Jézus megáldja a gyermekeket Máté 19:13-15; Márk 10:13-16; Lukács 18:15-17

Jézus mindig is szerette a gyerekeket. Elfogadta gyermeki együttérzésüket és nyílt, természetes szeretetüket. Tiszta ajkukról a zengő, hálás dicséret zeneként hangzott fülében, lelkileg fölüdítette, amikor lehangolták a fortélyos képmutatók. Amerre csak a Megváltó járt, szelíd, kedves modora megnyerte a gyerekek bizalmát. 

A zsidók közt szokás volt a gyermekeket elvinni valamelyik rabbihoz, hogy az kinyújtott kézzel megáldja őket. A tanítványok azonban túl fontosnak gondolták a Megváltó munkáját ahhoz, hogy ilyesmivel meg lehessen szakítani. Amikor az anyák hozzá jöttek kicsinyeikkel, a tanítványok neheztelve néztek rájuk. Úgy gondolták, ezek a gyerekek túlságosan kicsik, semmi hasznuk sem lesz abból, ha meglátogatják Jézust, s azt a következtetést vonták le, hogy Ő sem örülne nekik. A Megváltó tudta, milyen gond nyomasztja az anyákat, akik Isten Igéje szerint akarják gyermekeiket nevelni. Meghallgatta imáikat. Ő maga vonzotta őket színe elé. 

Egy anya elindult otthonról gyermekével, hogy megkeresse Jézust. Útközben elmondta célját a szomszédnak, s az is szerette volna, ha Jézus megáldja gyermekeit. Több anya gyűlt így össze gyermekeivel. Néhányan már kinőttek a csecsemőkorból: gyermekké vagy ifjúvá serdültek. Mikor az anyák előadták kívánságukat, Jézus együttérzően hallgatta a félénk, könnyes kérést. Azonban várt, hogy lássa a tanítványok viselkedését. Amikor látta, hogy elküldik az anyákat, mert azt hiszik, ezzel Neki kedveznek, rámutatott tévedésükre, mondván: "Engedjétek, hogy a kisgyermekek énhozzám jöjjenek, és ne tiltsátok el őket: mert ilyeneké az Istennek országa" (Lk 18:16). Karjába vette a gyermekeket, kezét rájuk helyezte, és részesítette őket az áldásban, amiért jöttek.    

Az anyák megnyugodtak. Krisztus szavaiból erőt és áldást nyertek, úgy tértek vissza otthonukba. Bátorságot kaptak, új derűvel vették föl terheiket, s reménykedve dolgoztak gyermekeikért. A mai anyáknak ugyanilyen hittel kell fogadniuk Igéjét. Krisztus ugyanolyan személyes Megváltó ma is, mint amikor emberként élt az emberek között. Ugyanúgy segíti a mai anyákat is, mint azokat, akiknek gyermekeit karjába vette Júdeában. A mi otthonunk gyermekeit ugyanúgy vérén váltotta meg, mint a hajdaninkat.

Jézus ismeri minden édesanya szívének terhét. Ő, akinek édesanyja szegénységgel, nélkülözésekkel küszködött, együttérez minden dolgozó anyával. Ő, aki hosszú utat tett meg, hogy könnyítsen az aggódó Kananeita asszony szívén, ugyanezt megteszi a mai anyákért is. Aki a Naini özvegynek visszaadta egyetlen fiát, s haláltusájában a kereszten is megemlékezett édesanyjáról, az ma is átérzi az anyák fájdalmát. Minden bajban, szükségben vigaszt és segítséget nyújt.

Jöjjenek Jézushoz az anyák gondjaikkal! Elegendő kegyelmet kapnak Tőle gyermekeik neveléséhez. Minden anya számára, aki terheit a Megváltó lábához akarja lerakni, nyitva állnak a kapuk. Aki ezt mondta: "Engedjétek, hogy a kisgyermekek énhozzám jöjjenek, és ne tiltsátok el őket" (Lk 18:16), az ma is hívja az anyákat, vezessék hozzá gyermekeiket, hogy megáldja őket. Az imádkozó anya hite által még az anyja karjában fekvő csecsemő is a Mindenható árnyékában nyugodhat. Keresztelő Jánost születésétől kezdve betöltötte a Szentlélek. Ha közösségben élünk Istennel, mi is várhatjuk, hogy a legelső percektől fogva az isteni Lélek formálja kicsinyeinket. 

Jézus az elé hozott gyermekekben kegyelmének örököseit, országának polgárait látta - férfiakat és nőket -, akik közül egyesek mártíromságot vállalnak majd Érte. Tudta, hogy ezek a gyermekek hallgatnak Rá, jóval készségesebben fogadják el Megmentőjüknek, mint sok világias bölcs, kemény szívű felnőtt. Tanításkor leereszkedett hozzájuk. A menny Uralkodója nem tartotta méltóságán alulinak, hogy kérdéseikre válaszoljon, s fontos tanításait gyermeki felfogóképességük szintjére egyszerűsítse. Elültette agyukba az igazság magvait, melyek majd évek múltán kikelnek, s az örök életre teremnek gyümölcsöket. 

Ma is igaz, hogy a gyerekek a legfogékonyabbak az evangélium tanításai iránt, szívük megnyílik az isteni befolyás előtt, s elég erős a kapott leckék megőrzésére. A kisgyermekek keresztényekké válhatnak, és koruknak megfelelő tapasztalatokra tehetnek szert. Lelki nevelést kell nekik nyújtani, a szülőknek mindent meg kell tenniük, hogy jellemük Krisztus hasonlatosságára formálódjék.  

Az apák és anyák az Úr családjának fiatalabb tagjaiként tekintsék gyermekeiket, kiknek nevelését a menny rájuk bízta. Amit mi tanulunk Krisztustól, azt tovább kell adnunk gyermekeinknek. Ahogyan zsenge elméjük felfogása tágul, apránként tárjuk fel nekik az égi igazságok szépségét. Ezáltal a keresztény otthon iskolává válik, ahol a szülők helyettes tanítóként szolgálnak, maga Krisztus pedig a fő oktató.  

Amikor gyermekeink megtérésén fáradozunk, ne heves érzelmeket várjunk a bűnről való meggyőződés megdönthetetlen bizonyítékaként. Nem szükséges tudni megtérésük pontos idejét. Arra tanítsuk őket, hogy vigyék bűneiket Jézushoz, kérjék bocsánatát, higgyék: megbocsát és elfogadja őket, csakúgy, mint azokat a gyerekeket, akik akkor éltek, mikor Ő személyesen a földön járt.  

Midőn az anya megtanítja gyermekeit, hogy szeretetből engedelmeskedjenek neki, tulajdonképpen a keresztény élet első leckéit adja. Az édesanya szeretete képviseli a gyerek számára Krisztus szeretetét, s az anyjukban bízó, engedelmeskedő kicsinyek megtanulnak bízni és engedni az Üdvözítőnek is. 

Jézus nemcsak a gyermekek példaképe, hanem az édesapáké is. Hatalommal szólt, szavából erő sugárzott. Amikor durva, erőszakos emberekkel érintkezett, akkor sem használt egyetlen goromba, illetlen kifejezést sem. A szívben lakozó krisztusi kegyelem mennyei méltóságban, illendő viselkedésben részesít. Finommá teszi ami durva, megfékezi ami nyers, sértő. Segíti az apákat és anyákat, hogy gyermekeiket értelmes lényként kezeljék, ahogyan ők is elvárják azt magukkal szemben.

Szülők, gyermekeitek nevelésekor tanulmányozzátok a természetben rejlő isteni leckéket! Ha szegfűt, rózsát vagy liliomot szeretnétek nemesíteni, hogyan járnátok el? Kérdezzétek meg a kertészt, mit tesz, hogy minden ág és levél olyan gyönyörűen zsendül, szépen, arányosan növekszik. El fogja mondani, hogy ezt nem lehet durván csinálni. Az erőszak csak letörné a gyönge ágakat. Gyakran ismételt apró figyelmességek szükségesek. Öntözte a talajt, védte a fejlődő növényeket az éles széltől, a tűző naptól, Isten pedig megadta, hogy szépen kinyíljanak, kivirágozzanak. Gyermekeitekkel a kertész módszere szerint bánjatok.

