Júdás

Júdás élettörténete egy olyan élet szomorú végét tárja elénk, amely Isten által elfogadott és tiszteletben részesített élet is lehetett volna. Ha Júdás utolsó jeruzsálemi útja előtt halt volna meg, akkor úgy tekinthettük volna őt, mint aki méltán foglalt helyet a tizenkettő között, és a hiányát a többiek nagyon megérezték volna. Az irtózat, ami Júdás nevéhez kapcsolódik ma is, nem létezett volna az élete végén nyilvánvalóvá lett tulajdonságai nélkül. Júdás valóságos jelleme azonban nyilvánvalóvá vált a világ előtt, mégpedig azért, hogy élettörténete figyelmeztetés legyen mindazok számára, akik hozzá hasonlóan elárulják azokat a szent javakat, amelyeket Isten rájuk bízott.  

Kevéssel húsvét előtt Júdás megújította szerződését a papokkal, hogy kezükbe adja Jézust. Azután elrendelték, hogy az Üdvözítőt azoknak a helyeknek egyikén kell elfogni és letartóztatni, ahol elmélkedés és imádkozás céljából szokott tartózkodni. A Simon házában megtartott ünnep óta Júdásnak sok alkalma volt, hogy elgondolkodjék azon a terven, amelynek a megvalósítására szerződésileg elkötelezte magát. Szándékát azonban nem változtatta meg. Harminc ezüst pénzért - vagyis egy rabszolga áráért - eladta Urát a gyalázatnak és a halálnak. 

Júdás nagyon szerette a pénzt. Korábban azonban nem volt annyira romlott, hogy olyan cselekedetet hajtson végre, mint ez. Addig dédelgette azonban a kapzsiság ördögi lelkületét, míg ez lett a kormányzó, mozgató ereje életének. A Mammon iránti szeretete felülmúlta a Krisztus iránti szeretetét. Mivel rabszolgájává lett egy bűnnek, a Sátán kezébe adta magát, hogy minden bűnnel megpróbálkozzék. 

Júdás akkor csatlakozott a tanítványokhoz, mikor Krisztust állandóan emberek sokasága kísérgette, követte. Az Üdvözítő tanítása megindította szívét, megigézetten csüngött szavain, amelyeket a zsinagógában, a Galileai-tengernél, a hegyen mondott el. Júdás látta, mikor betegek, sánták, bénák és vakok özönlöttek Jézushoz a kisebb és nagyobb városokból. Látta, mikor haldoklókat tettek le a lábához. Tanúja volt az Üdvözítő hatalmas munkájának, amelyet a betegek gyógyítása, a démonok kiűzése és a halottak feltámasztása terén végzett. Saját személyében is megtapasztalta Krisztus hatalmának nyilvánvaló bizonyítékát. Felismerte, hogy Krisztus tanítása magasan felette állt mindannak a tanításnak, amit valaha is hallott. Júdás megszerette a Nagy Tanítót és szeretett volna Vele lenni. Megvolt benne a vágy arra, hogy jelleme és élete megváltozzon és azt remélte, hogy Krisztussal való kapcsolata révén megtapasztalhatja majd ezt. Az Üdvözítő nem utasította vissza Júdás közeledését. Helyet adott neki a tizenkettő között. Megajándékozta őt hatalommal, hogy betegeket tudjon gyógyítani és démonokat tudjon kiűzni. Júdás azonban nem jutott el addig a pontig, hogy teljesen alárendelje magát Krisztusnak. Nem adta fel evilági becsvágyát és a pénz iránt tanúsított szeretetét. Miközben elfogadta Krisztus egyik szolgájának a tisztét, nem adta át magát az isteni befolyás átformáló hatásának. Úgy érezte, hogy megtarthatja saját véleményét és ítéletét mindenről és továbbfejlesztette azt a hajlamát és képességét, hogy mindent megbíráljon és megvádoljon. 

A tanítványok nagyra becsülték Júdást, és ő nagy hatással is volt rájuk. Neki magának is jó véleménye volt önmagáról és képességeiről. Tanítványtársaira úgy tekintett, mint akiket ő messze felülmúl az ítéletalkotás képessége terén. Azt gondolta róluk, hogy nem látják meg a kedvező alkalmakat és lehetőségeiket és nem húznak hasznot azokból. Júdás szerint Krisztus gyülekezete sohasem fog kiterjedni ott, ahol ilyen rövidlátó emberek lesznek a vezetők. Péter zabolátlan volt. Mindig megfontolás nélkül cselekedett. Jánost, aki gondosan megőrizte, és megtartotta azokat az igazságokat, amelyeket Krisztus tanított, Júdás rossz pénzügyi szakértőnek tekintette. Máté igen szigorú neveltetésben részesült, s ezért igazságszeretete megingathatatlan volt; Krisztus tanítását komolyan vette, és szavainak értelméről elmélkedett. Ezért Júdás véleménye az volt, hogy sohasem lehetne őt megbízni éleslátást és nagy átfogó képességet igénylő feladatok végzésére. Júdás ilyen módon foglalta össze, alkotta meg véleményét Jézus minden egyes tanítványáról. Azzal hízelgett önmagának, hogy a tanítványok köre gyakran kerülne majd zavarba és szorult helyzetbe, ha nem olyan képességekkel rendelkező ember lenne az ügyintéző, mint ő. Júdás alkalmasnak tartotta magát erre az állásra, mint olyat, akinek az eszén nem tudnak túljárni. Saját értékelése szerint ő volt a dísze, az ékessége a tanítványok társaságának és mindig ennek megfelelő volt a magatartása is.

Júdás vak volt saját gyenge jellemének a felismerésére. Krisztus ezért egy olyan helyet biztosított számára a tanítványok csoportjában, ahol alkalma nyílott jelleme gyengeségének meglátására és helyreigazítására. A tanítványok pénztárosaként neki kellett gondoskodnia a kis közösség szükségleteinek a kielégítéséről és a szegények nélkülözésének az enyhítéséről. Mikor a húsvéti szobában Jézus így szólt hozzá: "Amit cselekszel, hamar cselekedjed" (Jn 13:27), akkor a tanítványok azt gondolták, hogy Jézus azt parancsolta meg neki, hogy vásárolja meg az ünnepre azt, amire szükség volt, vagy hogy adjon valami segélyt a szegényeknek. Mások szolgálatában Júdás kifejleszthetett volna magában egy önzetlen lelkületet. Mialatt azonban naponként hallgatta Jézus tanításait és tanúja volt Krisztus önzetlen életének, Júdás kapzsi, pénzsóvár természetének hódolt. Azok a kis összegek, amelyek kezébe kerültek, állandó kísértést jelentettek számára. Gyakran, amikor kisebb szolgálatokat végzett Krisztus ügyéért, vagy vallásos tervek megvalósítására szentelte idejét, kivette a bérét ebből a szerény pénzalapból. Saját szemében ezek az alkalmak ürügyül szolgáltak arra, hogy cselekedetei véghezvitelét anyagilag biztosítsa. Isten szemében azonban Júdás tolvaj volt. 

Krisztusnak az a gyakran ismételt kijelentése, hogy az Ő országa nem e világból való, megbotránkoztatta Júdást. Neki megvolt a saját elképzelése, és ennek megvalósítását remélte Krisztustól. Júdás elképzelése szerint Jánost ki kellett volna szabadítani a tömlöcből; ehelyett lefejezték. Jézus pedig ahelyett, hogy királyi jogait érvényesítve megtorolta volna Keresztelő János halálát, tanítványaival visszavonult egy vidéki helyre. Azt gondolta, hogy ha Jézus nem akadályozná tanítványait terveik megvalósításában, munkájuk sokkal eredményesebb lenne. Felfigyelt a zsidó vezetők egyre növekvő ellenségeskedésére, és látta, hogy Krisztus teljesen figyelmen kívül hagyja azt a kívánságukat, hogy bizonyítékát adja isteni küldetésének. Júdás szíve megnyílt a hitetlenség előtt, és Sátán gondoskodott arról, hogy elvesse benne a hitetlenség magvát. A lázadás szelleme egyre nőtt Júdásban. Miért foglalkozik Jézus oly sokat, szükségtelenül borús, csüggesztő gondolatokkal, amelyek elbátortalanítanak? Miért jövendölt megpróbáltatást és üldözést maga és a tanítványai számára? Az a kilátás, hogy az új királyságban egy előkelő hely jut neki osztályrészül, késztette Júdást arra, hogy magáévá tegye Krisztus ügyét. Csalódnia kellett-e reménységében? Júdás nem azt állította, hogy Jézus nem volt Isten Fia, azonban kételkedett és igyekezett valamiféle magyarázatot találni hatalmas cselekedeteire.

