A hét levél
Előző tanulmányunkban az első három levelet vizsgáltuk meg:
- Efezus (I. század – apostoli kereszténység)
- Szmirna (II-III. század – mártírok egyháza)
- Pergamon (IV-VI. század – a nagy hitehagyás)
Most az utolsó négy közül Thiatirával és Szárdisszal fogunk foglalkozni:
- Thiatira
- Szárdisz
- Filadelfia
- Laodicea
A thiatirai levél Jelenések 2:18-ban kezdődik, és a fejezet végéig tart; a szárdiszi pedig a 3. fejezet első 6 versében található. Kérem az Olvasót, a tanulmányozás folytatása előtt vegye kezébe a Bibliát, és olvassa el ezen részeket szövegkörnyezetükben.
A 3+4 elv
Jelenések könyvében gyakran találkozunk a hetes számmal, ami a teljességet vagy tökéletességet szimbolizálja. Ugyanakkor az is gyakori, hogy a bemutatott hét dolog két jól elkülöníthető csoportra bomlik. Egészen pontosan egy hármas és egy négyes egységre.
Például a hét pecsét közül az első négy szerkezete nagyon hasonló, az utolsó három viszont eltérő. Ugyanígy a hét trombitánál is az első négy alkot egy sorozatot, míg a többi hármat maga az Úr választja külön „a három jaj” néven. A hét utolsó csapásnál ugyanezt a 4+3-as felosztást figyelhetjük meg.
Ha figyelmesen olvassuk Jelenések első három fejezetét, a hét levél esetében is felfedezhetünk egy 3+4-es csoportosítást.
Egy szembeötlő különbség
Milyen jellegzetesség alapján tehetünk különbséget az első három, illetve az utolsó négy levél között? A válasz nagyon egyszerű: az első három levélben nincs megemlítve Jézus második adventje, az utolsó négyben viszont világos utalások vannak erre az eseményre.
Jézus eljövetelének említése azt sugallja, hogy az utolsó négy gyülekezet tagjai közül lesznek, akik élve megérik ezt az eseményt. Az első háromról ugyanez nem mondható el. Ellenkezőleg: a szmirnai hívőket például arra biztatja Jézus, hogy legyenek hűek mindhalálig. Az első három gyülekezetet nem bátorítja, és nem is fenyegeti közeli visszajövetelével. A többi négy felé azonban határozott figyelmeztetéseket intéz ezen esemény kapcsán, és azt is világosan elmondja, mit fognak tapasztalni a készületlenek az ünnepélyes napon.
Amint az előző tanulmányból is láttuk, az első három levél jól behatárolható a történelemben; időben egymást követik. Az utolsó négy gyülekezet esetében viszont csak a kezdőpont különbözik; Jézus eljövetelekor mind a négy létezni fog.
Fény ragyog a sötétségből
4. Thiatira
Jézus úgy mutatkozik be a thiatirai gyülekezetnek, mint akinek szeme hasonló a tűzlánghoz, lába pedig az izzó érchez (Jelenések 2:18). Ő olvas a szívekben, és a valódi tények alapján, igazságosan ítél – amint ki is hangsúlyozza:
„…én vagyok a vesék és szívek vizsgálója, és mindnyájatoknak megfizetek cselekedeteitek szerint.”
Jelenések 2:23b
A történelem-hamisítás és az ideologikus propaganda (a tények szándékos elferdítése vagy „kiszínezése” egy konkrét cél érdekében) nem modern találmány. A vallások és a politikai erők ősidők óta használják ezt az eszközt befolyásuk biztosítása érdekében. A látszatok és hazugságok szövevényes rendszere, a tömegek célzatos agymosása sokszor bámulatos eredményeket produkál, és emberek sokaságát tartja tévedésben emberöltőkön át. De Istent nem lehet becsapni. Átható tekintete felfedi a szív legmélyebb titkait is.
Az Egyház ezen korszakát nem érthetjük helyesen, ha a népszerű történetírás megállapításaira támaszkodunk. Jézus Krisztus egészen másként látja e kor szereplőit – és ez a látás némelyeket kényelmetlen helyzetbe hoz. Ezért fontos, hogy mindjárt az elején eldöntsük magunkban, kinek a történelem-szemléletét fogadjuk el: halandó és tévedő emberekét, vagy az örökkévaló és igazságos Istenét.
Bár a történelemkönyvek a katolikus egyházzal azonosítják a középkori kereszténységet, Jézus levele nem ehhez a szervezethez szól. Elismerő szavaival azokat tünteti ki, akiket a hosszan tartó lelki sötétség idején a Jézus iránti hűségük miatt eretnekeknek bélyegeztek és irgalmatlanul üldöztek:
„tudom a te dolgaidat, szeretetedet, hitedet, szolgálatodat, kitartásodat, és hogy az utóbbi cselekedeteid többek az elsőknél.”
Jelenések 2:19
Több mint ezer év egyháztörténelme van belesűrítve ebbe a versbe. A 313-as konstantini fordulat után néhány keresztény csendesen kivonta magát a hatalmi harcokból, és a társadalom peremére húzódott. Az egyik ilyen csoport, a valdensek az olasz Alpok egyik félreeső völgyében telepedtek le, és innen folytatták évszázadokon át missziós tevékenységüket. Bizonyságtételüket sokszor vértanúhalállal pecsételték meg. Bár a földi történetírók mindent megtettek, hogy kitöröljék emlékezetüket, az örökkévaló mennyei emlékkönyvek a hithősökével együtt jegyzik neveiket. Fel sem tudjuk mérni, áldozatos fáradozásaikkal milyen mértékben járultak hozzá a reformáció megalapozásához és kibontakozásához!