Gyöngéd érintéssel, szerető szolgálattal alakítsátok jellemüket Krisztus jellemének mintájára. Buzdítsátok az embereket, fejezzék ki Isten és egymás iránti szeretetüket! Azért van olyan sok kemény szívű férfi és nő a világban, mert az igazi érzelmet gyöngeségnek tekintik, letörik, akadályozzák. Az ilyen emberek jobbik énjét már gyerekkorukban elfojtották, s ha az isteni szeretet melege el nem olvasztja hideg önzésüket, boldogságuk örökre elvész. Ha szeretnénk, hogy gyermekeinkben Jézus szelíd lelkülete és az angyalok irántunk kinyilvánított rokonszenve lakozzék, akkor bátorítanunk kell a gyermekkori bőkezű, szerető kezdeményezéseket.

Tanítsátok meg a gyermekeket Jézust látni a természetben! Vigyétek ki őket a szabad levegőre, a nemes fák alá, a kertekbe! A teremtés csodálatos művei láttatják velük szeretetének kifejezését. Tanítsátok meg őket, hogy Ő alkotta az egész élővilágot kormányzó törvényeket! Nekünk is adott törvényeket, hogy azok boldogságunkra, örömünkre szolgáljanak. Ne terheljétek őket hosszadalmas imákkal, unalmas erkölcsi leckékkel, hanem a természetből vett példákkal tanítsátok őket engedelmességre Isten törvénye iránt!  

Ha már megbíznak bennetek, mint Krisztus követőiben, könnyű lesz őket megtanítani arra a nagy szeretetre, mellyel Ő szeretett minket. Amikor megpróbálod világossá tenni az üdvözítő igazságokat, s a gyermekeknek személyes Megváltóként bemutatni Krisztust, az angyalok melletted fognak állni. Az Úr kegyelme által az apák és anyák felkelthetik kicsinyeik érdeklődését a Bethlehemi Gyermek drága története iránt, aki valójában a világ reménye. 

Amikor Jézus azt mondta a tanítványoknak, hogy engedjék a gyermekeket hozzá jönni, valójában minden időben élő követőihez szólt: egyházi tisztviselőkhöz, prédikátorokhoz, segítőkhöz, minden keresztényhez. Jézus vonzza a gyermekeket, s megparancsolja nekünk, engedjük őket hozzá menni. Mintha csak azt mondaná: jönnek, ha nem akadályozzátok őket.   

Krisztuséhoz nem hasonlító jellemetek ne mutassa be hamisan Jézust! Ne tartsátok távol tőle a kicsinyeket hűvösségetekkel, nyersességetekkel! Sohase érezzék, hogy a menny nem lehet kellemes hely számukra, ha ti is ott vagytok! Ne beszéljetek úgy a vallásról, mintha azt gyerekek nem érthetnék meg, ne tegyetek úgy, mintha nem kellene Krisztust már gyerekkorukban elfogadniuk! Ne keltsétek bennük azt a hamis benyomást, hogy Krisztus vallása a komorság vallása, s ha a Megváltóhoz jönnek, le kell mondaniuk mindenről, ami örömöt okoz az életben!

Amikor a Szentlélek megindítja a gyermekek szívét, működjetek együtt vele! Azt tanítsátok, hogy a Megváltó hívja őket, semmi sem szerezhet neki nagyobb örömet, mint ha életük virágjában, ifjúságukban adják át magukat! {DA 517.4}   

A Megváltó végtelen gyöngédséggel tekint a tulajdon vérén megváltott lelkekre. Szeretete magának követeli őket. Kimondhatatlan vágyakozással tekint rájuk. Szíve szakad meg nemcsak a legjobban viselkedő gyerekek után, hanem azok után is, akiknek örökletes kifogásolható jellemvonásaik vannak. Sok szülő nem is tudja, mennyire felelős gyermekeinek jellemvonásaiért. Nincs sem türelmük, sem bölcsességük, hogy ezekkel a tévelygőkkel foglalkozzanak, akiket ők tettek olyanokká, amilyenek. Jézus azonban szánalommal tekint ezekre a gyerekekre. Ő az okból indul ki az okozat felé. 

A keresztény munkás Krisztus megbízottjaként terelheti ezeket a gyermekeket a Megváltóhoz. Bölcsességgel, tapintattal szívéhez fűzheti őket, reményt és bátorságot önthet beléjük, hogy aztán elmondhassák róluk: "Ilyeneké az Istennek országa" (Lk 18:16)

Szemmel nem látható Lukács 17:20-22

Néhány farizeus Jézushoz jött, és megkérdezte, "mikor jő el az Isten országa" (Lk 17:20). Több mint három év eltelt, amióta Keresztelő János üzenete kürtszóként hangzott mindenfelé az országban: "Elközelített a mennyeknek országa" (Mt 3:2). Mindeddig a farizeusok semmi jelét nem látták az ország megalapításának. Sokan, akik elutasították Jánost, és lépten-nyomon szembeszegültek Jézussal, rosszindulatúan mondogatták, hogy küldetése kudarcot vallott.   

Jézus így felelt: "Az Isten országa nem szemmel láthatólag jő el. Sem azt nem mondják: Ímé itt, vagy: Ímé amott van; mert ímé az Isten országa tibennetek van" (Lk 17:20-21). Isten országa a szívben kezdődik. Ne itt vagy ott keressétek földi hatalmának, eljövetelének megnyilvánulásait.  

"Eljő az idő, - fordult Jézus tanítványaihoz - mikor kívántok látni egyet az ember Fiának napjai közül, és nem láttok" (Lk 17:22). Mivel nem kíséri világi pompa, előfordulhat, hogy nem ismeritek föl küldetésem dicsőségét. Nem fogjátok fel, mekkora kiváltságban részesültök, hogy köztetek van - noha emberi külsőbe rejtetten - Ő, aki az emberek világossága és élete. Eljő az idő, amikor sóvárogva tekintetek vissza azokra az alkalmakra, midőn Isten Fiával járhattatok és beszélhettetek. 

Önző, földi gondolkodásuk miatt még Jézus tanítványai sem érzékelhették a lelki dicsőséget, melyet meg akart ismertetni velük. Egészen addig, amíg Krisztus föl nem emelkedett Atyjához, és a Szentlélek ki nem töltetett a hívőkre, a tanítványok nem fogták fel teljesen a Megváltó jellemét és küldetését. Miután a Lélek keresztségében részesültek, azután kezdték felismerni, hogy a dicsőség Ura volt jelen köztük. Ahogy visszaemlékeztek Krisztus szavaira, elméjük megvilágosodott, megértették a próféciákat és Jézus csodáit. Életének csodatettei elvonultak előttük, s úgy érezték magukat, mintha álomból ébredtek volna. Most már tudták, hogy "az Ige testté lett és lakozék miközöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal" (Jn 1:14). Krisztus valóban Istentől jött a bűnös világra, hogy megmentse Ádám elbukott fiait és leányait. Most a tanítványok sokkal kevésbé tartották magukat fontosnak, mint e felismerés előtt. Fáradhatatlanul ismételték Jézus szavait, tetteit. Azelőtt homályosan értett tanításai új kinyilatkoztatásnak tűntek számukra. A Szentírás új könyvé vált. 

Ahogy a tanítványok kutatták a Krisztusról bizonyságot tevő próféciákat, közösségre jutottak az Istenséggel, megtanulták Tőle, aki felszállt a mennybe, hogyan fejezzék be az általa megkezdett földi munkát. Felismerték, hogy olyan bölcsesség lakozik Benne, amelyre emberi lény isteni segítség nélkül sosem juthat el. Szükségük volt annak segítségére, akiről királyok, próféták, igaz emberek jövendöltek. Ámulva olvasták újra meg újra jellemének és munkájának prófétai leírását. Milyen homályosan értették a prófétai iratokat! Milyen lassan vették be a Krisztust tanúsító nagy igazságokat! Látták megalázkodva, emberként járni az emberek között, és nem értették testet öltésének titkát, természetének kettős jellegét. Tekintetüket fogva tartotta, mégsem érzékelték tökéletesen az istenséget az emberben. Miután a Szentlélek megvilágosította őket, mennyire szerették volna újra látni Őt, lábához vetni magukat! Mennyire kívánták, hogy Hozzá mehessenek, és elmagyarázza a meg nem értett írásokat! Milyen figyelmesen hallgatnák szavait! Mit értett Krisztus ezen: "Még sok mondanivalóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok"? (Jn 16:12). Mennyire szerettek volna mindent tudni! Bánkódtak, amiért hitük oly gyönge volt, elgondolásaik oly távol estek a mértéktől, hogy képtelenek voltak felfogni a valóságot.

Isten hírnököt küldött, hogy bejelentse Krisztus jövetelét, felhívja a zsidó nemzet és a világ figyelmét küldetésére, s így az emberek felkészülhessenek fogadására. A János által hirdetett csodálatos személyiség több mint harminc évig közöttük járt, és valójában nem ismerték fel Benne Isten küldöttét. Lelkiismeret-furdalás kerítette hatalmába a tanítványokat, mert megengedték, hogy az eluralkodó hitetlenség elferdítse véleményüket, elhomályosítsa értelmüket. A sötét világot világossága ragyogta be, mégsem ismerték fel, honnan jönnek sugarai. Magukat kérdezgették, miért is viselkedtek úgy, hogy Krisztusnak meg kellett feddnie őket. Gyakran elismételték a Vele folytatott beszélgetéseket, mondván: Miért engedtük, hogy földi megfontolások és a papok, rabbik ellenkezése összezavarja az eszünket, s ne ismerjük fel: Mózesnél nagyobb van köztünk, Salamonnál bölcsebb Bölcs tanít minket? Milyen süketek voltak füleink! Milyen gyönge volt a felfogásunk!   

Tamás nem akart hinni, míg ujját a római katonák által ütött sebbe nem helyezte. Péter megtagadta Őt megalázott és elvetett állapotában. Ezek a fájdalmas emlékek világosan eléjük rajzolódtak. Vele jártak, de nem ismerték, nem értékelték Őt. Hogy felkavarták ezek a dolgok lelküket most, amikor rájöttek hitetlenségükre!    

Midőn a papok és vének összefogtak ellenük, a tanács elé hurcolták, börtönbe vetették őket, Krisztus követői örvendeztek, mert "méltókká tétettek arra, hogy az ő nevéért gyalázattal illettessenek" (Acs 5:41). Örömmel bizonyították emberek és angyalok előtt, hogy megismerték Krisztus dicsőségét, Őt akarják követni, még ha mindent elvesztenek is.   

Most is ugyanúgy igaz, mint az apostoli időkben, hogy az isteni Lélek megvilágosítása nélkül ember nem láthatja meg Krisztus dicsőségét. Isten igazságát és munkáját nem becsüli a világot szerető, megalkuvó kereszténység. A Mester követőit nem a kényelem, földi tisztelet vagy világi alkalmazkodás útján találjuk. Messze elől járnak a kemény munka, megaláztatás, szidalmazás ösvényén, a csata első sorában "a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak" (Ef 6:12). Most - csakúgy, mint Krisztus napjaiban - félreértik, szidalmazzák, elnyomják őket koruk papjai és farizeusai. {DA 508.4}   

Isten országa nem szemmel láthatólag jön el. Isten kegyelmének evangéliuma, az önmegtagadás lelkülete sohasem lehet összhangban a világ lelkületével. A két alapelv tökéletesen ellentétes egymással. "Érzéki ember pedig nem foghatja meg az Isten lelkének dolgait: mert bolondságok néki; meg sem értheti, mivelhogy lelkiképpen ítéltetnek meg" (lKor 2:14).

Ma a vallásos világban hitük szerint tömegek munkálkodnak Krisztus földi, időleges országának megalapításán. Azt szeretnék, ha Urunk e világ országainak lenne a vezetője: az udvarok, táborok, törvényszékek, paloták, piacok vezére. Elvárnák, hogy az emberi hatalom által kikényszerített törvényes rendeletek szerint uralkodjék. Mivel Krisztus most nincs itt személyesen, vállalják, hogy intézkednek helyette, végrehajtják országának törvényeit. Ilyen országot akartak alapítani a zsidók Krisztus napjaiban. Elfogadták volna Jézust, ha hajlandó lett volna megalapítani az ideiglenes királyságot, kikényszeríteni, amit ők Isten törvényének tekintettek, őket pedig akaratának végrehajtóivá, hatalmának hordozóivá tenni. Ő azonban így szólt: "Az én országom nem e világból való" (Jn 18:36). Nem fogadta el a földi trónt.    

A kormányzat, amelynek fennhatósága alatt Jézus élt, korrupt és elnyomó volt. Mindenfelé égbekiáltó visszaélések történtek: zsarolás, türelmetlenség, felőrlő kegyetlenség. A Megváltó mégsem kísérelt meg polgári reformokat. Nem támadta a nemzeti visszaéléseket, nem ítélte el a nemzeti ellenségeskedéseket. Nem avatkozott bele a felsőbbség, a hatalmat gyakorló közigazgatás dolgaiba. Példaképünk távol tartotta magát a földi kormányoktól. Nem azért, mintha közömbös lett volna az emberi bajok iránt, hanem mert az orvosságot nem pusztán emberi vagy külső eszközökben kereste. A hatásos gyógyításhoz egyénileg kell elérni az embert, újjáteremteni a szívet.  

Krisztus országát nem törvényhozó testületek, tanácsok vagy bíróságok döntésével, a világ nagyjainak támogatásával alapítja meg, hanem azzal, hogy Krisztus természetét az emberekbe ülteti a Szentlélek munkája által. "Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek; Akik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek" (Jn 1:12-13). Ez az egyetlen erő, amely felemelheti az emberiséget. E munka megvalósításához az emberi eszköz Isten Igéjének tanítása és gyakorlása. 

Amikor Pál apostol elkezdte szolgálatát Korinthusban, a népes, gazdag, gonosz, a pogányság kimondhatatlan bűneivel szennyezett városban, ezt mondta: "Nem végeztem, hogy egyébről tudjak tiköztetek, mint a Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről" (lKor 2:2). Később, mikor olyanoknak írt, akiket a legostobább bűnök rontottak meg, elmondhatta: "De megmosattatok, de megszenteltettetek, de megigazíttattatok az Úr Jézusnak nevében és a mi Istenünk Lelke által." "Hálát adok az én Istenemnek mindenkor tifelőletek az Isten ama kegyelméért, mely néktek a Krisztus Jézusban adatott" (lKor 6:11; 1:4).    

Most - Krisztus idejéhez hasonlóan - Isten országának műve nem azokon nyugszik, akik földi vezetők vagy emberi törvények által támogatott elismerést sürgetnek, hanem azokon, akik a népnek az Ő nevében kijelentik azokat a lelki igazságokat, melyek elfogadóikat Pál tapasztalatára vezérlik: "Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus" (Gal 2:20). Ekkor Pálhoz hasonlóan az emberek javára fognak munkálkodni. Ő mondta: "Krisztusért járván tehát követségben, mintha Isten kérne miáltalunk: Krisztusért kérünk, béküljenek meg az Istennel" (2Kor 5:20)

Az irgalmas samaritánus Lukács 10:25-37

Az irgalmas samaritánus történetével Krisztus az igaz vallás természetét szemlélteti. Bemutatja, hogy az nem rendszerekből, hitvallásokból vagy szertartásokból áll, hanem abból, ha a szeretetet tettekkel fejezzük ki, a legnagyobb jót visszük véghez másokért, és igazán jók vagyunk.

Midőn Krisztus tanította a népet, "egy törvénytudó felkele, kísértvén őt, és mondván: Mester, mit cselekedjem, hogy az örök életet vehessem?" (Lk 10:25). A hatalmas gyülekezet lélegzetvisszafojtva várta a választ. A papok és vének azt hitték, tőrbe csalják Krisztust a törvénytudónak ezzel a kérdésével. A Megváltó azonban nem szállt vitába. Magától a kérdezőtől érdeklődte meg a választ. "A törvényben mi van megírva? - kérdezte- Mint olvasod?" (Lk 10:26). A zsidók még mindig azzal vádolták Jézust, hogy nem becsüli eléggé a Sínai hegyen adott törvényt. Ő azonban az üdvösség kérdését Isten parancsolatainak megtartásától tette függővé.    

A törvénytudó válasza: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat." Jézus megerősítette: "Jól felelél; ezt cselekedd, és élsz" (Lk 10:27 28). {   

A törvénytudó nem volt elégedett a farizeusok álláspontjával és eljárásaival. Azzal a szándékkal tanulmányozta az írásokat, hogy megfejtse igazi értelmüket. Életfontosságúnak tartotta a témát, és őszintén kérdezte: "Mit cselekedjem?" (Lk 10:25). Válaszában a törvény előírásaira vonatkozóan mellőzte az összes ceremóniális és rituális előírást. Ezeket nem értékelte, hanem azt a két hatalmas elvet említette, melyektől függ az egész törvény és a próféták. Ez a válasz - mivel Krisztus megdicsérte - előnyös helyzetbe juttatta a Megváltót az írástudók előtt. A törvény magyarázója által tett kijelentés szentesítéséért nem ítélhették el.  

"Ezt cselekedd, és élsz" (Lk 10:28) - mondta Jézus. A törvényt isteni egységben tárta elő, ebben a leckében azt tanította, hogy nem lehetséges megtartani az egyik előírást és megszegni a másikat, mert ugyanaz az elv fűzi egybe az összeset. Az ember sorsát az egész törvény iránti engedelmesség határozza meg. A leghőbb szeretet Isten iránt és osztatlan szeretet az ember iránt - ezeknek az elveknek kell kifejezésre jutniuk az életben.   

A törvénytudó törvényszegőnek találta saját magát. Meggyőzték Krisztus vizsgáló szavai. Nem gyakorolta a törvény igazságosságát, melyet állítólag megértett. Nem tanúsított szeretetet embertársai iránt. Megtérésre volt szüksége, de megtérés helyett önmagát próbálta igazolni. Hogy ne kelljen elismernie az igazságot, be akarta mutatni, milyen nehéz a parancsolat megtartása. Remélte, hogy ezzel elfedezheti meggyőződését, és megvédheti magát a nép szemében. A Megváltó válaszából kitűnt, hogy a kérdés fölösleges volt, hiszen ő maga is meg tudta válaszolni. Mégis feltett egy másik kérdést: "Ki az én, felebarátom?" (Lk 10:29).   

A zsidók körében ez a kérdés vége-hossza nélküli viták tárgya volt. Nem kételkedtek a pogányokat és samaritánusokat illetően: ezeket idegeneknek és ellenségeknek tartották. De hogyan tegyenek különbséget saját honfitársaik között, a társadalom különféle osztályai között? Kit tekintsen a pap, a vén, az írástudó felebarátjának? Életüket megtisztulási ceremóniák sorozata töltötte be. A tudatlan és hanyag sokasággal fenntartott kapcsolat - tanították - tisztátalanná tesz, amit aztán csak fáradságos erőfeszítéssel lehet eltávolítani. Felebarátnak kell-e tekinteniük a "tisztátalanokat"? 

Jézus most sem volt hajlandó vitába bocsátkozni. Nem leplezte le azok vakhitűségét, akik el akarták ítélni. Egy egyszerű történettel azonban úgy mutatta be a mennyei szeretet kiáradását, hogy minden szív megindult, a törvénytudó pedig kénytelen volt megvallani az igazat.  

Ha el akarjuk oszlatni a sötétséget, engedjük be a világosságot. A tévedések elleni legjobb módszer az igazság bemutatása. Isten szeretetének megnyilatkozása hozza napfényre az én-központú szív torzulását, bűnét.   

"Egy ember - mondotta Jézus - megy vala alá Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esék, akik azt kifosztván és megsebesítvén, elmenének, és otthagyák félholtan. Történet szerint pedig megy vala alá azon az úton egy pap, aki azt látván, elkerülé. Hasonlóképpen egy lévita is, mikor arra a helyre ment, és azt látta, elkerülé" (Lk 10:30-32). Ez nem elképzelt eset volt, valóban megtörtént, pontosan úgy ismerték, ahogy Jézus előadta. A pap és a lévita, akik elkerülték az embert, szintén a Krisztust hallgató társaságban voltak.   

Jeruzsálemből Jerikóba menet az utazónak át kellett haladnia a júdeai puszta egy részén. Az út rablóktól nyüzsgő, vad, sziklás szakadékon át vezetett, gyakran történtek itt erőszakos cselekmények. Itt történt, hogy az utazót megtámadták, megfosztották minden értékétől, bántalmazták, megsebesítették, és félholtan az útszélen hagyták. Amint ott feküdt, a pap arra járt, de épp csak egy pillantást vetett a sebesültre. Azután megjelent a lévita. Kíváncsian megállt, hogy megtudja, mi történt, és megnézte a szenvedőt. Biztosan tudta, mit kellene tennie, de nem találta kellemesnek a feladatot. Azt kívánta, bárcsak ne arra jött volna, bárcsak ne látta volna a sebesültet. Meggyőzte magát, hogy az ügy nem rá tartozik.    

Mindkét ember szent hivatalt töltött be, állítólag az Írások megtestesítői voltak. Ahhoz az osztályhoz tartoztak, melynek különleges elhívása értelmében Isten képviselőjének kellett lennie a nép előtt. Kötelességük volt "együttérezni a tudatlanokkal és tévelygőkkel" (Zsid 5:2), hogy a népet megismertessék Istennek az emberiség iránti nagy szeretetével. Ugyanarra a munkára hívattak el, amit Jézus sajátjaként így jellemez: "Az Úrnak Lelke van énrajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat" (Lk 4:18).   

A mennyei angyalok látják Isten földi családjának szenvedéseit, és készek együttműködni az emberrel, hogy könnyítsenek az elnyomáson és a kínokon. Isten gondviselése vitte a papot és a lévitát az útra, ahol a szenvedő sebesült feküdt, hogy lássák, szüksége van irgalmukra, segítségükre. Az egész menny figyelte, vajon könyörületre indul-e szívük az emberi gyötrelem láttán. A Megváltó volt az, aki a zsidókat a pusztában oktatta. A felhő- és tűzoszlopból merőben más leckét tanított a népnek, mint amit most papjaiktól és tanítóiktól kaptak. A törvény kegyelmes gondoskodása még az oktalan állatokra is kiterjed, melyek nem tudják szavakba önteni szükségletüket, szenvedésüket. Mózes ilyen irányú utasításokat is kapott Izrael gyermekei számára. "Ha előtalálod ellenséged eltévedt ökrét vagy szamarát: hajtsd vissza néki. Ha látod, hogy annak a szamara, aki téged gyűlöl, a teher alatt fekszik, vigyázz, rajta ne hagyd; oldd le azt ővele együtt" (2Móz 23:4-5). A rablók által megsebesített férfiban Jézus egy szenvedő testvért mutatott be. Mennyivel inkább szánalmat kellett volna érezniük fölötte, mint egy igavonó barom fölött! Mózes által hallották az üzenetet, hogy az Úr, az ő Istenük "nagy, hatalmas és rettenetes Isten, [...] igazságot szolgáltat az árvának és az özvegynek, szereti a jövevényt" (5Móz 10:17-19). Ezért megparancsolta: "Szeressétek azért a jövevényt" (5Móz 10:19). "Szeressed azt, mint magadat" (3Móz 19:34).    

Jób mondotta: "A jövevény nem hált az utcán, ajtóimat az utas előtt megnyitám" (Jób 31:32). Mikor a két angyal ember képében Sodomába jött, Lót arccal a földre borulva kérte őket: "Ímé én Uraim kérlek, térjetek be a ti szolgátok házához, és háljatok ott" (lMóz 19:2). A pap és a lévita jól ismerték ezeket a tanításokat, mégsem ültették át a gyakorlati életbe. A nemzeti vakhit iskolájában nevelkedtek, emiatt önzőkké, elfogultakká, elkülönültekké váltak. Ránézésre nem tudták megmondani a sebesültről, vajon honfitársuk-e. Gondolták, lehet, hogy samaritánus, és elfordultak.   

