Izrael gyermekei a pusztában vándoroltak, amikor három napig nem találtak iható vizet. Szenvedtek a szomjúságtól és „zúgolódott a nép Mózes ellen, mondván: Mit igyunk? Ő pedig az Úrhoz kiáltott és az Úr mutatott neki egy fát és bevetette a vízbe és a víz megédesedett. Ott adott neki rendtartást és törvényt és ott megkísértette. És mondta: Ha az Úrnak a te Istenednek szavára hűségesen hallgatsz és azt cselekszed, ami kedves az ő szemei előtt és figyelmezel az ő parancsolataira és megtartod minden rendelését, egyet sem bocsátok reád ama betegségek közül, amelyeket Egyiptomra bocsátottam, mert én vagyok az Úr, a te gyógyítód.” (II. Móz. 15:24–26)
Izrael gyermekei hitetlen, gonosz szívvel bírtak. Nem akarták eltűrni a pusztai nehézségeket. Ha ilyenekkel találkoztak útjukon, azt gondolták, hogy lehetetlenség leküzdeni őket. Mivel hiányzott az Istenbe vetett bizalmuk, nem láttak maguk előtt mást, csak a halált. „És Izrael gyermekeinek egész gyülekezete zúgolódott Mózes és Áron ellen a pusztában, és Izrael fiai így szóltak hozzájuk: Bár meghaltunk volna az Úr keze által Egyiptom földjén, amikor a húsos fazekak mellett ültünk, amikor jóllakhattunk kenyérrel, mert azért hoztatok ki min ket ebbe a pusztába, hogy mind e sokaságot éhséggel öljétek meg.” (II. Móz. 16:2–3)
Nem szenvedtek igazán az éhségtől. Volt némi eledelük, de féltek a jövőtől. Nem láthatták, hogyan tartották fenn Izrael seregét pusztai vándorlásában azon az egyszerű ételen, amivel bírtak, azért hitetlenségükben éhezni látták gyermekeiket. Az Úr akarta úgy, hogy szűken kapjanak eledelt, és nehézségekkel találják szemben magukat, hogy szívük hozzá forduljon, aki mindeddig megsegítette őket, hogy higgyenek Őbenne. Isten állandóan segítségükre akart sietni. Ha szükségükben hozzá kiáltottak, kinyilvánította előttük szeretetének és állandó gondoskodásának jeleit.
Ők azonban nem voltak hajlandók bízni tovább, mint ameddig láthatták szemeikkel hatalmának állandó bizonyítékait. Ha igaz hittel és szilárd bizalommal bíztak volna Istenben, akkor a kellemetlenségeket és akadályokat, sőt még a valódi szenvedést is örömmel elviselték volna, miután az Úr oly csodálatos módon szabadította meg őket szolgaságukból. Mindazonáltal az Úr megígérte nekik, hogy ha engedelmeskednek parancsolatainak, nem éri őket betegség, mert így szólt: „Én vagyok az Úr, a te gyógyítód.” (II. Móz. 15:26
Istennek ezen bizonyos ígérete után bűnös hitetlenség volt tőlük annak feltételezése, hogy ők és gyermekeik éhen halhatnak. Egyiptomban rendkívül szenvedtek a robotolástól. Gyermekeiket halálra keresték, azonban gyötrelmes imáikra válaszként Isten kegyelmesen megszabadította őket. Megígérte, hogy Istenük lesz és népévé fogadja őket és egy nagy, jó földre vezeti őket.
Az izraeliták azonban hamar elbágyadtak a szenvedésben, amelyet el kellett volna tűrniük azon ország felé való vándorlásukban. Sokat eltűrtek az egyiptomiak szolgálatában, most azonban nem tudtak tűrni Isten szolgálatában. Készek voltak átadni magukat a komor kételyeknek és a csüggedés állapotába süllyedtek, amikor próba érte őket. Zúgolódtak Isten átadott életű szolgája ellen, és őt vádolták minden próbájukért, és kifejezték azt a gonosz kívánságukat, hogy bárcsak Egyiptomban maradtak volna, ahol a húsos fazekak mellett ülhettek és ahol jóllakhattak kenyérrel
Izrael népének hitetlensége és zúgolódása Isten mostani népét ábrázolja a földön. Sokan csodálkozva tekintenek vissza Izrael népének hitetlenségére és zúgolódására, holott az Úr oly sokat tett értük, és ismételt bizonyítékát adta szeretetének és gondoskodásának. Úgy gondolják, hogy nem kellett volna oly hálátlanoknak lenniük. Némelyek azonban, akik ezt gondolják, kisebb ok miatt is zúgolódnak és elégedetlenkednek a dolgok felett. Nem ismerik önmagukat. Isten gyakran megvizsgálja őket és megpróbálja hitüket a kis dolgokban, és ők sem tudják jobban elviselni a próbákat, mint a régi Izrae
A legtöbb ember ma nem nélkülözik, de nem bíznak az Úrban a jövőre nézve. Hitetlenséget tanúsítanak, kétségbeesés és bánat vesz erőt rajtuk valami előre nem sejtett szükség, baj miatt. Mások állandóan aggódnak, hogy ínségbe kerülnek, és gyermekeiknek úgyszintén nehézségeik támadnak vagy súlyos körülmények közé jutnak, amikor Isten iránti szeretetüknek és hitüknek próbát kell kiállnia. Visszariadnak a megpróbáltatásoktól, és zúgolódnak azon eljárás ellen, amelyet Isten választott megtisztításukra. Szeretetük nem bizonyul tisztának és tökéletesnek, hogy minden dolgot elviselhessen.
Isten népének hite legyen erős, tevékeny és állhatatos, „a reménylett dolgoknak valósága” (Zsid. 11:1), akkor beszédük így fog hangzani: „Áldjad én lelkem az Urat és egész bensőm az ő szent nevét.” (Zsolt. 103:2) Az önmegtagadást sokan igazi szenvedésnek tekintik, mert megromlott étvágyuknak hódolnak. Egészségtelen étvágyuk korlátozása sok hitvallót visszavonulásra bír, mintha egyszerű étrendjük következtében éheznének. Izrael gyermekeihez hasonlóan ők is szívesebben vennék a rabszolgaságot, betegséget, sőt még a halált is, csak ne fosszák meg őket a húsos fazekaktól. A maradék számára a szomorúság idejére a kenyér és víz mindaz, amit Isten megígért.
„Mikor pedig a harmatszállás megszűnt, íme a pusztának színén apró gömbölyegek voltak, aprók, mint a dara. Amikor Izrael fiai meglátták, így szóltak egymáshoz: Mán ez! Mert nem tudták mi az. Mózes pedig így szólt hozzájuk: Ez az a kenyér, amelyet az Úr adott nektek eledelül. Az Úr parancsolata pedig ez: Szedjen abból ki-ki annyit, amennyit megehetik, fejenként egy ómert, a hozzátartozók száma szerint szedjen ki-ki azok részére, akik az ő sátorában vannak.” (II. Móz. 16:14– 16)
„És akképpen cselekedtek Izrael fiai és szedtek, ki többet, ki kevesebbet. Azután megmérték ómerrel és annak, aki kevesebbet szedett, nem volt fogyatkozása, ki-ki annyit szedett, amit megehetett. Azt is mondta nekik Mózes: Senki ne hagyjon abból reggelre. De nem hallgattak Mózesre, mert némelyek hagytak belőle reggelre és megférgesedett és megbűzhödött. Mózes pedig megharagudott rájuk. Szedték pedig azt reggelenként, ki-ki annyit, amennyit megehetett, mert ha a nap felmelegedett, elolvadt.” (II. Móz. 16:17–21)
„A hatodik napon pedig kétannyi kenyeret szedtek, két ómerrel egyre-egyre. Eljöttek pedig a gyülekezet fejedelmei és tudtára adták azt Mózesnek. Ő pedig mondta nekik: Ez az, amit az Úr mondott: A holnap a nyugalom napja, az Úrnak szentelt szombat, amit sütni akartok süssétek meg, amit főzni akartok, főzzétek meg, ami pedig megmarad, azt mind tegyétek el magatoknak reggelre. És eltették azt reggelre, amint azt Mózes megparancsolta, és nem bűzhödött meg, és féreg sem volt benne. És mondta nekik Mózes: Ma egyétek azt meg, mert ma az Úrnak szombatja van, ma nem találjátok azt a mezőn. Hat napon szedjétek azt, de a hetedik napon szombat van, akkor nem lesz.” (II. Móz. 16:22–26)
Az Úr most sem kevésbé pontos az Ő szombatjával kapcsolatban, mint amikor kiadta Izrael népének a fent említett utasításokat. Megkívánta tőlük, hogy a hatodik napon süssék meg, amit meg akarnak sütni, és főzzék meg azt, amit meg akarnak főzni, a szombati nyugalomnapra való előkészületül.
Isten kinyilvánította népe iránti szeretetét és gondoskodását azáltal, hogy kenyeret küldött nekik a mennyből. Az emberek „angyalok kenyerét ették”, vagyis angyalok készítettek ételt számukra. A manna háromszoros csodája abban nyilvánult meg, hogy kétszeres mennyiség esett a hatodik napon, semmi sem esett a hetedik napon, és frissen maradt szombaton, míg a többi napon élvezhetetlenné vált. Ez a háromszoros csoda azt a célt szolgálta, hogy meggyőzze őket a szombatnap szentségéről.
Miután bőséges ellátásban részesültek, szégyellték hitetlenségüket és megígérték, hogy a jövőben bízni fognak az Úrban. De hamar elfelejtették ígéretüket, és nem állták ki hitük első próbáját.
Sin pusztájából jöttek és Refidimben ütöttek tábort, ahol a nép nem talált ivóvizet. „A nép azért versengett Mózessel, mondván: Adjatok nekünk vizet, hogy igyunk. Mondta nekik Mózes: Miért versengtek velem? Miért kísértitek az Urat? És szomjazott a nép a vízre, és zúgolódott ott a nép Mózes ellen, és mondta: Miért hoztál ki minket Egyiptomból, hogy szomjúsággal ölj meg minket, gyermekeinket és barmainkat? Mózes pedig az Úrhoz kiáltott mondván: Mit cselekedjem ezzel a néppel? Kevés híja, hogy meg nem köveznek engem.
És az Úr mondta Mózesnek: eredj el a nép előtt, és végy magad mellé Izrael vénei közül, és pálcádat is, amellyel a folyót megsújtottad, vedd kezedbe, és indulj el. Ímé, én odaállok teeléd a sziklára a Hóreben, és te sújts a sziklára, és víz jő ki abból, hogy igyék a nép. És úgy cselekedett Mózes Izrael véneinek szeme láttára. És nevezte annak a helynek nevét Massának és Meribának, Izrael fiainak versengéséért, és mert kísértették az Urat, mondván: vajon köztünk van-e az Úr vagy nincs?” (II. Móz. 17:2–7)
Isten utasította Izrael gyermekeit, hogy táborozzanak azon a helyen, ahol nem volt víz, hogy megpróbálja őket és meglássa: rá tekintenek-e szenvedéseikben vagy zúgolódnak-e, mint azelőtt tették. Tekintve azt, amit Isten cselekedett értük csodálatos szabadításuk érdekében, hinniük kellett volna Őbenne szenvedéseikben is. Tudniuk kellett volna, hogy nem hagyja őket elpusztulni szomjúságban, akiknek megígérte, hogy népéve fogadja őket. De ahelyett, hogy alázattal könyörögtek volna, hogy gondoskodjon szükségleteikről, Mózes ellen zúgolódtak, és vizet követeltek tőle.
Isten állandóan csodák által nyilvánította ki hatalmát Izrael népe előtt, hogy megértesse velük, minden elnyert áldás Tőle származik, amelyet megadhatott nekik vagy elvehetett tőlük, akarata szerint. Időnként teljesen átérezték ezt, és mélyen megalázkodtak az Úr előtt, amikor azonban éhesek vagy szomjasak voltak, mindenért Mózest vádolták, mintha azért jöttek volna ki Egyiptomból, hogy az ő kedvében járjanak. Mózes bánkódott makacs zúgolódásuk miatt. Megkérdezte az Urat, mit tegyen, mert a nép meg akarta őt kövezni. Az Úr megparancsolta neki, hogy sújtson a kősziklára pálcájával. Az Úr dicsőségének felhője közvetlenül a szikla el őtt nyugodott. „Sziklákat hasított meg a pusztában, és inniuk adott bőségesen, akárcsak a mélységes vizekből. Patakokat fakasztott a kősziklából, és folyamok módjára vizeket ömlesztett.” (Zsolt. 78:15–16)
Mózes ráütött a kősziklára, és mivel Krisztus állt mellette, fakasztott vizet a kősziklából. A nép megkísértette az Urat szomjúságában és így szólt: Ha az Úr hozott minket ide, miért nem ad nekünk vizet és kenyeret? Mózes megijedt e bűnös hitetlenség láttára, hogy Isten megbünteti őket gonosz zúgolódásukért. Az Úr megpróbálta népének hitét, azonban ők nem állták ki a próbát. Ételért és vízért zúgolódtak és Mózesre panaszkodtak. Hitetlenségük miatt Isten megengedte, hogy ellenségeik háborút indítsanak ellenük, hogy kinyilváníthassa népének, hogy honnan származik erejük.
„Ekkor eljött Amálek, és hadakozott Izrael ellen Refidimben. És mondta Mózes Józsuénak: Válassz nekünk férfiakat és menj el, ütközzél meg Amálekkel. Holnap én a halom tetejére állok és Isten pálcája a kezemben lesz. És úgy cselekedett Józsué, amint Mózes mondta, megütközött Amálekkel. Mózes, Áron és Húr pedig felmentek a halom tetejére és történt, amikor Mózes felemelte kezét, Izrael győzött, amikor pedig leeresztette kezét, Amálek győzött. Mikor azért Mózes kezei elnehezedtek, követ hoztak és alája tették, hogy arra üljön, Áron és Húr pedig tartották kezeit, egyfelől az egyik, másfelől a másik és felemelve maradtak kezei a nap lementéig.” (II. Móz. 17:8–12)
Mózes felemelte kezeit az ég felé, jobb kezében tartva Isten pálcáját, és segítségért könyörgött Istenhez. Ekkor Izrael győzött és visszaverte ellenségeit. Amikor Mózes leeresztette kezeit, láthatták, hogy Izrael nemsokára elvesztette mindazt, amit addig nyert, és az ellenség legyőzte. Ekkor Mózes újra az ég felé emelte kezeit, Izrael győzött és visszaűzte ellenségét.
Mózes Isten felé terjesztette kezeit, hogy megtanítsa Izraelt, hogy amíg Istenben bíznak, erejében kapaszkodnak és felmagasztalják trónján, addig Ő harcol értük, és leigázza ellenségeiket. Ha azonban nem az Ő erejébe kapaszkodnak, hanem saját erejükben bíznak, akkor gyengébbek lesznek ellenségeiknél, akik nem ismerik Istent és ellenségeik erőt vesznek rajtuk. Ekkor „Józsué leverte Amáleket és az ő népét fegyvernek élivel.” (II. Móz. 17:13)
„És mondta az Úr Mózesnek: Írd meg ezt emlékezetül könyvbe és add tudtára Józsuénak, hogy mindenestől eltörlöm Amálek emlékezetét az ég alól. És épített Mózes oltárt és nevezte nevét Jehova Nisszinek és mondta: Megesküdött az Úr, hogy harca lesz az Úrnak Amálek ellen nemzetségről nemzetségre.” (II. Móz. 17:14–16)
Mielőtt Mózes elindult Egyiptomból, visszaküldte feleségét és gyermekeit apósához. Jethró azonban amikor meghallotta Izraelnek Egyiptomból való csodálatos szabadulását, meglátogatta Mózest a pusztában és elvitte hozzá feleségét és gyermekeit. Kiment azért Mózes apósa elé, meghajtotta magát és megcsókolta, megkérdezték egymást állapotuk felől és bementek a sátorba. És elbeszélte Mózes apósának mindazt, amit az Úr fáraóval és az egyiptomiakkal cselekedett Izraelért, az ütközetben átélt sok gyötrelmét, és mimódon szabadította meg őt az Úr.
„És örvendezett Jethró mindazon a jón, amit az Úr Izraelért cselekedett, hogy megszabadítsa őt az egyiptomiak kezéből. És mondta Jethró: Áldott legyen az Úr, aki megszabadított titeket az egyiptomiak kezéből és a Fáraó kezéből, aki megszabadította népét az egyiptomiaktól. Most már tudom, hogy nagyobb az Úr minden Istennél, mert az lett vesztükre, amivel ellenünk vétkeztek. És Jethró, a Mózes apósa égőáldozattal és véres áldozattal áldozott az Úrnak, Áron pedig és Izrael minden vénei eljöttek, hogy kenyeret egyenek Mózes apósával az Isten előtt.” (II. Móz. 18:7–12)
Jethró éles szemei mindjárt meglátták, hogy nagyon nagy teher nehezedik Mózesre, mert a nép minden nehéz ügyét ő intézte, és tanította őket Isten rendeléseire és törvényeire. Jethró így szólt Mózeshez: „Most azért hallgass az én szavamra; tanácsot adok neked és az Isten veled lesz. Te légy a népnek szószólója az Isten előtt és te vidd az ügyeket az Isten elé. Tanítsd őket a rendelésekre és törvényekre és add tudtukra az utat, amelyen járniuk kell és a tennivalókat, amelyeket tenniük kell. És szemelj ki magad az egész nép közül istenfélő férfiakat, igazságos férfiakat, akik gyűlölik a haszonlesést és tedd közöttük ezredesekké, századosokká, ötvenedesekké és tizedesekké. Ezek tegyenek ítéletet minden időben a népnek, úgyhogy minden nagyobb ügyet teeléd hozzanak, minden csekélyebb dologban pedig ők ítéljenek, így könnyítve lesz rajtad, ha azt veled együtt hordozzák. Ha ezt cselekszed és az Isten is parancsolja neked, megállhatsz és a nép is helyére jut békességben. És hallgatott Mózes az apósa szavára és mindazt megtette, amit mondott.
És választott Mózes Izraelből derék férfiakat és a nép fejévé tette őket, ezredesekké, századosokká, ötvenedesekké és tizedesekké és ítélték a népet minden időben, a nehéz dolgokat pedig Mózes elé vitték, minden kisebb dologban pedig ők ítéltek. Elbocsátotta pedig Mózes az apósát és ez elment hazájába.” (II. Móz. 18:19–27)
Mózes nem állt ellene, hogy apósa tanítsa őt. Isten nagyon felmagasztalta és csodákat cselekedett kezei által, Mózes azonban nem gondolta azt, hogy mivel Isten kiválasztotta arra, hogy másokat tanítson, és csodálatos dolgokat végzett kezei által, azért nincs szüksége tanításra. Örömmel hallgatott apósának javaslataira és elfogadta tervét, mint bölcs rendelkezést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése