Vasárnap az új szövetségben:                                                                                                                                                      

Az Újszövetség még nem ismeri a vasárnapot, ez a nap úgy szerepel, mint a szombat utáni első nap. Nyolc helyen van úgy fordítva, mint a hét első napja. Érdemes ezeket az igéket közelebbről megvizsgálni.

a.      A feltámadás napja  

A nyolc igehely közül hat vonatkozik Jézus feltámadásának a tényére. Az evangéliumok arról adnak hírt, hogy az asszonyok, a hét első napján kora reggel, a sírhoz mentek. Pénteken naplemente előtt helyezték Jézust a sírba, szombaton nyugodtak az asszonyok, és csak a hét első napján mentek a sírhoz, hogy a testet megkenjék: Visszatérvén pedig, készítének fûszerszámokat és keneteket. És szombaton nyugovának a parancsolat szerint. A hétnek elsô napján pedig kora reggel a sírhoz menének, vivén az elkészített fûszerszámokat, és némely más asszonyok is velök (Luke 23:56 - 24:1). A ét első napja volt az első munkanap, amelyen az asszonyok Jézus testét meg akarták kenni. Csupán ennek értelmébe bizonyítja ez az ige, hogy Jézus mikor támadt fel. Ugyanakkor egyértelművé teszi azt is, hogy az asszonyok szombaton nyugodtak.

A következő ige leírja Jézus találkozását a tanítványokkal:  Mikor azért estve vala, azon a napon, a hétnek elsô napján, és mikor az ajtók zárva valának, a hol egybegyûltek vala a tanítványok, a zsidóktól való félelem miatt, eljöve Jézus és megálla a középen, és monda nékik: Békesség néktek!(Jn 20:19). A következő okokból nem ad ez az ige semmiféle támaszpontot a korai keresztény vasárnapünneplésre: Jézus maga egyetlen szót sem mond arról, hogy a hét első napja, a feltámadása emlékére ünnepnap legyen. A tanítványok összejövetelének oka nem Jézus feltámadása volt, hanem a zsidóktól való félelem, a tanítványok ekkor még nem is hitték, hogy Jézus valóban feltámadt. (Mk 16:9-11). Jézusnak a tanítványokkal való ezen találkozását még újabbak követték.

Az Újszövetség 11 bizonyságot tartalmaz Jézus feltámadása utáni megjelenéseiről. Megjelent személyesen Mária Magdalénának (Mk 16:9-11; Jn 20:10-18), sőt neki lehetséges, hogy egy másik alkalommal is, amikor más asszonyokkal volt együtt (Mt 28:8-10). Péternek is személyesen jelent meg Jeruzsálemben (Lk 24:34; 1Kor 15:5). Megjelent továbbá két, az emmausi úton hazafelé tartó tanítványnak (Lk 24:13-35; Mk 16:12-13). Megjelent a tíz tanítványnak a zárt ajtó mögött (Mk 16:14; Lk 24:36-43; Jn 20:19-25), és amikor Tamás is ezzel a csoporttal volt (Jn 20:24-29; 1Kor 15:5). Megjelent hét tanítványnak, akik éppen halásztak a Galileai tavon (Jn 21:1-23), és tizenegy tanítványnak egy hegyen (Mt 28:16-20). Megjelent azoknak, akik figyelték az Ő mennybemenetelét (Lk 24:44-49; ApCsel 1:3-11). Ráadásul ezekhez az elbeszélésekhez számolható Pál kijelentése alapján az is, amikor Jézus megjelenik testvérének, Jakabnak (1Kor 15:7), és ötszáz másik embernek (6.v.). Ezen leírások nincsenek egy megahatározott naphoz kötve, amely bizonyítékul szolgálna a Jézus feltámadása utáni vasárnapünneplésre.

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a hét első napja, bár hatszor van említve az evangéliumokban, egyetlenegyszer sincs összekapcsolva a feltámadás megünneplésével, csupán alárendelt időpontot jelölő adatként szerepel. Az egész Újtestamentumban a hét első napja sehol sincs a feltámadás napjaként említve.

b.      Összejövetel Tróászban

Néhány Bibliaolvasó a következő igében a korai keresztény vasárnapünneplés bizonyítékát látja: A hétnek elsô napján pedig a tanítványok egybegyûlvén a kenyér megszegésére, Pál prédikál vala nékik, mivelhogy másnap el akara menni; és a tanítást megnyújtá éjfélig. (ApCsel 20:7). Ez a kijelentés egy hosszú útleírásnak a része, amely több időmeghatározást tartalmaz. A hét első napja csak egy ezek közül. Ha figyelmesen elolvassuk, megérthetjük, hogy itt nem a vasárnapon van a hangsúly hanem, a búcsú-összejövetelen. Pál és munkatársai hét napot töltöttek Tróászban, ebben a kis-ázsiai kikötővárosban, és most éppen a tovább utazás előtt álltak. Ebből arra következtethetünk, hogy ennek az összejövetelnek semmi köze a vasárnap megünnepléséhez, mert Pál itt egy olyan Istentiszteletet tart, amelyben elbúcsúzik a Tróászban lévő testvéreitől. A prédikációt megnyújtotta éjfélig, mert sok volt a mondanivalója és hét nap kevésnek bizonyult. Az első keresztényekről azt olvassuk, hogy alkalom adtán készek voltak akár a hét minden egyes napján összegyűlni. (ApCsel 2:46). Tehát itt a hét első napján való összejövetel azzal indokolt, hogy Pál apostol „másnap el akara menni”, nem pedig a vasárnapmegünneplése volt a céljuk.

c.       Pénzgyűjtés a hét első napján

Az 1Kor 16:2 igével olykor érvelnek amellett, hogy a korinthusi hívők rendszeresen összejöttek vasárnaponként istentiszteletre és adományt gyűjtöttek. Az ige azonban egészen másról tudósít: „A hétnek elsô napján mindenitek tegye félre magánál, a mit sikerült összegyûjtenie, hogy ne akkor történjék a gyûjtés, a mikor odamegyek”.Nem azt mondja itt Pál, hogy a hét első napján, amikor az Istentiszteletre mennek, tegyék le ajándékaikat a gyülekezet perselyébe, hanem mindenitek tegye félre magánál, a mit sikerült összegyûjtenie. „Pál apostol itt a szó szoros értelemben azt akarja mondani, hogy a hét első napján tegye félre mindenki lakásában azt, ami megmaradt neki. Amiből legkevésbé sem következik, hogy vasárnap nyilvános gyülekezeteket tartottak, amelyeken egyúttal gyűjtést is rendeztek.”(Egyháztörténelem, 1. köt. 210. old.) Tehát mindenki otthon tette félre azt, amit Istennek szánt, így Pál érkezésekor nem kellet az adományok gyűjtésére várakoznia, mert mindenki azonnal átnyújthatta neki azt, amit hétről hétre összegyűjtött. Valamilyen összejövetelről vagy ezen a napon való nyugalomról, itt egyáltalán még csak mellékesen sincs szó, ezen intézkedés kizárólag Pál apostol bölcs előrelátásáról tanúskodik.

d.      Az Úr napja Pátmoszon

Figyeljünk meg egy igét, amelyben szerepel az „Úr napja” kifejezés:Lélekben valék ott az ùrnak napján, és hallék hátam megett nagy szót, mint egy trombitáét. (Jel 1:10). Ez az ige azt bizonyítja, hogy a keresztényi korszakban volt egy nap, amelyet az Úr sajátjának nevezett. Vajon van-e a Bibliában egyetlen ige is ami a hét első napját a vasárnapot az Úr napjának nevezi? Egyetlen egyet sem találunk! De vajon igényt tartott-e valaha az Úr egy bizonyos napra, és sajátjának nyilvánította-e azt? Természetesen! „De a hetedik nap az Úrnak a te istenednek szombatja”(2Móz 20:10). „Ha megtartoztatod szombatnapon lábadat és nem űzöd kedvtelésedet szent napomon”(És 58:13). „Annak okáért az embernek fia a szombatnak is ura”(Mk 2:28). A szombat eszerint azon nap, amelyet Isten saját tulajdonának jelentett ki. János apostol, tehát amikor lélekben az úrnak napján nagy szózatot hallott tulajdonképpen a szombatról ír, és semmi esetre sem a vasárnapról.

                                                                                                                                                             

Első keresztények és a nyugalomnap.!!!   A keresztények közül sokan azt hiszik, hogy a szombat ünneplésének, vasárnapra történt áthelyezése az apostoli időkben, az első keresztények gyülekezetében történt. Ezt a nézetet olyan magától értetődően képviselik, hogy egyáltalán nem veszik észre, hogy az apostolok története és az Újtestamentumi levelek erről, nem szolgálnak semmiféle bizonyítékkal. Oda-vissza hangzanak el érvek, melyek szerint Pál csupán misszionáriusi stratégiából ment szombaton a zsinagógában, hogy a zsidóknak zsidó legyen. Ha figyelemmel kísérjük az apostolok cselekedeteiben a gyülekezetek keletkezését és növekedését, akkor feltűnik, hogy a könyv szerzője teljesen magától értetődő módon beszél a szombatról. A fiatal gyülekezetek a zsidó kultúra talajából nőttek ki. A gyülekezetek és Pál valamint kísérői számára a misszióutazások során a szombat általánosan érvényes nyugalomnap volt. „Ők pedig Pergából tovább menve, eljutának Antiókhiába, Pisidiának városába, és bemenvén szombatnapon a zsinagógába, leülének” (ApCsel 13:14.) Mikor pedig kimentek a zsidók zsinagógájából, kérék a pogányok, hogy a következô szombaton prédikálják nékik ezek beszédeket (ApCsel 13:42).

Ez az összejövetel Antiochiában Kr. u. 45 körülre tehető. Az itt említett emberek a valamivel későbbi eredetű kéziratokban pogányokként szerepelnek. Így jöttek tehát Pál apostolhoz zsidók és pogányok szombaton, hogy őt hallgassák. A következô szombaton aztán majdnem az egész város egybegyûle az Isten ígéjének hallgatására. (ApCsel 13:44).

A második misszióúton először léptek a misszionáriusok európai talajra. Filipi városában nem volt zsinagóga mert ott kevés zsidó élt. Pál és társai a nyugalomnapján elhagyták a zajos várost, és egy csendes helyet kerestek. És szombatnapon kimenénk a városon kívül egy folyóvíz mellé, hol az imádkozás szokott lenni; és leülvén, beszélgeténk az egybegyûlt asszonyokkal (ApCsel 16:13). Ismét megállapíthatjuk, hogy Pál számára – aki létfenntartását sátorkészítésből oldotta meg – a szombat az Isten imádatának és az evangélium hirdetésének a napja volt. Amint Jézusnak úgy Pálnak is szokása volt szombaton Istentiszteletre menni: Pál pedig, a mint szokása vala, beméne hozzájok, és három szombaton át vetekedék velök az írásokból, (ApCsel 17:2).

Pál apostol tizennyolc hónapig tartózkodott Korinthusban ahol az evangéliumot hirdette minden szombaton, ezáltal kereken nyolcvan szombaton sikerült neki elérni zsidókat és pogányokat a Jézusról szóló örömüzenettel.Vetekedének pedig minden szombaton a zsinagógában, és igyekezék mind zsidókat, mind görögöket meggyôzni. És ott lakozék egy esztendeig és hat hónapig, tanítva köztük az Isten ígéjét. (ApCsel 18:4,11). Ezzel az igehirdetéssel megkezdődött az Ézsaiás próféta által már háromszáz évvel azelőtt hirdetetett jövendölés teljesedése, miszerint elérkezett a pogányok üdvösségének az ideje. A pogányok akik Jézus halála után megtértek Isten népének részévé lettek.

A szombat szentsége minden hívő számára vitathatatlan volt. érvényességének minden megkérdőjelezése felháborodás hullámát indította el. A körülmetélkedés valamint más zsidó szokások és ünnepek megszüntetése nagy vitához vezetett. Azonban nincs semmiféle híradás az Újtestamentumban arról, hogy a szombat vagy egy másik nap megünneplésével kapcsolatban viták lettek volna. Ez a tény kézenfekvővé teszi, hogy mind a pogányoknak, mind pedig a zsidóknak akik hit által elfogadták Jézust a szombat az Istentől meghatározott nyugalomnap maradt.FOLYT KÖV!

JÉZUS A SZOMBATNAK URA :       Jézus Krisztus az életével példát adott arra, hogy az Isten iránti szeretet egybe van kötve az Ő akaratának való engedelmességgel. Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben; a miképen én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait, és megmaradok az ô szeretetében.  (Jn 15: 10). Isten minden parancsolata a boldog és teljes élet oltalmazó rendszerének magva. Ez érvényes a nyugalomnapra is, ezért mondta Jézus: „És monda nékik: A szombat lôn az emberért, nem az ember a szombatért. Annak okáért az embernek Fia a Szombatnak is ura”(Mk 2:27-28). Jézus egészen személyes kapcsolatban volt a nyugalomnappal (Lk 4:16), számára a szombat, olyan nap volt, amelyben bizonyította az emberek iránti szeretetét és részvétét, szombaton meghallgatta és hirdette Isten szavát. Jézus a szombat Ura, mivel ő az élet Ura és a világ Teremtője is. János azzal a kijelentéssel kezdi az evangéliumot, hogy „az ige testé lett”, és „minden őáltala lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn 1:1-3). Pál apostol megismétli ezt az igazságot: „Mert Ő benne teremtetett minden, a mi van a mennyekben és a földön, a láthatók és láthatatlanok, akár királyi székek, akár uraságok, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok; mindenek Ő általa és Ő reá nézve teremttettek; És Ő előbb volt mindennél, és minden Ő benne áll fenn.  (Kol 1:16-17). A Zsidókhoz írt levél is egyértelművé teszi, hogy a Fiú a Teremtő: „Akit tett mindenek örökösévé, aki által a világot is teremtette”(Zsidó 1:2).

Jézus szombatértelmezése, példa a keresztény nyugalomnap gyakorlásához. Ebben az értelemben Krisztus, mint Teremtőnk, Megtartónk s Megváltónk az ura ennek a napnak.

A következő példa megmutatja, hogy Jézus és tanítványai miként kerültek konfliktusba néhány zsidó szombatrendelkezéssel: Abban az idôben a vetéseken át haladt Jézus szombatnapon; tanítványai pedig megéheztek, és kezdték a kalászokat tépni és enni.  ² Látván pedig ezt a farizeusok, mondának néki: ìmé a te tanítványaid azt cselekszik, a mit nem szabad szombatnapon cselekedni. (Mt 12:1-2). Amikor a tanítványok a nyugalomnapon néhány kalászt letéptek és tenyerükben kimorzsálták belőle a magot és megették, három farizeusi rendelkezést rontottak meg: arattak, csépeltek és pelyvát elfújtak. Jézus azonban nem tekintette érvényesnek ezeket a szabályokat az ő helyzetükre. Jézus ezzel nem a szombat szentségét kérdőjelezte meg, csupán a szombatünneplésnek azt a módját bírálta, ahogy a farizeusok képviselték. (Képmutató, és bolhából elefántot módszer). Találóan foglalja össze ezt a következő idézet: „Az evangélium számos epizódról ad tudósítást, amikor Jézust szombatrontással vádolták. Jézus azonban sohasem vétett e nap szentsége ellen. Ő teljes tekintélyével képviselte e nap valódi értelmét… Teljes együttérzéssel igényelte Krisztus a jogot a szombatnapon való jó cselekedethez a gonosz helyett, az élet megmentéséhez annak pusztulása helyett. A szombat az irgalmas Úrnak és Isten dicsőítésének a napja.” (Katolikus Katekizmus, München, Bécs, Oldenburg, 1993, 555.old. 2173. szakasz).

