A kisded Jézust születése után mintegy negyven nappal József és
Mária felvitte Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, áldozatuk
kíséretében. Ez a zsidók törvénye szerint történt meg. Krisztusnak, mint
az ember helyettesének mindenben eleget kellett tennie a törvénynek. A
törvény iránti engedelmességének zálogaként körülmetélésének szertartása
már ezt megelőzően megtörtént.
Az anyáért a törvény egy egyéves bárányt írt elő égőáldozatul, és
egy fiatal galambot vagy gerlicét bűnért való áldozatul. De, ha a szülők
olyan szegények voltak, hogy bárányt nem tudtak hozni, a törvény
lehetővé tette, hogy egy pár gerlét vagy két fiatal galambot hozzanak
helyette, az egyiket égő, a másikat bűnért való áldozatul.
Az Úrnak bemutatott áldozatnak hibátlannak kellett lennie. Ezek az
áldozatok Krisztust jelképezték, és ebből nyilvánvalóan kitűnik, hogy
Jézus mentes volt minden fizikai fogyatékosságtól. Ő volt a "hibátlan és
szeplőtlen bárány" (1Pt 1:19). Semmiféle hiba nem éktelenítette fizikai
alkatát. Teste erős és egészséges volt. Egész életén át összhangban élt
a természet törvényeivel. Testileg és lelkileg példát adott arra, hogy
milyen életet gondolt el Isten az ember számára a törvényeinek való
engedelmeskedés által.
Az ősi időkből származott az a szokás, hogy az elsőszülöttet
Istennek szentelik. Isten megígérte, hogy a menny elsőszülöttét a
bűnösök megmentésére adja oda. Ennek az ajándéknak elismeréseképpen
minden család Istennek ajánlotta az elsőszülött fiút. Papi tisztségre
szánták őket, hogy Krisztust képviseljék az emberek között. {
Amikor Izrael megszabadult Egyiptomból, Isten újra elrendelte az
elsőszülött felajánlását. Izrael népe még egyiptomi fogságban volt,
amikor Isten a fáraóhoz, Egyiptom királyához küldte Mózest a következő
üzenettel: "Így szólt az Úr: Elsőszülött fiam az Izrael. Ha azt mondom
néked: Bocsásd el az én fiamat, hogy szolgáljon nékem és te vonakodol
elbocsátani: ímé én megölöm a te elsőszülött fiadat" (2Móz 4:22-23).
Mózes átadta az üzenetet, de a büszke király így válaszolt:
"Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak, és elbocsássam az Izraelt? Nem
ismerem az Urat és nem is bocsátom el Izraelt" (2Móz 5:2). Az Úr jeleket
és csodákat tett népéért; rettenetes csapásokkal sújtotta a fáraót.
Végül az öldöklő angyal azt a parancsot kapta, hogy ölje meg Egyiptom
földén minden ember és minden állat elsőszülöttét. Hogy az izraeliták
megmeneküljenek ettől a csapástól, Isten utasítása szerint
ajtófélfájukat meg kellett hinteniük egy leölt bárány, vérével. Minden
házat meg kellett jelölniük, hogy amikor az angyal halált hozó
küldetéssel jön, elkerülje az izraeliták házait.
Miután az Úr ilyen ítélettel sújtotta Egyiptomot, így szólt
Mózeshez: "Nékem szentelj minden elsőszülöttet [...] akár ember, akár
barom, enyém legyen az" (2Móz 13:2); "Amikor megöltem minden
elsőszülöttet Egyiptom földén, magamnak szenteltem minden elsőszülöttet
Izraelben; akár ember, akár barom, enyéim legyenek: én vagyok az Úr"
(4Móz 3:13). Miután Isten elrendelte a szentélyszolgálatot,
kiválasztotta Lévi törzsét, hogy Izrael népe elsőszülöttei helyett ők
végezzék a szent hely szolgálatát. De az elsőszülöttet továbbra is Isten
tulajdonának kellett tekinteni, és a megszabott váltságdíjjal kellett
visszavásárolni.
Az elsőszülött bemutatásának törvénye tehát különleges
jelentőséggel bírt. Egyrészt emlékeztetett arra, hogy az Úr milyen
csodálatos módon szabadította meg Izrael gyermekeit, másrészt előképe
lett annak a nagyobb szabadulásnak, amelyet Isten egyszülött Fia szerez.
