Legkisebb atyámfiai" Máté 25:31-46.

Mikor pedig eljő az embernek Fia az ő dicsőségében, és ővele mind a szent angyalok, akkor beül majd az ő dicsőségének királyiszékébe. És elébe gyűjtetnek mind a népek, és elválasztja őket egymástól" (Mt 25:31-32). Krisztus az Olajfák hegyén ezt a képet állította tanítványai szemei elé a nagy ítéletnap jelenetéről. Úgy ábrázolta annak a napnak a jellegét, amint az egy pont körül forog. Mikor a népeket elébe gyűjtik, akkor az embereknek csak két csoportja lesz majd ott jelen. Örökkévaló sorsukat az határozza majd meg, amit Krisztusért megtettek, vagy elmulasztottak megtenni szegény és szenvedő embertársaik személyében.

Azon a napon Krisztus nem azt a nagy munkát tárja az emberek elé, amelyet Ő végzett érettük azzal, hogy életét adta megváltásukért, hanem azt a hűséges szolgálatot fogja méltatni, amit ők, az emberek végeztek Érette. Azoknak, akiket jobb keze felől állított, azt mondja majd: "Jertek én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta. Mert éheztem és ennem adtatok; szomjúhoztam és innom adtatok; jövevény voltam és befogadtatok engem; Mezítelen voltam és felruháztatok, beteg voltam és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám" (Mt 25:34-36). Ezek között, akiket Krisztus így dicsért, lesznek azonban olyanok is, akik egyáltalán nem tudtak arról, hogy bármiféle szolgálatot tettek volna neki. Elképedt tudatlanságukra Krisztus ezt válaszolja nekik: "Amennyiben megcselekedtétek eggyel ez én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg" (Mt 25:40).    

Jézus megmondotta tanítványainak, hogy az emberek gyűlölni, üldözni és kínozni fogják majd őket. Sokakat közülük kiűznek majd az otthonukból és kiszolgáltatják őket a szegénységnek. Sokan betegség és nyomor útján kerülnek majd bajba. Sokat vetnek majd börtönbe közülük. Mindazoknak, akik elhagyták barátaikat vagy otthonukat Ő érette, Krisztus százszoros jutalmat ígért meg még ebben az életben. Most pedig mindazok számára különleges áldást biztosított, akik valamilyen jó szolgálatot tesznek embertársaiknak. Mindazokban, akik az én nevemért szenvednek - mondotta Jézus -, engemet kell felismernetek. Amiképpen engem szolgálnátok, úgy kell szolgálnotok azoknak. Ez a nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy az én tanítványaim vagytok.  

Mindazok, akik beleszületnek a mennyei családba, bizonyos értelemben a mi Urunk Jézus Krisztus testvérei. Krisztus szeretete köti össze egymással az ő családjának a tagjait. Ahol ez a szeretet nyilvánvalóvá lesz, ott feltárul, megmutatkozik ez az isteni kapcsolat. "Mindaz, aki szeret, az Istentől született és ismeri az Istent" (1Jn 4:7).  

Azok, akiket Krisztus megdicsér az ítéletben, lehet, hogy nagyon keveset tanultak, ismertek meg a hittudományból, de becsben tartották, ápolták az alapelveket. Az isteni Lélek befolyása útján áldássá lettek azok számára, akik körülöttük élnek. Még a pogányok között is vannak olyanok, akik kinyilvánítják a jóság lelkületét. Mielőtt az élet szavai fülükbe jutottak volna, már megbarátkoztak a misszionáriusokkal, sőt saját életük veszélyeztetésével még szolgálatukra is voltak. A pogányok között vannak olyanok is, akik tudatlanul imádják Istent, akikhez a világosság még nem jutott el valamiféle emberi közbenjárás, segítség útján. Nos, ezek mégsem pusztulnak el. Bár Isten írott törvényét nem ismerik, de hangját már hallották, mikor szól hozzájuk a természetben, és így tették meg azt, amit a törvény megkövetelt tőlük. Munkálkodásuk nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy a Szentlélek már megérintette szívüket és felismerték, hogy Isten saját gyermekeinek ismerte el őket.  

A népek és a pogányok közül a legmegalázottabbak mennyire meglepődnek, és milyen boldogok lesznek, amikor az Üdvözítő ajkáról ezeket a szavakat hallják fülükbe csendülni: "Amennyiben megcselekedtétek eggyel ez én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg" (Mt 25:40). Milyen boldogság tölti be a Végtelen Szeretet szívét, mikor azt látja, hogy követői meglepődéssel és örömmel kapják fel a fejüket az Ő jóváhagyást kifejező szavaira!   

Krisztus szeretete nem korlátozódik az emberek egy bizonyos osztályára, csoportjára. Krisztus az emberi nemzetség minden egyes gyermekével azonosítja magát. Azért, hogy tagjaivá lehessünk a mennyei családnak, Krisztus tagjává lett a földi családnak. Krisztus az embernek Fia, és így testvére Ádám minden egyes fiának és leányának. Követőinek nem szabad elkülönítettnek érezniük magukat a körülöttük lévő pusztuló világtól. Részei ők az emberiség nagy és népes családjának. A menny és a föld Ura úgy tekint le rájuk, mint akik éppen úgy testvérei a bűnösöknek, mint a szenteknek. Krisztus szeretete egyaránt körülöleli az elesetteket, az eltévedteket és bűnösöket. A kedvesség minden tettét, amellyel egy elesett lelket felemelünk, irgalmasságunk minden cselekedetét Krisztus úgy fogadja el, mintha azt érette hajtottuk volna végre.    

Isten a menny angyalait azért küldte el, hogy szolgáljanak azoknak, akik örökösei lesznek majd az üdvösségnek. Most még nem tudjuk, hogy kik ezek. Még nem lett nyilvánvalóvá, hogy kik azok, akik majd győznek, és részesülnek a szentek örökségéből a világosságban. Az angyalok azonban bejárják az egész földet és igyekeznek megvigasztalni a szomorkodókat és megvédelmezni a veszélyben élőket, és megnyerni az emberek szívét Krisztus számára. Senkit sem mellőznek, senki mellett sem mennek el figyelmetlenül. Isten soha sem veszi figyelembe az embereknél a rangbeli és tekintélybeli szempontokat. Isten egyenlő módon gondoskodik, törődik mindazokkal a lelkekkel, akiket ő teremtett.    

Valahányszor kinyitjuk ajtónkat Krisztus szükségben lévő és szenvedő földi testvérei előtt, mindig láthatatlan angyaloknak mondunk istenhozottat. Mennyei lények társaságát hívjuk meg otthonunkba. Ezek az öröm és bölcsesség légkörét hozzák magukkal. Dicséretmondással az ajkukon érkeznek és lépnek be hozzánk, és a mennyben egy különleges hangnemű válasz zendül meg. Irgalmasságunk minden tette nyomán zene szólal meg, hangzik fel a mennyben. Királyi székéről az Atya legdrágább kincsei közé sorolja az önzetlen munkásokat.    

Krisztus bal keze felől azok állanak, akik mellőzték őt, akik nem vettek róla tudomást, mikor a szegények és a szenvedők alakjában állott meg előttük, és akik nincsenek tudatában bűneiknek. A Sátán megvakította őket. Nem vették észre, hogy mivel tartoznak testvérüknek. Önmagukkal voltak elfoglalva, és nem törődtek mások nyomorúságaival.   

Isten a gazdagoknak azért adott gazdagságot, vagyont, hogy megsegítsék és megvigasztalhassák az ő szenvedő gyermekeit. Ezek azonban nagyon közömbösek embertársaik hiányai iránt. Szegény testvéreik feletteseinek érzik magukat. Nem képzelik magukat bele a szegény emberek helyzetébe. Nem értik meg a szegények kísértéseit és küzdelmeit. Az irgalmasság kihal a szívükből. Fényűző lakásokban és ragyogóan feldíszített templomokban zárkóznak el a gazdagok a szegényektől. Azokat az eszközöket, amelyeket Isten azért adott nékik, hogy áldássá tegyék a szűkölködők számára, arra használták fel, hogy segítségükkel saját büszkeségüket és önzésüket elégítsék ki. A szegényeket naponként megfosztják attól az oktatástól, amely által meg kellene ismerniük Isten gyengéd irgalmasságának a tetteit. Isten ugyanis bőségesen gondoskodott arról, hogy megvigasztalódhassanak az életszükségleti cikkekhez való hozzájutás útján. Arra kényszerülnek, hogy állandóan érezzék beszűkített életük kellemetlen szegénységét. Gyakran kísértésbe esnek, hogy irigyek, féltékenyek legyenek, és tele legyenek gonosz feltételezésekkel. Azok, akik maguk még nem hordozták el a szükség nyomasztó terhét, nagyon gyakran megvető módon kezelik a szegényeket, éreztetve velük, hogy úgy tekintenek rájuk, mint nekik kiszolgáltatott, értéktelen emberekre.  

Krisztus azonban mindezt látja és azt mondja: én voltam az, aki éhes és szomjas voltam. Én voltam az, aki jövevény voltam. Én voltam az, aki beteg voltam. Én voltam az, aki börtönben voltam. Igen, én voltam. Miközben ti dőzsöltetek bőségesen megterített asztalaitok mellett, én éheztem a nyomortanyán vagy egy elhagyott üres utcán. Miközben ti jól éreztétek magatokat fényűzően berendezett lakásaitokban, számomra nem volt hely, ahol alvásra hajthattam volna le a fejemet. Miközben ti dugig megtömtétek ruhásszekrényeteket, drága és divatos öltözékekkel, én rongyokban jártam és nyomorogtam. Miközben ti hajszoltátok az élvezeteket, gyönyöröket és szórakozásokat, én börtönben sorvadtam. 

Mikor szűkmarkúan szétosztjuk a kolduskenyeret az éhező szegények között: mikor odaadjuk lehordott, elkoptatott vékony ruhadarabjainkat a szegényeknek, hogy próbálják meg megvédeni testüket a csípős hidegtől, vajon eszünkbe jut-e, hogy a dicsőség Urának adtunk? Jézus azt mondja nékünk, életetek minden napján közel voltam hozzátok ezeknek a megnyomorítottaknak az alakjában, de ti nem kerestetek engem. Ti nem akartatok közösségbe kerülni velem. Ezért most én sem ismerlek titeket.

Sokan úgy érzik, hogy nagy kiváltság lenne számukra, ha felkereshetnék Jézus földi életének a színhelyeit, ha ott járhatnának, ahol Jézus lépkedett, ha megtekinthetnék azt a tavat, amely mellett Jézus annyira szeretett tanítani, és azokat a dombokat, hegyeket és völgyeket, amelyeken olyan sokszor megpihentek szemei. Nem kell azonban elmennünk Názáretbe, Kapernaumba vagy Bethániába csak azért, hogy Jézus nyomdokaiban járhassunk. Megtalálhatjuk Jézus lábnyomait minden betegágy mellett, a szegénység viskóiban, a nagy városok zsúfolt sikátoraiban, és minden helyen, ahol az emberek szíve vigasztalás után vágyakozik. Valahányszor úgy cselekszünk, ahogy Jézus cselekedett, mikor itt járt-kelt ezen a földön, mindannyiszor az ő nyomdokaiban járunk.

Mindnyájan találhatunk magunknak valami tennivalót: "Szegények mindenkor vannak veletek" (Jn 12:8). Jézus szavai szerint sohasem kell azt éreznünk, hogy nincs hely a számunkra, ahol érette munkálkodhatnánk. Az emberi lelkek milliói vannak kiszolgáltatva arra, hogy elpusztuljanak; a tudatlanság és a bűn láncaival vannak megkötözve, és talán sohasem volt még alkalmuk arra, hogy halljanak Krisztus érettük való szeretetéről. Vajon, ha a mi helyzetünk éppen az ellenkezője lenne az övékével, kívánnánk-e valamit tenni és mit? Mindezt - persze, csak amennyire erőnk engedi -, kötelesek vagyunk érettük megtenni. Krisztus életszabálya, amely az ítélet alkalmával vagy felment, vagy elítél, a következő: "Amit akartok azért, hogy az emberek tiveletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal" (Mt 7:12).    

Az Üdvözítő drága életét adta oda azért, hogy megalapítson egy egyházat, amely képes lesz arra, hogy törődjék a megszomorodott és megkísértetett lelkekkel. A hívőknek egy csoportja szegény, tanulatlan és tudatlan lehet. Krisztussal együtt azonban mégis elvégezhetnek valami munkát az otthonukban, a szomszédságukban, a gyülekezetben és még a tőlük távol eső vidékeken is, amelynek az eredményei olyan messzire is elérnek, mint az örökkévalóság.   

Mivel ezt a munkát nagyon sokszor figyelmen kívül hagyják, azért nagyon sok fiatal tanítványa Krisztusnak sohasem jut túl a keresztény tapasztalat ABC-jén. Azt a világosságot, azt a tüzet, amely saját szívükben izzott fel, mikor Jézus így szólt hozzájuk: "Megbocsáttattak néked a te bűneid" (Mt 9:2; Lk 7:48), csak akkor tarthatják meg égő tűznek, ha megsegítik a szükségben lévőket. Azt a nyugtalan energiát, amely nagyon gyakran a veszedelem forrása a fiatalok életében, úgy irányíthatjuk, hogy azon át az áldás bővizű patakként follyon oda, ahol éppen szükség van rá. Önmagunkról csak akkor tudunk elfeledkezni, ha komoly munkával mások javára kezdünk el tenni valamit.   

Azokat, akik másoknak szolgálnak, a Főpásztor fogja szolgálni. Ezek maguk isznak majd az élő vízből és megelégedettek lesznek vele. Nem vágyakoznak majd izgató szórakozások után, vagy valami, az életükben bekövetkező változásra. Érdeklődésük nagy kérdése az lesz, hogy miként mentsék meg a pusztulásnak kiszolgáltatott lelkeket. Egymással való társalgásuk hasznos lesz. A Megváltó iránti szeretetük egységbe vonja össze a szívüket egymással.   

Mikor rájövünk, hogy Istennel munkálkodunk együtt, akkor Isten ígéreteit nem közömbösen mondjuk el. Isten ígéretei a szívünkben égnek és ajkunkon lobbannak lángra. Mózesnek, mikor Isten arra hívta el, hogy szolgáljon egy tudatlan, fegyelmezetlen és lázongó népnek, Isten ezt az ígéretét adta: "Az én orcám menjen-e veletek, hogy megnyugtassalak?" (2Móz 33:14). Azután azt mondotta neki: "Én veled leszek" (2Móz 3:12). Ez az ígéret mindazoknak szól, akik Krisztus helyett munkálkodnak Krisztus lesújtott és szenvedő testvéreiért. 

Az emberek iránt való szeretetünk földi kinyilatkoztatása Isten iránti szeretetünknek. Ezt az emberek iránt való szeretetet azért kellett Istennek belénk plántálni, hogy egy családnak a tagjaivá tegyen bennünket. A dicsőség Királya így lett eggyé velünk. Mikor búcsúszavai beteljesednek: "Szeressétek egymást, amiképpen én szerettelek titeket" (Jn 15:12), mikor majd úgy szeretjük ezt a világot, ahogy Krisztus szerette, számunkra akkor fejeződött be Krisztus küldetése. A menny számára akkor vagyunk csak alkalmasak, mikor a menny már a szívünkben van. 

Bölcs Salamon példabeszédei között olvashatjuk ezt a néhány mondatot: "Szabadítsd meg azokat, akik a halálra vitetnek, és akik a megöletésre tántorognak, tartóztasd meg! Ha azt mondanád: Ímé, nem tudtuk ezt; nemde, aki vizsgálja az elméket, ő érti és aki őrzi a te lelkedet, ő tudja? és kinek-kinek az ő cselekedetei szerint fizet" (Féld 24:11-12). Az ítélet napján Isten mint Bíró azokat, akik nem munkálkodtak Krisztusért, és csak önmagukra gondolva sodródtak át a földi életen és csak önmagukról gondoskodtak, az egész földről összegyűjti, és azokkal teszi egy csoportba és egy helyre, akik gonoszt műveltek. Egyszóval ugyanazt az ítéletet kapják. 

Isten minden léleknek megadja a bizalmat. A Főpásztor azonban mindegyiküktől megkérdezi majd: "Hol van a nyáj, amely néked adatott, a te dicsőségednek juh-nyája? Mit mondasz, hogyha megfenyít téged?" (Jer 13:20-21).