A kereszt árnyékában Máté 16:13-28; Márk 8:27-38; Lukács 9:18-27

Krisztus földi munkásságának vége gyorsan közeledett. Éles körvonalakkal rajzolódtak ki előtte az események, melyek felé léptei vezettek. Még mielőtt emberi testet öltött volna, végig látta az utat, amelyen haladnia kell, hogy megmentse, ami elveszett. A szívét gyötrő minden fájdalom, a fejére szórt minden sértés, minden elszenvedett nélkülözés ismeretes volt előtte, mielőtt letette koronáját és királyi palástját, leszállt trónjáról, hogy istenségére emberi ruhát öltsön. Szeme elé tárult a bölcsőtől a Kálváriáig vivő ösvény. Ismerte a Reá váró kínokat. Mindent tudott, mégis ezt mondta: "Ímé jövök; a könyvtekercsben írva van felőlem, hogy teljesítsem a Te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem, a Te törvényed keblem közepette van" (Zsolt 40: 8-9).  

Előre látta küldetésének eredményét. Küzdelmes, önfeláldozással teli földi életét megvidámította a kilátás, hogy munkája nem lesz hiábavaló. Életét adja az ember életéért, s ezzel visszanyeri a világot az Isten iránti hűségnek. Bár először a vér keresztségében kell részesülnie, bár a világ bűneit ártatlan lelkének kell hordoznia, bár kimondhatatlan gyötrelem árnyéka borul Reá - mégis az előtte álló örömért megvetve a gyalázatot, keresztet szenved. 

Szolgálatának választott társai előtt az eljövendő események még rejtve voltak, ám közelgett az idő, amikor látniuk kellett szenvedését. Látniuk kellett, hogy Őt, akit szerettek és akiben bíztak, ellenségei kezére adják, és a Kálvária keresztjére feszítik. Nemsokára el kellett hagynia őket, hogy látható jelenlétének vigasza nélkül kerüljenek szembe a világgal. Jézus tudta, milyen keserű gyűlölettel és hitetlenséggel fogják üldözni őket, és fel akarta készíteni tanítványait a megpróbáltatásokra.  

Jézus és tanítványai most betértek az egyik Cézárea Filippi környékén fekvő városba. Galilea határain túl jártak, olyan vidéken, ahol a bálványimádás volt az uralkodó. A tanítványokat itt nem érte el a judaizmus irányító befolyása, s közelebbi kapcsolatba kerültek a pogány istentisztelettel. A világ minden részén létező babonák különböző formáit képviselték körülöttük. Jézus célja az volt, hogy ezek láttán felelősségérzet ébredjen bennük a pogányok iránt. Míg ezen a vidéken tartózkodott, a nép tanítása helyett inkább tanítványainak óhajtotta szentelni magát. 

Beszélgetnie kellett a Reá váró szenvedésekről. Először azonban egyedül elvonult és imádkozott, hogy szívük legyen készen szavai befogadására. Amikor visszatért közéjük, nem jelentette be azonnal mondandóját. Előtte alkalmat adott nekik, hogy megvallják Belé vetett hitüket, és megerősödjenek az eljövendő próbára. Megkérdezte: "Engemet, embernek Fiát, kinek mondanak az emberek?" (Mt 16:13) 

A tanítványoknak szomorúan kellett belátniuk, hogy Izrael képtelen volt felismerni Messiását. Egyesek, amikor látták csodáit, Dávid Fiának mondták Őt. A Bethsaidánál megvendégelt sokaság Izrael királyává akarta kikiáltani. Sokan készek voltak prófétának elfogadni, de nem hittek benne, mint Messiásban. 

Jézus most feltette a második kérdést, mely magukra a tanítványokra vonatkozott: "Ti pedig kinek mondotok engem?" (Mt 16:15) Péter így felelt: "Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia" (Mt 16:16). 

Péter elejétől fogva Messiásnak hitte Jézust. Sokan mások, akik Keresztelő János prédikálása alapján meggyőződtek és elfogadták Krisztust, kételkedni kezdtek János küldetésében, amikor a prófétát bebörtönözték és halálra adták. Most Jézus Messiás-voltában is kételkedtek, Ő-e, akit oly régen vártak? Számos tanítványa, akik buzgón várták, hogy Jézus elfoglalja Dávid trónját, elhagyta Őt, amikor felfogták, hogy nincs ilyen szándéka. Péter és társai azonban hűségesek maradtak. A tegnap még dicsőítők, ma megtagadók ingatag magatartása nem rombolta le a Megváltó igaz követőjének hitét. Péter kijelentette: "Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia" (Mt 16:16). Nem királyi tisztességre vágyott, hogy megkoronázza Urát, hanem elfogadta Őt megaláztatásában.  

Péter kifejezte a tizenkettő hitét. Mindamellett a tanítványok még távolról sem értették meg Krisztus küldetését. A papok és vének ellenállása és hamis beállítása nem térítette ugyan el őket Krisztustól, de nagy zavart okozott. Nem látták tisztán útjukat. A légkör, amelyben nevelték őket, a rabbik tanítása, a hagyomány hatalma még mindig befolyásolta az igazságról alkotott nézetüket. A világosság drága sugarai időről időre rájuk ragyogtak Jézusról, mégis sokszor olyanok voltak, mint akik sötétben tapogatóznak. Ezen a napon azonban, mielőtt szembekerültek hitük nagy próbájával, a Szentlélek hatalmasan megnyugodott rajtuk. Egy kis időre szemük elfordult a "láthatókról", hogy a "láthatatlanokat" (2Kor 4:18) szemlélje. Az emberi külső mögött felismerték Isten Fiának dicsőségét.  

Jézus így felelt Péternek: "Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám" (Mt 16:17). {DA 412.2}   

A Péter által megvallott igazság a hivő hitének alapja. Maga Krisztus jelentette ki, hogy ez az örök élet. Ezen ismeret birtoklása azonban nem szolgálhat alapul az önfelmagasztalásra. Péter nem saját jósága vagy bölcsessége miatt kapta ezt a kinyilatkoztatást. Az ember önmagától sohasem juthat el az istenismeretre. "Magasabb az égnél: mit teszel tehát? Mélyebb az alvilágnál; hogy ismerheted meg?" (Jób 11:8) Egyedül a fiúság lelke jelentheti ki nekünk Isten mélységes dolgait, melyeket "szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt. [...] Nekünk azonban az Isten kijelentette az Ő Lelke által: mert a Lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is" (lKor 2:9-10). "Az Úr bizodalmas az őt félőkhöz" (Zsolt 25:14). Maga a tény, hogy Péter felismerte Krisztus dicsőségét, bizonyítja: ő "Istentől tanított" volt (Jn 6:45). Ó valóban, "Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked" (Mt 16 :17). 

Jézus folytatta. "De én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat" (Mt 16:18). A Péter szó követ jelent, görgő követ. Péter nem az a szikla volt, melyre az egyház alapíttatik. A pokol kapui vettek rajta diadalmat, amikor esküdözve, átkozódva megtagadta Urát. Az egyház olyasvalakire épül, akin a pokol kapui nem vehetnek diadalmat. 

Századokkal a Megváltó eljövetele előtt Mózes rámutatott Izrael üdvösségének Sziklájára (Vö. 5Móz 32:4!). A zsoltáros így énekel: "Én erős kősziklám" (Zsolt 62: 8). Ésaiás írta: "Így szól az Úr Isten: Ímé Sionban egy követ tettem le, egy próbakövet, drága szegletkövet, erős alappal" (Ésa 28:16). Maga Péter ihletett írásában Jézusra vonatkoztatja ezt a próféciát. Így szól: "Mivelhogy ízleltétek, hogy jóságos az Úr. Akihez járulván, mint élő, az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kőhöz, ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá" (1Pt 2: 3-5).   

"Más fundamentumot senki nem vethet azon kívül, amely vettetett, mely a Jézus Krisztus" (lKor 3:11). "Ezen a kősziklán - mondotta Jézus - építem fel az én anyaszentegyházamat" (Mt 16:18). Isten jelenlétében, az összes mennyei lény színe előtt, a pokol láthatatlan hadserege előtt alapította Krisztus egyházát az élő sziklára. A Szikla Ő maga - saját teste, mely megtöretett és megsebesíttetett. Az ilyen alapra épített egyházon a pokol kapui sem vesznek diadalmat. 

Mily gyöngének tűnt az egyház, amikor Jézus e szavakat kijelentette! Maroknyi volt a hivők csapata, akik ellen az ördögök meg a gonosz lelkek minden hatalma irányult - Krisztus követőinek mégsem kellett félniük. Erejük Sziklájára építkeztek, senki meg nem dönthette őket.    

A hit hatezer éve Krisztusra épül. A sátáni harag árja és viharai hatezer éve ostromolják üdvösségünk Szikláját, de az áll rendületlenül.   

Péter az egyház alapját képező igazságot fejezte ki, s Jézus most megtisztelte őt, mint a hivők egész testületének képviselőjét. Ezt mondta: "Néked adom a mennyek országának kulcsait; és amit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen; és amit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen" (Mt 16:19).  

A "mennyek országának kulcsai" Krisztus szavai. A Szentírás minden szava az Övé, tehát mindegyik idetartozik. E szavaknak hatalmukban áll kinyitni és bezárni a mennyet. Kijelentik a feltételeket, melyek alapján az emberek elfogadtatnak vagy elvettetnek. Ezért az Isten Igéjét hirdetők munkája vagy élet illata az életre, vagy halál illata a halálra. Erre a küldetésre örök következmények terhe nehezedik.  

A Megváltó nem egyedül Péterre bízta az evangélium művét. Egy későbbi időpontban megismételte a Péternek mondottakat közvetlenül az egyházra vonatkoztatva. Lényegében ugyanezt mondta a tizenkettőnek is, mint a hivők összessége képviselőinek. Ha Jézus bármilyen különös hatalommal ruházta volna fel valamelyik tanítványát, nem látnánk őket oly gyakran vitázni, hogy ki a nagyobb. Alá kellett volna vetniük magukat Mesterük akaratának, és tisztelni azt, akit Ő kiválasztott.   

Ahelyett, hogy felettesükké tette volna valamelyiküket, Krisztus azt mondta a tanítványoknak. "Ti pedig ne hívassátok magatokat Mesternek, [...] Doktoroknak se hívassátok magatokat, mert egy a ti Doktorotok, a Krisztus" (Mt 23: 8.10).   

"Minden férfiúnak feje a Krisztus" (lKor 11:3). Isten, aki mindeneket a Megváltó irányítása alá helyezett, "Őt tette mindeneknek fölötte az anyaszentegyháznak fejévé, mely az Ő teste, teljessége Őnéki, aki mindeneket betölt mindenekkel" (Ef 1:22 23). Az egyház Krisztusra alapozva épül, engedelmeskednie kell Krisztusnak, mint fejének. Nem függhet embertől, ember nem irányíthatja. Sokak állítása szerint az egyházban betöltött bizalmi tisztségük feljogosítja őket arra, hogy előírják, mit higgyenek és tegyenek mások. Ezt az igényt Isten nem szentesíti. "Mindnyájan testvérek vagytok" (Mt 23:8) - jelenti ki a Megváltó. Mindenki ki van téve a kísértésnek, mindenki esendő, tévedhet. Nem bízhatjuk vezetésünket véges elmére. A hit Sziklája Krisztus élő jelenléte az egyházban. A leggyöngébb is rábízhatja magát, és akik a legerősebbnek képzelik magukat, a leggyöngébbnek fognak bizonyulni, hacsak nem választják Krisztust erősségüknek. "Átkozott az a férfi, aki emberben bízik és testbe helyezi erejét" (Jer 17:5). Az Úr "Kőszikla, cselekedete tökéletes!" (5Móz 32:4) "Boldogok mindazok, akik őbenne bíznak!" (Zsolt 2:12)  

Péter vallástétele után Krisztus megparancsolta tanítványainak, hogy senkinek ne mondják el: Ő a Krisztus. Parancsát a farizeusok és írástudók eltökélt ellenállása miatt adta. Továbbá a népnek, sőt a tanítványoknak is olyan hamis elképzelésük volt a Messiásról, hogy egy ilyen nyilvános bejelentés nem alakított volna ki bennük igaz képet jelleméről, munkájáról. A Megváltó napról napra fedte föl magát, így akart helyes felfogást kialakítani bennük önmagáról, mint Messiásról.   

A tanítványok még mindig azt várták, hogy Krisztus földi fejedelemként fog uralkodni. Bár már oly régóta rejtegeti tervét, azt hitték, hogy nem marad örökre szegénységben és homályban, közeleg az idő, amikor megalapítja országát. Olyan gondolat, hogy a papok és rabbik gyűlöletét sohasem győzik le, hogy Krisztust saját nemzete veti el, csalóként elítélik, gonosztevőként keresztre feszítik, a tanítványok fejében meg sem fordult. Ám a sötétség órája közelgett, s Jézusnak fel kellett tárnia tanítványainak az előttük álló küzdelmet. Szomorúság töltötte el, mert előre látta a próbát.    

Eddig semmiről sem beszélt nekik szenvedésével és halálával kapcsolatosan. Nikodémussal folytatott beszélgetésében ezt mondta: "Amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az Ember fiának felemeltetnie. Hogy valaki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn 3 :14-15). A tanítványok ezt nem hallották, de ha hallották volna sem értették volna meg. Most azonban már Jézussal voltak egy ideje, hallgatták szavait, nézték műveit, s megalázó körülményeit, a papok és a nép szembeszegülése ellenére csatlakozni mertek Péter vallástételéhez: "Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia" (Mt 16:16). Elérkezett tehát az idő, amely fellebbenti a jövőt eltakaró fátylat. "Ettől fogva kezdé Jézus jelenteni az ő tanítványainak, hogy néki Jeruzsálembe kell menni, és sokat szenvedni a vénektől és a főpapoktól és az írástudóktól, és megöletni, és harmadnapon föltámadni" (Mt 16:21). 

A tanítványok szótlanul, szomorúan és csodálkozva hallgatták. Krisztus elfogadta, hogy Péter, Isten Fiának ismeri el Őt, ezért most a szenvedésére és halálára utaló szavai érthetetlennek tűntek. Péter nem tudott csöndben maradni. Megragadta Mesterét, mintha közelgő végzete elől akarná visszarántani, és így kiáltott: "Mentsen Isten, Uram! Nem eshetik ez meg tevéled" (Mt 16:22). 

Péter szerette Urát, Jézus mégsem dicsérte meg, amiért így nyilvánította ki vágyát, hogy megóvja a szenvedésektől. A tanítvány szavai nem segítették vagy vigasztalták Jézust az előtte álló nagy próbában. Nem álltak összhangban Isten kegyelmi szándékával az elveszett világ iránt, sem az önfeláldozás leckéjével, melyet Jézus saját példájával tanított. Péter nem szerette volna látni a keresztet Krisztus életművében. Szavai éppen ellentétes benyomást keltettek, mint amit Krisztus el akart érni követőinek elméjében, s a Megváltó indíttatást kapott, hogy a legkeményebb dorgálást mondja ki, ami csak valaha elhagyta ajkát: "Távozz tőlem Sátán; bántásomra vagy nékem; mert nem gondolsz az Isten dolgaira, hanem az emberi dolgokra" (Mt 16:23).    

