Júdás

Júdás élettörténete egy olyan élet szomorú végét tárja elénk, amely Isten által elfogadott és tiszteletben részesített élet is lehetett volna. Ha Júdás utolsó jeruzsálemi útja előtt halt volna meg, akkor úgy tekinthettük volna őt, mint aki méltán foglalt helyet a tizenkettő között, és a hiányát a többiek nagyon megérezték volna. Az irtózat, ami Júdás nevéhez kapcsolódik ma is, nem létezett volna az élete végén nyilvánvalóvá lett tulajdonságai nélkül. Júdás valóságos jelleme azonban nyilvánvalóvá vált a világ előtt, mégpedig azért, hogy élettörténete figyelmeztetés legyen mindazok számára, akik hozzá hasonlóan elárulják azokat a szent javakat, amelyeket Isten rájuk bízott.  

Kevéssel húsvét előtt Júdás megújította szerződését a papokkal, hogy kezükbe adja Jézust. Azután elrendelték, hogy az Üdvözítőt azoknak a helyeknek egyikén kell elfogni és letartóztatni, ahol elmélkedés és imádkozás céljából szokott tartózkodni. A Simon házában megtartott ünnep óta Júdásnak sok alkalma volt, hogy elgondolkodjék azon a terven, amelynek a megvalósítására szerződésileg elkötelezte magát. Szándékát azonban nem változtatta meg. Harminc ezüst pénzért - vagyis egy rabszolga áráért - eladta Urát a gyalázatnak és a halálnak. 

Júdás nagyon szerette a pénzt. Korábban azonban nem volt annyira romlott, hogy olyan cselekedetet hajtson végre, mint ez. Addig dédelgette azonban a kapzsiság ördögi lelkületét, míg ez lett a kormányzó, mozgató ereje életének. A Mammon iránti szeretete felülmúlta a Krisztus iránti szeretetét. Mivel rabszolgájává lett egy bűnnek, a Sátán kezébe adta magát, hogy minden bűnnel megpróbálkozzék. 

Júdás akkor csatlakozott a tanítványokhoz, mikor Krisztust állandóan emberek sokasága kísérgette, követte. Az Üdvözítő tanítása megindította szívét, megigézetten csüngött szavain, amelyeket a zsinagógában, a Galileai-tengernél, a hegyen mondott el. Júdás látta, mikor betegek, sánták, bénák és vakok özönlöttek Jézushoz a kisebb és nagyobb városokból. Látta, mikor haldoklókat tettek le a lábához. Tanúja volt az Üdvözítő hatalmas munkájának, amelyet a betegek gyógyítása, a démonok kiűzése és a halottak feltámasztása terén végzett. Saját személyében is megtapasztalta Krisztus hatalmának nyilvánvaló bizonyítékát. Felismerte, hogy Krisztus tanítása magasan felette állt mindannak a tanításnak, amit valaha is hallott. Júdás megszerette a Nagy Tanítót és szeretett volna Vele lenni. Megvolt benne a vágy arra, hogy jelleme és élete megváltozzon és azt remélte, hogy Krisztussal való kapcsolata révén megtapasztalhatja majd ezt. Az Üdvözítő nem utasította vissza Júdás közeledését. Helyet adott neki a tizenkettő között. Megajándékozta őt hatalommal, hogy betegeket tudjon gyógyítani és démonokat tudjon kiűzni. Júdás azonban nem jutott el addig a pontig, hogy teljesen alárendelje magát Krisztusnak. Nem adta fel evilági becsvágyát és a pénz iránt tanúsított szeretetét. Miközben elfogadta Krisztus egyik szolgájának a tisztét, nem adta át magát az isteni befolyás átformáló hatásának. Úgy érezte, hogy megtarthatja saját véleményét és ítéletét mindenről és továbbfejlesztette azt a hajlamát és képességét, hogy mindent megbíráljon és megvádoljon. 

A tanítványok nagyra becsülték Júdást, és ő nagy hatással is volt rájuk. Neki magának is jó véleménye volt önmagáról és képességeiről. Tanítványtársaira úgy tekintett, mint akiket ő messze felülmúl az ítéletalkotás képessége terén. Azt gondolta róluk, hogy nem látják meg a kedvező alkalmakat és lehetőségeiket és nem húznak hasznot azokból. Júdás szerint Krisztus gyülekezete sohasem fog kiterjedni ott, ahol ilyen rövidlátó emberek lesznek a vezetők. Péter zabolátlan volt. Mindig megfontolás nélkül cselekedett. Jánost, aki gondosan megőrizte, és megtartotta azokat az igazságokat, amelyeket Krisztus tanított, Júdás rossz pénzügyi szakértőnek tekintette. Máté igen szigorú neveltetésben részesült, s ezért igazságszeretete megingathatatlan volt; Krisztus tanítását komolyan vette, és szavainak értelméről elmélkedett. Ezért Júdás véleménye az volt, hogy sohasem lehetne őt megbízni éleslátást és nagy átfogó képességet igénylő feladatok végzésére. Júdás ilyen módon foglalta össze, alkotta meg véleményét Jézus minden egyes tanítványáról. Azzal hízelgett önmagának, hogy a tanítványok köre gyakran kerülne majd zavarba és szorult helyzetbe, ha nem olyan képességekkel rendelkező ember lenne az ügyintéző, mint ő. Júdás alkalmasnak tartotta magát erre az állásra, mint olyat, akinek az eszén nem tudnak túljárni. Saját értékelése szerint ő volt a dísze, az ékessége a tanítványok társaságának és mindig ennek megfelelő volt a magatartása is.

Júdás vak volt saját gyenge jellemének a felismerésére. Krisztus ezért egy olyan helyet biztosított számára a tanítványok csoportjában, ahol alkalma nyílott jelleme gyengeségének meglátására és helyreigazítására. A tanítványok pénztárosaként neki kellett gondoskodnia a kis közösség szükségleteinek a kielégítéséről és a szegények nélkülözésének az enyhítéséről. Mikor a húsvéti szobában Jézus így szólt hozzá: "Amit cselekszel, hamar cselekedjed" (Jn 13:27), akkor a tanítványok azt gondolták, hogy Jézus azt parancsolta meg neki, hogy vásárolja meg az ünnepre azt, amire szükség volt, vagy hogy adjon valami segélyt a szegényeknek. Mások szolgálatában Júdás kifejleszthetett volna magában egy önzetlen lelkületet. Mialatt azonban naponként hallgatta Jézus tanításait és tanúja volt Krisztus önzetlen életének, Júdás kapzsi, pénzsóvár természetének hódolt. Azok a kis összegek, amelyek kezébe kerültek, állandó kísértést jelentettek számára. Gyakran, amikor kisebb szolgálatokat végzett Krisztus ügyéért, vagy vallásos tervek megvalósítására szentelte idejét, kivette a bérét ebből a szerény pénzalapból. Saját szemében ezek az alkalmak ürügyül szolgáltak arra, hogy cselekedetei véghezvitelét anyagilag biztosítsa. Isten szemében azonban Júdás tolvaj volt. 

