"Az időnek teljessége

"Mikor pedig eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az ő Fiát [...], hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy elnyerjük a fiúságot" (Gal 4:4-5). 

Az Üdvözítő eljövetelét Isten már az Édenben megjövendölte. Amikor Ádám és Éva első ízben hallották az ígéretet, annak gyors bekövetkezését várták. Örömmel fogadták elsőszülött fiukat, remélve, hogy ő lesz a Szabadító. Az ígéret teljesedése azonban késett. Akik először hallották, meghaltak anélkül, hogy valóra válását meglátták volna. Énók napjaitól kezdve a pátriárkák és a próféták újra és újra megismételték az ígéretet, hogy ébren tartsák a Szabadító eljövetelébe vetett reménységet, de a Megváltó nem jött el. Dániel megjövendölte adventjének időpontját is, de nem mindenki értelmezte helyesen ezt az üzenetet. Teltek-múltak a századok, és a próféták elhallgattak. Az elnyomás igája súlyosan ránehezedett Izraelre, és sokan készek voltak így kiáltani: "A napok csak haladnak, ám semmivé lesz minden látás" (Ez 12:22). 

Mindazáltal, ahogy a csillagok haladnak roppant körforgásukban a számukra kijelölt pályán, úgy Isten sem siet és nem is késik szándéka véghezvitelében. A nagy sötétség és a füstölgő kemence jelképében (Lásd: 1Móz 15:12.17!) Isten kijelentette Ábrahámnak Izrael egyiptomi szolgaságát, s azt, hogy rabságuk ideje négyszáz évig tart. "Annak {JÉ 3.3}

utána - mondta - kijönnek nagy gazdagsággal" (1Móz 15:14). Ez ígéret ellen hiába harcolt a fáraó büszke birodalmának minden hatalma. " Ugyanazon napon - amelyet Isten megjelölt ígéretében - az Úrnak minden serege kijöve Egyiptomnak földéről" (2Móz 12:41). Ugyanígy határozta meg a mennyei tanács Krisztus eljövetelének óráját is. Amikor az idő hatalmas mutatója ehhez az órához ért, Jézus megszületett Betlehemben.

"Mikor pedig eljött az időnek tejessége, kibocsátotta Isten az Ő Fiát" (Gal 4:4). A Gondviselés irányította a nemzetek megmozdulásait, az emberi törekvések és hatások hullámzásait, míg a világ megérett a Szabadító eljövetelére. A nemzeteket egyetlen hatalom fogta össze; csaknem mindenütt egyetlen nyelvet beszéltek, és ezt a nyelvet ismerték el irodalmi nyelvnek. A szétszóratásban élő zsidók minden országból Jeruzsálembe gyülekeztek az évenkénti ünnepekre. Amikor pedig visszatértek otthonaikba, világszerte elmondhatták a Messiás eljövetelének hírét. 

Ebben az időben a pogány vallási rendszerek elveszítették már a népre gyakorolt befolyásukat. Az embereket fárasztotta az üres pompa, és unták a meséket. Olyan vallásra vágyakoztak, amely nyugalmat ad szívüknek. Mialatt úgy tűnt, hogy az igazság fénye már-már kialudt az emberek között, még mindig voltak olyanok, akik keresték az igazságot. Tanácstalanok voltak, és szívük telve volt fájdalommal. Szomjazták az élő Isten ismeretét, és bizonyosságot kerestek a síron túli élet felől. 

Mivel a zsidók eltávolodtak Istentől, hitük megfakult, és reménységük - ami megvilágította a jövőt - majdnem teljesen kialudt. A próféták szavait nem értették. A nép nagy tömege a halált rettegett titoknak tartotta, és mögötte bizonytalanságot, homályt érzett. Nemcsak a betlehemi anyák keserves sírása, hanem az egész emberiség szívéből feltörő fájdalmas kiáltás az, ami századok távlatán át a próféta fülébe jutott Rámából: "Sírás-rívás és sok keserves jajgatás. Rákhel siratta az ő fiait és nem akart megvigasztaltatni, mert nincsenek" (Mt 2:18). Vigasztalanul ültek az emberek a "halál árnyékának völgyében" (Zsolt 23:4). Sóvár szemmel tekintettek a Szabadító jövetele felé, amikor a sötétség majd eloszlik, a jövendő titka pedig megvilágosodik. 

A zsidó nemzeten kívül is voltak olyanok, akik isteni tanító megjelenéséről jövendöltek. Ezek az emberek kutatták az igazságot, és az ihletés Lelke töltötte be őket. Mint csillagok a sötétedő égen, egymás után tűntek fel ezek a tanítók. Prófétai szavaik reményt gyújtottak a pogány világ ezreinek szívében. 

