örök Igazság szavaival szólt hozzájuk! Azok az arcok, melyek mély érdeklődést és tetszést fejeztek ki szavai hallgatásánál, megadták számára az elégtételt. Amikor a világosan kifejtett igazság valamely dédelgetett bűnt vagy bálványt érintett, észrevette az arcvonások változásán: a hideg, szigorú, kitérő tekinteteken, hogy nem szívesen fogadják az igazságot. Jézus tudta, hogy hallgatói rászolgáltak a bűn világos megfeddésére és az a fénycsóva, amellyel bevilágította lelkük sötét kamráit, a legnagyobb áldásukra szolgált volna, ha befogadják.
Krisztus feladatául tűzte ki: egyszerű, de világosan érthető, irányadó igazságokat felállítani, amelyek - ha követik azokat - békét és boldogságot szereznek a léleknek. Ő be tudott pillantani a szívbe. Látta a dédelgetett bűnöket, amelyek megrontják az életet és a jellemet, és a lelket távol tartják Istentől. Rámutatott ezekre a bűnökre, hogy az emberek igazi megvilágításban lássák meg, és meneküljenek tőle. Egyesekben, akik igen megkeményedett külsőt mutattak, Ő reményt keltő embereket látott. Tudta, hogy majd elfogadják az igazságot és hűséges követőivé válnak.
Ha az igazság nyílvesszője a hallgatóság szívébe hatolt, és ott az önzés korlátait ledöntve alázatot, magába szállást és végül hálát teremtett, a Megváltó szívét nagy öröm töltötte be. Amikor látta az összegyűlt hallgatók tömegét és felismerte azok arcát, akiket már korábban is látott, szemei örömet tükröztek vissza, mivel ott országa részére reményteljes alattvalókat látott.
Krisztus hírnökei, akiket majd kiküld maga helyett, ugyanilyen érzésűek, ugyanilyen komolyak lesznek. Akiket megkísért a gondolat, hogy munkájukat nem méltányolták eléggé és ezért könnyen elcsüggednek, gondolják meg, hogy Jézus ugyanilyen kemény szívekkel találkozott és még súlyosabb tapasztalatokat szerzett, mint amilyenekben valaha is részük volt, vagy részük lehet. Türelmes szeretettel oktatta az embereket. Mélyreható bölcsessége ismerte hallgatói lelkének összes szükségletét és ha észrevette, hogy az Általa hozott béke- és szeretetüzenetet elutasítják, szívét mélységes bánat töltötte el.
A világ Megváltója nem használt külsőségeket. Nem világi bölcsességet
hirdetett. A világ nem ismerte fel az emberi külső alatt Isten Fiának dicsőségét. "Utált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője." Ő volt az, aki "felnőtt, mint... gyökér a száraz földből", alak és ékesség nélkül, hogy "nem volt kívánatos ábrázata". De Ő kijelentette: "Az Úr Isten lelke van énrajtam azért, mert fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak:
elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást." (Ésa. 53:2-3; 61:1)
Krisztus ott közelítette meg az embereket, ahol éppen voltak. A legerőteljesebb és legegyszerűbb nyelven tárta eléjük a tiszta igazságot. Az alacsony származású szegények, a legműveletlenebbek is meg tudták érteni az Őbenne való hit által a legmagasztosabb igazságokat. Senki sem érezte szükségét, hogy tudósoktól kérjen felvilágosítást tanaira vonatkozólag.
A tudatlanokat nem zavarta meg titokzatos szavakkal vagy művelt kifejezésekkel, amelyeket nem értettek meg. Ő, a valaha ismert tanítók legnagyobbika, tanításában a legvilágosabb, a legegyszerűbb és leggyakorlatiasabb volt.
"Az igazi világosság eljött már a világba, amely megvilágosít minden embert." (Jn. 1:9) A világnak voltak nagy tanítói, férfiak óriási értelemmel és éleslátással; férfiak, akiknek szavai gondolkodásra indítottak és a tudás széles területeit megnyitották - ők mint az emberiség vezetői és jótevői tiszteletben részesültek. Azonban van valaki, aki fölötte áll mindannyiuknak. "Valakik pedig befogadják Őt, hatalmat ad azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek... Az Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelében van, az jelentette ki Őt." (Jn. 1:12, 18)
Nyomon követhetjük a világ nagy tanítóinak sorát, ameddig emberi feljegyzések állnak rendelkezésünkre, azonban a világosság már előttük itt volt. Amint a naprendszerben a hold és a csillagok a Nap visszatükrözött fénye által ragyognak, úgy sugározzák vissza a világ nagy tanítói - amennyiben tanításaik igazak - az Igazságosság Napjának sugarait. Minden felemelő gondolat, minden felfedezés a világ Világosságától származik.
