Láttuk az ő csillagát.

Amikor pedig megszületik vala Jézus a júdeai Bethlehemben, Heródes király idejében, ímé napkeletről bölcsek jövének Jeruzsálembe, ezt mondván: Hol van a zsidók királya, aki megszületett? Mert láttuk az ő csillagát napkeleten, és azért jövénk, hogy tisztességet tegyünk néki" (Mt 2:1-2). 

A keleti bölcsek filozófusok voltak; annak a hatalmas és befolyásos nemesi osztálynak tagjai, amely a nemzet vagyonának és tudásának legnagyobb részével rendelkezett. E nemesek közül sokan kihasználták a nép hiszékenységét. Mások viszont egyenes emberek voltak, akik a Gondviselés bizonyítékait kutatták a természetben. Őket becsületességükért és bölcsességükért nagyrabecsülték. Ilyen jelleműek voltak a Jézust felkereső bölcsek. 

Az isteni világosság minden időben beragyogja a pogányság sötétségét. Mialatt ezek a bölcsek az eget kutatták és a csillagok fényes pályájának rejtett titkait igyekeztek kideríteni, bepillanthattak a Teremtő dicsőségébe. Nagyobb világosság után vágyakoztak, és ezért a héber írásokhoz fordultak. Hazájukban őriztek olyan prófétai írásokat, amelyek isteni tanító eljövetelét jövendölték. Bálám - Isten egykori prófétája egyben mágus is volt. Annak idején a Szentlélek által megjövendölte Izrael fénykorát és a Messiás megjelenését. Próféciáit a hagyományok őrizték meg századokon át. Az Ószövetség azonban sokkal világosabban jelenti ki a Megváltó eljövetelét. A bölcsek örömmel ébredtek rá, hogy a Messiás eljövetele közel van, és az egész földet betölti majd Isten dicsőségének ismerete. 

A bölcsek rejtélyes égi fényt láttak azon az éjszakán, amikor Isten dicsősége beragyogta a bethlehemi dombokat. Amint a fény halványodott, egy fényes csillag jelent meg, és ott maradt az égen. Nem állócsillag volt és nem bolygó, ezért a jelenség különös érdeklődést váltott ki. 

A csillag fénylő angyalok távoli serege volt, de erről a bölcsek mit sem tudtak. Mégis az volt az érzésük, hogy ez a csillag különösen jelentős számukra. Papokkal és bölcselőkkel tanácskoztak, és átkutatták az ősi feljegyzéseket. Bálám jövendölése kijelenti: "Csillag származik Jákóbból és királyi pálca támad Izraelből" (4Móz 24:17). Ez a csillag lenne a Megígért előfutára? A bölcsek örömmel köszöntötték a mennyei igazság fényét, amely most már ragyogóbb sugarakkal áradt rájuk. Álomban utasítást kaptak, hogy induljanak az újszülött Fejedelem felkeresésére. 

Ahogyan Ábrahám Isten felszólítására hit által útra kelt "nem tudván hová megy" (Isid 11:8); ahogyan Izrael hit által követte a felhőoszlopot az Ígéret Földje felé, úgy indultak el ezek a pogány bölcsek is, hogy megkeressék a megígért Megváltót. A Kelet országai bővölködtek kincsekben. A bölcsek sem indultak el üres kézzel. Szokás volt a fejedelmeket, magas rangú személyeket hódolatképpen megajándékozni. A föld legdrágább ajándékait hozták el annak, akiben megáldatnak a föld minden nemzetségei. Éjszaka kellett utazniuk, hogy szemmel tarthassák a csillagot. Az utazók a keresett Fejedelemmel kapcsolatos hagyományok és prófétai kijelentések ismételgetésével tették kellemessé az időt. Minden pihenő alatt kutatták a próféciákat; és egyre mélyebben meg voltak győződve arról, hogy Isten vezeti őket. Ennek külső jeleként előttük haladt a csillag, de benső bizonyosságuk is volt a Szentlélek által, aki áthatotta szívüket és reménnyel töltötte el őket. Hosszú, de örömteli utazás volt ez. 

Eljutottak Izrael földjére, leereszkedtek az Olajfák hegyén, és szemük elé tárult Jeruzsálem. De lám a csillag, amely végigvezette őket fáradságos útjukon, megállt a templom felett, azután néhány pillanat múlva eltűnt a szemük elől. Meggyorsították lépteiket, hiszen bizonyosak voltak abban, hogy mindenki a Messiás születésének örömhíréről beszél. Kérdezősködésük azonban hiábavalónak bizonyult. Amint a szent városba értek, a templom felé vették útjukat. Csodálkoztak, amikor senkit sem találtak, aki valamit is tudott volna az újszülött királyról. Kérdéseik nem örömöt, hanem félelemmel vegyes meglepetést, sőt megvetést keltettek. 

A papok a hagyományokat ismételgették. Vallásukat és kegyességüket dicsőítették, miközben a görögöket és a rómaiakat mindenkinél pogányabbnak, bűnösebbnek bélyegezték. A bölcsek nem voltak bálványimádók, és Isten szemében az állítólagos istentisztelőknél sokkal értékesebbek voltak. A zsidók mégis pogányoknak tekintették őket. Buzgó érdeklődésük még a szent iratok hivatott őreinek körében sem keltett rokonszenvet. 

A bölcsek érkezésének híre gyorsan tovaterjedt Jeruzsálemben. Különös küldetésük izgalmat keltett a nép körében, és ez Heródes király palotájába is eljutott. A ravasz edomitát felbőszítette egy esetleges vetélytárs feltűnése. Trónhoz vezető útját számtalan gyilkosság szennyezte. Idegen származása miatt a nép, amelyen uralkodott, gyűlölte. Biztonsága egyedül Róma kegyén múlott. Az új Fejedelem viszont többet követelt. Arra született, hogy király legyen. 

Heródes azt gyanította, hogy a papok szőttek összeesküvést az idegenekkel azért, hogy a népet föllázítsák, és őt megfosszák trónjától. Bizalmatlanságát azonban leplezte. Elhatározta, hogy még ravaszabb lesz, és áthúzza számításaikat. Összehívta a főpapokat és az írástudókat. Arról kérdezősködött, hogy mit tanítanak a szent könyvek a Messiás születésének helyéről. 

A trónbitorló érdeklődése - amire ráadásul idegenek késztették -, büszkeségükben sértette a zsidó tanítókat. Az a közömbösség, amivel a próféciák tekercseit olvasni kezdték, földühítette a féltékeny zsarnokot. Azt gondolta, hogy megpróbálják eltitkolni a témával kapcsolatos ismereteiket. Ellentmondást nem tűrő hangon megparancsolta, hogy alapos kutatás után mondják meg, hol születik a Király, akit várnak. "Azok pedig mondának néki: A júdeai Bethlehemben; mert így írta vala meg a próféta: 

És te Bethlehem, Júdának földje, semmiképpen sem vagy legkisebb Júda fejedelmi városai között: 

mert belőled származik a fejedelem, aki legeltetni fogja az én népemet, az Izráelt" (Mt 2:5-6). 

Heródes most magánbeszélgetésre hívta meg a bölcseket. Szívében gyűlölet és rettegés vihara dúlt, de külsőleg megőrizte nyugalmát, és udvariasan fogadta az idegeneket. Megkérdezte, hogy mikor jelent meg a csillag, és tettetett örömmel üdvözölte Krisztus születésének hírét. A látogatók lelkére kötötte: "Elmenvén, szorgalmatosan kérdezősködjetek a gyermek felöl, mihelyt pedig megtaláljátok, adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek és tisztességet tegyek néki" (Mt 2:8). Ezzel útjukra bocsátotta őket Bethlenem felé. 

Jeruzsálem papjai és vénei nem voltak annyira tudatlanok Krisztus születését illetően, mint amennyire színlelték. Az a hír, hogy angyalok látogatták meg a pásztorokat, Jeruzsálembe is eljutott, de a rabbik figyelemre sem méltatták. Ők maguk is megtalálhatták volna Jézust, és készek lehettek volna a bölcseket szülőhelyére vezetni, de nem így történt. A bölcsek jöttek, hogy felhívják figyelmüket a Messiás születésére. "Hol van a zsidók királya, aki megszületett? - kérdezték -; Mert láttuk az ő csillagát napkeleten, és azért jövénk, hogy tisztességet tegyünk néki" (Mt 2:2). 

Most is büszkeség és irigység zárta el a világosság útját. Ha a papok és a rabbik hitelt adnak a pásztorok és bölcsek jelentésének, igen kellemetlen helyzetbe kerültek volna. Ez megcáfolta volna azt az állításukat, hogy ők Isten igazságának képviselői. Ezek a képzett tanítók méltóságukon alulinak érezték, hogy olyanok tanítsák őket, akiket ők pogányoknak tartanak. Lehetetlen, mondották, hogy Isten megkerülte őket, és tudatlan pásztorokhoz vagy körülmetéletlen pogányokhoz fordult. Úgy döntöttek, hogy közömbösek lesznek a Heródes királyt és egész Jeruzsálemet izgalomban tartó hírek iránt. Mégcsak el sem mentek Bethlehembe, hogy megbizonyosodjanak róla: vajon igaz-e mindez? A népnek azt állították, hogy a Jézus iránti érdeklődés csak fanatikus izgatottság. Ekkor kezdték a papok és a rabbik Krisztust elvetni. Innen kezdve büszkeségük és csökönyösségük elkeseredett gyűlöletté fajult a Megváltó iránt. Míg Isten kitárta az ajtót a pogányoknak, a zsidó vezetők bezárták azt maguk előtt. 

A bölcsek egyedül távoztak Jeruzsálemből. Leszállt az est, amikor elhagyták Jeruzsálem kapuit, de nagy örömükre ismét megpillantották a csillagot, amely Bethlehembe vezette őket. Ők - a pásztorokkal ellentétben - nem kaptak felvilágosítást Jézus születésének szegényes körülményeiről. Hosszú utazásuk végén csalódást okozott a zsidó vezetők közömbössége, és megcsappant bizalommal hagyták el Jeruzsálemet. Bethlehemben nem találták az újszülött Király védelmére állított királyi őrséget. Senki sem volt jelen a világi nagyságok közül. Jézus bölcsője egy jászol volt, és csak szülei, a tanulatlan, egyszerű emberek őrizték. 

Ő lenne az, akiről meg van írva, hogy "megépíti Jákób nemzetségeit", és "visszahozza Izrael megszabadultjait", és Ő lenne a "népek világossága", hogy az "üdvösség a föld végéig terjedjen"? (Vö. Ésa 49:6) "Bemenvén a házba, ott találók a gyermeket anyjával, Máriával; és leborulván, tisztességet tőnek néki" (Mt 2:11). Jézus szerény külseje alatt is felismerték az Istenség jelenlétét. Átadták szívüket Neki, mint Üdvözítőjüknek, azután kitárták ajándékaikat: "aranyat, tömjént és mirhát" (Mt 2:11). Micsoda hitük volt! El lehetett volna mondani a napkeleti bölcsekről, amit később a római századosról: "még az Izraelben sem találtam ilyen nagy hitet" (Mt 8:10). 

A bölcsek nem láthatták át Heródes Jézussal kapcsolatos szándékát. Miután útjuk célját elérték, arra készülődtek, hogy visszatérjenek Jeruzsálembe. Értesíteni akarták a királyt útjuk eredményéről. Isten azonban álomban figyelmeztette őket, hogy többé ne találkozzanak Heródessel. Elkerülték tehát Jeruzsálemet, és egy másik úton tértek vissza hazájukba. 

Hasonlóképpen figyelmeztette Isten Józsefet is, hogy meneküljön Egyiptomba Máriával és a gyermekkel. Az angyal így szólt: "Maradj ott, amíg én mondom néked; mert Heródes halálra fogja keresni a gyermeket" (Mt 2:13). József késedelem nélkül engedelmeskedett, és a nagyobb biztonság kedvéért még akkor éjjel útnak indult. 

A bölcsek által Isten felhívta a zsidó nép figyelmét Fia születésére. A jeruzsálemi kérdezősködés, a felkeltett általános érdeklődés, sőt még Heródes féltékenysége is arra kényszerítette a papok és a rabbik figyelmét, hogy a messiási próféciákra figyeljenek, és az éppen bekövetkezett nagy eseményre irányította az emberek gondolatait. 

Sátán elszántan igyekezett az isteni fényt kioltani a földön, és minden ravaszságát latba vetette, hogy megölje az Üdvözítőt. De az, Aki sohasem alszik és sohasem szunnyad el, őrködött szeretett Fia fölött. Ő, Aki mannát hullatott a mennyből Izraelnek, és táplálta Illést az éhség idején, pogány földön biztosított menedéket Mária és a gyermek Jézus számára. A pogány országból jött bölcsek ajándékai által az Úr gondoskodott az Egyiptomba történő utazás és az idegen földön való tartózkodás költségeiről. 

A bölcsek az elsők között jöttek, hogy köszöntsék a Megváltót. Elsőként helyezték ajándékaikat lábához. És milyen kiváltság volt az, hogy ajándékozhattak! A szeretetteljes szívből fakadó ajándékot Isten örömmel megáldja, és a lehető leggyümölcsözőbbé teszi az Ő szolgálatában. Ha szívünket Jézusnak adtuk át, akkor ajándékainkat is elhozzuk neki. Aranyunkat, ezüstünket, legdrágább földi kincseinket, legjobb szellemi és lelki képességeinket örömmel szenteljük annak, Aki szeretett minket, és önmagát adta érettünk. 

Jeruzsálemben Heródes türelmetlenül várta a bölcsek visszatérését. Amint telt az idő, és mégsem jöttek, gyanakodni kezdett. A rabbik vonakodtak megmondani a Messiás születési helyét, és ez azt sugallta neki, hogy a bölcsek átláttak cselszövésein, és szántszándékkal elkerülték őt. Ez a gondolat felbőszítette. Ravaszsága kudarcba fulladt, de megmaradt számára az erőszak lehetősége. A gyermek-királyt elrettentő példának akarta felhasználni. Majd meglátják a gőgös zsidók, mire számíthatnak, ha megpróbálnak másik uralkodót ültetni a trónra! 

Azonnal katonákat küldött Bethlehembe azzal a paranccsal, hogy öljenek meg minden két éven aluli gyermeket. Dávid városának csendes otthonaiban olyan szörnyű jelenetek voltak, amelyeket Isten már hatszáz évvel ezelőtt megmutatott a prófétának. "Szó hallatszott Rámában: Sírásrívás és sok keserves jajgatás. Rákhel siratta az ő fiait, és nem akart megvigasztaltatni, mert nincsenek" (Mt 2:18). 

Ezt a csapást maguk a zsidók idézték elő. Ha hűséggel és alázatosan jártak volna Istennel, Ő csodával határos módon tette volna ártalmatlanná a király haragját. De bűneik elválasztották őket Istentől, és elutasították a Szentlelket, aki egyedüli pajzsuk lehetett volna. Nem tanulmányozták az Írásokat azzal a vággyal, hogy azonosuljanak Isten akaratával. Olyan jövendölések után kutattak, amelyeket saját felmagasztalásukra magyarázhattak, és amelyekből kimutatható, hogy Isten menynyire megveti az összes többi nemzetet. Azzal dicsekedtek a legszívesebben, hogy a Messiás eljön mint király, legyőzi ellenségeit, és haragjában eltapossa a pogányokat. Így szították uralkodóik gyűlöletét. Sátán Krisztus küldetésének hamis bemutatásával a Megváltót akarta elpusztítani, ehelyett azonban a zsidók fejére szállt vissza a halál. 

Ez a kegyetlen gyilkolás Heródes uralkodásának utolsó szörnyűsége volt. Nem sokkal az ártatlanok lemészárlása után az ő sorsa is betelt, amit senki sem háríthatott el. Rettenetes halált halt. 

József, aki még mindig Egyiptomban volt, most parancsot kapott Isten angyalától, hogy térjen vissza Izrael földjére. Mivel Jézust, Dávid trónja örökösének tekintette, Bethlehemben kívánt letelepedni. Amikor azonban megtudta, hogy Heródes trónján fia, Arkhelaus ül Júdeában, attól tartott, hogy az apa, Krisztus elleni terveit majd fia viszi véghez. 

Heródes összes fia közül jellemében Arkhelaus hasonlított hozzá leginkább. Már uralomra jutását is jeruzsálemi lázadás és a római helyőrség többezres zsidómészárlása tette emlékezetessé. 

Isten ismét biztonságos helyre vezette Józsefet. Visszatért Názáretbe, korábbi otthonába, és Jézus itt élt majdnem harminc évig, "hogy beteljesedjék, amit a próféták mondottak, hogy názáretinek fog neveztetni" (Mt 2:23). Galileában Heródes egyik fia uralkodott, de lakossága sokkal inkább idegenek keveréke volt, mint Júdeáé. Ezek kevésbé érdeklődtek a zsidókat különösen érintő ügyek iránt, és Jézus megjelenése jóval kevésbé tette féltékennyé a hatalmon lévőket. 

Így fogadták a Megváltót, amikor Ő a földre jött. Úgy tűnt, hogy nincsen biztonságos, nyugalmas hely a gyermek Üdvözítő számára. Isten nem bízhatta szeretett Fiát emberekre, még akkor sem, amikor megváltásukért munkálkodott. Angyalokat bízott meg, hogy Jézust kísérjék és oltalmazzák, amíg küldetését végzi a földön, és meghal azok keze által, akiket meg akar menteni

A bemutatás

A kisded Jézust születése után mintegy negyven nappal József és Mária felvitte Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, áldozatuk kíséretében. Ez a zsidók törvénye szerint történt meg. Krisztusnak, mint az ember helyettesének mindenben eleget kellett tennie a törvénynek. A törvény iránti engedelmességének zálogaként körülmetélésének szertartása már ezt megelőzően megtörtént. 

Az anyáért a törvény egy egyéves bárányt írt elő égőáldozatul, és egy fiatal galambot vagy gerlicét bűnért való áldozatul. De, ha a szülők olyan szegények voltak, hogy bárányt nem tudtak hozni, a törvény lehetővé tette, hogy egy pár gerlét vagy két fiatal galambot hozzanak helyette, az egyiket égő, a másikat bűnért való áldozatul. 

Az Úrnak bemutatott áldozatnak hibátlannak kellett lennie. Ezek az áldozatok Krisztust jelképezték, és ebből nyilvánvalóan kitűnik, hogy Jézus mentes volt minden fizikai fogyatékosságtól. Ő volt a "hibátlan és szeplőtlen bárány" (1Pt 1:19). Semmiféle hiba nem éktelenítette fizikai alkatát. Teste erős és egészséges volt. Egész életén át összhangban élt a természet törvényeivel. Testileg és lelkileg példát adott arra, hogy milyen életet gondolt el Isten az ember számára a törvényeinek való engedelmeskedés által. 

Az ősi időkből származott az a szokás, hogy az elsőszülöttet Istennek szentelik. Isten megígérte, hogy a menny elsőszülöttét a bűnösök megmentésére adja oda. Ennek az ajándéknak elismeréseképpen minden család Istennek ajánlotta az elsőszülött fiút. Papi tisztségre szánták őket, hogy Krisztust képviseljék az emberek között. {

Amikor Izrael megszabadult Egyiptomból, Isten újra elrendelte az elsőszülött felajánlását. Izrael népe még egyiptomi fogságban volt, amikor Isten a fáraóhoz, Egyiptom királyához küldte Mózest a következő üzenettel: "Így szólt az Úr: Elsőszülött fiam az Izrael. Ha azt mondom néked: Bocsásd el az én fiamat, hogy szolgáljon nékem és te vonakodol elbocsátani: ímé én megölöm a te elsőszülött fiadat" (2Móz 4:22-23). 

Mózes átadta az üzenetet, de a büszke király így válaszolt: "Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak, és elbocsássam az Izraelt? Nem ismerem az Urat és nem is bocsátom el Izraelt" (2Móz 5:2). Az Úr jeleket és csodákat tett népéért; rettenetes csapásokkal sújtotta a fáraót. Végül az öldöklő angyal azt a parancsot kapta, hogy ölje meg Egyiptom földén minden ember és minden állat elsőszülöttét. Hogy az izraeliták megmeneküljenek ettől a csapástól, Isten utasítása szerint ajtófélfájukat meg kellett hinteniük egy leölt bárány, vérével. Minden házat meg kellett jelölniük, hogy amikor az angyal halált hozó küldetéssel jön, elkerülje az izraeliták házait. 

Miután az Úr ilyen ítélettel sújtotta Egyiptomot, így szólt Mózeshez: "Nékem szentelj minden elsőszülöttet [...] akár ember, akár barom, enyém legyen az" (2Móz 13:2); "Amikor megöltem minden elsőszülöttet Egyiptom földén, magamnak szenteltem minden elsőszülöttet Izraelben; akár ember, akár barom, enyéim legyenek: én vagyok az Úr" (4Móz 3:13). Miután Isten elrendelte a szentélyszolgálatot, kiválasztotta Lévi törzsét, hogy Izrael népe elsőszülöttei helyett ők végezzék a szent hely szolgálatát. De az elsőszülöttet továbbra is Isten tulajdonának kellett tekinteni, és a megszabott váltságdíjjal kellett visszavásárolni. 

Az elsőszülött bemutatásának törvénye tehát különleges jelentőséggel bírt. Egyrészt emlékeztetett arra, hogy az Úr milyen csodálatos módon szabadította meg Izrael gyermekeit, másrészt előképe lett annak a nagyobb szabadulásnak, amelyet Isten egyszülött Fia szerez. Amiképpen az ajtófélre hintett vér megoltalmazta Izrael elsőszülötteit, ugyanúgy Krisztus vére az az erő, amely megmenti a világot. 

Micsoda nagy jelentősége volt akkor Krisztus bemutatásának! De a pap tekintete nem hatolt át a fátyolon, nem tudta elolvasni a mögötte rejlő titkot. A gyermekek bemutatása megszokott esemény volt. A pap naponként átvette a váltságdíjat, amikor a gyermekeket felajánlották az Úrnak. Nap mint nap foglalkozásszerűen végezte megszokott feladatát, kevés figyelmet szentelt a szülőkre és a gyermekre, hacsak nem gazdag vagy magas rangú szülők álltak előtte. József és Mária szegények voltak, s amikor gyermekükkel megjelentek, a papok csak egy szerényebb öltözetű galileai férfit és nőt láttak bennük. Megjelenésükben semmi sem vonta magára a papok figyelmét. A legszegényebbek számára előírt áldozatot mutatták be. 

A pap elvégezte hivatalos teendőit. Karjába vette a gyermeket, és magasra emelte az oltár előtt. Majd visszaadta anyjának, és beírta a "Jézus" nevet az elsőszülöttek névsorába. Fogalma sem volt arról, hogy a gyermek, akit karjában tartott, a menny Fejedelme, a dicsőség Királya. A pap nem sejtette, hogy ez a gyermek az, akiről Mózes ezt írta: "Prófétát támaszt néktek az Úr, a ti Istentek a ti atyátokfiai közül, mint engem; azt hallgassátok mindenben, amit csak szólánd néktek" (Acs 3:22). Mit sem tudott arról, hogy ez a gyermek az, akinek dicsőségét Mózes látni kívánta. Pedig nagyobb volt Mózesnél az a Valaki, akit a pap karjában tartott; és amikor nevét bejegyezte, annak nevét írta be, akire az egész izraelita vallásrendszer épült. Ez a név a jogi alapja e vallási rendszer megszűnésének is, hiszen az áldozati rendszernek nem sokáig volt már szerepe: az előkép már-már találkozott az igazival, az árnyék a valósággal. 

A dicsőség felhője eltávozott a szentélyből, de a betlehemi Gyermekben ott rejlett az a dicsőség, amely előtt az angyalok leborultak. Ez az öntudatlan csecsemő volt az a megígért mag, akire az Éden kapujában felállított első oltár mutatott. Ő volt Siló, a békesség adományozója. Ő volt az, aki kijelentette önmagáról Mózesnek, hogy VAGYOK. Ő vezette Izraelt felhő- és tűzoszlopban. Róla jövendöltek régóta a próféták. Ő volt minden nemzet vágya, Dávid gyökere és sarja, a fényes Hajnalcsillag. E gyámoltalan csecsemő neve, amelyet Izrael könyvtekercsébe bevezettek, az a név, amely testvérünknek hirdeti meg Őt, az elbukott emberiség reménysége volt. E gyermek, akiért megfizették a váltságpénzt, váltságdíjat fizetett az egész világ bűneiért. Ő volt az igazi "nagy papunk Isten háza felett" (Zsid 10:21), a "változhatatlan papság" (Zsid 7:24) feje, a közbenjáró, aki "a Felségnek jobbjára" ült "a magasságban" (Zsid 1:3). 

Lelki dolgok csak lelkileg foghatók fel. A templomban Isten fiát odaszentelték arra a munkára, amelyért eljött. A pap úgy nézett rá, mint bármely más gyermekre.' És bár nem látta és nem is érezte, hogy valami rendkívüli dolog történik, mégsem maradt ismeretlen az az ajándék, amelyet Isten az Ő Fiában a világnak adott. Ez az esemény nem múlhatott el Krisztus felismerése nélkül. "És ímé vala Jeruzsálemben egy ember, akinek neve Simeon volt, és ez az ember igaz és istenfélő vala, aki várta az Izrael vigasztalását, és a Szentlélek vala őrajta. És kijelentetett néki a Szentlélek által, hogy addig halált nem lát, amíg meg nem látja az Úrnak Krisztusát" (Lk 2:25-26). 

Amikor Simeon belépett a templomba, látott egy házaspárt, akik elsőszülött fiukat mutatták be a pap előtt. Külsejük szegénységről árulkodott, de Simeon megértette a Szentlélek figyelmeztetését, és mélységes meggyőződés hatotta át, hogy az Úrnak bemutatott kisgyermek Izrael Vigasztalója, vagyis az, akit látni vágyott. A megdöbbent pap olyannak látja Simeont, mint aki elragadtatásban van. A gyermeket visszaadja Máriának, de most Simeon veszi karjába és felmutatja az Úr előtt. Simeon lelkét olyan öröm járja át, amilyet még sohasem érzett. Amint menny felé emeli a kisded Üdvözítőt, ezt mondja: "Mostan bocsátod el, Uram, a te szolgádat, a te beszéded szerint, békességben; mert látták az én szemeim a te üdvösségedet, amelyet készítettél minden népeknek szeme láttára; világosságul a pogányok megvilágosítására, és a te népednek, az Izraelnek dicsőségére" (Lk 2:29-32).

A jövendőmondás Lelke hatotta át Istennek ezt az emberét, s mialatt József és Mária mellette álltak, és csodálkoztak szavain, megáldotta őket, és ezt mondta Máriának: "Ímé ez vettetett sokaknak elestére és, feltámadására az Izraelben; és jegyül, akinek sokan ellene mondanak; sőt a te lelkedet is általhatja az éles tőr; hogy sok szív gondolatai nyilvánvalókká legyenek" (Lk 2:34-35). 

Anna prófétaasszony is bejött, és megerősítette Simeon bizonyságtevését Jézusról. Mialatt Simeon még beszélt, Anna arcát isteni dicsőség ragyogta be, és mélységes hálával köszönte meg, hogy Krisztust, az Urat megláthatta. 

Ezek az alázatos hívők nem hiába kutatták a próféciákat. De Izrael vezetői és papjai, bár kezükben voltak a próféták értékes kijelentései, mégsem az Úr útján jártak, és szemük becsukódott az élet Világossága előtt. 

Így van ez ma is. Lelki vezetők és az Isten házában imádkozók nem értik meg, sőt észre sem veszik azokat az eseményeket, amelyek az egész menny érdeklődésének homlokterében állnak. Sokan elismerik a történelmi Krisztust, de elfordulnak az élő Krisztustól. Krisztust - aki Igéjében önfeláldozásra szólít, aki a segítségért könyörgő szegények és szenvedők személyében lép elénk, aki az igaz ügy szolgálatára hív, amely szegénységet, fáradságos munkát és megvetést von maga után - ma sem fogadják szívesebben, mint közel kétezer évvel ezelőtt. 

Mária elgondolkodott Simeon sokatmondó, nagy horderejű próféciáján. Amint a karjában nyugvó gyermekre tekintett, és emlékezetébe idézte a pásztorok szavait, örömteli hálával és nagy reményekkel telt meg a szíve. Simeon szavai Ésaiás próféciáját juttatták eszébe: "Származik egy vesszőszál Isai törzsökéből, s gyökereiből egy virágszál nevekedik. Akin az Úrnak Lelke megnyugoszik: bölcsességnek és értelemnek lelke, tanácsnak és hatalomnak lelke, az Úr ismeretének és félelmének lelke. [...] Derekának övedzője az igazság lészen, és veséinek övedzője a hűség" (Ésa 11:1-5). "A nép, amely sötétségben jár vala, lát nagy világosságot; akik lakoznak a halál árnyékának földében, fény ragyog fel fölöttük! [...] Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az Ő vállán lészen, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének!" (Ésa 9:2-6) Mária mégsem értette meg Krisztus küldetését. Simeon úgy jövendölt az Úrról, mint világosságról, amely megvilágosítja a pogányokat és dicsőségére lesz Izraelnek. A Megváltó születését az angyalok is úgy hirdették meg, mint örömhírt minden nemzet számára. Isten helyesbíteni akarta a zsidók szűk látókörű felfogását a Messiás munkájáról. Azt kívánta, hogy az emberek ne csupán Izrael szabadítóját, hanem az egész világ Megváltóját lássák benne. De még ahhoz is évek hosszú sorának kellett eltelni, hogy Mária, Jézus anyja megértse fia küldetését. 

Mária várakozással tekintett előre arra az időre, amikor a Messiás uralkodik Dávid trónján, de nem látta a szenvedés keresztségét, amelyen át vezet oda az útja. Simeon szavaiból kitűnt, hogy a Messiás útja e világon nem lesz akadálytalan. A Máriához intézett szavakban - "a te lelkedet is általhatja az éles tőr" (Lk 2:35) - Isten gyöngéd együttérzéssel meghirdeti Máriának azokat a gyötrelmeket, amelyeknek elviselését már meg is kezdte. 

"Ímé - mondotta Simeon - ez vettetett sokaknak elestére és feltámadására az Izraelben; és jegyül, akinek sokan ellene mondanak" (Lk 2:34). Aki fel akar állni, annak előbb el kell esnie. A Sziklára kell esnünk és össze kell törnünk, mielőtt Krisztusban felemelkedhetnénk. Énünket le kell taszítani trónjáról, az önteltség helyett alázatosságot kell tanulnunk, ha meg akarjuk ismerni a lelki ország dicsőségét. A zsidók elutasították azt a dicsőséget, amelynek megalázkodás az ára. Ezért nem akarták befogadni Megváltójukat. Jel volt Ő, aki ellen felemelték szavukat. 

"Hogy sok szív gondolatai nyilvánvalókká legyenek" (Lk 2:35). Krisztus életének fényénél minden szív - a Teremtő szívétől kezdve a sötétség fejedelmének szívéig - lelepleződik. Sátán önzőnek, zsarnoknak mutatta be Istent, olyannak, aki mindent követel, de semmit sem ad, aki saját dicsőítésére igényli teremtményei szolgálatát, de javukra semmi áldozatot nem hoz. Krisztus odaajándékozása azonban bepillantást enged az Atya szívébe. Bebizonyítja, hogy Isten irántunk való gondolata "békességnek és nem háborúságnak gondolata" (Jer 29:11). Ez kinyilatkoztatja, hogy míg Isten gyűlölete a bűnnel szemben olyan erős, mint a halál, a bűnösök iránti szeretete viszont erősebb a halálnál is. Vállalta megváltásunkat, és semmit vissza nem tart, bármily drága legyen is az, ami művének megvalósításához szükséges. Nem rejtett el egyetlen igazságot sem, amelyet megváltásunk érdekében ismernünk kell. Nem mulasztott el megtenni egyetlen csodát sem, amely javunkat szolgálja; egyetlen isteni eszköz sem maradt felhasználatlanul. Kegyelmet kegyelemre, ajándékot ajándékra halmoz. A menny egész tárháza nyitva áll azok számára, akik engedik, hogy megmentse őket. Az Atya összegyűjtötte a világmindenség valamennyi kincsét, feltárta végtelen hatalmának forrásait, s mikor mindezeket Krisztus kezébe helyezte, így szólt: mindez az emberé! Használd fel ezeket az ajándékokat és győzd meg általuk az embert arról, hogy mennyen és földön nincs nagyobb szeretet, mint az enyém! Akkor találja meg legteljesebb boldogságát, ha szeret engem. 

Kálvária keresztjénél a szeretet és az önzés állt szemben egymással. Itt mutatkozott meg mindkettő a maga legteljesebb valóságában. Krisztus azért élt, hogy vigasztaljon és áldást osszon. Sátán pedig megölte Őt, s ezzel kifejezte Isten elleni gyűlöletének mélységes gonoszságát. Ezzel lelepleződött lázadásának igazi célja: megfosztani Istent trónjától, és megölni azt, aki kinyilatkoztatta Isten szeretetét. 

Krisztus élete és halála felfedi az ember gondolatait is. Krisztus élete - a jászoltól a keresztig - önmegtagadásra, a szenvedésben való részvételre hív. Leleplezi az emberek szándékait. Jézus a menny igazságát hozta, s mindazok, akik engedelmeskedtek a Szentlélek szavának, vonzódtak hozzá. Akik önmagukat imádják, azok Sátán birodalmához tartoznak. {

Krisztus iránti magatartásunk mutatja meg, kinek az oldalán állunk. Így mondja ki mindenki önmaga felett az ítéletet. 

A végső ítélet napján minden elveszett lélek meg fogja érteni, mit dobott el magától azzal, hogy elvetette az igazságot. A kereszt áll majd szemük előtt, és mindenki - akit bűnei addig elvakítottak - felismeri igazi jelentőségét. Kálvária látomása nyomán, a titokzatos Áldozat láttán minden bűnös elismeri, hogy a menny ítélete jogos. Minden hazug mentség semmivé lesz. Az emberiség hitehagyása a maga irtózatosságában mutatkozik meg. Mindenki meglátja majd, mit választott. Tisztázódik az igazság és a tévelygés minden kérdése, amely a hosszú küzdelem alatt felmerült. A világegyetem ítélőszéke igazolni fogja, hogy Isten nem felelős a bún keletkezéséért és következményeiért. Akkor bebizonyosodik, hogy nem az isteni rendelkezések idézték elő a bűnt. Isten uralmában nem volt hiba; semmi ok nem volt a hűtlenségre, elégedetlenségre. Amikor minden szív gondolata nyilvánvalóvá lesz, a hűségesek és a lázadók együtt vallják majd meg: "Igazságosak és igazak a te útaid, ó szentek Királya! Ki ne félne téged, Uram! és ki ne dicsőítené a te nevedet? [...] Mert a te ítéleteid nyilvánvalókká lettek" (Jel 15:3-4).

Születik néktek ma a megtartó!

A dicsőség Királya mélyen megalázkodott, amikor eljött földünkre, hogy magára öltse az emberi természetet. Egyszerűek és kedvezőtlenek voltak életkörülményei. Dicsőségét eltakarta, hogy a külsejéből sugárzó fenség ne váljék az érdeklődés középpontjává. Mellőzött minden külső pompát. Gazdagság, világi tekintély vagy emberi nagyság nem ment meg egyetlen lelket sem a haláltól. Jézus szándéka az volt, hogy ne a földi dicsőség utáni vágy vonzza hozzá az embereket; aki Őt követi, azt csakis a mennyei igazság szépsége késztesse erre. A jövendölések régóta szóltak a Messiás jelleméről, és Jézus azt akarta, hogy az emberek Isten szavának bizonyságtevése alapján fogadják el Őt. {JÉ 4.1}

Az angyalok csodálták a dicsőséges megváltási tervet. Figyelték, hogyan fogadja Isten népe az emberi testet öltött Isten Fiát. Angyalok jöttek a választott nép hazájába. Más nemzetek mesékben hittek és hamis isteneket imádtak. Ám arra a földre, amelyen Isten dicsősége megnyilatkozott, s ahol a próféciákból áradó világosság fénylett - lejöttek az angyalok. Láthatatlanul Jeruzsálembe, a szent kinyilatkoztatások hivatásos tanítóihoz és Isten házának szolgáihoz mentek. Zakariás - miközben papi szolgálatát teljesítette az oltár előtt - már kijelentést kapott Krisztus eljövetelének közelségéről. A Messiás útkészítője már megszületett, és küldetését csodák, jövendölések igazolták. Mindenfelé elterjedt a hír születéséről és küldetésének csodálatos jelentőségéről. Jeruzsálem mégsem készült Megváltója fogadására.

A mennyei küldöttek megdöbbenve szemlélték annak a népnek a közömbösségét, amelyet Isten azért hívott el, hogy a szent igazság világosságát eljuttassa a világhoz. A zsidó nemzetet annak bizonyságául őrizte meg Isten, hogy Krisztusnak Ábrahám magvából, Dávid családjából kellett megszületnie; s ez a nép mégsem ismerte fel, hogy az Üdvözítő eljövetele már a küszöbön van. A templomban napról napra elvégezték az Isten Bárányára mutató reggeli és esti áldozatokat, de még ott sem készültek fogadására. A nemzet papjai és tanítói mit sem tudtak arról, hogy minden idők legnagyobb eseményének az ideje érkezett el. Ismételgették semmitmondó imáikat, végezték istentiszteleti szertartásaikat, hogy az emberek lássák azt, de eközben a gazdagságot és a világi tekintélyt hajszolták, és nem készültek fel a Messiás kinyilatkoztatására. Ez a közömbösség jellemezte az egész országot. Önző, világhoz ragaszkodó szívüket nem érintette az egész mennyet ujjongásra késztető öröm. Csak kevesen vágyakoztak arra, hogy meglássák a Láthatatlant. Ezekhez küldettek a menny követei. 

Angyalok kísérték Józsefet és Máriát az úton, amikor názáreti otthonukból Dávid városába mentek. A császári Róma rendelete - a hatalmas birodalomban élő népek összeírására vonatkozóan - a galileai dombok lakóira is kiterjedt. Amint egykor Isten a világbirodalom trónjára ültette Cyrust, hogy szabadon bocsássa az Úr foglyait, ugyanúgy használta föl most Augustus császárt szándéka véghezvitelére, hogy Jézus anyja Betlehembe juthasson. Mária Dávid leszármazottja, és Dávid Fiának a Dávid városában kellett megszületnie. A próféta szavai szerint Bethlehemből "származik [...], aki uralkodó az Izraelen; akinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van" (Mik 5:2). De királyi családjuk városában senki sem ismeri fel Józsefet és Máriát, nem részesülnek megbecsülésben. Fáradtan, hontalanul róják a szűk utcákat a város kapujától kezdve a keleti végéig, de hiába keresnek éjszakai pihenőhelyet. Végül egy egyszerű épületben találnak szállást, ahová a jószágokat szokták beterelni. Itt születik meg a világ Megváltója. 

Az emberek mit sem tudtak róla, de ez az esemény az egész mennyet örömmel töltötte be. A szent lények még nagyobb érdeklődéssel és szeretettel fordultak most a világosság honából a föld felé. Az egész világot beragyogta a Megváltó jelenléte. A bethlehemi dombok felett az angyalok megszámlálhatatlan sokasága sereglett össze. A jelre vártak, hogy tudtul adhassák a világnak az örömhírt. Ha Izrael vezetői hívek maradnak megbízatásukhoz, akkor részük lehetett volna abban az örömben, hogy hirdethetik Jézus születését. De így mellőzte őket a menny. 

Isten kijelenti: "Vizet öntök a szomjúhozóra, és folyóvizeket a szárazra" (Ésa 44:3); "Az igazakra világosság fénylik a sötétben" (Zsolt 112:4). Akik keresik a világosságot és örömmel fogadják, azokra Isten trónjáról fénysugár árad. {JÉ 4.6}

Azokon a mezőkön, amelyeken a gyermek Dávid legeltette nyáját, még mindig őrködtek pásztorok az éjszakában. Csendes óráikban a megígért Messiásról beszélgettek, és imádkoztak, hogy jöjjön el a Király Dávid trónjára. "És ímé az Úrnak angyala hozzájuk jőve, és az Úrnak dicsősége körülvevé őket: és nagy félelemmel megfélemlének. És monda az angyal nékik: Ne féljetek, mert ímé hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen: mert született néktek ma a Megtartó, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában" (Lk 2:9-11). 

Miközben ezeket a szavakat hallgatták a pásztorok, egy dicső kép jelent meg lelki szemük előtt. Eljött Izrael Szabadítója! Hatalom, dicsőség, győzelem jár a nyomában! De az angyalnak most elő kellett készítenie őket arra, hogy Üdvözítőjüket szegényen és megalázottan is felismerjék. "Ez pedig néktek a jele: találtok egy kisgyermeket bepólyálva feküdni a jászolban" (Lk 2:12). 

A mennyei hírnök eloszlatta a pásztorok félelmét. Elmondta, hogyan találhatják meg Jézust. Emberi gyengeségük iránti tapintatból várt egy ideig, hogy szemük megszokja a mennyei fényt. Azután már nem lehetett tovább rejtegetni a dicsőséget és az örömöt. Az egész mező felragyogott Isten seregének fényességétől. A föld elcsendesült, a menny pedig lehajolt, hogy hallja az éneket: 

"Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jóakarat!" (Lk 2:14). {JÉ 4.10}

Ó, bár meghallaná ma az emberiség ezt az éneket! Amit akkor az angyal meghirdetett, az akkor felcsendült ének száll egyre hangosabban, egyre messzebb az idők végezetéig, és visszhangzik a föld végső határáig. Amikor az Igazság Napja felragyog és gyógyulás lesz szárnyai alatt, nagy sokaság harsogja majd ezt az éneket. Olyan lesz, mint sok víznek a zúgása, amikor mondják: "Alleluja! mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a mindenható!" (Jel 19:6). 

Amikor az angyalok eltűntek, a fény szertefoszlott, és az éj homálya újra ráborult Betlehem mezejére, de azt a csodálatos képet, amelynél nagyszerűbbet emberi szem nem látott, a pásztorok sohasem felejtették el. "És lőn, hogy mikor elmentek az angyalok őtőlük a mennybe, mondának a pásztoremberek egymásnak: Menjünk el mind Betlehemig, és lássuk meg e dolgot, amelyet az Úr megjelentett nékünk. Elmenének azért sietséggel, és megtalálák Máriát és Józsefet, és a kis gyermeket, ki a jászolban fekszik vala" (Lk 2:15-16). 

Nagy örömmel tértek vissza onnan, és hirdették mindazt, amit láttak és hallottak. "És mindenek, akik hallák, elcsodálkozának azokon, amiket a pásztorok nékik mondottak. Mária pedig mind ez igéket megtartja, és szívében forgatja vala. A pásztorok pedig visszatérének, dicsőítvén és dicsérvén az Istent" (Lk 2:18-20). 

A menny és a föld ma sincs távolabb egymástól, mint akkor volt, amikor a pásztorok az angyalok énekét hallgatták. Az emberiséget ma éppúgy körülveszi a menny szerető gondoskodása, mint akkor, amikor egyszerű emberek mindennapi foglalkozásuk végzése közben fényes nappal angyalokkal találkoztak, és a szőlőskertben vagy a mezőn mennyei hírnökökkel beszélgettek. Hozzánk éppilyen közel lehet a menny napi teendőink végzése közben. Isten angyalai kísérik azok lépteit, akik Isten parancsolataiban járnak. 

Bethlehem története kimeríthetetlen téma. Benne van elrejtve "Isten gazdagságának, bölcsességének és tudományának mélysége" (Róm 11:33). Csodáljuk Üdvözítőnk áldozatát, hogy a mennyei trónt jászollal, a hódoló angyalok társaságát az istálló barmaival cserélte fel. Az emberi gőg és önteltség csúfosan megszégyenül jelenlétében. De ez csak kezdete volt bámulatos megalázkodásának. Már az is határtalan leereszkedés lett volna Isten Fia részéről, ha azt az emberi természetet ölti magára, amellyel az Édenben élő Ádám a bűnbeesés előtt bírt. Ám Jézus akkor vállalta az emberi természetet, amikor azt a bűn már négyezer éve gyöngítette. Ádám bármelyik leszármazottjához hasonlóan alávetette magát mindannak, amit az átöröklés hatalmas törvénye létrehozott. Hogy mi e törvény működésének következménye, azt Jézus földi őseinek a történelme mutatja be. Ezzel az örökséggel jött földünkre, hogy osztozzon bánatunkban, kísértéseinkben, s hogy példát mutasson a bűntelen életre. 

Sátán gyűlölte Krisztust a mennyben azért a magas tisztségéért, amelyet Istennél elfoglalt. Gyűlölete fokozódott, amikor ő maga levettetett a mennyből. Gyűlölte azt, aki elkötelezte magát a bűnös ember megváltására. Isten mégis megengedte, hogy Fia mint emberi gyöngeségeknek alávetett, gyámoltalan csecsemő eljöjjön e világba, amelyet Sátán magáénak igényelt. Megengedte, hogy egyszerű emberként szembenézzen az élet veszélyeivel, amelyekkel minden ember találkozik; s hogy megvívja azt a harcot, amelyet az emberiség minden gyermekének meg kell vívnia, azzal a kockázattal, hogy elbukik és örökre elvész. 

A földi apa aggódik fiáért. Amikor kisgyermeke szemébe néz, remegve gondol az élet veszedelmeire. Oltalmazni szeretné kincsét Sátán hatalmától, távol tartani a kísértéstől és a küzdelemtől. Isten pedig odaadta egyszülött Fiát egy még ádázabb küzdelem megvívására, még félelmetesebb kockázat vállalására, hogy az élet útját biztosítsa kicsinyeink számára. Ebben van a szeretet! Csodálkozzatok, egek! Ámulj, ó föld! 

"Az időnek teljessége

"Mikor pedig eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az ő Fiát [...], hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy elnyerjük a fiúságot" (Gal 4:4-5). 

Az Üdvözítő eljövetelét Isten már az Édenben megjövendölte. Amikor Ádám és Éva első ízben hallották az ígéretet, annak gyors bekövetkezését várták. Örömmel fogadták elsőszülött fiukat, remélve, hogy ő lesz a Szabadító. Az ígéret teljesedése azonban késett. Akik először hallották, meghaltak anélkül, hogy valóra válását meglátták volna. Énók napjaitól kezdve a pátriárkák és a próféták újra és újra megismételték az ígéretet, hogy ébren tartsák a Szabadító eljövetelébe vetett reménységet, de a Megváltó nem jött el. Dániel megjövendölte adventjének időpontját is, de nem mindenki értelmezte helyesen ezt az üzenetet. Teltek-múltak a századok, és a próféták elhallgattak. Az elnyomás igája súlyosan ránehezedett Izraelre, és sokan készek voltak így kiáltani: "A napok csak haladnak, ám semmivé lesz minden látás" (Ez 12:22). 

Mindazáltal, ahogy a csillagok haladnak roppant körforgásukban a számukra kijelölt pályán, úgy Isten sem siet és nem is késik szándéka véghezvitelében. A nagy sötétség és a füstölgő kemence jelképében (Lásd: 1Móz 15:12.17!) Isten kijelentette Ábrahámnak Izrael egyiptomi szolgaságát, s azt, hogy rabságuk ideje négyszáz évig tart. "Annak {JÉ 3.3}

utána - mondta - kijönnek nagy gazdagsággal" (1Móz 15:14). Ez ígéret ellen hiába harcolt a fáraó büszke birodalmának minden hatalma. " Ugyanazon napon - amelyet Isten megjelölt ígéretében - az Úrnak minden serege kijöve Egyiptomnak földéről" (2Móz 12:41). Ugyanígy határozta meg a mennyei tanács Krisztus eljövetelének óráját is. Amikor az idő hatalmas mutatója ehhez az órához ért, Jézus megszületett Betlehemben.

"Mikor pedig eljött az időnek tejessége, kibocsátotta Isten az Ő Fiát" (Gal 4:4). A Gondviselés irányította a nemzetek megmozdulásait, az emberi törekvések és hatások hullámzásait, míg a világ megérett a Szabadító eljövetelére. A nemzeteket egyetlen hatalom fogta össze; csaknem mindenütt egyetlen nyelvet beszéltek, és ezt a nyelvet ismerték el irodalmi nyelvnek. A szétszóratásban élő zsidók minden országból Jeruzsálembe gyülekeztek az évenkénti ünnepekre. Amikor pedig visszatértek otthonaikba, világszerte elmondhatták a Messiás eljövetelének hírét. 

Ebben az időben a pogány vallási rendszerek elveszítették már a népre gyakorolt befolyásukat. Az embereket fárasztotta az üres pompa, és unták a meséket. Olyan vallásra vágyakoztak, amely nyugalmat ad szívüknek. Mialatt úgy tűnt, hogy az igazság fénye már-már kialudt az emberek között, még mindig voltak olyanok, akik keresték az igazságot. Tanácstalanok voltak, és szívük telve volt fájdalommal. Szomjazták az élő Isten ismeretét, és bizonyosságot kerestek a síron túli élet felől. 

Mivel a zsidók eltávolodtak Istentől, hitük megfakult, és reménységük - ami megvilágította a jövőt - majdnem teljesen kialudt. A próféták szavait nem értették. A nép nagy tömege a halált rettegett titoknak tartotta, és mögötte bizonytalanságot, homályt érzett. Nemcsak a betlehemi anyák keserves sírása, hanem az egész emberiség szívéből feltörő fájdalmas kiáltás az, ami századok távlatán át a próféta fülébe jutott Rámából: "Sírás-rívás és sok keserves jajgatás. Rákhel siratta az ő fiait és nem akart megvigasztaltatni, mert nincsenek" (Mt 2:18). Vigasztalanul ültek az emberek a "halál árnyékának völgyében" (Zsolt 23:4). Sóvár szemmel tekintettek a Szabadító jövetele felé, amikor a sötétség majd eloszlik, a jövendő titka pedig megvilágosodik. 

A zsidó nemzeten kívül is voltak olyanok, akik isteni tanító megjelenéséről jövendöltek. Ezek az emberek kutatták az igazságot, és az ihletés Lelke töltötte be őket. Mint csillagok a sötétedő égen, egymás után tűntek fel ezek a tanítók. Prófétai szavaik reményt gyújtottak a pogány világ ezreinek szívében. 

Az előző évszázadokban lefordították a Szentírást görög nyelvre, a római birodalomban általánosan használt nyelvre. Mindenütt éltek elszórtan izraeliták, s az eljövendő Messiásra irányuló várakozásukban bizonyos mértékig a pogányok is osztoztak. Azok közt, akiket a zsidók pogányoknak neveztek, sokan helyesebben értelmezték a Messiásra vonatkozó szentírási jövendöléseket, mint Izrael tanítói. Voltak, akik a bűntől szabadító Megváltót várták az eljövendőben. Filozófusok igyekeztek behatóan tanulmányozni a héber rendtartás titkait, de a zsidók vakbuzgósága akadályozta a világosság terjedését. Mivel mindinkább elzárkóztak más nemzetektől, nem voltak hajlandók megosztani velük még azt a kevés ismeretet sem, amit a szimbolikus szertartásokról tudtak. Az igazi Tanítónak kellett eljönnie. Annak kellett világosságot derítenie a jelképek értelmére, Akire az összes előkép mutatott. 

A természeten keresztül, előképek és jelképes szolgálatok útján, a pátriárkák és a próféták által Isten szólt e világhoz. Tanításait emberi nyelven kellett közölnie az emberiséggel. A szövetség Követének kellett megszólalnia. Az Ő hangjának kellett felcsendülnie az Ő templomában. Krisztusnak kellett eljönnie, hogy olyan igéket szóljon, amelyek világosak és jól érthetők. Neki - az igazság szerzőjének - kellett elválasztania az igazságot az emberi kijelentések pelyvájától, ami hatástalanítja a tiszta üzenetet. Világosan meg kellett határoznia Isten kormányzatának elveit és a megváltás tervét. Az Ószövetség tanításait teljességükben kellett az emberek elé tárni. 

A zsidók közt voltak még állhatatos emberek, a megszentelt törzs leszármazottai, akik által fennmaradt Isten ismerete. Az ő tekintetük még mindig az atyáknak adott ígéreten csüngött. A Mózesnek adott ígéretben reménykedve erősítették hitüket: "Prófétát támaszt néktek az Úr, a ti Istenetek a ti atyátokfiai közül, mint engem; azt hallgassátok mindenben, amit csak szólánd néktek" (Acs 3:22). Újra meg újra olvasták, hogyan fog az Úr felkenni valakit arra, hogy a "szegényeknek örömöt" mondjon, hogy bekösse a "megtört szívűeket", hogy hirdessen a "foglyoknak szabadulást", és hogy bejelentse az "Úr jókedvének esztendejét" (Ésa 61:1-2). Olvasták, hogyan fog a "földön törvényt" tanítani, hogy "a szigetek várnak tanítására" (Ésa 42:4), és hogy "népek jönnek" világosságához és "királyok" a néki "feltámadt fényességhez" (Ésa 60: 3). 

A haldokló Jákób szavai reménységgel töltötték el őket: "Nem múlik el Júdától a fejedelmi bot, sem a vezéri pálca térdei közül; míg eljő Siló, és a népek néki engednek" (1Móz 49:10). Izrael hanyatló hatalma azt bizonyította, hogy elközelgett a Messiás eljövetele. Dániel próféciája úgy rajzolja meg a Messiás uralmának dicsőségét, hogy az felvált minden földi birodalmat, és "megáll örökké" (Dán 2:44). Míg egyfelől kevesen értették Krisztus missziójának természetét, másfelől széles tömegek egy hatalmas fejedelmet vártak, aki Izraelben állítja fel birodalmát, és aki a népek szabadítójaként jön. 

Elérkezett az idő teljessége. A bűn korszaka alatt leromlott emberiség a Szabadító után sóvárgott. Sátán azon dolgozott, hogy mind mélyebbé és áthidalhatatlanabbá tegye a menny és föld közötti szakadékot. Megtévesztő eljárásaival bűnre ösztökélte az embereket. Szándéka az volt, hogy a végsőkig próbára tegye Isten türelmét, hogy Isten ne szeresse többé az embert, hagyja sorsára a világot, és így az Sátán fennhatósága alatt maradjon. 

Sátán arra törekedett, hogy elzárja az embereket Isten ismeretétől, elterelje figyelmüket Isten templomáról, és így megalapíthassa a maga birodalmát. A felsőbbségért folytatott küzdelmét látszólag mindig siker kísérte. Igaz ugyan, hogy Istennek minden nemzedékben voltak eszközei. Még a pogányok között is voltak olyanok, akik által Krisztus munkálkodott, hogy kiemelje az embereket a bűnből és a romlásból. De ezeket az embereket megvetették és gyűlölték. Sokan közülük erőszakos halált szenvedtek. Mind sűrűbb és sűrűbb lett a sötét árnyék, amelyet Sátán borított a földre. 

A pogány eszmék által Sátán hosszú időn át távol tartotta az embereket Istentől, nagy győzelmét azonban Izrael hitének megrontása által aratta. A pogányokat saját elképzeléseik foglalkoztatták, s azokat istenítették. Az istenismeret kihalt közülük és egyre inkább lezüllöttek. Izraellel is ugyanez történt. Az az elképzelés, hogy az ember cselekedeteivel megválthatja önmagát, minden pogány vallás alapvető elve. Ezt az elvet a zsidó vallás is átvette. Sátán ültette el ezt az elgondolást. Ahol pedig ezt vallják, ott nincs védőgát a bűn ellen. 

A megváltás üzenetét Isten emberi eszközök útján közölte a világgal. A zsidók azonban önmaguknak akarták kisajátítani az örök életet jelentő igazságot. Felhalmozták maguknak az élő mannát, s az megromlott. A vallás, amelyet megpróbáltak a maguk számára elrejteni, botránykővé lett. Megrabolták Isten dicsőségét, és megkárosították a világot az evangélium meghamisításával. Vonakodtak átadni magukat Istennek, hogy eszközei legyenek a világ megmentésére, így Sátán eszközeivé váltak a világ elpusztítására. 

Az a nép, amelyet azért hívott el Isten, hogy az igazság oszlopa és erőssége legyen - Sátán képviselője lett. Épp azt tették, amit Sátán kívánt végeztetni velük. Eljárásaikkal hamis színben mutatták be Isten jellemét, és miattuk a világ zsarnok kényúrnak tekintette Őt. Még a templomban szolgáló papok is szem elől tévesztették annak a szolgálatnak a jelentőségét, amelyet végeztek. Már nem tekintettek a jelképen túlra, a jelképezett dolgok felé. Az egész áldozati szertartást úgy végezték, mintha egy színdarab szereplői volnának. Így az Istentől származó rendelések az értelem eltompításának és a szív megkeményítésének eszközeivé váltak. Ezen az úton már nem tehetett Isten semmit sem az emberért. Meg kellett szüntetnie ezt az egész rendszert. 

A bűn csaló hatalma tetőpontra hágott. Munkába állt minden eszköz, amely csak rombolhatta az emberi lelket. Amikor Isten Fia letekintett a földre, szenvedést és nyomorúságot látott. Szánakozva látta, hogyan lett az ember Sátán kegyetlenségének áldozatává. Részvéttel tekintett azokra, akiket Sátán megrontott, tönkretett és akik elveszett állapotban voltak. Ezek az emberek olyan gazdát választottak, aki mint foglyait, szekeréhez láncolta őket. Rémülten és becsapva haladt a szomorú menet az örök pusztulás, a halál felé, amelyben az élet reménye is kihal, - az éj felé, amelyre nem köszönt reggel. Sátán eszközei elvegyültek az emberek közé. Az emberi test - amelyet Isten a maga lakhelyének teremtett -, a démonok tanyája lett. Ezek a természetfölötti lények a legromlottabb kívánságok kielégítésére ösztönöztek minden érzékszervet, idegszálat és indulatot. Démoni jelleg vésődött rá az emberek arcára, az őket fogva tartó gonosz légiók tükörképe fejeződött ki rajtuk. Ezt látta a világ Megváltója. Micsoda látvány a Végtelen Tisztaság számára! 

A bűn tudományszámba ment, s a romlottság a vallás tartozékává vált. A lázadás gyökeret vert a szívben. Az ember gyűlölete a mennyel szemben a legvadabb volt. Bebizonyosodott a világegyetem előtt, hogy az ember Istentől elszakadva képtelen felemelkedni. Új életet és új erőt kell kapnia attól az Istentől, aki a világot teremtette. 

Az el nem bukott világok mélységes érdeklődéssel figyelték, felkel-e az Úr, hogy elsöpörje a föld lakóit. És ha Isten ezt tette volna, akkor Sátán megvalósíthatta volna azt a tervét, hogy megszerzi magának a mennyei lények hódolatát. Kijelentette, hogy Isten kormányzatának elvei szerint az ember nem kaphat bűnbocsánatot. Ha Isten elpusztította volna a világot, akkor Sátán azt bizonygatta volna, hogy vádjai jogosak. Kész lett volna Istent hibáztatni, és lázadását a mennyre is kiterjeszteni. 

De Isten, ahelyett, hogy elpusztította volna a világot, elküldte Fiát, hogy megmentse azt. Noha mindenütt romlás és ellenszegülés volt tapasztalható ezen az elidegenedett világon, Isten gondoskodott a gyógyulásról. A válság mélypontján, amikor Sátán már-már diadalmaskodott, Isten Fia eljött az isteni kegyelem üzenetével. Isten szeretete minden korban, minden időben áradt az elbukott emberiség felé. Az emberi romlottság ellenére mindig láthatók voltak a kegyelem jelei. Amikor pedig elérkezett az időnek teljessége, Isten dicsősége megmutatkozott abban, hogy a világra árasztotta a gyógyító kegyelem teljességét, amelynek többé semmi sem vet gátat, s amelyet nem von vissza mindaddig, amíg a megváltás terve célba nem ér. 

Sátán ujjongott, hogy sikerült az emberben eltorzítania Isten képmását. De eljött Jézus, hogy helyreállítsa az emberben Alkotója képét. Csak egyedül Krisztus tudja újjáformálni azt a jellemet, amelyet a bűn megrontott. Eljött, hogy kiűzze a démonokat, akik az ember akaratát hatalmukban tartották. Eljött, hogy felemeljen bennünket a porból, hogy eltorzított jellemünket átalakítsa az Ő isteni jellemére, és saját dicsőségével megszépítse. 

A választott nép

Több mint ezer éven át várta a zsidó nép az Üdvözítő eljövetelét. Erre az eseményre összpontosultak legszebb reményeik. Belefoglalták nevét énekeikbe, jövendöléseikbe, templomi szertartásaikba és családi áhítataikba. S amikor eljött, mégsem ismerték fel Őt. A menny Kincse számukra "gyökér" volt "a száraz földből ", "nem volt [...] alakja és ékessége" (Ésa 53:2), és nem láttak benne semmi szépséget, ami felkeltette volna vonzalmukat. "Az övéi közé jőve, és az övéi nem fogadták be Őt" (Jn 1:11). 

Mégis Isten választotta ki Izraelt. Ő hívta el, hogy megőrizze törvényének ismeretét az emberek között, valamint azokat a szimbólumokat és jövendöléseket, amelyek az Üdvözítőre mutattak. Isten azt akarta, hogy ez a nép az üdvösség kútfeje legyen a világ számára. Ami Ábrahám volt vándorlásai földjén, ami József volt Egyiptomban és Dániel Babilónia királyi udvarában, azzá kellett volna válnia a zsidó népnek is a nemzetek között. Istent kellett volna kinyilatkoztatniuk az embereknek. 

Amikor Isten elhívta Ábrahámot, így szólt "Megáldalak téged [...] és áldás leszesz [... ] és megáldatnak tebenned a föld minden nemzetségei" (1Móz 12:2-3). Ezt a tanítást ismételte meg az Úr a próféták által is. Izraelt közben háború és fogság pusztította, mégis nekik szólt az ígéret: "És a Jákóbnak maradéka olyan lészen a sok nép között, mint az Úrtól való harmat, mint a zápor a fűnek, mely nem emberben reménykedik, és nem bízik embernek fiaiban" (Mik 5:7). A jeruzsálemi templomról az Úr kijelentette Ésaiás által: "Házam imádság házának hivatik minden népek számára" (Ésa 56:7). 

Az izraeliták reménysége azonban világi nagyságra irányult. Kánaánba való bemenetelük óta eltávolodtak Isten parancsolataitól, s a pogányok útjain jártak. Isten hiába figyelmeztette őket prófétái által; a pogány elnyomás büntetését is hiába szenvedték el. Minden egyes vallási ébredést még mélyebb hitehagyás követett. 

Ha Izrael hű maradt volna Istenhez, akkor Isten úgy valósíthatta volna meg szándékát, hogy megtisztelő helyet biztosít nekik. Ha az engedelmesség útján járnak, akkor az Úr "minden nemzetnél" "feljebbvalóvá" teszi őket "dicséretben, névben és dicsőségben" (5Móz 26:19). "És megérti majd a földnek minden népe - mondja Mózes -, hogy az Úrnak nevéről neveztetel, és félnek tőled" (5Móz 28:10). "A népek [...], akik meghallják majd mind e rendeléseket, [...] ezt mondják: Bizony bölcs és értelmes nép ez a nagy nemzet!" (5Móz 4:6) Hűtlenségük miatt azonban Isten terve csak folytonos csapások és megaláztatások árán valósulhatott meg. 

Izrael népét babilóniai fogságba hurcolták, szétszórattak pogány országokba. A szenvedések súlya alatt közülük sokan megújították a szövetség iránti hűségüket. Miközben hárfáikat a fűzfákra függesztették, s a lerombolt szent templomot siratták, az igazság világossága terjedt általuk, és Isten ismerete eljutott a nemzetekhez. A pogány áldozati rendszerek az Isten által elrendelt áldozatok eltorzult változatai voltak. E pogány szertartások őszinte követői közül sokan megtudták a héberektől, hogy mi a jelentőségük azoknak a rendtartásoknak, amelyeket Isten adott népének. Ezek az emberek hitben megragadták az eljövendő Üdvözítőről szóló ígéretet. 

A száműzöttek közül sokan üldöztetést szenvedtek. Sokan életükkel fizettek azért, mert ragaszkodtak a szombathoz, és nem vettek részt a pogány ünnepeken. Amikor a bálványimádók el akarták fojtani az igazságot, az Úr királyok és uralkodók elé állította szolgáit, hogy ők és alattvalóik megismerhessék világosságát. Időről időre a héber foglyok a legnagyobb uralkodókat ösztönözték arra, hogy hirdessék annak az Istennek a felsőbbségét, akit ők imádtak. 

A babiloni fogság alaposan kigyógyította a zsidókat a faragott képek imádásából. Századokon át szenvedtek a különböző pogány ellenség elnyomásától, míg megszilárdult bennük az a meggyőződés, hogy jólétük az Isten törvénye iránti engedelmességüktől függ. De nagyon sokan nem szeretetből, hanem önző okok késztetésére engedelmeskedtek. Formailag szolgálták ugyan Istent, hogy rangos helyhez jussanak a nemzetek közt, de nem váltak a világ világosságává. Elzárkóztak a világtól, hogy ne essenek a bálványimádás kísértésébe. A Mózes által adott isteni utasítások határt szabtak a pogányokkal való érintkezésüknek, de ezeket a tanításokat helytelenül értelmezték. E tilalmakkal Isten meg akarta őket óvni a pogány szokásokhoz való alkalmazkodástól. Ők azonban válaszfalat emeltek ezekből a korlátozásokból, amelyek elszigetelték Izraelt az összes többi nemzettől. A zsidók úgy tekintettek Jeruzsálemre, mint a saját mennyországukra, és féltek attól, hogy az Úr kegyelmet ad a pogányoknak is. 

Miután visszatértek Babilonból, nagy gondot fordítottak a vallásoktatásra. Országszerte zsinagógákat létesítettek, amelyekben papok és írástudók magyarázták a törvényt. Iskolákat alapítottak, ahol a tudomány és a művészet mellett az igazság alapelveit is tanították. De ezek a nevelési intézmények erkölcsileg megromlottak. A fogság ideje alatt sokan pogány eszméket és szokásokat sajátítottak el, s beleszőtték ezeket vallásos szolgálatukba. Sok dologban a bálványimádók eljárásaihoz igazodtak. 

Amint a zsidók eltávolodtak Istentől, egyre inkább elterelődött figyelmük a ceremóniális szolgálatokban rejlő tanításokról. Ezt a szolgálatot maga Krisztus rendelte el. Minden részlete Őt jelképezte, és tele volt élettel, lelki szépséggel. De az izraeliták éppen a lelki tartalmát hagyták elveszni ezeknek a ceremóniáknak, és csak a holt formákhoz ragaszkodtak. Az áldozatokban és a szertartásokban bíztak, ahelyett, hogy Krisztusra alapoztak volna, akire mindezek mutattak. A lelki üresség pótlására a papok és a rabbik egyre szaporították a maguk szabta követelményeket, s minél merevebben ragaszkodtak a formákhoz, annál kevésbé jutott kifejezésre Isten szeretete. A ceremóniák sokaságával mérték szentségüket, s közben szívük telve volt gőggel és képmutatással. 

A részletekben elvesző előírásokkal megterhelt törvényt lehetetlenség volt megtartani. Aki szolgálni kívánta Istent, és megpróbálta betartani a rabbik szabályait, súlyos teher alatt görnyedt, mégsem volt nyugta megterhelt lelkiismeretének vádjai miatt. Így akarta Sátán kétségbeejteni az embereket, így akarta Isten jelleméről alkotott felfogásukat lealacsonyítani, és Izrael hitét megvetés tárgyává tenni. Azt remélte, hogy alapot szerezhet a mennyben szított lázadásakor hangoztatott állításának, mely szerint Isten követelményei igazságtalanok és azoknak lehetetlen engedelmeskedni. Ímé, még Izrael sem tartja meg a törvényt - jelentette ki Sátán. 

A zsidók vágyakoztak a Messiás eljövetelére, de helytelen fogalmaik voltak missziójáról. Nem a bűntől, hanem a római igától akartak megszabadulni. 

Az eljövendő Messiást mint hódítót várták, aki megtöri az elnyomók hatalmát és Izraelt világuralomra emeli. Ez az elképzelésük az Üdvözítő megtagadásához vezetett. 

Krisztus születésének idején a nemzet idegen uralom alatt sínylődött és belső viszályokkal küszködött. A rómaiak látszólagos önkormányzatot engedélyeztek a zsidóknak, de kétségtelen tény volt, hogy Róma igája rajtuk van, és képtelenek voltak belenyugodni hatalmuk korlátozásába. A rómaiak fenntartották maguknak a jogot a főpap kinevezésére vagy leváltására, s ezt a magas tisztséget gyakran csalás, megvesztegetés, sőt gyilkosság árán kaparintották meg. Ily módon a zsidó papság egyre jobban lezüllött. A papoknak azért még nagy tekintélyük volt, de azt önző, üzérkedési céljaikra használták. A nép ki volt szolgáltatva szívtelen követeléseiknek, s emellett fizetniük kellett a súlyos adót a rómaiaknak. Ez a helyzet általános elégedetlenséget váltott ki, és gyakoriak voltak a népfelkelések. Kapzsiság, erőszak, gyanakvás és lelki fásultság emésztette a népet. 

A rómaiakkal szembeni gyűlöletük, nemzeti és lelki gőgjük arra ösztönözte a zsidókat, hogy még szigorúbban ragaszkodjanak istentiszteleti formáikhoz. A papok úgy próbálták szentségük látszatát megőrizni, hogy kínos gonddal igyekeztek vallásuk előírásait betartani. A sötétségben veszteglő, elnyomott nép, és a hatalomra éhes vezető réteg várva várta Annak eljövetelét, Aki legyőzi ellenségeiket és helyreállítja Izrael királyságát. Tanulmányozták a jövendöléseket, de nem volt lelki látásuk. Figyelmen kívül hagyták azokat az íráshelyeket, amelyek Krisztusnak első eljövetelével kapcsolatos megaláztatásaira utaltak, és helytelenül alkalmazták azokat, amelyek második eljövetelének dicsőségéről beszélnek. A büszkeség elhomályosította látásukat. A jövendöléseket önző kívánságaiknak megfelelően értelmezték.

Jézus élete : Velünk az Isten.

 És annak nevét Immánuelnek nevezik, ami azt jelenti: Velünk az Isten" (Mt 1:23). "Az Isten dicsőségének ismerete" látható "Jézus Krisztus arcán" (Vö. 2Kor 4:6). Az Úr Jézus Krisztus örök időktől fogva egy az Atyával. "Isten képmása", az Ő nagyságának, fenségének visszatükrözője - az Ő "dicsőségének világoltatása" (Vö. 2Kor 4:4.6). Jézus azért jött földünkre, hogy ezt a dicsőséget kinyilatkoztassa. Eljött a bűn sötétjében bolyongó világunkba, hogy bemutassa Isten szeretetének világosságát - hogy legyen "VELÜNK AZ ISTEN". Ezért jövendölték róla, hogy "nevét Immánuelnek nevezik". {JÉ 1.1}

Jézus eljött, hogy közöttünk lakozzék, s kinyilatkoztassa az Atyát mind az emberek, mind az angyalok előtt. Ő Isten Igéje volt - Isten gondolatait tette érthetővé. Tanítványaiért mondott imájában így szólt: "Megismertettem ővelük a Te nevedet" (Jn 17:26) - "irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú" (2Móz 34:6) -, "hogy az a szeretet legyen őbennük, amellyel engem szerettél, és én is őbennük legyek" (Jn 17:26). De ez a kinyilatkoztatás nem csupán földi gyermekeinek szól. Kicsiny világunk az egész mindenség tankönyve. Isten kegyelmének csodálatos terve, a megváltó szeretet titka az a tantárgy, amelybe "angyalok vágyakoznak betekinteni" (1Pt 1:12), és amelyet végtelen időkön át kutatni fognak. Mind a megváltottak, mind az el nem bukott lények számára Krisztus keresztje lesz az ismeret és a dicséret forrása. Meglátszik majd, hogy a Jézus arcán ragyogó dicsőség az önfeláldozó szeretet fénye. A Kálváriáról áradó világosságban látható meg, hogy az önmegtagadó szeretet törvénye az élet törvénye a föld és a menny számára egyaránt; s hogy Isten szívében van a forrása annak a szeretetnek, amely "nem keresi a maga hasznát" (1Kor 13:5); és hogy a szelíd, alázatos Jézus a megközelíthetetlen világosságban lakozó Atya jellemét mutatta be. {JÉ 1.2}

Kezdetben a teremtés egész műve Istent nyilatkoztatta ki. Krisztus volt az, aki kiterjesztette az egeket és lerakta a föld alapjait. Az Ő keze függesztette helyükre a térben a világokat, és Ő formálta meg a mező virágait. Ő az, "aki hegyeket épít erejével" (Zsolt 65:7), "akié a tenger és Ő alkotta is azt" (Zsolt 95:5). Ő halmozta el a földet szépséggel, Ő töltötte meg a levegőt dallammal, és Ő írta oda mindenre a földön, a levegőben és az égbolton az Atya szeretetének üzenetét. {JÉ 1.3}

A bűn megrontotta Isten tökéletes művét, de az Ő kezeírása továbbra is olvasható rajta. A teremtett dolgok még mindig hirdetik kimagasló voltának dicsőségét. Nincs sehol semmi - az önző emberi szíven kívül -, ami önmagának élne. A levegőben röpködő madarak közt, a földön nyüzsgő állatok közt egy sincs, amely ne szolgálná mások életét. Az erdő minden levele, a pázsit minden fűszála betölti rendeltetését. Minden egyes fa, bokor és fűszál olyan életelemet áraszt magából, amely nélkül sem ember, sem állat nem élhet; az ember és az állatvilág viszont a fák, bokrok és fűszálak életét szolgálja. A virágok illatot árasztanak és áldásul tárják fel szépségüket a világnak. A Nap világok ezreinek örömére ontja sugarait. Az óceán - forrásaink és kútjaink éltetője - magába fogadja a föld összes folyamát, de csak azért, hogy továbbadja. A tengerből felszálló pára záporként hull vissza: megöntözi a földet, hogy belőle élet sarjadhasson. {JÉ 1.4}

A dicsőség angyalai abban találják örömüket, hogy adhatnak: szeretetet adnak, és fáradhatatlanul őrködnek azok felett, akik elbuktak és szentség híján vannak. A mennyei lények szeretnének közel férkőzni az emberek szívéhez. Az odafennvaló világból fényt hoznak a sötét földre. Gyöngéd, türelmes szolgálatuk által igyekeznek hatni az emberi lélekre, hogy az elveszetteket Krisztussal olyan közösségbe hozzák, amely még annál is szorosabb, mint ami őket Krisztushoz fűzi. {JÉ 1.5}

A kevesebbet mondó példák után azonban szemléljük Istent Jézusban. Jézusra tekintve láthatjuk: Istenünk dicsősége abban áll, hogy adhat. "Semmit sem cselekszem magamtól" (Jn 8:28) - mondta Krisztus. "Elküldött engem amaz élő Atya, és én az Atya által élek" (Jn 6:57). "Én nem keresem az én dicsőségemet" (Jn 8:50), hanem annak dicsőségét, aki elküldött engem (Vö. Jn 7:18!). E szavak elénk tárják azt a hatalmas elvet, amely az élet törvénye az egész világegyetem számára. Krisztus mindent Istentől kapott, de azért kapta, hogy továbbadja. Az összes teremtett lényért szolgálatot végez a mennyben, így az Atya élete a szeretett Fiún keresztül árad mindenekhez, s a Fiú által tér vissza a dicséret és boldog szolgálat szeretettel telt folyama mindenek hatalmas Forrásához. Így zárul Krisztusban az áldások körforgása, amely szemlélteti a nagy Adományozó jellemét - az élet törvényét. {JÉ 1.6}

Ezt a törvényt a mennyben áthágták. A bűn gyökere az önzés. Lucifer, az oltalmazó kérub első kívánt lenni a mennyben. Kezébe akarta ragadni a mennyei lények feletti hatalmat, hogy elfordítsa őket Teremtőjüktől és a maga számára nyerje meg hódolatukat. Ezért hamis színben tüntette fel Istent: azzal vádolta, hogy öndicsőítésre vágyik. A Teremtőt - Aki maga a szeretet - Lucifer a saját gonosz tulajdonságaival akarta felruházni. Így csapta be az angyalokat, és így vezette félre az embereket is. Rávette őket arra, hogy kételkedjenek Isten szavában, és ne bízzanak jóságában. Mivel Isten az igazságszolgáltatás és a félelmetes fenség Istene, Sátán azon mesterkedett, hogy szigorúnak és kérlelhetetlennek lássák Őt. Így vonta az embereket a maga oldalára Isten elleni lázadásában; és a világra ráborult a szomorúság éjszakája. {JÉ 1.7}

A hamis istenismeret homálya ülte meg a Földet. Hogy a sötét árnyat eloszlassa a fény, és a világ visszatérjen Istenhez, meg kell törni Sátán megtévesztő hatalmát. Ehhez nem lehet kényszert alkalmazni. Az erőszak ellenkezik Isten kormányzatának elveivel. Isten csak szeretetből fakadó szolgálatot kíván, a szeretetet pedig nem lehet megparancsolni, nem lehet erőszakkal, tekintéllyel kikényszeríteni. Szeretetet csak szeretet ébreszthet. Istent ismerni annyit jelent, mint szeretni Őt. Be kell mutatni jellemét, mint Sátán jellemének ellentétét. Ezt pedig az egész világmindenségben csak egyetlen lény tehette meg. Csak az mutathatta be Isten szeretetét, aki ismerte annak magasságát és mélységét. Az Igazság Napjának kell felragyognia a világ sötét éje felett, "és gyógyulás lesz az ő szárnyai alatt" (Mal 4:2). {JÉ 1.8}

Megváltásunk terve nem Ádám bukása után - mint utólagos megoldás - jött létre. A megváltás terve "ama titoknak kijelentése" volt, "mely örök időtől fogva el volt hallgatva" (Róm 16:25). A megváltás terve azokat az elveket tárta fel, amelyek Isten trónjának alappillérei voltak öröktől fogva. Isten és Krisztus kezdettől tudtak Sátán hitehagyásáról, és arról, hogy az ember is bűnbe esik a lázadó megtévesztő befolyása következtében. Nem Isten akarta a bűnt, de látta előre, hogy lesz, és gondoskodott ennek a rettenetes veszedelemnek a legyőzéséről. Oly nagy volt a világ iránti szeretete, hogy elkötelezte magát egyszülött Fia feláldozására, "hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn 3:16). {JÉ 1.9}

Lucifer ezt mondta: "az Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet [...] és hasonló leszek a Magasságoshoz" (Ésa 14:13-14). Krisztus azonban "mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén" (Fil 2:6-7). {JÉ 1.10}

Ez önkéntes áldozat volt. Jézus Atyja mellett maradhatott volna, megtarthatta volna mennyei dicsőségét s az angyalok hódolatát. Mégis elhatározta, hogy leteszi jogarát Atyja kezébe, elhagyja a mindenség trónját, hogy világosságot hozzon a sötétségben ülőknek és életet adjon az elveszendőknek. {JÉ 1.11}

Mintegy kétezer évvel ezelőtt titkot hordozó szózat hangzott a mennyben Isten trónjáról: "Ímé jövök!" (Zsolt 40:8). "Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem [...] Ímé itt vagyok (a könyv fejezetében írva vagyon rólam), hogy cselekedjem, óh Isten a te akaratodat" (Zsid 10:5-7). Ezek a szavak hirdették meg annak a tervnek a beteljesedését, amely örök időktől fogva rejtve volt. Elérkezett az ideje, hogy Krisztus világunkba jöjjön és testet öltsön. Ő mondta: "testet alkottál nekem" (Zsid 10:5). Ha abban a dicsőségben jelenik meg, amely az Övé volt Atyja oldalán a világ létezése előtt, nem viselhettük volna el jelenlétének fényét. Hogy szemlélhessük Őt, és ne semmisüljünk meg, eltakarta dicsőségét. Istenségét emberi természet fedte, - láthatatlan dicsőségét látható emberi formába rejtette. {JÉ 1.12}

E nagyszerű tervnek voltak előrevetített árnyékai: a jelképek és a szimbólumok. Az égő csipkebokor, amelyben Krisztus Mózesnek megjelent, Istent nyilatkoztatta ki. Az Istenség bemutatására választott szimbólum csak egyszerű bokor volt, amin látszólag nem volt semmi figyelemre méltó, - mégis magába rejtette a Végtelent. Az örök irgalmú Isten a legszerényebb jelképbe burkolta dicsőségét, hogy Mózes meg ne haljon, amikor rátekint. Ugyanígy érintkezett Isten Izraellel nappal felhőoszlopban, éjjel tűzoszlopban; kinyilatkoztatta akaratát az embereknek, és megismertette velük kegyelmét. Isten elrejtette dicsőségét, eltakarta fenséges ragyogását, hogy a véges ember gyönge szemével rátekinthessen. Krisztusnak "a mi nyomorúságos testünk"-ben (Fil 3:21) kellett eljönnie, "emberekhez hasonlóvá lévén" (Fil 2:7). A világ szemében nem volt ékessége, ami miatt vonzódtak volna hozzá, mégis Ő volt a testet öltött Isten, a menny és a föld világossága. Dicsőségét eltakarta, nagyságát és fenségét elrejtette, hogy közelébe juthasson a szomorú, megkísértett embernek. {JÉ 1.13}

Isten Mózes által parancsot adott Izraelnek: "készítsenek nékem szent hajlékot, hogy őközöttük lakozzam" (2Móz 25:8), és a szentélyben, népe között lakozott. A pusztában, fáradságos vándorlásuk egész ideje alatt velük volt jelenlétének szimbóluma. Hasonlóképpen állította fel szentélyét Krisztus az emberiség táborának közepén. Sátorát az emberek sátrai mellé helyezte, hogy közöttük lakhasson, s hogy megismertesse velük isteni jellemét és életét. "És az Ige testté lett és lakozék miközöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki tejes vala kegyelemmel és igazsággal" (Jn 1:14). (A görög szövegben: "És az Ige testté lett és közöttünk sátorozék" olvasható. Erre épül a bibliai idézetet megelőző mondat - a ford. ) Mivel Jézus lejött a földre és köztünk élt, tudjuk, hogy Isten ismeri megpróbáltatásainkat, és együtt érez velünk fájdalmainkban. Ádám minden leszármazottja tudatában lehet annak, hogy Teremtőnk a bűnösök barátja. Minden kegyelmet hirdető tanítás, minden örömről szóló ígéret, minden szeretetből fakadó cselekedet, a Megváltó földi életének egész isteni vonzereje azt hirdeti, hogy "velünk az Isten" (Mt 1:23). {JÉ 1.14}

Sátán úgy tünteti fel Isten törvényét, a szeretet törvényét, mintha az önzés törvénye volna. Azt állítja, hogy lehetetlen engedelmeskednünk a törvény előírásainak. Sátán a Teremtőt vádolja ősszüleink bukásáért, s az abból származó minden nyomorúságért. Ráveszi az embereket arra, hogy Istent tekintsék a bűn, a szenvedés és a halál szerzőjének. Jézus feladata volt az, hogy ezt a csalást leleplezze. Mint közülünk való adott példát az engedelmességre. Ezért magára öltötte emberi természetünket és osztozott sorsunkban. "Mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz" (Isid 2:17). Ha bármi olyat kellene elviselnünk, amiben Jézusnak nem volt része, akkor Sátán azt állíthatná, hogy Isten ereje nem elégséges számunkra. Ezért Jézus "megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan" (Zsid 4:15). Kiállt minden olyan próbát, amely minket is érhet, és maga részére nem vett igénybe olyan erőt, amelyet Isten nem kínál nekünk is ingyen. Emberként találkozott a kísértéssel, és legyőzte azt az Istentől kapott erő által. Így szólt: "Hogy tejesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van" (Zsolt 40:9). Amikor széjjeljárt, hogy jót tegyen, és meggyógyította mindazokat, akiket meggyötört a Sátán, világosan bemutatta az embereknek Isten törvényének jellegét és a maga szolgálatának mibenlétét. Élete tanúsítja, hogy mi is engedelmeskedhetünk Isten törvényének. {JÉ 1.15}

Ember volta az emberi család közösségébe vonta Krisztust, isteni lénye pedig Isten trónjához kapcsolta. Mint ember Fia, példát adott az engedelmességre; mint Isten Fia, erőt ad, hogy engedelmeskedni tudjunk. Krisztus volt az, aki a Hóreb-hegyi csipkebokorból így szólt Mózeshez: "VAGYOK AKI VAGYOK (...) Így szólj Izrael fiaihoz: A VAGYOK küldött engem tihozzátok" (2Móz 3:14). Ez volt Izrael szabadulásának záloga. Amikor mint "emberekhez hasonló" (Fil 2:7) jelent meg, ugyancsak ezt mondta magáról: VAGYOK. A betlehemi gyermek, a szelíd és alázatos Üdvözítő: Isten, aki "megjelent testben" (1Tim 3:16). Nekünk pedig ezt mondja: "Én VAGYOK a jó Pásztor" (Jn 10:11). "Én VAGYOK amaz élő Kenyér" (Jn 6:51). "Én VAGYOK az út, az igazság és az élet" (Jn 14:6). "Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön" (Mt 28:18). Én VAGYOK minden ígéret biztosítéka. Én VAGYOK, ne féljetek! "Velünk az Isten" (Mt 1:23) - ez a záloga bűntől való szabadulásunknak. Ezért bízhatunk abban, hogy erőt kapunk a menny törvénye iránti engedelmességhez. {JÉ 1.16}

Amikor Krisztus megalázkodott, hogy emberi természetet öltsön magára, olyan jellemről tett tanúságot, amely Sátán jellemének az ellentéte. Ám még ennél is mélyebbre ereszkedett a megalázkodás ösvényén. "És mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, mégpedig a keresztfának haláláig" (Fil 2:8). Amiképpen a főpap levetette a méltóságát kifejező ékes ruhát, és mint egyszerű pap fehér gyolcsban folytatta szolgálatát, akképpen Krisztus is szolgai formát öltött, s úgy hozott áldozatot. Ő volt a pap, és Ő volt az áldozat is. "És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van" (Ésa 53:5). {JÉ 1.17}

Krisztussal úgy bántak, ahogy mi megérdemelnénk, hogy mi olyan bánásmódban részesüljünk, amilyet Ő kapott. Elítélték Őt a mi bűneinkért, amelyekben semmi része sem volt, hogy mi felmentést kapjunk az Ő igazságáért, amelyben nekünk semmi részünk nincs. Elszenvedte a mi halálunkat, hogy mi elnyerhessük az Ő életét, "[...] és az Ő sebeivel gyógyulánk meg" (Ésa 53:5). {JÉ 1.18}

Amit Krisztus megvalósított életével és halálával, az sokkal több, mint a bűn okozta rontás meggyógyítása. Sátán célja az volt, hogy az embert örökre elszakítsa Istentől, de Krisztusban szorosabb egységbe jutunk Istennel, mintha sohasem buktunk volna el. Az Üdvözítő felvette emberi természetünket, s ezzel olyan kötelékkel fűzte magát az emberiséghez, amit többé széttépni nem lehet. Örökre magához kötözött minket. "Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta" (Jn 3:16). Nemcsak azért adta, hogy bűneinket hordozza és mint áldozat meghaljon értünk, hanem Isten odaajándékozta Krisztust az elbukott emberiségnek. Hogy biztosítson változhatatlan béke-szándékáról, egyszülött Fiát adta, hogy Krisztus eggyé váljon az emberi családdal, s örökre megtartsa emberi természetét. Ez a záloga annak, hogy Isten megtartja szavát. "Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lészen" (Ésa 9:6). Fiának személyében Isten örökbe fogadta az emberi természetet, és a legmagasabbra, a mennybe helyezte. Az "embernek Fia" az, akivel megosztja a világmindenség trónját. Az "embernek Fia" az, akit "csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének" (Ésa 9:6) hívnak. A VAGYOK az összekötő kapocs Isten és az emberiség között, és kezével mindkettőt átfogja. Ő, aki "szent, ártatlan, szeplőtelen, a bűnösöktől elválasztott" (Zsid 7:26), nem szégyell minket testvéreinek nevezni (Lásd: Zsid 2:11!). Krisztusban egyesül a földi és a mennyei család. A megdicsőült Krisztus a mi testvérünk. Az emberiség magába zárja a mennyet, a Végtelen Szeretet pedig keblére öleli az emberiséget. {JÉ 1.19}

Isten ezt mondja népéről: "mint korona-kövek ragyognak az ő földén. Óh, mily nagy az ő jósága és mily nagy az ő kedvessége!" (Zak 9:16-17). A megváltottak megdicsőítése Isten irgalmának örök bizonyítéka. "A következendő időkben" megmutatja "az Ő kegyelmének felséges gazdagságát hozzánk való jóságából a Krisztus Jézusban"(Ef 2:7). "Azért, hogy megismertettessék [...] a mennybeli fejedelemségekkel és hatalmasságokkal [...] az Istennek sokféle bölcsessége, amaz örök eleve-elvégezés szerint, amelyet megcselekedett a Krisztus Jézusban, a mi Urunkban" (Ef 3:10-11). {JÉ 1.20}

Krisztus megváltói munkája igazságot szolgáltat Isten uralmának. Megtudja a világ; hogy a Mindenható, a szeretet Istene. Sátán vádjai alaptalanoknak bizonyulnak; jelleméről lehullik a lepel. A lázadás soha többé nem ismétlődhet meg. Bűn soha többé nem hatolhat be a világegyetembe. A hitehagyás ellen mindenki örökre biztosítva van. Az önfeláldozó szeretet eltéphetetlen kötelékkel egyesíti a föld és a menny lakóit Teremtőjükkel. {JÉ 1.21}

A megváltás munkája befejeződik. Ott, ahol eláradt a bűn, Isten kegyelme még bőségesebb lesz. A földet - amit Sátán magának igényel - Isten nemcsak megváltja, hanem meg is dicsőíti. A mi kis világunk, amely a bűn átka miatt az egyetlen sötét folt az Ő dicső teremtésén, a világegyetem minden más világát felülmúló megbecsülésben részesül. Itt, ahol Isten Fia emberi testben sátorozott, ahol a dicsőség Királya élt, szenvedett és meghalt, - amikor mindent megújít - itt lesz "Isten sátora az emberekkel [...] és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük, az ő Istenük" (Jel 21: 3). A megváltottak pedig a végtelen korszakokon át - miközben az Úr világosságában járnak - dicsőíteni fogják Őt kimondhatatlan ajándékáért, aki Immánuel - "VELÜNK AZ ISTEN"

02 Mózes első könyve: Teremtés könyve