Az Üdvözítő tanítása ellenére Júdás folyamatosan kifejtette és hirdette azt az elgondolását, hogy Jézus még fog királyként uralkodni Jeruzsálemben. Az ötezer megvendégelésekor szerette volna ezt megvalósítani. Ez alkalommal segített az élelem szétosztásában az éhes sokaság között, és lehetősége volt megtapasztalni, milyen jó dolog az, ha másoknak adhatunk és Isten szolgálatában tevékenykedhetünk. Segített a betegeket és a szenvedőket a sokaságból elvinni Krisztushoz. Látta, hogy milyen megkönnyebbülés, milyen öröm és boldogság költözik az emberek szívébe a Megváltó gyógyító hatalma által. Megérthette volna Krisztus módszerét. Saját önző vágyai azonban megvakították. Júdás volt az első, aki hasznot akart húzni abból a lelkesedésből, amit a kenyerek csodája váltott ki. Júdás volt az, aki előállt azzal a tervvel, hogy Jézust akár erőszakkal is tegyék meg királynak. Vágyai magas hőfokon izzottak. Kiábrándulásának, csalódásának annál keserűbbnek kellett lennie. 

Amikor Krisztus a kapernaumi zsinagógában az élet kenyeréről beszélt, Júdás életében fordulat következett be. Hallván Jézus szavait: "Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek" (Jn 6:53), Júdás ekkor megértette, hogy Jézus sokkal inkább lelki, mint evilági javakat kínált az embereknek. Mivel előrelátó embernek tekintette magát, felismerni vélte azt a tényt, hogy az Úr nem szerezhet magának semmi tisztességet ezen a földön és így tanítványainak sem adhat magas rangú állásokat. Ezért elhatározta, hogy csak annyira kötődik Krisztushoz, hogy bármelyik pillanatban elszakadhasson Tőle. Eltökélte magában, hogy éber lesz, és az is volt!

Ettől az időponttól kezdve olyan kételkedéseket hangoztatott, amelyek zavart keltettek tanítványtársai lelkivilágában. Vitás kérdéseket vetett fel, félrevezető nézeteket, érzelmeket ébresztett, és azokat az érveket ismételgette, melyeket a farizeusok és az írástudók használtak Krisztus igényével szemben. Az összes kis és nagy bajokat, a kereszteket, a nehézségeket és a nyilvánvaló akadályokat, amelyek az evangélium előrehaladásának az útjába kerültek, Júdás bizonyítékokként használta fel Isten üzenetének igazságával szemben. A Szentírásból azokat a helyeket idézte, amelyek semmi kapcsolatban nem voltak azokkal az igazságokkal, amelyeket Krisztus hirdetett. Ezek az íráshelyek, kiragadva összefüggésükből, összezavarták a tanítványokat és növelték elbátortalanodásukat, amely miatt már egyre jobban szenvedtek és gyötrődtek. Mindezt azonban Júdás olyan módon cselekedte, hogy ezáltal a tanítványok szemében nagyon lelkiismeretesnek látszott. Mialatt a tanítványok bizonyítékokat kerestek a Nagy Tanító szavainak a megerősítésére, Júdás majdnem észrevétlenül egy másik ösvényre vezette őket. Látszólag nagyon kegyes és bölcs szavakkal igyekezett más megvilágításba hozni bizonyos dolgokat, mint ahogyan Jézus tárta azokat tanítványai elé, és olyan értelmet adott Jézus szavainak, amelyekre az Úr sohasem gondolt. Javaslatai folytonosan becsvágyó kívánságot ébresztettek a tanítványok szívében az ideiglenes világi nagyság után és ezáltal elfordították figyelmüket a fontos dolgokról, amelyekkel foglalkozniuk kellett volna. A viszályt azzal kapcsolatban, hogy ki legyen közöttük a nagyobb, általában Júdás keltette tanítványtársai körében.

Mikor Jézus közölte a gazdag ifjú főemberrel a tanítványság feltételét, Júdásnak nem tetszett az, amit hallott. Azt gondolta, hogy Jézus hibát követett el. Ha olyan emberek, amilyen ez a főember volt, összeköttetésbe kerülhetnének a hívőkkel, akkor segítenének előmozdítani és fenntartani Krisztus ügyét. Ha őt, Júdást tanácsosként fogadnák és hallgatnák, akkor nagyon sok tervet javasolhatna, amelyek mind a kis gyülekezetük javát szolgálnák, ha elfogadnák azokat. Júdás alapelvei és módszerei bizonyos mértékben különböznének Krisztus alapelveitől és módszereitől, de Júdás ezekben az ügyekben bölcsebbnek tartotta magát Krisztusnál.  

Mindabban, amit Krisztus mondott tanítványainak, volt valami, amivel Júdás a szívében nem értett egyet. Júdás befolyása alatt az elégedetlenség kovásza gyorsan végezte munkáját. A tanítványok nem látták meg, nem ismerték fel az igazi felbujtót. Jézus azonban látta, hogy Sátán az, aki erősen sugallja Júdást, és így megnyílt az a csatorna, amelynek közvetítésével a Sátán befolyása eljuthat a többi tanítványhoz. Krisztus ezt egy évvel az elárulása előtt így jelentette ki: "Nem én választottalak-e ki titeket, a tizenkettőt? és egy közületek ördög" (Jn 6:70). 

Júdás azonban nem fejtett ki nyílt ellenállást és látszólag Jézus tanításainak a helyes voltát sem vonta kétségbe. Nyíltan nem is ellenkezett a Simon házában megtartott ünnepig. Mikor Mária megkente Jézus lábát, Júdás nyilvánvalóvá tette kapzsi természetét. Jézus dorgálására úgy látszott, hogy egész lelkülete rosszindulatú lett. Megsebzett gőgje és bosszúvágya ledöntött minden korlátot, és régóta benne élő pénzsóvársága is megmutatkozott, amit eddig ellenőrzés alatt tartott, vagyis leplezett. Mindazoknál, akik könnyelműen játszadoznak a bűnnel, hasonló tapasztalatok láthatók. Ha időben nem állunk ellent a romlottság elemeinek és nem győzzük le azokat és nem adunk megfelelő választ Sátán kísértéseire, akkor lelkünk hamarosan Sátán akaratának fogságába kerül.

Júdás szíve azonban még nem keményedett meg egészen. Még azután is, hogy már kétszer is elkötelezte magát az Üdvözítő elárulására, volt alkalma, lehetősége a bűnbánatra. A húsvéti vacsorán Jézus bebizonyította istenségét azzal, hogy leleplezte az áruló szándékát. Gyengéden Júdást is bevonta abba a szolgálatba, amelyet tanítványaival akart véghez vinni. Júdás azonban nem vette figyelembe a szeretetnek ezt az utolsó felhívását. Ekkor Júdás ügye eldőlt. Azok a lábak, amelyeket Jézus megmosott, tovább mentek az árulás felé vezető úton. 

Júdás úgy okoskodott, hogy ha Jézusnak kereszthalált kell halnia, akkor az úgyis be fog következni. Az, hogy ő elárulja-e vagy nem az Üdvözítőt, nem változtatja meg az eredményt: a keresztre feszítést. Ha Jézusnak nem kellett volna meghalnia, akkor legalábbis kényszeríteni kellene Őt arra, hogy szabadítsa meg magát. Mindenesetre Júdás hasznot, nyereséget húzott az árulásából. Kiszámította: jó üzletet kötött, amikor arra vállalkozott, hogy elárulja az Urat.  

Mindazáltal Júdás nem hitte, hogy Krisztus engedi majd magát elfogni. Krisztus elárulásával az volt a szándéka, hogy megleckézteti az Urat. Olyan szerepet szándékozott eljátszani, amely megtanítja az Urat arra, hogy a jövőben majd az őt megillető tisztelettel bánjon vele. Júdás azonban nem tudta, hogy árulásával tulajdonképpen halálra adta Jézust. Nagyon gyakran, mikor az Üdvözítő példázatokban tanított, az írástudók és a farizeusok elvitték magukkal találó példázatait. Gyakran önmaguk ellen mondták ki az ítéletet! Sokszor, amikor az igazság eljutott a szívükig és szólt hozzájuk, megteltek haraggal és köveket fogtak, hogy Jézust megkövezzék. Ennek ellenére Jézus akadálytalanul távozott közülük. Júdás azt gondolta, hogy ha Jézus ilyen sok csapdából sértetlenül kimenekült, akkor bizonyára most sem engedi meg, hogy elfogják és keresztre feszítsék. 

Júdás elhatározta, hogy az egész ügyet próbának veti alá. Ha Jézus valóban a Messiás, akkor az emberek, akikért oly sokat tett, mellé állnak, és királlyá kiáltják. Ez örökre lecsillapítja, megnyugtatja majd a sokaságot, akik most bizonytalankodtak. Júdásé lett volna akkor az a dicsőség, hogy királyt helyezett Dávid trónjára. Ez a cselekedete biztosította volna számára Krisztus után a legelőkelőbb, a legfontosabb pozíciót az új királyságban.

A hamis tanítvány tovább játszotta szerepét Jézus elárulásában. A kertben, mikor a csőcselék vezetőinek azt mondotta: "Akit én majd megcsókolok, ő az, fogjátok meg őt" (Mt 26:48) - biztos volt abban, hogy Krisztus elmenekül kezeik közül. Azután, ha ezért őt hibáztatnák, akkor azt mondhatná nekik: Hát nem megmondtam nektek, hogy erősen tartsátok?  

