A XVI. századi reformáció, amely nyitott Bibliát kínált az embereknek, bebocsátást kért Európa minden országába. Egyes nemzetek örömmel fogadták, és a menny ajándékának tekintették. Más országokban a pápaságnak nagyrészt sikerült meggátolni bejutását. Ezekből az országokból a Biblia világosságát és felemelő befolyását csaknem teljesen kizárták. Az egyik országban, ahova bejutott ugyan a világosság, a sötétség nem fogadta be. Az igazság és a tévelygés századokon át harcolt az uralomért. Végül a gonoszság győzött, és az emberek elvetették a menny igazságát. „Ez pedig a kárhoztatás, hogy a világosság e világra jött, és az emberek inkább szerették a sötétséget, mint a világosságot.” (Jn. 3:19) E nemzetnek aratnia kellett a maga választotta út következményeit. Isten visszavonta Lelkének fékező erejét attól a néptől, amely semmibe vette kegyelmi ajándékát. A gonoszság beérhetett. És az egész világ látta, mi a következménye annak, ha az igazságot szántszándékkal elvetik.A Biblia elleni harc, amely Franciaországban hosszú századokon át folyt, a francia forradalom jeleneteiben tetőzött. Ez az iszonyú robbanás azonban Róma Szentírást elhallgattató politikájának törvényszerű következménye volt. A világ tanúja volt a pápai politika érvényesítésének, amely azt szemléltette, hogy több mint ezer éven át mit akart az egyház a tanításaival elérniA próféták megjövendölték, hogy a pápaság uralma alatt a Szentírás be lesz tiltva. A Jelenések könyvének írója kinyilatkoztatta azt is, hogy milyen iszonyatos következményekkel fog járni – különösen Franciaországban – a „bűn emberének” uralma. Isten angyala ezt mondta: „A szent várost tapodják negyvenkét hónapig. És adom az én két tanúbizonyságomnak, hogy prófétáljanak gyászruhákba öltözve, ezerkétszázhatvan napig... És amikor elvégezik az ő bizonyságtételüket, a mélységből feljövő fenevad hadakozik ellenük, és legyőzi őket, és megöli őket. És az ő holttesteik feküsznek ama nagy városnak utcáin, amely lélek szerint Sodornának és Egyiptomnak hivatik, ahol a mi Urunk is megfeszíttetett... És a földnek lakosai örülnek és örvendeznek rajtuk, és ajándékokat küldenek egymásnak; mivelhogy e két próféta gyötörte a földnek lakosait. De három és fél nap múlva életnek lelke adaték Istentől őbeléjük, és lábaikra állának; és nagy félelem esék azokra, akik őket nézik vala.” (Jel. 11:2–3, 7–8, 10–11)Az itt említett két időszak – a „negyvenkét hónap” és az „ezerkétszázhatvan nap” – egy és ugyanaz. Mindkettő azt az időt jelenti, amely alatt Krisztus egyháza Róma elnyomásától szenvedni fog. A pápai fennhatóság 1260 éve i. sz. 538-ban kezdődött, és így 1798-ban ért véget. Egy francia katonai egység megszállta Rómát, és fogságba ejtette a pápát, aki aztán a számkivetésben meghalt. Jóllehet nemsokára új pápát választottak, de a pápai hierarchia azóta sem tudta előbbi hatalmát gyakorolni.
Az egyház üldöztetése nem tartott az 1260 éves időszak végéig. Isten irgalmas volt népéhez, és megrövidítette a súlyos megpróbáltatás idejét. Amikor a Megváltó megjövendölte az egyház „nagy nyomorúság”-át, ezt mondta: „Ha azok a napok meg nem rövidíttetnének, egyetlen ember sem menekülhetne meg; de a választottakért megrövidíttetnek majd azok a napok.” (Mt. 24:22) A reformáció hatására az üldözés már 1798 előtt véget ért. A két tanúról még ezt is mondja a próféta: „Ezek az a két olajfa és a két gyertyatartó, amelyek a földnek Istene előtt állanak”. „Az én lábamnak szövétneke – mondja a zsoltáríró – a Te igéd, és ösvényemnek világossága.” (Jel. 11:4; Zsolt. 119:105) A két tanúbizonyság az ó- és újtestamentumi Szentírást jelképezi. Mindkettő nagy súllyal tesz bizonyságot Isten törvényének eredetéről és örökérvényűségéről. Mindkettő tanúsítja a megváltás tervét is. Az ótestamentumi előképek, áldozatok és próféciák előremutatnak az eljövendő Megváltóra. Az Újtestamentum evangéliumai és apostoli levelei hírt adnak arról a Megváltóról, aki pontosan úgy jött el, ahogy az előképek és a próféciák előre jelezték
„Prófétáljanak, gyászruhákba öltözve, ezerkétszázhatvan napig.” Ennek az időszaknak nagyobb részében Isten tanúbizonyságai az ismeretlenség homályában maradtak. A pápai hatalom el akarta rejteni a nép elől az Igazság Igéjét, és hamis tanúkkal cáfoltatta meg bizonyságtevését. Amikor a vallási és világi hatóság betiltotta a Bibliát; amikor igazságait kiforgatták, és mindent megtettek, amit csak ember és démon megtehet, hogy a nép figyelmét eltereljék róla; amikor azokat, akik hirdetni merték szent igazságait, hitükért üldözték, elárulták, kínozták, börtönbe vetették, vértanúvá tették, vagy arra kényszerítették, hogy fellegvárakban és a föld barlangjaiban és üregeiben keressenek menedéket – akkor a hű tanúbizonyságok gyászruhában prófétáltak. De a bizonyságtevés az 1260 éves időszak alatt sem szűnt meg. Voltak a legsötétebb időkben is hűséges emberek, akik szerették Isten szavát, és féltették becsületét. E hű szolgák bölcsességet, erőt és képességet kaptak Isten igazságának hirdetéséhez. „És ha valaki akar nékik ártani, tűz származik az ő szájukból, amely megöli az ő ellenségeiket; és ha valaki akar nékik ártani, úgy kell annak megöletni.” (Jel. 11:5) Az ember nem tiporhatja sárba Isten szavát büntetlenül. A Jelenések könyvének záró fejezetéből megtudhatjuk, mit jelent ez a félelmetes ítélet: „Bizonyságot teszek pedig mindenkinek, aki e könyv prófétálásának beszédeit hallja: Hogy ha valaki ezekhez hozzátesz, e könyvben megírt csapásokat veti Isten arra; és ha valaki elvesz e prófétálás könyvének beszédeiből, az Isten annak részét eltörli az élet könyvéből, és a szent városból, és azokból, amik e könyvben megírattak.” (Jel. 22:18–19) Ilyen figyelmeztetésekkel óvja Isten az embert attól, hogy bármit is változtasson kinyilatkoztatásain és parancsain. E komoly intések azoknak szólnak, akik befolyásukkal arra késztetnek embereket, hogy Isten törvényét könnyen vegyék. Ezekkel meg akarja félemlíteni azokat, akik tiszteletlenül kijelentik: nem sokat számít, hogy engedelmeskednek-e Isten törvényének, vagy nem. Félelmes felelősséget vesznek magukra azok az emberek, akik saját nézeteiket Isten kinyilatkoztatásai fölé emelik; akik a Szentírás világos kijelentéseit saját érdekeiknek vagy a világ igényeinek megfelelően értelmezik. Az írott Ige, Isten törvénye megméri minden ember jellemét, és mindenkit elítél, aki e tévedhetetlen próba mérlegén könnyűnek bizonyul.
„Mikor elvégzik az ő bizonyságtételüket.” A két tanúbizonyság gyászruhában való prédikálásának ideje 1798-ban ért véget. Amikor közeledett homályban végzett munkálkodásuk vége, „a mélységből feljövő fenevad”-dal jelképezett hatalom háborút indított ellenük. Európa számos országában az egyházon és az államon uralkodó hatalmasságokat évszázadokon át Sátán irányította a pápaság közvetítésével. Itt azonban a sátáni hatalom új megjelenési formáját látjuk. Róma a Biblia iránti tisztelet ürügyén azt a politikát folytatta, hogy a Bibliát egy ismeretlen nyelv börtönébe zárta, és elrejtette az emberek elől. Róma uralkodása alatt a tanúbizonyságok „gyászruhába öltözve” prófétáltak. De támadt egy másik hatalom – a „mélységből feljövő fenevad” –, hogy nyílt, nevén nevezett háborút indítson Isten szava ellen. „Ama nagy város”, amelynek utcáin a tanúbizonyságokat megölték, és ahol holttestük feküdt, „lélek szerint” Egyiptom. A bibliai történelemben jelentkező nemzetek közül a legvakmerőbben Egyiptom tagadta az élő Isten létezését, és szállt szembe parancsaival. Egy uralkodó sem mert Egyiptom királyánál nyíltabban és fölényesebben fellázadni a menny tekintélye ellen. Amikor Mózes az Úr nevében átadta az üzenetet, a fáraó kevélyen válaszolt: „Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak, és elbocsássam az Izraelt? Nem ismerem az Urat, és nem is bocsátom el Izraelt.” (II. Móz. 5:2) Ez istentagadás. Az Egyiptommal jelképezett nemzet hasonlóképpen megtagadta az élő Isten kívánalmait, és hasonló hitetlen és kihívó magatartást tanúsított. „Ama nagy város”-t „lélek szerint” Sodomához is hasonlítja a próféta. Sodorna törvényrontó romlottsága különösképpen erkölcstelenségében mutatkozott meg. Ez a bűn annak a nemzetnek is kiemelkedő jellemvonása volt, amelyre ráillik e szentírási minősítés.A próféta szavai szerint tehát nem sokkal 1798 előtt olyan sátáni eredetű és jellegű erők támadnak, amelyek harcot indítanak a Biblia ellen. Abban az országban, ahol Isten két tanújának bizonyságtevését elnémítják, megmutatkozik a fáraó istentagadása és Sodorna erkölcstelensége.
Ez a prófécia egészen pontosan és nyilvánvalóan teljesedett be Franciaország történelmében. Az 1793-as forradalom idején „a világ első ízben hallotta, hogy civilizált körülmények között született és nevelkedett emberek egy csoportja, akik – Európa egyik legkiválóbb nemzetét kormányozzák, egyesülten emeli fel hangját a legnagyobb igazság ellen, amit ember kaphat, és egyhangúlag megtagadja az Isten hitét és imádatát”. „Franciaország az egyetlen nemzet a földön, amelyről hiteles feljegyzés maradt fenn, hogy mint nemzet emelte fel kezét a világegyetem Teremtője elleni nyílt lázadásban. Sok istenkáromló, sok hitetlen élt már, és él most is Angliában, Németországban, Spanyolországban és máshol, de Franciaország egyedül áll a világtörténelemben, mint egyetlen állam, ahol a Törvényhozó Nemzetgyűlés kijelentette, hogy nincs Isten, és ahol a főváros egész lakossága, ill. a nemzet túlnyomó többsége mindenfelé, nők és férfiak egyaránt táncoltak és énekeltek örömükben a nyilatkozatot hallva.” Franciaország ugyanazokat a jellegzetességeket mutatta, amelyek különösen jellemezték Sodomát. A forradalom alatt ugyanolyan erkölcsi hanyatlás és korrupció nyilvánult meg, mint ami a síkság városainak ítéletét kihívta. A történész úgy mutatja be Franciaország istentagadását és szabadosságát, ahogy arról a prófécia jövendölt: „A vallást támadó törvényekhez szorosan kapcsolódott az, amelyik a házasságot – a legszentebb köteléket, ami embereket összeköthet, és amelynek tartósságától függ a társadalom szilárdsága – egy polgári szerződés szintjére szállította le, melyet bármelyik két ember tetszése szerint megköthet és felbonthat... Ha maguk az ördögök láttak volna munkához, hogy megkeressék azt a módszert, amivel minden, ami a család életében tiszteletreméltó, kellemes és maradandó, a leghatékonyabban elpusztítható, úgy, hogy ugyanakkor azt is biztosítsák, hogy a kár, amit okozni fognak nemzedékről nemzedékre megmaradjon, nem találhattak volna hatékonyabb tervet, mint a házasság lealacsonyítását... A szellemes megjegyzéseiről híres színésznő, Sophie Arnoul a köztársasági házasságot a »bálványimádás szentségének« nevezte.”
„Ahol a mi Urunk is megfeszíttetett.” Franciaország a próféciának ezt a részét is betöltötte. Egy országban sem gyűlölték jobban Krisztust, mint itt. Egy országban sem ütközött az igazság elkeseredettebb és kegyetlenebb ellenállásba. Az üldözéssel, amellyel Franciaország az evangélium hitvallóit büntette, Krisztust tanítványai személyében feszítette meg. Századról századra hullt a szentek vére. Miközben a valdensek életüket áldozták Piedmont hegyén „az Isten beszédéért és a Jézus Krisztus bizonyságtételéért”, testvéreik, a francia albigensek hasonló bizonyságot tettek az igazságról. A reformáció idején az igazság híveit iszonyú kínzások közepette ölték meg. Királyok és nemesek, előkelő nők és törékeny leányok, a nemzet büszkeségei kíváncsian nézték végig Jézus mártírjainak gyötrelmét. A bátor hugenották az emberi szív legszentebb jogaiért vívott kemény csatákban ontották vérüket. A protestánsokat törvényen kívül helyezték, díjat tűztek ki fejükre, és üldözték őket, mint a vadállatokat.
Az „egyház a pusztában”, az ősi kereszténységnek az a néhány folytatója, akik a XVIII. században Franciaország déli hegységeiben rejtőzve éltek, még ápolták atyáik hitét. Ha éjnek idején a hegyoldalon vagy elhagyott mocsarakban össze mertek gyűlni, dragonyosok rontottak rájuk és életfogytiglani gályarabságba hurcolták őket. A franciák legtisztább, legcsiszoltabb és legértelmesebb emberei iszonyú kínzások közepette tolvajok és gyilkosok között voltak láncra verve. Másokkal irgalmasabban bántak. Hidegvérrel lelőtték a fegyvertelen, tehetetlenül térdre hulló imádkozókat. Elaggott férfiak, védtelen nők és ártatlan gyermekek százai maradtak holtan a földön összejövetelük helyén. A hegyoldalon vagy az erdőben, a szokásos gyülekezési helyeken „minden negyedik lépésnél a gyepen tetemek, a fákon akasztott emberek voltak”. Az a vidék, amelyet letarolt a kard, a bárd, a máglya, „egy hatalmas sivár pusztasággá alakult”. „Ezek a rémtettek nem... sötét korszakban játszódtak, hanem XIV. Lajos fényes korszakában – akkor, amikor a tudomány és az irodalom virágzott. Az udvar és a főváros hittudósai tanult, ékesszóló férfiak voltak, és szerfelett tetszelegtek a szelídség és a szeretet ajándékának látszatával.”De a sötét bűntettek sorában a legsötétebb, a szörnyű századok ördögi tettei között a legiszonyatosabb a Szent Bertalan-éji vérfürdő volt. A világ még ma is borzadva gondol e mérhetetlenül gyáva és kegyetlen mészárlásra. Franciaország királya katolikus papok és főpapok unszolására beleegyezett ebbe a rettenetes cselekménybe. Az éj közepén harangkongatással adtak jelt az öldöklésre. Az otthonukban csendesen alvó protestánsok ezreit, akik bíztak királyuk becsületszavában, minden figyelmeztetés nélkül kihurcolták, és hidegvérrel lemészárolták
Miként Krisztus láthatatlan vezérként vezette ki népét az egyiptomi szolgaságból, úgy állt Sátán ebben a kegyetlen munkában, a mártírok számának megsokszorozásában láthatatlanul alattvalói élén. Párizsban hét napig tartott az öldöklés. Az első három napon elképzelhetetlen dühvel. A vérfürdő nemcsak a fővárosra korlátozódott, hanem a király külön rendeletére kiterjedt minden olyan tartományra és városra is, ahol protestánsok éltek. Az öldöklők nem voltak tekintettel sem korra, sem nemre. Nem kímélték sem az ártatlan csecsemőt, sem az ősz öreget. Nemest és parasztot, időst és fiatalt, anyát és gyermeket együtt mészároltak le. Az öldöklés két hónapig tartott Franciaország-szerte. Az ország színe javából hetvenezren pusztultak el.„Amikor a mészárlás híre eljutott Rómába, a pápa ujjongása nem ismert határt. Szíve kívánsága teljesült, így most IX. Károly volt a legkedvesebb gyermeke. Róma visszhangzott az örömkiáltásoktól. Lorraine kardinálisa a hírhozót ezer koronával jutalmazta. Az Angyalvár ágyúiból tisztelgő lövés dördült el. Harangok zúgtak minden templomtoronyból; örömtüzek változtatták nappallá az éjszakát, és XIII. Gergely a kardinálisok és más egyházi méltóságok kíséretében hosszú menetben vonult a Szent Lajos-templomba, ahol Lorraine kardinálisa Te Deumot énekelt. A Franciaországban haldokló tömeg kiáltása harmonizált a római udvarban felhangzó énekkel. A mészárlás emlékére érmét is vertek, és a Vatikánban még mindig látható három Vasari-freskó, amelyek az admirális lerohanását, a mészárlás cselszövését megtanácskozó királyt és magát a vérfürdőt ábrázolják. A pápa sietett kifejezni Károlynak háláját, és hűséges szolgálataiért az Aranyrózsa Renddel jutalmazta, Róma szószékeiről pedig ékesszóló papok ünnepelték Károlyt, Katalint és a Giune-öket, mint a pápai egyház újra-alapítóit.
Ugyanaz a mesterelme nyilvánult meg a forradalom idején, amelyik a Szent Bertalan-éji mészárlást ihlette. Jézus Krisztust csalónak nyilvánították és felhangzott a francia istentagadók kiáltása: »Pusztítsd el a nyomorultat«, Krisztust értve ezen. Égbekiáltó istenkáromlás és förtelmes gonoszság járt kéz a kézben, és a legközönségesebb embereket, a bűn és kegyetlenség legelvetemültebb gaztetteit magasztalták fel leginkább. Mindezzel a legnagyobb hódolatot fejezték ki Sátán iránt, míg Krisztust a maga igazságos, tiszta, önzetlenül szerető jellemével megfeszítették.”„A mélységből feljövő fenevad hadakozik ellenük, és legyőzi őket és megöli őket.” Azok az erők, amelyek Franciaországban a forradalom alatt hatalomra jutottak, olyan harcot indítottak Isten és szent Igéje ellen, amilyet a világ addig még nem látott. Isten imádatát a nemzetgyűlés megtiltotta. A Bibliákat összeszedték, és a gúny minden lehetséges kifejezése közepette nyilvánosan elégették. Isten törvényét a sárba taposták. A bibliai szertatásokat eltörölték. A heti nyugalomnapot megszüntették, és helyette minden tizedik napon Istent káromolva tivornyáztak. Tilos volt keresztelni és úrvacsorát osztani. A temetőkön jól láthatóan kiplakátozták, hogy a halál örökké tartó alvás. Isten félelméről azt mondták, hogy olyan messze van a bölcsesség kezdetétől, hogy az már a butaság kezdete. Minden vallásos szertartást betiltottak. „Párizs püspökét is elővezették, hogy eljátssza a főszerepet a legarcátlanabb, legbotrányosabb előadásban, amelyet valaha is egy nemzet képviselői előtt játszottak... Szabályos körmenetben vonult a konvent elé, ahol kijelentette, hogy a vallás, amelyet oly sok éven át tanított, papi mesterkedés volt és nem bír alapokkal sem történelmileg, sem szent igazságok tekintetében. Ünnepélyesen, határozottan megtagadta annak az Istennek a létezését, akinek az imádatára korábban felszentelték, a jövőre nézve pedig elkötelezte magát a szabadság, egyenlőség, erény és erkölcs tisztelete mellett. Miután az asztalra tette püspöki jelvényeit a konvent elnökének testvéri ölelésében részesült. Több hitehagyó pap követte a főpap példáját.” } „És a földnek lakosai örülnek és örvendeznek rajtuk, és ajándékokat küldenek egymásnak; mivelhogy e két próféta gyötörte a földnek lakosait.” A hitetlen Franciaország elnémította Isten két tanúbizonyságának feddő hangját. Az igazság beszéde holtan hevert az utcákon, és azok, akik gyűlölték Isten törvényének korlátozásait és előírásait, ujjongtak. Emberek nyíltan megtagadták a menny Királyát. Az egykori bűnösökhöz hasonlóan kiáltották: „Mint tudhatná ezt az Isten, s van-é a Magasságosban értelem?” (Zsolt. 73:11) Az új rend egyik papja szinte hihetetlen istenkáromló merészséggel így szól: „Isten, ha létezel, állj bosszút a neveden esett sérelemért. Én dacolok veled! Hallgatsz? Nem mered szórni villámaidat! Ki fog ezek után hinni a létezésedben?” Micsoda visszhangja ez a fáraó kevélységének: „Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak? Nem ismerem az Urat!” (II. Móz. 5:2)
„Azt monda a balgatag az él szívében: Nincs Isten” (Zsolt. 14:1). Az Úr pedig így szól az igazság megrontóiról: „Esztelenségük nyilvánvaló lesz mindenek előtt” (II. Tim. 3:9). Röviddel azután, hogy megtagadta az élő Isten imádatát, „a magasságosét és felségesét, aki örökké lakozik”, Franciaország lealacsonyító bálványimádásba süllyedt azáltal, hogy az ész istenét imádta egy feslett nő személyében. És mindez a nemzetgyűlés előtt, a legmagasabb polgári és törvényhozói tekintélyek részérői történt. A történész így emlékezik: „Ezeknek az őrült időknek az egyik ceremóniája példa nélkül áll a maga abszurditással párosult istentelenségében. A konvent ajtajait kitárták egy zenekar előtt, melyet a törvényhatósági testület tagjai követtek ünnepélyes menetben, egy szabadságot dicsőítő éneket énekelve kísérték a jövő imádatának tárgyát, egy lepellel takart nőt, akit ők az ész istennőjének neveztek. Középre vitték, ünnepélyesen leleplezték és az elnök jobb oldalára állították. Ekkor ismerte fel a tömeg, hogy az illető az opera egyik táncosnője. Ennek a személynek, aki legtökéletesebb megtestesítője volt annak az észnek, amit ők imádtak, Franciaország nemzetgyűlése nyilvánosan hódolatát fejezte ki. Ez az istentelen és nevetséges színjáték bizonyos értelemben mintává vált, és az ész istennőjének beiktatását országszerte megismételték olyan helyeken, ahol a lakosság szeretett volna a forradalom nagyjaival egyenlőnek mutatkozni.” A szónok a következő szavakkal vezette be az ész imádatát: „A törvényerőre emelt fanatizmus elvesztette erősségeit, helyet adva az észnek. Elhagytuk templomait és más célra használjuk az épületeket. Ma hatalmas tömeg gyűlt össze gótikus íveik alatt, azért, hogy első ízben visszhangozza az igazság hangjait. A franciák igaz imádattal fognak ott hódolni, a szabadság és az ész imádatával. A köztársaság hadseregére fogunk esküdni, és elhagyjuk a holt bálványok imádatát az ész tiszteletéért – ami élő, és a teremtés mesterműve.”Amikor az istennőt behozták a konventbe, a szónok kézenfogta és a tömeghez fordulva így szólt: „Halandók, ne remegjetek többé annak az Istennek erőtlen villámaitól, akit csak félelmeitek teremtettek. Ne ismerjetek el más Istent, csak az észt! A legnemesebb és legtisztább formájában kínálom nektek. Ha mindenképp bálványokra van szükségetek, csak olyanoknak áldozzatok, mint ez itt... Térdre a szabadság fenséges szenátusa, az ész előtt!”
„Az istennőt, miután az elnök megölelte, egy pompás kocsira állították, majd az óriási tömeg közepett a Notre-Dame-hoz vitték, hogy elfoglalja az istenséget megillető helyet. Ott a főoltárra helyezték, ahol a jelenlevők imádatát fogadta.”„Röviddel ezután a Biblia nyilvános elégetése következett. A tömeg a törvényhatóság termébe ment »Éljen az ész!« kiáltásokkal, közben egy rúd végén félig elégetett könyvek maradványait vitte, közöttük az Ó- és Új szövetséget, amelyek »tűzben vezekeltek« – mint az elnök mondta – mindazért a bolondságért, amelynek elkövetésére az emberiséget rávették A papság visszaélései kezdték el azt a művet, amit az ateizmus fejezett be. Róma politikája teremtette meg azokat az állapotokat, amelyek siettették Franciaország katasztrófáját. Írók, a forradalom eseményeire utalva mondták, hogy ezekkel a szertelenségekkel a királyságot és az egyházat kell megterhelni. Hogy igazán méltányosak legyünk, valójában az egyházat kell megterhelni. A katolicizmus ellenszenvessé tette a reformációt az uralkodók előtt. A trón ellenségének, viszálykeltő tényezőnek tüntette fel, amely végzetesen befolyásolja a nemzet békéjét és harmóniáját. Róma szelleme irányította azt a kegyetlenkedést és sanyargatást, amelyet a király indított el. A Bibliával együtt járt a szabadság szelleme. Ahol az evangéliumot befogadták, ott az emberek felébredtek. Kezdték lerázni azokat a béklyókat, amelyek a tudatlanság, a bűn és a babona rabszolgaságában tartották őket. Emberként kezdtek gondolkozni és cselekedni. Az uralkodók látták ezt, és féltették önkényuralmukat.
Róma sietett felszítani féltékenységüket és aggodalmukat. A pápa 1525-ben ezt mondta Franciaország régensének: „Ez a téboly (a protestantizmus) nemcsak a vallást fogja összezavarni és megsemmisíteni, hanem az egész nemességet, minden méltóságot, törvényt, rendelkezést és rangot.” Néhány évvel később a pápai nuncius így figyelmeztette a királyt: „Vigyázzon felséged, nehogy megtévesszék! A protestánsok fel fogják forgatni a polgári rendet, csakúgy, mint a vallásit... A trón éppoly veszélyben van, mint az oltár... Az új vallás bevezetése szükségszerűen új kormányzat bevezetésével is jár.” És a teológusok megpróbálták befolyásolni az emberek előítéletét, amikor kijelentették, hogy a protestáns tanítás „újszerű és ostoba dolgokra csábítja az embereket; megfosztja a királyt alattvalóinak odaadó ragaszkodásától, és feldúlja mind az egyházat, mind az államot”. Így sikerült Rómának Franciaországot a reformáció ellen csatasorba állítani. „A királyság fennmaradása, a nemesség megvédése és a törvények fenntartása volt az, amiért az üldözés kardját Franciaországban először kihúzták hüvelyéből.”
Az ország urai nem is sejtették, hogy milyen végzetes következményei lesznek ennek a politikának. A Biblia tanításai plántálták volna az emberek gondolatvilágába és szívébe a jogosságot, a mértékletességet, az igazságot, a méltányosságot és a jóindulatot, amelyek a nemzet jólétének sarokpillérei. „Az igazság felmagasztalja a nemzetet.” Ezáltal „erősíttetik meg a királyi szék” (Pld. 14:34; 16:12). „Lesz az igazság műve békesség, és az igazság gyümölcse nyugalom és biztonság mindörökké.” (Ésa. 32:17) Aki engedelmeskedik Isten törvényének, az igazán tiszteli és betölti hazájának törvényeit is. Aki féli Istent, az tiszteletben tartja a hatalmát igazságosan és jogszerűen gyakorló királyt is. Franciaország betiltotta a Bibliát, és kiátkozta követőit. Elvhű és becsületes, jó eszű, jó erkölcsű emberek, akiknek volt bátorságuk ahhoz, hogy megvallják meggyőződésüket és hitüket; hogy szenvedjenek az igazságért, gályarabként gürcöltek, elpusztultak a máglyán, vagy a börtöncellákban. És ez századokon át tartott így. Ezrek és ezrek menekültek el, hogy védelmet találjanak; és ez a reformáció megindulása után kétszázötven évig folyt
„E hosszú időszak alatt alig volt olyan generáció Franciaországban, amely ne látta volna az evangélium követőit az üldözők őrült dühe elől menekülni. Az üldözöttek magukkal vitték tudásukat, iparukat és a rendet – ezekben rendszerint kiváltképp elöljártak –, hogy gazdagítsák azokat az országokat, amelyekben menedéket találtak. És amennyivel hozzájárultak más országok fellendüléséhez, annyival tették szegényebbé a sajátjukat. Ha mindaz, ami így kifolyt, Franciaországban marad, ha e háromszáz év alatt a száműzöttek szaktudásukkal saját hazájuk talaját művelik, ha e háromszáz év alatt ügyességükkel az ország iparát viszik előre, ha e háromszáz év alatt teremtő lángeszük és elemző képességük az ország irodalmát gazdagítja és tudását fejleszti, ha bölcsességüket tanácskozásaik irányításában használták volna, ha bátorságuk a csatákban, jogi érzékük a törvényalkotásban, a Biblia vallása pedig a nép értelmének erősítésében és lelkiismeretének formálásában jelentkezett volna, milyen dicsőség övezné korunkban Franciaországot! Micsoda nagyszerű, virágzó és boldog országgá – a nemzetek példaképévé – válhatott volna! {
De a vak és hajthatatlan fanatizmus elűzte földjéről az erkölcs minden tanítóját, a rend minden pártfogóját, a trón minden őszinte védelmezőjét. Azoknak, akik országukat a földön »híressé és dicsőségessé« tették volna, ezt mondta: »válasszátok, amelyiket akarjátok: a máglyát vagy a száműzetést!«. Végül teljes lett az állam romlása: nem volt már elfojtható lelkiismeret, máglyára vonszolható vallás, száműzhető hazaszeretet. És a szörnyű eredmény a forradalom volt, minden rémségével együtt.” „A hugenották elmenekülésével Franciaországban általános lett a hanyatlás. Virágzó iparvárosok sorvadtak el, termékeny területek vadonná lettek. Szellemi tompultság és erkölcsi hanyatlás követte a szokatlanul nagy fejlődés időszakát. Párizs egyetlen hatalmas szegényházzá vált. A becslések szerint a forradalom kitörésekor kétszázezer szegény igényelt segélyt a királytól. Egyedül a jezsuiták fejlődtek a hanyatló országban, és félelmetesen zsarnokoskodtak a templomok és iskolák, a börtönök és gályák felett.Az evangélium megoldotta volna Franciaországban a politikai és társadalmi problémákat. De Róma uralma alatt a nép elfelejtette azokat az áldott tanításokat, amelyeket a Megváltó az önfeláldozásról és önzetlen szeretetről adott. Felhagytak a mások javára való önmegtagadás gyakorlásával. A gazdagokat senki sem dorgálta meg a szegények sanyargatásáért, a szolgasorban sínylődő és nyomorgó szegényeken pedig senki sem segített. A gazdagok és hatalmasok önzése egyre nyilvánvalóbb és terhesebb lett. A kapzsi és tékozló nemesség századokon át kizsákmányolta a parasztokat. A gazdagok méltánytalanul bántak a szegényekkel, a szegények pedig gyűlölték a gazdagokat.
Számos tartományban csak a nemeseknek volt birtokuk, a dolgozó nép csak bérlő volt. Ki voltak szolgáltatva földesuruknak, és kénytelenek voltak teljesíteni emberfeletti követeléseiket. Az egyház és az állam fenntartásának terhe a közép- és az alsóbb osztályokra nehezedett. A papság és a polgári hatóságok súlyosan megadóztatták őket. „A nemesség kedvtelésére tekintettel volt a legfelsőbb törvény; a gazdálkodók és parasztok pedig éhezhettek zsarnokaik felől... A nép ki volt szolgáltatva a földesúr kizárólagos érdekeinek. A mezőgazdasági munkások életét szakadatlan robot és változatlan nyomorúság jellemezte. Panaszaikat – ha egyáltalán mertek panaszkodni – semmibe vették. A bíróság a parasztokkal szemben mindig a nemeseknek adott igazat. Közismert volt, hogy a bírákat meg lehet vesztegetni. Az arisztokrácia legcsekélyebb szeszélye is törvény volt, mert a rendszer egyetemesen megromlott. Az adóknak, amelyeket egyrészt a világi mágnások, másrészt a papok csikartak ki a köznéptől, fele sem jutott el a királyi vagy egyházi kincstárba; a többi részét önző kicsapongásokra herdálták el. S azok az emberek, akik polgártársaikat ily módon koldusbotra juttatták, adómentességet élveztek, és a törvény vagy a szokásjog alapján minden állami kinevezés megillette őket. A kiváltságos osztály százötvenezer embert számlált, és kielégítésükért embermilliókat kárhoztattak reménytelen és megalázó életre.
Az udvar belemerült a fényűzésbe és a tékozlásba. A nép és a hatalmasságok nem nagyon bíztak egymásban. Gyanú árnyékolta be a kormány minden intézkedését. Számítást és önzést sejtettek benne. Több mint fél évszázaddal a forradalom előtt a trónt XV. Lajos foglalta el, aki még abban a gonosz korban is kitűnt nemtörődömségével, léhaságával és érzékiségével. Az arisztokrácia romlott és kegyetlen, a nép pedig elszegényedett és tudatlan volt. Az államnak zavaros pénzügyei voltak, és a nép el volt keseredve. Nem kellett prófétai látás ahhoz a felismeréshez, hogy iszonyú zendülés áll a küszöbön. A tanácsadók figyelmeztetése ellenére a király szokásos válasza ez volt: „Próbáljátok meg a dolgokat addig működtetni, amíg valószínűség szerint tart az életem! Halálom után történhet bármi.” Hiábavaló volt a reform szükségességét hangoztatni. A király látta a gonoszságokat, de se bátorsága, se hatalma nem volt ahhoz, hogy megfékezze. Franciaország végzetét nagyon valóságosan tükrözte a király nemtörődöm és önző kijelentése: „Utánam az özönvíz!” Róma arra befolyásolta a királyokat és az uralkodó osztályokat – kihasználva féltékenységüket –, hogy a népet leigázottságban tartsák. Tudta jól, hogy az állam így meggyöngül. Ezzel az volt a célja, hogy mind a hatalmasságokat, mind a népet szolgaságban tartsa. Világosan látta, hogy az emberek rabszolgasorba döntéséhez a lelküket kell láncra verni; és a legbiztosabban úgy lehet megakadályozni a fogságból való menekülésüket, hogy a szabadságra alkalmatlanná teszi őket. Az erkölcsi lealacsonyodás ezerszer szörnyűbb volt, mint a Róma politikájával járó fizikai szenvedés. A Bibliától megfosztott, a szenteskedő, önző tanításokra szorítkozó nép tudatlanságba és babonába burkolózott, és erkölcstelenségbe süllyedt, olyannyira, hogy teljesen alkalmatlan volt az önkormányzatra. De mindennek a kimenetele merőben más lett, mint amit Róma célul tűzött ki. Erőfeszítései nyomán a tömegek nem a dogmák vak kiszolgálói, hanem hitetlenek és forradalmárok lettek. A katolicizmust – mint papi mesterkedést – megvetették. A papságra úgy tekintettek, mint egy őket elnyomó pártra. Róma istene volt az egyetlen isten, akit ismertek. Róma tanítása volt az egyetlen vallásuk. Kapzsiságát és kegyetlenségét a Biblia törvényszerű gyümölcseinek tartották, és nem kértek belőle. Róma hamis színben tüntette fel Isten jellemét, és eltorzította kívánalmait. Az emberek elvetették mind a Bibliát, mind Szerzőjét. Róma azt kívánta, hogy az emberek vakon higgyenek dogmáiban. Azt színlelte, hogy a Szentírás szentesítette e dogmákat. Ennek következményeként Voltaire és társai Isten Szavát teljes egészében félredobták, és a hitetlenség mérgét mindenütt elhintették. Róma vassarkával széttaposta a népet. És most a megalázott tömegek a zsarnokságtól visszarettenve leráztak minden korlátot. Elkeseredve a megtévesztésen, amelynek oly sokáig hódoltak, a hamissággal együtt az igazságot is elvetették és félreértve a szabadsághoz való jogot, a bűn rabszolgáit túlfűtötte a képzelt szabadság.
A forradalom kezdetén a király megengedte, hogy a nép képviselőinek száma meghaladja a nemesség és a papság képviselőinek együttes létszámát. A hatalom mérlege tehát a nép javára billent. A nép azonban nem volt felkészülve arra, hogy ezzel a hatalommal bölcsen és mértéktartóan éljen. Elhatározták, hogy az elszenvedett igazságtalanságok felszámolására újjászervezik a társadalmat. A meggyalázott tömegek lelke tele volt régóta halmozódó keserű emlékekkel. Úgy döntöttek, hogy erőszakkal változtatnak a már elviselhetetlenné vált gyötrelmes helyzeten, és bosszút állnak azokon, akiket szenvedésük forrásának tartottak. Az elnyomottak tettekké formálták azt a leckét, amelyet a zsarnokság idején tanultak, és elnyomóik elnyomóivá lettek. A szerencsétlen Franciaország learatta a maga vetette véres gyümölcsét. Borzasztó eredménye volt ez annak, hogy alávetette magát Róma mindent ellenőrző hatalmának. Ahol Franciaország a reformáció kezdetén a katolicizmus befolyására felállította az első máglyát, ott állította fel a forradalom az első nyaktilót. Pontosan azon a helyen, ahol a XVI. században a protestáns hit első mártírjait elégették, a XVIII. században ott hullt le a nyaktiló első áldozatainak feje. Azzal, hogy elvetette az evangéliumot, amely gyógyulást hozott volna neki, Franciaország utat nyitott a hitetlenségnek, romlásnak és pusztulásnak. Mikor az isteni törvény korlátozásait elvetették, nyilvánvalóvá vált, hogy az emberi törvények nem képesek megfékezni az emberi szenvedélyek áradatát, a nemzet lázadásba és anarchiába sodródott. A Biblia elleni harccal egy olyan korszak kezdődött, melyet a világtörténelem a „terror uralmaként” tart nyilván. A béke és a boldogság eltűnt az emberek otthonából és szívéből. Senki sem volt biztonságban. Aki ma még győző volt, azt másnap meggyanúsították és elítélték. Erőszak és erkölcstelenség uralkodott.
A király, a papság és a nemesség kénytelen volt elviselni egy felindult nép haragját. A nép bosszúszomját fokozta a király kivégzése. És azok, akik elrendelték megölését, nemsokára követték a vérpadon. Mindenkit ki akartak végezni, aki a forradalom ellenzésével gyanúsítható volt. A börtönök zsúfolásig megteltek. Egy ízben több mint kétszázezer embert tartottak fogva. Az ország városai iszonyatos jelenetekkel teltek meg. A forradalmárok egyik párt ja a másik ellen harcolt, Franciaország a dühtől és szenvedélyektől uralt tömegek hatalmas csataterévé vált. „Párizsban csődület csődületet követett, a polgárok pedig különböző irányzatok között oszlottak meg, amelyeknek látszólag egyetlen szándéka a másik csoport kivégzése volt.” És hogy még nagyobb legyen a nyomorúság, a nemzet hosszú és kétségbeejtő háborúba bonyolódott Európa nagyhatalmaival. „Az ország a csőd szélén állt. A csapatok hangoskodva követelték zsoldjuk ki nem fizetett hátralékát. A párizsiak éheztek, a tartományokat banditák tarolták le, és az anarchiában és féktelenségben majdnem megsemmisült a civilizáció.”A nép túlságosan jól megtanulta a kegyetlenségnek és a kínzásnak azt a leckéjét, amelyet Róma oly nagy igyekezettel tanított. És eljött a megtorlás napja. Most azonban nem Jézus követőit vetették börtönbe és hurcolták máglyára. Őket már régen elpusztították vagy száműzték. A könyörtelen Róma most érezte azoknak a szörnyű hatalmát, akiket ő tanított meg a véres cselekedetekben gyönyörködni. „Az üldözés, amelyet Franciaország papsága oly hosszú időn át folytatott, most nagy súllyal ütött vissza. A vérpadokat papok vére festette vörösre. A gályák és börtönök, ahol valaha hugenották raboskodtak, most üldözőikkel voltak tele. A padhoz láncolva, az evezőnél gürcölve a római katolikus papság megtapasztalhatta mindazt a fájdalmat, amit egyháza a nemes eretnekeknek okozott korábban.”
„Aztán eljöttek azok a napok, amikor minden idők legbarbárabb törvénykönyvét minden idők legbarbárabb bírósága alkalmazta, amikor senki sem üdvözölhette szomszédját, senki sem imádkozhatott... főbenjáró bűn elkövetésének veszélye nélkül, amikor a guillotine-t minden reggel kemény munkában találta, amikor a börtönök a rabszolga-hajókhoz hasonlóan zsúfolásig megteltek, amikor a csatornák vize vértől habosan ömlött a Szajnába... Miközben naponta kocsiszámra szállították az áldozatokat végzetük helyére, a helytartó, akit a legfőbb bizottság nevezett ki a hivatalába, olyan kegyetlenségben dőzsölt, ami még a fővárosban is ismeretlen volt. A kegyetlen mészárláshoz képest túl lassan emelkedett és zuhant a halált hozó gépezet pengéje. A foglyok hosszú sorait kartácstűzzel kaszálták le. Emberekkel telezsúfolt uszályok aljába lyukakat fúrtak. Lyon sivataggá vált. Arras-ban még a gyors halál kegyelmét is megtagadták a foglyoktól. A Loire egész hosszában, Saumurtól a tengerig varjak és héják nagy seregei lakmároztak a meztelen holttesteken. Nem volt kegyelem sem nemnek, sem kornak. Századra rúg a fiatalemberek, a tizenhét éves lányok száma, akiket ez az undorító kormányzat megölt. Emlőtől elszakított csecsemőket dobáltak lándzsáról lándzsára a jakobinusok sorai mentén.” Rövid tíz év leforgása alatt emberek millióit pusztították el.Minden úgy történt, ahogyan Sátán akarta. Az volt a célja a századok hosszú során át, hogy megtévessze az embereket. Következetesen arra törekszik, hogy bajt, fájdalmat és szenvedést okozzon; Isten keze munkáját eltorzítsa és beszennyezze; a jóságos és szerető Isten tervét elrontsa. Majd mesterkedéseivel elvakítja az embert, és ráveszi arra, hogy azért, amit ő csinált, Istent hibáztassa, mintha a szenvedést a Teremtő akarta volna. Amikor pedig az ördögi lelkülettől eldurvult emberek megszabadulnak fogságából, túlzásokra és kegyetlenségre ösztönzi őket. Önkényuralkodók és elnyomók azután a fékevesztett gonoszságnak ezekre a jeleneteire mutatnak, mondván, hogy „ide vezet a szabadság”. Amikor a tévelygés egyik megjelenési formája lelepleződik, Sátán csupán más álarc alá rejti azt, és a tömegek éppoly mohón fogadják el, mint azelőtt. Amikor az emberek felismerték Róma félrevezető szándékát, és Sátán nem tudta általa rávenni őket Isten törvényének áthágására, el akarta hitetni velük, hogy minden vallás csalás, a Biblia pedig mese. Ők pedig elvetve az isteni rendelkezéseket, átadták magukat a féktelen bűnözésnek.A végzetes hiba, ami annyi fájdalmat okozott Franciaország lakóinak, annak az egy nagy igazságnak a figyelmen kívül hagyása volt, hogy az igazi szabadság az Isten törvényének előírásaiban, azok megtartásában rejlik. „Vajha figyelmeztél volna parancsolataimra! Olyan volna békességed, mint a folyóvíz, és igazságod, mint a tenger habja.” „Nincs békesség, így szól az Úr, az istenteleneknek!” „Aki pedig hallgat engem, lakozik bátorságosan, és csendes lesz a gonosznak félelmétől.” (Ésa. 48:18, 22; Pld. 1:33) Csak az az ember lehet igazán szabad, aki megtartja Isten törvényét.A hitetlenek és a hitszegők ellenzik és kifogásolják Isten törvényét; de befolyásuk világossá teszi, hogy az ember jóléte az Isten törvényének való engedelmesség függvénye. Aki nem akarja megtanulni a leckét Isten könyvéből, annak meg kell tanulnia a népek történelméből.
Amikor Sátán a katolikus egyház által letérítette az embereket az engedelmesség útjáról, munkáját olyan jól álcázta, hogy a következményként jelentkező erkölcsi bukás és szenvedés nem a törvényszegés következménynek látszott. Isten Lelke olyan mértékben ellensúlyozta Sátán befolyását, hogy szándékai nem valósulhattak meg teljesen. Az emberek nem vezették vissza az okból az okozatot, és nem ismerték fel szenvedéseik forrását. A forradalom idején a Nemzeti Tanács hivatalosan érvénytelennek nyilvánította Isten törvényét. A forradalmat követő zavargások mindenki előtt leleplezték, hogy mi volt az az ok, amely kiváltotta ezt az okozatot. Amikor Franciaországban általánosan betiltották a Bibliát, a gonosz emberek és a sötétség lelkei ujjongtak, mert elérték rég vágyott céljukat – egy ország, amely mentes Isten törvényének fékező erejétől. „Mivelhogy a gonoszság nem hajtatik végre azonnal a gonoszság cselekvőin, egészen arra van az emberek fiainak szíve, hogy gonoszt cselekedjenek.” (Préd. 8:11) De egy igaz és igazságos törvény áthágása elkerülhetetlenül szenvedést és pusztulást eredményez. Bár nem következett azonnal az ítélet, az emberi gonoszság mindazonáltal biztosan munkálta végzetét. A hitehagyás és bűn évszázadai alatt a harag felgyülemlett az igazságszolgáltatás napjára, és mikor a tisztátalanság mértéke betelt, túl későn jöttek rá az Istent megvetők, hogy milyen félelmetes dolog kimeríteni az isteni türelmet. Isten Lelkének fékező ereje, amely ellenőrzést gyakorol Sátán kegyetlen hatalmán, nagymértékben visszavonatott, és így az, akinek az egyetlen öröme az emberek tönkretétele, szabad kezet kapott, hogy véghezvigye szándékát. Azoknak, akik a lázadáshoz csatlakoztak, le kellett aratniuk a gyümölcsöket, míg végül az ország már annyira megtelt bűnnel, hogy az már le sem írható a borzalmai miatt. Letarolt tartományokból, romokban heverő városokból szörnyű kiáltás hangzott fel – a legkeserűbb gyötrelem kiáltása. Franciaország megrendült, mintha csak földrengés rázta volna. Vallás, törvény, társadalmi rend, család, állam, egyház – mindent elsöpört az a szentségtelen kéz, melyet Isten törvénye ellen emeltek fel. Igaz az, amit bölcs Salamon mondott: „Bár meghosszabbítja életét a bűnös, aki százszor is vétkezik; mégis tudom én, hogy az istenfélőknek lészen jól dolguk, akik az Ő orcáját félik; a hitetlennek pedig nem lesz jó dolga.” (Pld. 11:5; Préd. 8:12–13) „Gyűlölték a bölcsességet, és az Úrnak félelmét nem választották.” „Esznek azért az ő útjuknak gyümölcséből, és az ő tanácsukból megelégednek.” (Pld. 1:29, 31) Isten hűséges tanúbizonyságainak, akiket „a mélységből feljövő” istenkáromló hatalom megölt, nem kellett sokáig csendben maradniuk. „Három és fél nap múlva életnek lelke adaték Istentől őbeléjük, és lábaikra állának: és nagy félelem esék azokra, akik őket nézik vala.” (Jel. 11:11) 1793-ban a Francia Nemzetgyűlés elfogadta azokat a rendeleteket, amelyek eltörölték a keresztény vallást, és elvették a Bibliát. Ugyanez a testület három és fél évvel később elfogadta azt a határozatot, amely érvénytelenítette ezeket a rendeleteket, azaz engedélyezte a Szentírást. A világ megdöbbent azoknak a súlyos bűncselekményeknek a láttán, amelyek a szent kinyilatkoztatások elvetésének következményei voltak. Az emberek felismerték az Istenbe és Igéjébe – az erény és erkölcsösség alapjába – vetett hit szükségességét. Így szól az Úr: „Kit káromoltál és szidalmazál, és ki ellen emeltél szót, hogy oly magasra látsz? Izrael Szentje ellen!” (Ésa. 37:23) „Azért ímé, megismertetem velük ezúttal, megismertetem velük az én kezemet és hatalmamat, és megtudják, hogy az Úr az én nevem.” (Jer. 16:21)A két tanúbizonyságról a próféta ezt is kijelenti: „És hallónak nagy szózatot az égből, amely ezt mondja vala nékik: Jöjjetek fel ide. És felmenének az égbe felhőben, és látók őket az ő ellenségeik.” (Jel. 11:12) Amióta Franciaország háborút indított Isten két tanúbizonysága ellen, azóta e tanúbizonyságok olyan megbecsülésben részesülnek, mint soha azelőtt. 1804-ben megalakult a Brit és Külföldi Bibliatársulat. Ezt hasonló szervezetek követték, számos európai fiókintézménnyel. 1816-ban létrejött az Amerikai Bibliatársulat. A Brit Bibliatársulat megalakulásáig a Biblia ötven nyelven jelent meg. Azóta sok száz nyelvre és nyelvjárásra lefordították.Az 1792-es évet megelőző ötven év során a külmisszió nem sok figyelmet kapott. Nem alakultak új egyesületek, és csak kevés egyház tett erőfeszítéseket arra, hogy a kereszténységet pogány országokban terjessze. A XVIII. század vége felé azonban nagy változás történt. Sokan elégedetlenek lettek a racionalizmus következményeivel, és felismerték, hogy szükség van mennyei kinyilatkoztatásra és tapasztalatokon alapuló vallásra. Ettől kezdve a külmisszió rendkívüli fejlődésnek indult.
A nyomtatás tökéletesítése lendületet adott a Biblia terjesztésének. A különböző országok közötti érintkezési lehetőségek növekedése, az előítélet és a nemzeti elzárkózás emelte ősi válaszfalak leomlása és a római pápa világi hatalmának elvesztése utat nyitott Isten Igéje előtt. Néhány évig a Bibliát korlátozás nélkül árulták Róma utcáin, és most már eljutott a benépesült földgolyó minden részébe. A hitetlen Voltaire egy ízben kevélyen így szólt: „Unom már hallani, hogy tizenkét ember alapította a kereszténységet. Be fogom bizonyítani, hogy egy ember is elég, hogy véget vessen neki.” Egy évszázad telt el a halála óta. Emberek milliói fogtak össze a Biblia elleni harcban, de annyira eredménytelenül, hogy ahol korábban száz volt, most tízezer, sőt százezer példány van Isten könyvéből. Az egyik korai reformátornak a keresztény egyházról mondott szavai szerint „a Biblia olyan üllő, amely már sok kalapácsot elkoptatott.” Így szól az Úr: „Egy ellened készült fegyver sem lesz jó szerencsés, és minden nyelvet, mely ellened perbe száll, kárhoztatsz.” (Ésa. 54:17) „Istenünk beszéde mindörökre megmarad!” „Minden Ő végzése tökéletes. Megingathatatlanok örökké és mindvégig; hívségből és egyenességből származottak.” (Ésa. 40:8; Zsolt. 111:7–8) Ami emberi tekintélyen alapszik, meghiúsul; de ami Isten változhatatlan szavának sziklájára épül, örökké megáll.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése