"Adjatok nékik ti enni!" Máté 14:13-21; Márk 6:32-44; Lukács 9:10-17; János 6:1-13.

Krisztus egy lakatlan helyre vonult vissza tanítványaival, azonban a békés nyugalomnak eme ritka időszaka hamarosan félbeszakadt. A tanítványok azt hitték, ott senki sem fogja őket zavarni, de amint a sokaság szem elől tévesztette az isteni Tanító nyomát, kérdezősködni kezdtek: "Hol van Ő?" Néhányan megfigyelték, milyen irányban távoztak Krisztus és tanítványai. Sokan követték őket a szárazföldön, míg mások hajón, a vízen át igyekeztek. Közelgett a húsvét, és a közelről-távolról Jeruzsálem felé zarándokló csapatok gyülekeztek, hogy lássák Jézust. Egyre többen csatlakoztak, míg végül ötezer férfi gyűlt össze, nem számítva az asszonyokat és gyermekeket. Mielőtt Krisztus partot ért volna, a sokaság már várt rá. Azonban Ő észrevétlenül kikötött, és egy kis időt tanítványaival elkülönülten töltött el.    

A domboldalról letekintett a nyüzsgő tömegre, és szíve könyörületre indult. Bár megzavarták, megfosztották nyugalmától, mégsem neheztelt. Nézte az egyre gyűlő tömeget, és a figyelmét sóvárgó szemeket. "Megszáná őket, mert olyanok valának, mint a pásztor nélkül való juhok" (Mk 6:34). Visszatért tehát elvonultságából, és egy alkalmas helyet keresett, ahol szolgálhat nékik. A papoktól, vezetőktől nem kaptak segítséget, Krisztusból viszont az élet gyógyító vize áradt, ahogyan tanította a sokaságot az üdvösség útjára. 

A nép hallgatta a kegyelem igéjét, ami oly szabadon áradt Isten Fiának ajkáról. Hallották az irgalmas szavakat, melyek oly egyszerűek, világosak voltak, hogy Gileád balzsamaként hatottak lelkükre. Isteni kezének gyógyítása örömöt és életet hozott a haldoklónak, megkönnyebbülést, egészséget a betegségben szenvedőnek. Olyannak tűnt ez a nap, mintha leszállt volna a menny a földre, s ők teljesen elfeledkeztek arról, hogy mióta nem ettek. 

Végül esteledni kezdett. A nap lenyugvófélben volt nyugaton, az emberek mégis epekedve álltak. Jézus egész nap evés, pihenés nélkül munkálkodott. Sápadt volt az éhségtől és a fáradtságtól, s a tanítványok kérték, hagyja abba a kimerítő munkát. Jézus azonban nem tudott visszavonulni a szorongató sokaságtól. 

A tanítványok végül Hozzá léptek, és sürgették, hogy saját érdekükben bocsássa el a népet. Sokan messziről jöttek, és reggel óta semmit sem ettek. A környező városokban és falvakban még vásárolhatnak élelmet. Ám Jézus így szólt: "Adjatok nékik ti enni!" (Lk 9:13), majd Filephez fordulva megkérdezte: "Honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek ezek?" (Jn 6:5). Ezzel próbára akarta tenni a tanítvány hitét. Filep elnézett a tengernyi fej fölött, és arra gondolt, lehetetlenség annyi élelmet szerezni, hogy ilyen tömeg szükségleteit kielégítsék. Azt felelte, kétszáz dénár árú kenyeret alig lehetne szétosztani közöttük úgy, hogy mindenkinek jusson egy kicsi. Jézus megkérdezte, mennyi étel van a társaságnál. "Van itt egy gyermek, - mondta András - akinek van öt árpakenyere és két hala; de mi az ennyinek?" (Jn 6:9) Jézus megparancsolta, hogy hozzák ezeket elébe. Azután szólt a tanítványoknak, hogy ültessék le az embereket a fűre ötvenes, százas csoportokban, őrizzék meg a rendet, hogy mindenki lássa, amit cselekedni szándékozik. Amikor ez megtörtént, Jézus vette az ételt, "és szemeit az égre emelvén, hálákat ada; és megszegvén a kenyereket, adá a tanítványoknak, a tanítványok pedig a sokaságnak" (Mt 14:19). "Evének azért mindnyájan, és megelégedének; és maradékot is szedének fel tizenkét tele kosárral, és a halakból is" (Mk 6: 42-43).

Aki a békesség és boldogság útjára tanította a népet, éppúgy gondoskodott mindennapi, mint lelki szükségleteikről. A nép elfáradt, kimerült. Anyák voltak jelen kisbabával karjukon; kisgyermekek kapaszkodtak szoknyájukba. Sokan órák óta álltak. Annyira lekötötte őket Krisztus beszéde, hogy eszükbe sem jutott leülni. Akkora volt a tömeg, hogy könnyen eltaposhatták volna egymást. Jézus lehetővé akarta tenni, hogy megpihenjenek, azért parancsolta: üljenek le. Dús fű nőtt ott, mindenki kényelmesen elhelyezkedhetett. {DA 365.4}   

Krisztus mindig csak igazi szükség kielégítésére tett csodát, s minden csodája olyan jellegű volt, hogy az élet fájához vezette az embereket, melynek levelei gyógyítják a népeket. A tanítványok kezén keresztülmenő egyszerű eledel a tanulságok egész kincsesháza volt. Maga a táplálék szegényes: hal és árpakenyér, a Galileai tenger körül élő halásznép mindennapi eledele. Krisztus gazdagon megvendégelhette volna az embereket, csakhogy pusztán az evés élvezetéért elkészített étel nem szolgálta volna javukat. Krisztus arra tanította őket ezzel a leckével, hogy az Istentől rendelt természetes táplálékot az ember megrontotta. Sohasem örült úgy ember az elferdült ízlés kielégítésére készített pompás lakomáknak, mint ahogy ezek az emberek élvezték a pihenést és az egyszerű táplálékot, amelyet Krisztus az emberi településektől távol nyújtott nekik.  

Ha ma az emberek egyszerű szokásokhoz tartanák magukat, összhangban élnének a természet törvényeivel, mint Ádám és Éva kezdetben, bőségesen lehetne gondoskodni az emberi család szükségleteiről. Kevesebb volna az elképzelt igény, és több lehetőség lenne Isten útjain munkálkodni. Az önzés, a természetellenes ízlés élvezete azonban bűnt és nyomorúságot hozott a világra, egyrészt a bőség, másrészt a szükség miatt. 

Jézus nem fényűző vágyak kielégítésével akarta Magához vonzani az embereket. A hosszú, fárasztó nap után a hatalmas, kimerült és éhes tömegnek az egyszerű eledel nemcsak erejét bizonyította, hanem gyöngéd gondoskodását is a mindennapi életszükségleteket illetően. A Megváltó nem ígérte követőinek a világ fényűzését, eledelük lehet egyszerű, még hiányos is, sorsuk szegénységbe taszíthatja őket. Ám az Ő szava áll: szükségletüket mindig kielégíti, és megígérte, ami a földi javaknál sokkal többet ér: szüntelenül vigasztaló jelenlétét.

Az ötezer megvendégelésével Jézus fellebbenti a természet világát takaró fátylat, és kinyilatkoztatja az erőt, mely állandóan munkálkodik javunkra. A föld termésének létrehozásával Isten minden nap csodát művel. A természet eszközei ugyanazt a munkát végzik el, mint amelyik a sokaság megvendégelésekor végbement. Az ember előkészíti a talajt és elveti a magot, de az Istentől származó élet készteti azt csírázásra. Isten esője, levegője, napfénye teszi lehetővé, hogy hozzon "először füvet, azután kalászt, azután teljes búzát a kalászban" (Mk 4: 28). Isten az, aki naponta milliókat táplál a föld terméséből. Az ember hivatása, hogy együttműködjék Istennel a gabona gondozásában, a kenyér elkészítésében, és emiatt szem elől téveszti az isteni közreműködést. Nem adja meg Istennek az Ő szent nevét megillető dicsőséget. Erejének munkálkodását természeti okok vagy emberi eszközök javára írják. Az ember dicsőíttetik meg Isten helyett, kegyes ajándékait önző célokra fordítják, s így átokká válnak áldás helyett. Isten meg akarja változtatni mindezt. Szeretné, ha eltompult érzékeink felélednének, s felismernénk kegyességét, jóságát, s dicsőítenénk erejének munkálkodásáért. Szeretné, ha felismernénk Őt ajándékaiban, hogy azok - szándékának megfelelően - áldások legyenek számunkra. E cél elérése érdekében művelte csodáit Krisztus.   

Miután a sokaság jóllakott, még rengeteg étel maradt. Ő azonban, akinek a végtelen hatalom összes tartalékai rendelkezésére állnak, ezt parancsolta: "Szedjétek össze a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne vesszen" (Jn 6:12). Ezek a szavak többet jelentettek a kenyér kosarakba rakásánál. A tanulság kettős. Semmit sem szabad elpocsékolni. Nem mulaszthatunk el semmilyen adódó lehetőséget. Ne hagyjunk figyelmen kívül semmit, ami segíthet egy emberen. Mindent gyűjtsünk össze, ami könnyíthet a föld éhezőin. Ugyanilyen körültekintéssel kell eljárnunk lelki dolgokban is. Amikor az emberek összeszedték a több kosárnyi maradékot, otthoni barátaikra gondoltak. Azt akarták, hogy osztozzanak a Krisztus által megáldott kenyérben. A kosarak tartalmát szétosztották a vágyakozó tömeg között, akik mindenhová elvitték azt a környékbe. Így azok, akik megvendégeltettek, átadták az égből származó kenyeret, hogy megelégítsék a lelki éhséget. El kellett ismételniük, amit Isten csodálatos dolgairól hallottak. Semmi sem veszett kárba. Egyetlen, örök üdvösségükre vonatkozó szó sem hullott a földbe értelmetlenül.

A kenyerek csodája az Istentől való függés tanulságát hordozza. Amikor Krisztus megelégítette az ötezret, az élelem nem volt azonnal kéznél. Látszólag semmilyen eszköz nem állt rendelkezésére. Ott állt a pusztában ötezer férfival, azonkívül asszonyokkal és gyerekekkel. Nem hívta a nagy sokaságot, hogy kövessék - hívás vagy parancs nélkül jöttek. Tudta, hogy miután oly sokáig hallgatták tanítását, bizonyára éhesek és kimerültek, hiszen hozzájuk hasonlóan Neki is szüksége volt táplálékra. Távol voltak otthonuktól, s az éj már-már leszállt. Sokaknak nem is volt pénzük, hogy élelmet vásároljanak. Aki az ő érdekükben negyven napot böjtölt a pusztában, nem tudta volna elviselni, hogy éhezve térjenek haza. Isten gondviselése helyezte Jézust arra a helyre, s Ő mennyei Atyjára bízta az eszközt, mellyel a szükséget kielégítheti. 

Amikor szorult helyzetbe kerülünk, Istenre kell hagyatkoznunk. Az élet minden percében józanul, bölcsen kell cselekednünk, nehogy megfontolatlan lépéssel próbának tegyük ki magunkat. Nem szabad előidéznünk a nehézségeket Isten eszközeinek figyelmen kívül hagyásával, a Tőle kapott képességek helytelen fölhasználásával. Krisztus munkásainak maradéktalanul be kell tartaniuk az Ő utasításait. A mű Istené, s ha mások áldására akarunk élni, az Ő terveit kell követnünk. Az én nem állhat a központban, nem illeti tisztelet. Ha saját elgondolásaink szerint tervezünk, az Úr megengedi, hogy beleessünk hibáinkba. Ha azonban az Ő útmutatását követve kerülünk szorult helyzetbe, Ő megszabadít. Nem kell kétségbeesnünk, hanem vészhelyzetben mindig Tőle kérjünk segítséget, akinek végtelen tartalékok állnak rendelkezésére. Sokszor vesznek majd körül kísértő körülmények, olyankor a legteljesebb hittel Istenre kell bíznunk magunkat. Ő minden lelket megtart, aki azért keveredett bajba, mert megpróbált az Úr útjához igazodni. 

Krisztus megparancsolta nekünk a próféta által: "Az éhezőnek megszegd kenyeredet", és "ha meztelent látsz, felruházzad", és "a szegény bujdosókat házadba bevigyed" (Ésa 58:7). Ő parancsolja nekünk: "Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek" (Mk 16:15). Mégis hányszor elbátortalanodik szívünk, hitünk cserbenhagy, s mi látjuk, mily nagy a szükség, és mily csekélyek eszközeink. Akárcsak András, amikor az öt árpakenyérre és a két kis halra tekintett, mi is felkiáltunk: "Mi az ennyinek?" (Jn 6:9) Gyakran habozunk, nem vagyunk hajlandóak mindent odaadni, amink van, mert félünk áldozni és feláldoztatni másokért. Jézus azonban megparancsolta nekünk: "Adjatok nékik ti enni" (Lk 9:13). Parancsa ígéret: mögötte ugyanaz az erő áll, mint amely megvendégelte a sokaságot a tengerparton. {DA 369.2}   

Krisztus cselekedete, az éhező sokaság jelenvaló szükségleteinek kielégítése mély lelki tanulságot rejt minden munkása számára. Krisztus a kenyeret az Atyától kapta, és a tanítványoknak adta át, azok a sokaságnak, az emberek pedig egymásnak. Így mindenki, aki egy Krisztussal, Tőle kapja az élet kenyerét, a mennyei eledelt, és szétosztja másoknak. 

Jézus teljesen Istenre hagyatkozott, elvette a néhány kenyeret, s bár az csak egy kis adag lett volna saját családjának, azaz a tanítványoknak, Ő mégsem őket hívta enni, hanem kezdte szétosztani köztük, s meghagyta, hogy szolgálják ki a népet. Az étel megsokasodott kezében, s a tanítványok keze, mely Krisztus, az Élet Kenyere felé nyúlt, sohasem ürült ki. A kis készlet mindenkit megelégített. Miután a népet ellátták, a maradékot összeszedték, s Krisztus és tanítványai együtt ettek a drága mennyei eledelből.  

A tanítványok jelentették a közvetítő csatornát Krisztus és az emberek között. Ez nagy bátorítás mai tanítványainak is. Krisztus a hatalmas központ, minden erő forrása. Tanítványai Tőle kapják, amire szükségük van. A legértelmesebb, lelki gondolkodású ember is csak annyit használhat fel; amennyit kap. Magától nem elégítheti ki a lelki szükségleteket. Csak azt oszthatjuk szét, amit Krisztustól kapunk, s csak aszerint kaphatunk, ahogyan másoknak adunk. Ha szüntelen adunk, szüntelen kapunk is, és minél többet adunk, annál többet kapunk. Így állandóan hihetünk, bízhatunk, kaphatunk és adhatunk. 

Krisztus országa építésének munkája haladni fog, noha látszólag minden arra mutat, hogy a fejlődés lassú, lehetetlennek tűnik a haladás. A mű Istené, Ő gondoskodik eszközökről, küld segítőket, igaz, komoly tanítványokat, akiknek keze tele lesz eleséggel az éhező tömeg számára. Isten nem feledkezik meg azokról, akik szeretettel munkálkodnak, hogy átadják az élet igéjét a veszendő lelkeknek. Ezek, mikor itt az ideje, szintén kinyújtják kezüket eledelért más éhező lelkek számára.

Istenért végzett munkánk azt a veszélyt hordozza, hogy túlságosan bízunk abban, amit az ember saját képességeivel, tehetségével elvégezhet. Így szem elől tévesztjük az egyetlen Mesterművest. Krisztus munkása nagyon gyakran nincs tisztában személyes felelősségével. Az a veszély fenyegeti, hogy terhét különféle szervezetekre helyezi át, ahelyett, hogy Abban bízna, Aki minden erő kútforrása. Isten művének végzésekor súlyos hiba emberi bölcsességben vagy számokban bízni. A Krisztusért tett dolgok sikere nem annyira számokon vagy tehetségen múlik, hanem a szándék tisztaságán, a komoly, bízó hit igaz őszinteségén. El kell hordozni a személyes felelősséget, el kell vállalni a személyes kötelességet, személyesen kell erőfeszítéseket tenni azokért, akik nem ismerik Krisztust. Ahelyett, hogy áthárítanád felelősségedet olyasvalakire, akiről azt hiszed, hogy tehetségesebb nálad, dolgozz képességed szerint!  

Amikor szívedben felvetődik a kérdés: "Honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek ezek?" (Jn 6:5), válaszod ne a hitetlenség felelete legyen. Amikor a tanítványok meghallották a Megváltó utasítását: "Adjatok nékik ti enni" (Lk 9:13), minden nehézség eszükbe jutott. Megkérdezték: Elmenjünk a falvakba eledelt vásárolni? Így most is, mikor az emberek híján vannak az élet kenyerének, az Úr gyermekei megkérdezik: Elküldjünk valakiért a távolba, hogy jöjjön és megetesse őket? Ezzel szemben mit mondott Krisztus? "Ültessétek le az embereket" (Jn 6:10) - s ott helyben megetette őket. Amikor olyan lelkek vannak körülöttetek, akik szűkölködnek, tudjátok, hogy Krisztus ott van. Lépjetek érintkezésbe Vele! Hozzátok árpakenyereiteket Jézushoz!   

A rendelkezésünkre álló eszközök látszólag nem elegendőek a munkához, de ha hitben előrehaladunk, bízunk Isten mindent megelégítő erejében, akkor bőséges források tárulnak fel számunkra. Ha a mű Istené, akkor Ő Maga fog gondoskodni az elvégzéséhez szükséges eszközökről. Megjutalmazza a Belé vetett őszinte, egyszerű bizodalmat. A kevés, ha bölcsen, takarékosan használják föl a menny Urának szolgálatában, megsokasodik a szétosztás során. Krisztus kezében nem fogyatkozott meg a kevés élelem, míg az éhező sokaság meg nem elégedett. Ha a minden erő Forrásához járulunk, s kinyújtjuk hit-kezünket, hogy kapjunk, meg fogunk erősödni munkánkban még a legfenyegetőbb körülmények között is, és képesek leszünk átadni másoknak az élet kenyerét.    

Az Úr így szól: "Adjatok, néktek is adatik" (Lk 6:38). "Aki szűken vet, szűken is arat. [...] Az Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét; hogy mindenben, mindenkor teljes elégségtek lévén, minden jótéteményre bőségben legyetek, amint meg van írva:  

"Szórt, adott a szegényeknek; Az ő igazsága örökké megmarad." Aki pedig magot ád a magvetőnek és kenyeret eleségül ád, és megsokasítja a ti vetéstekei és megnöveli a ti igazságtoknak gyümölcsét, hogy mindenben meggazdagodjatok a teljes jószívűségre, amely általunk hálaadást szerez az Istennek" (2Kor 9:6-11

Jertek, pihenjetek meg egy kevéssé!" Máté 14:1, 2, 12, 13; Márk 6:30-32; Lukács 9:7-10.

Misszióútjukról visszatérve, "az apostolok összegyülekezének Jézushoz, és elbeszélének néki mindent, azt is, amiket cselekedtek, azt is, amiket tanítottak vala. Ő pedig monda nékik: Jertek el csupán ti magatok valamely puszta helyre és pihenjetek meg egy kevéssé. Mert sokan valának a járókelők, és még evésre sem volt alkalmas idejük" (Mk 6:30:31). 

A tanítványok Jézushoz jöttek, és mindent elmondtak Neki. Bensőséges kapcsolatban álltak Vele, ez bátorította őket, hogy elétárják kedvező és kedvezőtlen tapasztalataikat, örömüket munkájuk eredménye láttán, bánatukat kudarcaik, hibáik, gyöngeségük láttán. Első evangéliumi munkájuk során követtek el hibákat, és mikor tapasztalataikról őszintén beszámoltak Krisztusnak, Ő látta, hogy még oktatásra szorulnak. Azt is látta, hogy belefáradtak munkájukba, és szükségük van a pihenésre.

Ám ott, ahol voltak, nem juthattak hozzá az áhított magányhoz, "mert sokan valának a járókelők, és még evésre sem volt alkalmas idejük" (Mk 6:31). A nép özönlött Krisztus után, gyógyulást kerestek, hallgatni kívánták szavait. Sokan vonzódtak Hozzá, mert áldások kútfeje volt számukra. Sokan azok közül, akik ekkor Krisztus körül tolongtak, hogy az egészség drága ajándékában részesüljenek, elfogadták Őt Megváltójuknak. Sokan mások, akik a farizeusok miatt nem merték megvallani Őt, a Szentlélek kitöltésekor megtértek, és a haragvó papok és vezetők előtt Isten Fiának ismerték el Jézust. 

Most azonban Krisztus szeretett volna visszavonulni, hogy tanítványaival lehessen, mert sok mondanivalója volt számukra. Munkájuk során átestek a küzdelmek próbáján, az ellenállás különféle formáival találkoztak. Eddig mindent megbeszéltek Krisztussal, ám egy ideje egyedül voltak, és időnként sokat tépelődtek azon, mit kellene tenniük. Munkájukban bátorításra leltek, hiszen Krisztus nem küldte ki őket Lelke nélkül. Sok csodát a Belé vetett hit által műveltek, most azonban az Élet Kenyerével kellett táplálkozniuk. El kellett menniük egy magányos helyre, ahol közösségben lehetnek Jézussal, és utasításokat kaphatnak a további munkára.    

"Ő pedig monda nékik: Jertek el csupán ti magatok valamely puszta helyre és pihenjetek meg egy kevéssé" (Mk 6:31). Krisztus felettébb gyöngéd és könyörületes mindenki iránt, aki szolgálatában áll. Megmutatja tanítványainak, hogy Isten irgalmasságot kér, nem áldozatot. Ők egész lelkükkel munkálkodtak az emberekért, és ez kimerítette fizikai és szellemi erejüket. Kötelesek voltak pihenni.  

A tanítványok látták munkájuk sikerét, s abban a veszélyben forogtak, hogy maguknak tulajdonítják az érdemet, lelkük felfuvalkodik, és Sátán kísértéseinek esnek áldozatul. Nagy munka állt előttük, és legelőször azt kellett megtanulniuk, hogy erejük nem önmagukban, hanem Istenben rejlik. Akárcsak Mózesnek Sínai pusztájában, Dávidnak a júdeai dombokon, vagy Illésnek Kerith patakjánál, a tanítványoknak is vissza kellett vonulniuk szorgos tevékenységük színhelyéről, hogy közösségben legyenek Krisztussal, a természettel, és saját szívükkel.Míg a tanítványok misszióútjukat járták, Jézus újabb városokat és falvakat látogatott meg, és hirdette országának evangéliumát. Körülbelül ekkor hallotta Keresztelő János halálhírét. Ez az esemény élénken elérajzolta a véget, mely felé halad. Mind súlyosabb árnyak nehezedtek útjára. Papok, rabbik lesték, hogyan ölhetik meg, kémek jártak a nyomában, és mindenfelé sokasodtak a cselszövések; elpusztítására. Az apostolok galileai prédikálásának híre, mely eljutott Heródeshez is, felhívta figyelmét Jézusra és munkájára. "Ez ama Keresztelő János; - mondta - ő támadt fel a halálból" (Mt 14:2); és kifejezte óhaját: látni szeretné Jézust. Heródes állandóan attól rettegett, nehogy titokban forradalmat szervezzenek azzal a céllal, hogy letaszítsák a trónról, és lerázzák a római igát a zsidó nemzetről. A lázongás és elégedetlenség lelkülete tetőfokára hágott a nép körében. Nyilvánvalóvá vált, hogy Krisztus nem sokáig folytathatja nyilvános munkáját Galileában. Szenvedésének órái egyre közeledtek, s Ő egy időre távol kívánt maradni a sokaság zajától.    

János tanítványai megszomorodott szívvel helyezték sírba mesterük megcsonkított testét, majd "elmenvén, megjelenték Jézusnak" (Mt 14:12). E tanítványok féltékenykedtek Krisztusra, aki elvonja a népet Jánostól. A farizeusok oldalán álltak, amikor vádolták Őt, hogy a vámszedőkkel eszik Máté asztalánál. Kétségbe vonták isteni küldetését, amiért nem szabadította ki Keresztelő Jánost. Most azonban, amikor tanítójuk meghalt, s nagy bánatukban vigasztalásra vágytak, útmutatásra jövendő munkájukhoz, eljöttek Jézushoz, és célkitűzéseiket egyesítették az Övével. Nekik is szükségük volt egy kis nyugalomra, kapcsolatra a Megváltóval.    

Bethsaidához közel, a tó északi végénél volt egy csöndes vidék, mely a tavasz friss zöldjében pompázott, s kellemes nyugalmat nyújtott Jézusnak és tanítványainak. Erre a helyre indultak hajóikon a vízen át. Itt távol lesznek az átmenő forgalomtól, a városi sürgés-forgástól, zaklatottságtól. A természet tájai önmagukban is nyugalmat kínáltak, kellemes változást jelentettek az érzékszerveknek. Itt anélkül hallgathatják Krisztus szavait, hogy félbeszakítanák őket az írástudók és farizeusok dühös visszavágásai, vádaskodásai. Egy rövid időre élvezhették a drága együttlétet Uruk társaságában. 

Krisztusnak és tanítványainak pihenője nem önző élvezetet szolgált. Nem kedvtelésnek szentelték a nyugalomban töltött időt. Megbeszélték az Isten művével kapcsolatos problémákat, s annak lehetőségét, miképp tehetik még hatékonyabbá a munkát. A tanítványok Krisztussal jártak, megértették Őt, nekik nem kellett példázatokban beszélnie. Kijavította hibáikat, világossá tette számukra az emberek megközelítésének helyes módját. Tökéletesebben feltárta előttük az isteni igazság értékes kincseit. Éltető isteni erő járta át, ihlette reményre, bátorságra őket.  

Bár Jézus tett csodákat, és tanítványainak is hatalmat adott erre, fáradt szolgáit félreeső vidékre vezette pihenni. Amikor azt mondta, hogy az aratnivaló sok, de a munkás kevés, nem a szüntelen munkálkodás szükségességét kötötte tanítványai lelkére, hanem így szólt: "Kérjétek azért az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába" (Mt 9:38). Isten minden embernek képessége szerint jelölte ki a munkát (Vö. Ef 4:11-13), és nem akar egyeseket kötelezettségekkel megterhelni, miközben másoknak semmi bajuk, gondjuk nincsen.   

Krisztus részvétteljes szavai éppolyan bizonyossággal szólnak a ma élőknek, mint a tanítványoknak. "Jertek el csupán ti magatok [...] és pihenjetek meg egy kevéssé" (Mk 6:31) - mondja mindenkinek, aki megfáradt és megterheltetett. Nem bölcs dolog állandóan megfeszített munkában, izgalmak közt élni, még az emberek lelki szükségleteinek szolgálatában sem, mert így elhanyagoljuk a személyes áhítatot, túlterheljük szellemi, lelki, testi erőnket. Krisztus önmegtagadást kíván tanítványaitól és áldozatokat, ezzel együtt azonban vigyázniuk is kell, nehogy a túlbuzgóság nyomán Sátán kihasználja az emberi gyengeségeket, és Isten műve kárt szenvedjen.    

A rabbik felfogása szerint a vallás tartalma mindig a lázas tevékenykedés. Ragaszkodtak bizonyos külső cselekedetekhez, hogy kimutassák fensőbbséges kegyességüket. Lelkük így elszakadt Istentől, önelégültségük növekedett. Ma is fennáll ugyanez a veszély. Mihelyst fokozódik az ember aktivitása, és Istenért végzett munkáját siker koronázza, megjelenik a veszély, hogy emberi tervekben és módszerekben fog bízni. Egyre kevesebb lesz az ima, megcsappan a hit. A tanítványokhoz hasonlóan minket is fenyeget a veszély, hogy szem elől tévesztjük függésünket Istentől, és tevékenységünkből akarunk üdvözítőt faragni. Szüntelen Jézusra kell tekintenünk, s felismernünk, hogy az Ő ereje végzi a munkát. Miközben komolyan dolgoznunk kell az elveszettek megmentéséért, időt kell szakítanunk az elmélkedésre, imádkozásra, Isten igéjének tanulmányozására is. Csak a sok imával megvalósított és Krisztus érdemeivel megszentelt munka bizonyul végül elégségesnek, jónak. 

Senkinek az életében nem volt annyi munka, olyan felelősség, mint a Jézuséban, mégis hányszor találjuk Őt imában! Milyen folytonos kapcsolatban állt Istennel! Földi életének történetében újra és újra ilyen feljegyzéseket találunk: "Kora reggel pedig, még szürkületkor, fölkelvén, kiméne, és elméne egy puszta helyre és ott imádkozék" (Mk 1:35). "Nagy sokaság gyűle egybe, hogy őt hallgassák, és hogy általa meggyógyuljanak az ő betegségeikből. De ő félrevonula a pusztába, és imádkozék" (Lk 5:15-16). "És lőn azokban a napokban, kiméne a hegyre imádkozni, és az éjszakát az Istenhez való imádkozásban tölté el" (Lk 6:12).

Teljesen a mások javára szentelt életében a Megváltó szükségesnek ítélte, hogy visszavonuljon az átmenő utazóforgalomtól, és az Őt nap mint nap követő sokaságtól. El kellett fordulnia a szüntelen tevékenykedéstől, az emberi szükségletekkel való foglalkozástól, hogy nyugalomban, zavartalanul együtt lehessen Atyjával. Egy volt velünk, gyöngeségeink, szükségleteink része, tökéletesen Istentől függött, s az imádság titkos helyén kereste az isteni erőt, hogy felvértezve indulhasson a szolgálatba, a próbákba. A bűn világában Jézus lelki küzdelmeket, kínzásokat szenvedett el. Az Istennel való közösségben letehette a nyomasztó bánat terhét, vigaszra, örömre lelt. 

Krisztusban az emberiség kiáltása a végtelen irgalmasság Atyjához jutott. Emberként folyamodott Isten trónjához, míg emberi természetét mennyei erő járta át, amely összekötötte az emberit az istenivel. Az Istennel való állandó közösségben életet kapott Tőle, hogy életet adhasson a világnak. Az Ő tapasztalatában nekünk is részesednünk kell.

"Jertek el csupán ti magatok" (Mk 6:31) - parancsolja nekünk. Ha megfogadjuk szavát, erősebbek, hasznosabbak lehetünk. A tanítványok keresték Jézust, és mindent elmondtak Neki, Ő pedig bátorította, oktatta őket. Ha ma szakítanánk rá időt, hogy Jézushoz menjünk, és elmondjuk, mire van szükségünk, nem csalódnánk. Jobb kezünknél állna, hogy segítsen. Egyszerűbbnek kellene lennünk, több hitre, bizalomra van szükségünk Megváltónk iránt. Ő, akinek hívják nevét "erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének", akiről meg van írva, hogy "az uralom az ő vállán lészen" (Ésa 9:6), csodálatos tanácsadó. Hív, hogy Tőle kérjünk bölcsességet. Ő "mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja" (Jak 1: 5).

Mindenkiben, akit Isten nevel, olyan életnek kell megnyilatkoznia, amely nincs összhangban a világgal, szokásaival vagy gyakorlatával. Mindenkinek személyes tapasztalatra kell szert tennie, Isten akaratának ismeretére eljutnia. Egyénileg kell meghallgatnunk Őt, aki a szívhez szól. Mikor minden más hang elcsitul, s nyugodtan várakozunk Előtte, a lélek csendje még érthetőbbé teszi Isten hangját. Ő int: "Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!" (Zsolt 46:11) Egyedül itt találunk igazi nyugalmat. Ez a gyakorlati felkészülés mindenkinek, aki Istenért munkálkodik. A rohanó tömeg közepette, az élet feszültségében, az intenzív munkában a világosság és béke légköre lengi körül az így felfrissült lelket. Az élet jó illatot lehel, isteni erő nyilatkozik meg, mely eléri az emberi szíveket.

Az első evangélisták Máté 10; Márk 6:7-11; Lukács 9:1-6

Az apostolok Jézus családjának tagjai voltak, és Vele járták végig gyalog Galileát. Osztoztak Vele az út fáradalmaiban, nehézségeiben. Hallgatták beszédeit, együtt jártak, beszélgettek Isten Fiával, napi útmutatása alapján tanulták meg, hogyan dolgozzanak az emberiség felemeléséért. Míg Jézus a köré sereglő hatalmas sokasággal foglalkozott, tanítványai kíséretében voltak, hogy teljesítsék parancsait, könnyítsék munkáját. Segítettek rendet tartani a nép között, elhozták a szenvedőket a Megváltóhoz, mindenkit vigasztaltak. Megkeresték az érdeklődő hallgatókat, magyarázták nekik az Írásokat és többféleképpen munkálkodtak lelki javukra. Tanították, amit Jézustól hallottak, minden nap gazdag élményekre tettek szert. De egyedül is kellett tapasztalatot szerezniük a munkában. Szükségük volt még számos tanításra, nagy türelemre, szelídségre. Most, amíg még a Megváltó személyesen volt velük, rámutathatott hibáikra, és tanácsolta, helyreigazította, majd kiküldte őket, mint képviselőit. }   

Amíg Vele voltak, a tanítványokat gyakran összezavarta a papok és farizeusok tanítása, de problémáikkal Jézushoz mentek. Ő a hagyományokkal szemben a Szentírás igazságait tárta eléjük. Így erősítette bizodalmukat Isten igéjében, és nagymértékben oldotta félelmüket a rabbiktól, lazította kötődésüket a hagyományokhoz. A Megváltó életének példája sokkal hatékonyabb volt a tanítványok nevelésében, mint egymagában bármilyen oktatás a tantételekre. Amikor elváltak Tőle, minden tekintet, hangsúly és szó eszükbe jutott. Gyakran, amikor összeütközésbe kerültek az evangélium ellenségeivel, megismételték szavait, és ahogy látták azok hatását az emberekre, ez igen megörvendeztette őket.  

Jézus maga köré hívta a tizenkettőt, és megparancsolta: menjenek széjjel kettesével a városokba és falvakba. Senkit sem küldött ki egyedül, hanem testvért a testvérrel, barátot a baráttal. Így segíthették, bátoríthatták egymást, együtt tanácskoztak, imádkoztak, mindegyikük ereje kiegészítette a másik gyöngeségét. Jézus ugyanígy küldte ki később a hetvenet. Az volt a szándéka, hogy az evangélium hírnökei így társuljanak. A mi időnkben is sokkal sikeresebb lenne az evangéliumi munka, ha szorosabban követnénk ezt a példát.   

A tanítványok üzenete ugyanaz volt, mint Keresztelő Jánosé, vagy magáé Krisztusé. "Elközelített az Istennek országa" (Mk 1:15). Nem volt szabad vitába keveredniük az emberekkel, hogy a Názáreti Jézus-e a Messiás, hanem nevében kellett az Ő irgalmas cselekedeteit véghezvinniük. Ő parancsolta nekik: "Betegeket gyógyítsatok, poklosokat tisztítsatok, halottakat támasszatok, ördögöket űzzetek. Ingyen vettétek, ingyen adjátok" (Mt 10:8).  

 

Szolgálata során Jézus több időt szentelt a betegek gyógyításának, mint a prédikálásnak. Csodái bizonyították szavainak igazságát: nem elveszíteni, hanem megmenteni jött. Igazságossága előtte járt, az Úr dicsősége pedig mögötte. Bárhová ment, irgalmas cselekedetei megelőzték. Ahol csak elhaladt, az emberek, akiken könyörült, egészségben örvendeztek, s próbálgatták újonnan visszanyert erejüket. Tömegek gyűltek köréjük, hogy ajkukról hallják, amit az Úr művelt velük. Sokak számára Jézus hangja volt az első, melyet hallottak, neve az első, melyet kiejtettek, arca az első, melyet láttak. Miért ne szeretnék tehát Jézust, s zengenék dicséretét? Ahogy áthaladt a falvakon, városokon, olyan volt Ő mint az életadó folyó, élet és öröm áradt, amerre csak ment. {DA 350.3}   

Krisztus követőinek Hozzá hasonlóan kell munkálkodniuk. Enni kell adnunk az éhezőnek, felruháznunk a mezítelent, megvigasztalnunk a szenvedőt, a lesújtottat. Szolgálnunk kell a kétségbeesettet, reményt kell keltenünk a reménytelenben. Számunkra is beteljesedik az ígéret: "Igazságod előtted jár; az Úr dicsősége követ" (Ésa 58:8). Krisztusnak az önzetlen szolgálatban megnyilvánuló szeretete hatásosabb a gonosztevő megjobbításában, mint a pallos vagy a törvényszék. Ezek a törvényszegő elrettentéséhez szükségesek, ám a szerető misszionárius ennél többet tehet. A szív a megrovás hatására gyakran megkeményedik - ám Krisztus szeretetére meglágyul. A misszionárius nemcsak hogy megszabadít a testi betegségektől, hanem a Nagy Orvoshoz vezetheti a bűnöst, Ő megtisztíthatja a lelket a bűn poklosságától. Isten terve az, hogy szolgái által a betegek, a szerencsétlenek, a gonosz lelkek megszállottjai meghallják az Ő hangját. Emberi képviselői által Jézus olyan Vigasztaló akar lenni, amilyet a világ nem ismer.   

 

A tanítványoknak első misszióútjukon csak "Izrael házának eltévelyedett juhaihoz" (Mt 10:6) kellett menniük. Ha már ekkor hirdették volna az evangéliumot a pogányoknak vagy a samaritánusoknak, elvesztették volna befolyásukat a zsidók felett. A farizeusok előítéleteinek felszításával olyan vitába keveredtek volna, amely már munkájuk kezdetén elbátortalanítja őket. Még maguk az apostolok is lassan értették meg, hogy az evangéliumot minden nemzetnek el kell vinni. Míg fel nem fogják ezt az igazságot, addig nem készültek föl a pogányokért végzett munkára. Amennyiben a zsidók elfogadják az evangéliumot, Isten hírvivőként küldte volna ki őket a pogányokhoz. Ezért kellett elsőként hallaniuk az üzenetet.  

Krisztus munkájának minden területén lelkek ébredtek rá szükségükre, éhezték és szomjúhozták az igazságot. Eljött az ideje, hogy elküldje szeretetének hírét ezekhez a vágyakozó szívekhez. Mindenkinél a tanítványoknak kellett képviselniük Őt. A hívők így majd Isten által kijelölt tanítóknak tekintik őket, s amikor a Megváltó elvétetik tőlük, nem maradnak vezetők nélkül.   

Első útjukon a tanítványoknak csak oda kellett menniük, ahol Jézus már járt előttük, és kapcsolatokat teremtett. A legegyszerűbb módon készültek föl az utazásra. Semmit sem tehettek, ami elfordíthatta elméjüket a nagy munkától, vagy bármilyen módon ellenkezést válthatott ki, s elzárta volna a további munka lehetőségét. Nem hordhatták a vallási tanítók öltözetét, sem semmilyen olyan ruházatot, külső dolgot, amely megkülönböztette volna őket az egyszerű parasztoktól. Nem kellett a zsinagógákba menniük, és istentiszteletre hívniuk az embereket, erőfeszítéseiket házról házra járva kellett megtenniük. Nem volt szabad szükségtelen üdvözlésre vesztegetniük az időt, vagy hol az egyik, hol a másik házban vendégeskedni. Ám mindenütt el kellett fogadniuk a derék emberek vendégszeretetét, akik olyan szívesen fogadták őket, mintha magát 

Krisztust ültetnék asztalhoz. Ezzel a gyönyörű üdvözléssel kellett belépniük a hajlékokba: "Békesség e háznak!" (Lk 10:5) Az ilyen otthonban áldást nyernek imáik által, dicsérő énekük által, s családi körben megnyitják az Írásokat.    

Ezek a tanítványok később az igazság hírnökei lesznek, akik előkészítik Mesterük eljövetelének útját. Az üzenet, melyet hordozniuk kellett, az örök élet igéje volt, az ember sorsa annak elfogadásán vagy visszautasításán múlik. Jézus ennek ünnepélyességével akart hatni a népre, és megparancsolta tanítványainak: "Ha valaki nem fogad be titeket, és nem hallgatja a ti beszédeteket, mikor kimentek abból a házból, vagy városból, lábaitok porát is verjétek le. Bizony mondom néktek: Az ítélet napján könnyebb lesz a Sodorna és Gomora földjének dolga, mint annak a városnak" (Mt 10:14-15).  

Most a Megváltó szeme a jövőbe tekint, látja a szélesebb területet, ahol halála után tanítványai lesznek bizonyságai. Prófétikus pillantása befogja szolgáinak tapasztalatait minden korban, míg másodszor is eljő. Bemutatja követőinek a rájuk váró küzdelmeket, felfedi a csata jellegét, tervét. Előtárja a rájuk leselkedő veszélyeket, a megkívánt önmegtagadást. Azt kívánja, legyenek tisztában az árral, ne lephesse meg őket az ellenség. Nem test és vér ellen kell hadakozniuk, hanem "a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak" (Ef 6:12). Természetfeletti erőkkel kell harcolniuk, de biztosak lehetnek a természetfeletti segítségben is. A menny minden lénye jelen van ebben a seregben, és közöttük van Az, Aki "Annyival kiválóbb lévén az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt azoknál" (Zsid 1:4). A Szentlélek, a mennyei seregek Fejedelmének helyettese lejött, hogy vezesse a harcot. Azok az emberek, akik ebben a küzdelemben részt vesznek, lehetnek tökéletlenek, reájuk nehezedhetnek bűneik és hibáik, de Isten kegyelme mindenkié, aki töredelmesen keresi. A Mindenható ereje azok oldalán sorakozik fel, akik Istenben bíznak.   

"Ímé, - mondotta Jézus - én elbocsátlak titeket, mint juhokat a farkasok közé; legyetek azért okosak mint a kígyók, és szelídek mint a galambok" (Mt 10:16). 

Maga Krisztus nem erőltette az igazság egyetlen szavát sem, hanem mindig szeretettel beszélt arról. Az emberekkel való érintkezésben a legnagyobb tapintattal, előzékeny, kedves figyelemmel járt el. Sohasem volt durva, sohasem szólt szükségtelenül egyetlen szigorú szót sem, sohasem okozott szükségtelenül fájdalmat érzékeny lelkeknek. Nem bírálta az emberi gyöngeségeket. Félelem nélkül leplezte le a képmutatást, a hitetlenséget, a bűnt, de súlyos feddéseit fátyolos hangon mondta. Sírt Jeruzsálem, a szeretett város fölött, mely visszautasította, nem fogadta el Őt, aki az út, az igazság és az élet. Megtagadták, a Megváltó mégis szánakozva, szelíden szemlélte, s oly mélyen sajnálta őket, hogy a szíve belefacsarodott. Szemében minden lélek értékes. Miközben mindig isteni méltósággal viselkedett, szeretetteljes tiszteletet tanúsított Isten családjának minden tagja iránt. Mindenkiben elbukott lelket látott, akit meg kell mentenie. 

Krisztus szolgáinak nem a természetes szív követelményei szerint kell cselekedniük. Szoros kapcsolatban kell lenniük Istennel, nehogy a kihívás hatására feltámadjon az én, és oda nem illő szóáradatot indítsanak el, amely nem olyan, mint a harmat, sem mint a csöndes eső, ami felfrissíti a hervadó növényeket. Éppen ezt akarja Sátán, ezek az ő módszerei. A sárkány dühös, Sátán szelleme haragban és vádaskodásban nyilvánul meg. Ám Isten szolgái az Isten képviselői. Ő azt akarja, hogy mennyei értékekkel foglalkozzanak, azzal az igazsággal, mely az Ő képmását, címét hordozza. Krisztus hatalma az a hatalom, mellyel le kell győzniük a gonoszt. Krisztus dicsősége az ő erejük. Az Ő szépségére kell szögezniük tekintetüket. Ekkor isteni tapintattal és szelídséggel tudják megjelenteni az evangéliumot. A gondosan ápolt lélek felhívás hatására sokkal hatékonyabban fog szólni az igazság érdekében, mint bármely más, bármilyen erőteljes érv.  

Akik megküzdenek az igazság ellenségeivel, azok nemcsak emberekkel, hanem Sátánnal és ügynökeivel kerülnek szembe. Emlékezzenek a Megváltó szavaira: "Ímé én elbocsátlak titeket, mint bárányokat a farkasok közé" (Lk 10:3). Pihenjenek meg Isten szeretetében, lelkük nyugalmat talál, még személyes megvetés közepette is. Az Úr teljes isteni fegyverzettel ruházza föl őket. Szentlelke befolyásolja az értelmet és a szívet, hogy hangjuk ne csatlakozzon a farkasüvöltéshez.   

Jézus így folytatta tanítványai nevelését: "Óvakodjatok az emberektől" (Mt 10:17). Ne helyezzék feltétlen bizalmukat olyanokba, akik nem ismerik Istent, csak tanácsokkal látnak el, mert ezzel előnyt adnak Sátán ügynökeinek. Az emberi kigondolások gyakran szemben állnak Isten terveivel. Akik az Úr templomát építik, azoknak a hegyen bemutatott minta, az isteni hasonlatosság alapján kell építkezniük. Isten meggyalázása, az evangélium elárulása az, ha szolgái olyan emberek tanácsától függenek, akik nem állnak a Szentírás vezetése alatt. A világi bölcsesség Isten előtt balgaság. Akik abban bíznak, bizonyosan eltévednek.    

"Törvényszékekre adnak titeket, [...] és helytartók és királyok elé visznek titeket érettem, bizonyságul ő maguknak és a pogányoknak" (Mt 10:17-18). Az üldözés következtében a világosság elterjed. Krisztus szolgái a világ nagy emberei elé hurcoltatnak, akik enélkül talán sohasem hallhatnák meg az evangéliumot. Az igazságot tévesen mutatják be ezeknek az embereknek. Krisztus tanítványainak hitét illetően hamis vádakra hallgatnak. Gyakran egyetlen lehetőségüket, hogy megismerjék az igazság valódi jellegét, azok tanúságtétele jelenti, akik hitükért próbára tétettek. Az ilyen embereknek a vizsgálat során válaszolniuk kell, bíráik hallgatják a hordozott bizonyságtételt. Isten szétosztja kegyelmét vészhelyzetben levő szolgái közt. "Megadatik néktek - mondja Jézus - abban az órában, mit mondjatok. Mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátoknak Lelke az, aki szól tibennetek" (Mt 10:19-20). Amint Isten Lelke megvilágítja szolgái elméjét, az igazságot annak isteni erejével, értékével mutatják be. Akik visszautasítják az igazságot, vádolni fogják és elnyomják a tanítványokat. 

Bármilyen veszteség, sőt akár a halálig tartó szenvedések közepette is az Úr gyermekeinek be kell mutatniuk isteni Példaképük gyöngédségét. Így láthatóvá válik az ellentét Sátán ügynökei és Krisztus képviselői között. A Megváltó felmagasztaltatik a vezetők és a nép előtt.    

A tanítványok még nem rendelkeztek a mártírok bátorságával és állhatatosságával, szükségük volt erre a kegyelemre. Azután teljesedett be a Megváltó ígérete. Amikor Péter és János bizonyságot tett a Magas Tanács előtt, az emberek "csodálkoznak vala; meg is ismerék őket, hogy a Jézussal voltak vala" (Acs 4:13) Istvánról íratott meg, hogy "szemeiket reá vetvén a tanácsban ülők mindnyájan, olyannak látták az ő orcáját, mint egy angyalnak orcáját." Az emberek "nem állhattak ellene a bölcsességnek és a Léleknek, mely által szólt" (Acs 6:15.10). S Pál, amikor saját megpróbáltatásairól ír a császári udvarban, ezt mondja: "Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, sőt mindnyájan elhagytak. [...] De az Úr mellettem állott, és megerősített engem; hogy teljesen bevégezzem az igehirdetést, és hallják meg azt az összes pogányok: és megszabadultam az oroszlán szájából" (2Tim 4:16-17).   

Krisztus szolgáinak nem kell előre beszéddel készülniük, amikor megpróbáltatnak. Előkészületeiket nap mint nap kell megtenniük: kincsként kell őrizniük Isten igéjének értékes igazságait, imával megerősíteniük hitüket. Ha próba jön rájuk, a Szentlélek éppen azokat az igazságokat idézi emlékezetükbe, melyekre szükségük van.   

 

A mindennapi, őszinte igyekezet Isten és küldötte, Jézus Krisztus megismerésére erőt, eredményességet ad a léleknek. A Szentírás szorgalmas kutatásával nyert tudás megvilágítja az elmét éppen a megfelelő időpontban. Ám ha valaki elhanyagolja Krisztus igéjének megismerését, ha próbában sohasem tapasztalta meg kegyelmének erejét, nem várhatja, hogy a Szentlélek emlékezetébe idézze szavait. Naponta osztatlan ragaszkodással és bizalommal kell szolgálnunk Istent! 

Az evangéliummal szembeni ellenségeskedés oly keserű lehet, hogy még a legkedvesebb földi kötelékeket sem veszik tekintetbe. Krisztus tanítványait halálra adhatja saját házanépük. "Lesztek gyűlöletesek mindenki előtt az én nevemért - mondotta Ő - de aki mindvégig megmarad, az megtartatik" (Mk 13:13). Azonban megparancsolta, hogy ne tegyék ki magukat szükségtelen üldöztetésnek. Ő Maga gyakran felcserélte egyik munkaterületét egy másikkal, hogy elmeneküljön azoktól, akik életére törnek. Amikor Názáretben visszautasították, és saját földijei megpróbálták megölni, lement Kapernaumba, ahol az emberek csodálkoztak tanításán, "meri beszéde hatalmas vala" (Lk 4:32). Így szolgáinak nem szabad elbátortalanodniuk az üldöztetéstől, hanem olyan helyet kell keresniük, ahol tovább dolgozhatnak a lelkek megmentéséért. 

A szolga nem följebbvaló uránál. Az ég Fejedelmét Belzebubnak nevezték, tanítványait hasonlóan fogják félreismertetni. Krisztus követőinek bármilyen veszélyben meg kell vallaniuk elveiket. Meg kell vetniük a rejtőzködést. Nem tehetik meg, hogy nem foglalnak állást, míg úgy nem érzik, biztonságban megvallhatják az igazságot. Őrökként kell állniuk, hogy figyelmeztessék az embereket felelősségükre. A Krisztustól kapott igazságot mindenkinek szét kell osztani szabadon, nyíltan. Jézus így szólt: "Amit néktek a sötétben mondok, a világosságban mondjátok; és amit fülbe súgva hallotok, a háztetőkről hirdessétek" (Mt 10: 27).    

 

Maga Jézus sohasem vásárolt békét megalkuvással. Szíve túlcsordult a szeretettől az egész emberi faj iránt, de sohasem volt elnéző bűneikkel szemben. Túlságosan a barátjuk volt ahhoz, hogy csendben maradjon, míg ők lelket romboló utat követnek - azokat a lelkeket pusztítják, akiket saját vérén vett meg. Azért munkálkodott, hogy az ember hűséges legyen magához, és magasabb, örök érdekeihez. Krisztus szolgái ugyanerre a munkára hívattak el, s óvakodniuk kell, nehogy miközben meg akarják akadályozni a viszályt, lemondjanak az igazságról. Törekedniük kell "azokra, amik a békességre valók" (Róm 14:19), igazi béke azonban sohasem biztosítható az elvek feladásával. Senki emberfia nem lehet hű az elvekhez anélkül, hogy ellenkezést ne váltana ki. A lelki kereszténységet ellenezni fogják az engedetlenség gyermekei. Jézus megparancsolta tanítványainak: "Ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik" (Mt 10:28). Akik hűségesek Istenhez, azoknak nem kell félniük emberek erejétől vagy Sátán ellenségeskedésétől. Krisztusban biztosított az örök életük. Egyetlen félelmük az legyen, nehogy lemondjanak az igazságról, és így elárulják a bizalmat, mellyel Isten megtisztelte őket.    

Sátán műve, hogy az emberek szívét kétellyel tölti el. Ráveszi őket, hogy Istenre mint szigorú bíróra tekintsenek. Bűnre kísérti őket, hogy azután túlságosan gyarlónak tekintsék magukat, semhogy közeledhetnének mennyei Atyjukhoz, vagy felkelthetnék szánalmát. Az Úr megérti mindezt. Jézus biztosítja tanítványait Isten együttérzéséről szükségükben, gyöngeségükben. Nem száll el sóhaj, nem bántja fájdalom, nem gyötri szomorúság a lelket anélkül, hogy az ne hasítana bele az Atya szívébe.    

 

A Biblia magas és szent helyén mutatja be Istent, nem a tétlenség állapotában, nem csöndben, magányosan, hanem mint akit ezerszer ezren, szent értelmes lények ezrei és ezrei vesznek körül, mind arra várva, hogy teljesítsék akaratát. Számunkra láthatatlan csatornákon Ő tevékenyen érintkezésben áll az összes uralma alatti területtel. Ám éppen ez a mi kis Földünk az a hely, amelyen emberek élnek, akikért Isten az Ő egyszülött Fiát adta; Ide irányul az egész menny érdeklődése. Isten lehajol trónjáról, hogy meghallja az elnyomott kiáltását. Minden őszinte imádkozónak így felel: "Itt vagyok." Felemeli a nyomorgókat, eltiportakat. Ő is szenved minden szenvedésükben. Minden kísértésben, próbában közel van a jelenlétét jelző angyal, hogy megszabadítson.  

Egy veréb sem eshet a földre az Atya tudta nélkül. Sátánt Istennel szembeni gyűlölete arra készteti, hogy a Megváltó gondviselésének minden alanyát gyűlölje. Tönkre szeretné tenni Isten keze munkáját, örömét leli még az oktalan teremtmények elpusztításában is. Csak Isten védelmező törődésének köszönhető, hogy a madarakat őrzi, s azok felvidíthatnak minket örömteli énekükkel. Nem feledkezik meg a verebekről sem. "Ne féljetek azért; ti sok verebecskénél drágábbak vagytok" (Mt 10:31).   

Jézus így folytatja: ahogyan ti vallást tesztek énrólam az emberek előtt, úgy teszek én is vallást rólatok Isten és a szent angyalok előtt. Ti legyetek az én tanúim a földön, olyan csatornák, melyeken kegyelmem áradhat a világ meggyógyítására. Így leszek én a ti képviselőtök a mennyben. Az Atya nem fogyatékos jellemeteket nézi, hanem az én tökéletességembe öltözve lát titeket. Én vagyok az út, melyen az ég áldásai jönnek hozzátok. Valaki csak vallást tesz rólam, s ezzel osztozik áldozatomban az elveszettekért, arról vallást teszek, hogy osztozzék a megváltottak dicsőségében és örömében.  

Aki vallást akar tenni Krisztusról, abban Krisztusnak kell lakoznia. Nem adhat olyasmit, amit nem kapott. A tanítványok folyékonyan mondhatják a tantételeket, ismételhetik magának Krisztusnak a szavait, ám ha nincs bennük krisztusi gyöngédség és szeretet, nem tesznek vallást Róla. A Krisztus lelkületével ellentétes lelkület megtagadja Őt, bármi legyen is a hitvallás. Az ember megtagadhatja Krisztust rágalmazás, bolond beszéd által, hazug, rosszindulatú szavakkal. Megtagadhatja, ha kitér az élet terhei elől, vagy bűnös örömöket keres. Megtagadhatja a világhoz való alkalmazkodással, udvariatlan viselkedéssel, saját véleményének dédelgetésével, önigazultsággal, kételyek ápolgatásával, bajkeveréssel, sötétségben lakozással. Mindezek által kinyilvánítja, hogy Krisztus nincsen benne. "Aki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt"- mondja Ő. (Mt 10: 33) 

A Megváltó óva intette tanítványait: ne reméljék, hogy legyőzik a világnak az evangéliummal szembeni ellenségeskedését, vagy egy idő múlva megszűnik a szembenállás. Ezt mondta: "Nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert" (Mt 10:34). E viszály nem az evangélium nyomán keletkezik, hanem az iránta érzett ellenkezésből fakad. Minden üldözés közül a családi ellentéteket és a legdrágább földi barátoktól való elidegenedést a legnehezebb elviselni. Jézus azonban kijelenti: "Aki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó énhozzám; és aki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó énhozzám; És aki föl nem veszi az ő keresztjét és úgy nem követ engem, nem méltó énhozzám" (Mt 10:37).

 

Krisztus szolgáinak küldetése nagy megtiszteltetés, szent megbízatás. "Aki titeket befogad, - mondja Ő - engem fogad be; és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött" (Mt 10:40). Nem marad észrevétlen, jutalom nélkül semmilyen, az Ő nevében véghezvitt jó cselekedet. Ebben a gyöngéd elismerésben részesül Isten családjának leggyarlóbb, legkisebb tagja is: "Aki inni ád egynek e kicsinyek közül, - azoknak, akik olyanok, mint a gyermekek a hitben és a Krisztus ismeretében- csak egy pohár hideg vizet tanítvány nevében, bizony mondom néktek, el nem vesztheti jutalmát" (Mt 10:42). 

Ezzel fejezte be tanítását a Megváltó: Krisztus nevében a kiválasztott tizenkettő Mesterükhöz hasonlóan elindult, "hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdesse, [...] hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsa, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessen és a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássa a lesújtottakat, hogy hirdesse az Úrnak kedves esztendejét. " (Lk 4:18-19).

A hit érintése Máté 9:18-26; Márk 5:21-43; Lukács 8:40-56

Amikor Jézus Gadarából visszatért a nyugati partra, sokaság özönlött ki a fogadására, örömmel üdvözölték. Egy darabig a tengerparton maradt, tanított és gyógyított, azután betért Lévi-Máté házába, hogy részt vegyen a lakomán a vámszedőkkel. Itt talált Rá Jairus, a zsinagóga vezetője.

Ez a zsidó vén nagy bánattal jött Jézushoz, lábához vetette magát, és így kiáltott: "Az én leánykám halálán van; jer, vesd reá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen" (Mk 5:23).

Jézus azonnal elindult a főemberrel annak háza felé. Bár a tanítványok már oly sok irgalmas cselekedetét látták, mégis meglepte őket, hogy Jézus hajlandó engedni az öntelt rabbi kérésének. Csatlakoztak Mesterükhöz, az emberek pedig felajzva, várakozón követték őket.  

A főember háza nem volt messze, de Jézus és kísérete lassan haladt, mert a tömeg mindenhonnan szorította őket. A késlekedés nyugtalanította az aggódó apát, Jézus még itt is, ott is megállt, hogy könnyítsen egy szenvedőn, vagy megvigasztaljon egy megtört szívet.   

Még útban voltak, amikor egy küldönc furakodott Jairushoz a tömegben, és hírül adta, hogy leánya meghalt, ne fárassza többé fölöslegesen a Mestert. E szavakat Jézus is meghallotta. "Ne félj; - mondotta - csak higgy, és megtartatik" (Lk 8:50).    

Jairus közelebb húzódott a Megváltóhoz, és együtt siettek a főember otthonába. A fizetett siratók és síposok már ott voltak, a levegőt betöltötte lármázásuk. A tömeg, a zűrzavar bántotta Jézus lelkét. Így intette csendre őket: "Mit zavarogtok és sírtok? A gyermek nem halt meg, hanem alszik." Az emberek méltatlankodva fogadták az Idegen szavait. Látták a gyermeket a halál karmai közt, megvetően nevettek hát Jézuson. Ő megkérte az embereket, hagyják el a házat, Maga mellé vette a leány apját és anyját, valamint három tanítványát, Pétert, Jakabot és Jánost, s bementek a halott szobájába.    

Jézus az ágyhoz lépett, kezébe vette a gyermek kezét, és lágyan, az otthon meghitt nyelvezetével ejtette ki e szavakat: "Leányka; néked mondom, kelj föl" (Mk 5:41).

Az élettelen testen azonnal remegés futott végig. Az élet lüktetése visszatért. Az ajkak mosolyra nyíltak. A leány nagyra nyitotta szemét, mint álom után, s csodálkozva nézte a körülötte álló csoportot. Felkelt, szülei magukhoz ölelték, sírtak örömükben.  

Útban a főember háza felé Jézus egy szegény asszonyt vett észre a sokaságban, aki tizenkét éve olyan betegségben szenvedett, mely életét teherré tette. Mindenét orvosokra, gyógyszerekre költötte, de az eredmény csak annyi volt, hogy gyógyíthatatlannak nyilvánították. Reménye újraéledt, midőn Krisztus gyógyításairól hallott. Biztos volt benne: ha csak Hozzá mehetne, meggyógyulna. Legyengülten, szenvedve eljött a tengerpartra, ahol Ő tanított, s megpróbált átfurakodni a sokaságon, de hiába. Követte Jézust Lévi-Máté házából jövet is, mégsem tudta elérni Őt. Már kezdett elkeseredni, mikor Jézus utat tört a sokaságban, és közel jött hozzá.   

Eljött az óriási lehetőség. A Nagy Orvos színe elé került! A tülekedésben nem tudott szólni Hozzá, meg sem ragadhatta, csak egy futó pillantást vethetett alakjára. Félve, hogy elveszíti a szabadulás egyetlen lehetőségét, előrenyomult, s így szólt magában: "Ha csak ruháját illetem is, meggyógyulok" (Mt 9:21). Amikor Jézus elhaladt mellette, a nő kinyújtotta kezét, és sikerült megérintenie köntösének szegélyét. Abban a pillanatban tudta, hogy meggyógyult. Életének hite ebben az érintésben összpontosult, s fájdalmát, gyöngeségét azonnal a tökéletes egészség életereje váltotta föl. 

Ekkor hálás szívvel megpróbált visszavonulni a tömegből, Jézus azonban hirtelen megállt, s a nép is megtorpant Vele együtt. Megfordult, körülnézett, és a sokaság zajában is jól kivehető hangon kérdezte: "Ki az, aki engem illetett?" (Lk 9:45) A nép csodálkozó tekintete volt a válasz kérdésére. Minden oldalról szorongatták, durván taszigálták hol erre, hol arra - meglepő volt tehát kérdése. 

A mindig szólni kész Péter válaszolt: "Mester, a sokaság nyom és szorongat téged, és azt mondod: Ki az, aki engem illetett?" Jézus így felelt: "Illetett engem valaki; meri én észrevettem, hogy erő származék ki tőlem" (Lk 9:45--46). A Megváltó meg tudta különböztetni a hit érintését a figyelmetlen tömeg véletlen lökdösődésétől. Az ilyen hit mellett nem mehetett el szó nélkül. A vigasztalás szavait akarta szólni az alázatos nőnek, melyek öröm kútforrását jelentik majd számára - ezek a szavak áldást árasztanak követőire az idők végezetéig.

  Jézus az asszony felé nézett, és ragaszkodott hozzá, hogy megtudja, ki illette Őt. A nő, miután hiába próbált elrejtőzni, remegve előjött, és lábához borult. Hálakönnyek között beszélte el szenvedésének és megkönnyebbedésének történetét. Jézus szelíden így szólt: "Leányom, a te hited megtartott téged. Eredj el békével" (Mk 5:34). Elvágta a babona lehetőségét, hogy pusztán ruhájának érintéséből gyógyító erő származna. A gyógyulás nem a Vele történt külső érintkezésből eredt, hanem a hitből, ami megragadta isteni erejét. 

A Krisztus köré zsúfolódó kíváncsi sokaság nem érezte, hogy életadó erőt kapna. Amikor viszont a szenvedő asszony nyújtotta ki kezét, hogy megérintse Őt, és hitt a gyógyulásban, ő érezte a gyógyító erőt. Így van ez a lelki dolgokkal is. Mellékesen beszélgetni a vallásról, lelki szomjúság és élő hit nélkül imádkozni mit sem ér. A névleges hit Krisztusban, mely Őt pusztán a világ Megváltójának fogadja el, sohasem hozhat gyógyulást a léleknek. Az üdvösségre vivő hit nem csupán értelmi egyezés az igazsággal. Aki arra vár, hogy tökéletes ismeretre tegyen szert, mielőtt gyakorolná a hitet, az nem részesül áldásban Istentől. Nem elégséges hinni valamit Krisztusról; Krisztusban kell hinnünk. Az egyetlen olyan hit, melyből hasznunk származhat, személyes Megváltóként fogadja el Őt, és érdemeit a miénkké teszi. Sokan egyfajta véleménynek tekintik a hitet. A megmentő hit egyesség: akik elfogadják Krisztust, szövetségi kapcsolatba kerülnek Istennel. Az őszinte hit élet. Az élő hit az életerő növekedését jelenti, odaadó bizalmat, mely által a lélek győzedelmes hatalommá válik.

Jézus, miután meggyógyította az asszonyt, arra vágyott, hogy az ismerje el a kapott áldást. Az evangélium által felkínált ajándékokat nem lopva, titokban kell élveznünk. Ezért hív az Úr, hogy valljuk meg jóságát. "Ti vagytok az én tanúim, így szól az Úr, hogy én Isten vagyok" (Ésa 43:12). 

Krisztus hűségének megvallása a menny választott eszköze, mellyel bemutathatjuk Őt a világnak. Méltányolnunk kell kegyelmét, melyet a hajdani szent emberek által ismertetett meg, de ennél is hatásosabb saját tapasztalatunkról bizonyságot tenni. Isten tanúi vagyunk, ha isteni erő munkálkodása nyilvánul meg bennünk. Mindenkinek a másokétól különböző élete van, tapasztalatai is eltérőek a többiekétől. Isten azt szeretné, ha saját egyéniségünk jegyeit viselő dicséret szállna föl Hozzá. Az Ő kegyelme dicsőségének, magasztalásának ilyen értékes elismerése, ha krisztusi élettel párosul, ellenállhatatlan erőt jelent a lélekmentő munkában.  

Amikor a tíz - gyógyulni vágyó poklos Jézushoz jött, Ő megparancsolta nekik, hogy menjenek és mutassák meg magukat a papnak. Az úton megtisztultak, de csak egy tért vissza, hogy dicsőséget adjon Neki. A többi ment a dolgára, s elfelejtette, ki gyógyította meg. Mennyien teszik ugyanezt ma is! Az Úr szüntelenül munkálkodik az emberiség javára. Szakadatlan árasztja javait. Felkelti a beteget az enyészet ágyából, kiszabadítja az embert olyan veszélyből, melyről nem is tud, mennyei angyalokat bíz meg, hogy őrizzék a szerencsétlenségtől, oltalmazzák a "dögvésztől, amely a homályban jár", és "a döghaláltól, amely délben pusztít" (Zsolt 91:6), annak szíve mégis érzéketlen marad. A menny minden kincsét odaadta az ember megmentéséért, aki mégsem törődik Isten nagy szeretetével. Hálátlanságával bezárja szívét az Úr kegyelme előtt. A sivatagi cserjéhez hasonlóan nem vesz tudomást a kapott javakról, lelke a puszta felperzselt helyein lakozik. 

Javunkra szolgál, ha Isten minden ajándékát frissen tartjuk emlékezetünkben. Így erősödik a hit, egyre többet kér és kap. Több bátorítás rejlik a legkisebb áldásban, melyet mi magunk kapunk Istentől, mint megannyi beszámolóban, amit mások hitéről és tapasztalatairól összeolvashatunk. Az Isten kegyelmére válaszoló lélek az öntözött kerthez lesz hasonló. Egészsége gyorsan kivirul, világossága felkél rejtekéből, és az Úr dicsősége meglátszik rajta. Jusson eszünkbe akkor az Úr szerető nyájassága, gyengéd, irgalmas cselekedeteinek sokasága. Izrael népéhez hasonlóan emeljünk emlékköveket, s írjuk rájuk Isten értünk végzett munkálkodásának drága történetét. S mikor átgondoljuk, hogyan törődött velünk vándorutunkon, szívünk megtelik hálával, úgy mondjuk: "Mivel fizessek az Úrnak minden hozzám való jótéteményéért? A szabadulásért való poharat felemelem, és az Úrnak nevét hívom segítségül. Az Úr iránt való fogadásaimat megadom az ő egész népe előtt" (Zsolt 116:12-14)