Júdás látta, hogy Krisztus elfogói szavai szerint jártak el és erősen megkötözték Jézust. Csodálkozva tapasztalta, hogy az Üdvözítő minden ellenállás nélkül hozzájárult ahhoz, hogy elvezessék. Aggodalmaskodva követte Őt a kerttől addig a helyig, ahol a zsidók vezetői kihallgatták Krisztust. Minden pillanatban azt várta, hogy Krisztus majd meglepi ellenségeit azzal, hogy Isten Fiaként jelenik meg előttük, és megsemmisíti minden ellene szőtt összeesküvésüket és minden hatalmukat. De amint egyik óra telt a másik után, és Jézus alávetette magát mindazoknak a jogtalanságoknak, és bántalmazásoknak, amelyeket ellene elkövettek, hirtelen szörnyű félelem szorította össze az áruló szívét arra a gondolatra, hogy ő tulajdonképpen halálra adta Mesterét. 

Mikor a kihallgatás már a vége felé járt, Júdás nem tudta tovább elviselni bűnös lelkiismerete kínzását. Hirtelen éles hang hasított át a bírósági tárgyalótermen: "Krisztus ártatlan! Kíméljétek meg őt! Engedjétek őt szabadon! Ó, Kajafás!"    

Mindenki felfigyelt Júdás magas alakjára. Látták, hogy minden erejével arra törekszik, hogy átfurakodjék a tárgyalóteremben összezsúfolódott tömegen. Az arca sápadt és megviselt volt és a homlokán nagy verejtékcseppek gyöngyöztek. Az ítélőszékhez furakodott és a főpap elé szórta azokat az ezüst pénzeket, amelyeket Ura elárulásáért kapott. Azután türelmetlenül megragadta Kajafás köntösét és könyörögve arra kérte, hogy engedje szabadon Jézust. Kijelentette, hogy Jézus semmi olyat nem tett, ami méltóvá tenné Őt a halálbüntetésre. Kajafás dühösen lerázta magáról Júdás kezét, de összezavarodott és nem tudta, hogy mit is mondjon. A papok álnoksága, galádsága nyilvánvalóvá lett. Mindenki láthatta, hogy pénzzel megvesztegették Jézus egyik tanítványát, hogy árulja el Mesterét.    

"Vétkeztem - jajgatta Júdás - hogy elárultam az ártatlan vért" (Mt 27:4). A főpap azonban miután visszanyerte önuralmát, gúnyosan azt felelte Júdásnak: "Mi közünk hozzá? Te lássad!" (Mt 27:4). A papok készek voltak arra, hogy Júdást eszközükként használják, de megvetették aljasságát. Azért most, amikor hozzájuk fordult vallomásával, durván elutasították és elkergették.  

Júdás most Jézus lábaihoz vetette magát és Isten Fiának ismerte el Őt, és könyörögve kérte, hogy szabadítsa ki magát. Az Üdvözítő nem dorgálta meg árulóját, de tudta, hogy Júdás nem bánta meg a bűnét. Vallomását bűnös lelkéből csak a kárhozat szörnyű érzése és a várható ítélet kényszerítette ki, de nem érzett mély, szívet összetörő fájdalmat azért, mert elárulta Isten ártatlan Fiát és megtagadta Izrael Szentjét. Krisztus nem szólt egyetlen kárhoztató, elítélő szót sem. Szánalommal tekintett Júdásra, és azt mondotta: "Ezért az óráért jöttem el erre a világra."    

A meglepetés moraja futott át a gyűlésen. Ámulattal nézték, hogy Krisztus milyen magatartást tanúsított árulója iránt. Ismét átfutott rajtuk az a meggyőződés, hogy ez az ember több volt, mint egy halandó ember. Igen, de ha Isten Fia volt, kérdezték, akkor miért nem szabadítja ki magát kötelékeiből és miért nem arat diadalt vádlói felett!    

Júdás látván, hogy könyörgése hiábavaló volt, kirohant a teremből, miközben ezt kiáltozta: Túl késő! Túl késő! Érezte, hogy nem tudná túlélni Jézus keresztre feszítését, azért kétségbeesésében kiment és felakasztotta magát.   

Ugyanazon a napon később Pilátus palotájából a Golgotára vezető úton félbeszakadt a gonosz tömeg kiáltozása és csúfolódása, amely elkísérte Jézust a keresztre feszítés helyére. Mikor elhaladtak egy magányos hely mellett, egy kiszáradt fa tövénél meglátták Júdás holttestét. Visszataszító látvány volt. Súlya alatt elszakadt a kötél, amellyel felakasztotta magát a fára. Az esés következtében teste szörnyen eltorzult. Éppen az éhes kóbor kutyák tépték, szaggatták le a húst csontjairól. Testének maradékát gyorsan elráncigálták az emberek szeme előtt, és egy félreeső helyen beletaposták a földbe. Kevesebb lett a gúnyolódó beszéd a tömegben és a sok sápadt arc azt mutatta, hogy gondolatok születtek meg a szívekben. Úgy látszott, hogy a megtorlástól való rettegés már szorongatatta azokat, akik bűnösök voltak Jézus vérének a kiontásában

Jézus, Annás és Kajafás előtt Máté 26:57-75; Máté 27:1; Márk 14:53-72; Márk 15:1; Lukács 22:54-71; János 18:13-27

A Kidron patakon át, a kertek és az olajfa ligetek mellett elhaladva, az alvó város csöndes utcáin át, nagy sietséggel hurcolták magukkal Jézust. Az idő már éjfél után járt, és a zajongó tömeg kiáltása, amelyekkel Jézust követték, megzavarták az éjszaka csendjét. Az Üdvözítőt megkötözték és szoros őrizet alatt kísérték. Csak fájdalmak közepette tudott járni. Elfogói azonban siettették Őt Annás, a volt főpap palotájáig. 

Annás volt a hivatalban levő papi család feje, és tekintettel életkorára, a nép még mindig főpapként ismerte el. Kikérték a tanácsát és Isten szavaként teljesítették azt. Neki kellett először látnia Jézust, aki ténylegesen a papi hatalmasságok foglya volt. Annásnak jelen kellett lennie a fogoly kihallgatásán, mert félt, hogy a kevésbé tapasztalt Kajafás majd nem úgy fogja képviselni a vádat, mint ahogy ők kitervelték. Ez alkalommal Annásnak minden furfangját, ravaszságát és éleselméjűségét elő kellett vennie, hogy Krisztus elítéltetését valamilyen módon biztosítani tudják. 

Krisztust formálisan a Szanhedrin, - a nagy főtanács - előtt kellett kihallgatni; de Annás előtt egy előzetes kihallgatásnak vetették alá. A római uralom alatt a Szanhedrin nem hajthatott végre halálos ítéletet. A főtanács a fogságba vitt személyt csak kihallgathatta, ügyét megvizsgálhatta, és ítéletet hozhatott ellene, de ezt az ítéletet a római hatóságoknak kellett megerősíteniük. Tehát szükséges volt, hogy olyan vádakat hozzanak fel, és bizonyítsanak be Krisztus ellen, amelyek alapján a rómaiak gonosztevőnek tekintik majd. Olyan vádat is ki kellett találniuk Krisztus ellen, amelynek alapján a zsidók szemében is elítélendő személy lesz. A papok és a főemberek között nem kevesen voltak olyanok, akiket Krisztus tanításai meggyőztek, és csak a kiközösítéstől való félelmük akadályozta meg őket abban, hogy hitvallást tegyenek mellette. A papok jól emlékezetükbe vésték Nikodémus kérdését: "Vajon a mi törvényünk kárhoztathatja-e az embert, ha előbb ki nem hallgatja és nem tudja, hogy mit cselekszik?" (Jn 7:51). Ez a kérdés akkor félbeszakította a főtanács ülését, úgy, hogy a terveik halomra dőltek. Arimáthiai Józsefet és Nikodémust azért most meg sem hívták a Szanhedrin ülésére, de voltak a főtanács tagjai között mások is, akik szót emelhettek volna az igazság érdekében. A kihallgatást úgy kellett vezetni, hogy a Szanhedrin tagjait egyesítse Krisztus ellen. Két olyan vád volt, amelyet a papok fenn akartak tartani. Ha Jézusra rá tudnák bizonyítani azt, hogy istenkáromló, akkor a zsidók biztosan elítélnék. Ha lázításért is sikerülne őt bűnösnek találni, akkor ezzel biztosítanák a rómaiak részéről történő elítéltetését. Annás mindenekelőtt ezt a második vádat akarta megalapozni. Tanítványairól és tanairól tett fel kérdéseket Jézusnak. Azt remélte, hogy a fogoly a feltett kérdésekkel kapcsolatban olyan választ ad majd, amellyel adatot szolgáltat a kezébe annak a vádnak a bizonyításához, amelyen dolgozott. Azt gondolta, hogy sikerül majd olyan kijelentést kapnia Jézustól, amellyel bizonyítani tudja azt, hogy Jézus egy titkos társaságot akart alapítani azzal a szándékkal, hogy egy új királyságot állítson fel. Akkor a papok átadhatnák Krisztust a rómaiaknak, mint lázítót és felkelés szervezőjét.   

Krisztus felismerte a papok szándékát. Úgy olvasott szívükben, mint egy nyitott könyvben. Mivel pedig tudta kérdezője szívének legelrejtettebb gondolatait is, azért tagadta azt, hogy titkos szövetséget kötött volna tanítványaival, vagy hogy titokban és sötétben gyűjtötte volna őket össze terveik elrejtése céljából. Nem voltak neki szándékaival és tanaival kapcsolatban semmiféle titkai. "Én nyílván szóltam a világnak, - válaszolta - én mindenkor tanítottam a zsinagógában és a templomban, ahol a zsidók mindennemű emberei összegyülekeznek; és titkon semmit sem szólottam" (Jn 18:20).    

Az Üdvözítő szembe állította saját munkamódszereit vádlói módszereivel. Hónapokig vadásztak rá. Igyekeztek tőrbe csalni és egy titkos bíróság elé hurcolni Őt, hogy hamis vád alapján elérjék azt, amit tisztességes eszközökkel lehetetlen volt elérniük. Most valósították meg szándékukat. Éjféli elfogása a csőcselék segítségével, kigúnyolása és tettleges bántalmazása, még mielőtt elítélték vagy éppen megvádolták volna, - ez volt az ő módszerük. Tettük, a törvény megsértése volt. Saját törvényük jelentette ki, hogy minden embert ártatlanként kell kezelni mindaddig, míg bűnösnek nem bizonyult. Saját törvényeik szerint nem Krisztus, hanem a papok álltak elítéltként Isten és az emberek színe előtt.    

Jézus odafordult kihallgatójához és azt mondotta neki: "Mit kérdesz engem?" (Jn 18:21). Vajon a papok és főemberek nem küldöttek-e ki kémeket, hogy figyeljék meg Jézus minden mozdulatát, tevékenységét és tegyenek jelentést minden szaváról? Nem voltak-e ezek a kémek jelen minden összejövetelükön, és nem vittek-e a papoknak jelentést Jézus minden mondásáról és cselekedetéről? "Kérdezd azokat, akik hallották, mit szóltam nekik; ímé ők tudják, amiket nekik szólottam" (Jn 18:21). {DA 699.3}   

A válasz határozottsága elhallgattatta Annást. Mivel félt attól, hogy Krisztus a vele szemben alkalmazott eljárás módjáról is mond valamit, amit pedig szeretett volna titokban tartani, ez alkalommal semmi többet nem mondott. Egyik szolgája, aki felettébb haragra gerjedt, mikor azt látta, hogy Annás elhallgatott, odalépett Jézushoz és arcul ütötte ezen szavak kíséretében: "Így felelsz-e a főpapnak?" (Jn 18:22).

Krisztus higgadtan ezt felelte: "Ha gonoszul szóltam, tégy bizonyságot a gonoszságról, ha pedig jól, miért versz engem" (Jn 18: 23). Jézus nem éles és bántó szavakkal vágott vissza. Higgadt válasza bűntelen, türelmes és szelíd szívéből jött, amelyet nem lehetett felingerelni.

Krisztus nagyon szenvedett a rossz bánásmód és a sértegetések miatt. Azoknak a kezéből és szájából, akiket Ő teremtett, és akikért végtelenül nagy áldozatot hozott, csak méltatlanságot kapott. Attól az ellentéttől is szenvedett, amely szentségének tökéletessége és az emberi bűnök nagysága között volt. Az olyan emberek által való kihallgatása is, akik ellenségei voltak, nagy szenvedést jelentettek számára. Az is szomorúságot okozott neki, hogy olyan emberek vették körül, akik a Sátán uralma alatt állottak. Közben Krisztus tudta, hogy isteni hatalmával kegyetlen kínzóit egy pillanat alatt a porba tudná sújtani. Ez még nehezebbé tette számára a kihallgatás elviselését.

A zsidók olyan Messiásra várakoztak, aki majd külső látványosságban jelenti ki magát. Azt várták tőle, hogy uralkodó akarata egyetlen felvillanásával megváltoztatja az emberek gondolatainak az áramlatát, és kényszeríti őket uralmának az elismerésére. Így azt hittek, hogy neki kell biztosítania saját felmagasztalását és az ő becsvágyó reménységeik kielégítését. Így amikor Krisztust megvetéssel kezelték, akkor Ó erősen kísértésbe esett, hogy kinyilvánítsa isteni lényét. Egyetlen szavával, és tekintetével arra tudta volna kényszeríteni üldözőit, hogy olyan Úrnak vallják meg, aki Úr volt királyok és uralkodók, papok és a templom felett is. Éppen ez volt azonban Krisztus nehéz feladata, hogy megtartsa azt a helyzetét, amelyet maga választott magának, mikor úgy döntött, hogy hozzánk hasonló emberként éli le életét ezen a földön. 

A mennyei angyalok tanúi voltak minden tettnek, mozdulatnak, amit szeretett Parancsnokuk ellen követtek el. Szerették volna kiszabadítani Krisztust. Isten uralma alatt az angyalok határtalan hatalommal rendelkeztek. Egy alkalommal, engedelmeskedve Krisztus parancsának, egyetlen éjszaka az asszíriai hadsereg száznyolcvanötezer katonáját vágták le. Ezek az angyalok most is, mikor Krisztus kihallgatásának szégyenteljes jelenetét szemlélték, méltatlankodásuknak azzal adhatták volna tanújelét, hogy megsemmisítik Isten ellenségeit. Ezt minden nehézség nélkül megtehették volna. Isten azonban nem adott nekik erre megbízást. Nem ezt parancsolta meg nekik. Krisztus pedig, aki halállal büntethette volna ellenségeit, türelmesen elhordozta kegyetlenségüket. Az Atya iránti szeretete és az a fogadalma, ígérete, amelyet a világ teremtésének a kezdetén tett, hogy az emberiséget megváltja, arra késztette Krisztust, hogy panaszkodás nélkül tűrje el azoknak a vele szemben tanúsított durva bánásmódját, akiket megmenteni jött el. Küldetésének egyik része éppen az volt, hogy ember voltában hordozza el mindazt a gúnyolódást és gyalázkodást, amivel az emberek szidalmazták Őt. Az emberiség egyetlen reménysége Krisztusnak ebben az engedelmességében volt és van; abban a tényben, hogy Krisztus hajlandó volt, és még ma is hajlandó mindazt elhordozni, eltűrni, amit az emberek kezéből és szívéből kapott és kap.

Krisztus nem mondott semmi olyant, ami előnyt jelenthetett volna vádolói számára. Mégis arra kötelezte el magát, vállalja, hogy elítélik. Vádolóinak az igazság látszatát meg kellett tartaniuk. Szükséges volt tehát, hogy meglegyen a törvényes kihallgatás formája. A hatóságok elhatározták, hogy siettetik a törvényes eljárás lefolytatását. Tudták, hogy az emberek milyen nagy tiszteletben tartották Jézust. Féltek, hogyha letartóztatásának a híre mindenüvé eljut, akkor megkísérelnék őt kiszabadítani fogságából. Attól is féltek, hogyha a törvényszéki eljárást és a kivégzést nem valósítják meg azonnal, akkor a húsvét ünnepe miatt az eljárást csak egy héttel később folytathatnák. Ez meghiúsíthatná terveiket. Jézus elítéltetésének a biztosítása részben a csőcselék zajongásától függött, amelynek nagy részét Jeruzsálem gyülevész népe alkotta. Egy hét késedelem az eljárásban azt eredményezhetné, hogy csökkenne a mesterségesen felkeltett és felszított izgalom, és valószínűleg egy számukra kellemetlen visszahatás következnék be. A nép jobbik része felkelne Jézus érdekében. Sokan Jézus mellett tett bizonyságtevéssel jönnének elő védelmében, és napvilágra hoznák azokat a hatalmas dolgokat, amelyeket cselekedett. Ez méltatlankodást támasztana a szanhedrinnel szemben. Elítélnék a főtanács Jézussal kapcsolatos eljárásait, és Jézust azonnal szabadlábra kellene helyezniük, hogy újra megkaphassák a tömegtől a tiszteletet. A papok és a főemberek ezért elhatározták, hogy mielőtt szándékuk kitudódna, Jézust átadják a rómaiak kezébe.

Mindenekelőtt azonban találniuk kellett egy megfelelő vádat. Eddig még semmi olyat nem találtak, ami elég lett volna elítéltetéséhez. Annás elrendelte, hogy Jézust vigyék el Kajafáshoz. Kajafás a szadduceusokhoz tartozott. Néhányan éppen ezek közül voltak Jézus legelkeseredettebb ellenségei. Kajafás híjával volt a jellemerőnek, és teljes mértékben olyan kemény, szívtelen és lelkiismeretlen volt, mint Annás. Nem hagyott semmi eszközt kipróbálatlanul Jézus megsemmisítése céljából. Kora reggel volt, de még nagyon sötét. A felfegyverzett szolgák a fáklyák és a lámpák fényénél mentek foglyukkal a főpap palotájához. Itt, mialatt a szanhedrin tagjai összegyülekeztek, Annás és Kajafás ismét kikérdezték Jézust, de minden eredmény nélkül.  

Mikor a főtanács tagjai megérkeztek a bírósági tárgyalóterembe, Kajafás elfoglalta helyét az elnöki székben. Mindkét oldalán ültek bírák és más olyan személyek, akik különösképpen érdekeltek voltak az ügyben. A római katonák egy emelvényen álltak az elnöki szék előtt. A szék lábánál állt Jézus. A sokaság reá szegezte tekintetét. Erős izgalom kerített hatalmába mindenkit. Az egész tömegből egyedül Krisztus volt higgadt és nyugodt. Abból a légkörből, amely Jézust körülvette, szent, isteni befolyás áradt. 

Kajafás ellenfelének tekintette Jézust. Az a tény, hogy a nép nagy buzgósággal törekedett Jézus beszédének a meghallgatására, és hogy nyilvánvalóan készek voltak tanításainak elfogadására, keserű féltékenységet ébresztett fel a főpap szívében. Most azonban, mikor Kajafás a fogolyra tekintett, nem tudta elnyomni azt a csodálkozást, amit Jézus nemes és méltóságteljes magatartása keltett benne. Az a meggyőződés kerítette hatalmába, hogy ennek az embernek isteni eredete kell hogy legyen. A következő pillanatban azonban megvetően űzte ki ezt a gondolatot elméjéből. Közvetlenül ezután megszólalt és gúnyos hangon megparancsolta Jézusnak, hajtsa végre egyik hatalmas csodáját előttük. Szavait azonban, mintha nem is hallotta volna az Üdvözítő. A jelenlevők összehasonlították Annás és Kajafás izgatott, rosszindulatú magatartását Jézus higgadt, fenséges viselkedésével. Még ennek a megkeményedett szívű sokaságnak az elméjében is felvetődött a kérdés, vajon gonosztevőként kell-e elítélni ezt az embert, akinek a fellépése ilyen isteni hasonlatosságot tükröz?  

Kajafás észrevette, hogy Jézus befolyása alá kezdenek kerülni a főtanács jelenlevő tagjai. Ezért siettette a kihallgatás menetét. Jézus ellenségei nagy zavarban voltak. Hajlottak arra, hogy biztosítsák elítéltetését, de nem tudták, hogy miként vigyék ezt véghez. A tanács tagsága a farizeusokból és a szadduceusokból tevődött össze. Keserű feszültségek és ellenségeskedések voltak közöttük. Felmerültek olyan megtárgyalandó kényes témák, amelyeket nem mertek megközelíteni, mert féltek attól, hogy veszekedés tör ki közöttük. Néhány szóval Jézus fel tudta volna kelteni egymással szembeni előítéleteiket, és ezzel el tudta volna fordítani haragjukat önmagáról. Kajafás is tudta ezt, és szerette volna elkerülni a perlekedés felélesztését. Sok tanú volt, akik bizonyítani tudták, hogy Jézus elítélte a papokat és az írástudókat, és képmutatóknak és gyilkosoknak mondta őket. A szadduceusok a farizeusokkal való éles küzdelmükben hasonló kifejezéseket használtak. A rómaiak előtt az ilyen tanúbizonyságtételnek nem volt semmi súlya, semmi jelentősége, mert ők maguk is ellenszenvvel viselkedtek a farizeusok törekvéseivel szemben. Számtalan nyilvánvaló bizonyíték volt arra, hogy Jézus nem tartotta tiszteletben a zsidók hagyományait, és nem vette figyelembe nagyon sok vallási és szertartási előírásukat. A hagyomány vonatkozásában a farizeusok és a szadduceusok éles ellentétben álltak egymással. A rómaiak előtt azonban ennek a bizonyítéknak sem volt semmi súlya, jelentősége. Ellenségei nem merték vádolni Krisztust a szombatra vonatkozó törvények áthágásával, mert attól féltek, hogy egy ezzel kapcsolatos vizsgálat megmutatná munkálkodása isteni hatalmát. Ha pedig gyógyítási csodáit hoznák napfényre, akkor a papok Jézus személyével kapcsolatos szándékai mind meghiúsulnának.

Hamis tanúkat állítottak tehát megvesztegetés útján, akik lázadásra való felbujtással vádolták meg Jézust és azzal, hogy külön kormányt igyekezett alakítani. Tanúskodásuk azonban homályosnak és ellentmondónak bizonyult. A kivizsgálás alatt saját állításaikkal is ellentmondásba kerültek. 

Földi szolgálata első időszakában Krisztus egyszer azt a kijelentést tette: "Rontsátok le a templomot és három nap alatt megépítem azt" (Jn 2:19). A jövendőmondás képes beszédével Jézus saját halálát és feltámadását mondta meg ilyen módon előre. "Ő pedig az ő testének templomáról szól vala" (Jn 2:21). A zsidók Jézusnak ezeket a szavait szó szerinti értelmükben fogták fel, és az volt a meggyőződésük, hogy Jézus a jeruzsálemi templomra utalt szavaival. Mindazok között, amiket mondott -, kivéve ezt az egyet - a papok semmi olyat nem találtak, amit felhasználhattak volna ellene. Ezeknek a szavaknak az elferdítésétől remélték, hogy valami hasznot húzhatnak. A rómaiak hozzájárultak a templom újjáépítéséhez és felékesítéséhez. Erre nagyon büszkék is voltak. Ezzel szembeni bármiféle megvetés kimutatása biztos, hogy azonnal felkeltette volna méltatlankodásukat. Itt, ennél a vádpontuknál tehát a rómaiak és a zsidók, a farizeusok és a szadduceusok találkozhattak. Igen, mert mindegyikük nagy tiszteletben tartotta a templomot. Ezen a ponton két tanút találtak, akiknek a tanúvallomásában nem volt annyi ellentmondás, mint a többiekében. Egyikük, akit megvesztegetéssel vettek rá Jézus vádolására, kijelentette: "Ez azt mondta: Leronthatom az Isten templomát, és három nap alatt felépíthetem azt" (Mt 26:61). Krisztus szavait így ferdítették el. Ha pontosan azt mondták volna el, amit Jézus mondott nekik, akkor nem tudták volna biztosítani Jézus elítéltetését, még a szanhedrin segítségével sem. Ha Jézus csupán csak ember lett volna, amint a zsidók állították, akkor kijelentése csak egy ésszerűtlen, dicsekedő lelkületre mutatott volna, de nem magyarázhattak volna bele semmiféle istenkáromlást. Még akkor is, ha a hamis tanúk tévesen jelentették és képviselték Jézus mondását, szavai semmi olyat nem tartalmaztak, amit a rómaiak halálbüntetésre méltó bűnténynek tekintettek volna.

Jézus türelmesen hallgatta az egymással ellentétes tanúvallomásokat.

A maga védelmében egy szót sem ejtett ki. Végül is vádolói belekeveredtek ellentmondásaikba, összezavarodtak és dühbe jöttek. A kihallgatási eljárás nem jutott előbbre. Úgy látszott, hogy a papok és főemberek cselszövései kudarcot vallanak. Kajafás kétségbeesett és mindenre elszánt volt. Még egy utolsó lehetőség maradt számára: Krisztust arra kell kényszeríteni, hogy ő ítélje el saját magát. A főpap felkelt ítélő székéből. Arca eltorzult a szenvedélytől. Hangja és magatartása világosan elárulta, jelezte, hogyha hatalmában lett volna, akkor azonnal leütötte volna az előtte álló foglyot. "Semmit sem felelsz-é? - kiáltotta - Micsoda tanúbizonyságot tesznek ezek ellened?" (Mt 26:62). {DA 706.2}   

Jézus továbbra is megőrizte békességét és hallgatott. "Kínoztatott, pedig alázatos volt és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt; és száját nem nyitotta meg!" (Ésa 53:7).

Végül Kajafás jobb kezét az ég felé emelte és ünnepélyes eskü formájában szólította meg Jézust: "Az élő Istenre kényszerítelek téged, hogy mondd meg nekünk, ha te vagy-e a Krisztus, az Istennek fia?" (Mt 26: 63). 