Eljárásukban - ahogyan Krisztus leírta azt - a törvénytudó semmit sem talált, ami ellentétes lett volna a törvény által tanított követelményekkel. Igen ám, de most újabb fordulat következett:    

Egy samaritánus odaért az úton, ahol a szerencsétlen feküdt, s amikor meglátta, könyörületre indult iránta. Nem érdekelte, pogány-e vagy zsidó az idegen. Ha zsidó, a samaritánus jól tudta, hogy fordított helyzetben a férfi szembeköpné, és megvetéssel kerülné ki. Emiatt azonban nem habozott. Nem törődött vele, hogy ő maga is erőszak áldozatává válhat, ha sokáig időzik ott. Csak az számított, hogy egy szenvedő emberi lénynek szüksége van rá. Levette ruháját és betakarta a férfit. Az útra tartalékolt olajat és bort a sebesült gyógyítására, felfrissítésére használta föl. Ezután föltette a tulajdon barmára, lassan, lépésben vitte, hogy ne rázza az ismeretlent, ne okozzon fölöslegesen fájdalmat neki. Bevitte egy fogadóba, egész éjjel gondozta, odaadóan figyelte. Reggelre a beteg jobban lett, a samaritánus útnak indult. Ezelőtt azonban a fogadós gondjaira bízta, kifizette a költségeket, sőt letétet hagyott a továbbiakra. Még ezzel sem elégedett meg, gondoskodott az esetleges ezen felüliekről is. Így szólt a gazdához: " Viselj gondot reá, és valamit ezen fölül reáköltesz, én mikor visszatérek, megadom néked" (Lk 10:35).    

A történet véget ért, Jézus a törvénytudóra szegezte tekintetét, olvasott lelkében, és így szólt: "E három közül kit gondolsz, hogy felebarátja volt annak, aki a rablók kezébe esett?" (Lk 10:36). {DA 503.3}   

A törvénytudó még most sem akarta a samaritánus nevet ajkára venni, ezért így felelt: "Az, aki könyörült rajta. "Jézus megjegyzése: "Eredj el, és te is aképpen cselekedjél" (Lk 10:37).   

Ezzel megszületett az örök válasz a kérdésre: "Ki az én felebarátom?" (Lk 10:29) Krisztus megmutatta, hogy a felebarát nemcsak gyülekezeti vagy hittestvért jelent. Nincs köze faji, színbeli vagy osztálykülönbségekhez. Mindenki felebarátunk, akinek segítségünkre van szüksége. Felebarátunk minden lélek, akit az ellenség megsebesített és összetört. Mindenki felebarátunk, aki Isten tulajdona.    

Az irgalmas samaritánus történetével Jézus saját magát és küldetését mutatta be. Sátán az embert becsapta, megsebezte, kirabolta, összetörte, azután veszni hagyta, a Megváltó azonban könyörületre indult kilátástalan állapotunk láttán. Otthagyta a dicsőséget, és eljött, hogy megmentsen. A halál torkában talált ránk, s felkarolta ügyünket. Sebeinket meggyógyította, igazságosságának ruhájával takart be minket. Biztos menedéket nyújtott nékünk, mindenről gondoskodott a saját költségére. Meghalt, hogy megváltson. Saját példájára mutat, amikor így szól követőinek: "Ezeket parancsolom néktek, hogy egymást szeressétek." "Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást" (Jn 15:17; 13:34).  

A törvénytudó kérdése így hangzott Jézushoz: "Mit cselekedjem?" (Lk 10:25) Jézus az igazság összegzéseként fogta fel az Isten ember iránti szeretetét, amikor ezt mondta: "Ezt cselekedd, és élsz" (Lk 10: 28). A samaritánus engedett a kedves, szerető szív irányításának, bebizonyította, hogy betölti a törvényt. Krisztus megparancsolta a törvénytudónak: "Eredj el, és te is akképpen cselekedjél" (Lk 10:37). Isten gyermekeitől tetteket, nem pusztán szavakat vár el. "Aki azt mondja, hogy őbenne marad, annak úgy kell járnia, amint ő járt" (1Jn 2: 6).   

Nem kevésbé van szüksége a világnak ma a tanításra, mint amikor az Jézus ajkáról hangzott el. Az önzés és a hideg külsőségek már-már kioltották a szeretet tüzét, elhomályosították az erényeket, melyeknek ékesíteniük kellene a jellemet. A Jézus nevét vallók közül sokan szem elől tévesztették, hogy a keresztényeknek Krisztust kell képviselniük. Ha nem gyakoroljuk az önfeláldozást mások javára családi körben, a szomszédok közt, a gyülekezetben, és ahol csak megfordulunk, akkor, bármit vallunk is, nem vagyunk keresztények. 

Krisztus összefonta érdekét az emberiségével, és kér, hogy legyünk egyek Vele az emberiség megmentésében. "Ingyen vettétek, - mondja - ingyen adjátok" (Mt 10:8). A bűn a lehető legrosszabb dolog, nekünk kell megszánnunk, segítenünk a bűnöst. Sokan tévelyegnek, átérzik szégyenüket, oktalanságukat. Éhesek a bátorító szóra. Hibáikon, tévedéseiken rágódnak, míg szinte teljesen kétségbe nem esnek. Nem szabad elhanyagolnunk ezeket a lelkeket. Ha keresztények vagyunk, nem mehetünk át az út másik oldalára, nem kerülhetjük ki a lehető legmesszebbről azokat, akiknek segítségünkre van szükségük. Ha látjuk, hogy egy ember bajban van - akár betegség, akár bűn miatt -, sohase mondjuk: nem tartozik rám.    

"Ti lelkiek, igazítsátok útba az olyant szelídségnek lelkével" (Gal 6:1). Hit és ima által szorítsd vissza az ellenség erejét. A hit és bátorság szavait szóld, ezek gyógyító balzsamként hatnak a megtörtekre, megsebzettekre. Sokan elgyöngültek, elbátortalanodtak az élet nagy harcában, amikor egyetlen kedves, felvidító szó megerősíthette volna őket, és így győzhettek volna. Sose haladjunk el egyetlen szenvedő lélek mellett se anélkül, hogy ne nyújtanánk neki azt a vigaszt, mellyel minket is megvigasztalt Isten.    

Mindez nem egyéb, mint a törvény alapelvének betöltése - azé az elvé, melyet az irgalmas samaritánus története példáz, s amely Jézus életében lett nyilvánvaló. Jelleme megmutatja a törvény igazi jelentőségét, s hogy mit jelent úgy szeretni felebarátunkat, mint magunkat. Amikor Isten gyermekei irgalmasságot, kedvességet és szeretetet tanúsítanak mindenki iránt, ezzel bizonyságot tesznek a menny alaptörvényének jellegéről is. Bizonyítják, hogy "az Úrnak törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket" (Zsolt 19:8). Ha valaki nem tudja megvalósítani ezt a szeretetet, áthágja a törvényt, melyet állítólag tisztel. A testvéreink iránt táplált lelkületből kitűnik, milyen az Isten iránti lelkületünk. A felebarátunkért érzett szeretet egyetlen forrása Isten szívbéli szeretete. "Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az: mert aki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát?" Szeretteim, "ha szeretjük egymást, az Isten bennünk marad, és az ő szeretete teljessé lett bennünk" (1Jn 4:20.12)

Az utolsó út Galileából Lukács 9:51-56; Lukács 10:1-24

Ahogyan szolgálatának vége közeledett, változás állt be Krisztus munkamódszerében. Mindeddig igyekezett elkerülni a nyilvánosságot, az izgalmakat. Visszautasította az emberek hódolatát, gyorsan haladt egyik helyről a másikra, amikor a nép lelkesedése korlátozhatatlanná vált. Újra és újra megparancsolta, hogy senki se mondja Őt a Krisztusnak.

A sátoros ünnep idején gyorsan és titkon tette meg az utat Jeruzsálembe. Amikor testvérei sürgették, hogy jelentse ki magát nyilvánosan Messiásnak, válasza így hangzott: "Az én időm még nincs itt" (Jn 7:6). Észrevétlenül tette meg az utat Jeruzsálemig, bejelentés nélkül lépett be a városba, a sokaság hódolt Neki. Nem így történt utolsó utazásakor. A papok és vének rosszindulata miatt egy időre elhagyta Jeruzsálemet. Most a nyilvánosság színe előtt indult el visszafelé, - egy kanyargósabb úton. Jövetelét olyan hírverés kísérte, mint még soha. Nagy áldozatának helyszíne felé haladt, erre kellett felhívni az emberek figyelmét. 

"Amiképpen, felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az ember Fiának felemeltetnie" (Jn 3:14). Ahogyan Izraelben minden szemnek a felemelt kígyóra kellett néznie, mely gyógyulásuk elrendelt jelképe volt, úgy kellett most minden tekintetnek Krisztusra, az áldozatra szegeződnie, aki üdvösséget hozott az elveszett világnak. 

A Messiás munkájáról alkotott hamis elképzelés és Jézus Isten-voltába vetett hit hiánya vezette oda fivéreit, hogy sürgessék: jelentse ki magát nyilvánosan a népnek a sátoros ünnepen. Most viszont a tanítványok az előbbivel rokon szellemben akarták megakadályozni a jeruzsálemi utazást. Eszükbe jutottak szavai, hogy mi fog ott Vele történni, ismerték a vallási vezetők halálos ellenségességét, és örömmel lebeszélték volna Mesterüket az odautazásról.

Krisztus szívének nagyon fájt szeretett tanítványainak félelme, csalódása és hitetlensége, de ennek ellenére útnak indult. Nehéz volt a Jeruzsálemben rájuk váró fájdalom felé vezetni őket. Sátán a sarkában volt, hogy rákényszerítse kísértéseit. Miért kellene most Jeruzsálembe mennie, a biztos halálba? Körülötte mindenfelé lelkek éhezték az élet kenyerét. Mindenütt szenvedők várták gyógyító szavát. A kegyelmének evangéliuma által elvégzendő munka épphogy csak elkezdődött. Ő pedig most van legszebb férfikorában. Miért nem megy el a világ hatalmas területeire kegyelmének igéivel, gyógyító erejének érintésével? Miért nem szerez örömet magának azzal, hogy világosságot és boldogságot áraszt a sötétben búslakodó milliókra? Miért hagyja a termés begyűjtését a tanítványokra, akik gyengék a hitben, felfogásuk nehézkes, s oly késedelmesen cselekszenek? Miért néz szembe most a halállal, és hagyja ott a munkát a kezdet kezdetén? Az ellenség, aki a pusztában szembeszállt Krisztussal, most is heves, álcázott kísértésekkel ostromolta. Ha Jézus csak egy percre is enged, ha a legkisebb mértékben is változtat útján, hogy mentse magát, Sátán ügynökei diadalmaskodnak, a világ pedig elvész. 

Ám Jézus "eltökélte magát, hogy Jeruzsálembe megy" (Lk 9:51). Életének egyetlen törvénye az Atya akarata volt. Mikor gyermekkorában felvitték a templomba, így szólt Máriához: "Avagy nem tudjátok-é, hogy nékem azokban kell foglalatosnak lennem, amelyek az én Atyámnak dolgai?" (Lk 2:49) Kávában, amikor Mária szerette volna, ha megmutatja csodatévő erejét, Ő így válaszolt: "Nem jött még el az én órám" (Jn 2:4). Ugyanezekkel a szavakkal válaszolt fivéreinek, amikor sürgették, hogy menjen fel az ünnepre. Isten nagy tervében azonban ki volt jelölve az óra, amikor majd felajánlja magát az emberek bűneiért, és ez az idő rohamosan közeledett. Ő nem lankadt, nem ingadozott. Lépteit Jeruzsálem felé irányította, ahol ellenségei már régóta összeesküdtek élete ellen - most majd leteszi azt. Eltökélten indult az üldöztetésbe, megtagadtatásba, elvettetésbe, elítéltetésbe, halálba.   

"És követeket külde az ő orcája előtt; és azok elmenvén, bemenések egy samaritánus faluba, hogy néki szállást készítsenek" (Lk 9:52). Az emberek azonban nem akarták befogadni Őt, mert útban volt Jeruzsálem felé. Ezt úgy értelmezték, hogy Krisztus előnyben részesíti a zsidókat, akiket ők mélységesen gyűlöltek. Ha helyreállította volna a Garizim-hegyi templomot és az istentiszteleteket, akkor boldogan elfogadták volna, de mivel Jeruzsálembe ment, nem gyakorolták Vele a vendégszeretetet. Nem vették észre, hogy a menny legjobb ajándékát utasítják vissza küszöbükről. Jézus hívta az embereket: fogadják be Őt. Szívességet kért tőlük, hogy közel férkőzhessen hozzájuk és a leggazdagabb áldásokat nyújthassa nékik. Minden elvett jóért drágább kegyelemmel fizetett. A samaritánusok azonban mindezt elvesztették előítéleteik és csökönyösségük miatt. 

Jakabot és Jánost, Krisztus követeit mélyen felháborította az Urukat ért bántás. Megbotránkoztak, amiért a samaritánusok, akiket megtisztelt jelenlétével, oly durván bántak Vele. Nem sokkal ezelőtt együtt jártak a megdicsőülés hegyén. Látták, amint Isten megdicsőíti Őt, Mózes és Illés tisztességet tesz Néki. A samaritánusok részéről megnyilvánuló tiszteletlenséget szerintük nem szabad példás büntetés nélkül hagyni.  

Odajöttek Krisztushoz, jelentették az emberek véleményét, s hozzátették, hogy még éjjeli szállást sem hajlandók adni. Úgy gondolták, kirívó gonoszságot követtek el Vele szemben. Feltekintettek a távolban magasodó Kármel hegyére, ahol Illés lemészárolta a hamis prófétákat, és így szóltak: "Akarod-é, hogy mondjuk, hogy tűz szálljon alá az égből, és eméssze meg ezeket, mint Illyés is cselekedett?" Meglepődtek, amiért Jézus megbántódott szavaikon, s még jobban megzavarodtak feddésének hallatán: "Nem tudjátok minémű lélek van tibennetek: mert az embernek Fia nem azért jött, hogy elveszítse az emberek lelkét, hanem hogy megtartsa" (Lk 9: 54-56). Ezzel elment egy másik faluba. 

Nem képezi Krisztus küldetésének részét, hogy arra kényszerítse az embereket: fogadják el Őt. Sátán és az általa indított emberek akarják a lelkiismeretet kényszeríteni. A gonosz angyalokkal szövetkező emberek az igazságért érzett buzgalom álruhájában zúdítanak szenvedést embertársaikra, hogy saját vallási felfogásukra térítsék őket. Krisztus azonban mindig kegyelmes, mindig szeretetének bemutatásával akar győzni. Nem tűrhet meg vetélytársat a lélekben, nem fogadhat el részleges szolgálatot. Csak önkéntes szolgálatot kíván, hogy a szív önként, a szeretet kényszerének engedjen. Nincs következetesebb bizonyítéka, hogy Sátán lelkülete tölt el minket; mint ha készek vagyunk megsebezni és elpusztítani mindazokat, akik nem értékelik munkánkat vagy elgondolásainkkal ellentétesen cselekszenek.   

Minden emberi lény testileg, lelkileg, szellemileg Isten tulajdona. Krisztus mindenkinek a megmentéséért meghalt. Semmi sem bánthatja jobban Istent, mint ha emberek vallási vakbuzgóságból olyanoknak okoznak szenvedést, akiket az Üdvözítő vérén váltott meg. 

"Onnan pedig felkelvén Júdea határaiba méne, a Jordánon túl való részen által; és ismét sokaság gyűl vala hozzá; ő pedig szokása szerint ismét tanítja vala őket" (Mk 10:1). 

Krisztus szolgálatának utolsó hónapjaiban hosszabb időt töltött Pereában, a Júdeától "a Jordánon túl" eső tartományban. Itt is sokaság járt a nyomában, csakúgy, mint szolgálata kezdetén Galileában, és Ő számos korábbi tanítását ismételte meg. 

Ahogyan kiküldte a tizenkettőt, úgy "rendele az Úr másokat is, hetvenet, és elküldé azokat kettőnként az ő orcája előtt, minden városba és helyre, ahová ő menendő vala" (Lk 10:1). Ezek a tanítványok egy ideje Vele jártak, készültek a munkára. Amikor a tizenkettő először indult önállóan munkálkodni, más tanítványok szegődtek Jézus nyomába galileai útjain. Ezek abban a kiváltságban részesültek, hogy bensőséges kapcsolatba kerültek Vele, közvetlen személyes tanítást kaptak. Most ez a nagyobb létszámú csoport is megkezdte külön küldetésének elvégzését.

A hetven is ugyanazokat az utasításokat kapta, mint a tizenkettő, kivéve azt az utóbbiaknak adott parancsot, hogy ne menjenek egyetlen pogány vagy samaritánus városba se - ez a hetvenre nem vonatkozott. Bár Krisztust éppen most utasították vissza a samaritánusok, szeretete változatlanul fennállt irántuk. Amikor a hetven tanítvány elindult az Ő nevében, először Sarcária városaiba látogattak el. 

Magának a Megváltónak a samáriai látogatása, majd később az irgalmas samaritánus méltatása, annak a leprásnak a hálás öröme, aki a tízből egyedül tért vissza, hogy köszönetet mondjon Krisztusnak - mind jelentőségteljes események voltak a tanítványok számára. A tanulság mélyen szívükbe vésődött. Röviddel mennybemenetele előtt, az apostolok megbízásakor jézus Sarcáriát, Jeruzsálemet és Júdeát említette, mint azokat a helyeket, ahol először kell hirdetniük az evangéliumot. Tanítása készítette föl őket megbízatásuk teljesítésére. Amikor Mesterük nevében Samáriába mentek, az emberek készek voltak elfogadni őket. A samaritánusok hallottak Krisztus dicsérő szavairól, irgalmas cselekedeteiről honfitársaik érdekében. Látták, hogy a durva bánásmód ellenére csak szeretetteljes gondolatai vannak irántuk, és ez megnyerte szívüket. A mennybemenetel után üdvözölték a Megváltó követeit, s a tanítványok értékes termést takarítottak be azok között, akik egykor legádázabb ellenségeik voltak. "Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti meg" (Ésa 42:3). "És az ő nevében reménykednek majd a pogányok" (Mt 12:21).

Jézus, amikor kiküldte a hetven tanítványt, megparancsolta nekik - ahogy korábban a tizenkettőnek is -, hogy ne maradjanak ott erőszakkal, ahol nem fogadják őket szívesen. "Valamely városba pedig bementek, és titeket be nem fogadnak, - mondta - annak utcáira kimenvén, ezt mondjátok: Még a port is, amely reánk ragadt a ti várostokból, itt köztetek letöröljük; mindazáltal ez legyen tudtotokra, hogy az Isten országa elközelített hozzátok" (Lk 10:10-11). Nem neheztelésből vagy sértett önérzetből kellett így cselekedniük, hanem hogy megmutassák, milyen súlyos dolog az Úr üzenetét vagy követeit visszautasítani. Az Úr szolgáit elvetni annyi, mint magát Krisztust elvetni.   

"Mondom pedig néktek, - tette hozzá Jézus - hogy a sodomabeliek állapota tűrhetőbb lesz ama napon, hogynem azé a városé" (Lk 10:12). Gondolatai azután a galileai városokra terelődtek, ahol szolgálatának oly nagy részét töltötte. A mély fájdalom hangján kiáltott fel: "Jaj néked Korazin! Jaj néked Bethsaida! mert ha Tírusban és Sidonban lettek volna azok a csodák, melyek tebenned lőnek, régen zsákban és hamuban ülve megtértek volna. Hanem Tírusnak és Sidonnak tűrhetőbb lesz állapota az ítéletkor, hogynem néktek. És te Kapernaum, mely mind az égig felmagasztaltattál, a pokolig fogsz lealáztatni" (10:13-15). 

A forgalmas Galileai tenger-melléki városoknak szabadon felajánlotta a menny leggazdagabb áldásait. Az élet Fejedelme nap mint nap ott járt közöttük. Isten dicsősége - melyet próféták és királyok vágytak látni - ragyogott a Megváltó nyomában özönlő sokaságra. Mégis visszautasították a mennyei ajándékot.

A vének a körültekintés látszatával figyelmeztették a népet: ne fogadják el ennek az új tanítónak az új tantételeit, mert elmélete és gyakorlata ellentétben áll az atyák tanításával. A nép hitelt adott a papok és farizeusok oktatásának, ahelyett, hogy maguk akarták volna megérteni Isten Igéjét. Isten helyett a papokat és véneket tisztelték, elvetették az igazságot, hogy megtarthassák saját hagyományaikat. Sokakra mély benyomást tett Jézus, és csaknem hallgattak Rá, mégsem cselekedtek meggyőződésük szerint, ezért nem lehetett őket számításba venni Krisztus oldalán. Sátán mindaddig kísértett, amíg a világosság sötétségnek nem tűnt. Így sokan elvetették az igazságot, mely lelkük megmentésére szolgálhatott volna.

Az igaz Bizonyság így szól: "Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek" (Jel 3:20). Minden figyelmeztetés, feddés, kérlelés Isten Igéjében vagy követőinek ajkán, zörgetést jelent a szív ajtaján. A bebocsátást kérő Jézus hangja az. Minden figyelembe nem vett kopogtatás után kisebb az indíttatás, hogy ajtót nyissunk. Ha ma nem engedünk a Szentlélek befolyásának, holnapra már gyöngébben szól. A szív kevésbé lesz érzékeny, veszedelmes nemtörődömségbe hull. Az ítéletkor nem azért találnak majd vétkesnek, mert tévelyegtünk, hanem mert elhanyagoltuk a mennyei lehetőségeket, hogy megtanuljuk, mi az igazság. 

Az apostolokhoz hasonlóan a hetven tanítvány is természetfeletti adományokban részesült küldetésének pecsétjeként. Amikor munkájukat bevégezték, örömmel tértek vissza, mondván: " Uram, még az ördögök is engednek nékünk a te neved által!" Jézus így felelt: "Látám a Sátánt, mint a villámlást lehullani az égből" (Lk 10:17-18). 

Jézus előtt megjelentek a múlt és a jövő képei. Látta Lucifert, amikor kezdetben alávettetett a mennyekből. Előre látta haláltusájának jeleneteit, amikor a világmindenség előtt lepleződik le a csaló jelleme. Hallotta a kiáltást: "Elvégeztetett" (Jn 19:30), mely bejelentette, hogy az elveszett faj megváltása örökre bizonyossá vált, a menny az örökkévalóságig biztonságban van a vádakkal, csalásokkal, követelésekkel szemben, melyekre Sátán uszít.

A Kálvária szégyent és haláltusát hozó keresztjén túl Jézus előretekintett az utolsó nagy napra, mikor a gonosz hatalmak fejedelmét utoléri pusztulása azon a földön, melyet oly régóta rongált lázadásával. Jézus látta a gonosz munkájának végét: Isten békéjét, amint betölti a mennyet és földet.  

Ettől fogva Krisztus követőinek legyőzött ellenségként kellett Sátánra tekinteniük. A kereszten Jézus elnyerte értük a győzelmet - azt a győzelmet, melyről azt szeretné, ha sajátjuknak fogadnák el. "Ímé - mondotta - adok néktek hatalmat, hogy a kígyókon és skorpiókon tapodjatok, és az ellenségnek minden erején; és semmi nem árthat néktek" (Lk 10:19). 

Minden töredelmes lélek védelme a Szentlélek mindenható ereje. Krisztus nem engedi az ellenség hatalmába kerülni a bűnbánattal és hittel Hozzá folyamodókat. A Megváltó megkísértett, megpróbált gyermekei mellett áll. Vele nem létezik kudarc, veszteség, lehetetlenség vagy vereség - mindent megcselekedhetünk Általa, Aki megerősít. Amikor jönnek a próbák és kísértések, ne várd, hogy úrrá leszel minden nehézségen, hanem tekints Jézusra, segítődre.

Egyes keresztények túlságosan sokat gondolnak Sátán hatalmára, és sokat is beszélnek róla. Ellenségükről gondolkoznak, ellene imádkoznak erőért, róla beszélnek, míg egyre nagyobbnak és nagyobbnak látszik képzeletükben. Igaz, hogy Sátán igen erős lény, de hála Istennek, hatalmas Megváltónk van, aki kiűzte a gonoszt a mennyből. Sátánnak tetszik, ha felnagyítjuk erejét. Miért nem Jézusról beszélünk? Miért nem magasztaljuk az Ő erejét és szeretetét? 

A magas trónt átívelő ígéret szivárványa örökkévaló bizonysága annak, hogy "úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn 3:16). Ez tanúsítja a világegyetemnek, hogy Isten sohasem feledkezik meg a gonosszal küzdő népéről. Ez az erő és védelem biztosítéka számunkra, amíg csak maga a trón fennáll.

