Jő a te királyod! Máté 21:1-11; Márk 11:1-10; Lukács 19:29-44; János 12:12-19

Örülj nagyon, Sionnak leánya, örvendezz, Jeruzsálem leánya! Ímé, jön néked a te királyod; igaz és szabadító ő; szegény és szamárháton ülő, azaz nőstényszamárnak vemhén" (Zak 9:9). 

Így jövendölte meg Zakariás próféta ötszáz évvel Krisztus születése előtt Izrael királyának eljövetelét. Most teljesedett ez a jövendölés. Ő, aki oly sokáig elutasította a királyt megillető tiszteletet, most Jeruzsálembe jő, mint Dávid trónjának megígért örököse.   

Krisztus a hét első napján vonult be diadalmasan Jeruzsálembe. A tömegek, melyek Bethániába sereglettek, hogy lássák Őt, most kíváncsian várták fogadtatását, s kíséretébe szegődtek. Rengeteg ember haladt a város felé a húsvétra, ezek is csatlakoztak a Jézust követő sokasághoz. Az egész természet örült. A fák zöldbe öltöztek, virágaik csodálatos illata betöltötte a levegőt. Új élet és öröm lelkesítette az embereket. Az új ország reménye ismét zsendült. 

Jézus be akart vonulni Jeruzsálembe, ezért előreküldte két tanítványát, hogy hozzanak neki egy nőstényszamarat vemhestül. A Megváltó már születésekor idegenek vendégszeretetére volt utalva. A jászol, melyben feküdt, kölcsönzött pihenőhely volt. Most - noha az Övé a sok állat az ezernyi hegyen - egy idegen jóindulatától függött: kap-e egy állatot, melyen bevonulhat Jeruzsálembe, mint király. Istensége még az apró utasításokban is megmutatkozott, melyeket tanítványainak adott küldetéséről. Amint előre megmondta, a kérést: "az Úrnak van szüksége rájuk" (Mt 21:3) készségesen teljesítették. Jézus olyan csikót választott, melyen még senki sem ült. A tanítványok kitörő lelkesedéssel terítették ruháikat az állatra, és ráültették Mesterüket. Eddig Jézus mindig gyalog utazott, s a tanítványok először csodálkoztak, amiért most egy állatot választott. Szívükben felcsillantotta a reményt az örömteli gondolat, hogy Ő a fővárosba megy, királlyá kiáltják, majd érvényesítik királyi hatalmát. Útközben elmondták fényes várakozásaikat Jézus barátainak, az izgalom közelben, távolban egyaránt terjedt, s a népben a várakozás tetőfokára hágott.    

Krisztus a zsidó királyi bevonulási szokás szerint járt el. Azon az állaton ült, melyen Izrael királyai is, s melyről a prófécia megjövendölte, hogy így fog a Messiás eljönni országába. Ahogy felültették a csikóra, hangos diadalkiáltás remegtette meg a levegőt. A sokaság éltette a Messiást, királyát. Jézus most fogadta a hódolatot - ezt azelőtt sohasem engedte meg -, s tanítványai ezt bizonyítéknak fogták fel, hogy boldog reményeik teljesülnek: láthatják Őt trónra lépni. A sokaság meg volt győződve róla, hogy eljött felszabadulásuk órája. Képzeletben már látták a római seregek kiűzését Jeruzsálemből, Izraelt újból független nemzetté válni. Mindenki boldog volt és izgatott, az emberek egymást fölülmúlva fejezték ki hódolatukat iránta. Nem tudtak külső pompát, ragyogást biztosítani, de átadták neki boldog szívük imádatát. Nem nyújthattak át drága ajándékokat, de felsőruháikat terítették elé szőnyegül, s az utat lombos olaj- és pálmaágakkal hintették be. Nem vihettek királyi zászlókat a diadalmenet élén, hanem óriási pálmaágakat vágtak - a győzelem természet-adta jelképeit -, és üdvrivalgás, hozsánnák közepette fennen lobogtatták azokat.   