Az előző évszázadokban lefordították a Szentírást görög nyelvre, a római birodalomban általánosan használt nyelvre. Mindenütt éltek elszórtan izraeliták, s az eljövendő Messiásra irányuló várakozásukban bizonyos mértékig a pogányok is osztoztak. Azok közt, akiket a zsidók pogányoknak neveztek, sokan helyesebben értelmezték a Messiásra vonatkozó szentírási jövendöléseket, mint Izrael tanítói. Voltak, akik a bűntől szabadító Megváltót várták az eljövendőben. Filozófusok igyekeztek behatóan tanulmányozni a héber rendtartás titkait, de a zsidók vakbuzgósága akadályozta a világosság terjedését. Mivel mindinkább elzárkóztak más nemzetektől, nem voltak hajlandók megosztani velük még azt a kevés ismeretet sem, amit a szimbolikus szertartásokról tudtak. Az igazi Tanítónak kellett eljönnie. Annak kellett világosságot derítenie a jelképek értelmére, Akire az összes előkép mutatott. 

A természeten keresztül, előképek és jelképes szolgálatok útján, a pátriárkák és a próféták által Isten szólt e világhoz. Tanításait emberi nyelven kellett közölnie az emberiséggel. A szövetség Követének kellett megszólalnia. Az Ő hangjának kellett felcsendülnie az Ő templomában. Krisztusnak kellett eljönnie, hogy olyan igéket szóljon, amelyek világosak és jól érthetők. Neki - az igazság szerzőjének - kellett elválasztania az igazságot az emberi kijelentések pelyvájától, ami hatástalanítja a tiszta üzenetet. Világosan meg kellett határoznia Isten kormányzatának elveit és a megváltás tervét. Az Ószövetség tanításait teljességükben kellett az emberek elé tárni. 

A zsidók közt voltak még állhatatos emberek, a megszentelt törzs leszármazottai, akik által fennmaradt Isten ismerete. Az ő tekintetük még mindig az atyáknak adott ígéreten csüngött. A Mózesnek adott ígéretben reménykedve erősítették hitüket: "Prófétát támaszt néktek az Úr, a ti Istenetek a ti atyátokfiai közül, mint engem; azt hallgassátok mindenben, amit csak szólánd néktek" (Acs 3:22). Újra meg újra olvasták, hogyan fog az Úr felkenni valakit arra, hogy a "szegényeknek örömöt" mondjon, hogy bekösse a "megtört szívűeket", hogy hirdessen a "foglyoknak szabadulást", és hogy bejelentse az "Úr jókedvének esztendejét" (Ésa 61:1-2). Olvasták, hogyan fog a "földön törvényt" tanítani, hogy "a szigetek várnak tanítására" (Ésa 42:4), és hogy "népek jönnek" világosságához és "királyok" a néki "feltámadt fényességhez" (Ésa 60: 3). 

A haldokló Jákób szavai reménységgel töltötték el őket: "Nem múlik el Júdától a fejedelmi bot, sem a vezéri pálca térdei közül; míg eljő Siló, és a népek néki engednek" (1Móz 49:10). Izrael hanyatló hatalma azt bizonyította, hogy elközelgett a Messiás eljövetele. Dániel próféciája úgy rajzolja meg a Messiás uralmának dicsőségét, hogy az felvált minden földi birodalmat, és "megáll örökké" (Dán 2:44). Míg egyfelől kevesen értették Krisztus missziójának természetét, másfelől széles tömegek egy hatalmas fejedelmet vártak, aki Izraelben állítja fel birodalmát, és aki a népek szabadítójaként jön. 

Elérkezett az idő teljessége. A bűn korszaka alatt leromlott emberiség a Szabadító után sóvárgott. Sátán azon dolgozott, hogy mind mélyebbé és áthidalhatatlanabbá tegye a menny és föld közötti szakadékot. Megtévesztő eljárásaival bűnre ösztökélte az embereket. Szándéka az volt, hogy a végsőkig próbára tegye Isten türelmét, hogy Isten ne szeresse többé az embert, hagyja sorsára a világot, és így az Sátán fennhatósága alatt maradjon. 

Sátán arra törekedett, hogy elzárja az embereket Isten ismeretétől, elterelje figyelmüket Isten templomáról, és így megalapíthassa a maga birodalmát. A felsőbbségért folytatott küzdelmét látszólag mindig siker kísérte. Igaz ugyan, hogy Istennek minden nemzedékben voltak eszközei. Még a pogányok között is voltak olyanok, akik által Krisztus munkálkodott, hogy kiemelje az embereket a bűnből és a romlásból. De ezeket az embereket megvetették és gyűlölték. Sokan közülük erőszakos halált szenvedtek. Mind sűrűbb és sűrűbb lett a sötét árnyék, amelyet Sátán borított a földre. 

A pogány eszmék által Sátán hosszú időn át távol tartotta az embereket Istentől, nagy győzelmét azonban Izrael hitének megrontása által aratta. A pogányokat saját elképzeléseik foglalkoztatták, s azokat istenítették. Az istenismeret kihalt közülük és egyre inkább lezüllöttek. Izraellel is ugyanez történt. Az az elképzelés, hogy az ember cselekedeteivel megválthatja önmagát, minden pogány vallás alapvető elve. Ezt az elvet a zsidó vallás is átvette. Sátán ültette el ezt az elgondolást. Ahol pedig ezt vallják, ott nincs védőgát a bűn ellen. 

