Harmadik és a negyedik pecsét

3. pecsét – A Sinai-hegytől a Golgotáig

„Amikor felnyitotta a harmadik pecsétet, hallottam, hogy a harmadik élőlény ezt mondta: Jöjj! És láttam, íme, egy fekete ló, és a rajta ülőnek egy mérleg volt a kezében. És a négy élőlény között egy hangot hallottam, amely ezt mondta: Egy mérce búza egy dénár, és három mérce árpa egy dénár, de az olajat és a bort ne bántsd.”Jelenések 6:5-6

A zsidók Egyiptomból való szabadulásával olyan világosság áradt az emberiségre, amely másfél ezer évre meghatározóvá vált. A Sinai-hegynél Isten Izrael népére bízta az ő beszédeit, és különleges kinyilatkoztatásokat adott nekik a megváltás tervéről és a megígért Megváltóról. Ezeket a kijelentéseket törvények és szimbólumok formájában, szertartásokba kódolva örökítette meg az egész emberiség számára.

Ahhoz azonban, hogy az emberiség igazán értékelni tudja a megváltást, először világossá kellett tenni a problémát: fel kellett tárni a bűn valódi természetét. Ennek a fájdalmas procedúrának az Istentől rendelt eszköze a törvény. Pál világossá tette, hogy a törvény a bűn felismeréséért adatott (Róma 3:20): a törvény iránti engedetlenségünk mutatja meg, mennyire mély a bűn problémája, és mennyire tehetetlenek vagyunk önmagunkban (Róma 7:7-24).

A harmadik megszólaló kerubnak emberarca van. Ebben a nemzedékben mutatkozott meg igazán, milyen is valójában az ember, mennyire (nem) képes alávetni magát Isten kormányzatának. Bár a zsidók esküt tettek a Sinai-hegynél, hogy Isten minden parancsolatát maradéktalanul megtartják, sőt esküjüket néhány évtizeddel később Kánaán földjén is megújították, történelmük mégis teljes kudarcukat igazolta:

„Akkor most mi a helyzet? Különbek vagyunk? Semmiképpen sem! Már korábban kimondtuk az ítéletet, hogy zsidók és görögök mindnyájan bűn alatt vannak, amint meg van írva: Nincs egy igaz sem, nincs, aki megértse, nincs, aki keresse Istent. Mindnyájan elhajlottak, valamennyien haszontalanokká lettek. Nincs, aki jót tegyen, nincs egyetlenegy sem… Tudjuk pedig, hogy amit a törvény mond, azoknak mondja, akik a törvény alatt vannak, hogy minden száj megnémuljon, és az egész világ Isten ítélete alá kerüljön.”Róma 3:9-12,19

Talán a törvény idején élő hívők rosszabbak voltak a többieknél? Egyáltalán nem. De a törvény világosságában – amely magas mércét állított eléjük – megmutatkozott esendőségük, és nyilvánvalóvá vált, hogy szükség van valakire, aki megszabadítja az embert a bűnből. Bár a test szerinti zsidók többsége soha nem látott túl a szabályok rendszerén, mégis akadtak olyanok, akik felismerték lelki ínségüket, és hitüket nem saját jó cselekedeteikbe, hanem a megígért Megváltóba vetették, akire az egész áldozati rendszer előremutatott.

A fekete ló a halált és a gyászt jelképezi. Pál apostol az egész ószövetségi rendszert, azon belül is a Tízparancsolatot a halál kőbe vésett szolgálatának,ill. a kárhoztatás szolgálatának nevezi (2Korinthus 3:7,9). Bár a törvény szent, igaz és jó, nem tud segíteni rajtunk: csak azt képes megmutatni, hogy cselekedeteink alapján nem vagyunk alkalmasak az örök életre (Róma 7:12-13).

A lovas kezében lévő mérleg a törvény elítélő szolgálatát jelképezi. A zsidók félreértették a törvényt, és úgy gondolták, hogy ennek megtartása által örök életet nyerhetnek. Sokkal jobban bíztak saját képességeikben, mint Isten kegyelmében. A búzáról és árpáról szóló kijelentés arra utal, hogy a tényleges lelki eledel – a tiszta tanítás – drága, vagyis nehezen hozzáférhető volt ebben a korban. Csak kevesen értették meg, mi a valódi jelentősége annak a világosságnak, amit Isten rájuk árasztott. A próféták szavait egyoldalúan magyarázták, és a bűnből való szabadulás helyett az ellenséges népeken való felülkerekedés került figyelmük előterébe. Ez a gondolkodás annyira beléjük ivódott, hogy Jézus tanítványai még Mesterük halála után is csak nehezen tudták ezt az eszmét feladni!

„De az olajat és a bort ne bántsd!” E nemzedékben mégis volt egy kivétel: egy ember, aki nem cselekedett hamisságot, és akinek a szájában nem volt álnokság (Ézsaiás 53:9)! Ez az emberi élet tökéletesen eleget tett a törvény előírásainak. Az olaj a Szent Lélek szimbóluma, a bor pedig a vér, azaz az élet jelképe. Jézus Szent Lélekkel teljes élete volt az egyetlen emberi élet, amelyben a törvény nem talált kivetnivalót!