A MI IDŐNKRE SZÓLÓ TANÍTÁS
Énókh és Keresztelő János olyan tapasztalatokat szereztek, amelyekre nekünk is szükségünk van. Sokkal többet kell tanulmányoznunk e férfiak életét, mint ahogyan tettük. Az egyikét, aki elragadtatott a mennybe, anélkül, hogy halált látott volna; a másikét, aki Krisztus eljövetele előtt előkészítette az Úr útját és egyengette ösvényét.
Énókh tapasztalata
Énókhról olvassuk, hogy 65 éves volt, amikor fia született, és azután háromszáz évig Istennel járt. Élete első felében szerette és félte Istent és parancsolatait
megtartotta. Fia születése után még nagyobb tapasztalatot szerzett: Szorosabb összeköttetésbe került Istennel. Amikor látta gyermeke szeretetét, feltétlen bizalmát, amikor érezte saját apai szívének gyöngédségét elsőszülötte iránt, ez mind értékes oktatás volt számára Isten csodálatos szeretetéről az emberek iránt, amely megnyilvánult Fia odaadásában. Tanítás volt ez arról a bizalomról, amellyel Isten gyermekei viseltetnek mennyei Atyjuk iránt. Isten Krisztuson keresztül megnyilvánuló mérhetetlen, kifürkészhetetlen szeretete képezte elmélkedésének tárgyát éjjel és nappal. Lelkének minden erejével igyekezett kinyilvánítani ezt a szeretetet az embereknek, akik között élt.
Az, ahogy Énókh Istennel járt, nem elragadtatásban vagy látomásban nyilvánult meg, hanem kiterjedt mindennapi életének minden kötelezettségére. Nem vált remetévé, aki teljesen elzárkózik a világtól, hanem Isten ügyéért munkálkodott. A családban, az emberekkel való beszélgetéseiben mint férj és apa, barát és polgár, mindig Isten állhatatos, kitartó szolgája volt.
Ilyen tevékeny élet közepette Énókh állandóan fenntartotta kapcsolatát Istennel. Minél sürgősebb és súlyosabb volt a munka, annál állhatatosabbak és komolyabbak voltak imái. Bizonyos időközökben továbbra is teljesen visszavonult minden társaságtól. Egy ideig az emberek között tartózkodott, hogy tanítással és példaadással szolgálja őket, majd elvonult egy-egy időszakra, hogy egyedül legyen, mert éhezte és szomjúhozta azt
a mennyei ismeretet, melyet egyedül csak Isten adhat.
Az Istennel való ilyen bensőséges érintkezés által Énókhban mindjobban visszatükröződött az isteni képmás. Arca szent fénytől ragyogott, attól a fénytől, amely Jézus arcán is világított. Ha visszatért az Istennel való érintkezések után, még az istentelenek is félelemmel vegyes tisztelettel tapasztalták arcán a menny fényességét.
Az évszázadok folyamán hite mind erősebbé, szeretete mind mélyebbé vált. Az ima az ő számára a lélek lélegzetvétele volt. Életét a menny légkörében élte.
Midőn a jövő eseményei feltárultak előtte, Énókh az igazság prédikátora lett. Elvitte Isten üzenetét mindazokhoz, akik hajlandók voltak meghallgatni az intő szózatot. Azon a földön, ahol Káin menekülni próbált Isten színe elől, ott hirdette Isten prófétája azokat a csodálatos kinyilatkoztatásokat, amelyeket látomásában nyert. "Ímé - jelentette ki -, eljött az Úr az Ő sok ezer szentjével, hogy ítéletet tartson mindenek felett és feddőzzék
mindazok ellen, akik közöttük istentelenek, istentelenségük minden cselekedetéért."
(Júdás 14-15)
Mindazok, akik beszélni hallották, érezték Isten erejét, amely szolgájának működését kísérte. Egyesek figyeltek intésére és elfordultak bűneiktől, de a nagy tömeg kigúnyolta a szent üzenetet. Az utolsó időkben Isten szolgái hasonló üzenetet hoznak a világnak, amelyet az emberiség többsége ugyancsak hitetlenséggel és gúnnyal fogad majd.
