy hívő az egyház szokásait vagy egy népszerű tanító véleményét a Biblia tekintélye fölé helyezi, tulajdonképpen a nikolaiták tanítását követi, mivel a lelkiismerete fölötti rendelkezés jogát Krisztuson kívül egy másik hatalomnak adja át! Ez rendkívül veszélyes hozzáállás, hiszen mindnyájan tévedő emberek vagyunk.

„Tanítónak se hívassátok magatokat, mert egy a ti Tanítótok, a Krisztus… de amikor eljön az, aki az igazság Lelke, elvezet majd titeket minden igazságra…”
Máté 23:10 vö. János 16:13a

A Szent Lélek által maga Jézus az egyetlen tévedhetetlen tanítónk. Érdemes megvizsgálnunk, nem vagyunk-e emberi vélemények rabjai…