„És amikor emberi formában volt, megalázta magát, engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthaláláig.”Filippi 2:8

A harmadik pecsét nemzedékében – a zsidó nép által – Isten feltárta az ember problémáját. A törvény szövetségével rámutatott, hogy az ember minden buzgósága és odaadása ellenére sem képes összhangban maradni Isten tökéletes kormányzatával. Csupán egyetlen emberi élet van, amely megfelel a törvény kívánalmainak, és összhangban van Istennel: Jézus Krisztus élete. A Megváltó győzelme a Sátán vádjaira adott első érdemi válasz, amely megmutatta, hogy van szabadulás az ember számára a bűn fogságából.

4. pecsét – Pünkösdtől a feudalizmus végéig

„Amikor felnyitotta a negyedik pecsétet, hallottam a negyedik élőlény szavát, amely ezt mondta: Jöjj! És láttam, íme, egy fakó ló, és a rajta ülőnek neve halál, és a pokol követte őt, és hatalom adatott nekik a föld negyedrészén, hogy öljenek fegyverrel, éhséggel, halállal és a föld fenevadai által.”Jelenések 6:7-8

Miután Jézus felment a mennybe, kitöltötte Szent Lelkét, és ezzel egy új fejezetet nyitott a világtörténelemben. Pünkösd nem csupán a keresztény Egyház születésének napja volt. Megvalósult a megváltás ígérete, és emberek első ízben részesültek abból a győztes életből, amelyet a Megváltó megharcolt értük. Jézus ajándéka tökéletes megoldást biztosított az ember problémájára:

„Nincs tehát már semmi kárhoztatásuk azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak, mert az élet lelkének törvénye Jézus Krisztusban megszabadított téged a bűn és a halál törvényétől. Mert ami a törvénynek lehetetlen volt, mivel erőtlen volt a test miatt, azt tette meg Isten, amikor a bűn miatt elküldte az ő Fiát a bűnös testhez hasonló formában, és elítélte a bűnt a testben, hogy a törvény igazsága beteljesüljön bennünk, akik nem test szerint járunk, hanem a Lélek szerint.”Róma 8:1-4

A Vigasztaló eljövetelével soha nem látott világosság áradt a világra. Isten Királysága a szívekbe költözött, és megmutatta, hogy a kegyelem ereje hogyan képes egészen megváltoztatni az emberi életeket. Az egész világegyetem feszülten várta, hogyan érik be Krisztus uralkodásának békességes gyümölcse az Egyházban; ez azonban sajnos nem történt meg…

A kereszténység nagyon hamar célt tévesztett. Pál apostol – pár évtizeddel az Egyház létrejötte után – kijelentette, hogy a törvénytiprás alattomos műve már munkálkodik közöttük, amely végül nagy hitehagyáshoz fog vezetni (2Thesszalonika 2:3,7). Arra is rávilágított, hogy az egyház már az ő idejében kezdett hamis testvérek befolyása alá kerülni, akik eltorzítják az evangéliumot (Galata 2:4; 1:6-8). Bár az apostol egész életében ellene állt ennek az áradatnak, tudta, hogy az végül az egész kereszténységet el fogja sodorni (Apostolok cselekedetei 20:29-30).

Péter apostol ugyanerre figyelmeztette hívő testvéreit, amikor előrevetítette az egyház történelmének szomorú folytatását:

„De voltak hamis próféták is a nép között, ahogyan köztetek is lesznek hamis tanítók, akik veszedelmes eretnekségeket fognak becsempészni, és megtagadva az Urat, aki megváltotta őket, magukra gyors pusztulást hoznak. Sokan követik őket kicsapongásaikban, akik miatt káromolni fogják az igazság útját, titeket pedig kapzsiságukban kitalált beszédekkel becsapnak majd, de már régóta készen várja őket az ítélet, és kárhozatuk nem késik.”2Péter 2:1-3

A negyedik pecsétben bemutatott fakó ló a hitehagyó kereszténység jelképe. A ló színe – az előzőekkel ellentétben – természetellenes, zöldes-sárga; leginkább egy oszlásnak indult tetemre emlékeztet. A kereszténység, amely az Istentől származó új élet vallásaként indult, halálos pestissé vált a világ számára. Bár szavaival továbbra is Krisztust hirdette, a Lélek közvetlen kormányzását egyre inkább kiszorította az emberi szabályozás ormótlan méreteket öltő rendszere. Ez a rendszer a IV. században, Nagy Konstantin jóvoltából végül intézményes jelleget is öltött; így jött létre a Katolikus Egyház, a hitehagyás e mamutszervezete.

Az intézményes kereszténység lett a törvényszegés titkának megtestesítője. Míg az Isten ujjával kőbe vésett Tízparancsolatot vakmerően felülbírálta (Dániel 7:25), az emberek lelkiismeretét önkényes egyházi szabályok ezreivel kötözte meg. Jézus tiszta evangéliumát – mely felszabadítja az emberek lelkiismeretét – vallásos pótcselekvésekkel cserélte fel, amelyek az emberi erőfeszítésekre helyezik a hangsúlyt. Így ahelyett, hogy a keresztények Jézus győztes életét élték volna, a bűnökkel folytatott kilátástalan harc az önvád és önmarcangolás útvesztőjébe vitte őket, egészen a végső elkeseredésig.