Ahogyan múltak az évek, egyik a másik után, a bűn áradata mind nagyobbá és mélyebbé, és Isten ítéletének felhői mind sötétebbé váltak. Énókh azonban a hit tanúbizonyságának útját folytatva intett, kérlelt és tanított, igyekezett megakadályozni a törvényáthágás áradatát és feltartóztatni az igazságszolgáltatás villámcsapásait.
Az akkori nemzedék emberei gúnyolták annak balgaságát, aki nem igyekezett aranyat, ezüstöt halmozni, vagy birtokokat szerezni. Énókh szíve azonban örök kincsek után vágyott. Ő látta a mennyei várost, látta a Királyt dicsőségben Sion közepén, és minél nagyobbra nőtt körülötte az uralkodó gonoszság, annál erősebben vágyakozott Isten városa után. Bár még a Földön tartózkodott, hit által a világosság birodalmában élt.
"Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják." (Mt. 5:8) Énókh háromszáz évig igyekezett elérni a szív tisztaságát, hogy összhangban legyen a mennyel. Háromszáz évig járt Istennel. Napról napra vágyakozott szorosabb összeköttetésben élni Istennel; a Vele való érintkezése mind bensőségesebbé vált, míg végül Isten magához vette. Ott állt az örökkévaló világ küszöbén, csak egy lépés volt közötte és az áldottak országa között - és most a kapuk kinyíltak. Az Istennel való együtt járás, melyre oly sokáig törekedett a Földön, most folytatódott - és belépett
a szent város kapuján, az emberek közül elsőként.
"Hit által vitetett fel Énókh, hogy ne lásson halált, mert felvitetése előtt bizonyságot nyert afelől, hogy kedves volt Istennek." (Zsid. 11:5) Ilyen bensőséges közösségre hív el minket is Isten. Ilyen szent jellemmel kell rendelkeznie azoknak is, akiket az Úr az emberek közül magához vesz második eljövetelekor.
Keresztelő János tapasztalata
Keresztelő Jánost pusztai életében Isten oktatta. Tanulmányozta kinyilatkoztatásait
a természetben és a Szentlélek vezetésével a próféták írásait is. Tanulmányának és elmélkedéseinek tárgya éjjel és nappal Jézus Krisztus volt, annyira, hogy szíve-lelke és elméje teljesen megtelt ezzel a csodálatos képpel.
Szemlélte a Királyt a maga szépségében, és önmagát teljesen elvesztette szem elől. Látta a szentség méltóságát és felismerte saját tehetetlenségét és méltatlanságát. Isten üzenetét kellett hirdetnie. Isten erejében és igazságosságában kellett megállnia. Félelem nélkül lépett fel, mint a menny hírnöke, mivel az Eljövendőre tekintett. Bátran állhatott meg földi uralkodók előtt, mivel azelőtt remegve hajolt meg a királyok Királya előtt.
Nem alaposan kidolgozott érvelésekkel vagy finoman szőtt elméletekkel hirdette János az üzenetet. Félelmetesen, komolyan és mégis reménységgel hangzott kiáltása a pusztából: "Térjetek meg!" (Mt. 3:2) Ez a kiáltás újszerű, különös erővel hatott az emberekre. Az egész népet felrázta. Tömegek özönlöttek a pusztába.
Tanulatlan parasztok és halászok a környékről, római katonák Heródes barakkjaiból, a légiók parancsnokai oldalukon fegyverrel, készen arra, hogy leverjenek bármit, ami lázadásra utal, kapzsi vámszedők vámbódéikból és imaszíjas papok a szanhedrinből. Mindannyian hallgatták. Utána mindannyian, még a hideg, érzéketlen, csúfolódó farizeusok és sadduceusok is gúnyolódás nélkül távoztak, mert szívüket áthatotta bűneik tudata. Heródes a palotájában hallotta az üzenetet és a gőgös, bűnterhes élet által megkeményedett uralkodó remegett a megtérésre szóló felhívás hallatán.
