Annak növekednie kell" János 3:22-36.

Egy ideig Keresztelő János nagyobb befolyást gyakorolt a nemzetre, mint vezetői, papjai vagy fejedelmei. Ha azt állította volna, ő a Messiás, és felkelést szít Róma ellen, a papok és a nép együtt tömörülnek zászlaja alá. Sátán készen állt, hogy Jánost a világi hódítók becsvágyának hízelgő bármilyen ellenszolgáltatás elfogadására buzdítsa. János, jóllehet tisztában volt hatalmával, mégis határozottan visszautasította a csábító megvesztegetést. A rá összpontosuló figyelmet Másvalakire irányította. 

Most látta, hogy a népszerűség hulláma a Megváltó felé fordul. Napról napra kevesebben voltak körülötte. Amikor Jézus Jeruzsálemből a Jordán mellékéhez jött, a nép hozzásereglett, hogy Őt hallgassa. Tanítványainak száma naponta nőtt. Sokan megkeresztelkedni jöttek, s bár maga Krisztus nem keresztelt, de hozzájárult, hogy tanítványai gyakorolják ezt a rendelkezést. Így pecsételte meg útkészítőjének küldetését. János tanítványai ellenben féltékenykedni kezdtek Jézus növekvő népszerűségére. Készen álltak, hogy bírálják munkáját, amire röviddel ezelőtt találtak is alkalmat. Nézeteltérésük támadt a zsidókkal, hogy vajon a keresztség képes-e megtisztítani a lelket a bűntől. Azt állították, hogy a Jézus keresztsége alapvetően különbözik a Jánosétól. Nem sokkal ezután vitába keveredtek Krisztus tanítványaival arról, hogy milyen kifejezéseket helyes használni a keresztségkor, és végül van-e egyáltalán joga Jézusnak keresztelni. 

János tanítványai mesterükhöz jöttek panaszaikkal, és így szóltak: "Mester! Aki veled vala a Jordánon túl, akiről te bizonyságot tettél, ímé az keresztel, és hozzá megy mindenki" (Jn 3:26). E szavak által Sátán kísértette Jánost. Noha János küldetése láthatólag végéhez közeledett, még mindig gördíthetett akadályt Krisztus munkásságának útjába. Ha János önérzetes, szomorúságnak vagy csalódottságnak ad hangot, amiért más került a helyére, a viszály, a féltékenység és irigység magvát hintette volna el, és nagyban fékezte volna az evangélium előrehaladását. 

János természeténél fogva részese volt az emberiség hibáinak, gyöngeségeinek, de az isteni szeretet érintése átalakította. A légkört, melyben élt, nem szennyezte önzés és becsvágy, távol állt tőle a féltékenységnek még a csírája is. Nem rokonszenvezett a tanítványok elégedetlenségével, hanem kinyilvánította, milyen világosan megértette a Messiáshoz való viszonyát, és milyen boldogan üdvözölte Azt, Akinek utat készített.  

Kijelentette: "Az ember semmit sem vehet, hanem ha a mennyből adatott néki. Ti magatok vagytok a bizonyságaim, hogy megmondtam: Nem vagyok én a Krisztus, hanem hogy őelőtte küldettem el. Akinek jegyese van, vőlegény az; a vőlegény barátja pedig, aki ott áll és hallja őt, örvendezve örül a vőlegény szavának" (Jn 3:27-29). János barátként mutatkozik be, aki közvetítő a jegyesek között, egyengeti az utat a házassághoz. Mihelyt a vőlegény megkapja menyasszonyát, a barát küldetése beteljesedett. Együtt örvend azok boldogságán, akiknek egybekelését elősegítette. Hasonlóképpen János arra hivatott el, hogy az embereket Jézushoz irányítsa, és örült, hogy tanúja lehet a Megváltó sikeres munkájának. Így szólt: "Ez az én örömem immár betelt. Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom" (Jn 3: 29-30). 

János hittel tekintett az Üdvözítőre, az önmegtagadás magaslataira emelkedett. Nem arra vágyott, hogy az embereket magához vonzza, hanem hogy gondolataikat magasra, még magasabbra emelje, amíg megpihennek Isten Bárányánál. Ő maga csak egy hang volt, egy kiáltás a pusztában. Most örömmel vállalta a hallgatást és az ismeretlenséget, hogy minden szem az élet Világossága felé forduljon.  

Aki hű marad az elhíváshoz, mint Isten küldötte, az nem keresi a maga dicsőségét. Az önszeretet elmerül a Krisztus iránti szeretetben. A versengés nem teheti tönkre az evangélium drága ügyét. Az emberek felismerik, hogy feladatuk hirdetni, ahogyan Keresztelő János tette. "Ímé az Istennek ama Báránya, aki elveszi a világ bűneit!" (Jn 1:29) Jézust fogják felemelni, és Vele az emberiség is felemelkedik. "Így szól a magasságos és felséges, aki örökké lakozik, és akinek neve szent: Magasságban és szentségben lakom, de a megrontottal és alázatos szívűvel is, hogy megelevenítsem az alázatosok lelkét, és megelevenítsem a megtörtek szívét" (Ésa 57:15).  

A próféta önmagától megüresített lelke megtelt isteni világossággal. Mivel látta a Megváltó dicsőségét, szavai szinte ugyanazok voltak, mint amelyeket Krisztus mondott a Nikodémussal való beszélgetés során. János így szólt: "Aki felülről jött, feljebb való mindenkinél. Aki a földről való, földi az, és földieket szól; aki a mennyből jött, feljebb való mindenkinél [. . .) Mert akit az Isten küldött, az Isten beszédeit szólja; mivelhogy az Isten nem mérték szerint adja a Lelket" (Jn 3:31-34). Krisztus elmondhatta: "Nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem" (Jn 5:30). Róla szól az ige: "Szeretted az igazságot és gyűlölted a hamisságot; annakokáért felkent téged az Isten, a te Istened, örömnek olajával a te társaid felett" (Zsid 1: 9). Az Atya "nem mérték szerint adja a Lelket" (Jn 3:34).   

Így van ez Krisztus követőinek esetében is. Csak akkor kaphatunk mennyei világosságot, ha készek vagyunk megüresíteni magunkat énünktől. Nem láthatjuk tisztán Isten jellemét, sem Krisztust nem fogadhatjuk el hit által, ha nem egyezünk bele, hogy minden gondolatunkat alávessük a Krisztus iránti engedelmességnek. Mindazokra, akik ezt teszik, mérték nélkül töltetik ki a Szentlélek. Krisztusban "lakozik az istenségnek egész teljessége testileg, és ti Őbenne vagytok bételjesedve" (Kol 2:9-10).   

János tanítványai azt mondták, hogy mindenki Krisztushoz jön, a világosan látó János viszont így szólt: "Az ő bizonyágtételét senki sem fogadja be" (Jn 3:32), vagyis kevesen készek elfogadni Őt mint Megváltót a bűntől. De "aki az ő bizonyságtételét befogadja, az megpecsételte, hogy az Isten igaz" (Jn 3:33). "Aki hisz a Fiúban, örök élete van" (Jn 3:36). Nincs helye a vitának, hogy a Krisztus vagy a János keresztsége tisztít-e meg a bűntől. Krisztus kegyelme az, ami életet ad a léleknek. Krisztus nélkül a keresztség - csakúgy, mint bármely más szertartás - értéktelen formaság. "Aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet" (Jn 3:36).   

Krisztus sikeres munkáját, amit Keresztelő János ilyen örömmel fogadott, a jeruzsálemi hatóságoknak is jelentették. A papok és írástudók irigyelték János befolyását, amikor látták, hogy az emberek elhagyják a zsinagógákat és özönlenek a pusztába - most viszont itt volt Valaki, aki még nagyobb erővel vonzotta a tömegeket. Izraelnek ezek a vezetői nem voltak hajlandók Jánossal elmondani: "Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom" (Jn 3 :30). Újra elhatározták, hogy véget vetnek a munkának, amely a népet elvonta tőlük.  

Jézus tudta: a papok nem sajnálják a fáradságot, hogy viszályt szítsanak az Ő és a János tanítványai között. Tudta, hogy gyülekeznek a viharfelhők, amelyek elsöprik az egyik legnagyobb prófétát, aki e világra született. Annak érdekében, hogy elkerüljön minden félreértésre vagy nézeteltérésre okot adó alkalmat, Jézus csendben megszüntette munkásságát és visszavonult Galileába. Nekünk is úgy kell megpróbálnunk elkerülni mindent, ami viszályhoz, félreértéshez vezethet, hogy közben hűek maradunk az igazsághoz. Ugyanis amikor ilyesmi üti fel a fejét, az eredmény a lelkek elvesztése. Ha olyan körülmények adódnak, amelyek miatt szakadás fenyeget, kövessük Jézus és Keresztelő János példáját.    

János azért hivatott el, hogy egy reformáció élére álljon. Emiatt tanítványai abban a veszélyben forogtak, hogy figyelmük rá összpontosul, érzésük szerint a mű sikere az ő munkásságán múlik, és szem elől tévesztik azt a tényt, hogy ő csupán eszköz, amely által Isten munkálkodik. János munkássága azonban nem volt elegendő a keresztény egyház alapjainak lerakásához. Amikor véghezvitte küldetését, egy másik munkának kellett elkezdődnie, amelyet az ő bizonyságtétele nem végezhetett el. Tanítványai azonban ezt nem értették meg. Midőn látták, hogy Krisztus veszi át a munkát, féltékenykedtek és elégedetlenkedtek. 

Ugyanez a veszély ma is fennáll. Isten elhív valakit egy bizonyos munkára, és amikor az illető képességei szerint elvégezte, az Úr másoknak adja át, hogy továbbvigyék művét. Csakhogy János tanítványaihoz hasonlóan sokan úgy érzik, hogy a munka sikere az első munkástól függ. A figyelem a földiekre irányul a mennyeiek helyett, féltékenység bukkan fel, és Isten műve csorbát szenved. Akit pedig ily módon indokolatlanul tisztelnek, azt az önhittség veszélye fenyegeti. Nem fogja fel, hogy Istentől függ. A népet arra tanítják, hogy az emberi vezetésben bízzon, és így bűnbe esnek, eltávolodnak Istentől. {DA 182.1}   

Isten művében nem lehet önfelmagasztalás, emberi rang. Időről időre az Úr különböző eszközöket ad, ezeken keresztül valósul meg célja a legjobban. Boldogok, akik hajlandók megalázni énjüket, és együtt mondják Keresztelő Jánossal: "Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom" (Jn 3:30).