Ahogy haladtak, a tömeg egyre nőtt azokkal, akik hallottak Jézus érkezéséről, és sietve csatlakoztak a menethez. Állandóan nézők vegyültek a tömegbe, s ezt kérdezték: Ki ez? Mit jelentsen ez az egész tömegmegmozdulás? Mindannyian hallottak Jézusról, várták Jeruzsálembe, azonban azt is tudták, hogy mindez ideig elutasított minden trónra léptetési erőfeszítést, ezért rendkívüli megdöbbenéssel tapasztalták, hogy ez Ő. Találgatták, mi okozhatta Benne ezt a változást, hiszen kijelentette, hogy az Ő országa nem e világból való.   

Kérdezősködésüket elhallgattatta egy diadalkiáltás. Ezt újra meg újra elismételte a lelkes tömeg, mind távolabb és távolabb hangzott, míg visszhangozták a környező hegyek és völgyek. Most a jeruzsálemi tömegek is csatlakoztak a menethez. A húsvétra összegyűlt sokaságból ezrek mentek Jézus elé, hogy üdvözöljék. Pálmaágakat lengetve, szent énekeket harsogva köszöntötték. A templomban a papok megfújták a kürtöket az esti szolgálatra, de kevesen hallgattak rájuk, s a vezetők riadtan kezdték mondogatni: "E világ őutána megy" (Jn 12:19). 

Földi életében Jézus még sohasem engedett meg ilyen felvonulást. Világosan látta előre a következményeket, a kereszthalált. Célja az volt, hogy nyilvánosan előlépjen, mint Üdvözítő. Fel akarta hívni a figyelmet az áldozatra, mely megkoronázza küldetését a halott világért. Mialatt a nép Jeruzsálemben gyülekezett, hogy megünnepelje a húsvétot, Ő, a valóságos Bárány önként elkülönítette Magát, mint áldozatot. Szükséges, hogy egyháza minden elkövetkező korban komoly elmélkedés és tanulmányozás tárgyává tegye halálát, mely a világ bűneiért történt. Minden ezzel kapcsolatos tényt kétség nélkül igazolni kell. Szükséges, hogy minden ember tekintete rá irányuljon, a nagy áldozatot megelőző eseményekre éppoly figyelmet kell fordítani, mint magára az áldozatra. Ilyen megmozdulás után, mely Jézus jeruzsálemi bevonulását kísérte, mindenki figyelni fogja gyors közeledését a végső helyszínhez. 

A diadalmas bevonulással kapcsolatos eseményekről széltében-hosszában fognak beszélni, s mindenki Jézusra fog gondolni. Keresztre feszítése után sokan visszaemlékeznek ezekre az eseményekre, megpróbáltatásával és halálával összefüggésben. Ez elvezeti őket a próféciakutatásra, s meggyőződnek róla, hogy Jézus volt a Messiás. Így mindenfelé megsokszorozódik a hitre térők száma.   

Életének ebben az egyetlen diadalmas mozzanatában a Megváltó megjelenhetett volna mennyei angyalok kíséretében, Isten harsonáinak hangja mellett. Az ilyen megnyilvánulás azonban ellenkezett volna küldetésének céljával, az életét kormányzó törvénnyel. Ő hű maradt a szerény sorshoz, melyre vállalkozott. Hordoznia kellett az emberiség terhét, míg életét adta a világ életéért.    

Ezt a napot, mely a tanítványok számára életük legfényesebb napjának tűnt, sötét felhők árnyékolták volna be, ha tudták volna, hogy az örvendezés jelenete csak bevezetése Mesterük szenvedésének és halálának. Ő ismételten beszélt nekik bizonyosan bekövetkező áldozatáról, de a jelen boldog diadala elfelejttette velük fájdalmas szavait, s várták virágzó uralkodását Dávid trónján.  