Sátán megpróbálta elcsüggeszteni, küldetésétől eltéríteni Jézust, s Péter vak szeretetében a kísértésnek adott hangot. A gondolat szerzője a gonoszság fejedelme volt. Az ő ösztönzése rejtőzött az erőszakos kérés mögött. A pusztában Sátán felajánlotta Krisztusnak a világ feletti uralmat, ha lemond az alázat és áldozat útjának vállalásáról. Most ugyanezzel a kísértéssel jött Krisztus tanítványaihoz. Péter tekintetét a földi dicsőségre akarta szegezni, hogy ne láthassa a keresztet, melyre Jézus akarta arcát fordítani. Péteren keresztül Sátán újra Jézust akarta megkísérteni. A Megváltó azonban nem hallgatott rá, gondolatai tanítványa körül forogtak. Sátán beékelődött Péter és Mestere közé, hogy a tanítvány szívét ne érinthesse Krisztus érette viselt megaláztatásának látomása. Krisztus szavai nem Péternek szóltak, hanem annak, aki megpróbálta őt elválasztani Megmentőjétől. "Távozz tőlem Sátán" (Mt 16:23). Ne legyen többé ék köztem és tévelygő szolgám között. Kerüljek szemtől szembe Péterrel, hogy felfedjem neki szeretetem titkát.    

Keserű tanulság volt Péter számára, és nehezen fogta fel, hogy Krisztus földi útja szenvedéseken, megaláztatásokon keresztül vezet. A tanítvány vonakodott osztozni Urával a szenvedésben. A kemence tüzében azután mégiscsak meg kellett tanulnia annak áldását. Sokkal később, amikor aktivitása csökkent az évek és a munka terhei alatt, ezt írta: "Szeretteim, ne rémüljetek meg attól a tűztől, amely próbáltatás végett támadt köztetek, mintha valami rémületes dolog történnék veletek; sőt, amennyiben részetek van a Krisztus szenvedéseiben, örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is vigadozva örvendezhessetek" (1Pt 4:12-13).  

Jézus most elmagyarázta tanítványainak, hogy az Ő önmegtagadó élete például kell szolgáljon a saját életükhöz is. A tanítványokkal együtt magához szólította az ott időző embereket is, és így szólt: "Ha valaki énutánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye, fel az ő keresztjét minden nap, és kövessen engem" (Mt 16:24). A kereszt fogalma Róma hatalmához kapcsolódott. A legkegyetlenebb, legmegalázóbb halálnem eszköze volt. A legaljasabb gonosztevőknek kellett maguknak vinniük a keresztet a kivégzés színhelyére, s gyakran, amikor vállukra akarták helyezni, kétségbeesett erőfeszítéssel tiltakoztak, míg megtörték őket, s a kínzóeszközt rájuk kötözték. Jézus azt parancsolta követőinek, hogy vegyék föl keresztjüket, és hordozzák Őutána. A tanítványok számára szavai azt jelentették - noha csak homályosan értették meg azokat -, hogy alá kell vetniük magukat a legkeserűbb megaláztatásnak, akár mindhalálig Krisztus kedvéért. A Megváltó szavai nem érzékeltethettek volna tökéletesebb alárendeltséget. Mindezt vállalta értük. Jézus szemében a menny nem tűnt kívánatos helynek, ha eközben mi elveszünk. A mennyei udvart megvetéssel, támadásokkal teli életre és szégyenteljes halálra cserélte föl. Ő, aki gazdag volt a mennyben a mérhetetlen kincsek között, szegénnyé lett, hogy szegénysége által mi meggazdagodjunk. Azt az utat kell követnünk, melyen Ő járt. 

Szeretni a lelkeket, akikért Krisztus meghalt - ez az ÉN keresztre feszítését jelenti. Aki Isten gyermeke, az ettől kezdve egy szemnek tekinti magát a világ megmentésére lebocsátott láncban. Egy Krisztussal az Ő kegyelmi tervében, s Vele jár, hogy megkeresse és megmentse, aki elveszett. A keresztény embernek mindig észben kell tartania, hogy ő Istennek szentelte magát, és jellemével Krisztust kell bemutatnia a világnak. Az önfeláldozásnak, szeretetnek, együttérzésnek, melyek Krisztus életében megnyilvánultak, újra meg kell jelenniük Isten munkásának életében.

"Valaki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; valaki pedig elveszti az ő életét énérettem és az evangéliumért, az megtalálja azt" (Mk 8: 35). Az önzés halál. A test egyetlen szerve sem maradhat életben, ha működését csak önmagára korlátozza. A szív, ha nem tudná életadó vérét továbbítani a kézbe és a fejbe, hamarosan elveszítené erejét. Az életadó vérhez hasonlóan járja át Krisztus szeretete az Ő titokzatos testének minden részét. Egymáshoz rendelt tagok vagyunk, s aki nem hajlandó másoknak juttatni, az elpusztul. És "Mit használ az embernek, - mondta Jézus - ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall? Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért?" (Mt 16: 26) 

A jelenlegi szegénységen és megaláztatáson túl megmutatta a tanítványoknak dicsőséges eljövetelét, nem földi trón káprázatában, hanem Istennek és a mennyei seregeknek dicsőségében. Azután így szólt: "Megfizet mindenkinek az ő cselekedete szerint" (Mt 16:27). Bátorításul ígéretet adott nekik: "Bizony mondom néktek: Azok között, akik itt állanak, vannak némelyek, akik nem kóstolják meg a halált, amíg meg nem látják az embernek Fiát eljőni az ő országában" (Mt 16:28). A tanítványok azonban nem értették meg szavait. A dicsőség túlságosan messzinek tűnt. Szemük a közelebbi dolgokra figyelt, a földi életre, a szegénységre, megaláztatásra, szenvedésre. Le kell mondaniuk a Messiás országáról alkotott ragyogó várakozásaikról? Nem fogják látni urukat Dávid trónján megdicsőülni? Lehetséges, hogy Krisztusnak szerény, hontalan vándorként kell élnie, akit megvetnek, elutasítanak, és halálra adnak? Bánat nyomasztotta szívüket szeretett Mesterük miatt. Kétségek is kínozták őket, mert felfoghatatlannak tűnt, hogy Isten Fiának ilyen könyörtelen megaláztatást kell elszenvednie. Megkérdezték, miért kellene önként Jeruzsálembe mennie, hogy ott úgy bánjanak Vele, ahogyan elmondta. Hogyan nyugodhat bele ilyen sorsba, s hagyhatja őket még nagyobb sötétségben, mint amilyenben voltak, mielőtt megnyilatkozott nekik? 

A tanítványok úgy okoskodtak, hogy Cézárea Filippi tartományában Krisztus kívül esik Heródes hatókörén. Nincs félnivalója a zsidók gyűlöletétől vagy a rómaiak hatalmától. Miért nem ott dolgozik, távol a farizeusoktól? Miért kell magát halálra adnia? Ha pedig meg kell halnia, hogyan alapíthatja meg országát oly szilárdan, hogy a pokol kapui sem vehetnek rajta diadalmat? A tanítványok számára ez valóban rejtély volt. 

Most a Galileai tenger partján épp afelé a város felé haladtak, ahol minden reményük összeomlott. Nem mertek kifogást emelni Krisztusnál, de egymás között szomorú hangon tárgyalták, milyen jövő vár rájuk. Kétségeik között is ragaszkodtak a gondolathoz, hogy valamilyen előre nem látható körülmény elháríthatja az Urukra váró sorsot. Így szomorkodtak és kételkedtek, reménykedtek és rettegtek hat hosszú, borongós napon át

igaz jel Máté 15:29-39; Máté 16:1-12; Márk 7:31-37; Márk 8:1-21.

"Aztán ismét kimenvén Tírus és Sidon határaiból, a galileai tengerhez méne, a Tízváros határain át" (Mk 7:31).   