Az evangéliumok hét gyógyításról számolnak be, amelyeket Jézus szombatnapon cselekedet. Ezekből világosan kiderül, hogy az embertársaink iránti jó cselekedet teljes mértékben hozzátartozik a szombatparancs lényegéhez. A betegekről, elesettekről és szenvedőkről való gondoskodás szombaton éppen úgy megengedett, mint a hét bármelyik napján. A szombatparancs nem hatálytalanítja a felebarát iránti szeretetet. Jézusnak a helyes szombatünneplésért folytatott harca megmutatja, milyen nagy jelentőségű volt számára a nyugalomnap.

Jézus számára nem volt kérdéses, hogy a szombat jelentősége az Ő halála, feltámadás és menybemenetele után is megmarad. Ez világosan érhető volt, amikor a tanítványoknak az eljövendő szomorúságról és szorongattatásról beszélt. Felszólította őket: „Imádkozzatok pedig, hogy a ti futástok ne télen legyen, se szombatnapon”(Mt 24:20).

A szombat a mai napig sem veszített alapvető jelentőségéből. A nyugalom órái számunkra is értékes szabad teret kínálnak, arra hogy Krisztus közelébe jöjjünk. Istentiszteletre menni a szabad természetet élvezni, betegeket, időseket, magányosokat meglátogatni, időt találni a család számára, Isten igéjét tanulmányozni, megosztani az örömöt és az evangéliumot embertársainkkal. Ezek példák arra, hogy a nyugalomnapot miként lehet eltölteni jézusi értelemen. Aki a szombatot így ünnepli, megtapasztalja, miért szólít fel minket Isten arra, hogy a hat munkásnapi saját elfoglaltságunkat, a hét hetedik napján tegyük félre. Ha Krisztust, a szombat Urát a szombat megünneplésében és megtartásában követjük, bizonyosan nagy áldásban lesz részünk.     FOLYTATÁS KÖVETKEZIK!

Szombat vagy vasárnap?A teremtés és a szabadság emlékműve.A nyugalomnappal végződő hétnapos hét eredete már sok kutatónak okozott fejfájást. Az év meghatározója a Föld Nap körüli útja; a hónapé a Holdnak a föld körüli keringési ideje; egy nap pedig a Föld saját tengelye körüli forgásának az ideje. Mindezek az időegységek a Napnak, a Holdnak és a Földnek természetes keringési és forgási idejükből adódnak. Ezzel szemben a hétnapos hét nem épül egyetlen természetes ciklusra sem. A Biblia bizonyítja, hogy a hét eredete a világ teremtésével kapcsolatos: „Mikor pedig elvégezé Isten hetednapon az Ő munkáját, a melyet alkotott vala, megszűnék a hetedik napon minden munkájától, a melyet alkotott vala. És megáldá Isten a hetedik napot, és megszentelé azt; mivelhogy azon szűnt vala meg minden munkájától, melyet teremtve szerzett vala Isten”.   (1Móz 2:2-3)

Isten megnyugvása a hét végén egy jele a teremtés befejezésének. Isten megszentelte a hetedik napot, mint egy különleges időt és elkülönítette a többi hat naptól. Isten tehát már a teremtésnél tekintettel volt az embernek a rendszeres pihenés és elmélkedés iránti szükségletére. A hétnapos hét és a nyugalomnap Isten ajándéka minden ember számára minden időkre. Isten nem szent helyet vagy szent tárgyat különített el, hanem szent időt.

A teremtéstörténet leírása utáni néhány fejezetben a vízözönről szóló jelentésnél találkozunk a hétnapos időegységgel. (1Móz 7:4, 10; 8:10-12). A hét fogalma az ősatyák (Ábrahám, Jákob és Izsák kora) idejében is ismert volt. (1Móz 29:27-28). Kiindulhatunk abból, hogy a nyugalomnap emlékezete Ábrahám és utódai idejében, életben maradt. Isten bizonyította Izsáknak, hogy apja, Ábrahám, ismerte az ő törvényét és életét annak megfelelően alakított: „És megsokasítom a te magodat mint az ég csillagait, és a te magodnak adom mind ezeket a földeket: és megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei;  ⁵ Mivelhogy hallgata Åbrahám az én szavamra: és megtartotta a megtartandókat, parancsolataimat, rendeléseimet és törvényeimet” (1Móz 26:4-5).

Később Jákob leszármazottai Egyiptomban rabszolgasorsra jutottak. Isten azonban megszabadította Izrael népét ebből az emberileg méltatlan helyzetből. Miután megszabadította őket Egyiptom bilincseitől, megtanította őket parancsolataira és igazságaira. (2Móz 15:25-26). Ennek az utasításnak egészen a kezdetén részletesen le van írva, hogyan ajándékozta meg Isten a népet a mannával, a mindennapi táplálékkal. Ezzel az ajándékkal összekapcsolta a szombat megszentelésére szóló felhívást. A hatodik napon kétszer annyi manna hullott, szombaton azonban semmi. (2Móz 16.fej.). Negyven éven keresztül élte meg Izrael minden héten újból ezt a csodát.

A zsidóság ma is bizonyítja, hogy melyik az Istentől eredetileg megáldott nyugalomnap – amelyet nem befolyásolt a történelem folyamán egyetlen naptár reform sem. (A legutolsó nagy naptár reform a julianusi naptárról a gregorianusira való áttérés. 1582. október 4-én csütörtököt 1582. október 15. péntek követett. Ezzel a reformmal csupán a dátum eltolása történt, de semmi képen sem a heti ciklusé).

