A bűn eredete

Ezékiel 28. fejezete leírja, hogyan jött be a világmindenségbe a bűn.
Először a Sátánná lett Luciferről olvashatunk egy leírást, akit itt Tírusz
királya jelképez:
„Embernek fia! Kezdj siratóéneket Tírusz királyáról, és mondd
neki: Így szól az én Uram, az ÚR: „Te voltál az arányosság
pecsétyűrűje, tele bölcsességgel, tökéletes szépségben.
Édenben, Isten kertjében voltál, mindenféle drágakővel
borítva: rubinnal, topázzal és jáspissal, krizolittal, ónixszal és
berillel, zafírral, karbunkulussal és smaragddal. Foglalataid és
véseteid aranyból készültek azon a napon, amelyen
megteremtettél.” (Ezékiel 28:12-13)
Lucifer volt a tökéletes szépség és bölcsesség pecsétgyűrűje, teljessége. Nem volt ismerethiánya, sem testi tökéletlensége. Az Írás szerint drágakövekkel volt borítva. Ő volt a legtökéletesebb lény, akit Isten valaha is megteremtett. Teljes volt bölcsességgel, ismerettel, értelemmel és szépséggel. Bűntelen környezetben élt – nem hátrányos helyzetből származott. Minden létező kiváltság rendelkezésére állt. Ráadásul minden útjában tökéletes volt:
„Feddhetetlen voltál útjaidon attól a naptól fogva, amelyen
teremtettél, míg gonoszság nem lett található benned.”
(Ezékiel 28:15)
  Bármit csinált, mindig minden tökéletes volt! Ám egyszer, egy napon gonoszság találtatott benne! Útjai egészen addig változatlanok voltak, amíg első ízben meg nem jelent benne a gonoszság. A baj a belsejében kezdődött, nem külső, gonosz tettekkel. Az igazi probléma belülről indult.
Lucifer tökéletesnek lett teremtve. Nehezen érthető, miként foganhatott meg benne a bűn, és teljesen bizonyos, hogy nincs rá mentség.
Annyit tudunk, hogy ebben a tökéletes, minden kiváltsággal rendelkező lényben, aki minden tanítást megértett, és pontosan ismerte Isten útjait, elindult egy változás. Ami történt – bármi legyen is az – először Lucifer szívében kezdett kibontakozni; és amikor a mag kifejlődött és megérlelődött, arra a következtetésre vezette őt, hogy képes Isten nélkül is létezni:
„Miként hullottál le az égből, fényes csillag [Lucifer], hajnal
fia? Lehullottál a földre, aki népeken tapostál! Holott ezt
mondtad szívedben: Az égbe megyek föl, Isten csillagai fölé
helyezem trónomat, és az összeyülekezés heyén telepszem
meg, messze északon. A magas felhők fölé megyek föl, és
hasonló leszek a Magasságoshoz.” (Ézsaiás 14:12-14)
A probléma: az Istentől való függetlenség
Ebből az igeszakaszból az tűnik ki, hogy Lucifer arra a meggyőző-
désre jutott, miszerint ő elég jó ahhoz, hogy Istentől függetlenül létezzen, cselekedjen és éljen. Ő – sok emberhez hasonlóan – alapvetően jónak érezte önmagát! Korábban Istentől való teljes függőségben élt,de nem tudatosult benne életének és jóságának valódi forrása. Nem ismerte el Isten ajándékának mindazt a jóságot, ami benne volt, azokat a kiváltságokat, amelyeknek napról napra örvendhetett. Elkezdett saját lényében és saját képességeiben gyönyörködni, mígnem egészen csak önmagára tekintett. Végül arra jutott, hogy egyedül, Isten nélkül is boldogul.
Lucifernek valószínűleg fogalma sem volt a bűn valódi működéséről és természetéről, hiszen a tiszta világosság világában hogyan is érthette volna meg a sötétség mibenlétét? Ezt a fogalmat még csak elképzelni sem lehetett abban a környezetben. Amikor Lucifer elindult ezen az úton, nem azon morfondírozott, hogyan fog majd másokat legyilkolni, elpusztítani és megtéveszteni! Ez volt a gondolata: „Én egy jó,intelligens lény vagyok, aki képes az önálló gondolkodásra és döntéshozatalra. Nem szükséges, hogy mindent úgy tegyek, ahogy azt Isten szeretné.” Egyszerűen úgy döntött, Istentől független életet akar élni,hiszen ő egy intelligens lény, aki képes irányítani saját életét.
Csakhogy Isten nem marad az olyan szívben, ahol nem szívesen látják!
Amint Lucifer úgy döntött, hogy a maga ura akar lenni, és mostantól ő lesz a saját főnöke, állapota megváltozott. Az, aki addig tökéletesen jó és jóságos volt, teljességgel gonosszá vált. Nemcsak részben gonosszá, hanem azonnal, teljesen gonosszá –
Isten elhagyta őt! Külsőleg mutatkozhatott ugyan jámbornak továbbra is, de a szíve megváltozott. Elvetett egy magot, és ebben a magban csíraként benne volt mindaz, amivé azóta lett. Mindaz a gonoszság, ami azóta megnyilvánult a világmindenségben, Lucifer szívében volt attól a pillanattól kezdve, hogy elszakította magát Istentől. Istenen kívül nincsen jó. Ahol Istent távozásra szólítják fel, ott csak sötétség marad.
 https://www.youtube.com/watch?v=qLEhNpw6gbM

"Az én emlékezetemre" Máté 26:20-29; Márk 14:17-25; Lukács 22:14-23; János 13:18-30

"Az Úr Jézus azon az éjszakán, melyen elárultaték, vette a kenyeret, És hálákat adván, megtörte és ezt mondotta: vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely tiérettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlatosképpen a pohárt is vette, minekutána vacsorált volna, ezt mondván: E pohár amaz új testamentum az én vérem által; ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre. Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend" (lKor 11:2-26). 

Jézus ott állt az Ó- és Újszövetség fordulópontján, a két szövetség két nagy ünnepének találkozásánál. Krisztus, Isten hibátlan Báránya elkezdte bűnáldozatként bemutatni magát, hogy ilyen módon véget vessen a jelképek és istentiszteleti szertartások ama rendszerének, amely négyezer év óta az ő halálára mutattak. Mikor tanítványaival megette a húsvéti vacsorát, akkor ennek a helyettesítése szerezte ezt a szolgálatot, amelynek nagy áldozata emlékjeléül kellett szolgálnia. A zsidó nemzeti ünnep érvénye örökre megszűnt. Azt a szolgálatot, amelyet Krisztus akkor és ott elrendelt, figyelembe kellett és kell venni minden követőjének, minden országban és minden korszakban az idők végezetéig. 

A húsvét az egyiptomi fogságból, rabszolgaságból való megszabadításnak a megemlékezésére szolgált. Isten parancsolta meg a zsidóknak azt, hogy évről-évre, mikor a gyermekek megkérdezik ennek az elrendelt ünnepnek értelmét, akkor a megszabadítás történetét ismét és ismét beszéljék el nekik. Ezt a csodálatos megszabadulást ilyen módon kellett frissen megtartani minden egyes nemzedék emlékezetében. Az Úrvacsorát Jézus annak a nagy szabadításnak a megemlékezésére rendelte el, amit Ő eszközölt ki halála eredményeként. Amíg Krisztus másodszor is eljön hatalommal és dicsőséggel, ezt az isteni elrendelést kell ismételten megünnepelnünk. Ez az az eszköz, amellyel Krisztus nagy művét frissen kell megtartanunk emlékezetünkben.

Az Egyiptomból való szabadulás idejében Izrael gyermekei állva ették meg a húsvéti vacsorát, felövezett derékkal és vándorbottal a kezükben, készen az indulásra, vándorútjuk megkezdésére (Vö. 2Móz 12:11). Ez a mód, amellyel megünnepelték ezt az isteni elrendelést, összhangban volt akkori állapotukkal és körülményeikkel. Igen, mert éppen kivonulófélben voltak Egyiptom földéről, hogy megkezdjék fáradságos és nehéz vándorlásukat a pusztaságon át. Krisztus idejére azonban a helyzetük gyökeresen megváltozott. Most nem egy idegen földről voltak kiindulófélben, hanem saját országukban laktak. Összhangban azzal a nyugalommal, amivel Isten választott népeként megajándékozta őket, már fekvő helyzetben vettek részt a húsvéti vacsorán. Heverőket helyeztek el az asztal körül, és a vendégek azokra dőltek le a bal karjukra támaszkodva és a jobb kezüket szabadon hagyva, hogy evés közben használhassák. Ebben a helyzetben a vendég annak mellére hajthatta fejét, aki közvetlenül mellette ült. A lábaikat, mivel azokat a heverő külső peremén nyújtották ki, minden nehézség nélkül megmoshatta valaki, aki a kör külső oldalán körbejárta az asztalt.

Krisztus még mindig csendben az asztalnál ül, amelyre már feltették a húsvéti vacsorát. A kovásztalan kenyér, amelyet a húsvéti időszakban használtak, előtte volt. A kiforratlan húsvéti bor szintén ott volt az asztalon. A kenyeret és a bort Krisztus jelképként alkalmazza saját szeplőtlen áldozata ábrázolására. Sem a kenyeret, sem a bort nem rontotta meg az erjedés, a bűn és a halál jelképe. Őt ábrázolták, "a hibátlan és szeplőtlen bárányt, a Krisztust" (1Pt 1:19).   

"És mikor ők evének, vevén Jézus a kenyeret, és hálákat adván megtöré és adá nékik, mondván: Vegyétek, egyétek; ez az én testem. És vevén a poharat, és hálákat adván, adá nékik, és ivának abból mindnyájan. És monda nékik: Ez az én vérem, az új szövetség vére, amely sokakéra kiontatik. Bizony mondom néktek, nem iszom többé a szőlőtőnek gyümölcséből mind ama napig, amikor mint újat iszom azt az Isten országában" (Mk 14:22-25). 

Júdás, az áruló is részt vett ezen a szent szertartáson. Júdás is megkapta Jézustól megtört testének és kiontott vérének a jelképeit. Júdás is hallotta Jézusnak ezeket a szavait: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre". Júdás, az áruló azonban, miközben ott hevert Isten Báránya jelenlétében, saját sötét szándékának a megvalósításán töprengett és dédelgette sötét, áruló gondolatait. 

A lábmosásnál Krisztus meggyőző bizonyítékát adta annak, hogy megértette Júdás jellemét: "Nem vagytok mindnyájan tiszták!" (Jn 13:11), - mondta tanítványainak. Ezek a szavak meggyőzték a hamis tanítványt arról, hogy Krisztus tud titkos szándékáról. Krisztus most még világosabban beszélt. Mikor ott hevertek az asztalnál ránézett tanítványára és azt mondta: "Nem mindnyájatokról szólok; tudom én kiket választottam el; hanem, hogy beteljesedjék az írás: Aki velem ette a kenyeret, a sarkát emelte fel ellenem" (Jn 13:18).  

A tanítványok még most sem gyanakodtak Júdásra. Azt azonban látták, hogy Krisztus szemmel láthatóan megszomorodott. Mindegyikük lelkére felhő telepedett, valami szörnyű szerencsétlenség balsejtelme, amelynek az értelmét nem értették meg. Amint csendben ettek, Jézus így szólt hozzájuk: "Bizony mondom nektek, tiközületek egy elárul engem"Jézusnak ezekre a szavaira csodálkozás és megdöbbenés ragadta meg őket. Nem tudták felfogni, hogy közülük bárki is áruló módon viselkedhetnék isteni Tanítójukkal. Miért árulhatnák el Őt? És kinek? Kinek szívében születik meg egy ilyen terv? Bizonyára nem a kedvelt tizenkettő egyikének a szívében, akik mindenekelőtt abban a kiváltságban részesültek, hogy hallották Krisztus tanítását, akik részesültek Krisztus csodálatos szeretetében, és akik iránt olyan nagy figyelmet tanúsított, hogy szoros közösségbe vonta őket magával!  

Mikor felfogták Krisztus szavainak a súlyos voltát és megemlékeztek arról, hogy Krisztus mondásai mindig igaznak bizonyultak, akkor félelem és bizalmatlanság, gyanakvás fogta el őket. A legfájdalmasabb érzéssel a szívükben egymás után tették fel a kérdést Jézusnak: "Én vagyok-e az, Uram?" (Mt 26:22). Júdás azonban továbbra is hallgatott. János végül mély fájdalommal azt kérdezte Jézustól: "Uram, ki az?" (Jn 13:25) Jézus azt felelte neki: "Aki velem együtt mártja kezét a tálba, az árul el engem. Az embernek Fia jóllehet elmegyen, amint megvan írva felőle, de jaj annak az embernek, aki az embernek Fiát elárulja, jobb volna annak az embernek, ha nem született volna meg" (Mt 26:23-24). A tanítványok közelről kutatva tekintettek egymás arcába, mikor azt kérdezték: "Én vagyok-e az, Uram?" (Mt 26:22) Júdás azonban hallgatásával most mindegyikük figyelmét magára vonta. A kérdések zűrzavara és a megdöbbenés kifejezése közben Júdás nem hallotta meg Jézus válaszát, amit János kérdésére adott. Júdás azonban most, hogy megszabaduljon a tanítványok fürkésző tekintetétől, feltette Jézusnak ugyanazt a kérdést, amit előzőleg a tanítványok is mind feltettek neki: "Én vagyok-e az, Mester?" Jézus komolyan így válaszolt néki: "Te mondád" (Mt 26:25).

Szándékának a kitudódása után Júdás meglepődve és megzavarodva felállt és sietve elhagyta a helyiséget. "Monda azért neki Jézus: Amit cselekszel, . hamar Cselekedjed [...] Az pedig mihelyt a falatot elvevé, azonnal kiméne; vala pedig éjszaka" (Jn 13:27.30). Éjszaka volt az az áruló számára mikor elfordult Jézustól, és kiment a külső sötétségbe.

Júdásnak, amíg meg nem tette ezt a lépést, még mindig volt lehetősége a bűnbánatra. Mikor azonban elhagyta Ura jelenlétét és a tanítványtársai közösségét, akkor hozta meg végső döntését. Átlépte azt a határvonalat, amelyet visszafelé már soha többé nem léphetett át.

Egészen csodálatos, ahogy Jézus hosszú szenvedése alatt ezzel a megkísértett lélekkel foglalkozott. Semmit sem mulasztott el megtenni, amit megtehetett Júdás megmentése érdekében. Miután Júdás kétszer is elkötelezte magát arra, hogy elárulja Urát, Jézus még mindig adott neki lehetőséget a bűnbánatra. Jézus elolvasta az áruló szívének titkos szándékát és ezzel megadta Júdásnak istensége végső és meggyőző nyilvánvaló bizonyítékát. A hamis tanítvány számára ez volt a végső felhívás a bűnbánatra. Krisztus egyetlen olyan kérést, felhívást sem hagyott szótlanul, aminek a kimondására isteni-emberi szíve késztette. Ámbár az irgalmasság hullámai visszaverődtek Júdás konok gőgjének sziklafaláról, ezek a hullámok mégis ismételten visszatértek a legyőző szeretet egyre erősebb dagályával. Ámbár Júdást meglepte és megrettentette bűnének a felfedése, de ez nem késztette bűnbánatra, hanem csak még eltökéltebbé tette szándéka megvalósításában.

Júdás felett kimondatott jajszavával, Krisztus tanítványaival kapcsolatos kegyelmi szándékát is nyilvánvalóvá tette. Így közölte velük Messiássága megkoronázó bizonyítékát. "Megmondom néktek, mielőtt meglenne, hogy mikor meglesz, higgyétek majd, hogy én vagyok" (Jn 13:19). Ha Jézus hallgatott volna, mintha nem lett volna tudatában annak, hogy mi lesz vele, akkor a tanítványok azt gondolhatták volna, hogy Mesterük nem rendelkezett isteni előrelátással, és meglepődve és elárulva került a gyilkos csőcselék kezébe. Egy évvel előbb Jézus megmondta tanítványainak, hogy tizenkettejüket választotta ki magának, de közülük az egyik ördög volt. Most Jézus Júdáshoz intézett szavai, melyek bizonyították, hogy árulása teljesen ismert volt Mestere előtt, egyben megerősítették Krisztus igazi követőinek a hitét megaláztatásának ideje alatt. Mikor pedig Júdásnak el kellett jutnia élete szörnyű végéhez, akkor eszükbe jutott az a jajkiáltás, amelyet Jézus mondott ki az áruló felett.  

Az Üdvözítőnek még egy másik szándéka is volt. Nem vonta meg, szolgálatát attól, akiről tudta, hogy áruló. A tanítványok nem értették meg Jézus szavait, melyeket a lábmosásnál mondott el: "Nem vagytok mindnyájan tiszták" (Jn 13:11), sem azokat a szavakat, amelyeket az asztalnál jelentett ki. "Aki velem ette a kenyeret; a sarkát emelte, fel ellenem" (Jn 13:18). Később azonban, mikor Jézus szavainak az értelme világossá lett előttük, akkor felismerték Isten végtelen türelmét és irgalmasságát, amelyet Ő a legfájdalmasabban tévelygő iránt is tanúsít.

Bár Jézus kezdettől fogva ismerte Júdást, mégis megmosta a lábát. Az áruló abban a kiváltságban is részesült, hogy a szent Úrvacsorában Krisztussal együtt részt vehet. A szenvedő Üdvözítő minden lehetőséget megadott a bűnösnek, ami az Ő elfogadására, bűnei megbánására és a bűn foltjától való megtisztulásra késztetné. Ebben számunkra is tanítás van. Mikor valakiről feltételezzük, hogy tévedésben és bűnben van, akkor sem szabad magunkat elválasztani tőle. Semmiféle meggondolatlan elkülönítéssel nem szabad odadobni őt prédaként a kísértőnek, vagy kikergetniük őt a Sátán csataterére. Krisztusnak nem ez a módszere. Krisztus azért mosta meg tanítványai lábát, mert tudta róluk, hogy tévelyegtek és hibákat követtek el, és ezzel egy kivételével mind a tizenkettőt bűnbánatra késztette.

Krisztus példája megtiltja azt, hogy valakit kizárjunk az úrvacsorából. Az igaz ugyan, hogy a nyilvánvaló bűn kizárja a vétkest. A Szentlélek ugyan tanítja ezt: "Most azért azt írom néktek, hogy ne társalkodjatok azzal, ha valaki atyafi létére parázna, vagy csaló, vagy bálványimádó, vagy szidalmazó, vagy részeges, vagy ragadozó. Az ilyennel még együtt se egyetek" (lKor 5:11). Ezen túl azonban senki se ítélkezzék senki felett. Isten nem reánk hagyta annak megítélését, hogy ki jelenhessék meg ezeken az alkalmakon. Nem, mert ki tud közülünk mások szívében olvasni? Ki tudja közülünk tévedés nélkül megkülönböztetni a konkolyt a búzától? "Próbálja meg azért az ember magát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból. "Mert, "aki méltatlanul eszi e kenyeret, vagy issza az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. " "Mert aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának, mivelhogy nem becsüli meg az Úrnak testét" (lKor 11:28.27.29).