Erre a felszólításra Krisztusnak feleletet kellett adnia; nem maradhatott csendben. Van idő, amikor hallgatni kell, de van idő, amikor meg kell szólalni. Eddig Jézus még nem felelt, nem szólalt meg, mert nem közvetlenül kérdezték meg. Jézus tudta, hogy az, amit most majd felelni fog a neki szegezett kérdésre, bizonyossá teszi számára a halált. A felszólítást azonban olyan valaki intézte hozzá a legfenségesebb Isten nevében, aki a nép legmagasabbrendű elismert hatósága volt. Krisztus nem akart mulasztást elkövetni a törvény iránti tisztelet megmutatása terén, még ennél többet is meg kellett mutatnia, hiszen az Atyához való kapcsolatát is ebben a kérdésben vonták kétségbe. Krisztusnak világosan ki kellett jelentenie isteni lényét és küldetését. Jézus így szólt egyszer a tanítványaihoz: " Valaki azért vallást tesz énrólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt" (Mt 10:32). Most saját példájával ismételte és erősítette meg ezt a tanítását. Mindenki figyelt, hogy meghallja azt, amit Jézus felelni fog, és mindenki Jézus arcára irányította tekintetét. Jézus csak ennyit mondott: "Te mondád" (Mt 26:64). Úgy tűnt, mintha mennyei világosság ragyogta volna be Krisztus sápadt arcát, mikor rövid feleletéhez még hozzátette a következő mondását: "Sőt mondom néktek: Mostantól fogva meglátjátok az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján és eljönni az égnek felhőiben" (Mt 26:64).  

Egy pillanatig Krisztus istensége átvillant emberi alakján. A főpap megijedt Krisztus szemeinek átható pillantásától, amely elárulta, hogy az Üdvözítő olvasott Kajafás szívének rejtett gondolataiban, és azok égették a főpap szívét. Későbbi élete folyamán sohasem felejtette el a megkínzott Isten Fia kutató szemeinek a pillantását, amelyet reá vetett. "Mostantól fogva meglátjátok - mondotta Jézus - az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján és eljönni az égnek felhőiben" (Mt 26:64). Ezekkel a szavakkal a fordított képét adta meg annak a jelenetnek, amely éppen akkor játszódott le. Krisztus az élet és a dicsőség Ura, Isten jobbján ül. Krisztus ítéli meg az egész földet és döntése ellen nincs helye semmiféle fellebbezésnek. Ekkor minden titkos dolog Isten jelenlétének a világosságában mutatkozik meg, ott lesz nyilvánvalóvá. Minden emberre kimondják a tettei alapján meghozott helyes ítéletet. 

Krisztus szavai meglepték a főpapot. Az a gondolat, hogy el kell jönnie a halottak feltámadásának, mikor mindenkinek meg kell majd állnia Isten ítélőszéke előtt, hogy elnyerje tettei szerint való jutalmát, rémületes volt Kajafás számára. Nem akart arra gondolni, hogy a jövőben majd őt is elítélik tettei szerint. Lelki szemei előtt villámgyorsan vonultak el az utolsó ítélet jelenetei. Egy pillanatig maga előtt látta a sírok félelmetes látványát, amint éppen kiadják halottaikat a titkaikkal együtt, amelyekkel kapcsolatban azt remélte, hogy örökre elrejtve maradnak. Egy pillanatig úgy érezte, hogy éppen az örökkévaló Bíró előtt áll, akinek a szemei mindent meglátnak, és elméjének a gondolatait úgy olvassák el, mint valami nyitott könyv sorait, és azok a titkai is mind napvilágra kerülnek, amelyekről feltételezte, hogy örökre magával viszi azokat a sírba.    

A jelenet azután eltűnt a szemei elől, és a látomásából ismét visszakerült a valóságba. Krisztus szavai mélyen belevágtak Kajafásnak, a szadduceusnak szívébe és lelkébe. Kajafás nem fogadta el, tagadta a feltámadás, az utolsó ítélet és az eljövendő élet tanát. Sátáni dühvel kezdett őrjöngeni. 

Ennek az előtte álló embernek, ennek a fogolynak kell-e lerombolnia dédelgetett elméleteit? Megszaggatta köntösét, hogy a nép lássa kinyilvánított borzalmát, és megparancsolta, hogy további előzetes tárgyalások nélkül ítéljék el a foglyot istenkáromlásért. "Mi szükségünk van még bizonyságokra? - mondotta - Ímé most hallottátok az ő káromlását". "Mit gondoltok? Azok pedig felelvén mondának: Méltó a halálra" (Mt 26:65-66). Krisztust tehát a főtanács tagjai egyhangúlag halálra ítélték. 

Kajafást a szenvedélyével vegyes meggyőződése vezette el annak megtételére, amit megtett. Dühös volt magára, mert majdnem elhitte Krisztus szavait, és ahelyett, hogy az igazság mély értelmezése közben szíve mélyéig megalázkodott volna, és bevallotta volna, hogy bizony Jézus a Messiás, inkább megszaggatta papi köntösét, határozott ellenállása jeléül. Ez a cselekedete nagyon jelentős volt. Kajafás alig-alig fogta fel az értelmét. Ezzel a cselekedetével, amelyet a bírók befolyásolása és Krisztus elítéltetése céljából követett el, a főpap valójában önmagát ítélte el. Isten törvénye szerint alkalmatlanná tette magát a papságra. Saját magára mondta ki a halálos ítéletet.  

A főpapnak nem volt szabad megtépnie a ruháját. A levitikus törvény halálbüntetés kiszabása mellett tiltotta ezt meg. Semmiféle körülmények között, semmiféle alkalommal nem lehetett a szolgálati öltözetét, a palástját megszaggatnia. A zsidók között az volt a szokás, hogy barátaik halála alkalmával megszaggatták a ruhájukat. Ezt a szokást azonban a papoknak nem kellett figyelembe venniük. Krisztus ezzel kapcsolatban kifejezett parancsot adott Mózesnek. (Vö. 3Móz 10:6) Minden ruhadarabnak, amit a pap viselt, teljesnek, folt és hiba nélkül valónak kellett lennie. A gyönyörű szolgálati ruhákkal jelképezték a nagy előkép, Jézus Krisztus makulátlan lényét. Isten semmi mást nem fogadhat el csak a tökéletességet, ruhában és magatartásban, szóban és lélekben. 

Isten szent, és a földi istentiszteletnek az ő dicsőségét és tökéletességét kell képviselnie. Semmi más, csak a tökéletesség képviselheti megfelelően a mennyei istentisztelet szentségét. A halandó ember megszaggathatja szívét megtört és alázatos lelke megmutatásával. Isten ezt észreveszi. Nem szabad azonban semmiféle szakítást alkalmazni a papi szolgálati öltözeten, mert ezzel tönkretennék a mennyei dolgok méltó képviseletét. Azt a főpapot, aki megszaggatott szolgálati öltözetben mert volna megjelenni szent hivatalában, és bekapcsolódni a szentély istentiszteletébe, olyannak tekintették volna, mint aki elválasztotta magát Istentől. Ruházata megszaggatásával megfosztotta volna magát különleges papi kiváltságától és attól, hogy Istent képviselje az emberek között. Isten nem fogadta volna el többé hivatalát gyakorló papként. A cselekedeteknek ez a Kajafás által szemléltetett folyamata nem mutatott meg mást, mint az emberi szenvedélyt és emberi tökéletlenséget. 

Szolgálati ruhája megszaggatásával Kajafás Isten törvényét hatástalanná tette, és akadályt gördített az emberi hagyományok követésének az útjába is. Nem Isten törvénye, hanem az emberek-csinálta törvény engedte meg a papoknak, hogy istenkáromlás esetében, a bűn miatt érzett borzalmukban, büntetlenül megszaggathassák szolgálati öltözetüket. Így Isten törvényét az emberek törvényei tették semmissé. 

A főpap minden egyes cselekedetét feszült érdeklődéssel figyelte a nép. Kajafás a kegyességét akarta hatásosan megmutatni azzal, amit tett. Ebben a cselekedetében azonban, amelyet Krisztus elleni vádként gondolt ki, éppen azt sértette meg, akiről Isten azt mondotta, hogy: "Az én nevem van őbenne" (2Móz 23:21). Kajafás maga követett el istenkáromlást. Isten ítélete alatt állva mondta ki az ítéletet Krisztusra, hogy istenkáromló. 

Mikor Kajafás megszaggatta szolgálati ruháját, akkor ezzel a cselekedetével azt a helyzetet mutatta meg, amelybe a zsidók, mint nép kerülnek majd Isten előtt. Isten választott népe elkülönítette magát Istentől, és nagyon gyorsan olyan néppé vált, amelyet Isten többé már nem ismert el saját népének. Mikor Krisztus a kereszten ezt kiáltotta: "Elvégeztetett!" (Jn 19:30) és a templom kárpitja ketté hasadt, a Szent Vigyázó kijelentette, hogy a zsidó nép elvetette Őt, akire mutatott egész istentiszteleti rendszerük és az "árnyékszolgálat". Izrael elvált Istentől. Kajafás bátran megszaggathatta szolgálati ruháját, amely ruha azt jelképezte, hogy ő képviseli a nagy Főpapot, mert szolgálati ruhájának nem volt többé semmi értelme és jelentése, sem az ő számára, sem népe számára. A főpap teljes joggal szaggathatta meg szolgálati ruháját irtózatból eredően, önmagáért és népéért. 

A szanhedrin kimondta azt az ítéletet, hogy Jézus méltó a halálra; de az ellentétben állott a zsidó törvénnyel, hogy egy foglyot éjnek idején hallgassanak ki. Törvényes ítéletet csak fényes nappal és a főtanács teljes ülésén hozhattak. Ennek ellenére az Üdvözítőt ettől fogva elítélt gonosztevőként, bűnözőként kezelték, és a legaljasabb és leghitványabb embereknek adták át, hogy gonoszul bánjanak vele. A főpap palotája egy nyitott udvart zárt körül, amelyben a katonák és a sokaság tagjai gyülekeztek össze. Jézust ezen az udvaron át vitték az őrszobába. Menet közben mindenfelől azzal gúnyolták, hogy Ő az Isten Fiának tartja magát. Saját szavait, hogy "meglátjátok az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján és eljönni az égnek felhőiben" (Mt 26:64) kiabálták újra és újra gúnyosan a fülébe. Mialatt az őrszobában várakozott törvényes kihallgatására, senki sem oltalmazta meg őt. A tudatlan gyülevész nép tanúja volt annak a kegyetlenségnek, amellyel Jézust kezelték a főtanács előtt, és ezért megengedték maguknak is, hogy gyarló emberi természetüknek minden sátáni elemét kinyilatkoztassák. Krisztus méltóságteljes és Istenhez hasonló magatartása, viselkedése, szelídsége, ártatlansága, fenséges türelme, Sátántól született gyűlölettel töltötte meg a nép szívét Vele szemben. Az irgalmasságot és az igazságot lábbal taposták. Bűnözővel még soha nem bántak olyan embertelen módon, ahogy Isten Fiával. 

Jézus szívét pedig mélységes bánat és sajgó fájdalom járta át. Azt a csapást azonban, amely a legmélyebb fájdalmat okozta Jézus szívének, nem ellenséges kéz mérte rá. Miközben alávetette magát egy gúnyolódásokkal teletűzdelt kivizsgálási eljárásnak Kajafás előtt, tanítványai egyike megtagadta Őt.    

Miután otthagyták Mesterüket a kertben, ketten a tanítványai közül, Péter és János, arra vállalkoztak, hogy távolról kövessék azt a tömeget, amely elfogta és őrizetbe vette Jézust. A papok Jézus tanítványaként ismerték fel Jánost, és beengedték őt a tanácsterembe azt remélve, hogy mivel tanúja Mestere megaláztatásának, majd lemond arról a felfogásáról, hogy ilyesvalaki az Isten Fia. János szólt Péter érdekében, és engedélyt kapott Péter bebocsátására is.   

Az udvarban tüzet gyújtottak, mert ez volt az éjszaka leghidegebb órája, közvetlenül a hajnal hasadása előtt. A csoport a tűz köré húzódott, és feltehetőleg Péter is velük tartott, s közöttük foglalt helyet. Nem akarta, hogy Jézus tanítványaként ismerjék fel. Gondtalanul elvegyült a sokaságban. Azt remélte, hogy azok egyikének tartják majd, akik Jézust a tanácsterembe hozták. 

Mikor azonban a tűz fellángolt és a fénye megvilágította Péter arcát, egy asszony, akit a kapu őrzésével bíztak meg, kutató pillantást vetett rá és megjegyezte, hogy Péter Jánossal együtt lépett be a kapun. Megfigyelte Péter arcán a letörtséget és azonnal azt gondolta, hogy ez a férfi Jézus egyik tanítványa lehet. Ez az asszony Kajafás háztartásának egyik szolgálóleánya volt és nagyon kíváncsi természetű. Azt mondta Péternek: "Te is a galileabeli Jézussal valál" (Mt 26:69). Péter meglepődött és összezavarodott. A társaság tagjainak szemei azonnal reá szegeződtek. Péter először úgy tett, mintha nem értette volna meg az asszonyt. Ez azonban állhatatos volt, és azt mondta azoknak, akik körülötte voltak, hogy ez az ember Jézussal volt. Péter kényszerítve érezte magát arra, hogy feleljen, és dühösen azt mondta: "Nem ismerem és nem is értem, mit mondasz" (Mk 14: 68). Péternek ez volt az első tagadása, és a kakas azonnal megszólalt. Óh, Péter, ilyen hamar szégyelletted Mesteredet! Ilyen hamar megtagadtad Uradat!

János, a tanítvány, miután belépett a bírósági tárgyalóterembe, egyáltalán nem igyekezett elrejteni azt a tényt, hogy ő Jézus követője volt. Nem vegyült a durva gyülevész nép közé, akik szidalmazták Mesterét. Nem kérdezgette őt senki, mert nem játszott hamis szerepet, és így nem tette ki magát semmiféle gyanakvásnak és gyanúsításnak. Keresett magának egy magányos sarkot - biztonságos távolságban a csőcseléktől, nehogy felkeltse az érdeklődésüket maga iránt -, olyan közel Jézushoz, amilyen közel csak lehetséges volt számára. Itt megláthatott és meghallhatott mindent, ami Ura kihallgatása során történt. 

Péter nem akarta, hogy megtudják, ki is volt ő valójában. Úgy állította be magát, mintha teljesen közömbös szemlélője lenne az eseményeknek, és így helyezkedett el az ellenséges területen, ezzel könnyű prédájává vált a kísértésnek. Ha arra szólították volna fel, hogy harcoljon Mesteréért, akkor bátor katona lett volna; de amint a gúnyolódás ujja mutatott reá, akkor gyávának bizonyult. Sokan vannak olyanok, akik nem húzódoznak az Urukért való hadviseléstől, de a kicsúfolás hitük megtagadására készteti őket. Társulva azokkal, akiket el kellene kerülniük, könnyen a kísértés útjára engedik magukat csábítani. Szinte meghívják az ellenséget, hogy kísértse meg őket. Az ellenség azután a kísértések segítségével olyan dolgok kimondására és megtételére vezeti el őket, amiket más körülmények között sohasem mondanának ki és nem tennének meg, és így nem lennének vétkesek azokban. Krisztusnak az a tanítványa, aki manapság álruhába bújtatja hitét a szenvedésektől és a szégyentől való félelme miatt, az éppen olyan valóságosan megtagadja Urát, mint Péter tette a bírósági tárgyalóterem udvarán.  

Péter megpróbált úgy tenni, mintha semmi nem érdekelné Mestere kihallgatásával kapcsolatban. Szívét azonban összeszorította a szomorúság, mikor a kegyetlen gúnyolódásokat hallotta, és látta azt a jogtalanságot, amelyet vele szemben alkalmaztak. Még inkább meglepődött és mérgesebb lett, mivel Jézus magát és tanítványait megalázta, amikor megengedte, hogy ilyen szégyenletes módon bánjanak Vele. Azért, hogy elrejtse igazi érzéseit, megkísérelte, hogy csatlakozzék Jézus üldözőihez és ilyen módon megismerkedjék illetlen tréfálkozásaikkal. Megjelenése azonban nem volt természetes. Egy hazug szerepet alakított, és miközben igyekezett közömbösen beszélgetni, nem tudta elnyomni, elhallgattatni méltatlankodásának a kifejezéseit azokért a jogtalanságokért, amelyeket Mestere ellen elkövettek.   

Másodszor is felhívta magára a figyelmet és ismét megvádolták azzal, hogy Jézus követői közé tartozik. Péter most esküvel jelentette ki, hogy: "Nem is ismerem ezt az embert" (Mt 26:72). Isten még egy másik alkalmat is adott Péternek. Eltelt egy óra, mikor a főpap egyik szolgája, aki közeli rokona volt annak az embernek, akinek Péter levágta a fülét, megkérdezte őt: "Nem láttalak-e én téged ővele együtt a kertben?" (Jn 18:26). Az ott állók pedig ezt mondták neki: "Bizony közülük való vagy, mert galileabeli is vagy és a beszéded is hasonló" (Mk 14:70). Péter éktelen haragra gerjedt. Jézus tanítványai ugyanis nyelvük tisztaságáról is ismertek voltak. Azért, hogy teljesen becsapja faggatóit és igazolja felvett szerepét, Péter most átkozódással és esküdözéssel tagadta meg Urát. A kakas pedig ismét megszólalt. Ez alkalommal Péter meghallotta a kakas hangját és visszaemlékezett Jézus szavaira: "Mielőtt a kakas kétszer szólana, háromszor tagadsz meg engem" (Mk 14:30).    

Miközben a lealacsonyító esküdözések még alig hagyták el Péter ajkát, és a kakas hangja még mindig a fülében csengett, az Üdvözítő elfordult a sötét pillantásokat vető bírálóitól és rátekintett szegény tanítványára. Ugyanakkor Péter is Mesterét kereste meg szemével. Jézus tekintetéből mély szánalmat és szomorúságot tudott leolvasni; nem volt abban semmi harag.

Jézus sápadt, szenvedő arcának, remegő ajkainak, részvétet és megbocsátást kifejező tekintetének a látványa hegyes nyílként fúródott Péter szívébe. Felébredt a lelkiismerete. Megelevenedett az emlékezete. Visszaidézte a csak néhány órával előbb tett ígéretét, hogy Urával még a börtönbe és a halálba is elmenne. Visszaemlékezett bánatára, mikor az Üdvözítő azt mondta neki a felház szobájában, hogy háromszor tagadja majd meg Urát ugyanazon az éjszakán. Péter éppen most jelentette ki, hogy nem is ismeri Jézust, de most keserű fájdalommal rájött, hogy Ura milyen jól ismerte őt, és hogy szívében milyen pontosan elolvasta azokat a hamisságokat, amelyekről jószerével ő maga sem tudott, mert ismeretlenek maradtak számára.   

Az emlékek hullámai átcsaptak rajta. Az Üdvözítő gyengéd irgalma, kedvessége és hosszútűrése, jóindulata és türelme, amit eltévelyedő tanítványai iránt megmutatott - mind mind visszaidéződtek benne. Visszaidézte emlékezetébe Jézus figyelmeztetését: "Simon! Simon! Ímé a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited" (Lk 22:31 32). Borzalommal gondolt vissza saját hálátlanságára, hamisságára, hamis esküjére. Még egyszer rátekintett Mesterére, és egy felemelt szentségtörő kezet látott meg, amint éppen Ura arcába vágott. Nem volt képes tovább elviselni a látványt és ezért összetört szívvel kirohant a bírósági házból. 

Magányosan, a sötétben űzte, hajtotta magát előre, de nem tudta és nem is törődött vele, hogy hova. Végül a Gecsemáné-kertben találta magát. A néhány órával előbb ott lejátszódott jelenet élénken tért vissza emlékezetébe. Ura szenvedő arca, véres verejtékcseppei, a fájdalomtól eltorzult tagjai, ismét megjelentek lelki szemei előtt. Keserű bűntudattal emlékezett meg arról, hogy Jézus sírt és halálküzdelmét vívta, mikor egyedül imádkozott, mialatt azok, akiknek egyesülniük kellett volna vele küzdelmében és imádságában a megpróbáltatás órájában, az igazak álmát aludták. Megemlékezett Ura ünnepélyes felszólításáról, utasításáról: "Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek" (Mt 26:41). Ismét tanúja volt a bírósági tárgyalóteremben lejátszódó jelenetnek. Gyötrődés volt vérző szíve számára annak a tudata, hogy ő adta hozzá a legsúlyosabb terhet az Üdvözítő megaláztatásához és bánatához. Pontosan azon a helyen, ahol kínszenvedésében Jézus kiöntötte szívét Atyja előtt, Péter arcra borult és azt kívánta, hogy bárcsak meghalna.

Mivel Péter elaludt annak ellenére, hogy Jézus megparancsolta neki, hogy vigyázzon és imádkozzon, nem kétséges, éppen ezzel készítette el az utat nagy bűne elkövetésére. A tanítványok ebben a kritikus órában bekövetkezett alvásukkal nagy veszteséget szenvedtek. Krisztus ismerte azt az égető megpróbáltatást, amelyen át kellett menniük. Tudta, hogy Sátán azon munkálkodik majd, hogy megbénítsa józan eszüket, hogy ne készülhessenek fel a megpróbáltatásra. Ezért figyelmeztette őket. Ha azokat az órákat a kertben vigyázással és imádkozással töltötték volna el, akkor Péter bizonyára nem hagyatkozott volna saját erejére. Nem tagadta volna meg az Urat. Ha a tanítványok együtt vigyáztak volna Krisztussal kínszenvedése közben, akkor felkészültek volna szenvedéseinek látványára, amelyeket a kereszten hordozott el. Bizonyos mértékben megértették volna Uruk ellenállhatatlan lelki fájdalmának, kínjának az értelmét. Képesek lettek volna arra, hogy visszaemlékezzenek szavaira, amelyekkel előre beszélt nekik szenvedéseiről, haláláról és feltámadásáról. A legmegpróbálóbb órák homályában a reménység néhány sugara megvilágította volna azt a sötétséget, amelyben éltek és megtartotta volna hitüket. 

Amint nappal lett, a szanhedrin tagjai ismét összegyülekeztek és Jézust ismét behozták a tanácsterembe. Jézus Isten Fiának jelentette ki magát, és a főtanács tagjai Jézusnak ezeket a szavait egy ellene felhozott vádba magyarázták bele. Nem tudták azonban ennek a vádnak az alapján azonnal elítélni, mert a főtanács tagjai közül sokan nem voltak jelen az éjszakai ülésen, és így nem hallották Jézus szavait. Azt is tudták, hogy a római törvényszék nem találna ebben semmi olyat, ami azt bizonyítaná, hogy Jézus halálra méltó. Ha azonban Jézus saját szájából hallhatná meg mindenki újra azokat a szavakat, akkor elérhetnék céljukat. Abba a kijelentésébe, hogy Ő a Messiás, belemagyarázhatnának egy lázadó politikai igényt.   

Ha te vagy a Krisztus, - mondották - mondd meg nekünk (Lk 22:67). Krisztus azonban csendben maradt. Továbbra is kérdésekkel ostromolták. Végül Jézus komor hangon ezt válaszolta nekik: "Ha mondom nektek, nem hiszitek; de ha kérdezlek is, nem feleltek nekem, sem el nem bocsátotok" (Lk 22:67-68). Azért azonban, hogy ne lehessen mentségük, még ezt a komoly figyelmeztetést fűzte szavaihoz: "Mostantól fogva ül az embernek Fia az Isten hatalmának jobbja felől" (Lk 22:69).

"Te vagy tehát az Isten Fia?" - kérdezték egyhangúlag. Jézus pedig ezt mondta nekik: "Ti mondjátok, hogy én vagyok!" Ekkor így kiáltottak fel: "Mi szükségünk van még bizonyságra? Hiszen mi magunk hallottuk az ő szájából" (Lk 22:70:71). 

Így a zsidó hatóságok harmadik ítélete szerint Jézusnak meg kellett halnia. Most már csak arra volt szükségük elgondolásuk szerint, hogy a rómaiak is megerősítsék ezt az ítéletüket, és hogy kezükbe adják át Jézust.    

Ezután következett a jogtalanság és kigúnyolás harmadik jelenete, amely rosszabb volt annál, amit Jézus a tudatlan gyülevész néptől kapott és szenvedett el. A papok és a főemberek jelenlétében és az ő hozzájárulásukkal történt mindez. A részvét és az emberiesség minden érzése eltűnt a szívükből. Ha érveik gyengék voltak és nem tudták Jézus hangját elhallgattatni, akkor voltak más fegyvereik is, olyanok, amelyeket minden korszakban használtak az eretnekek elhallgattatására: a szenvedés, az erőszak és a halál. 

Mikor a bírók kihirdették Jézus elítéltetését, sátáni düh kerítette hatalmába az embereket. Úgy ordítoztak, mint a vadállatok. A tömeg Jézus felé rohant és ezt kiabálták: Bűnös! Végezzétek őt ki! Ha nem lettek volna ott a római katonák, akkor Jézus nem élt volna a Golgotán való keresztre szegezése időpontjáig. Darabokra szaggatták volna szét bírái szeme láttára, ha a római katonaság nem lépett volna közbe és katonai erővel meg nem akadályozta volna ebben a csőcseléket.

A pogány emberek mérgesek lettek, mikor azt látták, hogy olyan valakivel bánnak embertelenül, akire nem bizonyítottak rá semmi bűntettet. A római tisztek kijelentették, hogy a zsidók azzal, hogy elítélték Jézust és ítéletüket ki is mondták, megsértették a római hatalmat. Sőt még a zsidó törvénnyel is ellentétben állott az a tény, hogy egy embert saját tanúvallomása alapján ítéltek halálra. A rómaiak közbelépése pillanatnyi nyugalmat, szünetet hozott létre az eljárásokban, de a zsidók vezetői nem éreztek sem szánalmat, sem szégyent azért, amit Jézussal tettek.

A papok és a főemberek megfeledkeztek hivataluk méltóságáról és jogtalanul jártak el Isten Fiával szemben. Ezt az eljárásukat aljas kifejezésekkel tűzdelt beszédmód útján tárták a nyilvánosság elé. Kigúnyolták alacsony származása miatt. Kijelentették, hogy az az igénye, amelynek alapján önmagát hirdette ki Messiásnak, kiérdemelte a legmegszégyenítőbb halált. A legzüllöttebb csőcselék részesítette a leggyalázatosabb bánásmódban az Üdvözítőt. Egy ruhadarabot dobtak a fejére és ellenségei így verték arcul. Azután megkérdezték tőle: "Prófétáld meg nekünk Krisztus, kicsoda az, aki üt téged?" (Mt 26:68). Mikor a ruhadarabot eltávolították a fejéről, akkor egy gonosztevő az arcába köpött. 

Isten angyalai hőségesen feljegyeztek minden sértő tekintetet, szót és cselekedetet, amit szeretett Urukkal szemben elkövettek. Egy napon azonban mindazok a gonosz emberek, akik kigúnyolták és beleköptek Krisztus nyugodt, sápadt arcába, majd a saját dicsőségében látják meg Őt, amint ragyogóan fénylik szemeik előtt, mint a nap