Krisztusnak az a gyakran ismételt kijelentése, hogy az Ő országa nem e világból való, megbotránkoztatta Júdást. Neki megvolt a saját elképzelése, és ennek megvalósítását remélte Krisztustól. Júdás elképzelése szerint Jánost ki kellett volna szabadítani a tömlöcből; ehelyett lefejezték. Jézus pedig ahelyett, hogy királyi jogait érvényesítve megtorolta volna Keresztelő János halálát, tanítványaival visszavonult egy vidéki helyre. Azt gondolta, hogy ha Jézus nem akadályozná tanítványait terveik megvalósításában, munkájuk sokkal eredményesebb lenne. Felfigyelt a zsidó vezetők egyre növekvő ellenségeskedésére, és látta, hogy Krisztus teljesen figyelmen kívül hagyja azt a kívánságukat, hogy bizonyítékát adja isteni küldetésének. Júdás szíve megnyílt a hitetlenség előtt, és Sátán gondoskodott arról, hogy elvesse benne a hitetlenség magvát. A lázadás szelleme egyre nőtt Júdásban. Miért foglalkozik Jézus oly sokat, szükségtelenül borús, csüggesztő gondolatokkal, amelyek elbátortalanítanak? Miért jövendölt megpróbáltatást és üldözést maga és a tanítványai számára? Az a kilátás, hogy az új királyságban egy előkelő hely jut neki osztályrészül, késztette Júdást arra, hogy magáévá tegye Krisztus ügyét. Csalódnia kellett-e reménységében? Júdás nem azt állította, hogy Jézus nem volt Isten Fia, azonban kételkedett és igyekezett valamiféle magyarázatot találni hatalmas cselekedeteire.

Az Üdvözítő tanítása ellenére Júdás folyamatosan kifejtette és hirdette azt az elgondolását, hogy Jézus még fog királyként uralkodni Jeruzsálemben. Az ötezer megvendégelésekor szerette volna ezt megvalósítani. Ez alkalommal segített az élelem szétosztásában az éhes sokaság között, és lehetősége volt megtapasztalni, milyen jó dolog az, ha másoknak adhatunk és Isten szolgálatában tevékenykedhetünk. Segített a betegeket és a szenvedőket a sokaságból elvinni Krisztushoz. Látta, hogy milyen megkönnyebbülés, milyen öröm és boldogság költözik az emberek szívébe a Megváltó gyógyító hatalma által. Megérthette volna Krisztus módszerét. Saját önző vágyai azonban megvakították. Júdás volt az első, aki hasznot akart húzni abból a lelkesedésből, amit a kenyerek csodája váltott ki. Júdás volt az, aki előállt azzal a tervvel, hogy Jézust akár erőszakkal is tegyék meg királynak. Vágyai magas hőfokon izzottak. Kiábrándulásának, csalódásának annál keserűbbnek kellett lennie. 

Amikor Krisztus a kapernaumi zsinagógában az élet kenyeréről beszélt, Júdás életében fordulat következett be. Hallván Jézus szavait: "Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek" (Jn 6:53), Júdás ekkor megértette, hogy Jézus sokkal inkább lelki, mint evilági javakat kínált az embereknek. Mivel előrelátó embernek tekintette magát, felismerni vélte azt a tényt, hogy az Úr nem szerezhet magának semmi tisztességet ezen a földön és így tanítványainak sem adhat magas rangú állásokat. Ezért elhatározta, hogy csak annyira kötődik Krisztushoz, hogy bármelyik pillanatban elszakadhasson Tőle. Eltökélte magában, hogy éber lesz, és az is volt!

Ettől az időponttól kezdve olyan kételkedéseket hangoztatott, amelyek zavart keltettek tanítványtársai lelkivilágában. Vitás kérdéseket vetett fel, félrevezető nézeteket, érzelmeket ébresztett, és azokat az érveket ismételgette, melyeket a farizeusok és az írástudók használtak Krisztus igényével szemben. Az összes kis és nagy bajokat, a kereszteket, a nehézségeket és a nyilvánvaló akadályokat, amelyek az evangélium előrehaladásának az útjába kerültek, Júdás bizonyítékokként használta fel Isten üzenetének igazságával szemben. A Szentírásból azokat a helyeket idézte, amelyek semmi kapcsolatban nem voltak azokkal az igazságokkal, amelyeket Krisztus hirdetett. Ezek az íráshelyek, kiragadva összefüggésükből, összezavarták a tanítványokat és növelték elbátortalanodásukat, amely miatt már egyre jobban szenvedtek és gyötrődtek. Mindezt azonban Júdás olyan módon cselekedte, hogy ezáltal a tanítványok szemében nagyon lelkiismeretesnek látszott. Mialatt a tanítványok bizonyítékokat kerestek a Nagy Tanító szavainak a megerősítésére, Júdás majdnem észrevétlenül egy másik ösvényre vezette őket. Látszólag nagyon kegyes és bölcs szavakkal igyekezett más megvilágításba hozni bizonyos dolgokat, mint ahogyan Jézus tárta azokat tanítványai elé, és olyan értelmet adott Jézus szavainak, amelyekre az Úr sohasem gondolt. Javaslatai folytonosan becsvágyó kívánságot ébresztettek a tanítványok szívében az ideiglenes világi nagyság után és ezáltal elfordították figyelmüket a fontos dolgokról, amelyekkel foglalkozniuk kellett volna. A viszályt azzal kapcsolatban, hogy ki legyen közöttük a nagyobb, általában Júdás keltette tanítványtársai körében.

Mikor Jézus közölte a gazdag ifjú főemberrel a tanítványság feltételét, Júdásnak nem tetszett az, amit hallott. Azt gondolta, hogy Jézus hibát követett el. Ha olyan emberek, amilyen ez a főember volt, összeköttetésbe kerülhetnének a hívőkkel, akkor segítenének előmozdítani és fenntartani Krisztus ügyét. Ha őt, Júdást tanácsosként fogadnák és hallgatnák, akkor nagyon sok tervet javasolhatna, amelyek mind a kis gyülekezetük javát szolgálnák, ha elfogadnák azokat. Júdás alapelvei és módszerei bizonyos mértékben különböznének Krisztus alapelveitől és módszereitől, de Júdás ezekben az ügyekben bölcsebbnek tartotta magát Krisztusnál.  

Mindabban, amit Krisztus mondott tanítványainak, volt valami, amivel Júdás a szívében nem értett egyet. Júdás befolyása alatt az elégedetlenség kovásza gyorsan végezte munkáját. A tanítványok nem látták meg, nem ismerték fel az igazi felbujtót. Jézus azonban látta, hogy Sátán az, aki erősen sugallja Júdást, és így megnyílt az a csatorna, amelynek közvetítésével a Sátán befolyása eljuthat a többi tanítványhoz. Krisztus ezt egy évvel az elárulása előtt így jelentette ki: "Nem én választottalak-e ki titeket, a tizenkettőt? és egy közületek ördög" (Jn 6:70). 

Júdás azonban nem fejtett ki nyílt ellenállást és látszólag Jézus tanításainak a helyes voltát sem vonta kétségbe. Nyíltan nem is ellenkezett a Simon házában megtartott ünnepig. Mikor Mária megkente Jézus lábát, Júdás nyilvánvalóvá tette kapzsi természetét. Jézus dorgálására úgy látszott, hogy egész lelkülete rosszindulatú lett. Megsebzett gőgje és bosszúvágya ledöntött minden korlátot, és régóta benne élő pénzsóvársága is megmutatkozott, amit eddig ellenőrzés alatt tartott, vagyis leplezett. Mindazoknál, akik könnyelműen játszadoznak a bűnnel, hasonló tapasztalatok láthatók. Ha időben nem állunk ellent a romlottság elemeinek és nem győzzük le azokat és nem adunk megfelelő választ Sátán kísértéseire, akkor lelkünk hamarosan Sátán akaratának fogságába kerül.

Júdás szíve azonban még nem keményedett meg egészen. Még azután is, hogy már kétszer is elkötelezte magát az Üdvözítő elárulására, volt alkalma, lehetősége a bűnbánatra. A húsvéti vacsorán Jézus bebizonyította istenségét azzal, hogy leleplezte az áruló szándékát. Gyengéden Júdást is bevonta abba a szolgálatba, amelyet tanítványaival akart véghez vinni. Júdás azonban nem vette figyelembe a szeretetnek ezt az utolsó felhívását. Ekkor Júdás ügye eldőlt. Azok a lábak, amelyeket Jézus megmosott, tovább mentek az árulás felé vezető úton. 

Júdás úgy okoskodott, hogy ha Jézusnak kereszthalált kell halnia, akkor az úgyis be fog következni. Az, hogy ő elárulja-e vagy nem az Üdvözítőt, nem változtatja meg az eredményt: a keresztre feszítést. Ha Jézusnak nem kellett volna meghalnia, akkor legalábbis kényszeríteni kellene Őt arra, hogy szabadítsa meg magát. Mindenesetre Júdás hasznot, nyereséget húzott az árulásából. Kiszámította: jó üzletet kötött, amikor arra vállalkozott, hogy elárulja az Urat.  

Mindazáltal Júdás nem hitte, hogy Krisztus engedi majd magát elfogni. Krisztus elárulásával az volt a szándéka, hogy megleckézteti az Urat. Olyan szerepet szándékozott eljátszani, amely megtanítja az Urat arra, hogy a jövőben majd az őt megillető tisztelettel bánjon vele. Júdás azonban nem tudta, hogy árulásával tulajdonképpen halálra adta Jézust. Nagyon gyakran, mikor az Üdvözítő példázatokban tanított, az írástudók és a farizeusok elvitték magukkal találó példázatait. Gyakran önmaguk ellen mondták ki az ítéletet! Sokszor, amikor az igazság eljutott a szívükig és szólt hozzájuk, megteltek haraggal és köveket fogtak, hogy Jézust megkövezzék. Ennek ellenére Jézus akadálytalanul távozott közülük. Júdás azt gondolta, hogy ha Jézus ilyen sok csapdából sértetlenül kimenekült, akkor bizonyára most sem engedi meg, hogy elfogják és keresztre feszítsék. 

Júdás elhatározta, hogy az egész ügyet próbának veti alá. Ha Jézus valóban a Messiás, akkor az emberek, akikért oly sokat tett, mellé állnak, és királlyá kiáltják. Ez örökre lecsillapítja, megnyugtatja majd a sokaságot, akik most bizonytalankodtak. Júdásé lett volna akkor az a dicsőség, hogy királyt helyezett Dávid trónjára. Ez a cselekedete biztosította volna számára Krisztus után a legelőkelőbb, a legfontosabb pozíciót az új királyságban.

A hamis tanítvány tovább játszotta szerepét Jézus elárulásában. A kertben, mikor a csőcselék vezetőinek azt mondotta: "Akit én majd megcsókolok, ő az, fogjátok meg őt" (Mt 26:48) - biztos volt abban, hogy Krisztus elmenekül kezeik közül. Azután, ha ezért őt hibáztatnák, akkor azt mondhatná nekik: Hát nem megmondtam nektek, hogy erősen tartsátok?  

Júdás látta, hogy Krisztus elfogói szavai szerint jártak el és erősen megkötözték Jézust. Csodálkozva tapasztalta, hogy az Üdvözítő minden ellenállás nélkül hozzájárult ahhoz, hogy elvezessék. Aggodalmaskodva követte Őt a kerttől addig a helyig, ahol a zsidók vezetői kihallgatták Krisztust. Minden pillanatban azt várta, hogy Krisztus majd meglepi ellenségeit azzal, hogy Isten Fiaként jelenik meg előttük, és megsemmisíti minden ellene szőtt összeesküvésüket és minden hatalmukat. De amint egyik óra telt a másik után, és Jézus alávetette magát mindazoknak a jogtalanságoknak, és bántalmazásoknak, amelyeket ellene elkövettek, hirtelen szörnyű félelem szorította össze az áruló szívét arra a gondolatra, hogy ő tulajdonképpen halálra adta Mesterét. 

Mikor a kihallgatás már a vége felé járt, Júdás nem tudta tovább elviselni bűnös lelkiismerete kínzását. Hirtelen éles hang hasított át a bírósági tárgyalótermen: "Krisztus ártatlan! Kíméljétek meg őt! Engedjétek őt szabadon! Ó, Kajafás!"    