A megváltás üzenetét Isten emberi eszközök útján közölte a világgal. A zsidók azonban önmaguknak akarták kisajátítani az örök életet jelentő igazságot. Felhalmozták maguknak az élő mannát, s az megromlott. A vallás, amelyet megpróbáltak a maguk számára elrejteni, botránykővé lett. Megrabolták Isten dicsőségét, és megkárosították a világot az evangélium meghamisításával. Vonakodtak átadni magukat Istennek, hogy eszközei legyenek a világ megmentésére, így Sátán eszközeivé váltak a világ elpusztítására. 

Az a nép, amelyet azért hívott el Isten, hogy az igazság oszlopa és erőssége legyen - Sátán képviselője lett. Épp azt tették, amit Sátán kívánt végeztetni velük. Eljárásaikkal hamis színben mutatták be Isten jellemét, és miattuk a világ zsarnok kényúrnak tekintette Őt. Még a templomban szolgáló papok is szem elől tévesztették annak a szolgálatnak a jelentőségét, amelyet végeztek. Már nem tekintettek a jelképen túlra, a jelképezett dolgok felé. Az egész áldozati szertartást úgy végezték, mintha egy színdarab szereplői volnának. Így az Istentől származó rendelések az értelem eltompításának és a szív megkeményítésének eszközeivé váltak. Ezen az úton már nem tehetett Isten semmit sem az emberért. Meg kellett szüntetnie ezt az egész rendszert. 

A bűn csaló hatalma tetőpontra hágott. Munkába állt minden eszköz, amely csak rombolhatta az emberi lelket. Amikor Isten Fia letekintett a földre, szenvedést és nyomorúságot látott. Szánakozva látta, hogyan lett az ember Sátán kegyetlenségének áldozatává. Részvéttel tekintett azokra, akiket Sátán megrontott, tönkretett és akik elveszett állapotban voltak. Ezek az emberek olyan gazdát választottak, aki mint foglyait, szekeréhez láncolta őket. Rémülten és becsapva haladt a szomorú menet az örök pusztulás, a halál felé, amelyben az élet reménye is kihal, - az éj felé, amelyre nem köszönt reggel. Sátán eszközei elvegyültek az emberek közé. Az emberi test - amelyet Isten a maga lakhelyének teremtett -, a démonok tanyája lett. Ezek a természetfölötti lények a legromlottabb kívánságok kielégítésére ösztönöztek minden érzékszervet, idegszálat és indulatot. Démoni jelleg vésődött rá az emberek arcára, az őket fogva tartó gonosz légiók tükörképe fejeződött ki rajtuk. Ezt látta a világ Megváltója. Micsoda látvány a Végtelen Tisztaság számára! 

A bűn tudományszámba ment, s a romlottság a vallás tartozékává vált. A lázadás gyökeret vert a szívben. Az ember gyűlölete a mennyel szemben a legvadabb volt. Bebizonyosodott a világegyetem előtt, hogy az ember Istentől elszakadva képtelen felemelkedni. Új életet és új erőt kell kapnia attól az Istentől, aki a világot teremtette. 

Az el nem bukott világok mélységes érdeklődéssel figyelték, felkel-e az Úr, hogy elsöpörje a föld lakóit. És ha Isten ezt tette volna, akkor Sátán megvalósíthatta volna azt a tervét, hogy megszerzi magának a mennyei lények hódolatát. Kijelentette, hogy Isten kormányzatának elvei szerint az ember nem kaphat bűnbocsánatot. Ha Isten elpusztította volna a világot, akkor Sátán azt bizonygatta volna, hogy vádjai jogosak. Kész lett volna Istent hibáztatni, és lázadását a mennyre is kiterjeszteni. 

De Isten, ahelyett, hogy elpusztította volna a világot, elküldte Fiát, hogy megmentse azt. Noha mindenütt romlás és ellenszegülés volt tapasztalható ezen az elidegenedett világon, Isten gondoskodott a gyógyulásról. A válság mélypontján, amikor Sátán már-már diadalmaskodott, Isten Fia eljött az isteni kegyelem üzenetével. Isten szeretete minden korban, minden időben áradt az elbukott emberiség felé. Az emberi romlottság ellenére mindig láthatók voltak a kegyelem jelei. Amikor pedig elérkezett az időnek teljessége, Isten dicsősége megmutatkozott abban, hogy a világra árasztotta a gyógyító kegyelem teljességét, amelynek többé semmi sem vet gátat, s amelyet nem von vissza mindaddig, amíg a megváltás terve célba nem ér. 

Sátán ujjongott, hogy sikerült az emberben eltorzítania Isten képmását. De eljött Jézus, hogy helyreállítsa az emberben Alkotója képét. Csak egyedül Krisztus tudja újjáformálni azt a jellemet, amelyet a bűn megrontott. Eljött, hogy kiűzze a démonokat, akik az ember akaratát hatalmukban tartották. Eljött, hogy felemeljen bennünket a porból, hogy eltorzított jellemünket átalakítsa az Ő isteni jellemére, és saját dicsőségével megszépítse.