Mikor a hívők összegyülekeznek, hogy részesüljenek a szent úrvacsorában, akkor ott mindig jelen vannak az emberi szemmel nem látható küldöttek is. Nincs kizárva, hogy lehet egy Júdás is a társaságban. Ha pedig ez az egy van, akkor a sötétség fejedelmének a küldöttei különösképpen nem hiányozhatnak onnan. Nem, mert különös figyelmet fordítanak mindazokra, akik nem engedik, hogy a Szentlélek ellenőrizze, vizsgálja őket. Hasonlóképpen a mennyei angyalok is jelen vannak. Ezek a láthatatlan követek a hívők minden összejövetelén jelen vannak. Eljöhetnek az összejövetelre olyan személyek is, akik szívükben nem az igazság és a szentség szolgái, de akik mégis részt kívánnak venni az úrvacsorai istentiszteleten. Ezt ne tiltsuk meg nekik. Vannak olyan tanúk is jelen, akik ott voltak, mikor Jézus megmosta tanítványai lábát és Júdásét is. Nemcsak emberi szemek tekintenek erre a jelenetre. 

Krisztus jelen van a Szentlélek által, hogy ráüsse a pecsétjét az általa rendelt cselekményre. Jelen van, hogy meggyőzze és meglágyítsa a szíveket. Egyetlen tekintet, a töredelem egyetlen gondolata sem kerüli el figyelmét. Krisztus jelen van, és várakozik a bűnbánókra és megtört szívűekre. Minden készen van az ilyen lelkek elfogadására. Az, aki megmosta Júdás lábát, arra vágyik, hogy minden szívről lemoshassa a bűn foltját. 

Senki se zárja ki magát az úrvacsorából csak azért, mert valaki, aki nem méltó arra, hogy éljen az úrvacsorával, szintén jelen van. Krisztus minden egyes tanítványát nyilvánosan felszólítja, hogy vegyen részt az úrvacsorai istentiszteleten, és ezzel is tegyen tanúbizonyságot arról, hogy elfogadja Őt személyes Megváltójának. Krisztus ezeken az általa rendelt alkalmakon találkozik népével, és jelenlétével megerősíti őket. Előfordulhat, hogy méltatlan szívek és kezek készítik elő és osztják ki a szent jegyeket, de Krisztus is ott van, hogy szolgáljon gyermekeinek. Isten mindazokat gazdagon megáldja, akik Krisztusba vetett hitükkel járulnak az Úr asztalához. Mindazok, akik mellőzik az isteni kiváltságnak ezeket az alkalmait, nagy veszteséget szenvednek.

Azzal, hogy Krisztus tanítványaival együtt vett részt a kenyér és a bor elfogyasztásában, elpecsételte magát a számukra Megváltójukként. Rájuk bízta az új szövetséget, amelynek az útján mindazok, akik elfogadják Őt Isten gyermekeivé lesznek, és közös örökösök Krisztussal. Ezzel a szövetséggel minden áldás, amit a menny az élet számára csak adományozhat, sőt az eljövendő élet is már az övék. A szövetség okmányát Krisztus vérével kellett ratifikálni, megerősíteni. A szent úrvacsora vételekor a tanítványok tartsák szemük előtt azt a végtelen áldozatot, amit Krisztus mindegyikünkért személy szerint meghozott, annak az áldozatnak egy részeként, amit az egész emberi nemzetségért hozott.

Az úrvacsorai istentisztelet azonban nem lehetett a szomorkodás ideje. Nem ez volt a célja. Mikor az Úr tanítványai az ő asztala köré gyülekeznek, akkor nem hiányaikról kell megemlékezniük, és nem azokon kell siránkozniuk. Ne időzzenek régi vallásos tapasztalataiknál, akár felemelők, akár lehangolóak voltak ezek a tapasztalatok! Ne említsék meg azokat a különbségeket, amelyek közöttük és embertársaik között vannak. Mindezek az előkészítő szolgálathoz tartoznak. Az önvizsgálatot, a bűnvallást, a viszályok megszüntetését már előbb gyakorolni kell. Most azért jönnek, hogy Krisztussal találkozzanak. Nem állhatnak meg a kereszt árnyékában, hanem annak megmentő világosságába kell jönniük. Meg kell nyitniuk a szívüket és lelküket az Igazságosság Napjának ragyogó napsugarai előtt. Krisztus legdrágább vérével megtisztított szívvel, Krisztus jelenlétének teljes tudatában, - aki ámbár láthatatlan kell meghallgatniuk Krisztus szavait: "Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek; nem úgy, adom én nektek, amint a világ adja" (Jn 14:27).   

Urunk azt mondja nekünk, mikor a bűn ítélete alatt vagytok, emlékezzetek meg arról, hogy én meghaltam érettetek. Mikor elnyomnak, üldöznek és bántanak benneteket érettem és az evangéliumért, emlékezzetek meg az én szeretetemről, amely olyan nagy volt irántatok, hogy életemet adtam érettetek. Mikor kötelességeitek túl keményeknek és könyörtelennek látszanak és terheitek túl súlyosaknak látszanak ahhoz, hogy el tudjátok azokat hordozni, emlékezzetek meg arról, hogy én mit hordoztam, tűrtem el érettetek a kereszten, semmit sem törődve a szégyenemmel. Mikor a szívetek összeszorul a súlyos megpróbáltatástól, emlékezzetek meg arról, hogy a ti Megváltótok azért él, hogy közben járjon érettetek.  

Az úrvacsorai istentisztelet Krisztus második eljövetelére mutat. Krisztus ezt arra szánta, hogy elevenen megtartsa ezt a reménységet a tanítványok elméjében. Valahányszor összejöttek, hogy megemlékezzenek Uruk haláláról, mindig beszámoltak arról, hogy Jézus miként "vévén a poharat és hálákat adván, adá azoknak, ezt mondván: Igyatok ebből mindnyájan; Mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, amely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára. Mondom pedig nektek, hogy: Mostantól fogva nem iszom a szőlőtőkének ebből a terméséből mind ama napig, amikor újan iszom azt veletek az én Atyámnak országában" (Mt 26:27-29). Megpróbáltatásaik közben mindig vigasztalást találtak Uruk visszatérésének a reménységében. Kibeszélhetetlenül értékes, drága volt számukra ez a gondolat: " Valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend" (lKor 11:26).   

Vannak olyan dolgok, amelyeket sohase szabad elfelejtenünk. Krisztus szeretetét kényszerítő erejével mindig frissen kell tartanunk emlékezetünkben. Krisztus azért szerezte ezt az úrvacsorai istentiszteletet, hogy ez beszélhessen nékünk Isten szeretetének az értelméről, amelyet Krisztus irántunk tanúsított. Lelkünknek nem lehet egysége, egyesülése Istennel csak Krisztus által. Az egységet és a szeretetet testvér és testvér között Jézus szeretetének kell örökre megszilárdítani és nyújtani. Nem kevesebb, mint Krisztus halála tudta csak Isten szeretetét hatásossá tenni számunkra. Egyedül csak Krisztus halála miatt van az, hogy örömmel tekinthetünk az ő második eljövetele felé. Krisztus áldozata a mi reménységünk középpontja. Ehhez kell rögzítenünk hitünket. 

Az úrvacsorai szertartások előírásait, amelyek Urunk megaláztatására és szenvedésére mutatnak, nagyon sokszor csak a formális előírásoknak tekintik, Krisztus azonban ezeket az előírásokat határozott szándékkal adta. Értelmünket meg kell élesítenünk, hogy megragadhassuk az Istenség titkát. Mindegyikünknek kiváltsága, hogy felfogjuk, sokkal nagyobb mértékben, mint tesszük, Krisztus engesztelő szenvedéseinek a jelentését. "Amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az ember Fiának felemeltetnie, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn 3:14-15). 

Tekintetünket a Golgota keresztjére kell irányítanunk, amely a haldokló Megváltót tartotta és emelte a magasba. Örökkévaló érdekünk azt követeli meg tőlünk, hogy mutassuk meg Krisztusban való hitünket. Urunk mondta: "Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek [...] az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital" (Jn 6:53-55). Ez igaz testi létünkkel kapcsolatban is. Krisztus halálának köszönhetjük még ezt a földi életünket is. Az a kenyér, amelyet megeszünk, az ő megtört testének a hozama. Azt a vizet, amit megiszunk, kiontott vérével vásároltuk meg. Egyetlen ember: sem szent, sem bűnös, nem eszi úgy meg mindennapi ételét, hogy ne Krisztus testével és vérével táplálkozna. A Golgota keresztjét minden falat kenyérre, amit megeszünk, rányomták. Ez a kereszt tükröződik vissza minden csepp vízben, amelyet megiszunk. Mindezt Krisztus az ő nagy áldozata jelképeiben tanította meg nékünk. Az a világosság, amely a felház helyiségében megtartott úrvacsorai istentiszteletből ragyog ki, szenteli meg a mindennapi életünk fenntartásához szükséges élelmiszereket. Családi ebédlőasztalunk az Úr asztalává válik, és minden étkezésünk szentséggé.

Krisztus szavai azonban mennyivel nagyobb mértékben bizonyulnak igaznak lelki életünkkel kapcsolatban! Krisztus kijelenti: "Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak" (Jn 6:54). A Golgota keresztjén érettünk kiöntött élet elfogadásával tudunk csak szent, istenfélő életet élni. Ezt az életet pedig csak Krisztus szavainak megvallása útján kapjuk meg, és az által, ha azokat a dolgokat cselekedjük, amelyeket Krisztus parancsolt meg nékünk. Így válunk eggyé vele. "Aki eszi az én testemet mondja Jézus és issza az én véremet, az énbennem lakozik és évis abban. Amiként elküldött engem amaz élő Atya, és én az Atya által élek, akként az is, aki engem eszik, él énáltalam" (Jn 6:56-57). A szent úrvacsorára ez az íráshely különleges értelemben vonatkozik. Mikor hittel Urunk nagy áldozatáról elmélkedünk, akkor Krisztus életével kerülünk szoros kapcsolatba, és minden úrvacsorából új és nagyobb erőt merítünk. Az istentiszteleti formák olyan élő kapcsolatot teremtenek, amely összeköt minket, hívőket Krisztussal, és így összeköt minket az Atyával is. 

Mikor elfogadjuk a kenyeret és a bort, amelyek számunkra Krisztus megtört testét és kiontott vérét jelképezik, akkor képzeletünkben bekapcsolódunk abba az úrvacsorai jelenetbe, amely ott a felházban játszódott le. Gondolatban átmegyünk azon a kerten, amelyet annak a Jézusnak a kínszenvedése szentelt meg, aki elhordozta a világ bűneit. Tanúi leszünk annak a küzdelemnek, amellyel Jézus elnyerte Istennel való megbékéltetésünket. Krisztus úgy mutatkozik meg lelki szemeink előtt, mint akit éppen most és közöttünk feszítettek keresztre.

A megfeszített Megváltóra tekintve még teljesebben fogjuk fel annak az áldozatnak a nagyságát és értelmét, amelyet a mennyei Fenség hozott a világért. Az üdvözítés terve előttünk dicsőül meg, és a Golgota gondolata eleven és szent érzelmeket ébreszt fel szívünkben. Szívünkben és az ajkunkon Istennek és a Báránynak szóló dicséret zendül. Igen, mert gőg és önimádat nem burjánozhat többé a lelkünkben, ha frissen tartjuk meg abban a Golgotán lejátszódó események emlékét. 

Akik Üdvözítőnk összehasonlíthatatlan szeretetére tekintenek, azoknak gondolataik megnemesednek, szívük megtisztul és jellemük átalakul. Elindulnak, hogy világosság legyenek a világ számára, és hogy bizonyos mértékben visszatükrözzék Istennek ezt az irántunk való titokzatos szeretetét. Minél többet elmélkedünk Krisztus keresztjéről, annál teljesebben elfogadjuk majd az apostol beszédét, mikor azt mondja: "Nékem pedig ne legyen másban dicsekedésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, aki által nékem megfeszíttetett a világ és én is a világnak" (Gal 6:14).

A szolgák szolgája Lukács 22:7-18, 24; János 13:1-17

Jeruzsálemi szállásuk felházának a szobájában Krisztus tanítványaival együtt az asztalnál ült. Azért jöttek össze, hogy megünnepeljék a húsvétot. Az Üdvözítő ezt az ünnepet egyedül a tizenkettővel kívánta megtartani. Tudta, hogy eljött az ő órája. Ő maga volt a páskabárány. Ezt a bárányt húsvét napján ették meg. Őt is most kellett feláldozni. Most készült kiinni a harag poharát. Hamarosan meg kellett keresztelkednie a szenvedés keresztségével. Maradt azonban még néhány nyugodt óra számára, és ezeket szeretett tanítványaival kellett eltöltenie.

Krisztus egész élete az önzetlen szolgálat élete lett. "Az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon" (Mt 20:28), - minden cselekedetével erre akarta megtanítani őket. A tanítványok azonban még nem tanulták meg ezt a leckét. Ezen az utolsó húsvéti vacsorán Jézus megismételte tanítását, és egy szemléltetéssel örökre bevéste azt pecsétként tanítványai elméjébe és szívébe. 

Tanítványaival való beszélgetéseit Jézus rendszerint a csendes öröm fűszerével ízesítette meg, amit azok mind magasra értékeltek. A húsvéti vacsorák különlegesen érdekes és vonzó jelenetekké lettek. Ez alkalommal azonban Jézus szomorú volt. Szíve megterhelődött és egy árnyék borult orcájára. Mikor összetalálkozott tanítványaival a ház felső helyiségében, azok azonnal észrevették, hogy valami súlyosan ránehezedik gondolataira. Ámbár nem tudták ennek az okát, de mégis együttérettek vele bánatában és fájdalmában.

Mikor letelepedtek az asztal köré, Jézus valami megindító szomorúsággal a hangjában így szólt hozzájuk: "Kívánva kívántam a húsvéti bárányt megenni veletek, mielőtt én szenvednék: Mert mondom néktek, hogy többé nem eszem abból, míglen beteljesedik az Isten országában. És a pohárt vevén, minekutána hálákat adott, monda: Vegyétek ezt és osszátok el magatok között: Mert mondom néktek, hogy nem iszom a szőlőtőkének gyümölcséből, míglen eljő az Isten országa" (Lk 22:15-18).   

Krisztus tudta, hogy eljött számára az idő arra, hogy eltávozzék ebből a világból, és elmenjen az ő Atyjához. Szerette az övéit, ebben a világban mindvégig szerette őket. Jézus most már a kereszt árnyékában volt, és szívét a fájdalom gyötörte. Tudta, hogy elárulásának az órájában elhagyatott lesz. Tudta, hogy a legmegalázóbb eljárással, amelynek csak a bűnösöket szokták alávetni, adják majd őt halálra. Ismerte azok hálátlanságát és kegyetlenségét, akiket megmenteni jött el. Tudta, hogy milyen nagy az az áldozat, amelyet meg kell hoznia, és hogy milyen sok ember számára hiába hozza meg áldozatát. Mindezt előre tudta, és természetesen erőt vehetett volna rajta megaláztatásának és szenvedésének a gondolata. Jézus azonban a tizenkettőre tekintett, akik úgy voltak vele eddig, mint a saját testvérei és akik számára, miután túljutottak azon szégyenteljes, szomorú és fájdalmas bánásmódon, amelyet vele szemben elkövettek, - nem maradt meg más, csak az, hogy küzdjenek, harcoljanak ebben a világban. Gondolatai arról, hogy neki magának mit kell elszenvednie, mindig összekapcsolódtak a tanítványairól való gondoskodással. A róluk való gondoskodás foglalta el az első helyet elméjében.    

Ezen az utolsó estén Jézusnak sok mondanivalója volt tanítványaihoz. Ha felkészültek volna annak az elfogadására, amit Jézus szeretett volna közölni velük, akkor megmenekülhettek volna a szívet tépő fájdalomtól, csalódástól és a hitetlenkedéstől. Jézus azonban látta, hogy még nem tudnák elviselni azt, amit mondania kellett nekik. Amint belenézett arcukba, a figyelmeztetés és a vigasztalás szavai elhaltak az ajkán. Pillanatok teltek el csendességben. Úgy látszott, Jézus várakozik. A tanítványok kényelmetlenül érezték magukat. Úgy látszott, hogy az a szánalom és gyengédség, amelyet Jézus fájdalma felébresztett szívükben, már elmúlt. Jézus bánatos szavai, amelyekkel saját szenvedésére utalt, nem nagyon hatották meg őket. Azok a pillantások, amelyeket egymásra vetettek, csak féltékenységről és versengésről beszéltek.    

"Támada pedig köztük versengés is, hagy ki tekinthető köztük nagyobbnak" (Lk 22:24). A versengést Jézus jelenlétében is folytatták, és ezzel fájdalmat okoztak neki, és megsebesítették. A tanítványok ragaszkodtak ahhoz a kedvenc elképzelésükhöz, hogy Krisztus biztosítja hatalmát a földön, és elfoglalja helyét Dávid trónján. Szívében mindegyik még mindig a legmagasabb hely után vágyakozott ebben a földi királyságban. Felbecsülték önmagukat és egymást, és ahelyett, hogy testvéreiket tartották volna méltóbbnak az első helyre, magukat helyezték oda gondolatban. Jakab és János kérése, hogy ők ülhessenek Krisztus trónjának a jobb és bal oldalán, fellobbantotta a többiek méltatlankodását. Az, hogy Jakab és János annyira túlbecsülték magukat, hogy merték kérni maguk számára a legmagasabb helyeket, annyira felháborította a többi tíz tanítványt, hogy az egymástól való elidegenedés veszélye fenyegette társaságukat. Úgy érezték, hogy tévesen ítélték meg őket, hogy nem méltányolták, értékelték hűségüket és képességeiket. Jakabot és Jánost Júdás ítélte el legkeményebben.  

Mikor a tanítványok beléptek abba a helyiségbe, amelyben a vacsorát meg akarták enni, szívük tele volt haraggal. Júdás nyomakodott legközelebb Jézushoz, és Jézus bal oldalán telepedett le. János ült Jézus jobb oldalán. Júdás eltökélte, hogy elfoglalja a legmagasabb helyet, és a Jézus melletti helyet tartották a legmagasabb "legkiváltságosabb" helynek. Erre pályázott Júdás, az áruló. 

Az egyenetlenkedésnek egy másik oka is támadt. Az ünnepen az volt a szokás, hogy egy szolga megmosta a vendégek lábát, és ez alkalommal is megtették az előkészületeket ennek a szolgálatnak az elvégzésére. A kancsó, a mosdótál és a törülköző már ott volt, elkészítve a lábmosásra. Szolga azonban egy sem volt jelen. A tanítványok dolga lett volna a lábmosás elvégzése. Sértett hiúságukból kifolyólag azonban a tanítványok egyike sem vállalkozott arra, hogy betöltse a szolga szerepét. Mindegyikük közömbösséget tanúsított, mintha nem lettek volna tudatában annak, hogy van valami feladat a számukra, amelyet valamelyiküknek el kell végeznie. Hallgatásukkal azt nyilvánították ki, hogy nem voltak hajlandók megalázni magukat ennek a szolgálatnak az elvégzésével.  

Hová kellett Krisztusnak elvinnie ezeket a szegény lelkeket, ahol a Sátán nem aratna felettük döntő győzelmet? Miként tudná megmutatni nekik, hogy a tanítványság puszta hivatása nem tette őket tanítványokká, vagy biztosított nekik-egy helyet az Ő királyságában? Miként tudná megmutatni nekik, hogy csak a szeretetből fakadó szolgálat és a valódi alázatosság az, ami létrehozza az igazi emberi nagyságot? Miként kellett néki lángra lobbantani szívükben a szeretetet és képessé tenni őket arra, hogy végre felfogják azt, amit mondani kívánt nekik?  

A tanítványok nem mozdultak meg, hogy szolgálják egymást. Jézus várt egy ideig, hogy lássa, mit akarnak tenni. Azután Jézus, az isteni Tanító felkelt az asztaltól. Levetette a felső ruháját, amely akadályozta volna mozdulatait, fogta a törülközőt és körülkötötte magát. A tanítványok meglepett érdeklődéssel néztek Jézusra, és csendben várakoztak, hogy meglássák azt, ami következik. "Azután vizet töltött a medencébe és kezdé mosni a tanítványok lábait, és megtörleni a kendővel, amellyel körül vala kötve" (Jn 13:5). Jézusnak ez a tevékenysége kinyitotta a tanítványok szemét. Keserű szégyen és megaláztatás töltötte be szívüket. Megértették a szavakkal ki nem mondott dorgálást, és teljesen új fényben látták meg magukat.   

Krisztus így fejezte ki tanítványai iránt érzett szeretetét. Tanítványai önző lelkülete szomorúsággal töltötte el őt, de nem szállt velük vitába ez alkalommal. Ehelyett olyan példát adott nékik, amelyet sohasem felejtenek majd el. Irántuk való szeretetét nem lehetett egykönnyen megzavarni vagy kioltani. Krisztus tudta, hogy az Atya mindent az ő kezébe adott, és hogy ő Istentől jött és Istenhez megy. Krisztus teljesen tudatában volt az ő istenségének, Ő, az Úr azonban félretette királyi koronáját és királyi öltözetét, és egy szolga alakját vette magára. Földi életének egyik utolsó cselekedete volt az, hogy alázatosan körülkötötte magát egy kendővel, és betöltötte egy szolga szerepét. 

Húsvét előtt Júdás másodszor is találkozott a papokkal és az írástudókkal és szerződést kötött velük arról, hogy kezükbe adja Jézust. Ezután azonban mégis úgy vegyült össze a tanítványokkal, mintha ártatlan lenne minden bűntől, mintha soha semmi rosszat nem követett volna el, és érdeklődést tanúsított az ünnepre való előkészület munkája iránt. A tanítványok semmit sem tudtak Júdás szándékáról. Egyedül Jézus tudta leolvasni arcáról a titkát. Nem leplezte azonban őt le. Jézus aggódott Júdás lelkéért is. Olyan terhet érzett Júdásért is, mint Jeruzsálemért mikor sírt a pusztulásra szánt város felett. Jézus szíve sírt Júdásért. Miként mondhatnék le rólad? Ennek a szeretetnek a kényszerítő erejét Júdás is megérezte. Mikor az Üdvözítő kezei mosták a tanítványok poros lábait, és a kendővel szárazra törölték azokat, Júdás szíve újra és újra megremegett, és arra ösztökélte, hogy akkor és ott vallja be bűnét. Júdás azonban nem akart megalázkodni. Megkeményítette a szívét a bűnbánattal szemben. A régi indítóokok, amelyeket egy pillanatra félretett, ismét ellenőrzésük, uralmuk alá kerítették. Júdás most Krisztusnak azon a cselekedetén sértődött meg, hogy megmosta tanítványai lábát. Azt gondolta, hogyha ennyire meg tudja alázni magát, akkor nem lehet Izrael királya. A világi elismerés és megbecsülés minden reménysége, hogy egy ideiglenes királyságban része lehetne, hirtelen semmivé vált. Júdás a látottak alapján meggyőződött, hogy Krisztus követésével valójában semmit sem nyerhet. Miután látta, hogy Krisztus lealacsonyította magát, megerősödött abban a szándékában, hogy elárulja Őt, és becsapottnak vallotta magát. Júdást egy démon szállotta meg. Elhatározta, hogy befejezi azt a munkát, amelynek az elvégzését elvállalta, nevezetesen, hogy elárulja az Urat.   

Júdás az asztalnál való helye kiválasztásával megkísérelte, hogy önmagát tegye meg a tanítványok közül az elsőnek, és Krisztus szolgaként először Júdás lábát mosta meg. Jánosra pedig, aki iránt Júdás nagyon sok keserűséget érzett, utoljára került sor. János azonban ezt nem dorgálásként vagy méltatlan mellőzésként fogta fel. Miközben a tanítványok Krisztus cselekedetét figyelték, azt, amit láttak, lelkileg nagyon megindította őket. Mikor Péterre került a sor, elképedve így kiáltott fel: "Uram, te mosod-e meg az én lábaimat?" (Jn 13:6) Krisztus előzékenysége összetörte szívét. Szégyennel telt meg, amikor arra gondolt, hogy a tanítványok közül egyik sem volt hajlandó elvégezni ezt a szolgálatot. "Amit én cselekszem - mondta neki Jézus, - te ezt most nem érted, de ezután majd megérted" (Jn 13:7). Péter nem tudta elviselni, hogy úgy lássa az ő Urát, akit Isten Fiának hitt, amint az éppen egy szolga munkáját végzi. Egész lelke fellázadt e megaláztatás ellen. Nem fogta fel, hogy Krisztus éppen azért jött el erre a világra. Nagy hangsúllyal így kiáltott fel: "Az én lábaimat nem mosod meg soha!" (Jn 13:8).   

Krisztus ünnepélyesen azt felelte Péternek: "Ha meg nem moslak téged, semmi közöd nincs énhozzám" (Jn 13:8). Az a szolgálat, amelyet Péter nem akart elfogadni Krisztustól, egy magasabbrendű megtisztításnak volt a jelképe. Krisztus azért jött el, hogy szívünket megmossa a bűn mocskától. Azzal, hogy Péter nem akarta megengedni Krisztusnak, hogy megmossa az ő lábait, szívének megtisztítása ellen tiltakozott, amit a lábmosás jelképezett. Péter valójában magát az Urat vetette el. A Mester számára nem megalázó az, ha megengedjük neki, hogy megtisztításunkért munkálkodjék. Az a legigazibb alázat, mikor hálás szívvel elfogadjuk mindazt a gondoskodást, amit Isten érettünk tett, és mi is komolyan szolgálunk Krisztusért.  

   

Krisztusnak ezekre a szavaira: "Ha meg nem moslak téged, semmi közöd énhozzám" (Jn 13:8), Péter feladta büszkeségét és önfejűségét. Nem tudta elhordozni azt a gondolatot, hogy elkülönüljön Krisztustól. Ez a lelki halált jelentette volna számára. "Uram, ne csak a lábaimat, hanem kezeimet és, fejemet is" - mondta Jézusnak. "Monda néki Jézus: Aki megfürdött, nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta" (Jn 13:9-10).  

 

Ezek a szavak többet jelentenek a testi tisztaságnál. Krisztus még mindig egy magasabbrendű megtisztításról beszél, amint azt az alábbiak szemléltetik. Az, aki a fürdőből érkezett, tiszta volt, de lábaik a sarukban hamarosan porosak lettek, és ismét meg kellett azokat mosni. Így Péter és tanítványtársai megmosakodtak abban a nagy forrásban, amely feltárult előttük bűneik és tisztátalanságaik lemosására. Krisztus a magáénak ismerte el őket. A kísértés azonban gonoszságba vezette őket és ezért még mindig szükségük volt Krisztus megtisztító kegyelmére. Mikor Jézus körülkötötte magát egy kendővel, hogy lemossa a port a lábukról, akkor ezzel a cselekedetével az elidegenedést, a féltékenységet, és a gőgöt kívánta lemosni a szívükről. Ez sokkal több következménnyel járt együtt, mint poros lábuk lemosása. Azzal a lelkülettel, amellyel akkor és ott rendelkeztek, még egyikük sem készült fel a Krisztussal való közösségre. Amíg nem jutottak el Krisztus segítségével az alázatosság és a szeretet állapotába, addig valójában még nem készültek fel arra, hogy részt vegyenek a húsvéti vacsorán, vagy hogy részesüljenek ebben az emlékszolgálatban, amelyet Krisztus éppen meg akart alapítani. Szívüknek meg kellett tisztulnia. A büszkeség, a haszonlesés egyenetlenkedést és gyűlöletet alkot, Jézus azonban mindezt lemosta róluk, mivel megmosta a lábukat. Ez érzéseik változását idézte elő. Jézus, mikor rájuk tekintett, már azt mondhatta nékik: "Ti is tiszták vagytok" (Jn 13:10). Most már egy szívvel és szeretettel voltak egymás iránt. Alázatosakká és taníthatókká váltak. Júdást kivéve mindegyikük hajlamos volt arra, hogy egy másiknak adja át a magasabbrendű helyet. Most már szelíd és hálás szívvel el tudták fogadni Krisztus szavait. 

Péterhez és tanítványtársaihoz hasonlóan mi is megmosódtunk Krisztus vérében. A gonosszal való kapcsolatunk, érintkezésünk útján azonban szívünk tisztasága gyakran beszennyeződik. Krisztushoz kell mennünk és Tőle kell kérnünk az ő megtisztító kegyelmét. Péter húzódott attól, hogy bepiszkolódott lábait Urának és Mesterének a kezeivel érintkezésbe hozza. Milyen gyakran hozzuk mi is bűnös megfertőzött szívünket érintkezésbe Krisztus szívével! Krisztus számára milyen fájdalmas lehet gonosz természetünk, kívánságunk és büszkeségünk! Mégis minden gyengeségünket és beszennyezettségünket Krisztushoz kell vinnünk. Igen, egyedül Krisztus tud bennünket tisztává mosni. Nem vagyunk addig alkalmasak és felkészültek a Krisztussal való közösségre, míg meg nem tisztultunk az ő segítő ereje által. 

Jézus azt mondotta tanítványainak: "Ti is tiszták vagytok, de nem mindnyájan" (Jn 13:10). Jézus megmosta Júdás lábait is, de Júdás ugyanakkor nem engedte át neki a szívét. Júdás szíve nem tisztult meg, mert nem rendelte alá magát Krisztusnak. {DA 649.1}   

Miután Krisztus megmosta tanítványai lábait, felöltötte felsőruháit, ismét leült közéjük, és így szólt: "Értitek-e, hogy mit cselekedtem veletek? Ti engem így hívtok: Mester és Uram. És jól mondjátok, mert az vagyok. Azért, ha én az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábait. Mert példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek. Bizony, bizony mondom néktek: A szolga nem nagyobb az ő Uránál; sem a követ nem nagyobb annál, aki azt küldte" (Jn 13:12-16).   

Krisztus szerette volna megértetni tanítványaival, hogy ámbár megmosta a lábukat, de ez a legkisebb mértékben sem vont le semmit az ő méltóságából. "Ti engem így hívtok: Mester és Uram. És jól mondjátok, mert az vagyok. " Mivel pedig ez így van, Krisztus végtelenül nagy jelentőséget tulajdonít a szolgálatnak. Senki sem volt annyira felmagasztalt, mint Krisztus és mégis lehajolt, hogy teljesítse a legmegalázóbb kötelességet, szolgálatot. Azért, hogy minket, az ő népét félre ne vezessen az önzésünk, amely újjá nem született természetes szívünkben lakozik, és amelyet állandóan erősít önmagunk szolgálata, Krisztus maga állította elénk az alázatosság példáját. Krisztus nem akarta ezt a fontos dolgot emberek felelősségére bízni. Olyan sok és nagy kihatással és következménnyel volt ez a kérdés számára, hogy ő maga, aki egyenlő volt Istennel, tanítványai szolgájaként járt el. Miközben tanítványai a legmagasabbrendű helyért versengtek, Krisztus, aki előtt minden térdnek meg kell hajolni, és egyszer meg is hajol majd minden térd; akinek a szolgálatát a dicsőség angyalai megtiszteltetésnek tekintették, lehajolt, hogy megmossa azoknak a lábait, akik Uruknak mondották őt. Krisztus még elárulója lábait is megmosta.   

Krisztus életével, tanításaival és példájával megvilágított tökéletes magyarázatát adta az önzetlen szolgálatnak, amelynek az eredete Istenben van. Isten nem önmagáért él. A világ megteremtésével és minden dolgok fenntartásával állandóan másokért szolgál. " [...] felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak" (Mt 5:45). A szolgálatnak ezt az ideálját Isten rábízta Fiára. Isten azért adta Jézust ennek a világnak, hogy az emberi nemzetségnek Ő legyen a feje, és hogy példájával megtaníthasson bennünket arra, hogy mit is jelent másokért élni. Egész életét a szolgálat törvénye szerint élte le. Mindenkin segített, és mindenkinek szolgált. Krisztus így élte, így töltötte be Isten törvényét. Példájával megmutatta, hogy miként kell nekünk is engedelmeskednünk Isten törvényének.    

Jézus újra és újra megkísérelte bevezetni és megerősíteni ezt az alapelvet tanítványai között. Mikor Jakab és János elé terjesztették kérésüket az elsőbbség elnyeréséért, Jézus azt mondta nekik: "Aki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok" (Mt 20:26). Az én királyságomban nincs semmi helye az előnyben részesítés és az elsőség alapelvének. Az egyetlen nagyság az alázatosság nagysága. Az egyetlen megkülönböztetés abban található meg, hogy ki milyen odaadással szolgálja a többieket.    

Most, miután megmosta tanítványai lábait, Jézus azt mondotta: "Példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek" (Jn 13:15). Ezekkel a szavakkal Jézus nemcsak a vendégszeretet gyakorlatát parancsolta meg. Ezzel többet értett a vendégek lábának a megmosásánál, hogy így távolítsák el arról az utazás során rárakódott port. Krisztus itt egy vallásos istentiszteleti szolgálatot szerzett és rendelt el. Urunk cselekedete útján ez az alázatra tanító szertartás megszentelt szolgálat lett. A tanítványoknak figyelembe kellett ezt venniük, hogy mindig megtarthassák elméjükben Krisztusnak az alázatosságról és a szolgálatról adott leckéjét.  

   

Ez a szertartási előírás a Krisztus által rendelt Úrvacsorára való előkészület. Amíg a büszkeséget, az egyenetlenséget és a versengést ápolgatjuk, a szívünk nem tud közösségbe kerülni Krisztussal. Nem vagyunk felkészülve, hogy elfogadjuk testének és vérének közösségét. Ezért rendelkezett Jézus úgy, hogy elsősorban az Ő megalázkodásának az emlékjeleit vegyük figyelembe.

Mikor a tanítványok, Isten gyermekei eleget akarnak tenni ennek a szertartási előírásnak, akkor emlékezetükben idézzék fel az élet és a dicsőség Urának ezeket a szavait: "Mikor azért megmosta azoknak lábait és a felsőruháját felvette, újra leülvén, monda nékik: Értitek-e, hogy mit cselekedtem veletek? [...] Azért, ha én az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábait. Mert példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek. Bizony, bizony mondom néktek: A szolga nem nagyobb az ő Uránál; sem a követ nem nagyobb annál, aki azt küldte. Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket" (Jn 13:12-17). Megvan bennünk az a hajlam, hogy önmagunkat magasabbra becsüljük, mint embertársainkat, hogy csak magunkért munkálkodjunk és hogy mindent megtegyünk a legjobb helyek elnyeréséért. Ez gyakran azt eredményezi, hogy gonosz feltételezések születnek bennünk és megkeseredik a lelkünk. Az Úrvacsorát megelőző elrendelt cselekménynek el kell távolítani az utunkból ezeket a félreértéseket, meg kell szabadítania bennünket önzésünktől és le kell szállítania bennünket önmagunk felmagasztalásának magaslatáról, le egészen szívünk megalázkodásáig, ami egyedül vezet el bennünket odáig, hogy szolgáljuk embertársainkat. 

A szent mennyei Megfigyelő jelen van ennél az elrendelt cselekménynél, hogy a lelkünk egyik kutatójává, bűneinkről való egyik meggyőzőnkké és bűneink megbocsátásának egyik áldott biztosítékává tegye azt számunkra. Krisztus is ott van kegyelmének teljességével, hogy megváltoztassa gondolataink áramlatát, amely önzésünk csatornáin folyt le. A Szentlélek életre kelti azoknak az érzékenységét, akik Uruk példáját követik. Mikor megemlékezünk Üdvözítőnk megalázkodásáról, akkor gondolat gondolathoz kapcsolódik, az emlékek láncolata jelenik meg szemeink előtt, Isten nagy jóságának és kegyének és földi barátai iránt tanúsított gyengédségének az emlékei. Eszünkbe jutnak az elfelejtett áldások, a rosszul felhasznált irgalmasságok és a semmibe vett kedvességek. Nyilvánvalókká lesznek a keserűségnek azok a gyökerei, amelyek elnyomták, sőt kiirtották a szeretet drága palántáit. Visszatérnek emlékezetünkbe jellemünk hibái, kötelességeink elmulasztásai, Isten iránti hálátlanságunk, embertársaink iránt tanúsított hideg, rideg magatartásaink. Bűnösségünket abban a világosságban látjuk majd meg, amelyben Isten is látja azt. Gondolataink nem az önelégültség, hanem a szigorú önmegrovás és alázatosság gondolatai lesznek. Elménk arra készül fel, hogy ledöntsön minden olyan akadályt, amely létrehozhatja az elidegenedést. Eltávolítunk magunkból minden gonosz gondolatot és beszédet. Csak a megvallott bűnök lehetnek megbocsátott bűnök. Krisztus leigázó kegyelme tér be a lelkünkbe, és Krisztus szeretete vonja együvé szívünket embertársunk szívével áldott egységbe.   

Ha a lábmosás rendtartását ekképpen gyakoroljuk, akkor lángra lobban a vágy szívünkben egy magasabbrendű lelki élet után. Erre a vágyunkra az isteni Tanú válaszol majd. A lelkünk felemelkedik, és abban a tudatban vehetünk részt az úrvacsorában, hogy bűneinket Isten már megbocsátotta nékünk. Krisztus igazságosságának a napfénye betöltötte elménk rejtett kamráit és lelkünk templomát. Mi is meglátjuk azt, amit Keresztelő János meglátott: "Ímé az Istennek ama Báránya, aki elveszi a világ bűneit" (Jn 1:29).  