Az Egyiptomból Kánaánba történt kivonuláskor adta végül Isten az Izraelitáknak a Tízparancsolatot. Isten negyedik parancsolata felszólít a hetedik napi munkaszünetre, és ismételten emlékeztet a világ teremtésére: „Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; De a hetedik nap az ùrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, a ki a te kapuidon belôl van; Mert hat napon teremté az ùr az eget és a földet, a tengert és mindent, a mi azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az ùr a szombat napját, és megszentelé azt.” (2Mz 20:8-11).

A Tízparancsolatnak ebben a legrészletesebb parancsolatában az Úr neve (Jahve) háromszor van említve. A Sínai-hegyi törvényadásnál az Úr megbízta Mózest, hogy a következő záró felhívást intézze a néphez: „Te szólj az Izráel fiainak, mondván: Az én szombatimat bizony megtartsátok; mert jel az én közöttem és ti köztetek nemzetségről nemzetségre, hogy megtudjátok, hogy Én vagyok az ùr, a ki titeket megszentellek.” (2Móz 31:13). A szombatparancs bizonyította, hogy Isten az ő teremtményeivel a bűneset ellenére is fenn akarja tartani a kapcsolatot. Éppen ezért a szombatot a szövetség örök jegyének tekinti: Megtartsák azért az Izráel fiai a szombatot, megszentelvén a szombatot nemzetségrôl nemzetségre, örök szövetségül. Legyen közöttem és az Izráel fiai között örök jel ez; mert hat napon teremtette az ùr a mennyet és a földet, hetednapon pedig megszünt és megnyugodott.  (2Móz 31:16-17) A szombat, mint a befejezett teremtés jegye, Istennek egy szerfölött nagyszerű adománya, egy hetenként visszatérő meghívás a Teremtővel való találkozásra.

A nyugalomnap az Ószövetségben úgy van bemutatva, mint Isten teremtésének emlékoszlopa. Miközben emlékeztet bennünket a teremtés hetére, azt is világossá teszi, hogy minden élet Isten ajándéka. Isten a szombatot arra is rendelte, hogy népe számára a szabadulás és megszentelődés szövetségi jele legyen.„És adám nékik szombataimat is, hogy legyenek jegyül köztem és ô közöttök; hogy megtudják, hogy én vagyok az ùr, az ô megszentelôjök”. (Ez 20:12). FOLYT KÖV...

  *Megjegyzés. - Az itteni utalás azokra a tervekre vonatkozik, amelyet korábban gyakorolt az egyház, hogy hetenként félretették a tizedet és az áldozatot. - A szerkesztők.
  
  Cselekedjétek először Isten kívánalmait! - Álljon első helyen Isten kívánalma! Nem cselekesszük akaratát, ha azt szenteljük neki, ami megmarad jövedelmünkből, miután minden elképzelhető szükségletünket kielégítettük. Mielőtt elköltenénk keresetünk egy részét, vegyük ki és ajánljuk fel Istennek azt a részt, amelyre igényt tart. A régi rendelkezésben az oltáron folyamatosan égett a hálaáldozat tüze, így mutatva rá az embernek Isten iránti vég nélküli kötelezettségére. Ha eredményesek vagyunk világi munkánkban, azt az Úr áldásának kell tulajdonítanunk. A jövedelem egy részét a szegényeknek kell áldoznunk, és nagy részét Isten ügyére kell fordítanunk. Ha az Isten által igényelt részt visszaadjuk neki, akkor megáldja és megszenteli a maradékot, a saját használatunkra. De, ha az ember megrabolja Istent azáltal, hogy visszatartja azt, ami az övé, átka nyugszik az egészen.
  
  Gondoljatok a szűkölködő szegényekre! - Ha Krisztus jellemét képviseljük, lelkünkből ki kell űzni az önzés minden részecskéjét. A reánk bízott mű előrevitele érdekében szükségessé válik, hogy javaink minden megtakarítható legkisebb részét is odaadjuk. Tudomásunkra jut családok szegénysége, szenvedése, ezért a lesújtottakat és szenvedőket segítenünk kell. Nagyon keveset tudunk a körülöttünk uralkodó emberi szenvedésekről; de amint alkalmunk van, legyünk készek, hogy azonnali segítséget nyújtsunk a szorult helyzetben levőknek.
  A pénz fényűzési célokra való elherdálása megfoszthatja a szegényeket a szükséges javaktól, hogy el legyenek látva élelemmel és ruházattal. Az, amit a ruházkodásra, az építkezésre, a bútorzatra és különböző dolgokra költünk büszkeségünk kielégítésére, az sok szenvedő család nyomorát enyhítené. Isten sáfárai szolgáljanak a szűkölködőknek.
  
  Isten gyógyszere az önzésre és kapzsiságra. - A jószívűség, mely az önmegtagadás gyümölcse, csodálatos segítség az adakozó számára. Ez oly nevelést nyújt számunkra, mely jobban megérteti velünk az Úrért végzett munkát, aki széjjeljárván jót cselekedett, hogy enyhítse a szenvedést és gondoskodjék a nélkülözők szükségleteiről.
  Az állandó önmegtagadó segítőkészség Isten gyógyszere az önzés és a kapzsiság megrontó bűne ellen. Az Úr rendelte el a rendszeres segítőkészséget műve fenntartására és a szenvedők és
  
  nyomorúságban élők enyhítésére. Elrendelte, az adakozás váljék szokásunkká, ellensúlyozva a kapzsiság veszélyes és megtévesztő bűnét. A folyamatos adakozókészség halálra éhezteti a kapzsiságot. A rendszeres jótékonyság célja Isten rendelkezésében az, hogy elszakítsa a kapzsi emberektől a kincseket oly gyorsan, ahogy megszerzik azt, és az Úrnak szenteljék, akié minden...
  A rendszeres jótékonyságnak Isten terve szerinti állandó gyakorlása gyengíti a kapzsiságot és megerősíti a jótékonyságot. Ha a gazdagság növekedik - még azok is akik vallják a kegyességet -, szívüket a vagyonba helyezik; és minél többjük van, annál kevesebbet adnak az Úr tárházába. Így a gazdagság önzővé teszi az embereket, és a felhalmozás táplálja a kapzsiságot; és a folytonos gyakorlása által e gonoszság megerősödik. Isten ismeri e veszélyt, ezért körülvett bennünket védőeszközökkel, hogy megakadályozza romlásunkat. Elvárja a jótékonyság állandó gyakorlását, hogy a jó cselekedetben való szokás ereje megtörhesse az ellenkező irányú szokás erejét.

Isten sáfárai 

El kell ismernünk Isten tulajdonjogát. - Isten tulajdonjogának elismerése képezi az üzleti feddhetetlenség, a becsületesség és a valódi siker alapját. Mindeneknek teremtője az igazi tulajdonos; Mi sáfárai vagyunk. Mindaz, amivel rendelkezünk, reánk bízott letétje, melyet utasítása szerint kell felhasználnunk.
  Olyan kötelezettség ez, amely előtt minden embernek meg kell hajolnia! Ez az emberi tevékenység egész körét magában foglalja. Akár elismerjük, akár nem, sáfárok vagyunk, akiket Isten felruházott talentumokkal, képességekkel és a világba helyezett bennünket, hogy elvégezzük az általa kijelölt munkánkat.
  A pénz nem a mienk; a ház, a föld, a kép, a bútor, a ruha és a fényűzési cikk nem a mi tulajdonunk. Zarándokok és idegenek vagyunk. Csak azoknak a dolgoknak adományával rendelkezünk, melyek egészségünk és életünk fenntartásához szükségesek... Az ideig való áldásokat letétként kaptuk, hogy bebizonyítsuk, vajon az örök gazdagsággal megbízhatnak-e. Ha kiálljuk Isten próbáját, akkor elnyerjük azt a megvásárolt tulajdont, amely a miénk kell legyen - a dicsőség, a tisztesség és a halhatatlanság.
  
  Számot kell adnunk. - Ha legalább saját népünk Isten művébe fektetné be a kölcsönképpen rájuk bízott pénzt, azt a pénzt, amit önző kedvtelésükre és bálványozásukra költenek, mennyei kincsként halmoznák fel, és elvégeznék azt a nagy munkát, amit Isten megkíván tőlük. De ők a példázatbeli gazdag emberhez hasonlóan fényűzően élnek. A pénzt, amit Isten letétként bízott reájuk, hogy nevének dicsőségére használják fel, tékozlóan elköltik. Nem állnak meg, hogy Isten iránti felelősségüket megfontolják. Nem állnak meg, hogy megfontolják, a számadás napja nincs messze, amikor számot kell adniuk sáfárságukról.
  
  Mindig gondolnunk kell arra, hogy az ítéletkor majd szembe kell néznünk azzal a feljegyzéssel, hogy mi módon használtuk fel az Úr pénzét. Sokat költünk saját kedvtelésünkre, saját örömünkre, ami nem válik javunkra, hanem határozottan kárunkra van. Ha felismerjük, hogy Isten minden jó dolog adományozója és pénzünk az övé, akkor annak elköltésében bölcsességet tanúsítanánk és alkalmazkodnánk szent akaratához. Akkor a világ, annak szokása, annak divatja nem lenne a mi színvonalunk. Nem vágyódnánk arra, hogy szokásaihoz alkalmazkodjunk, és nem engednénk meg hajlamainknak, hogy irányítsanak bennünket.
  Pénzünk felhasználását azáltal tehetjük lelki előrehaladásunk eszközévé, hogy szent letétnek tekintjük, amit nem a büszkeség, a hiábavalóság, az étvágy vagy a szenvedély szolgálatába kell állítanunk.
  Láttam, hogy a jelentést tevő angyal hűségesen feljegyez minden adományt, amit Istennek áldozunk és pénztárába helyezünk; és az így ajándékozott eszközök végső eredményét is. Isten észrevesz minden fillért, amit az ő ügyére szánunk. Észreveszi az adakozó készségét vagy kelletlenségét. Az adakozás indítékát is feljegyezik.
  
  Rendszeres adakozás a család részéről. - "...Mindenitek tegye félre magánál, amit sikerül összegyűjtenie..." (1Kor 16:2). A család minden tagja, a legidősebbtől a legfiatalabbig részt vehet a jótékonyság e munkájában... A rendszeres segítőkészség* terve mentőeszköznek bizonyul minden család számára a kísértés ellen, hogy javaikat ne szükségtelen dolgokra költsék. Különösen a gazdagoknak szolgál áldására, mert megvédi őket a szertelenségtől.
  Isten követelménye a család minden tagjának hetente emlékezetébe idézi, hogy teljes mértékben valósítsák meg tervét; amennyiben megtagadtak maguktól valami feleslegeset, hogy anyagi javakat adhassanak a tárházba, az az önmegtagadás értékes tanítását vési szívükbe Isten dicsőségére. Hetenként egyszer mindenki szembekerül az elmúlt hét cselekedeteivel, a bevétellel, mellyel rendelkezhetne, ha takarékos; és azzal az összeggel, amellyel nem rendelkezik élvezete miatt. Lelkiismerete féken tartotta őt Isten előtt, úgy amilyen volt, s az vagy menti vagy vádolja őt. Így megtanulja azt, ha megőrzi lelki békéjét és Isten kegyelmét, akkor az Úr dicsőségére kell ennie, innia és öltözködnie.FOLYTATÁS KÖVETKEZIK

  
 De Istent a szeretet nem készteti a bűn elnézésére. Nem nézte el Sátán bűnét. Nem nézte el Ádámét, sem Káinét. Nem fogja elnézni senki ember fiáét. Nem nézi el a mi bűneinket, és nem fog szemet hunyni a mi jellemünk fogyatékosságai felett sem. Elvárja, hogy az Ő nevében győzzünk.
  Akik nem öltik magukra Krisztus igazságát, amelyet ajándékba kínál, azok visszautasítják azokat a jellemvonásokat, amelyek Isten gyermekévé formálják az embert. Elvetik azt, ami a menyegzői lakomához méltó vendégekké alakíthatná őket.
  A példázat szerint a király "mi módon jöttél ide holott nincsen menyegzői ruhád" kérdésére az ember hallgatott. Így lesz az ítélet napján is. Az emberek most még mentegethetik jellemhibáikat, de azon a napon nem lesz mentségük.
  Korunkban a Krisztus nevét viselő egyházak nagyon kiváltságos helyzetben vannak. Az Úr egyre növekvő fénnyel nyilatkoztatja ki önmagát nekünk. Sokkal előnyösebb a helyzetünk, mint Isten hajdani népéé volt. Nemcsak abban a fényben járhatunk, amelyet Isten Izraelre sugározott, jóllehet már az is nagy világosság volt, hanem még többet tudhatunk a Krisztus által nyújtott csodálatos megváltásról. Ami a zsidóknak előkép és szimbólum volt, az nekünk valóság. Ők az Ószövetség történelmét ismerték csak, mi az Ót és az Újat is. Annak a Megváltónak az ígérete a mienk, aki eljött; a keresztre feszített Megváltó ígérete, aki feltámadt, és József széthasadt sírja felett hirdette: "Én vagyok a feltámadás és az élet!" Krisztusnak és szeretetének megismerése által Isten országa közénk jött. Krisztusról tanulunk prédikációk útján, és róla hallunk lelki énekekben. Gazdagon megrakott lelki asztal tárul elénk. A végtelen áron megvásárolt menyegzői ruhát Isten mindenkinek ingyen kínálja. Isten követői hirdetik Krisztus igazságosságát, a hit általi megigazulást, Isten Igéjének végtelenül dicső és becses ígéreteit. Beszélnek a Szentlélek vigasztalásáról is. Elmondják, hogy Krisztus szabad utat nyitott nekünk az Atyához, és hogy bízhatunk az örök élet ígéretében, amely Isten országában valóra válik. Mit tehetne még Isten értünk, amit a nagy vacsora, a mennyei lakoma ne rejtene magában?!
  A szolgáló angyalok ezt mondják a mennyben: a ránk bízott munkát elvégeztük. Visszaszorítottuk a gonosz angyalok seregét.
  
  Fényt és világosságot hintettünk az emberek lelkébe. Emlékezetükbe idéztük Isten szeretetét, amelyet Jézusban mutatott meg. Krisztus keresztjére irányítottuk figyelmüket. Felfogták, hogy Krisztusnak a bűn miatt kellett kereszthalált szenvednie, és mélyen megrendültek. Felismerték, hogy milyen lépések vezetnek a megtéréshez. Megérezték az evangélium hatalmát. Isten szeretetének melege meglágyította szívüket. Meglátták Krisztus jellemének szépségét. Sok embernél azonban mindez hasztalan volt, mert nem akarnak szokásaikkal felhagyni, és jellemükön változtatni. Nem akarják levenni földi öltözetüket, hogy Isten rájuk adhassa a mennyei palástot. A kapzsiság foglyai. Jobban szeretik a világ barátságát, mint Istenüket.
  A végső döntés napja ünnepélyes nap lesz. Így írja le János apostol, amit prófétikus látomásban látott: "Láték egy nagy fehér királyi széket, és a rajta ülőt, akinek tekintete elől eltűnék a föld és az ég, és helyük nem találtaték. És látám a halottakat, nagyokat és kicsinyeket, állapi az Isten előtt; és könyvek nyittatának meg, majd egy más könyv nyittaték meg, amely az életnek könyve; és megítéltetének a halottak azokból, amik a könyvekbe voltak írva, az ő cselekedeteik szerint" (Jel 20:11-12).
  Az örökkévalóság határán szomorú lesz a visszaemlékezés. Az élet a maga valóságában mutatkozik meg az emberek előtt. A világ örömei, gazdagsága, megbecsülése nem tűnik már olyan fontosnak. Felismerik, hogy az igaz életnek, amelyet megvetettek, van csak értéke. Látni fogják, hogy jellemüket Sátán csaló varázsa alakította. Öltözetük, amelyet maguk választottak, azt jelzi, hogy az első nagy hitehagyóhoz ragaszkodtak. Látni fogják döntésük következményeit, és megtudják, mit jelent az Isten parancsolatainak áthágása.
  Nem lesz több kegyelemidő, amelyben felkészülhetnénk az örökkévalóságra. Ebben az életben kell magunkra ölteni Krisztus igazságosságának palástját. Csak most van lehetőségünk arra, hogy jellemünket formáljuk a mennyei otthon számára, amelyet Krisztus készített parancsolatai engedelmes követőinek.
  A kegyelemidő hamar lejár. A vég közel. A figyelmeztetést megkaptuk: "Vigyázzatok magatokra, hogy valamikor meg ne nehezedjék a ti szívetek dobzódásnak, részegségnek és ez élet gondjainak
  
  miatta, és váratlanul reátok ne jöjjön az a nap" (Lk 21: 34). Vigyázzatok, nehogy készületlenül találjon titeket! Vigyázzatok, hogy legyen menyegzői ruhátok a nagy Király lakomáján!
  "Amely órában nem gondoljátok, abban jő el az embernek Fia." "Boldog, aki vigyáz, és őrzi az ő ruháit, hogy mezítelenen ne járjon, és meg ne lássák az ő rútságát" (Mt 24:44; Jel 16:15).
  

 

  "Valakik pedig befogadák Őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az Ő nevében hisznek" (Jn 1:12). Ez a hatalom nem az emberé. Ez Isten hatalma. Amikor valaki befogadja Krisztust, erőt kap ahhoz, hogy. Krisztus életét élje.
  Isten tökéletességet kíván gyermekeitől. Törvénye saját jellemének hasonmása, és minden jellem mértéke. Ezt a mércét mindenki megismerheti; és megtudhatja, milyen emberekkel akarja Isten benépesíteni országát. Krisztus földi élete Isten törvényének tökéletes ábrázolása volt. Amikor azok jelleme, akik Isten gyermekeinek vallják magukat, hasonló lesz Krisztuséhoz, akkor engedelmeskedni fognak Isten parancsolatainak. Az Úr bízhat bennük, és azok közé sorolhatja őket, akik mennyei családját fogják alkotni. Krisztus igazságának dicsőséges palástjába öltözötten helyük lesz a király lakomáján. Joguk lesz ahhoz, hogy a vérrel megmosott sokaság közé álljanak.
  Az ember, aki nem viselt menyegzői ruhát a lakomán, sok mai ember állapotát ábrázolja. Ezek az emberek magukat kereszténynek vallják, igényt tartanak az evangélium nyújtotta áldásokra és kiváltságokra, de nem érzik, hogy jellemüknek át kellene formálódnia. Soha nem éreztek igaz bűnbánatot. Nem látják be, hogy szükségük
  
  van Krisztusra, és hogy hinniük kell benne. Nem győzték le öröklött és szerzett rossz hajlamaikat. Mégis úgy vélik, hogy elég jók, és Krisztus helyett a saját érdemeikben bíznak. Hallgatják az Igét, eljönnek a lakomára, de nem öltötték magukra Krisztus igazságának palástját.
  Sokan, akik magukat kereszténynek nevezik, csupán erkölcsös emberek. Nem fogadják el azt az ajándékot, amellyel bemutathatnák és megdicsőíthetnék Krisztust a világ előtt. A Szentlélek munkáját nem ismerik. Nem cselekvői az Igének. Szinte nem is tudják felfogni azokat a mennyei elveket, amelyek megkülönböztetik Krisztus követőit a világ fiaitól. Azok, akik Krisztus követőinek vallják magukat, már nem képeznek elkülönült és különleges népet. A határvonal elmosódott. Követik a világot, a világ életmódját, szokásait, önzését. Az egyház a törvényszegésben átpártolt a világhoz. Pedig a világnak kellene követnie az egyházat a törvény iránti engedelmességben. Az egyház napról napra formálódik a világ képmására.
  Ezek az állítólagos krisztuskövetők azt remélik, hogy Krisztus halála által üdvözülnek, de nem hajlandók önfeláldozó életet élni. Magasztalják az ingyen kegyelem gazdag ajándékait, és megkísérelnek a megigazultság látszata mögé bújni, remélve, hogy elrejthetik jellemük fogyatékosságait. Ennek a törekvésüknek azonban semmi hasznát nem látják az ítélet napján.
  Krisztus igazsága nem fedez be egyetlen melengetett bűnt sem. Az ember a szívében is megronthatja a törvényt. Ha nem követ el látható bűnt, a világ előtt nagyon becsületes lehet. De Isten törvénye feltárja a szív titkait is. Isten minden cselekedetet a mögötte húzódó indítékok alapján ítél meg. Az ítélet csak azokat a tetteket hagyja jóvá, amelyek összhangban vannak Isten törvényének elveivel.
  Az Isten szeretet, és erről a szeretetről a Krisztus által nyújtott ajándékban tett bizonyságot. Amikor "egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn 3 :16. ), semmit nem tartott vissza azoktól, akiket megvásárolt. Az egész mennyet nekünk adta, ahonnan erőt és ellenálló-képességet meríthetünk, hogy nagy ellenségünk le ne győzzön bennünket.folyt köv.