Mindenki felfigyelt Júdás magas alakjára. Látták, hogy minden erejével arra törekszik, hogy átfurakodjék a tárgyalóteremben összezsúfolódott tömegen. Az arca sápadt és megviselt volt és a homlokán nagy verejtékcseppek gyöngyöztek. Az ítélőszékhez furakodott és a főpap elé szórta azokat az ezüst pénzeket, amelyeket Ura elárulásáért kapott. Azután türelmetlenül megragadta Kajafás köntösét és könyörögve arra kérte, hogy engedje szabadon Jézust. Kijelentette, hogy Jézus semmi olyat nem tett, ami méltóvá tenné Őt a halálbüntetésre. Kajafás dühösen lerázta magáról Júdás kezét, de összezavarodott és nem tudta, hogy mit is mondjon. A papok álnoksága, galádsága nyilvánvalóvá lett. Mindenki láthatta, hogy pénzzel megvesztegették Jézus egyik tanítványát, hogy árulja el Mesterét.    

"Vétkeztem - jajgatta Júdás - hogy elárultam az ártatlan vért" (Mt 27:4). A főpap azonban miután visszanyerte önuralmát, gúnyosan azt felelte Júdásnak: "Mi közünk hozzá? Te lássad!" (Mt 27:4). A papok készek voltak arra, hogy Júdást eszközükként használják, de megvetették aljasságát. Azért most, amikor hozzájuk fordult vallomásával, durván elutasították és elkergették.  

Júdás most Jézus lábaihoz vetette magát és Isten Fiának ismerte el Őt, és könyörögve kérte, hogy szabadítsa ki magát. Az Üdvözítő nem dorgálta meg árulóját, de tudta, hogy Júdás nem bánta meg a bűnét. Vallomását bűnös lelkéből csak a kárhozat szörnyű érzése és a várható ítélet kényszerítette ki, de nem érzett mély, szívet összetörő fájdalmat azért, mert elárulta Isten ártatlan Fiát és megtagadta Izrael Szentjét. Krisztus nem szólt egyetlen kárhoztató, elítélő szót sem. Szánalommal tekintett Júdásra, és azt mondotta: "Ezért az óráért jöttem el erre a világra."    

A meglepetés moraja futott át a gyűlésen. Ámulattal nézték, hogy Krisztus milyen magatartást tanúsított árulója iránt. Ismét átfutott rajtuk az a meggyőződés, hogy ez az ember több volt, mint egy halandó ember. Igen, de ha Isten Fia volt, kérdezték, akkor miért nem szabadítja ki magát kötelékeiből és miért nem arat diadalt vádlói felett!    

Júdás látván, hogy könyörgése hiábavaló volt, kirohant a teremből, miközben ezt kiáltozta: Túl késő! Túl késő! Érezte, hogy nem tudná túlélni Jézus keresztre feszítését, azért kétségbeesésében kiment és felakasztotta magát.   

Ugyanazon a napon később Pilátus palotájából a Golgotára vezető úton félbeszakadt a gonosz tömeg kiáltozása és csúfolódása, amely elkísérte Jézust a keresztre feszítés helyére. Mikor elhaladtak egy magányos hely mellett, egy kiszáradt fa tövénél meglátták Júdás holttestét. Visszataszító látvány volt. Súlya alatt elszakadt a kötél, amellyel felakasztotta magát a fára. Az esés következtében teste szörnyen eltorzult. Éppen az éhes kóbor kutyák tépték, szaggatták le a húst csontjairól. Testének maradékát gyorsan elráncigálták az emberek szeme előtt, és egy félreeső helyen beletaposták a földbe. Kevesebb lett a gúnyolódó beszéd a tömegben és a sok sápadt arc azt mutatta, hogy gondolatok születtek meg a szívekben. Úgy látszott, hogy a megtorlástól való rettegés már szorongatatta azokat, akik bűnösök voltak Jézus vérének a kiontásában