Azok számára, akik már megkapták a szolgálatnak ezt a lelkét, az úrvacsora sohasem válhat pusztán szertartási eseménnyé. A szolgálat lelkének ez lesz állandó leckéje a számunkra: "Szeretettel szolgáljátok egymást!" (Gal 5:13). Tanítványai lábának a megmosásával Krisztus nyilvánvaló bizonyítékát adta annak, hogy Ő elvégez minden szolgálatot, bármilyen megalázó lenne is az, amely tanítványait vele együtt örököseivé tenné a mennyei kincsek örökkévaló gazdagságának. Krisztus tanítványai ugyanennek a szertartásnak az elvégzésével hasonló módon elkötelezték magukat arra, hogy szolgálják embertársaikat. Valahányszor helyes lelkülettel ünneplik meg ezt az Úr által rendelt szertartást, mindannyiszor Isten gyermekei szent kapcsolatba kerülnek egymással azért, hogy kölcsönösen segítsék és támogassák egymást. Elkötelezik magukat arra, hogy életüket önzetlen szolgálatra adják oda. De nem csak egymásért. A munkamező számukra éppen olyan széles, terjedelmes, mint Mesterüké volt. A világ teli van azokkal, akiknek szükségük van a szolgálatunkra. A szegények, a tehetetlenek, a tudatlanok mindenütt kéznél vannak. Azok, akik közösségbe kerültek Krisztussal a felház szobájában az úrvacsora elfogyasztásával, úgy mennek ki onnan, és úgy mennek tovább, hogy hasonlóképpen szolgáljanak, ahogy Ő szolgált.    

Jézus, akit mindenek szolgáltak, azért jött el, hogy mindeneknek a szolgája legyen. Mivel pedig Jézus mindeneket szolgált, őt is újból szolgálják és tisztelik majd mindenek. Azoknak, akik rendelkeznek Krisztus isteni tulajdonságaival és megosztják vele a megváltott lelkek látásának az örömét, követniük kell önzetlen szolgálata példáját.   

Mindezt Jézus ezekben a szavaiban fogalmazta meg és foglalta össze: "Példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek" (Jn 13:15). A Krisztus által elrendelt szolgálatnak ez volt a célja. Ezért mondja Krisztus első tanítványainak és persze nekünk is: "Ha tudjátok ezeket, - ha tudjátok, ha ismeritek a célját azoknak a leckéknek, tanításoknak, amelyeket én adtam nektek, akkor - boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket" (Jn 13:17).

Legkisebb atyámfiai" Máté 25:31-46.

Mikor pedig eljő az embernek Fia az ő dicsőségében, és ővele mind a szent angyalok, akkor beül majd az ő dicsőségének királyiszékébe. És elébe gyűjtetnek mind a népek, és elválasztja őket egymástól" (Mt 25:31-32). Krisztus az Olajfák hegyén ezt a képet állította tanítványai szemei elé a nagy ítéletnap jelenetéről. Úgy ábrázolta annak a napnak a jellegét, amint az egy pont körül forog. Mikor a népeket elébe gyűjtik, akkor az embereknek csak két csoportja lesz majd ott jelen. Örökkévaló sorsukat az határozza majd meg, amit Krisztusért megtettek, vagy elmulasztottak megtenni szegény és szenvedő embertársaik személyében.

Azon a napon Krisztus nem azt a nagy munkát tárja az emberek elé, amelyet Ő végzett érettük azzal, hogy életét adta megváltásukért, hanem azt a hűséges szolgálatot fogja méltatni, amit ők, az emberek végeztek Érette. Azoknak, akiket jobb keze felől állított, azt mondja majd: "Jertek én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta. Mert éheztem és ennem adtatok; szomjúhoztam és innom adtatok; jövevény voltam és befogadtatok engem; Mezítelen voltam és felruháztatok, beteg voltam és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám" (Mt 25:34-36). Ezek között, akiket Krisztus így dicsért, lesznek azonban olyanok is, akik egyáltalán nem tudtak arról, hogy bármiféle szolgálatot tettek volna neki. Elképedt tudatlanságukra Krisztus ezt válaszolja nekik: "Amennyiben megcselekedtétek eggyel ez én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg" (Mt 25:40).    

Jézus megmondotta tanítványainak, hogy az emberek gyűlölni, üldözni és kínozni fogják majd őket. Sokakat közülük kiűznek majd az otthonukból és kiszolgáltatják őket a szegénységnek. Sokan betegség és nyomor útján kerülnek majd bajba. Sokat vetnek majd börtönbe közülük. Mindazoknak, akik elhagyták barátaikat vagy otthonukat Ő érette, Krisztus százszoros jutalmat ígért meg még ebben az életben. Most pedig mindazok számára különleges áldást biztosított, akik valamilyen jó szolgálatot tesznek embertársaiknak. Mindazokban, akik az én nevemért szenvednek - mondotta Jézus -, engemet kell felismernetek. Amiképpen engem szolgálnátok, úgy kell szolgálnotok azoknak. Ez a nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy az én tanítványaim vagytok.  

Mindazok, akik beleszületnek a mennyei családba, bizonyos értelemben a mi Urunk Jézus Krisztus testvérei. Krisztus szeretete köti össze egymással az ő családjának a tagjait. Ahol ez a szeretet nyilvánvalóvá lesz, ott feltárul, megmutatkozik ez az isteni kapcsolat. "Mindaz, aki szeret, az Istentől született és ismeri az Istent" (1Jn 4:7).  

Azok, akiket Krisztus megdicsér az ítéletben, lehet, hogy nagyon keveset tanultak, ismertek meg a hittudományból, de becsben tartották, ápolták az alapelveket. Az isteni Lélek befolyása útján áldássá lettek azok számára, akik körülöttük élnek. Még a pogányok között is vannak olyanok, akik kinyilvánítják a jóság lelkületét. Mielőtt az élet szavai fülükbe jutottak volna, már megbarátkoztak a misszionáriusokkal, sőt saját életük veszélyeztetésével még szolgálatukra is voltak. A pogányok között vannak olyanok is, akik tudatlanul imádják Istent, akikhez a világosság még nem jutott el valamiféle emberi közbenjárás, segítség útján. Nos, ezek mégsem pusztulnak el. Bár Isten írott törvényét nem ismerik, de hangját már hallották, mikor szól hozzájuk a természetben, és így tették meg azt, amit a törvény megkövetelt tőlük. Munkálkodásuk nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy a Szentlélek már megérintette szívüket és felismerték, hogy Isten saját gyermekeinek ismerte el őket.  

A népek és a pogányok közül a legmegalázottabbak mennyire meglepődnek, és milyen boldogok lesznek, amikor az Üdvözítő ajkáról ezeket a szavakat hallják fülükbe csendülni: "Amennyiben megcselekedtétek eggyel ez én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg" (Mt 25:40). Milyen boldogság tölti be a Végtelen Szeretet szívét, mikor azt látja, hogy követői meglepődéssel és örömmel kapják fel a fejüket az Ő jóváhagyást kifejező szavaira!   

Krisztus szeretete nem korlátozódik az emberek egy bizonyos osztályára, csoportjára. Krisztus az emberi nemzetség minden egyes gyermekével azonosítja magát. Azért, hogy tagjaivá lehessünk a mennyei családnak, Krisztus tagjává lett a földi családnak. Krisztus az embernek Fia, és így testvére Ádám minden egyes fiának és leányának. Követőinek nem szabad elkülönítettnek érezniük magukat a körülöttük lévő pusztuló világtól. Részei ők az emberiség nagy és népes családjának. A menny és a föld Ura úgy tekint le rájuk, mint akik éppen úgy testvérei a bűnösöknek, mint a szenteknek. Krisztus szeretete egyaránt körülöleli az elesetteket, az eltévedteket és bűnösöket. A kedvesség minden tettét, amellyel egy elesett lelket felemelünk, irgalmasságunk minden cselekedetét Krisztus úgy fogadja el, mintha azt érette hajtottuk volna végre.    

Isten a menny angyalait azért küldte el, hogy szolgáljanak azoknak, akik örökösei lesznek majd az üdvösségnek. Most még nem tudjuk, hogy kik ezek. Még nem lett nyilvánvalóvá, hogy kik azok, akik majd győznek, és részesülnek a szentek örökségéből a világosságban. Az angyalok azonban bejárják az egész földet és igyekeznek megvigasztalni a szomorkodókat és megvédelmezni a veszélyben élőket, és megnyerni az emberek szívét Krisztus számára. Senkit sem mellőznek, senki mellett sem mennek el figyelmetlenül. Isten soha sem veszi figyelembe az embereknél a rangbeli és tekintélybeli szempontokat. Isten egyenlő módon gondoskodik, törődik mindazokkal a lelkekkel, akiket ő teremtett.    

Valahányszor kinyitjuk ajtónkat Krisztus szükségben lévő és szenvedő földi testvérei előtt, mindig láthatatlan angyaloknak mondunk istenhozottat. Mennyei lények társaságát hívjuk meg otthonunkba. Ezek az öröm és bölcsesség légkörét hozzák magukkal. Dicséretmondással az ajkukon érkeznek és lépnek be hozzánk, és a mennyben egy különleges hangnemű válasz zendül meg. Irgalmasságunk minden tette nyomán zene szólal meg, hangzik fel a mennyben. Királyi székéről az Atya legdrágább kincsei közé sorolja az önzetlen munkásokat.    

Krisztus bal keze felől azok állanak, akik mellőzték őt, akik nem vettek róla tudomást, mikor a szegények és a szenvedők alakjában állott meg előttük, és akik nincsenek tudatában bűneiknek. A Sátán megvakította őket. Nem vették észre, hogy mivel tartoznak testvérüknek. Önmagukkal voltak elfoglalva, és nem törődtek mások nyomorúságaival.   

Isten a gazdagoknak azért adott gazdagságot, vagyont, hogy megsegítsék és megvigasztalhassák az ő szenvedő gyermekeit. Ezek azonban nagyon közömbösek embertársaik hiányai iránt. Szegény testvéreik feletteseinek érzik magukat. Nem képzelik magukat bele a szegény emberek helyzetébe. Nem értik meg a szegények kísértéseit és küzdelmeit. Az irgalmasság kihal a szívükből. Fényűző lakásokban és ragyogóan feldíszített templomokban zárkóznak el a gazdagok a szegényektől. Azokat az eszközöket, amelyeket Isten azért adott nékik, hogy áldássá tegyék a szűkölködők számára, arra használták fel, hogy segítségükkel saját büszkeségüket és önzésüket elégítsék ki. A szegényeket naponként megfosztják attól az oktatástól, amely által meg kellene ismerniük Isten gyengéd irgalmasságának a tetteit. Isten ugyanis bőségesen gondoskodott arról, hogy megvigasztalódhassanak az életszükségleti cikkekhez való hozzájutás útján. Arra kényszerülnek, hogy állandóan érezzék beszűkített életük kellemetlen szegénységét. Gyakran kísértésbe esnek, hogy irigyek, féltékenyek legyenek, és tele legyenek gonosz feltételezésekkel. Azok, akik maguk még nem hordozták el a szükség nyomasztó terhét, nagyon gyakran megvető módon kezelik a szegényeket, éreztetve velük, hogy úgy tekintenek rájuk, mint nekik kiszolgáltatott, értéktelen emberekre.  

Krisztus azonban mindezt látja és azt mondja: én voltam az, aki éhes és szomjas voltam. Én voltam az, aki jövevény voltam. Én voltam az, aki beteg voltam. Én voltam az, aki börtönben voltam. Igen, én voltam. Miközben ti dőzsöltetek bőségesen megterített asztalaitok mellett, én éheztem a nyomortanyán vagy egy elhagyott üres utcán. Miközben ti jól éreztétek magatokat fényűzően berendezett lakásaitokban, számomra nem volt hely, ahol alvásra hajthattam volna le a fejemet. Miközben ti dugig megtömtétek ruhásszekrényeteket, drága és divatos öltözékekkel, én rongyokban jártam és nyomorogtam. Miközben ti hajszoltátok az élvezeteket, gyönyöröket és szórakozásokat, én börtönben sorvadtam. 

Mikor szűkmarkúan szétosztjuk a kolduskenyeret az éhező szegények között: mikor odaadjuk lehordott, elkoptatott vékony ruhadarabjainkat a szegényeknek, hogy próbálják meg megvédeni testüket a csípős hidegtől, vajon eszünkbe jut-e, hogy a dicsőség Urának adtunk? Jézus azt mondja nékünk, életetek minden napján közel voltam hozzátok ezeknek a megnyomorítottaknak az alakjában, de ti nem kerestetek engem. Ti nem akartatok közösségbe kerülni velem. Ezért most én sem ismerlek titeket.

Sokan úgy érzik, hogy nagy kiváltság lenne számukra, ha felkereshetnék Jézus földi életének a színhelyeit, ha ott járhatnának, ahol Jézus lépkedett, ha megtekinthetnék azt a tavat, amely mellett Jézus annyira szeretett tanítani, és azokat a dombokat, hegyeket és völgyeket, amelyeken olyan sokszor megpihentek szemei. Nem kell azonban elmennünk Názáretbe, Kapernaumba vagy Bethániába csak azért, hogy Jézus nyomdokaiban járhassunk. Megtalálhatjuk Jézus lábnyomait minden betegágy mellett, a szegénység viskóiban, a nagy városok zsúfolt sikátoraiban, és minden helyen, ahol az emberek szíve vigasztalás után vágyakozik. Valahányszor úgy cselekszünk, ahogy Jézus cselekedett, mikor itt járt-kelt ezen a földön, mindannyiszor az ő nyomdokaiban járunk.

Mindnyájan találhatunk magunknak valami tennivalót: "Szegények mindenkor vannak veletek" (Jn 12:8). Jézus szavai szerint sohasem kell azt éreznünk, hogy nincs hely a számunkra, ahol érette munkálkodhatnánk. Az emberi lelkek milliói vannak kiszolgáltatva arra, hogy elpusztuljanak; a tudatlanság és a bűn láncaival vannak megkötözve, és talán sohasem volt még alkalmuk arra, hogy halljanak Krisztus érettük való szeretetéről. Vajon, ha a mi helyzetünk éppen az ellenkezője lenne az övékével, kívánnánk-e valamit tenni és mit? Mindezt - persze, csak amennyire erőnk engedi -, kötelesek vagyunk érettük megtenni. Krisztus életszabálya, amely az ítélet alkalmával vagy felment, vagy elítél, a következő: "Amit akartok azért, hogy az emberek tiveletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal" (Mt 7:12).    

Az Üdvözítő drága életét adta oda azért, hogy megalapítson egy egyházat, amely képes lesz arra, hogy törődjék a megszomorodott és megkísértetett lelkekkel. A hívőknek egy csoportja szegény, tanulatlan és tudatlan lehet. Krisztussal együtt azonban mégis elvégezhetnek valami munkát az otthonukban, a szomszédságukban, a gyülekezetben és még a tőlük távol eső vidékeken is, amelynek az eredményei olyan messzire is elérnek, mint az örökkévalóság.   

Mivel ezt a munkát nagyon sokszor figyelmen kívül hagyják, azért nagyon sok fiatal tanítványa Krisztusnak sohasem jut túl a keresztény tapasztalat ABC-jén. Azt a világosságot, azt a tüzet, amely saját szívükben izzott fel, mikor Jézus így szólt hozzájuk: "Megbocsáttattak néked a te bűneid" (Mt 9:2; Lk 7:48), csak akkor tarthatják meg égő tűznek, ha megsegítik a szükségben lévőket. Azt a nyugtalan energiát, amely nagyon gyakran a veszedelem forrása a fiatalok életében, úgy irányíthatjuk, hogy azon át az áldás bővizű patakként follyon oda, ahol éppen szükség van rá. Önmagunkról csak akkor tudunk elfeledkezni, ha komoly munkával mások javára kezdünk el tenni valamit.   

Azokat, akik másoknak szolgálnak, a Főpásztor fogja szolgálni. Ezek maguk isznak majd az élő vízből és megelégedettek lesznek vele. Nem vágyakoznak majd izgató szórakozások után, vagy valami, az életükben bekövetkező változásra. Érdeklődésük nagy kérdése az lesz, hogy miként mentsék meg a pusztulásnak kiszolgáltatott lelkeket. Egymással való társalgásuk hasznos lesz. A Megváltó iránti szeretetük egységbe vonja össze a szívüket egymással.   

Mikor rájövünk, hogy Istennel munkálkodunk együtt, akkor Isten ígéreteit nem közömbösen mondjuk el. Isten ígéretei a szívünkben égnek és ajkunkon lobbannak lángra. Mózesnek, mikor Isten arra hívta el, hogy szolgáljon egy tudatlan, fegyelmezetlen és lázongó népnek, Isten ezt az ígéretét adta: "Az én orcám menjen-e veletek, hogy megnyugtassalak?" (2Móz 33:14). Azután azt mondotta neki: "Én veled leszek" (2Móz 3:12). Ez az ígéret mindazoknak szól, akik Krisztus helyett munkálkodnak Krisztus lesújtott és szenvedő testvéreiért. 

Az emberek iránt való szeretetünk földi kinyilatkoztatása Isten iránti szeretetünknek. Ezt az emberek iránt való szeretetet azért kellett Istennek belénk plántálni, hogy egy családnak a tagjaivá tegyen bennünket. A dicsőség Királya így lett eggyé velünk. Mikor búcsúszavai beteljesednek: "Szeressétek egymást, amiképpen én szerettelek titeket" (Jn 15:12), mikor majd úgy szeretjük ezt a világot, ahogy Krisztus szerette, számunkra akkor fejeződött be Krisztus küldetése. A menny számára akkor vagyunk csak alkalmasak, mikor a menny már a szívünkben van. 

Bölcs Salamon példabeszédei között olvashatjuk ezt a néhány mondatot: "Szabadítsd meg azokat, akik a halálra vitetnek, és akik a megöletésre tántorognak, tartóztasd meg! Ha azt mondanád: Ímé, nem tudtuk ezt; nemde, aki vizsgálja az elméket, ő érti és aki őrzi a te lelkedet, ő tudja? és kinek-kinek az ő cselekedetei szerint fizet" (Féld 24:11-12). Az ítélet napján Isten mint Bíró azokat, akik nem munkálkodtak Krisztusért, és csak önmagukra gondolva sodródtak át a földi életen és csak önmagukról gondoskodtak, az egész földről összegyűjti, és azokkal teszi egy csoportba és egy helyre, akik gonoszt műveltek. Egyszóval ugyanazt az ítéletet kapják. 

Isten minden léleknek megadja a bizalmat. A Főpásztor azonban mindegyiküktől megkérdezi majd: "Hol van a nyáj, amely néked adatott, a te dicsőségednek juh-nyája? Mit mondasz, hogyha megfenyít téged?" (Jer 13:20-21).