Jézus hozzátette: "De azon ne örüljelek, hogy a lelkek néktek engednek; hanem inkább azon örüljetek, hogy a ti neveitek fel vannak írva a mennyben" (Lk 10:20). Ne annak örüljetek, hogy az erőt birtokoljátok, mert szem elől tévesztitek, hogy Istentől függtök. Vigyázzatok, nehogy belopakodjék az önelégültség, és saját erőtökkel munkálkodjatok Mesteretek lelke és ereje helyett. Az én kész mindig a maga javára írni, ha bármilyen mértékű siker kíséri a munkát. Az én dicsekszik, felfuvalkodik, nem kelti másokban azt a benyomást, hogy Isten minden mindenekben. Pál apostol így szól: "Amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős" (2Kor 12:10). Amikor belátjuk gyöngeségünket, megtanulunk rajtunk kívül álló erőre támaszkodni. Semmi sem foghatja meg oly erősen a szívet, mint az a bennünk lakozó érzés, hogy felelősek vagyunk Istennek. Semmi sem éri el olyan tökéletesen magatartásunk legmélyebb indítékait, mint Krisztus megbocsátó szeretetének átérzése. Érintkezésbe kell lépnünk Istennel, hogy Szentlelke átitasson, és képessé tegyen az érintkezésre embertársainkkal. Ekkor örvendj annak, hogy Krisztus által összeköttetésbe kerülsz Istennel, a mennyei család tagjává válsz. Ha magadnál magasabbra tekintesz, állandóan érezni fogod saját gyöngeségedet. Minél kevesebbet hízelegsz magadnak, annál pontosabban és teljesebben megérted Megváltód kiválóságát. Minél szorosabban kapcsolódsz a világosság és erő forrásához, annál nagyobb világosság árad rád, annál nagyobb erőben részesülsz, hogy munkálkodj Istenért. Örvendj, egy vagy Istennel, egy Krisztussal és az egész mennyei családdal.  

Amikor a hetven tanítvány Krisztus szavait hallgatta, a Szentlélek elméjükbe véste az élő valóságot, és lelkük tábláira írta az igazságot. Noha tömegek vették körül őket, úgy érezték, mintha csak magukban lettek volna Istennel. {DA 494.1}   

Jézus tudta, hogy megragadta őket ez óra ihlete, és "örvendeze [...] lelkében, és monda: Hálákat adok néked, Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és a kisdedeknek megjelentetted. Igen, Atyám, mert így volt kedves teelőtted. Mindent nékem adott az én Atyám: és senki sem tudja, kicsoda a Fiú, csak az Atya; és kicsoda az Atya, hanem csak a Fiú, és akinek a Fiú akarja megjelenteni" (Lk 10:21-22). 

A világ által tisztelt emberek, az úgynevezett nagyok és bölcsek dicsőített bölcsességük ellenére sem voltak képesek felismerni Krisztus jellemét. Külső megjelenése és a megaláztatás alapján ítélték meg, mely emberi lényként érte. A halászoknak és vámszedőknek azonban megadatott, hogy lássák a Láthatatlant. Még a tanítványok sem tudták mindazt megérteni, amit Jézus elébük kívánt tárni, de időről-időre mikor alárendelték magukat a Szentlélek erejének - megvilágosodott elméjük. Felismerték, hogy emberi természetbe öltözve a hatalmas Isten van jelen köztük. Jézus örvendett, mert erre az ismeretre nem jutottak el a bölcsek és értelmesek, viszont feltárult ezen alázatos férfiak előtt. Gyakran, amikor az Ótestamentumi Írásokat magyarázta, és megmutatta, hogy azok rá és engesztelő munkájára vonatkoznak, a tanítványokat áthatotta a Szentlélek, és mennyei légkörbe emelkedtek. Világosabban megértették a próféták által szólt lelki igazságokat, mint maguk az eredeti írók. Ezentúl úgy olvasták az Ótestamentumi Írásokat, mint Isten új kinyilatkoztatását, nem pedig mint az írástudók és farizeusok tantételeit vagy mint halott bölcs emberek kijelentéseit. Látták Őt, "akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja őt és nem ismeri őt; de ti ismeritek őt, mert nálatok lakik, és bennetek marad" (Jn 14:17).  

Az egyetlen mód, ahogyan az igazság tökéletesebb megértésére juthatunk, ha Krisztus Lelke által szívünket szelíd, alárendelt állapotban őrizzük meg. Meg kell tisztítani a lelket a hiúságtól és büszkeségtől, meg kell üresíteni mindentől, ami addig birtokolta, s Krisztusnak kell uralkodnia benne. Az emberi tudomány túlságosan korlátozott, nem foghatja föl az engesztelést. A megváltás terve oly messze ható, hogy a filozófia nem magyarázhatja meg. Mindig fennmarad egy rejtély, melybe a legmélyebb okoskodás sem pillanthat be. Az üdvösség tudományát nem lehet megmagyarázni, csak tapasztalatok által megismerni. Csak az érzékelheti a Megváltó értékét, aki látja saját bűnösségét. 

Krisztus rengeteget oktatta a népet, miközben lassan haladt Galileából Jeruzsálem felé. Az emberek mohón itták szavait. Pereában és Galileában kevésbé vezérelte az embereket a zsidó vakhit, mint Júdeában, s tanításai visszhangra leltek szívükben. 

Krisztus sok példázatát szolgálatának utolsó hónapjaiban mondta el. A papok és vének egyre növekvő keserűséggel üldözték, ezért figyelmeztetéseit jelképekbe öltöztette számukra. Nem érthették félre mondanivalóját, de semmit sem találtak szavaiban, aminek alapján vádat emelhettek volna ellene. A farizeus és a vámszedő példázatában az öntelt ima: "Isten! hálákat adok néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek" éles ellentétben áll a bűnbánó könyörgéssel: "Légy irgalmas nékem bűnösnek!" (Lk 18:11.13) Így feddte meg Krisztus a zsidók képmutatását. A terméketlen fügefáról, valamint a nagy vacsoráról szóló példázataiban előrevetítette a megtéretlen nemzetre váró sorsot. Akik megvetően visszautasították az evangéliumi lakomára szóló felhívást, most hallották figyelmeztető szavait: "Mondom néktek, hogy senki azok közül a hivatalos férfiak közül meg nem kóstolja az én vacsorámat" (Lk 14:24). 

A tanítványok nagyon becses tanítást kaptak. A kitartó özvegy és az éjfélkor kenyérért könyörgő barát példázatai új erőt kölcsönöztek szavainak: "Kérjetek és megadatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek" (Lk 11:9). Ingatag hitüket sokszor megerősítette, hogy visszaemlékeztek Krisztus szavaira: "Az Isten nem áll-é bosszút az ő választottaiért, akik őhozzá kiáltanak éjjel és nappal, ha hosszútűrő is irántuk? Mondom néktek, hogy bosszút áll értük hamar" (Lk 18: 7-8).    

Krisztus megismételte az elveszett juh gyönyörű példázatát. A tanulságot még jobban kiemelte az elveszett drakhmáról, továbbá a tékozló fiúról szóló példázattal. A tanítványok akkor még nem tudták teljesen fölmérni ezeknek a tanításoknak az erejét, de a Szentlélek kitöltetése után, amikor tanúi voltak a pogányok egybegyűjtésének és a zsidók irigy dühének, jobban megértették a tékozló fiú tanulságát, és örvendeztek Krisztus szavainak "Vigadnod és örülnöd kellene hát," "mert ez az én fiam meghalt, és feltámadott; elveszett, és megtaláltatott" (Lk 15:32.24). Midőn Mesterük nevében elindultak, s szembenéztek szegénységgel és üldöztetéssel, szívük gyakran erőt merített abból, hogy ismételgették bátorítását, melyet ezen az utolsó úton hallottak: "Ne félj te kicsiny nyáj; mert tetszett a ti Atyátoknak, hogy néktek adja az országot. Adjátok el amitek van, és adjatok alamizsnát; szerezzetek magatoknak oly erszényeket, melyek meg nem avulnak, elfogyhatatlan kincset a mennyországban, ahol a tolvaj hozzá nem fér, sem a moly meg nem emészti. Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is" (Lk 12:32-34).