A lovon ülő lovas maga a halál, melyet a pokol(vagy más fordítás szerint a sír) követ. A hitehagyó egyház üzenete – mely az emberek lelkiismeretét ismét a szabályok uralma alá veti – lelki halált eredményez. Ahogy az ószövetségi törvény sem képes életet adni, úgy bármilyen erkölcsi szabályrendszer – még ha a legszebb jézusi tanításokra épül is – csak egy dologra képes: visszajelzi az ember romlottságát és elégtelenségét, és halálra ítéli a bűnöst. A hamis evangélium épp ezért olyan veszedelmes: bár megoldást kínál a bűn problémájára, valójában a bűn uralma alatt tartja, és végül teljes reménytelenségbe taszítja az embert (Róma 7:8-11).

Mindez még tragikusabb annak fényében, hogy a kereszténység olyan mértékű világosság letéteményese lett, amely minden eddigit felülmúlt. Isten nemcsak az Ő beszédeit bízta rájuk, hanem az élő megoldást is: Jézus Krisztus életadó Lélekké vált a benne hívők számára, hogy megszabadítsa őket a bűn fogságából! Az intézményesedett kereszténység azonban elvetette ezt a világosságot, és egy olyan hamisítványt tett magáévá, amely az embert a biztos halálba vezeti.

A lovas tevékenysége a Föld negyedrészére terjedt ki, ami a középkori egyház befolyása alatt álló terület – vagyis Európa. Az intézményes kereszténység leginkább ezen a kontinensen tudta kifejteni pusztító tevékenységét, ahol hosszú uralmát a XVIII. század végi francia forradalom törte meg. A középkori egyház a prófécia szerint legalább négyféle módon járult hozzá az emberiség romlásához:

• ölt fegyverrel,
• éhséggel,
• halállal,
• és a Föld fenevadai által.

A fegyver a próféciákban a kimondott szó, vagy a tanítás jelképe. A hitehagyó egyház átkos munkájának egyik leghatékonyabb eszköze a hamis tanítás volt, mellyel az embereket elzárta az élet forrásától, Jézus Krisztustól, és a kegyelem erejétől.

Emellett a papság lelkileg is éheztette a köznépet, ugyanis nem adta kezükbe Isten Igéjét, a miséket pedig számukra érthetetlen nyelven, latinul tartották. A középkorban a Biblia tiltólistán volt; birtoklása halálbüntetést vont maga után!

Azok ellen, akik valahogy mégis hozzájutottak a világosság egy-egy kicsiny sugarához, kegyetlen üldözést indított. Anatémát – átkot, és az örök halál ítéletét – mondott az „eretnekekre”, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy lelkiismeretük szerint imádják Istent, nem pedig a római egyház diktálása szerint. Az egyházi inkvizíció állandó rettegésben tartotta az embereket, és nagyon sok jóérzésű ember megbotránkozásához vezetett.

Az egyház – hatalma érvényesítéséhez – a világi hatalmasságokat (királyokat és hadseregeiket) is igénybe vette (Dániel könyve 7. és 8. fejezete ezeket az erőket mutatja be vadállatként). A történelem feljegyzései tanúskodnak a hamis kereszténység rémtetteiről, és arról a könyörtelen háborúról, amelyet évszázadokon át folytatott azok ellen, akik hűségesek kívántak maradni Istenhez.

A trón előtt megszólaló negyedik kerub a repülő sashoz hasonlított. Istennek ebben a korban is voltak hűséges gyermekei, de legtöbbjük nem az intézményes egyházhoz tartozott. A repülő sas képe az üldözött és menekülő egyházra utal, ahogy azt Jelenések 12:14-ben látjuk. [Erre a képre egy későbbi tanulmányban térünk ki részletesen.] Azok, akik Istenhez ragaszkodtak, és szívükön viselték az Ő művének kibontakozását, hosszú évszázadokon át számkivetettségben éltek, és sokszor életükkel fizettek hitük megvallásáért. Bár a középkori történetírás igyekezett befeketíteni jellemüket, az ítéletben Jézus saját tulajdonának ismeri el őket.

A negyedik pecsét a keresztény egyház történelméről szól. A leírás dermesztő, mégis híven tükrözi az elkeserítő valóságot: a kereszténység hamar vakvágányra tért, és még sűrűbb sötétségbe rántotta magával az emberiséget. A hitehagyó egyház valójában Sátán leghatékonyabb eszközévé vált, amely által az embereket uralma alatt tarthatta, és Isten gyermekeit megfoszthatta a Krisztusban való élet kiváltságaitól. Az elnyomás és üldözés hosszú évszázadainak azonban Isten határt szabott, és gondoskodott róla, hogy a világosság újra, sőt még teljesebben felragyoghasson, és az egész Föld beteljen dicsőségével.