Amiképpen az ajtófélre hintett vér megoltalmazta Izrael elsőszülötteit,
ugyanúgy Krisztus vére az az erő, amely megmenti a világot.
Micsoda nagy jelentősége volt akkor Krisztus bemutatásának! De a
pap tekintete nem hatolt át a fátyolon, nem tudta elolvasni a mögötte
rejlő titkot. A gyermekek bemutatása megszokott esemény volt. A pap
naponként átvette a váltságdíjat, amikor a gyermekeket felajánlották az
Úrnak. Nap mint nap foglalkozásszerűen végezte megszokott feladatát,
kevés figyelmet szentelt a szülőkre és a gyermekre, hacsak nem gazdag
vagy magas rangú szülők álltak előtte. József és Mária szegények voltak,
s amikor gyermekükkel megjelentek, a papok csak egy szerényebb öltözetű
galileai férfit és nőt láttak bennük. Megjelenésükben semmi sem vonta
magára a papok figyelmét. A legszegényebbek számára előírt áldozatot
mutatták be.
A pap elvégezte hivatalos teendőit. Karjába vette a gyermeket, és
magasra emelte az oltár előtt. Majd visszaadta anyjának, és beírta a
"Jézus" nevet az elsőszülöttek névsorába. Fogalma sem volt arról, hogy a
gyermek, akit karjában tartott, a menny Fejedelme, a dicsőség Királya. A
pap nem sejtette, hogy ez a gyermek az, akiről Mózes ezt írta:
"Prófétát támaszt néktek az Úr, a ti Istentek a ti atyátokfiai közül,
mint engem; azt hallgassátok mindenben, amit csak szólánd néktek" (Acs
3:22). Mit sem tudott arról, hogy ez a gyermek az, akinek dicsőségét
Mózes látni kívánta. Pedig nagyobb volt Mózesnél az a Valaki, akit a pap
karjában tartott; és amikor nevét bejegyezte, annak nevét írta be,
akire az egész izraelita vallásrendszer épült. Ez a név a jogi alapja e
vallási rendszer megszűnésének is, hiszen az áldozati rendszernek nem
sokáig volt már szerepe: az előkép már-már találkozott az igazival, az
árnyék a valósággal.
A dicsőség felhője eltávozott a szentélyből, de a betlehemi
Gyermekben ott rejlett az a dicsőség, amely előtt az angyalok
leborultak. Ez az öntudatlan csecsemő volt az a megígért mag, akire az
Éden kapujában felállított első oltár mutatott. Ő volt Siló, a békesség
adományozója. Ő volt az, aki kijelentette önmagáról Mózesnek, hogy
VAGYOK. Ő vezette Izraelt felhő- és tűzoszlopban. Róla jövendöltek
régóta a próféták. Ő volt minden nemzet vágya, Dávid gyökere és sarja, a
fényes Hajnalcsillag. E gyámoltalan csecsemő neve, amelyet Izrael
könyvtekercsébe bevezettek, az a név, amely testvérünknek hirdeti meg
Őt, az elbukott emberiség reménysége volt. E gyermek, akiért megfizették
a váltságpénzt, váltságdíjat fizetett az egész világ bűneiért. Ő volt
az igazi "nagy papunk Isten háza felett" (Zsid 10:21), a "változhatatlan
papság" (Zsid 7:24) feje, a közbenjáró, aki "a Felségnek jobbjára" ült
"a magasságban" (Zsid 1:3).
Lelki dolgok csak lelkileg foghatók fel. A templomban Isten fiát
odaszentelték arra a munkára, amelyért eljött. A pap úgy nézett rá, mint
bármely más gyermekre.' És bár nem látta és nem is érezte, hogy valami
rendkívüli dolog történik, mégsem maradt ismeretlen az az ajándék,
amelyet Isten az Ő Fiában a világnak adott. Ez az esemény nem múlhatott
el Krisztus felismerése nélkül. "És ímé vala Jeruzsálemben egy ember,
akinek neve Simeon volt, és ez az ember igaz és istenfélő vala, aki
várta az Izrael vigasztalását, és a Szentlélek vala őrajta. És
kijelentetett néki a Szentlélek által, hogy addig halált nem lát, amíg
meg nem látja az Úrnak Krisztusát" (Lk 2:25-26).
Amikor Simeon belépett a templomba, látott egy házaspárt, akik
elsőszülött fiukat mutatták be a pap előtt. Külsejük szegénységről
árulkodott, de Simeon megértette a Szentlélek figyelmeztetését, és
mélységes meggyőződés hatotta át, hogy az Úrnak bemutatott kisgyermek
Izrael Vigasztalója, vagyis az, akit látni vágyott. A megdöbbent pap
olyannak látja Simeont, mint aki elragadtatásban van. A gyermeket
visszaadja Máriának, de most Simeon veszi karjába és felmutatja az Úr
előtt. Simeon lelkét olyan öröm járja át, amilyet még sohasem érzett.
Amint menny felé emeli a kisded Üdvözítőt, ezt mondja: "Mostan bocsátod
el, Uram, a te szolgádat, a te beszéded szerint, békességben; mert
látták az én szemeim a te üdvösségedet, amelyet készítettél minden
népeknek szeme láttára; világosságul a pogányok megvilágosítására, és a
te népednek, az Izraelnek dicsőségére" (Lk 2:29-32).
A jövendőmondás Lelke hatotta át Istennek ezt az emberét, s mialatt
József és Mária mellette álltak, és csodálkoztak szavain, megáldotta
őket, és ezt mondta Máriának: "Ímé ez vettetett sokaknak elestére és,
feltámadására az Izraelben; és jegyül, akinek sokan ellene mondanak; sőt
a te lelkedet is általhatja az éles tőr; hogy sok szív gondolatai
nyilvánvalókká legyenek" (Lk 2:34-35).
Anna prófétaasszony is bejött, és megerősítette Simeon
bizonyságtevését Jézusról. Mialatt Simeon még beszélt, Anna arcát isteni
dicsőség ragyogta be, és mélységes hálával köszönte meg, hogy
Krisztust, az Urat megláthatta.
Ezek az alázatos hívők nem hiába kutatták a próféciákat. De Izrael
vezetői és papjai, bár kezükben voltak a próféták értékes kijelentései,
mégsem az Úr útján jártak, és szemük becsukódott az élet Világossága
előtt.
Így van ez ma is. Lelki vezetők és az Isten házában imádkozók nem
értik meg, sőt észre sem veszik azokat az eseményeket, amelyek az egész
menny érdeklődésének homlokterében állnak. Sokan elismerik a történelmi
Krisztust, de elfordulnak az élő Krisztustól. Krisztust - aki Igéjében
önfeláldozásra szólít, aki a segítségért könyörgő szegények és szenvedők
személyében lép elénk, aki az igaz ügy szolgálatára hív, amely
szegénységet, fáradságos munkát és megvetést von maga után - ma sem
fogadják szívesebben, mint közel kétezer évvel ezelőtt.
Mária elgondolkodott Simeon sokatmondó, nagy horderejű próféciáján.
Amint a karjában nyugvó gyermekre tekintett, és emlékezetébe idézte a
pásztorok szavait, örömteli hálával és nagy reményekkel telt meg a
szíve. Simeon szavai Ésaiás próféciáját juttatták eszébe: "Származik egy
vesszőszál Isai törzsökéből, s gyökereiből egy virágszál nevekedik.
Akin az Úrnak Lelke megnyugoszik: bölcsességnek és értelemnek lelke,
tanácsnak és hatalomnak lelke, az Úr ismeretének és félelmének lelke.
[...] Derekának övedzője az igazság lészen, és veséinek övedzője a
hűség" (Ésa 11:1-5). "A nép, amely sötétségben jár vala, lát nagy
világosságot; akik lakoznak a halál árnyékának földében, fény ragyog fel
fölöttük! [...] Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és
az uralom az Ő vállán lészen, és hívják nevét: csodálatosnak,
tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség
fejedelmének!" (Ésa 9:2-6) Mária mégsem értette meg Krisztus küldetését.
Simeon úgy jövendölt az Úrról, mint világosságról, amely megvilágosítja
a pogányokat és dicsőségére lesz Izraelnek. A Megváltó születését az
angyalok is úgy hirdették meg, mint örömhírt minden nemzet számára.
Isten helyesbíteni akarta a zsidók szűk látókörű felfogását a Messiás
munkájáról. Azt kívánta, hogy az emberek ne csupán Izrael szabadítóját,
hanem az egész világ Megváltóját lássák benne. De még ahhoz is évek
hosszú sorának kellett eltelni, hogy Mária, Jézus anyja megértse fia
küldetését.
