Szemmel nem látható Lukács 17:20-22

Néhány farizeus Jézushoz jött, és megkérdezte, "mikor jő el az Isten országa" (Lk 17:20). Több mint három év eltelt, amióta Keresztelő János üzenete kürtszóként hangzott mindenfelé az országban: "Elközelített a mennyeknek országa" (Mt 3:2). Mindeddig a farizeusok semmi jelét nem látták az ország megalapításának. Sokan, akik elutasították Jánost, és lépten-nyomon szembeszegültek Jézussal, rosszindulatúan mondogatták, hogy küldetése kudarcot vallott.   

Jézus így felelt: "Az Isten országa nem szemmel láthatólag jő el. Sem azt nem mondják: Ímé itt, vagy: Ímé amott van; mert ímé az Isten országa tibennetek van" (Lk 17:20-21). Isten országa a szívben kezdődik. Ne itt vagy ott keressétek földi hatalmának, eljövetelének megnyilvánulásait.  

"Eljő az idő, - fordult Jézus tanítványaihoz - mikor kívántok látni egyet az ember Fiának napjai közül, és nem láttok" (Lk 17:22). Mivel nem kíséri világi pompa, előfordulhat, hogy nem ismeritek föl küldetésem dicsőségét. Nem fogjátok fel, mekkora kiváltságban részesültök, hogy köztetek van - noha emberi külsőbe rejtetten - Ő, aki az emberek világossága és élete. Eljő az idő, amikor sóvárogva tekintetek vissza azokra az alkalmakra, midőn Isten Fiával járhattatok és beszélhettetek. 

Önző, földi gondolkodásuk miatt még Jézus tanítványai sem érzékelhették a lelki dicsőséget, melyet meg akart ismertetni velük. Egészen addig, amíg Krisztus föl nem emelkedett Atyjához, és a Szentlélek ki nem töltetett a hívőkre, a tanítványok nem fogták fel teljesen a Megváltó jellemét és küldetését. Miután a Lélek keresztségében részesültek, azután kezdték felismerni, hogy a dicsőség Ura volt jelen köztük. Ahogy visszaemlékeztek Krisztus szavaira, elméjük megvilágosodott, megértették a próféciákat és Jézus csodáit. Életének csodatettei elvonultak előttük, s úgy érezték magukat, mintha álomból ébredtek volna. Most már tudták, hogy "az Ige testté lett és lakozék miközöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal" (Jn 1:14). Krisztus valóban Istentől jött a bűnös világra, hogy megmentse Ádám elbukott fiait és leányait. Most a tanítványok sokkal kevésbé tartották magukat fontosnak, mint e felismerés előtt. Fáradhatatlanul ismételték Jézus szavait, tetteit. Azelőtt homályosan értett tanításai új kinyilatkoztatásnak tűntek számukra. A Szentírás új könyvé vált. 

Ahogy a tanítványok kutatták a Krisztusról bizonyságot tevő próféciákat, közösségre jutottak az Istenséggel, megtanulták Tőle, aki felszállt a mennybe, hogyan fejezzék be az általa megkezdett földi munkát. Felismerték, hogy olyan bölcsesség lakozik Benne, amelyre emberi lény isteni segítség nélkül sosem juthat el. Szükségük volt annak segítségére, akiről királyok, próféták, igaz emberek jövendöltek. Ámulva olvasták újra meg újra jellemének és munkájának prófétai leírását. Milyen homályosan értették a prófétai iratokat! Milyen lassan vették be a Krisztust tanúsító nagy igazságokat! Látták megalázkodva, emberként járni az emberek között, és nem értették testet öltésének titkát, természetének kettős jellegét. Tekintetüket fogva tartotta, mégsem érzékelték tökéletesen az istenséget az emberben. Miután a Szentlélek megvilágosította őket, mennyire szerették volna újra látni Őt, lábához vetni magukat! Mennyire kívánták, hogy Hozzá mehessenek, és elmagyarázza a meg nem értett írásokat! Milyen figyelmesen hallgatnák szavait! Mit értett Krisztus ezen: "Még sok mondanivalóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok"? (Jn 16:12). Mennyire szerettek volna mindent tudni! Bánkódtak, amiért hitük oly gyönge volt, elgondolásaik oly távol estek a mértéktől, hogy képtelenek voltak felfogni a valóságot.

Isten hírnököt küldött, hogy bejelentse Krisztus jövetelét, felhívja a zsidó nemzet és a világ figyelmét küldetésére, s így az emberek felkészülhessenek fogadására. A János által hirdetett csodálatos személyiség több mint harminc évig közöttük járt, és valójában nem ismerték fel Benne Isten küldöttét. Lelkiismeret-furdalás kerítette hatalmába a tanítványokat, mert megengedték, hogy az eluralkodó hitetlenség elferdítse véleményüket, elhomályosítsa értelmüket. A sötét világot világossága ragyogta be, mégsem ismerték fel, honnan jönnek sugarai. Magukat kérdezgették, miért is viselkedtek úgy, hogy Krisztusnak meg kellett feddnie őket. Gyakran elismételték a Vele folytatott beszélgetéseket, mondván: Miért engedtük, hogy földi megfontolások és a papok, rabbik ellenkezése összezavarja az eszünket, s ne ismerjük fel: Mózesnél nagyobb van köztünk, Salamonnál bölcsebb Bölcs tanít minket? Milyen süketek voltak füleink! Milyen gyönge volt a felfogásunk!   

Tamás nem akart hinni, míg ujját a római katonák által ütött sebbe nem helyezte. Péter megtagadta Őt megalázott és elvetett állapotában. Ezek a fájdalmas emlékek világosan eléjük rajzolódtak. Vele jártak, de nem ismerték, nem értékelték Őt. Hogy felkavarták ezek a dolgok lelküket most, amikor rájöttek hitetlenségükre!    

Midőn a papok és vének összefogtak ellenük, a tanács elé hurcolták, börtönbe vetették őket, Krisztus követői örvendeztek, mert "méltókká tétettek arra, hogy az ő nevéért gyalázattal illettessenek" (Acs 5:41). Örömmel bizonyították emberek és angyalok előtt, hogy megismerték Krisztus dicsőségét, Őt akarják követni, még ha mindent elvesztenek is.   

Most is ugyanúgy igaz, mint az apostoli időkben, hogy az isteni Lélek megvilágosítása nélkül ember nem láthatja meg Krisztus dicsőségét. Isten igazságát és munkáját nem becsüli a világot szerető, megalkuvó kereszténység. A Mester követőit nem a kényelem, földi tisztelet vagy világi alkalmazkodás útján találjuk. Messze elől járnak a kemény munka, megaláztatás, szidalmazás ösvényén, a csata első sorában "a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak" (Ef 6:12). Most - csakúgy, mint Krisztus napjaiban - félreértik, szidalmazzák, elnyomják őket koruk papjai és farizeusai. {DA 508.4}   

Isten országa nem szemmel láthatólag jön el. Isten kegyelmének evangéliuma, az önmegtagadás lelkülete sohasem lehet összhangban a világ lelkületével. A két alapelv tökéletesen ellentétes egymással. "Érzéki ember pedig nem foghatja meg az Isten lelkének dolgait: mert bolondságok néki; meg sem értheti, mivelhogy lelkiképpen ítéltetnek meg" (lKor 2:14).

Ma a vallásos világban hitük szerint tömegek munkálkodnak Krisztus földi, időleges országának megalapításán. Azt szeretnék, ha Urunk e világ országainak lenne a vezetője: az udvarok, táborok, törvényszékek, paloták, piacok vezére. Elvárnák, hogy az emberi hatalom által kikényszerített törvényes rendeletek szerint uralkodjék. Mivel Krisztus most nincs itt személyesen, vállalják, hogy intézkednek helyette, végrehajtják országának törvényeit. Ilyen országot akartak alapítani a zsidók Krisztus napjaiban. Elfogadták volna Jézust, ha hajlandó lett volna megalapítani az ideiglenes királyságot, kikényszeríteni, amit ők Isten törvényének tekintettek, őket pedig akaratának végrehajtóivá, hatalmának hordozóivá tenni. Ő azonban így szólt: "Az én országom nem e világból való" (Jn 18:36). Nem fogadta el a földi trónt.    

A kormányzat, amelynek fennhatósága alatt Jézus élt, korrupt és elnyomó volt. Mindenfelé égbekiáltó visszaélések történtek: zsarolás, türelmetlenség, felőrlő kegyetlenség. A Megváltó mégsem kísérelt meg polgári reformokat. Nem támadta a nemzeti visszaéléseket, nem ítélte el a nemzeti ellenségeskedéseket. Nem avatkozott bele a felsőbbség, a hatalmat gyakorló közigazgatás dolgaiba. Példaképünk távol tartotta magát a földi kormányoktól. Nem azért, mintha közömbös lett volna az emberi bajok iránt, hanem mert az orvosságot nem pusztán emberi vagy külső eszközökben kereste. A hatásos gyógyításhoz egyénileg kell elérni az embert, újjáteremteni a szívet.  

Krisztus országát nem törvényhozó testületek, tanácsok vagy bíróságok döntésével, a világ nagyjainak támogatásával alapítja meg, hanem azzal, hogy Krisztus természetét az emberekbe ülteti a Szentlélek munkája által. "Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek; Akik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek" (Jn 1:12-13). Ez az egyetlen erő, amely felemelheti az emberiséget. E munka megvalósításához az emberi eszköz Isten Igéjének tanítása és gyakorlása. 

Amikor Pál apostol elkezdte szolgálatát Korinthusban, a népes, gazdag, gonosz, a pogányság kimondhatatlan bűneivel szennyezett városban, ezt mondta: "Nem végeztem, hogy egyébről tudjak tiköztetek, mint a Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről" (lKor 2:2). Később, mikor olyanoknak írt, akiket a legostobább bűnök rontottak meg, elmondhatta: "De megmosattatok, de megszenteltettetek, de megigazíttattatok az Úr Jézusnak nevében és a mi Istenünk Lelke által." "Hálát adok az én Istenemnek mindenkor tifelőletek az Isten ama kegyelméért, mely néktek a Krisztus Jézusban adatott" (lKor 6:11; 1:4).    

Most - Krisztus idejéhez hasonlóan - Isten országának műve nem azokon nyugszik, akik földi vezetők vagy emberi törvények által támogatott elismerést sürgetnek, hanem azokon, akik a népnek az Ő nevében kijelentik azokat a lelki igazságokat, melyek elfogadóikat Pál tapasztalatára vezérlik: "Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus" (Gal 2:20). Ekkor Pálhoz hasonlóan az emberek javára fognak munkálkodni. Ő mondta: "Krisztusért járván tehát követségben, mintha Isten kérne miáltalunk: Krisztusért kérünk, béküljenek meg az Istennel" (2Kor 5:20)