A pusztulásra itélt nép Márk 11:11-14, 20, 21; Máté 21:17-19

Krisztus diadalmas jeruzsálemi bevonulása halvány előképe majdani eljövetelének, amikor az ég felhőiből száll le hatalommal és dicsőséggel, az angyalok győzelmi menete és a szentek örvendezése közepette. Akkor teljesednek be Krisztusnak a papokhoz és farizeusokhoz intézett szavai: "Mostantól fogva nem láttok engem mindaddig, mígnem ezt mondjátok: Áldott, aki jő az Úrnak nevében!" (Mt 23:29). Prófétai látomásában Zakariás szemlélhette a végső győzelem napját, s látta azok végzetét is, akik első eljövetelekor visszautasították Krisztust: "Reám tekintenek, akit átszegeztek, és siratják őt, amint siratják az egyetlen fiút, és keseregnek utána, amint keseregnek az elsőszülött után" (Zak 12:10). Ezt a jelenetet látta előre Krisztus, amikor a várost nézte és sírt fölötte. Jeruzsálem ideiglenes lerombolásában látta annak a népnek a végső pusztulását, mely Isten Fiának vérét ontotta.    

A tanítványok észlelték a zsidók gyűlöletét Krisztussal szemben, de azt még nem tudták, hogy ez hova fog vezetni. Még nem fogták fel Izrael valódi állapotát, s nem ismerték a büntetést sem, mely Jeruzsálemre szakad. Ezt Krisztus egy lényeges példázattal tárta fel nekik.   

A Jeruzsálemhez intézett utolsó felhívás hiába hangzott el. A papok és vezetők hallották visszhangozni a sokaság ajkán a múltból jövő prófétai hangot, mely válaszolt a kérdésre: "Kicsoda ez?", de nem fogadták el azt az Ihletés hangjának. Dühükben és ámulatukban megpróbálták elhallgattatni a népet. A tömegben római tisztviselők is voltak, s nekik az ellenség Jézust egy lázadás vezetőjének tüntette fel. Állításuk szerint birtokba akarja venni a templomot, s királyként akar uralkodni Jeruzsálemben.

Jézus nyugodt hangja egy pillanatra elcsitította a zajos sokaságot, amikor újra kijelentette, hogy nem időleges uralomra törekszik, hamarosan felemelkedik Atyjához, s vádlói nem látják többé, míg újra el nem jön dicsőségben. Akkor - amikor az üdvösség szempontjából már késő - majd elismerik Őt. E szavakat Jézus szomorúan, mégis különös nyomatékkal ejtette ki. A római tisztviselőket lecsendesítette és megfékezte. Szívük - bár számukra ismeretlen volt az isteni befolyás - úgy megindult, ahogy még soha azelőtt. Jézus nyugodt, ünnepélyes arcáról szeretetet, jóindulatot, csöndes méltóságot olvastak le. Megmagyarázhatatlan rokonszenvet éreztek iránta. Jézus letartóztatása helyett inkább hódolatukat fejezték volna ki. A papokhoz, főemberekhez fordultak, őket vádolták zavarkeltéssel. A vezetők bosszúsan és legyőzötten a népnek kezdtek panaszkodni, s mérgesen vitatkoztak egymással. 

Eközben Jézus észrevétlenül bement a templomba. Minden csendes volt, mert az Olajfák hegyén történtek az egész népet oda vonzották. Rövid időre Jézus a templomban maradt, szomorúan nézett körül. Azután tanítványaival együtt visszavonult, ismét Bethániába ment. Mire a nép kereste, hogy trónra ültessék, már nem találták.    

Jézus az egész éjszakát imában töltötte, majd reggel visszajött a templomba. Útközben áthaladt egy fügefaligeten. Éhes volt, "és meglátván messziről egy fügefát, amely leveles vala, odaméne, ha talán találna valamit rajta: de odaérvén ahhoz, levélnél egyebet semmit sem talála; mert nem vala fügeérésnek ideje" (Mk 11:13).   

Bizonyos területek kivételével nem jött még el a fügeérés ideje, a jeruzsálemi magaslatokról nyugodtan el lehetett mondani: "Nem vala fügeérésnek ideje" (Mk 11:13). Ebben a kertben, ahol Jézus járt, egy fa megelőzte az összes többit. Már levelek borították. A fügefa természetéhez tartozik, hogy még a levelek kibomlása előtt megjelennek a növekedő gyümölcsök. Ezért ez a tökéletes lombozatú fa érett gyümölcsöt ígért. A látszat azonban csalóka volt. Jézus végignézte az ágakat a legalsótól a legfölső gallyig, de "levélnél egyebet semmit sem talála" (Mk 11:13). Kérkedő lombsátor volt, semmi más.  

Krisztus megátkozta, hogy száradjon ki. "Soha örökké ne egyék rólad gyümölcsöt senki" (Mk 11:14), - mondotta. Másnap reggel, amikor a Megváltó és tanítványai ismét a város felé tartottak, a kiszáradt ágak és hulló levelek felkeltették figyelmüket. "Mester, - szólt Péter - nézd, a fügefa, amelyet megátkoztál, kiszáradott" (Mk 11:21). 

Krisztusnak a fügefára szórt átka megdöbbentette a tanítványokat, nem egyezett korábbi eljárásaival és cselekedeteivel. Gyakran hallották tőle, hogy nem kárhoztatni jött a világot, hanem megmenteni. Visszaemlékeztek szavaira: "Az embernek Fia nem azért jött, hogy elveszítse az emberek lelkét, hanem hogy megtartsa" (Lk 9:56). Csodáival helyreállított, sohasem pusztított. A tanítványok kizárólag Építőnek, Gyógyítónak ismerték. Ez a tette egyedülálló volt. Milyen célt szolgált? - kérdezték.    

 

Isten "gyönyörködik az irgalmasságban!" (Mik 7:18). "Élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy nem gyönyörködöm a hitetlen halálában" (Ez 33:11). A pusztítás munkája és az ítéletmondás számára "hallatlan" (Ésa 28:21). Kegyelmében és szeretetében viszont fellebbenti a jövő fátylát, s megmutatja az embernek a bűn útjának következményét. 

A fügefa megátkozása jelképes eljárás volt. A Krisztus előtt kérkedő, lombsátrát fitogtató meddő fa a zsidó nemzetet jelképezte. A Megváltó szerette volna világossá tenni tanítványai számára Izrael végzetének okát és bizonyosságát. Ezért ruházta föl a fát erkölcsi tulajdonságokkal, tette az isteni igazság letéteményesévé. A zsidók minden más nemzettől különböztek, mert hűséget fogadtak Istennek. Ő különleges előjogokkal ruházta fel a népet, s emiatt minden más népnél igazabbnak tekintették magukat. 

A világ szeretete és a nyereségvágy azonban megrontotta őket. Dicsekedtek ismereteikkel, de tudatlanok voltak Isten kívánalmait illetően, s képmutatás jellemezte őket. A terméketlen fához hasonlóan nyújtották széjjel követelőző ágaikat, melyek külsőleg dúsak voltak, gyönyörűek a szemnek, de semmit sem nyújtottak, hanem csak levelet. A zsidó vallásból csodás temploma, szent oltárai, süveges papjai, lenyűgöző szertartásai mellett - noha az külső megjelenésében valóban megfelelő volt - hiányzott az alázatosság, a szeretet és a jóindulat.    

A kert egyetlen fügefáján sem volt gyümölcs, a lomb nélküli fák azonban nem keltettek várakozást, nem okoztak csalódást. Ezek a fák jelképezték a pogányokat. Éppúgy hiányzott róluk a gyümölcs, mint a zsidóknál az istenesség, de ők nem is állították, hogy Istent szolgálják. Nem tettek dicsekvő kijelentéseket jóságukról. Vakok voltak Isten műveivel és útjaival szemben. Számukra még nem jött el a fügeérés ideje. Még mindig várták a napot, amely elhozza nekik a reményt és a világosságot. A zsidók nagyobb áldásokat kaptak Istentől, elszámolással tartoztak, amiért visszaéltek ezekkel az ajándékokkal. A kiváltságok, melyekkel dicsekedtek, csak növelték bűnüket.    

Jézus éhesen jött a fügefához, hogy eledelt találjon. Így jött Izraelhez, éhesen, hogy az igazság gyümölcseit találja meg náluk. Ajándékait árasztotta rájuk, hogy gyümölcsöt teremjenek a világ áldására. Minden lehetőséget és kiváltságot biztosított nekik, s cserébe együttérzésüket, együttműködésüket kívánta kegyelmi munkájához. Önfeláldozást és könyörületességet szeretett volna látni bennük, buzgóságot Istenért, mély lelki vágyakozást embertársaik üdvösségéért. Ha megtartották volna 

Isten törvényét, ugyanazt az önzetlen munkát végezték volna, amit Krisztus. Az Isten és ember iránti szeretetet azonban elhomályosította a büszkeség és önelégültség. Romlást hoztak magukra azzal, hogy nem akartak másoknak szolgálni. Isten rájuk bízta az igazság kincseit, ők ezt nem továbbították a világnak. A terméketlen fügefában láthatták bűnüket és annak büntetését is. A Megváltó átka alatt elhervadt, elfonnyadt, letarolt, gyökerestül kiszáradt fügefa megmutatta, mivé válik a zsidó nép, ha Isten visszavonja kegyelmét. Nem hajlandók másokat is áldásban részesíteni, tehát ezentúl ők sem kapják azt meg. Így szól az Úr: "Romlásodra lett Izrael" (Hós 13:9).    

A figyelmeztetés minden időre szól. Krisztus megátkozta a fát, melyet saját hatalmával teremtett - álljon ez figyelmeztetésként minden egyház és minden keresztény előtt. Senki sem éli Isten törvényét, ha nem szolgál másoknak. Sokan nem élik Krisztus irgalmas, önzetlen életét. Egyesek, akik kiváló keresztényeknek hiszik magukat, nem értik, mit jelent Istent szolgálni. Úgy terveznek és tanulnak, ahogy nekik jólesik. Minden cselekedetükben önmagukat tartják szem előtt. Az idő csak annyiban értékes számukra, amennyiben önmaguknak gyűjthetnek. Az élet minden dolgában ezt a célt követik. Nem másoknak, hanem maguknak szolgálnak. Isten úgy teremtette őket, hogy olyan világban éljenek, ahol önzetlen szolgálatot kell teljesíteni. Úgy tervezte, hogy embertársaiknak minden lehetséges módon segítsenek. Az ÉN azonban olyan óriási, hogy minden mást eltakar. Ezért nincsenek kapcsolatban az emberiséggel. Akik ily módon élnek, hasonlóak a fügefához, mely nagyra tartotta magát, de gyümölcse nem volt. Megtartják az istentisztelet külsőségeit, de bűnbánat, hit nélkül. Azt vallják, hogy tisztelik Isten törvényét, de az engedelmesség hiányzik. Beszélnek, de nem cselekszenek. Krisztusnak a fügefára kimondott ítélete megmutatta, milyen gyűlöletes szemében ez a hiábavaló kérkedés. Kijelentette, hogy az őszinte bűnös kevésbé bűnös, mint aki állítása szerint Istent szolgálja, de nem terem gyümölcsöt dicsőségére. 

A fügefa példázata, melyet Krisztus jeruzsálemi látogatása előtt mondott el, közvetlen kapcsolatban áll azzal a leckével, melyet a gyümölcstelen fa megátkozásával adott. A példázat terméketlen fájáért könyörgött a vincellér: hagyd meg még ez esztendőben, míg körös-körül megkapálom és megtrágyázom, s ha gyümölcsöt terem, jó, ha pedig nem, azután vágd ki azt (Vö. Lk 13:8-9). A gyümölcstelen fa fokozott gondozásban részesült. Minden lehetőséget megkapott. Ha mégis gyümölcstelen marad, semmi sem mentheti meg a pusztulástól. A példázat nem szól a vincellér munkájának eredményéről. Ez attól a néptől függött, melyhez Krisztus szólt. A gyümölcstelen fa őket jelképezte, és rajtuk állt, hogy döntsenek sorsukról. Minden jótétemény rendelkezésükre állt, amit csak adhatott a menny, de a megnövekedett áldást nem fordították javukra. Krisztus megátkozta a terméketlen fügefát, ezzel mutatta meg a következményt, ők döntötték el saját pusztulásukat.  

A zsidó nemzet több mint ezer éven át visszaélt Isten irgalmasságával, kihívta ítéleteit. Visszautasították figyelmeztetéseit, lemészárolták prófétáit. Krisztus napjaiban a nép ezekért a bűnökért felelőssé lett, mert ugyanazt az utat követte. A jelenvaló kegyelem és figyelmeztetés visszautasítása erre a nemzedékre hárítja a vétket. A béklyót, melyet a nemzet századokon át kovácsolt, Krisztus idejében a nép önmagára erősítette.

Az ember minden korban kapott világosságot, különböző kegyelmi ajándékokat és kegyelmi időt, amely alatt megbékélhetett Istennel. Ennek a kegyelemnek azonban határa van. A kegyelem évekig kérlelhet, lebecsülhetik, visszautasíthatják, de eljő az idő, amikor utoljára kér. A szív annyira megkeményedik, hogy már nem válaszol Isten Lelkének. Ekkor az édes, megnyerő hang nem könyörög többé a bűnösnek, s megszűnnek a feddések, figyelmeztetések.   

Ez a nap jött el Jeruzsálemre. Jézus kínok között sírt a halálra ítélt város felett, de már nem tudta megszabadítani. Minden forrást kimerített. Izrael visszautasította Isten Lelkének figyelmeztetéseit, és ezzel a segítség egyetlen eszközét. Nem volt más hatalom, mely megszabadíthatta volna.    

A zsidó nemzet örök jelképe minden népnek, mely megveti a Végtelen Szeretet könyörgését. Krisztus Jeruzsálem feletti könnyei minden idők bűneiért hulltak. Az Izraelre kimondott ítéletekből mindenki, aki elveti Isten Szentlelkének dorgálásait, figyelmeztetéseit, kiolvashatja saját sorát.

Ebben a nemzedékben sokan ugyanazt az utat járják, amit a hitetlen zsidók. Látták Isten erejének megnyilatkozását, a Szentlélek szívükhöz szólt, mégis ragaszkodnak hitetlenségükhöz, ellenállnak. Isten figyelmeztetéseket, feddéseket küld nekik, de nem hajlandók megvallani tévedéseiket, elvetik üzenetét, küldöttét. Pontosan azok az eszközök válnak számukra botránykővé, melyeket Ő megmentésükre használ fel.  

Az elbukott Izrael gyűlölte Isten prófétáit, mert rejtett bűneiket napvilágra hozták. Akháb ellenségének tekintette Illést, mert a próféta hűségesen megfeddte a király titkos bűneit. Ugyanúgy ma is, Krisztus szolgája, a bűnök megfeddője megvetéssel, visszavágásokkal kerül szembe. A bibliai igazság, Krisztus vallása küzd az erkölcsi tisztátalanság erős árja ellen. Az előítélet most még erősebb az emberek szívében, mint Krisztus idejében. Krisztus nem felelt meg az emberek várakozásainak, élete megfeddte bűneiket, ezért elvetették Őt. Így most is, Isten Igéjének igazsága nem egyezik az emberek eljárásaival, természetes hajlamaival, s ezrek utasítják vissza az igazság világosságát. Sátán arra indítja az embert, hogy kételkedjen Isten Igéjében, és saját független ítélete szerint cselekedjen. Inkább a sötétséget választják, mint a világosságot, bár ezzel lelküket veszélyeztetik. Akik gáncsoskodnak Krisztus szavain, azok egyre inkább okot találnak az áskálódásra, mígnem elfordulnak az Igazságtól és az Élettől. Így van ez ma is. Isten nem szándékozik minden akadályt elhárítani, amit az emberi szív felállíthat igazsága ellen. Azoknak, akik elutasítják a világosság drága sugarait, melyek áttörik a sötétséget, Isten Igéjének titkai sohasem tárulnak fel. Számukra az igazság rejtve marad. Vakon járnak, s nem ismerik a rájuk váró pusztulást.  

Krisztus az Olajfák hegyének tetejéről áttekintette a történelem összes korszakát. Szavai minden lélekre vonatkoznak, aki lebecsüli az isteni kegyelem kérlelését. Szeretetének megvetője, Ő hozzád szól ma. "Te, éppen te" vagy az, akinek meg kell ismernie a békességedet szolgáló dolgokat. Krisztus keserű könnyeket hullat éretted, aki nem sírsz önmagadért. Ugyanaz a végzetes keményszívűség nyilvánul meg benned, ami elpusztította a farizeusokat. Isten kegyelmének minden bizonyítéka, az isteni fény minden sugara vagy megolvasztja, megadásra készteti a lelket, vagy megerősíti reménytelen helyzetében, a bűnbánat nélküliségben.    

Krisztus előre látta, hogy Jeruzsálem hajthatatlan, nem tér meg, minden bűn, a visszautasított kegyelem összes következménye már küszöbön állt. Ugyanúgy történik minden lélekkel, aki ugyanazt az utat járja. Az Úr kijelenti: "Romlásodra lett Izrael" (Hós 13:9). "Halld meg, ó föld! Ímé, én veszedelmet hozok erre a népre: az ő gondolatainak gyümölcsét; mert nem figyeltek az én beszédeimre, és az én törvényemet megvetették" (Jer 6:19)