A pápaság évszázadokon át sötétségben tartotta a tömegeket. Az első fénysugarak a XIV. és XV. században az angol John Wycliffe és a cseh Husz János reformációs munkája által kezdték áttörni a homályt. Bár őket és követőiket – a lollardokat és a huszitákat – sikerült fegyverrel elnémítani, a reformációt már nem lehetett sokáig feltartóztatni.
A katolikus egyház mohósága egyre arcátlanabb méreteket öltött. Gátlástalanul visszaéltek lelki fölényükkel, és kihasználva az emberek tudatlanságát, vásárt űztek a kegyelemre szomjazó lelkekből (vö. 2Péter 2:3, Károli). Kétes hírű szerzetesek jártak városról városra, és drága pénzért búcsúcédulákat árultak, bűnbocsánatot (és kevesebb purgatóriumban töltött időt) ígérve az adakozóknak és elhunyt rokonaiknak. A befolyt összegek nem jótékony célokat, hanem a gazdagok fényűzését és becsvágyát szolgálták.
1517-ben Luther Márton nyílt támadást indított az egyházi visszaélések ellen, és kiállt a hitehagyás e mamutszervezete ellen. A Bibliát lefordította német nyelvre, így sokan – életükben először – saját szemükkel is meggyőződhettek az igazságról.
A XVI. században végre áttört a protestáns reformáció. Európa országaiban mindenhol előálltak Isten szolgái, akik felvették a harcot a hitehagyással szemben. A nép nyelvére lefordított, és a könyvnyomtatás által széles körben terjesztett Bibliák ellenállhatatlan fegyvernek bizonyultak. A kegyelem evangéliumának rég elfeledett igazságai egymás után elevenedtek meg, leleplezve a hamisítványt. A pápaság minden befolyását latba vetette, hogy fegyverrel elhallgattassa a hatalmát megkérdőjelező protestánsokat, de a mártírok vére csak erősítette tanúságtételüket. A reformáció megállíthatatlanul haladt előre Isten terve szerint, és utóbbi cselekedetei többek voltak az elsőknél.
A thiatirai gyülekezethez írt levél azonban nem csak a reformáció hőseiről ejt szót. A város nevét többféleképpen magyarázzák, de valószínűleg a lány erődítménye az eredeti jelentése. A katolikus egyház a VI. század derekára leszámolt ellenségeivel, és több mint egy évezreden át (538-1798) vasmarokkal tartotta uralkodó pozícióját. Még jobban megértjük a város nevét és a kereszténység ezen korszakát, ha felidézzük a levélben is említett Jezábel történetét.
Egy évszázaddal az istenfélő Dávid uralkodása után Aháb, Izrael királya feleségül vette Jezábelt, a tíruszi Etbaal király lányát (1Királyok 16:31). A pogány királynő – felhasználva befolyását – elérte, hogy a bálványimádás legyen Izrael hivatalos vallása. Miután megölette Jahve prófétáit, rövid idő alatt megszüntette az országban az igaz Isten tiszteletét, és helyette Baal és Astarte kultuszát terjesztette el (1Királyok 16:32-33; 18:13).
Jezábel konokul szembeszegült az élő Istennel, és a nyilvánvaló csodák és figyelmeztető büntetések ellenére is kitartott a bálványimádásban (l. Illés története). Varázslásával és manipulatív befolyásával bármilyen intézkedésre rá tudta venni az önző kívánságainak élő királyt. Izrael országa valójában a gonosz királynő önkényuralma alá került. Rendkívüli tekintélyét mutatja, hogy miután végrehajtották rajta az isteni ítéletet, mégis királyleánynak kijáró végtisztességet akartak neki adni (2Királyok 9:34).
E bálványimádó királynő Sátán kiemelkedő eszköze volt Isten népének tönkretételében az i. e. 9. században. Bár ő elvette méltó büntetését, az általa megnyilvánuló gonosz erők tovább munkálkodtak, és a keresztény egyház felett is megszerezték az uralmat:
„De van valami kevés panaszom ellened, mert megengeded Jezábelnek, annak az asszonynak, aki magát prófétának mondja, hogy tanítson, és félrevezesse az én szolgáimat, hogy paráználkodjanak, és a bálványáldozatokból egyenek.”
Jelenések 2:20
Az ószövetségi próféciákban az asszony egy-egy népet jelöl – leggyakrabban Izraelt, mint Isten választott népét. Amikor Izrael bálványimádásba süllyedt, Isten a szövetségi szerződést megszegő, parázna asszonyhoz hasonlította őket (Ezékiel 16:15). Az Újszövetség az asszony képét következetesen a keresztény egyházra alkalmazza (Efézus 5:23-32). Ennek megfelelően a Jelenések könyvében említett parázna asszony (v. 21) egy olyan egyházi szervezetet jelképez, amely névlegesen keresztény, de valójában gyűlöli Krisztust, és gonosz befolyásával távol tartja az embereket az Üdvözítőtől.
Folyt köv!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése