Folytatás jún 30.

 Krisztus azért élt, azért szenvedett és azért halt meg, hogy bennünket megváltson. A "fájdalom embere" lett, hogy bennünket örökkévaló öröm részeseivé tegyen. Isten megengedte, hogy szeretett Fia, kiben a kegyelem és igazság teljessége lakozott, leírhatatlan dicsőségű világából erre a bűnöktől megromlott és megmérgezett világra jöjjön, melyet a halál és átok homálya borít. Megengedte, hogy az Ő szerető keblét, a szent angyalok imádatát elhagyja, és helyette gyalázatot, megaláztatást és gyűlöletet, sőt még halált is szenvedjen. "Békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg" (Ésa 53:5). Lásd Őt a puszta magányában, a Gecsemánéban és a kereszten, hol Isten bűntelen Fia magára vette a bűn terhét. Ő, aki Istennel egy volt, lélekben átélte azt a rettenetes szakadást, melyet a bűn okoz Isten és ember között. Ez volt, ami ajkait ily fájdalmas kiáltásra kényszerítette: "Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?" (Mt 27:46). A bűn felmérhetetlen terhének és a lélek Istentől való elszakadásának érzete volt az, ami Isten Fiának szívét megtörte.
  Krisztus azonban nem azért szánta rá magát erre a nagy áldozatra, hogy mennyei Atyánk szívét irántunk való szeretetre ébressze, vagy hogy Őt az emberiség megmentésére és megváltására késztesse. Nem, nem! "Úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta" érte (Jn 3:16). Isten nem a nagy engesztelő áldozat következtében szeret minket, hanem ellenkezőleg; azért hozta az áldozatot, mert szeret bennünket.
  
  Krisztus volt a közvetítő, aki által végtelen szeretetét a bűnbe süllyedt világra áraszthatta. Mert "Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot" (2Kor 5:19). Isten együtt szenvedett Fiával; Gecsemáné lelki gyötrelmeiben és Golgota halálküzdelmeiben Megváltónk lefizette váltságunk árát. Jézus így szólt: "Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt" (Jn 10:17). Ezzel azt kívánja mondani: Atyám annyira szeret benneteket, hogy még engem is jobban szeret azért, mert életemet áldozom fel a ti megváltástokért; életem feláldozása által a ti képviselőtök és kezesetek lettem; bűneiteket, áthágásaitokat és vétkeiteket magamra vállaltam, miáltal Atyám kedveltje vagyok. Áldozatom által vált lehetővé, hogy Isten igazságossága megmaradjon, és a Jézusban hívő bűnös is megigazuljon.
  Egyedül Isten Fia végezhette el megváltásunk művét, mert csak az egyszülött Fiú, ki az Atya kebelében volt, tudta Őt nekünk kijelenteni. Csakis Ő, ki az isteni szeretet nagyságát és mélységét önmaga is ismerte, nyilatkoztathatta ki. Krisztusnak az elesett emberiségért hozott végtelen nagy áldozatán kívül semmi sem lett volna képes méltóan kifejezni mennyei Atyánknak a bűnbe süllyedt emberiség iránti szeretetét.
  "Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta." Nemcsak azt engedte meg, hogy emberek között éljen, bűneiket hordja és a kereszthalált elszenvedje, hanem teljesen a bűnbe süllyedt emberiségnek adta Őt. Krisztus saját tapasztalataiból ismerte meg az emberiség vágyait és szükségleteit. Isten egyszülött Fia elszakíthatatlan kötelékkel fűzte össze magát az emberek fiaival. Ezért "nem szégyenli őket atyjafiainak hívni" (Zsid 2:11). Ő áldozatunk, szószólónk és testvérünk lett, aki az Atya trónja előtti emberi formában és örök időkre eggyé lett velünk, akiket megváltott... Emberfiává lett. Mindezt azért tette, hogy az embert a bűn fertőjéből és lealacsonyító voltából megmentse és felemelje, hogy Isten szeretetét sugározhassa, és részesülhessen a megszentelt élet örömeiben.
  Megváltásunk ára, mennyei Atyánk végtelenül nagy áldozata,
  
  aki Fia életét áldozta fel értünk, ébresszen bennünk nemes, magasztos eszményeket arra nézve, hogy mivé lehetünk Krisztus által. Midőn János, az ihletett apostol, látta a mennyei Atya szeretetének nagyságát és mélységét e veszendő világ iránt, félelemmel és imádattal telt el; és nem találva megfelelő szavakat arra, hogy e szeretet bensőséges voltát kifejezze, felszólította a világot, hogy figyelmét erre irányítsa. "Lássátok milyen nagy szeretetet adott nékünk az atya, hogy Isten fiainak neveztetünk!" (1Jn 3:1). Micsoda értéket nyer ezáltal az ember! A bűn következtében az emberek Sátán alattvalói lesznek, de Krisztus engesztelő áldozatában való hit által Ádám fiai ismét Isten gyermekeivé lehetnek. Az emberi természet felvételével Krisztus felemelte az elesett emberiséget, olyannyira, hogy a vele való összeköttetés által tényleg méltók lehetnek az "Isten gyermekei" elnevezésre.
  Ez a szeretet páratlan! A mennyei Király gyermekeinek neveztessünk! Óh, mily becses ígéret! A legmélyebb elmélkedésre méltó dolog! Még ha minden emberi kötelék megszűnik is, ha barát baráthoz hűtlen lesz, ha az anyák megszűnnek gyermekeiket szeretni, ha az ég és a föld elmúlnak, Isten hozzánk való szeretete soha meg nem változik. Ez a gondolat meghódítja a lelket, és a szívet Isten akaratának rendeli alá. Minél többet foglalkozunk a kereszt fényében Krisztus jellemével, annál több kegyelmet, gyengédséget és megbocsátást látunk egybefonódva igazsággal és jogossággal. Annál érthetőbben és világosabban felismerhetjük Isten végtelen és örökkévaló szeretetének megszámlálhatatlan bizonyítékát, és annál inkább megérthetjük azt a bensőséges, szívbeli részvétet, mely az anyának elveszett gyermeke utáni szerető sóvárgást is végtelenül felülmúlja!