Folyamatosan újabb csoportok szegődtek a menethez, és kevés kivétellel minden csatlakozót megihletett a perc, s ők is harsogták a hozsánnákat, melyek újra és újra visszhangzottak hegyről hegyre, völgyről völgyre. Szüntelen zengett a kiáltás: "Hozsánna a Dávid fiának! Áldott, aki jő az Úrnak nevében! Hozsánna a magasságban!" (Mt 21:9).    

A világ korábban sosem látott ilyen diadalmenetet. Nem hasonlított a föld híres hódítóiéhoz. Nem követte szomorú foglyok oszlopa, királyi értékű hadizsákmány sem jellemezte a jelenetet. A Megváltó körül a bűnös emberekért végzett szeretetmunkájának dicső zsákmányai álltak. Sátán hatalmából megmentett foglyok voltak ők, Istent dicsérték szabadulásukért. A vak mutatta az utat, akinek Jézus visszaadta látását. A néma hozsannázott a leghangosabban, akinek megoldotta a nyelvét. A nyomorékok, akiket meggyógyított, örömmel ugrándoztak, és a legserényebben szakították le a pálmaágakat, lengették őket a Megváltó előtt. Özvegyek és árvák dicsőítették Jézus nevét, mert irgalmasságot cselekedett velük. A megtisztított leprások tiszta ruhájukat terítették útjába, s a dicsőség királyaként üdvözölték Őt. Azok is a tömegben voltak, akiket hangja a halál álmából ébresztett föl. Lázár - kinek testét látták bomlani a sírban, most azonban dicső férfikorának erejében örvendett - vezette az állatot, melyen a Megváltó ült.  

Számos farizeus látta a jelenetet, forrt bennük az irigység és a rosszindulat, s más irányba akarták terelni a nép érzelmeinek hullámait. Teljes tekintélyüket latba vetve próbálták elhallgattatni a népet, de felhívásaik és fenyegetéseik csak fokozták a lelkesedést. Attól tartottak, hogy a sokaság számbeli fölényében királlyá teszi Jézust. Végső megoldásként áttörtek a tömegen a Megváltóhoz, és feddő, fenyegető szavakkal támadtak neki: "Mester, dorgáld meg a te tanítványaidat!" (Lk 19:39). Kijelentették, hogy az ilyen zajos felvonulásokat a törvény tiltja, s a hatóságok sem engedélyezik. Jézus válasza azonban elhallgattatta őket: "Mondom néktek, hogyha ezek elhallgatnak, a kövek, fognak kiáltani" (Lk 19:40). Ezt a diadalmenetet maga Isten rendelte. Megjövendölte a próféta, hogy embernek nem áll hatalmában megmásítani Isten szándékát. Ha az ember nem tudta volna végrehajtani tervét, Ő hangot ad az élettelen köveknek, s azok magasztalták volna Fiát, zengték volna dicséretét. Ahogy az elnémult farizeusok visszahúzódtak, Zakariás szavait százak ismételték fennen: "Örülj nagyon, Sionnak leánya, örvendezz, Jeruzsálem leánya! Ímé, jön néked a te királyod; igaz és szabadító ő; szegény és szamárháton ülő, azaz nőstényszamárnak vemhén" (Zak 9:9). 

Mikor a menet elérte a dombtetőt, s leereszkedni készült a városba, Jézus megállt, s Vele az egész sokaság. Előttük terült el Jeruzsálem dicsőségében, most a lenyugvó nap fényében fürdött. A templom minden tekintetet odavonzott. Méltóságteljes fenségben magaslott minden más fölé, mintha a menny felé mutatna, s az embereket az egyedül igaz és élő Isten felé. irányítaná. A templom régóta a zsidó nemzet dicsősége és büszkesége volt. A rómaiak is büszkélkedtek nagyszerűségével. A rómaiak által kinevezett király a zsidókkal együtt építette újjá és díszítette fel, a római császár elhalmozta ajándékaival. Szilárdsága, gazdagsága, nagyszerűsége a világ egyik csodájává tette.   