Mária várakozással tekintett előre arra az időre, amikor a Messiás
uralkodik Dávid trónján, de nem látta a szenvedés keresztségét, amelyen
át vezet oda az útja. Simeon szavaiból kitűnt, hogy a Messiás útja e
világon nem lesz akadálytalan. A Máriához intézett szavakban - "a te
lelkedet is általhatja az éles tőr" (Lk 2:35) - Isten gyöngéd
együttérzéssel meghirdeti Máriának azokat a gyötrelmeket, amelyeknek
elviselését már meg is kezdte.
"Ímé - mondotta Simeon - ez vettetett sokaknak elestére és
feltámadására az Izraelben; és jegyül, akinek sokan ellene mondanak" (Lk
2:34). Aki fel akar állni, annak előbb el kell esnie. A Sziklára kell
esnünk és össze kell törnünk, mielőtt Krisztusban felemelkedhetnénk.
Énünket le kell taszítani trónjáról, az önteltség helyett alázatosságot
kell tanulnunk, ha meg akarjuk ismerni a lelki ország dicsőségét. A
zsidók elutasították azt a dicsőséget, amelynek megalázkodás az ára.
Ezért nem akarták befogadni Megváltójukat. Jel volt Ő, aki ellen
felemelték szavukat.
"Hogy sok szív gondolatai nyilvánvalókká legyenek" (Lk 2:35).
Krisztus életének fényénél minden szív - a Teremtő szívétől kezdve a
sötétség fejedelmének szívéig - lelepleződik. Sátán önzőnek, zsarnoknak
mutatta be Istent, olyannak, aki mindent követel, de semmit sem ad, aki
saját dicsőítésére igényli teremtményei szolgálatát, de javukra semmi
áldozatot nem hoz. Krisztus odaajándékozása azonban bepillantást enged
az Atya szívébe. Bebizonyítja, hogy Isten irántunk való gondolata
"békességnek és nem háborúságnak gondolata" (Jer 29:11). Ez
kinyilatkoztatja, hogy míg Isten gyűlölete a bűnnel szemben olyan erős,
mint a halál, a bűnösök iránti szeretete viszont erősebb a halálnál is.
Vállalta megváltásunkat, és semmit vissza nem tart, bármily drága legyen
is az, ami művének megvalósításához szükséges. Nem rejtett el egyetlen
igazságot sem, amelyet megváltásunk érdekében ismernünk kell. Nem
mulasztott el megtenni egyetlen csodát sem, amely javunkat szolgálja;
egyetlen isteni eszköz sem maradt felhasználatlanul. Kegyelmet
kegyelemre, ajándékot ajándékra halmoz. A menny egész tárháza nyitva áll
azok számára, akik engedik, hogy megmentse őket. Az Atya összegyűjtötte
a világmindenség valamennyi kincsét, feltárta végtelen hatalmának
forrásait, s mikor mindezeket Krisztus kezébe helyezte, így szólt:
mindez az emberé! Használd fel ezeket az ajándékokat és győzd meg
általuk az embert arról, hogy mennyen és földön nincs nagyobb szeretet,
mint az enyém! Akkor találja meg legteljesebb boldogságát, ha szeret
engem.
Kálvária keresztjénél a szeretet és az önzés állt szemben
egymással. Itt mutatkozott meg mindkettő a maga legteljesebb
valóságában. Krisztus azért élt, hogy vigasztaljon és áldást osszon.
Sátán pedig megölte Őt, s ezzel kifejezte Isten elleni gyűlöletének
mélységes gonoszságát. Ezzel lelepleződött lázadásának igazi célja:
megfosztani Istent trónjától, és megölni azt, aki kinyilatkoztatta Isten
szeretetét.
Krisztus élete és halála felfedi az ember gondolatait is. Krisztus
élete - a jászoltól a keresztig - önmegtagadásra, a szenvedésben való
részvételre hív. Leleplezi az emberek szándékait. Jézus a menny
igazságát hozta, s mindazok, akik engedelmeskedtek a Szentlélek
szavának, vonzódtak hozzá. Akik önmagukat imádják, azok Sátán
birodalmához tartoznak. {
Krisztus iránti magatartásunk mutatja meg, kinek az oldalán állunk. Így mondja ki mindenki önmaga felett az ítéletet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése