Több mint ezer éven át várta a zsidó nép az Üdvözítő eljövetelét.
Erre az eseményre összpontosultak legszebb reményeik. Belefoglalták
nevét énekeikbe, jövendöléseikbe, templomi szertartásaikba és családi
áhítataikba. S amikor eljött, mégsem ismerték fel Őt. A menny Kincse
számukra "gyökér" volt "a száraz földből ", "nem volt [...] alakja és
ékessége" (Ésa 53:2), és nem láttak benne semmi szépséget, ami
felkeltette volna vonzalmukat. "Az övéi közé jőve, és az övéi nem
fogadták be Őt" (Jn 1:11).
Mégis Isten választotta ki Izraelt. Ő hívta el, hogy megőrizze
törvényének ismeretét az emberek között, valamint azokat a szimbólumokat
és jövendöléseket, amelyek az Üdvözítőre mutattak. Isten azt akarta,
hogy ez a nép az üdvösség kútfeje legyen a világ számára. Ami Ábrahám
volt vándorlásai földjén, ami József volt Egyiptomban és Dániel
Babilónia királyi udvarában, azzá kellett volna válnia a zsidó népnek is
a nemzetek között. Istent kellett volna kinyilatkoztatniuk az
embereknek.
Amikor Isten elhívta Ábrahámot, így szólt "Megáldalak téged [...]
és áldás leszesz [... ] és megáldatnak tebenned a föld minden
nemzetségei" (1Móz 12:2-3). Ezt a tanítást ismételte meg az Úr a
próféták által is. Izraelt közben háború és fogság pusztította, mégis
nekik szólt az ígéret: "És a Jákóbnak maradéka olyan lészen a sok nép
között, mint az Úrtól való harmat, mint a zápor a fűnek, mely nem
emberben reménykedik, és nem bízik embernek fiaiban" (Mik 5:7). A
jeruzsálemi templomról az Úr kijelentette Ésaiás által: "Házam imádság
házának hivatik minden népek számára" (Ésa 56:7).
Az izraeliták reménysége azonban világi nagyságra irányult.
Kánaánba való bemenetelük óta eltávolodtak Isten parancsolataitól, s a
pogányok útjain jártak. Isten hiába figyelmeztette őket prófétái által; a
pogány elnyomás büntetését is hiába szenvedték el. Minden egyes vallási
ébredést még mélyebb hitehagyás követett.
Ha Izrael hű maradt volna Istenhez, akkor Isten úgy valósíthatta
volna meg szándékát, hogy megtisztelő helyet biztosít nekik. Ha az
engedelmesség útján járnak, akkor az Úr "minden nemzetnél"
"feljebbvalóvá" teszi őket "dicséretben, névben és dicsőségben" (5Móz
26:19). "És megérti majd a földnek minden népe - mondja Mózes -, hogy az
Úrnak nevéről neveztetel, és félnek tőled" (5Móz 28:10). "A népek
[...], akik meghallják majd mind e rendeléseket, [...] ezt mondják:
Bizony bölcs és értelmes nép ez a nagy nemzet!" (5Móz 4:6) Hűtlenségük
miatt azonban Isten terve csak folytonos csapások és megaláztatások árán
valósulhatott meg.
Izrael népét babilóniai fogságba hurcolták, szétszórattak pogány
országokba. A szenvedések súlya alatt közülük sokan megújították a
szövetség iránti hűségüket. Miközben hárfáikat a fűzfákra függesztették,
s a lerombolt szent templomot siratták, az igazság világossága terjedt
általuk, és Isten ismerete eljutott a nemzetekhez. A pogány áldozati
rendszerek az Isten által elrendelt áldozatok eltorzult változatai
voltak. E pogány szertartások őszinte követői közül sokan megtudták a
héberektől, hogy mi a jelentőségük azoknak a rendtartásoknak, amelyeket
Isten adott népének. Ezek az emberek hitben megragadták az eljövendő
Üdvözítőről szóló ígéretet.
A száműzöttek közül sokan üldöztetést szenvedtek. Sokan életükkel
fizettek azért, mert ragaszkodtak a szombathoz, és nem vettek részt a
pogány ünnepeken. Amikor a bálványimádók el akarták fojtani az
igazságot, az Úr királyok és uralkodók elé állította szolgáit, hogy ők
és alattvalóik megismerhessék világosságát. Időről időre a héber foglyok
a legnagyobb uralkodókat ösztönözték arra, hogy hirdessék annak az
Istennek a felsőbbségét, akit ők imádtak.
A babiloni fogság alaposan kigyógyította a zsidókat a faragott
képek imádásából. Századokon át szenvedtek a különböző pogány ellenség
elnyomásától, míg megszilárdult bennük az a meggyőződés, hogy jólétük az
Isten törvénye iránti engedelmességüktől függ. De nagyon sokan nem
szeretetből, hanem önző okok késztetésére engedelmeskedtek. Formailag
szolgálták ugyan Istent, hogy rangos helyhez jussanak a nemzetek közt,
de nem váltak a világ világosságává. Elzárkóztak a világtól, hogy ne
essenek a bálványimádás kísértésébe. A Mózes által adott isteni
utasítások határt szabtak a pogányokkal való érintkezésüknek, de ezeket a
tanításokat helytelenül értelmezték. E tilalmakkal Isten meg akarta
őket óvni a pogány szokásokhoz való alkalmazkodástól. Ők azonban
válaszfalat emeltek ezekből a korlátozásokból, amelyek elszigetelték
Izraelt az összes többi nemzettől. A zsidók úgy tekintettek
Jeruzsálemre, mint a saját mennyországukra, és féltek attól, hogy az Úr
kegyelmet ad a pogányoknak is.
Miután visszatértek Babilonból, nagy gondot fordítottak a
vallásoktatásra. Országszerte zsinagógákat létesítettek, amelyekben
papok és írástudók magyarázták a törvényt. Iskolákat alapítottak, ahol a
tudomány és a művészet mellett az igazság alapelveit is tanították. De
ezek a nevelési intézmények erkölcsileg megromlottak. A fogság ideje
alatt sokan pogány eszméket és szokásokat sajátítottak el, s beleszőtték
ezeket vallásos szolgálatukba. Sok dologban a bálványimádók
eljárásaihoz igazodtak.
Amint a zsidók eltávolodtak Istentől, egyre inkább elterelődött
figyelmük a ceremóniális szolgálatokban rejlő tanításokról. Ezt a
szolgálatot maga Krisztus rendelte el. Minden részlete Őt jelképezte, és
tele volt élettel, lelki szépséggel. De az izraeliták éppen a lelki
tartalmát hagyták elveszni ezeknek a ceremóniáknak, és csak a holt
formákhoz ragaszkodtak. Az áldozatokban és a szertartásokban bíztak,
ahelyett, hogy Krisztusra alapoztak volna, akire mindezek mutattak. A
lelki üresség pótlására a papok és a rabbik egyre szaporították a maguk
szabta követelményeket, s minél merevebben ragaszkodtak a formákhoz,
annál kevésbé jutott kifejezésre Isten szeretete. A ceremóniák
sokaságával mérték szentségüket, s közben szívük telve volt gőggel és
képmutatással.
A részletekben elvesző előírásokkal megterhelt törvényt
lehetetlenség volt megtartani. Aki szolgálni kívánta Istent, és
megpróbálta betartani a rabbik szabályait, súlyos teher alatt görnyedt,
mégsem volt nyugta megterhelt lelkiismeretének vádjai miatt. Így akarta
Sátán kétségbeejteni az embereket, így akarta Isten jelleméről alkotott
felfogásukat lealacsonyítani, és Izrael hitét megvetés tárgyává tenni.
Azt remélte, hogy alapot szerezhet a mennyben szított lázadásakor
hangoztatott állításának, mely szerint Isten követelményei
igazságtalanok és azoknak lehetetlen engedelmeskedni. Ímé, még Izrael
sem tartja meg a törvényt - jelentette ki Sátán.
A zsidók vágyakoztak a Messiás eljövetelére, de helytelen fogalmaik
voltak missziójáról. Nem a bűntől, hanem a római igától akartak
megszabadulni.
Az eljövendő Messiást mint hódítót várták, aki megtöri az elnyomók
hatalmát és Izraelt világuralomra emeli. Ez az elképzelésük az Üdvözítő
megtagadásához vezetett.
Krisztus születésének idején a nemzet idegen uralom alatt
sínylődött és belső viszályokkal küszködött. A rómaiak látszólagos
önkormányzatot engedélyeztek a zsidóknak, de kétségtelen tény volt, hogy
Róma igája rajtuk van, és képtelenek voltak belenyugodni hatalmuk
korlátozásába. A rómaiak fenntartották maguknak a jogot a főpap
kinevezésére vagy leváltására, s ezt a magas tisztséget gyakran csalás,
megvesztegetés, sőt gyilkosság árán kaparintották meg. Ily módon a zsidó
papság egyre jobban lezüllött. A papoknak azért még nagy tekintélyük
volt, de azt önző, üzérkedési céljaikra használták. A nép ki volt
szolgáltatva szívtelen követeléseiknek, s emellett fizetniük kellett a
súlyos adót a rómaiaknak. Ez a helyzet általános elégedetlenséget
váltott ki, és gyakoriak voltak a népfelkelések. Kapzsiság, erőszak,
gyanakvás és lelki fásultság emésztette a népet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése