Mennyetek el és tanítsatok minden népeket! Máté 28:16-20

Röviddel mennybemenetele előtt Krisztus megbízást adott tanítványainak. "Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön - mondotta. Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket" (Mt 28:18-19). "Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek" (Mk 16:15). Krisztus újra és újra megismételté ezeket a szavakat, hogy a tanítványok megragadhassák jelentőségét. A menny világosságának rá kell ragyognia a föld minden lakosára, a magas és az alacsony rendűekre, a gazdagokra és a szegényekre tisztán és erős sugarakkal. A tanítványoknak a Megváltó munkatársaivá kell lenniük a világ megmentésének munkájában. 

Krisztus ezt a megbízást akkor adta tanítványainak, mikor a felházban találkozott velük. Most azonban tanítványai szélesebb táborának is megadta ezt a felhatalmazást. Azon az összejövetelen, amelyet Galileában a hegyen tartottak meg Krisztus követői, mindazok a hívők megjelentek, akiket meg tudtak hívni. Halála előtt maga Krisztus jelölte ki ennek a gyűlésnek a helyét és idejét. A sírboltnál az angyal emlékeztette a tanítványokat Krisztusnak arra az ígéretére, hogy Galileában találkozik majd velük. Ezt az ígéretet elmondották azoknak a hívőknek is, akik húsvét hetének folyamán Jeruzsálemben gyülekeztek össze, és rajtuk keresztül az ígéret sok magányos hívőhöz is eljutott, akik gyászolták Uruk halálát. Mindnyájan nagy érdeklődéssel várakoztak erre a találkozásra és megbeszélésre. A gyűlés színhelyére kanyargós, kerülő utakon jöttek minden irányból, hogy elkerüljék a féltékeny zsidók gyanújának a felkeltését. A hívők csodálkozó szívvel jöttek, és komolyan beszélgettek egymással azokról a hírekről, amelyek eljutottak hozzájuk Krisztusról

A kijelölt időpontban mintegy ötszáz hívő gyűlt össze kis csoportokban a hegyoldalon. Türelmetlenül igyekeztek mindent megtudni azoktól, akik látták már Krisztust feltámadása óta. A tanítványok csoporttól csoportig mentek és elmondották mindazt, amit láttak és hallottak Jézusról, és érveltek a szent Írásokból, mint ahogy Krisztus is tette velük. Tamás elmondotta hitetlensége történetét, és elmondotta azt is, hogy hitetlenségét miként szüntette meg a feltámadott Úr. Hirtelen Jézus állott meg közöttük. Senki sem tudta megmondani, hogy honnan és hogyan jött. A jelenvoltak közül sokan még sohasem látták előzőleg Jézust. Kezein és lábain azonban meglátták a keresztre feszítés jeleit. Az arcvonásai olyanok voltak, mint Isten orcája. Amikor meglátták Jézust, azonnal imádni kezdték. 

Néhányan azonban hitetlenkedni, kételkedni kezdtek. Így lesz ez mindig. Vannak és lesznek olyanok, akik nehéznek találják a hit gyakorlását, és ezek a kételkedők oldalán foglalnak helyet. Hitetlenségük következtében azonban ezek sokat veszítenek.   

Jézusnak ez volt az egyetlen találkozása és megbeszélése feltámadása után sokakkal a hívők közül. Jézus eljött, és így szólott hozzájuk: "Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön" (Mt 28:18). A tanítványok már imádták Jézust, mielőtt megszólalt. Mivel azonban szavai azokról az ajkakról hangzottak el, amelyeket egyszer lezárt a halál, különleges erővel az örömmámor kerítette őket hatalmába. Jézus most a feltámadott Üdvözítő volt. Sokan közülük látták Őt, mikor hatalmát a betegek meggyógyításában gyakorolta, és a sátáni hatalmakat ellenőrzése, uralma alá hajtotta. Voltak, akik azt látták, hogy Jézusnak hatalma van arra, hogy felállítsa királyságát Jeruzsálemben, és letörjön minden ellenállást és uralkodjék a természet elemei fölött. Jézus lecsendesítette a haragos háborgó vizeket; járkált a fehértarajú hullámokon; életre támasztotta fel a halottakat. Most pedig kijelentette, hogy Isten Neki adott minden hatalmat. Jézus szavai felülemelték hallgatói gondolatait a földi és ideiglenes dolgokon és ráirányították a mennyei, örökkévaló dolgokra, miáltal rendkívüli módon tárult fel előttük az Ő méltósága és dicsősége. 

Krisztus szavai a hegyoldalon azt jelentették be, hogy áldozata, amelyet az emberekért hozott, teljes és tökéletes volt. A jóvátételt betöltötte és azt a munkát, amelyért eljött erre a világra, elvégezte. Jézus útban volt Isten trónjához, hogy tiszteljék az angyalok, a fejedelemségek és hatalmasságok. Elkezdte közbenjárói munkájának a végzését. Határtalan tekintéllyel felruházva átadta megbízását tanítványainak: "Elmenvén azért tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében; tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek; és ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig" (Mt 28:19-20).    

Isten a zsidó népet tette a szent igazság megőrzőjévé. A farizeizmus azonban az egész világ legfelsőbbrendűnek látszó, legegyedülállóbb álkegyes embereivé formálta őket. Minden, ami a papokkal és a főemberekkel összefüggésben állott - a ruháik, a szokásaik, szertartásaik, a hagyományaik - alkalmatlanná tette őket arra, hogy a világ világossága legyenek. Úgy tekintették magukat, a zsidó népet, mint magát a világot. Krisztus azonban azzal bízta meg tanítványait, hogy olyan hitet és istentiszteletet hirdessenek, amelynek nincs dolga a kasztokkal vagy az országokkal; olyan hitet, amely elfogadható minden nép, minden nemzet és az emberek minden osztálya számára.   

Krisztus, mielőtt elhagyta tanítványait, világossá tette előttük királysága jellegét. Emlékezetükbe idézte mindazt, amit előzőleg mondott nekik királyságáról. Krisztus kijelentette, hogy nem állt szándékában ezen a világon egy ideiglenes királyság felállítása. Az Ő célja egy lelki ország megalapítása. Krisztus nem úgy akart uralkodni, mint egy földi király Dávid trónján. Ismét megmutatta nekik a szent Írásokból, hogy mindazt, amin átment, a mennyben rendelték el, az Atya és az Őközte lefolyt tanácskozásokon. Mindezeket előre megmondották a Szentlélek által ihletett emberek. Krisztus azt mondotta: látjátok, hogy mindent kijelentettem nektek erről, hogy Messiásként való elvetésemnek el kellett jönnie és meg kellett történnie. Mindannak, amit mondottam megaláztatásomról, amelyet el kellett tűrnöm, és halálomról, amellyel meg kellett halnom, beigazolódott. A harmadik napon feltámadtam. Azért még szorgalmasabban kutassátok a szent Írásokat, és meglátjátok majd, hogy mindezekben a dolgokban a prófécia részletes leírásai Rólam beteljesedtek.  

Krisztus megbízta tanítványait, hogy végezzék azt a munkát, amit rájuk hagyott, és Jeruzsálemben kezdjék el tevékenységüket. Jeruzsálem volt a színtere az emberért történt legmélyebb megaláztatásának. Jeruzsálemben szenvedett, itt vetették el, és itt ítélték kereszthalálra. Júdea volt Krisztus szülőföldje. Itt öltötte magára az emberi alakot, itt járt és élt együtt az emberekkel, és csak néhányan ismerték fel, hogy a menny közeljött a földhöz, mikor Jézus közöttük volt. Ezért a tanítványok munkálkodásának Jeruzsálemben kellett elkezdődnie.    

Mindannak következtében, amit Krisztus Jeruzsálemben elszenvedett és az itt végzett munkájának a meg nem becsülését látva, a tanítványok egy ígéretesebb, megfelelőbb munkamezőt kérhettek volna Uruktól. A tanítványok azonban nem járultak hozzá ilyen kéréssel, hiszen éppen azt a területet kellett megmunkálniuk, amelyen Jézus szétszórta az isteni igazság magvát, hogy a mag felnövekedjék, és bőséges termést adjon az aratás idején. Munkájuk közben a tanítványoknak üldöztetést kellett elviselniük a zsidók féltékenysége és gyűlölete miatt. Ezt az üldöztetést azonban Mesterük is eltűrte és ezért ők sem riadtak vissza tőle és nem menekültek el előle. A kegyelem első adományait először az Üdvözítő gyilkosainak kellett felkínálniuk.   

Sokan voltak azután olyanok is Jeruzsálemben, akik titokban hittek Jézusban, és olyanok is sokan voltak, akiket a papok és a főemberek félrevezettek. A tanítványoknak ezeket is meg kellett ajándékozniuk az evangéliummal, és megtérésre kellett felhívniuk őket. Azt a csodálatos igazságot is, hogy egyedül Krisztus útján lehet elnyerni a bűnök bocsánatát, a tanítványoknak kellett világossá tenni mindenki előtt. Miközben egész Jeruzsálemet felkavarták az elmúlt néhány hét izgalmas eseményei, az evangélium prédikálása tehette a legmélyebb hatást az emberekre.

A munkának azonban nem volt szabad itt megállnia. Isten művét ki kellett terjeszteni a föld legtávolabbi határáig. Krisztus azt mondta tanítványainak: Tanúi lettetek életemnek, a világért hozott önfeláldozásomnak. Láttátok Izraelért végzett fáradozásaimat. Nem jöttek Hozzám, hogy életük lehessen; jóllehet a papok és főemberek a felsoroltakat mind megcselekedték Velem; elvetettek Engem, amint azt a szent Írások előre megmondották - mégis kapnak majd egy másik alkalmat Isten Fia elfogadására. Láttátok, hogy mindazokat, akik Hozzám jönnek és megvallják bűneiket, kész vagyok elfogadni. "Azt, aki hozzám jön, semmiképen ki nem vetem" (Jn 6:37). Mindazok, akik csak akarják, megbékülhetnek Istennel és megkaphatják az örökkévaló életet. - Rátok, tanítványaimra bízom most az irgalmasságnak ezt az üzenetét. Először Izraelnek kell ezt átadnotok, és azután minden nemzetnek, nyelvnek és népnek. Mindazokat, akik hisznek Jézus Krisztusban, egy egyházba kell összegyűjtenetek.    

A Szentlélek ajándékával a tanítványoknak csodálatos hatalmat kellett kapniuk. Tanúbizonyságtételüket jeleknek és csodáknak kellett megerősíteni. Csodákat nemcsak a tanítványok tennének, hanem azok is, akik elfogadták üzenetüket. Jézus ezt mondta: "Azokat pedig, akik hisznek, ilyen jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek; új nyelveken szólanak. Kígyókat vesznek föl; és ha valami halálost isznak, meg nem árt nékik; betegekre vetik kezeiket, és meggyógyulnak" (Mk 16:17-18).    

Abban az időben gyakran előfordult, hogy valakit megmérgeztek. Gátlástalan emberek nem haboztak, hogy ezzel az eszközzel eltávolítsák azokat, akik becsvágyuk útjában állottak. Jézus tudta, hogy tanítványai életét is hasonló veszedelmek fenyegetik. Sokan azt gondolhatták, hogy Istennek tesznek azzal szolgálatot, ha Krisztus tanítványait megölik. Jézus azért védelmet ígért tanítványainak ezzel a veszéllyel szemben.    

A tanítványoknak ugyanazzal a hatalommal kellett rendelkezniük, amellyel Jézus rendelkezett, hogy gyógyítani tudjanak "a nép között minden betegséget és minden erőtelenséget" (Mt 4:23). Mikor Jézus nevében meggyógyítják a testi betegségeket, akkor Jézus gyógyító hatalmáról a lelkek meggyógyításával bizonyságot kell tenniük. Jézus egy képességet is megígért most tanítványainak, mivel idegen országokban más nemzetek között is prédikálniuk kellett az evangéliumot; ezért meg kellett kapniuk azt a képességet, hogy más, idegen, új nyelveken is tudjanak beszélni. Az apostolok és társaik tanulatlan emberek voltak. Pünkösd napján a Szentlélek kitöltésével azonban beszédük, akár saját, akár idegen nyelven mondották is el azt, tisztává, egyszerűvé, szabatossá vált szóban és hangsúlyban egyaránt.   

Krisztus így adta át tanítványainak megbízatásukat. Gondoskodott a munka folytatásához szükséges ellátásról és felszerelésről, s magára vállalta a felelősséget a munka sikeréért. Amíg tanítványai engedelmeskedtek szavának, és Vele együtt munkálkodtak, addig nem szenvedhettek kudarcot. Menjetek el minden néphez, parancsolta nekik. Menjetek el a földgolyó legtávolabbi részéig, de legyetek mindig tudatában jelenlétemnek. Dolgozzatok hittel és bizalommal, mert soha nem hagylak el benneteket.    

Az Üdvözítő tanítványainak adott megbízása kiterjed minden hívő emberre. Magába foglal minden Krisztusban hívő embert az idő végéig. Végzetes tévedést követnénk el, ha azt feltételeznénk, hogy a lelkek megmentésének a munkája egyedül csak a felszentelt lelkészektől függ. Krisztus mindazokat megbízta az evangélium hirdetésével, akikhez eljutott a mennyei ismeret. Krisztus mindazokat felavatja, felszenteli arra, hogy munkálkodjanak embertársaik üdvösségéért, akik már megkapták, és magukban hordják életét. Az egyházat ennek a munkának a végzésére alapították, és mindazok, akik ünnepélyes és szent fogadalmat tettek az egyháznak, arra kötelezik el magukat, hogy együtt munkálkodnak Krisztussal.    

"És a Lélek és a mennyasszony ezt mondják: Jövel! És aki hallja, ezt mondja: Jövel!" (Jel 22:17). Mindenkinek, aki hallja, meg kell ismételnie a meghívást. Legelső kötelessége az kell legyen, hogy lelkeket nyerjen meg Krisztusnak. Lehet, hogy nem képes a nagy összejöveteleken prédikálni, de munkálkodni tud egyes emberekért. Közölni tudja velük azt a tanítást, amit Urától kapott. Az egyházi szolgálat nemcsak prédikálásból áll. Azok is szolgálnak, akik megkönnyítik a betegek és szenvedők helyzetét; akik segítséget nyújtanak a szükségben levőknek; akik a vigasztalás szavait mondják el az elcsüggedteknek és a kishitűeknek. Közel és távol egyaránt vannak olyan lelkek, akikre nyomasztólag hat bűntudatuk. Nem a nehézség, a gürcölés, vagy a szegénység az, ami lealjasítja az embert, hanem a vétek és a bűnös cselekedet. Ez tesz bennünket nyugtalanná és elégedetlenné. Krisztusnak olyan szolgákra van szüksége, akik megpróbálnak a bűntől megbetegedett lelkeken segíteni.  

A tanítványoknak ott kellett elkezdeni munkájukat, ahol voltak. A legnehezebb és a legkevésbé megfelelő munkát sem kerülhették ki, nem mehettek el mellette. Így Krisztus minden egyes munkásának is ott kell elkezdenie szolgálatát, ahol él. Lehet, hogy éppen saját családunkban vannak olyan lelkek, akik vágyakoznak együttérzésünkre, és éhséget éreznek az élet kenyerére. Lehetnek olyan gyermekek a közelünkben, akiket el kell vezetnünk a Krisztusban való hitre. Vannak pogányok közvetlenül az ajtónk előtt. Végezzük hűségesen azt a munkát, amely legközelebb van hozzánk. Azután terjesszük ki munkánkat olyan messzire, amilyen messze Isten keze elvezethet bennünket. Sok munka olyannak látszik, mint amelyet korlátok közé szorítanak bizonyos helyi körülmények. Bárhol legyen is azonban a teendőnk, ha hittel és szorgalommal végeztük el, akkor akár a föld legvégső részein is eredményünk lesz. Krisztus munkája egy szűk területre korlátozottnak látszott, mikor megjelent a földön, de mégis az akkor ismert összes országból oda érkezett emberek sokasága hallotta üzenetét. Isten gyakran a legegyszerűbb eszközöket használja fel a legnagyobb eredmények eléréséhez. Krisztusnak az a szándéka, hogy munkájának minden része másokhoz kapcsolódjék, mint ahogy egyik fogaskerék is a másikba belesimulva működik harmonikusan. A legalázatosabb munkás is, akit megindított a Szentlélek, láthatatlan húrokat érint meg, amelyeknek a rezgései elhangzanak a föld végső határáig és dallamuk átcseng az örökkévaló korszakokon. }   

Krisztus parancsát azonban: "Elmenvén e széles világra" (Mk 16:15) - nem veszíthetjük el szemünk elől. Krisztus arra hívott el bennünket, hogy tekintetünket irányítsuk a látóhatárunkon túli vidékek felé. Krisztus ledönti az elválasztó falakat, a nemzetségeket elválasztó előítéleteket és arra tanít, hogy szeressük az emberiség egész családját. Kiemeli az embereket önzésük szűk börtönéből. Eltöröl minden területi határvonalat és a mesterséges társadalmi megkülönböztetéseket. Krisztus nem tesz különbséget a szomszédok és az idegenek, a barátok és az ellenségek között. Krisztus arra tanít, hogy testvérként tekintsünk minden szükséget szenvedő emberre, és úgy nézzünk a világra, mint a saját földünkre.    

Az Üdvözítő, mikor azt mondotta: "Elmenvén [...] tegyetek tanítványokká minden népeket" (Mt 28:19), akkor azt is mondta: "azokat pedig akik hisznek, ilyen jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek; új nyelveken szólanak. Kígyókat vesznek fel; és ha valami halálost isznak, meg nem árt nékik; betegekre vetik kezeiket és meggyógyulnak" (Mk 16:17-18). Krisztus ígérete olyan messzire ér el, amilyen távolságra szól a megbízása. Természetesen nem minden hívő részesül mindegyik ajándékban. A Lélek különbséget tesz: "[...] osztogatván mindenkinek külön, amint akarja" (lKor 12:11). Az Úr azonban a Lélek ajándékait minden hívőnek megígérte, amilyen mértékben szüksége van az ajándékok egyikére vagy másikára, az Úr munkájának végzéséhez. Az Úr ígérete éppen olyan erős és megbízható most, mint amilyen volt az apostolok idejében. "Azokat pedig, akik hisznek, ilyen jelek követik" (Mk 16:17). Ez Isten gyermekeinek a kiváltsága. Ehhez a kiváltsághoz, amennyire csak lehetséges, bizalommal ragaszkodniuk kell, hogy azzal, mint hitük bizonyításával szolgálhassanak.   

"Betegekre vetik kezeiket és meggyógyulnak" (Mk 16:18). Ez a világ egy óriási bélpoklos kórház. Krisztus azonban azért jött, hogy a betegeket meggyógyítsa, és hogy szabadulást hirdessen a Sátán foglyainak. Maga Krisztus egészséges és erős volt. Életét adta a betegeknek, a lesújtottaknak és a démonoktól megszállottaknak. Krisztus nem fordult el senkitől, aki azért ment Hozzá, hogy elfogadja gyógyító erejét. Tudta, hogy azok, akik segítséget kérni mentek Hozzá, betegséget hordoznak magukban. Krisztus azonban nem tagadta meg tőlük gyógyítását. Mikor pedig Krisztusban működő erő érintette ezeket a szegény lelkeket, akkor meggyőződtek bűnösségükről és sokan közülük lelki betegségeikből is éppen úgy meggyógyultak, mint testi betegségeikből és bajaikból. Az evangéliumnak ma is megvan ugyanez a hatalma. Vajon miért ne kellene nekünk ma ugyanezen eredményekről tanúbizonyságot tennünk?   

Krisztus átérzi minden szenvedő keserű bánatát. Mikor a gonosz lelkek gyötörnek egy emberi testet, akkor Krisztus is érzi. Mikor a láz felégeti az élet folyamatát, akkor Krisztus érzi a kínszenvedést, a haláltusát. Krisztus ma is éppen olyan kész meggyógyítani a betegeket, mint amikor személyesen itt volt a földön. Krisztus szolgái az Ő képviselői itt a földön; eszközök munkája számára. Krisztus általuk kívánja gyakorolni gyógyító hatalmát. 

Az Üdvözítő gyógyító módszerében leckék, feladatok voltak tanítványai számára. Egy alkalommal Krisztus megkente agyaggal egy vak ember szemét. Azután megparancsolta néki: "Menj el, mosakodjál meg a Siloám tavában [...] Elméne azért és megmosakodék és megjöve látva" (Jn 9:7). A gyógyítást ezen a módon csak a Nagy Gyógyító vihette végbe egyedül. Krisztus azonban a természet egyszerű eszközeit is felhasználta gyógyításainál; nem részesítette előnyben a gyógyszereket, inkább szentesítette az egyszerű és természetes gyógyszerek használatát.   

A betegségtől sújtottak közül sokaknak, akik egészségüket visszanyerték, Krisztus azt mondotta: "Ímé meggyógyultál; többé ne vétkezzél, hogy rosszabbul ne legyen dolgod!" (Jn 5:14). Krisztus azt tanította, hogy a betegség - mind a testi, mind a lelki betegség - Isten törvénye megsértésének a következménye. A világon nem létezne semmiféle nyomorúság, ha az emberek összhangban, harmóniában élnének a Teremtő szándékával.   

Az ősi Izraelnek Krisztus volt a vezetője és tanítója. Krisztus tanította meg őket arra, hogy az egészség az Isten törvényei iránti engedelmesség jutalma. A Nagy Orvos, aki Palesztinában meggyógyította a betegeket, a felhőoszlopból szólott népéhez és mondta meg nekik, hogy mit kell tenniük, és hogy Isten mit tenne érettük. "Ha a te Uradnak, Istenednek szavára hűségesen hallgatsz és azt cselekszed, ami kedves az ő szemei előtt és figyelmezel az ő parancsolataira és megtartod minden rendelését; egyet sem bocsátok reád ama betegségek közül, amelyeket Egyiptomra bocsátottam, mert én vagyok az Úr, a te gyógyítód" (2Móz 15:26). Krisztus határozott utasításokat adott Izraelnek életmódjukra vonatkozóan, és biztosította őket, "[...] távol tart az Úr tetőled minden betegséget" (5Móz 7:15). Amikor a feltételeket teljesítették, akkor az ígéret is beigazolódott rajtuk. "Nemzetségeikben nem volt beteges" (Zsolt 105:37).  

Ezek a mi számunkra is tanulságok. Vannak olyan feltételek, amelyeket mindannyiunknak figyelembe kell vennünk, ha meg akarjuk őrizni egészségünket. Mindnyájunknak meg kell tanulnunk, hogy melyek ezek a feltételek. Nem nyerjük el Isten tetszését, ha tudatlanul megyünk el törvényei mellett, akár testiekre, akár lelkiekre vonatkoznak azok. Nekünk Istennel együtt kell munkálkodnunk egészségünk helyreállításáért; a testi egészségünk érdekében éppen úgy, mint a lelki egészségünkért.    

Azután másokat is meg kell tanítanunk arra, hogy miként őrizzük meg, vagy állítsuk helyre egészségünket. A betegek számára azokat a gyógyszereket és gyógymódokat kell használnunk, amelyekről Isten a természetben gondoskodott a számunkra. Istenre kell rámutatnunk, és Istenhez kell irányítanunk őket, aki egyedül tud meggyógyítani minden betegséget. A mi dolgunk, kötelességünk az, hogy a betegeket és szenvedőket hitünk karjaiban vigyük Krisztushoz. Arra is meg kell tanítani őket, hogy higgyenek a Nagy Gyógyítóban. Meg kell ragadnunk Krisztus ígéretét, ki kell tartanunk mellette, és imádkoznunk kell hatalma kinyilatkoztatásáért. Az evangélium igazi lényege a helyreállítás. Az Üdvözítő azt várja el tőlünk, hogy szólítsuk fel a betegeket, a reményteleneket és a lesújtottakat, hogy éljenek az Ő erejével.    

A szeretet hatalma volt jelen Krisztus minden gyógyításában. Csak akkor lehetünk eszközei az Ő munkájának, ha hit által társak leszünk szeretetében is. Ha elmulasztjuk bekapcsolni magunkat a Krisztussal való isteni együttélésbe és együttmunkálkodásba, akkor az életet adó energia áradata nem tud bőséges mennyiségben átfolyni rajtunk másokhoz. Voltak helyek, ahol maga az Üdvözítő sem tudott sok nagyszerű munkát végrehajtani a jelenlévők hitetlensége miatt. Így most is az egyházat a hitetlenség választja el isteni Megsegítőjétől, Krisztustól. Az egyház csak nagyon gyengén ragaszkodik az örök valóságokhoz. Hitének hiánya csalódást okozott Istennek és az egyházat megfosztotta a dicsőségétől.  

Az egyház csak akkor élhet Krisztus jelenlétének az erejével, ha tevékenyen vesz részt Krisztus munkájának a végzésében. "Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, - mondotta az Úr; és ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig" (Mt 28:19-20). Krisztus igájának a felvétele egyik legfontosabb feltétele hatalma elnyerésének. Az egyház igazi élete attól függ, hogy hűségesen tölti-e be Urától kapott megbízatását. Ennek a munkának az elhanyagolása idézi elő az egyházban a lelki gyengeséget és hanyatlást. Ahol nem munkálkodnak erőteljesen másokért, ott elfogy a szeretet és meggyengül a hit. 

Krisztus azt akarja, hogy hívei legyenek az egyház tanítói, oktatói az evangéliumi munkában. Meg kell tanítaniuk az embereket arra, hogy miként keressék és mentsék meg az elveszetteket. Vajon valóban ezt a munkát végzik? Sajnos nem. Sokan csak azon fáradoznak, hogy felszítsák az élet tüzét egy-egy halódó gyülekezetben. Sok gyülekezetet beteg bárányokként ápolnak azok, akiknek éppen az elveszett juhokat kellene megkeresniük. S ez idő alatt pedig milliók és milliók vesznek el Krisztus nélkül. 

Isten szeretete az ember iránt minden emberi értelmet felülmúl. Az angyalok csodálkoznak azon, hogy mennyire felszínes a hálája azoknak, akikre ez a szeretet árad, és hogy milyen kevéssé értékelik Isten szeretetét. Az egész menny megdöbbenéssel szemléli az emberek közömbösségét. Akarjuk-e tudni, hogy Krisztus mit érez mindezek láttán? Vajon mit érezne egy apa és egy anya, ha tudomást szerezne arról, hogy hidegben és hóban elalélt, és a fagyhalálnak kitett gyermekük mellett úgy mennének el az arra járók, hogy ügyet sem vetnének reá, és hagynák elpusztulni, jóllehet megmenthették volna!? Nem okozna-e nekik szörnyű fájdalmat és nem háborodnának-e fel? Nem vádolnák-e azokat a gyilkosokat olyan haraggal, amely oly forró lenne, mint a könnyeik, és oly heves, mint a szeretetük? Minden ember szenvedése Isten egyik gyermekének a szenvedése. Ezért azok, akik nem nyújtják oda segítő kezüket az elpusztulás szélén álló embertársuknak, kiváltják Isten igazságos haragját. Ez a Bárány haragja. Azoknak, akik igénylik ugyan a Krisztussal való közösséget, de közömbösek lettek szükséget szenvedő embertársaikkal szemben Krisztus ezt jelenti majd ki az ítélet nagy napján: "Nem tudom, honnét valók vagytok ti: Távozzatok el én tőlem mindnyájan, akik hamisságot cselekesztek!" (Lk 13:27).    

Tanítványainak adott megbízásában Krisztus nemcsak a munkájukat körvonalazta, hanem a nekik szóló üzenetet is átadta. Tanítsátok meg az embereket - mondotta nekik, "hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek" (Mt 28:20). A tanítványoknak azt kellett tanítaniuk, amit Jézus tanított. S amit Ő mondott, az nemcsak azt foglalta magába, amit személyesen mondott el, hanem azt is, amit az Ótestamentum prófétái és tanítói mondottak el. Az emberi tanítást kizárta. Nincs semmi hely a hagyomány, az emberek elméletei és következtetései vagy az egyházi törvények számára. Krisztus nem foglalta bele tanítványainak adott megbízásába az egyházi tekintélyek által elrendelt törvényeket. Krisztus szolgáinak ezek közül egyiket sem kell tanítaniuk. "A törvény és a próféták" (Mt 22:40) Krisztus szavainak és tetteinek a feljegyzésével képezik azt a kincset, amit rábízott tanítványaira, hogy adják tovább a világnak. Krisztus neve a jelszavuk, megkülönböztető jelvényük, egységük köteléke; tekintély, mintegy háttér eljárásaikban, valamint eredményességük forrása. Semmit sem szabad elismerni királyságában, amely nem viseli magán az Ő nevét. 

Az evangéliumot nem csak elméletként, hanem eleven erőként kell közvetíteni, mint ami megváltoztatja az ember életét. Isten azt kívánja, hogy kegyelmének elfogadói tanúi legyenek az Ő hatalmának. Azokat, akik eddigi életútjuk során a legnagyobb ellenségek voltak az Úrnak, Isten készségesen elfogadja. Azokat, akik megbánják bűneiket, Isten megajándékozza Szentlelkével, bizalma legmagasabb helyére emeli és elküldi őket a hűtlenek táborába, hogy hirdessék ott az Ő határtalan irgalmát. Isten szeretné, ha szolgái bizonyságot tennének arról a tényről, hogy az Ő irgalma útján az emberek elnyerhetik a Krisztuséhoz hasonló jellemet, és örvendezhetnek nagy szeretete bizonyosságában. Isten azt akarja, hogy tegyünk tanúbizonyságot arról a tényről, hogy Ő nem elégedhetik meg addig, míg az emberi nemzetség tagjai meg nem térnek, és nem foglalják el újra helyüket szent kiváltságaikban, mint Isten fiai és leányai.    

Krisztusban egyesül a pásztor gyengédsége, a szülő szeretete és a könyörületes Üdvözítő páratlan kegyelme. Áldásaival a legvonzóbb formában ajándékoz meg bennünket. Nem elégszik meg azzal, hogy tudtunkra adja áldásait. Oly módon nyújtja felénk azokat, hogy felkeltse bennünk a vágyat irántuk. Így Isten szolgáinak a kibeszélhetetlen ajándék dicsőségét és gazdagságát kell másoknak bemutatniuk. Krisztus csodálatos szeretete megolvasztja és leigázza a szíveket, miközben a tantételek puszta ismételgetésével nem érünk el, és nem végzünk el semmit. "Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet, így szól Istenetek [...] Magas helyre menj fel, örömmondó Sion! emeld föl szódat magasan, örömmondó Jeruzsálem! [...] Mondjad Júda városainak: Ímhol Istenetek; Ímé az Úr Isten jő hatalommal, és karja uralkodik! Ímé jutalma vele jő, és megfizetése Ő előtte. Mint pásztor, nyáját úgy legelteti, karjára gyűjti a bárányokat és ölében hordozza, a szoptatósokat szelíden vezeti" (Ésa 40:1.9-11). Mondjátok el az embereknek Róla, hogy Ő "tízezer közül is kitetszik" és "Ő mindenestől fogva kívánatos" (Énekek 5:10.16). Pusztán szavakkal nem tudjuk elmondani azt, hogy ki Ő, ki nékünk Krisztus. Életünk által kell az Ő jellemét kinyilvánítani az emberek előtt. Krisztus láthatóvá kíván lenni minden követője életében. Isten minden gyermekéről eleve azt rendelte el, "hogy azok az ő fia ábrázatához hasonlatosak legyenek" (Róm 8:29). Mindenkiben Krisztus hosszútűrő szeretetének, szentségének, alázatosságának, irgalmának és igazságosságának kell megmutatkoznia, feltárulnia a világ számára.    

Az első tanítványok elmentek, hogy prédikálják Isten szavát. Krisztust életükben jelentették ki. Az Úr pedig velük együtt munkálkodott, "megerősítvén az igét a jelek által, amelyek követik vala" (Mk 16:20). Ezek a tanítványok felkészültek munkájukra. Még pünkösd napja előtt összegyülekeztek és minden viszályt félretettek. Egy akarattal voltak együtt. Elhitték Krisztus ígéreteit, hogy megkapják az Ő áldását, és hittel imádkoztak. Nemcsak a maguk számára kérték az áldást. Teherként nehezedett rájuk a lelkek üdvösségéért rájuk váró munkálkodás. Az evangéliumot el kellett vinniük a föld legtávolabbi részéig. Igényt tartottak a hatalomnak, az erőnek arra az ajándékára, amit Krisztus megígért nekik. Ekkor árasztotta reájuk Isten az Ő Szentlelkét és egy nap alatt ezrek tértek meg.

Ez ma is megtörténhetne! Az emberi bölcseletek helyett prédikáljuk Isten beszédét! A keresztények hagyják abba egyenetlenkedéseiket, adják át magukat Istennek, és Vele együtt munkálkodjanak az elveszettek megmentéséért! Hittel kérjék Isten áldását, míg meg nem kapják! A Lélek kitöltése csak "a korai eső" volt, és mégis csodálatos volt a hatása és eredménye. "A késői eső" eredménye azonban még bőségesebb lesz (Vö: Jóel 2:23).    

Mindazok, akik Istennek szentelik lelküket és testüket, állandóan megkapják majd a Lélek újabb és újabb testi és lelki ajándékát. Kimeríthetetlen mennyei készletek állnak a rendelkezésükre. Krisztus nekik adja saját Lelke leheletét és életét az ő életéből. A Szentlélek legnagyobb energiáit fejti ki és így munkálkodik az emberek szívében és elméjében. Isten kegyelme megnöveli és megsokszorozza tehetségeiket. Az isteni természet tökéletessége jön segítségükre a lelkek megmentéséért végzett munkájukban. Krisztussal való együttmunkálkodásuk útján részesülnek Krisztus teljességében. Emberi gyengeségükben is képesek megcselekedni a Mindenható tetteit. 

Az Üdvözítő arra vágyik, hogy kinyilvánítsa kegyelmét, és jellemének pecsétjét rányomja az egész világra. Ez Krisztus megszerzett tulajdona, és Ő szabaddá, tisztává és szentté akarja tenni az embereket. Bár a Sátán azon fáradozik, hogy megakadályozza Krisztus szándékának a megvalósítását, de a világért kiontott vérével az Úr mégis olyan diadalt arat, amely dicsőséget szerez Istennek és a Báránynak. Krisztus nem nyugszik meg addig, míg győzelme nem lesz teljes, és "lelke szenvedése folytán látni fog és megelégszik" (Ésa 53:11). A föld minden népe meghallja majd a Krisztus kegyelméről szóló evangéliumot. Ámbár nem mindenki fogadja el Krisztus kegyelmét, de "őt szolgálják a fiak, az Úrról beszélnek az utódoknak" (Zsolt 22:31). "Az ország pedig és a hatalom és az egész ég alatt levő országok nagysága átadatik a magasságos egek szentei népének" (Dán 7:27); "[...] mert teljes lészen a föld az Úr ismeretével, mint a vizek a tengert beborítják" (Ésa 11:9). "És félik napnyugattól fogva az Úrnak nevét, és naptámadattól az ő dicsőségét" (Ésa 59:19). {DA 827.4}   

"Mily szépek a hegyeken az örömmondónak lábai, aki békességet hirdet, jót mond, szabadulást hirdet, aki ezt mondja Sionnak: Uralkodik a te Istened! [...] Ujjongva énekeljetek mindnyájan, Jeruzsálem romjai, mert megvígasztalá az Úr népét [...] Feltűrte az Úr szent karját minden népeknek szemei előtt, hogy lássák a föld minden határai Istenünk szabadítását" (Ésa 52:7-10).