A Tízváros vidékén történt, hogy Jézus meggyógyította a gadarai ördöngősöket. Az emberek itt megriadtak a disznók pusztulása miatt, és Jézust távozni kényszerítették. Meghallgatták viszont hátrahagyott küldötteit, és vágy ébredt szívükben, hogy láthassák Őt. Amikor újra erre a vidékre jött, tömeg gyűlt köré, és egy nehezen szóló süketet hoztak elé. Jézus nem csak szavakat mondott, amikor meggyógyította ezt a beteget. Félrevonta a sokaságtól, ujját a fülébe helyezte, megérintette nyelvét, feltekintett az égre, és felsóhajtott a gondolatra, hogy mennyi fül nem nyílik meg az igazságnak, és mennyi nyelv nem akarja megvallani az Üdvözítőt. A szóra: "Nyilatkozzál meg" (Mk 7:34), az ember beszédkészsége helyreállt, s mit sem törődve a paranccsal, hogy senkinek ne mondja el, széjjelhordozta gyógyulásának történetét. 

Jézus felment egy hegyre, ott köré sereglett a sokaság, elhozták a betegeket, bénákat, és lábához fektették őket. Mindannyiukat meggyógyította, s az emberek, noha pogányok voltak, dicsőítették Izrael Istenét. Három napig folyamatosan szorongtak a Megváltó körül, éjjel a szabad ég alatt aludtak, nappal Krisztus köré tömörültek, mohón itták szavait, nézték tetteit. Három nap múltán élelmük elfogyott. Jézus nem akarta éhesen elküldeni őket, ezért megbízta tanítványait, hogy adjanak nekik enni. A tanítványok újra elárulták hitetlenségüket. Bethsaidában látták, hogy a kevés, amijük volt, Krisztus áldásával elegendőnek bizonyult a sokaság megelégítésére, most mégsem hozták elő bizalommal mindenüket, hogy Ő erejével majd megszaporítja az éhező tömeg számára. Ráadásul a Bethsaidánál jóllakatott emberek zsidók voltak, ezek pedig különféle pogányok. A zsidó előítélet még mindig erősen munkálkodott a tanítványok szívében, és így feleltek Jézusnak: "Honnan elégíthetné meg ezeket valaki kenyérrel itt e pusztában?" (Mk 8:4) De szavának engedelmeskedve mégis előhozták amijük volt - hét kenyeret és két halat. A sokaság jóllakott, hét nagy kosár telt meg a maradékkal. Az asszonyokon és gyermekeken kívül négyezer férfi kapott így erőre, s boldogan, hálás szívvel távoztak.    

Jézus tanítványaival hajóra szállt, s átkelt a tavon Magdalába, a Genezáreti síkság déli szélére. Tírusz és Szidón határában felüdítette lelkét a Sziróföníciai asszony bízó hite. A Tízváros pogány népe örömmel fogadta. Most, hogy még egyszer partra szállt Galileában - ahol hatalmát a legszembetűnőbben mutatta meg, ahol legtöbb irgalmas cselekedetét művelte, tanítását adta - megvető hitetlenséggel fogadták. 

Farizeusok küldöttsége jött Hozzá, akikhez csatlakoztak a gazdag és úri szadduceusok képviselői, a papok pártja, a kételkedők, a nemzet arisztokratái. A két tagozat között kibékíthetetlen ellenségesség uralkodott. A szadduceusok az uralkodó hatalom kegyét keresték, hogy helyzetüket, befolyásukat fenntarthassák. Másfelől a farizeusok a rómaiakkal szembeni általános gyűlöletet táplálták, és várták az időt, amikor lerázhatják elnyomójuk jármát. Most azonban a farizeusok és szadduceusok összefogtak Krisztus ellen. Hasonló a hasonlóhoz - a gonosz bárhol legyen is, szövetkezik a gonosszal a jó elpusztítására. {DA 405.2}   

A farizeusok és szadduceusok most Krisztushoz jöttek, hogy égi jelt kérjenek. Amikor Józsué idejében Izrael kiment, hogy megütközzék a kananeusokkal Betharámnál, vezérük parancsára megállt a nap, míg el nem érték a győzelmet. Történelmükben sok hasonló csoda történt. Ilyesfajta jelt követeltek Jézustól. Azonban a zsidóknak nem ilyen jelre volt szükségük. Nem szolgálta volna javukat több külső bizonyság. Nem szellemi megvilágosodásra, hanem lelki megújulásra volt szükségük.

"Képmutatók - mondotta Jézus - az ég ábrázatját meg tudjátok ítélni (az ég megfigyelésével előre megmondjátok az időjárást) az idők jeleit pedig nem tudjátok?" (Mt 16:3) Krisztusnak a Szentlélek ereje által szólt szavai bűnösnek mondták ki őket - ez volt a jel, melyet Isten üdvösségükre adott. Közvetlenül a mennyből kaptak jeleket Krisztus küldetésének igazolására. Az angyalok pásztorokhoz szóló éneke, a galamb és az égi hang keresztségekor Mellette tanúskodtak.

"Ő pedig lelkében felfohászkodván, monda: Miért kíván jelt ez a nemzetség?" (Mk 8:12) "Nem adatik néki jel, hanemha a Jónás prófétának jele" (Mt 16:4). Amiképpen Jónás három nap, három éjjel volt a cethal gyomrában, azonképpen Krisztusnak is ugyanaddig kellett "a föld gyomrában" lennie. És ahogyan Jónás prédikálása jel volt a niniveieknek, úgy Krisztus prédikálása is jel volt a saját nemzedékének. De micsoda különbség mutatkozott az ige fogadtatásában! A nagy pogány város lakói megremegtek Isten figyelmeztető szózatának hallatán. Királyok, nemesek megalázkodtak, a hatalmas és a kicsiny együtt kiáltott a menny Istenéhez, Ő pedig megkegyelmezett nekik. "Ninive férfiai az ítéletkor együtt támadnak majd fel ezzel a nemzetséggel, és kárhoztatják ezt - mondotta Krisztus - mivelhogy ők megtértek a Jónás prédikálására; és ímé nagyobb van itt Jónásnál" (Mt 12:41).  

Krisztus minden csodája istenségének egy-egy jele volt. Pontosan azt művelte, amit a Messiásról megjövendöltek, de a farizeusok ezeket az irgalmas cselekedeteket valóságos sértésnek tekintették. A zsidó vezetők szívtelen közönnyel nézték az emberi szenvedéseket. Sok esetben önzésük, elnyomásuk okozta a szenvedést, melyen Krisztus könnyített. Ezért csodái szemrehányásként érték őket.  

Ami a zsidókat a Megváltó munkájának elvetésére késztette, az éppen isteni jellemének legfőbb bizonyítéka volt. Csodáinak az a legnagyobb jelentősége, hogy az emberiség áldására cselekedte őket. Élete Isten jellemét nyilatkoztatta ki - ez a legfőbb bizonyítéka annak, hogy Ő Istentől jött. Isten művét végezte, Isten igéit szólta. Az ilyen élet minden csodánál nagyobb.  

Amikor napjainkban elhangzik az igazság üzenete, a zsidókhoz hasonlóan sokan kérik: mutass nékünk jelt! Tégy csodát! Krisztus nem művelt csodát a farizeusok követelésére. Nem tett csodát a pusztában sem Sátán hízelkedése után. Nem részesít minket erejében önmagunk igazolására, vagy hitetlenségünk, büszkeségünk kielégítésére. Az evangélium nem nélkülözi isteni eredetének jeleit. Nem csoda-e, hogy kitörhetünk Sátán fogságából? A Sátánnal szembeni ellenségeskedés nem természetes az emberi szív számára, azt Isten kegyelme plántálja el. Amikor valaki, akit önfejű, makacs akarat tartott hatalmában, megszabadul, és teljes szívvel aláveti magát Isten mennyei küldöttei vonzásának, csoda történik - ugyanez következik be, midőn valaki súlyos csalás után megérti az erkölcsi igazságot. Valahányszor megtér egy lélek, megtanulja Istent szeretni, és parancsolatait megtartani, beteljesül Isten ígérete: "És adok néktek új szívet és új lelket adok belétek" (Ez 36:26). Az emberi szív megváltozása, az emberi jellem átalakulása olyan csoda, mely az örökké élő, lelkek mentésén fáradozó Megváltót nyilatkoztatja ki. A következetesen Krisztusban élt élet nagy csoda. A Szentlélek jelenléte legyen a most és mindig megnyilvánuló jel Isten Igéjének hirdetésekor, hogy az Ige megújító erővé váljék hallgatói számára. Isten ezzel tanúsítja a világ előtt Fiának isteni küldetését. 

Akik jelt vártak Jézustól, annyira megkeményítették szívüket a hitetlenségben, hogy nem fedezték fel jellemében az isteni hasonlatosságot. Nem akarták látni, hogy küldetése az Írások beteljesedését jelenti. A gazdag emberről és Lázárról szóló példázatában Jézus ezt mondta a farizeusoknak: "Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad" (Lk 16:31). Sem mennyen, sem földön adott jel nem segít rajtuk. 

Jézus "lelkében felfohászkodván" elfordult a gáncsoskodók csoportjától, s visszatért a hajóra tanítványaival. Nyomasztó csöndben újra átszelték a tavat. Nem tértek vissza a kiindulási pontra, hanem Bethsaida felé vették útjukat, ahol az ötezret megvendégelték. Amikor elérték a túlsó partot, Jézus így szólt: " Vigyázzatok és őrizkedjetek a farizeusok és szadduceusok kovászától" (Mt 16:6). A zsidóknál Mózes ideje óta szokás volt a kovászt eltávolítani házukból a húsvét idején, mert úgy tanulták, hogy azt a bűn jelképének tekintsék. A tanítványok mégsem értették meg Jézust. Olyan hirtelen távoztak Magdalából, hogy elfelejtettek kenyeret venni, és csak egyetlen cipójuk volt. Azt hitték, Krisztus erre a körülményre hivatkozik, és arra figyelmezteti őket, hogy ne vásároljanak kenyeret a farizeusoktól vagy a szadduceusoktól. Hitük, lelki felfogóképességük hiányos volta miatt gyakran ehhez hasonlóan félreértették szavait. Ekkor Isten megfeddte őket, amiért azt gondolták, hogy aki ezreket táplált néhány hallal és árpakenyérrel, az ezzel az ünnepélyes figyelmeztetéssel pusztán időleges táplálékra utal. Fennforgott a veszély, hogy a farizeusok és szadduceusok ravasz okoskodása a hitetlenség kovászát keleszti meg tanítványaiban, s végül könnyelműen fogják föl Krisztus munkásságát. 

A tanítványok hajlottak a gondolatra, hogy Mesterüknek teljesítenie kellett volna a mennyei jelre vonatkozó kérést. Hitték, hogy tökéletesen képes megtenni, s egy ilyen jel elhallgattatná ellenségeit. Nem vették észre ezeknek a kötekedőknek a képmutatását. 

Hónapokkal később, "mikor sok ezerből álló sokaság gyűlt egybe, annyira hogy egymást letapossák", Jézus megismételte ugyanezt a tanítást. "Kezdé az ő tanítványainak mondani: Mindenekelőtt oltalmazzátok meg magatokat a farizeusok kovászától, mely a képmutatás" (Lk 12:1). 

Az ételbe kevert kovász észrevétlenül hat, az egész tésztát saját természetére formálja. Ugyanígy, ha a képmutatás helyet kap a szívben, átjárja a jellemet és az életet. A farizeusok képmutatásának egyik kiugró példáját már megdorgálta Krisztus, amikor elítélte a "Korbán" gyakorlatát. Ezzel a gyermeki kötelességek semmibevevését a templom javára történő áldozás álruhájába bújtatták el. Az írástudóknak és a farizeusoknak megtévesztő, félrevezető elveik voltak. Álcázták tanításaik igazi célját, s minden alkalmat felhasználtak, hogy ezeket mesterien belophassák hallgatóik elméjébe. Ezek a hamis elvek, ha egyszer elfogadták őket, úgy munkálkodtak, mint a kovász a lisztben, átjárták és átformálták a jellemet. Ez a megtévesztő tanítás tette oly nehézzé az emberek számára, hogy befogadják Krisztus igéjét. 

Hasonló hatást gyakorolnak ma is azok, akik Isten törvényét a maguk eljárásaihoz igazítva próbálják magyarázni. Ez a réteg nem támadja nyíltan a törvényt, hanem úgy akarja aláásni annak elveit, hogy megtévesztő elméleteket eszel ki. Magyarázataikkal lerontják a törvény erejét.

A farizeusok képmutatása önzésükből eredt. Életük célja az önfelmagasztalás volt. Emiatt csavarták ki és alkalmazták tévesen az Írásokat, ez vakította el őket Krisztus küldetésének célját illetően. Még Krisztus tanítványait is fenyegette e bűn melengetésének veszélye. Ha valaki Jézus követői közé sorolta magát, de nem hagyott el mindent azért, hogy tanítványa lehessen, az nagy mértékben a farizeusi okoskodás befolyása alá került. Az ilyenek gyakran ingadoztak hit és hitetlenség között, nem fedezték föl a Krisztusban elrejtett bölcsesség kincseit. A tanítványok, bár külsőleg mindent elhagytak Jézus kedvéért, szívükben azonban nem szűntek meg nagy dolgokat igényelni maguknak. Ebből a lelkületből alakult ki az a viszály, hogy ki a nagyobb. Ez az, ami közéjük és Krisztus közé ékelődött, ami miatt oly kevéssé volt rokonszenves nekik önfeláldozó küldetése, s oly lassan értették meg a megváltás titkát. Ha a kovász teljesen kifejtheti hatását, romlást, pusztulást okoz, ugyanezt teszi az önző lelkület is - ha ápolgatják, beszennyezi és tönkreteszi a lelket. 

Urunk mai követői között is, csakúgy, mint régen, mennyire elterjedt ez az alattomos, leplezett bűn! Milyen gyakran beszennyezi Krisztusért végzett szolgálatunkat, egymással való közösségünket az önfelmagasztalás titkos vágya! Milyen tettre kész az önmagunkat kitüntető gondolat, az emberi elismerés utáni vágy! Az én szeretete, az Isten által kijelöltnél könnyebb út keresése vezet oda, hogy az isteni előírásokat emberi elméletekkel és hagyományokkal helyettesítjük. Krisztus figyelmeztető szavai saját tanítványaihoz szólnak: "Vigyázzatok, őrizkedjetek a farizeusok kovászától!" (Mk 8:15). {DA 409.2}   

Krisztus vallása maga az őszinteség. A Szentlélek ülteti el az indítékot, az Isten dicsőségéért való buzgalmat. Csakis Isten ereje képes száműzni az önzést és a képmutatást. Munkálkodásának jele a változás. Amikor az elfogadott hit lerombolja az önzést és a hiúságot, amikor általa Isten dicsőségét és nem a sajátunkat keressük, akkor tudhatjuk, hogy ez a jó út. "Atyám, dicsőítsd meg a Te nevedet" (Jn 12:28), ez volt Krisztus életének kulcsa, és ha követjük Őt, ez lesz a mi életünk kulcsa is. Azt parancsolja, hogy úgy járjunk, "amint Ő járt", és "arról tudjuk meg, hogy megismertük Őt, ha az Ő parancsolatait megtartjuk" (1Jn 2: 6).

A válaszfalak leomlanak Máté 15:21-28; Márk 7:24-30

A farizeusokkal történt találkozása után Jézus elhagyta Kapernaumot, átkelt Galileán, és a hegyes országrészbe vonult vissza, Fönícia határvidékére. Nyugat felé nézve láthatta az alant elterülő síkságot, Tírusz és Szidon ősi városait, pogány templomaikkal, nagyszerű palotáikkal, piacaikkal, hajókkal teli kikötőikkel. Azon túl hullámzott hatalmasan a kék Földközi-tenger, amelyen át az evangélium küldötteinek vinniük kellett az örömhírt a világ nagy birodalmának központjába. Ez az idő azonban még nem jött el. Jézus munkája most az volt, hogy előkészítse tanítványait küldetésükre. Azért jött erre a vidékre, mert itt remélte megtalálni azt a nyugalmat, amelyet Bethsaida nem tudott biztosítani. Ám nem ez volt az egyedüli célja az utazás vállalásakor. 

"És ímé egy kananeai asszony jővén ki abból a tartományból, kiált vala néki: Uram, Dávidnak fia, könyörülj rajtam! az én leányom az ördögtől gonoszul gyötörtetik " (Mt 15 :22). Ennek a területnek a népe az ősi kananeusokhoz tartozik. Bálványimádók voltak, a zsidók megvetették, gyűlölték őket. Ehhez az osztályhoz tartozott az asszony, aki most Jézushoz jött. Pogány volt, ezért nem élvezhette azokat az előnyöket, melyekben a zsidók naponta részesültek. Sok zsidó élt a föníciaiak között, Krisztus munkájának híre bejárta ezt a vidéket. Néhányan hallgatták igéit, látták csodás műveit. Ez az asszony hallott a prófétáról, aki - mint mondták - mindenféle betegséget meggyógyított. A nő hallott az Ő hatalmáról, és remény gyúlt szívében. Fűtötte az anyai szeretet, s elhatározta, hogy előadja Neki lányának ügyét. Eltökélt szándéka volt, hogy bánatát Jézus elé viszi. Meg kell gyógyítania gyermekét. Sóvárogta a pogány istenek segítségét, de nem nyert megkönnyebbülést. Időnként kísértette a gondolat: mit tehet értem ez a zsidó tanító? Ám jött a hír: Ő mindenféle betegséget meggyógyít, akár szegény, akár gazdag, aki Hozzá fordul segítségért. Elhatározta, hogy nem veszíti el egyetlen reményét.  

Krisztus ismerte ennek a nőnek a helyzetét. Tudta, vágyik találkozni Vele, és úgy intézte, hogy az útjába kerüljön. Vigaszt nyújt bánatára, élő példáját adhatja a leckének, amit meg akart tanítani. Ezért hozta tanítványait erre a vidékre. Azt akarta, hogy tudják milyen tudatlanság honol az Izrael földjével határos városokban, falvakban. Azok az emberek, akiknek minden lehetőségük megvolt, hogy megértsék az igazságot, egyáltalán nem ismerték a körülöttük élők szükségleteit. Nem tettek erőfeszítéseket, hogy segítsenek a sötétségben élő lelkeken. A zsidó gőg által emelt válaszfal még a tanítványokat is megakadályozta abban, hogy együttérezzenek a pogány világgal. Ezek a korlátok most ledőltek.

Krisztus nem adott közvetlen választ az asszony kérésére. Úgy fogadta a megvetett nép képviselőjét, ahogyan a zsidók tették volna. Így akarta láthatóvá tenni tanítványai előtt azt a hűvös és szívtelen magatartást, amit a zsidók az ilyen esetben tanúsítanak, hogy annál nyilvánvalóbb legyen az az irgalmas lelkület, amelyet tanúsítaniuk kellett volna. Ez utóbbit ki is mutatta, amikor ezt követően teljesítette az asszony kérését.    

Bár Jézus nem válaszolt, az asszony nem veszítette el hitét. Amint továbbhaladt, mintha nem is hallotta volna a nőt, emez követte, és folytatta a kérlelést. A tanítványokat bosszantotta az asszony alkalmatlankodása, és megkérték Jézust, küldje el. Látták, hogy Mesterük közömbösen kezeli a nőt, ezért feltételezték, hogy a zsidók kananeusokkal szembeni előítélete tetszik neki. Azonban az asszony az irgalmas Üdvözítőnek terjesztette elő kérelmét, és Jézus válaszul a tanítványok kérésére így szólt: "Nem küldettem csak az Izrael házának elveszett juhaihoz" (Mt 15:24). Noha a válasz látszólag összhangban állt a zsidók előítéletével, rejtett szemrehányást tartalmazott a tanítványoknak. Ezt később értették meg, amikor emlékeztette őket arra, amit már sokszor mondott nekik: Ő azért jött a világra, hogy mindenkit megmentsen, aki elfogadja Őt. {DA 400.3}   

Az asszony még nyíltabban sürgette ügyét, leborult Krisztus lábához, és felkiáltott: "Uram, légy segítségül nékem!" (Mt 15 : 25). Jézus látszólag még mindig elutasította a könyörgést, és a zsidók érzéketlen előítéleteinek megfelelően így felelt: "Nem jó a fiak kenyerét elvenni, és az ebeknek vetni" (Mt 15:26). Ezzel látszólag azt állította, hogy nem igazságos az Isten választott népének járó áldásokat idegeneknek, Izraellel ellenséges népeknek eltékozolni. Ez a válasz teljesen kiábrándított volna egy kevésbé őszinte esdeklőt. A nő azonban tudta, hogy eljött a nagy lehetőség. Jézus látszólagos elutasítása mögött el nem rejthető könyörületességet látott. "Úgy van, Uram; - felelte - de hiszen az ebek is esznek a morzsalékokból, amik az ő uruknak asztaláról aláhullanak" (Mt 15:2'7). Miközben a házigazda gyermekei az apa asztalánál esznek, a kutyák sem maradnak éhen. Megehetik az asztalról lehulló morzsalékot, s ez bőségesen elég nékik. Hasonlóképpen miközben Izrael oly sok áldást kapott, neki nem jut egy rész ebből? Úgy nézett föl, mint egy kutya; nem kérhet egy morzsát bőkezűségéből? 

Jézus éppen akkor hagyta el munkaterületét, mert az írástudók és farizeusok életére törtek. Zúgolódtak és panaszkodtak. Hitetlennek, keserűnek mutatkoztak, visszautasították az oly szabadon felajánlott üdvösséget. Itt Krisztus találkozik valakivel egy szerencsétlen és megvetett nemzetségből, melyet Isten nem tüntetett ki igéjének világosságával - az asszony mégis azonnal enged Krisztus isteni befolyásának, feltétlenül hisz képességében, hogy teljesíteni tudja kérését. Ha megkaphatja a kutya kiváltságát, hajlandó rá, hogy kutyának tekintsék. Viselkedését nem befolyásolják nemzeti, vallási előítéletek vagy büszkeség, azonnal elismeri Jézust Megmentőnek, olyannak, aki mindent megtehet, amit kérnek tőle.   

A Megváltó elégedett. Megpróbálta a nő hitét. Úgy bánt az asszonnyal, hogy megmutatta, akit kivetettek Izraelből, többé már nem idegen, hanem gyermek Isten házanépe között. A gyermek kiváltsága, hogy osztozzék az Atya ajándékaiban. Krisztus most teljesíti kérését, és befejezi a tanítványoknak adott leckét. A nőhöz fordul, irgalmas, szerető tekintettel ránéz, és így szól: "Óh asszony, nagy a te hited! Legyen néked a te akaratod szerint" (Mt 15:28). Attól a pillanattól meggyógyult a nő lánya, a démon nem gyötörte többé. Az asszony eltávozott, megismerte Megváltóját, s boldog volt, hogy imája meghallgatásra talált.   

Ez volt az egyetlen csoda, melyet Jézus utazása során véghezvitt. Azért ment Tírusz és Szidon határába, hogy ezt megcselekedje. Könnyíteni akart egy szenvedő asszonyon, ugyanakkor példát akart hagyni az irgalmas munkára - melyet egy megvetett nép egyik tagjáért végzett - tanítványai kedvéért akkorra, amikor már nem lesz velük. El akarta vezetni őket a zsidó kiválasztottságból oda, hogy érdekelje őket a másokért, nemcsak a saját népükért végzett munka.   

Jézus arra vágyott, hogy felfedje az igazság mély titkait, amelyek korszakok óta el voltak rejtve, és így a pogányok a zsidók örököstársai lehessenek, "részesei az ő ígéretének Krisztusban az evangélium által" (Ef 3:6). Ezt az igazságot a tanítványok lassan tanulták meg, az isteni Tanító egyik leckét a másik után adta nekik. A kapernaumi százados hitének megjutalmazásával, az evangélium prédikálásával Sikár lakóinak Ő már bizonyítékát adta, hogy nem osztozik a zsidók türelmetlenségében. A samaritánusok azonban valamennyire ismerték Istent, és a százados jóindulatú volt Izraellel. Ezért Jézus kapcsolatot teremtett a tanítványok és egy pogány között, akit úgy tekintettek, hogy semmiben sem áll népe fölött, amiért jóindulatot várhatna Tőle. Jézus példát adott arra, hogyan kell az ilyen embert kezelni. A tanítványok azt gondolták, túlságosan szabadon osztogatja kegyelmi ajándékait. Ő megmutatta, hogy szeretete nem fajra vagy nemzetre korlátozódik.   

Amikor így szólt: "Nem küldettem csak az Izrael házának elveszett juhaihoz" (Mt 15 : 24), igazat mondott, és a kananeus asszonyért végzett munkájával küldetését töltötte be. Ez a nő az egyik elveszett juh volt, akit Izraelnek kellett megmentenie. Ez volt kijelölt munkájuk - amit megtagadtak, amit Krisztus végzett el. 

Ez a cselekedet még inkább megvilágította a tanítványok számára az előttük álló munkát a pogányok között. Hatalmas, terméketlen területet láttak Júdeán túl. Lelkeket láttak, akik olyan fájdalmat hordoznak, amely ismeretlen a nagyobb kegyben részesülők számára. A megvetett lelkek között olyanok is voltak, akik vágyakoztak a hatalmas Gyógyító segítségére, éhezték az igazság világosságát, amely oly bőségesen adatott a zsidóknak.    

Később, amikor a zsidók még csökönyösebben elfordultak a tanítványoktól, mert ezek Jézust a világ Megváltójának jelentették ki, és amikor Krisztus halálával ledőlt a válaszfal a zsidók és pogányok között, ennek a tanulságnak és néhány hasonlónak, melyek bemutatták, hogy az evangélium munkája nem szorítkozik szokásokra, nemzetiségekre, erőteljes hatása volt Krisztus képviselőire munkájuk irányításában.    

A Megváltó föníciai látogatásának és az ott véghezvitt csodának még szélesebb célja volt. A munkát nemcsak a szenvedő asszonyért, még csak nem is tanítványaiért vagy azokért végezte, akik részesültek áldásában, hanem azért is, "hogy Jézus a Krisztus, az Istennek fia, és hogy ezt hívén, életetek legyen az ő nevében" (Jn 20:31). Ugyanazok az elemek, melyek az embert elválasztották Krisztustól ezernyolcszáz évvel ezelőtt, ma is működnek. A zsidók és pogányok közti válaszfalat felépítő lelkület ma is tevékeny. A büszkeség és az előítélet erős válaszfalakat épített az emberek különböző osztályai közé. Krisztust és küldetését félreértelmezik, tömegek érzik úgy, hogy gyakorlatilag el vannak zárva az evangélium javaitól. Ám ne érezzék, hogy el vannak zárva Krisztustól! Nincs olyan, ember vagy Sátán által emelt korlát, amelyen a hit ne tudna áthatolni.    

Hittel lendült át a föníciai asszony a zsidók és pogányok között tornyosuló korlátokon. Elbátortalanodás, a kíméletlen látszat kételyt ébreszthetett volna benne, de ő bízott a Megváltó szeretetében. Így vágyik arra Krisztus, hogy bízzunk Benne. A megváltás áldásai minden léleknek szólnak. Az embert csak saját választása akadályozhatja meg abban, hogy az evangélium által Krisztus ígéretének részese legyen.   

Az osztálytagozódás gyűlöletes Isten előtt. Ő az ilyen jellegű dolgokat semmibe veszi. Szemében minden ember lelke egyenértékű. Ő "az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész színén, meghatározván eleve rendelt idejüket és lakásuknak határait; hogy keressék az Urat, ha talán kitapogathatnák őt és megtalálhatnák, jóllehet bizony nincs messze egyikőnktől sem" (Acs 17:26-27). Korra, rangra, nemzetiségre, vallási előjogra való tekintet nélkül mindannyiunkat Magához hív, hogy éljünk. "Valaki hisz őbenne, meg nem szégyenül. Mert nincs különbség" (Róm 10:11). "Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad" (Gal 3:28). "A gazdag és szegény összetalálkoznak, mindkettőt pedig az Úr szerzi" (Péld 22:2). "Ugyanaz az Ura mindeneknek, aki kegyelemben gazdag mindenekhez, akik őt segítségül hívják. Mert minden, aki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik" (Róm 10:12-13)

Hagyomány Máté 15:1-20; Márk 7:1-23

Az írástudók és farizeusok várták Jézust a húsvétra, és csapdát állítottak neki. Jézus azonban ismerte szándékukat, és nem jelent meg ezen az összejövetelen. "És hozzá gyűlének a farizeusok és némelyek az írástudók közül" (Mk 7:1). Mivel Jézus nem ment hozzájuk, ők jöttek el. Egy darabig úgy tűnt, hogy Galilea népe elfogadja Jézust Messiásnak, és a papi uralom ereje megtörik azon a vidéken. A tizenkettő kiküldése jelezte Krisztus munkájának kiterjesztését, és nyíltabban szembeállította a tanítványokat a rabbikkal - ez újból felkeltette a jeruzsálemi vezetők irigységét. A kémek - akiket Jézus szolgálatának kezdeti szakaszában Kapernaumba küldtek, hogy megpróbálják rábizonyítani a szombatrontás vádját - összezavarodtak, a rabbik azonban ragaszkodtak céljuk véghezviteléhez. Most egy másik küldöttséget menesztettek, hogy megfigyeljék munkáját, és valami vádat koholjanak ellene. 

Csakúgy, mint azelőtt, a kifogások alapja az volt, hogy Jézus nem vette tekintetbe azokat a hagyományos előírásokat, amelyekkel Isten törvényét megnehezítették. Ezeket állítólag a törvény megtartásának őrzésére találták ki, de szentebbnek tekintették, mint magát a törvényt. Amikor ezek ütköztek a sínai-hegyi parancsolatokkal, a rabbinikus előírásokat részesítették előnyben. 

A rendeletek közül a legkitartóbban a rituális tisztaságot erőltették. Az evés előtt végrehajtott formaságok semmibevevése förtelmes bűnnek minősült, amelyet mind ezen, mind az eljövendő világon meg kell büntetni. A törvényszegő megsemmisítését erénynek tekintették.

A tisztálkodással kapcsolatosan számtalan szabály létezett. Egy élet is kevés volt valamennyi megtanulásához. Akik megpróbálták megtartani a rabbinikus követelményeket, azok élete egyetlen hosszú harc volt a rituális tisztátalanság ellen - a mosakodások és tisztálkodások véget nem érő sorával. Mialatt az emberek az elenyésző különbségekkel, Isten által meg nem kívánt szabályokkal voltak elfoglalva, figyelmük elterelődött Isten törvényének nagy alapelveiről.   

Krisztus és tanítványai nem gyakorolták ezeket a rituális mosakodásokat, a kémek ennek elhanyagolását vádjuk alapjává tették. Mégsem intéztek támadást egyenesen Krisztus ellen, hanem a tanítványaival szemben emelt vádakkal jöttek hozzá. A sokaság színe előtt megkérdezték: "Miért hágják át a te tanítványaid a vének rendeléseit? Mért nem mossák meg a kezeiket, mikor enni akarnak" (Mt 15 : 2).    

Amikor az igazság üzenete különleges erővel érkezik a lélekhez, Sátán arra indítja eszközeit, hogy vitát szítsanak valamilyen jelentéktelenebb kérdésről. Így próbálja elvonni a figyelmet a valódi tárgyról. Bárhol is kezdődik valami jó, mindig készen állnak a gáncsoskodók, hogy vitát kezdeményezzenek formaságokról vagy technikai részletekről, elvonják a gondolkodást az élő valóságtól. Amikor úgy tűnik, hogy Isten különleges módon akar munkálkodni népéért, ne hagyják magukat olyan ellentétbe sodorni, mely csak lélekrombolást eredményez. A minket leginkább érintő kérdések: Üdvözítő hittel hiszek Isten Fiában? Összhangban áll-e életem az isteni törvénnyel? "Aki hisz a Fiúban, örök élete van; aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet" (Jn 3:36). "És arról tudjuk meg, hogy megismertük Őt, ha az Ő parancsolatait megtartjuk" (1Jn 2: 3).   

Jézus nem próbálta megvédeni magát vagy tanítványait. Nem méltatta szóra az ellene felhozott vádakat, hanem elkezdte bemutatni azt a lelkületet, amely az emberi szertartásokhoz ragaszkodókat fűtötte. Példázattal rajzolta elébük, mit tesznek újra és újra, és mit tettek, mielőtt elindultak volna, hogy megkeressék Őt. "Az Isten parancsolatját szépen félreteszitek - mondta - azért, hogy a magatok rendelését tartsátok meg. Mert Mózes azt mondotta: Tiszteld atyádat és anyádat. És: Aki atyját vagy anyját szidalmazza, halállal haljon meg. Ti pedig azt mondjátok: Ha valaki ezt mondja atyjának vagy anyjának: Korbán (azaz: templomi ajándék) az, amivel megsegíthetnélek: úgy már nem engeditek, hogy az atyjával vagy anyjával valami jót tegyen" (Mk 7:9-12). Az ötödik parancsolatot mint jelentéktelent félretették, de nagyon pontosan végrehajtották a vének hagyományait. Azt tanították a népnek, hogy vagyonuk odaszentelése a templomnak még szüleik támogatásánál is szentebb kötelesség, és bármily nagy is a szükség, szentségtörés az apának vagy az anyának adni bármit is, amit előzőleg odaszenteltek. A kötelességéről megfeledkező gyermeknek csak ki kellett mondania vagyonáról a szót: "Korbán", ezzel Istennek szentelte azt, és egész életében használhatta, majd halála után félretették templomi szolgálatra. Ezáltal módjában állt - életében és halálában is - megszégyeníteni és megkárosítani szüleit az Istennek szentelés leple alatt. {DA 396.4}   

Jézus sem szóval, sem tettel soha nem becsülte le az ember kötelezettségét, hogy ajándékokat, felajánlásokat tegyen Istennek. Krisztus adta a törvény összes utasítását a tizedre, ajándékokra nézve. A földön járva megdicsérte a szegény asszonyt, aki mindenét a templomi kincstárnak adományozta. A papok és rabbik látszólagos lelkesedése Isten iránt azonban csak tettetés volt, mely elfedte az önmegdicsőülés vágyát. A népet becsapták. Olyan terheket vetettek a népre, amelyeket nem Isten rakott rájuk. Még Krisztus tanítványai sem rázták le magukról teljesen az igát, mellyel az örökölt előítélet és a rabbinikus hatalom sújtotta őket. Most Jézus leleplezte a rabbik igazi lelkületét, s mindenkit meg akart szabadítani a hagyomány kötelékéből, aki igazán Istent akarja szolgálni.   

"Képmutatók - mondta a ravasz kémeknek címezve - igazán prófétált felőletek Ésaiás, mondván: Ez a nép szájával közelget hozzám, és ajkával tisztel engemet; szíve pedig távol van tőlem. Pedig hiába tisztelnek engem, ha oly tudományokat tanítanak, amelyek embereknek parancsolatai" (Mt 15:7-9). Krisztus szavai a farizeizmus egész rendszerét vádolták. Kijelentette: a rabbik saját kívánalmaiknak az isteni előírások fölé helyezésével Isten fölé helyezik magukat.

A jeruzsálemi küldöttekben forrt a düh. Nem vádolhatták Krisztust a Sínai-hegyi törvény megszegésével, mert annak védelmezőjeként lépett föl hagyományaikkal szemben. A törvény nagy előírásai, melyeket Ő bemutatott, éles ellentétben álltak az örökölt kicsinyes szabályokkal.    

A sokaságnak - majd később még tökéletesebben tanítványainak - elmagyarázta Jézus, hogy a szenny nem kívülről, hanem belülről jő. A tisztaság és a tisztátalanság sajátossága a léleknek. A gonosz tett, a gonosz szó, a gonosz gondolat, Isten törvényének áthágása szennyezi be az embert, nem pedig a külső, ember alkotta ceremóniák elhanyagolása. 

A tanítványok észrevették a kémek haragját, amint kiderült tanításuk hamis volta. Látták a mérges pillantásokat, hallották a félhangosan mormolt elégedetlen, bosszús szavakat. Elfelejtették, Krisztus mily gyakran adta bizonyságát, hogy a szívekben nyitott könyvként olvas, felhívták tehát figyelmét szavainak hatására. Remélték, hogy megbékél a feldühödt tisztviselőkkel, és így szóltak Jézushoz: "Tudod-é, hogy a farizeusok e beszédet hallván, megbotránkoztak?" (Mt 15:12).  

Ő így felelt: "Minden plánta, amelyet nem az én mennyei Atyám plántált, kitépetik" (Mt 15 :13). A rabbik által oly nagyra becsült hagyományok és szokások evilágiak, nem pedig mennyeiek voltak. Bármily nagy hatalommal rendelkeztek is az emberek fölött, Isten próbáját nem állták ki. Minden, Isten parancsolatait helyettesítő emberi találmány hiábavalónak fog bizonyulni ama napon, amikor "minden cselekedetet az Isten ítéletre előhoz, minden titkos dologgal, akár jó, akár gonosz legyen az" (Préd 12:16).    

Isten parancsolatainak emberi előírásokkal történő helyettesítése nem szűnt meg. Még a keresztényeknél is vannak olyan intézmények, szokások, melyeknek nincs szilárdabb alapjuk, mint az atyák hagyományai. Az ilyen, pusztán emberi tekintélyen nyugvó szokások helyettesítik az isteni rendeléseket. Az emberek ragaszkodnak hagyományaikhoz, nagyra becsülik szokásaikat, és gyűlöletet táplálnak azok iránt, akik megpróbálják megmutatni nekik tévedésüket. Napjainkban, amikor felhívást kapunk, hogy figyeljünk Isten parancsolataira és a Jézus hitére, ugyanazt az ellenségeskedést tapasztaljuk, ami Jézus idejében megnyilvánult. Isten maradék népéről íratott meg: "Megharaguvék azért a sárkány az asszonyra, és elméne, hogy hadakozzék egyebekkel az ő magvából valókkal, az Isten parancsolatainak megőrzőivel, és akiknél vala a Jézus Krisztus bizonyságtétele" (Jel 12:17).  

Ám "minden plánta, amelyet nem az én mennyei Atyám plántált, kitépetik" (Mt 15:13). Az egyház úgynevezett atyáinak tekintélye helyett Isten azt parancsolja nekünk, hogy fogadjuk el az örök Atyának, az ég és föld Urának igéjét. Dávid így szólt: "Minden tanítómnál értelmesebb lettem, mert a te bizonyságaid az én gondolataim. Előrelátóbb vagyok, mint az öreg emberek, mert vigyázok a te határozataidra" (Zsolt 119:99-100). Mindenki, aki behódol az emberi tekintélynek, egyházi szokásoknak vagy az ősök hagyományainak, figyeljen jól oda a Krisztus szavaiban hordozott figyelmeztetésre: "Hiába tisztelnek engem, ha oly tudományokat tanítanak, amelyek embereknek parancsolatai" (Mt 15:9).