Ahogy a lenyugvó nap sugarainak aranyával befestette az eget, csodás fénye ott ragyogott a templom tiszta fehér márvány falain, csillogott az aranyozott oszlopokon. A dombtetőről, ahol Jézus és követői álltak, úgy tűnt, mintha egyetlen hótömbből állna, arany csúcsokkal a tetején. A templom bejáratánál aranyból és ezüstből formált szőlő függött zöld levelekkel és tömör szőlőfürtökkel - a legképzettebb művészek alkotása. Ez Izraelt, az egyre terebélyesedő szőlőt jelképezte. Az aranyat, ezüstöt és az élő zöldet finom ízléssel és különleges szakértelemmel illesztették egymáshoz. Kecsesen feltekeredett a ragyogó fehér oszlopokra, fénylő kacsokkal tapadt arany díszeikhez - magára vonta a lenyugvó nap tündöklését, s úgy ragyogott, mintha a mennyből kölcsönözte volna dicsőségét.    

Jézus a képet szemlélte, a hatalmas tömeg rivalgása elcsitult, lenyűgözve nézték a szépség hirtelen feltárulását. Minden szem a Megváltóra szegeződött, látni akarták arcán az elragadtatást, amit ők maguk éreztek. Ehelyett azonban a bánat fellegét fedezték fel rajta. Meglepetten és csalódottan vették észre, hogy szeme megtelik könnyel, teste ide-oda hajladozik, mint a fa vihar előtt, és a fájdalom jajkiáltása tör fel remegő ajkáról, mintha a meghasadt szív mélyéről jönne. Micsoda látványt nyújtott ez az angyaloknak! Szeretett Parancsnokuk a gyötrelem könnyei között! Micsoda látvány volt ez a boldog seregnek, amely diadalkiáltásokkal, pálmaágak lengetésével kísérte Őt a dicső város felé, ahol ábrándos reményeik szerint uralkodnia kellett! Jézus sírt Lázár sírjánál, de akkor az emberi szenvedés átérzéséből fakadó isteni bánat miatt. Ez a hirtelen elszomorodás olyan volt, mint a nagy győzelmi kórusban egy gyászos hang. Az örvendezés közepette, amikor mindenki hódolattal adózott neki, Izrael királya könnyekre fakadt. Nem az öröm könnyei ezek, hanem a kimondhatatlan kínok könnyei és sóhajai. A sokaságra is hirtelen szomorúság szállt. Dicsőítő hangjaik elhallgattak. Sokan sírva fakadtak, mert együttéreztek a bánattal, amelyet pedig nem is értettek.

Jézus könnyei nem szenvedéseit előlegezték meg. Közvetlenül előtte volt Gecsemáné, ahol hamarosan rettenetes sötétség árnyékolja be. Odalátszott a juhok kapuja is, melyen át századok óta vezették az áldozati állatokat. Nemsokára Neki nyílik meg ez a kapu, az igazi nagy áldozatnak - Akinek a világ bűneiért hozott áldozatára mutattak mindezek a felajánlások. Nem messze emelkedett a Kálvária, közelgő haláltusájának színhelye. Mégsem ezek miatt a kegyetlen halálára emlékeztető képek miatt sírt és sóhajtozott lelkéből fájdalmasan az Üdvözítő. Ez nem önző bánat volt. Saját haláltusájának gondolata nem félemlítette meg nemes, önfeláldozó lelkét. Jeruzsálem látványa hasított Jézus szívébe - Jeruzsálemé, mely visszautasította Isten Fiát, megvetette szeretetét, nem hagyta magát meggyőzni hatalmas csodái által, most pedig életére tör. Látta, milyen bűnt követett el Üdvözítőjének elvetésével, s mivé lehetett volna, ha elfogadja Őt, aki egyedül gyógyíthatta volna meg sebét. Ő eljött, hogy megmentse, hogyan mondhatna le róla?    

Izrael kiváltságos nép volt, Isten templomukat lakhelyévé tette, amely "szépen emelkedik, az egész föld öröme" (Zsolt 48:3). Az emléke volt ez Krisztus több mint ezer éves őriző gondoskodásának és gyengéd szeretetének, úgy törődött vele, ahogyan egy atya visel gondot egyetlen gyermekéről. Ebben a templomban szólták a próféták ünnepélyes figyelmeztetéseiket. Ott lóbálták meg az égő tömjénezőket, míg a jó illat együtt szállt fel a hívők imáival Istenhez. Ott folyt az állatok vére, Krisztus vérének előképe. Ott nyilatkoztatta ki dicsőségét az Úr a kegyelem táblája felett. Ott szolgáltak a papok, s a szimbólumok, ceremóniák pompája századokon át változatlan volt. Mindennek azonban véget kellet érnie.    

Jézus felemelte kezét, mellyel oly gyakran áldotta meg a betegeket és szenvedőket, kinyújtotta a halálra ítélt város felé, s a fájdalomtól megtört hangon kiáltotta: "Vajha megismerted volna te is, csak e te mostani napodon is, amik néked a te békességedre valók!" (Lk 19:42). Itt a Megváltó szünetet tartott, s nem mondta ki, milyen lenne Jeruzsálem állapota, ha elfogadta volna az Isten által nyújtott segítséget: szeretett Fiának ajándékát. Ha Jeruzsálem megismeri, amit kiváltságában állt megismerni, és befogadja a mennyből küldött világosságot, akkor büszkén, virágzásának teljében állhatott volna a birodalmak királynőjeként, szabadon, Istentől kapott hatalmának erejében. Nem álltak volna felfegyverzett római katonák kapuinál, nem lengtek volna római zászlók falain. A dicső rendeltetés, mely Jeruzsálem áldására szolgált volna, ha elfogadja Megmentőjét, Isten Fia előtt lebegett. Látta, hogy általa meggyógyulhatott volna a rabságból, s megszilárdulhatott volna, mint a föld hatalmas világvárosa. Falairól békegalamb szállt volna minden nemzet felé. A világ dicső ékköve lehetett volna.  

A ragyogó kép, amivé Jeruzsálem lehetett volna, elhalványul a Megváltó előtt. A valóságban a város római iga alatt nyög, Isten rosszallását hordozza, s megtorló ítélete alatt áll. Jézus felveszi siralmának megszakadt fonalát: "De most elrejtettek a te szemeid elől. Mert jőnek reád napok, mikor a te ellenségeid te körülted palánkot építenek, és körülvesznek téged, és mindenfelől megszorítanak téged, és a földre tipornak téged, és a te fiaidat tebenned; és nem hagynak tebenned követ kövön; mivelhogy nem ismerted meg a te meglátogatásodnak idejét" (Lk 19:42-44).

Krisztus eljött, hogy megmentse Jeruzsálemet. A farizeusi büszkeség, képmutatás, rosszindulat és féltékenység azonban megakadályozta szándékának végrehajtásában. Jézus ismerte a szörnyű csapást, amely majd a halálra ítélt városra szakad. Látta Jeruzsálemet hadseregektől körülvéve, az ostromlott lakosságot éhezésbe, halálba sodródni, az anyákat, amint saját gyermekeik halott testét falják fel, a gyermekeket és szülőket, amint egymástól lopkodják az étel utolsó morzsáit, amint minden természetes érzelem kivész a gyötrő éhség kínjai nyomán. Látta, mi lesz a zsidók csökönyösségének eredménye - melyről az Ő üdvösségének elvetése is tanúskodik -, hogy nem lesznek hajlandók megadni magukat a hódító hadseregeknek. Szemlélte a Kálváriát - ahol fel kell majd emeltetnie - olyan sűrűn teletűzdelve keresztekkel, mint az erdő fái. Látta a nyomorult lakókat kerékbe törve, kereszten gyötrődve, a gyönyörű palotákat ledöntve, a templomot romokban, vastag falaiból egyetlen kő sem marad a másikon, míg végül a várost felszántják, mint a mezőt. Méltán sírt a Megváltó oly keservesen eme félelmetes kép láttán. 

Jeruzsálem gondviselésének gyermeke volt, s ahogyan a szelíd apa sír önfejű gyermeke fölött, úgy sírt a szeretett város fölött Jézus. Hogyan mondhatnék le rólad? Hogyan nézhetném, hogy pusztulásra ítélnek? Hagyjalak téged, hogy színig töltsd vétkeid poharát? Egyetlen lélek is olyan értékes, hogy hozzá képest világok süllyednek jelentéktelenségbe, itt azonban egy egész nemzet veszett el. Amikor a lenyugvó nap eltűnik a láthatárról, Jeruzsálem kegyelmi ideje is lejár. Míg a menet ott állt az Olajfák hegyén, még nem volt késő Jeruzsálemnek, hogy megtérjen. A kegyelem angyala akkor bontogatta szárnyait, hogy leszálljon az arany trónról, s helyet adjon az igazságnak és a gyorsan bekövetkező ítéletnek. Krisztus nagy, szerető szíve azonban még mindig könyörgött Jeruzsálemért, mely kigúnyolta kegyelmét, megvetette figyelmeztetéseit, s most kész volt kezét az Ő vérébe mártani. Ha Jeruzsálem most bűnbánatot tart, még mindig nem lett volna túl késő. Míg a lemenő nap utolsó sugarai ott időztek a templomon, tornyon, csúcsokon, nem lett volna egy jó angyal, mely a várost a Megváltó szeretetéhez vezesse, és elhárítsa végzetét? Gyönyörű és szentségtelen város, mely megkövezte a prófétákat, elutasította Isten Fiát, megtéretlensége által magára lakatolta rabságának bilincseit - számára a kegyelem napja csaknem véget ért!   

Isten Lelke újból szól Jeruzsálemhez. A nap vége előtt Krisztus még egy bizonyítékot kap. Felszáll a tanúk hangja, válaszol a prófétikus múltból szóló hívásra. Ha Jeruzsálem meghallja a hívást, ha elfogadja a kapuin éppen belépő Megváltót, még megmenekülhet.   

Jelentések érkeztek a jeruzsálemi vezetőkhöz, hogy Jézus óriási tömeggel együtt közeledik a város felé. Ők azonban nem üdvözlik Isten Fiát. Félve mennek Elé, remélik, hogy szétoszlathatják a tömeget. Ahogy a menet elkezd leereszkedni az Olajfák hegyéről, beleütközik a vezetőkbe. Ezek kérdik, mi az oka a nagy örvendezésnek. A kérdésre: "Kicsoda ez?" - a tanítványok ihletett lelkülettel válaszolnak. Ékes hangon ismétlik a Krisztusra vonatkozó próféciákat: 

Ádám elmondja nektek, hogy az asszony magva a kígyó fejére tapos. 

Kérdezzétek Ábrahámot, ő így szól: "Melkhisédek Sálem királya ", békesség Fejedelme (lMóz 14:18).  

Jákób szerint Ő Silóh, Júda törzséből.  

Ézsaiás kijelenti: "Immánuel ", csodálatos, tanácsos, erős Isten, örökkévalóság atyja, békesség fejedelme (Ésa 7:14; 9:6).  

Jeremiás elbeszéli: Dávid magva, "az Úr a mi igazságunk!" (Jer 23:6). 

Dániel tudtotokra adja, hogy Ő a Messiás. 

Hóseás ezt mondja: Ő "az Úr, a seregeknek Istene; az Úr az ő neve" (Hós 12:5).   

Keresztelő János így kiált: Ő "az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit!" (Jn 1:29). 

A hatalmas Isten kihirdette trónjáról: "Ez amaz én szerelmes fiam" (Mt 3:17).   

Mi, az Ő tanítványai kijelentjük: ez a Jézus, a Messiás, az élet fejedelme, a világ Megváltója. 

A sötétség fejedelme elismeri Őt: "Tudom, hogy ki vagy te: az Istennek Szentje" (Mk 1:24)