Jánoséhoz hasonló munka végzendő el a mi korunkban, a Krisztus második jövetelét megelőző időszakban. Isten olyan férfiakat kíván, akik felkészítenek egy népet arra, hogy megálljon az Úr nagy napján. A Krisztus nyilvános fellépését megelőző üzenet így szólt: "Térjetek meg, vámszedők és bűnösök; térjetek meg, farizeusok és sadduceusok; elközelített a mennyek országa!" Olyan nép vagyunk, amely hisz Krisztus hamarosan bekövetkező visszajövetelében, azért ezt az üzenetet hozzuk: "Készülj Istened elé!" (Ámós 4:12)
Üzenetünknek éppoly határozottnak kell lenni, mint Jánosé volt. Ő királyokat feddett meg törvényszegésükért. Noha élete veszélyeztetve volt, nem habozott Isten Igéjét kinyilatkoztatni. Nekünk is ugyanilyen hűséggel kell végeznünk munkánkat. Ahhoz azonban, hogy Jánoséhoz hasonló üzenetet hirdethessünk, hozzá hasonló lelki tapasztalattal kell rendelkeznünk. Ugyanannak a munkának kell végbemenni bennünk is. Istent kell szemlélnünk, és Őt szemlélve el kell veszítenünk énünket szemünk elől.
Természettől fogva Jánosnak is voltak hibái és gyengeségei, hasonlóan más emberekhez, de az Isten iránti szeretet átalakította jellemét. Miután Jézus már megkezdte tanítói működését, Jánoshoz járultak tanítványai, azzal a panasszal, hogy mindenki az új tanítót követi. Ekkor János megmutatta, hogy milyen világosan megértette a Messiáshoz való viszonyát, és örömmel üdvözölte Őt, akiknek az útját előkészítette.
"Az ember semmit sem vehet - mondta -, hanem ha a mennyből adatott neki. Ti magatok vagytok a bizonyságaim, hogy megmondtam: nem vagyok én a Krisztus, hanem hogy Őelőtte küldettem el. Akinek jegyese van, vőlegény az; a vőlegény barátja pedig, aki ott áll és hallja őt, örvendezve örül a vőlegény szavának. Ez az én örömöm immár betelt. Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom." (Jn. 3:27-30)
Mivel János hitben feltekintett a Megváltóra, az önmegtagadás magaslatára emelkedett fel. Nem az embereket igyekezett magához vonzani, hanem gondolataikat mind magasabbra és magasabbra irányította, mígnem elmerültek Isten Bárányának szemlélésében. Hiszen ő maga csupán egy hang volt, egy kiáltás a pusztában. Örömmel vállalta most a visszavonulást és csendet, hogy minden szem az Élet Világosságára tekinthessen.
Akik hűséggel betöltik hivatásukat, mint Isten hírnökei, nem követelnek tiszteletet a maguk számára. Az önzés megsemmisül a Krisztus iránti szeretettől. Felismerik, hogy feladatuk - Keresztelő Jánoshoz hasonlóan - hirdetni: "Ímé, az Istennek Báránya, aki elveszi a világ bűneit!" (Jn. 1:29)
A próféta lelkében az "én" helyét isteni világosság foglalta el. Szavaival - amelyek majdnem ugyanazok voltak, mint Jézus Krisztus szavai - bizonyságot tett Isten dicsőségéről. "Aki felülről jött - mondta - feljebb való mindenkinél. Aki a földről való, földi az és földieket szól; aki a mennyből jött, feljebb való mindenkinél... Mert Ő, akit az Isten küldött, az Isten beszédeit szólja." (Jn. 3:31, 34)
Jézus Krisztusnak e dicsőségében részesedik minden követője. Az Üdvözítő elmondhatta: "Mert nem a magam akaratát keresem, hanem Annak akaratát, Aki elküldött engem, az Atyáét." (Jn. 5:30) János kijelentette: "Isten nem mérték szerint adja a Lelket!" Így van ez Krisztus követőivel. Mi csak akkor fogadjuk be a menny világosságát, ha hajlandók vagyunk megüresíteni magunkat énünktől. Isten jellemét csak úgy ismerhetjük fel és Jézus Krisztust csak akkor tudjuk hitben elfogadni, ha hajlandók vagyunk minden gondolatunkat foglyul adni a Krisztus iránti engedelmességre. Akik ezt cselekszik, mindannyian elnyerik, mérték nélkül, a Szentlelket. Krisztusban
"lakozik az Istennek egész teljessége és ti Őbenne vagytok beteljesedve". (Kol. 2:9-10)
János életét nem tunyaságban, aszketikus szomorúságban vagy önző elkülönülésben töltötte el. Időközönként az emberek közé ment és figyelmes szemlélője volt mindannak, ami a világban történt. Visszavonultan, csendes helyről figyelte az események alakulását. A Szentlélek által megvilágosított tekintettel tanulmányozta az emberek jellemét, hogy megtudja, hogyan érheti el szívüket a mennyei üzenettel. Rajta nyugodott küldetésének súlya. Nagyon is tudatában volt missziója fontosságának. Elvonultságában igyekezett elmélkedés és ima által lelkét megerősíteni az előtte álló nagy munka elvégzésére.
PÁL, A POGÁNYOK APOSTOLA
A legelsők között áll Pál azok közül, akiket elhívtak Krisztus evangéliumának prédikálására, minden igehirdető előtt a hűség, az odaadás és a fáradhatatlan munka példaképe. Tapasztalatai és tanítása a prédikátori tisztség szentségét illetőleg gazdag forrás és ösztönző erő mindazok számára, akik az evangélium szolgálatában állnak.
Pál, megtérése előtt, ádáz ellensége és üldözője volt Jézus követőinek. Amikor azonban Damaszkusz kapujánál a hang szólt hozzá, a menny fénysugara behatolt lelkébe, a kinyilatkoztatásban, amelyet a Megfeszítettről ott és akkor nyert, felismerte azt, aki elhívatva volt egész életét megváltoztatni. Ettől a pillanattól kezdve a dicsőség Ura iránti szeretet képezte életének legnagyobb célját, akinek szentjeit oly irgalmatlanul üldözte. Rá bízatott "ama titok kijelentése, amely örök időktől kezdve el volt hallgatva". (Rm. 16:25) "Ő nékem választott edényem - jelentette ki az angyal, amikor megjelent Anániásnak -, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és királyok és Izráel fiai előtt." (Ap. csel. 9:15)
Pál hűsége Megváltója iránt sohasem ingott meg szolgálata hosszú ideje alatt. "Atyámfiai, én önmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna - írta a filippibelieknek -, de egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam mögött vannak, elfelejtem, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlve, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnan felülről való elhívása jutalmára." (Fil. 3:13-14)
Pál élete tele volt különböző változatos munkával. Városról városra, területről területre utazva elbeszélte a kereszt történetét; lelkeket térített az
Evangéliumhoz és gyülekezeteket alapított. Ezekről állandóan gondot viselt és számos levelet írt hozzájuk, amelyekben tanításokat közölt. Időközönként mesterségét folytatta, hogy megélhetését biztosítsa. De tevékeny életének közepette sohasem tévesztette szem elől az egyetlen nagy célt: felülről való elhívása betöltését.
Pál életét mennyei légkör övezte, és aki érintkezésbe került vele, érezte Krisztussal való harmóniájának hatását. Az a tény, hogy saját életével példázta az általa hirdetett igazságokat, először meggyőző erőt kölcsönzött igehirdetéseinek. Ebben rejlik az igazság hatalma. A megszentelt élet keresetlen, öntudatlan befolyása a legmeggyőzőbb prédikáció a kereszténység mellett. Bizonyítékok, még ha nem is lehet megcáfolni őket, esetleg csak ellenszegülést váltanak ki, de az istenfélő élet példájában olyan erő rejlik, amelynek ellenállni teljes lehetetlenség.
Az apostol szíve szeretetben lángolt a bűnösök iránt és minden igyekezete arra irányult, hogy lelkeket mentsen. Önmegtagadásban és kitartásban nem múlta felül egyetlen hittérítő sem. Az elnyert áldásokat olyan jutalomnak tekintette, amelyeket mások áldására kell használnia. Nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy a Megmentőről bizonyságot tegyen vagy segítsen a bajban lévőkön. Ha meghallgatásra talált, igyekezett szembeszállni a gonosszal és a hallgatókat elvezetni az igazság útjára.
Pál sohasem feledkezett meg felelősségéről, amely rajta mint Krisztus szolgáján nyugodott. Isten felszólítja számadásra, ha lelkek az ő kötelességmulasztása következtében vesznek el. "Bizonyságot teszek előttetek a mai napon - jelentette ki -, hogy én mindenek vérétől tiszta vagyok." (Ap. csel. 20:26) "Amelynek lettem én szolgája az Isten sáfársága szerint - mondja az evangéliumról -, amelyet nékem adott rátok nézve, hogy betöltsem az Isten igéjét. Tudniillik ama titkot, mely el volt rejtve ősidők óta és nemzetségek óta, most pedig megjelentetett az Ő szenteinek, akikkel az Isten meg akarta ismertetni azt, hogy milyen nagy a pogányok között eme titok dicsőségének gazdagsága, az tudniillik, hogy
a Krisztus ti köztetek van, a dicsőségnek ama reménysége. Akit mi prédikálunk, intvén minden embert és tanítva minden embert minden bölcsességgel, hogy minden embert tökéletesnek állassunk elő a Krisztus Jézusban. Amire igyekezem is, tusakodva az Ő ereje szerint, mely én bennem hatalmasan munkálkodik." (Kol. 1:25-29)
Ezek a szavak Krisztus munkása elé a tökéletesség magas fokát állítják, amelyet azonban elérhet mindenki, aki rábízza magát a nagy Tanító vezetésére és naponta kíván tanulni Krisztus iskolájában. Az Isten hatalma határtalan, és az a prédikátor, aki nagy szükségben egyedül Krisztusra bízza
magát, biztos lehet afelől, hogy elnyeri azt, ami hallgatói számára szükséges "mint élet illata, az életre".
Pál apostol írásai igazolják, hogy az evangélium prédikátora példaképe legyen azoknak az igazságoknak, amelyeket hirdet, "senkit semmiben meg ne botránkoztassunk, hogy a szolgálatunk ne szidalmaztassék". Titushoz írja: "Az ifjakat hasonlóképpen intsed, hogy legyenek mértékletesek. Mindenben magadat add példaképül a jó cselekedetekben; a tudományban romlatlanságot, méltóságot mutatva, egészséges, feddhetetlen beszédet; hogy az ellenfél megszégyenüljön, semmi gonoszt ne tudjon rólatok mondani." (Tit. 2: 6-8; II. Kor. 6:3)
Saját munkájáról a korinthusi hívőkhöz írt leveléből kaphatunk képet: "Ajánljuk magunkat mindenben mint Isten szolgái; sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongattatásban, vereségben, tömlöcben, háborúságban, küszködésben, virrasztásban, böjtölésben. Tisztaságban, tudományban, hosszútűrésben, szívességben, Szent Lélekben, tettetés nélkül való szeretetben, igazmondásban, Isten erejében; az igazság jobb és bal felől való fegyvereivel; dicsőség és gyalázat által, rossz és jó hír által; mint hitetők és igazak; mint ismeretlenek és mégis ismeretesek; mint megholtak, és ím élők; mint ostorozottak és meg nem ölöttek; mint bánkódók, noha mindig örvendezők; mint szegények, de sokakat gazdagítók; mint semmi nélkül valók és mindennel bírók." (II. Kor. 6:4-10)
Pál szívét betöltötte a mélységes, megingathatatlan felelősségtudat, és szoros összeköttetésben munkálkodott azzal, aki az igazságosságnak, kegyelemnek és igazságnak forrása. Krisztus keresztjébe kapaszkodott mint az eredményesség egyetlen biztosítékába. A Megváltó szeretete volt az
a soha meg nem ingatható alap, amely fenntartotta az önmagával vívott és a gonosz hatalmasságai elleni küzdelmében, mialatt haladt előre Krisztus szolgálatában, a világ elutasítása és ellenségei akadékoskodásai közepette.
A gyülekezetnek a mostani veszélyes napokban egész munkáshadseregre van szüksége, akik Pálhoz hasonlóan kiképezték magukat használhatóságra, mélységes tapasztalattal bírnak isteni dolgokban és telve vannak megfontoltsággal és buzgósággal. Megszentelt, odaadó férfiakra van szükségünk, akik bátrak és igazak, akiknek lelkében Jézus rajzolódik ki, akikben "a dicsőségnek ama reménysége él". (Kol. 1:27) Akiknek ajkai szent tűztől érintve "hirdetik az Igét". (II. Tim. 4:17) Az ilyen munkások hiányában Isten ügye elerőtlenedik, és súlyos hibák - hasonlóan a halálos méreghez -
szennyezik be az erkölcsi életet és homályosítják el az emberiség nagy részének reménységét.
Ki fogja a hűséges, munkában kimerült zászlóvivők helyét betölteni,
akik életüket feláldozták Isten igazságáért? Hajlandók-e ifjaink elfogadni atyáik kezéből a szent reménységet? Készülnek-e a hűségesek elköltözése után a megüresedett állások betöltésére? Figyelembe veszik-e az apostol felhívását, meghallják-e a kötelességteljesítésre hívó szózatot, az önzés és becsvágy kielégítését szolgáló serkentés közepette, amely ifjúságunkat el akarja csábítani?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése