"Avagy nem a József fia-é ez?" Lukács 4:16-30.

   

Krisztus ragyogó galileai szolgálatának napjait csak egyvalami árnyékolta be. A názáretiek elutasították. "Avagy nem a József fia-é ez?" (Lk 4 : 22) - hajtogatták.  

Gyermek- és ifjúkorában Jézus testvéreivel együtt vett részt az istentiszteleteken a názáreti zsinagógában. Bár szolgálatának kezdete óta nem volt velük, a rokonai tudták, mi történt azóta vele. Amikor újra megjelent közöttük, érdeklődésük és várakozásuk a legmagasabb fokra hágott. Itt voltak azok az ismerős alakok, arcok, akiket gyermekkora óta ismert. Itt voltak anyja és testvérei, s minden szem rászegeződött, amikor szombatnapon belépett a zsinagógába, és elfoglalta helyét a hívők között.    

A szokásos szombatnapi szolgálat keretében a vén felolvasott a próféták könyveiből, és arra buzdította a népet, hogy reménykedjenek az Eljövendőben, aki dicső országot alapít, és eltöröl mindenféle elnyomást. Bizonyítékokat sorolt fel, hogy a Messiás eljövetele közel van, így akarta lelkesíteni hallgatóit. Leírta eljövetelének dicsőségét, s kiemelte azt a gondolatot, hogy Ő seregek élén jelenik meg Izrael szabadítására.   

Ha volt jelen írástudó a zsinagógában, elvárták, hogy ő tartsa a beszédet, de a próféták könyveiből bármelyik izraelita felolvashatott. Ezen a szombaton Jézust kérték meg, hogy vegyen részt a szolgálatban. Ő "felálla olvasni, és adák néki az Ésaiás próféta könyvét" (Lk 4:16-17). A szöveget, melyet felolvasott, a Messiásra vonatkoztatták   

"Az Úrnak Lelke van énrajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyitását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat, hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét.    

És behajtván a könyvet, átadá a szolgának. [...] És a zsinagógában mindenek szemei őreá valának függesztve. [...] És mindnyájan bizonyságot tőnek felőle, és elálmélkodának kedves beszédein, amelyek szájából származtak" (Lk 4:18-22).   

Jézus úgy állt az emberek előtt, mint a Reá vonatkozó jövendölések élő értelmezése. Magyarázta a felolvasott igéket, beszélt a Messiásról, mint az elnyomottak, a foglyok szabadítójáról, a betegek gyógyítójáról, a vakok szemének megnyitójáról, arról, aki az igazság világosságát árasztja a világra. Megnyerő modora és szavainak csodálatos jelentősége olyan erővel ragadta meg hallgatóit, amilyet még sohasem éreztek. Az isteni befolyás hullámai minden akadályt elsöpörtek. Mózeshez hasonlóan ők is szemlélték a Láthatatlant. Amint a Szentlélek érintette szívüket, lelkes ámennel válaszoltak, és dicsérték az Urat. 

Ám amikor Jézus így szólt: "Ma teljesedett be ez az Írás a ti hallástokra" (Lk 4:21), mintegy hirtelen felébredve, magukra, valamint Jézus hozzájuk intézett kijelentéseire kezdtek gondolni. Őket, izraelitákat, Ábrahám gyermekeit foglyoknak nevezte. Jézus rabokhoz szólt, akiket meg kell szabadítani a gonosz hatalmából, akik sötétségben vannak, és szükségük van az igazság világosságára. Büszkeségük csorbát szenvedett, félni kezdtek. Jézus szavai megmutatták, hogy értük végzett munkája teljesen eltér attól, amire vágytak. Tetteiket túlságosan közelről vizsgálhatja meg. Noha pontosan betartották a külső ceremóniákat, reszkettek Jézus tiszta, kutató tekintetétől, megfigyelésétől. 

Kicsoda ez a Jézus? - kérdezték. Ő aki a Messiás dicsőségét igényelte, egy ács fia volt, s együtt dolgozott műhelyében atyjával, Józseffel. Látták Őt görnyedve menni hegyre föl, völgybe le, ismerték testvéreit, valamint életét és munkáját. Látták, hogyan serdül gyermekből ifjúvá, ifjúból férfivá. Bár élete szeplőtlen volt, mégsem hitték, hogy Ő a Megígért. 

Milyen ellentétes az Ő új országgal kapcsolatos tanítása azzal, amit a vénektől hallottak! Jézus egy szót sem szólt arról, hogy megszabadulnak a rómaiaktól. Hallottak csodáiról, remélték, hogy hatalmát gyakorolni fogja érdekükben, ám ebbéli szándékának semmi jelét nem látták.

Mivel ajtót nyitottak a kétkedésnek, szívük sokkal jobban megkeményedet, mint amennyire hirtelen meglágyult. Sátán elhatározta, hogy a vak szemek ne nyíljanak meg azon a napon, a szolgaságban megkötözött lelkek ne bocsáttassanak szabadon. Óriási erővel dolgozott hitetlenségük megerősítésén. Az emberek nem vették figyelembe a már kapott jelet, s felkavarta őket a meggyőződés, hogy Megmentőjük szól hozzájuk.

Jézus istenségét titkos gondolataik feltárásával bizonyította. "És monda nékik: Bizonyára azt a példabeszédet mondjátok nékem: Orvos, gyógyítsd meg magadat! Amiket hallottunk, hogy Kapernaumban történtek, itt a te hazádban is cselekedd meg azokat. Monda pedig: Bizony mondom néktek: Egy próféta sem kedves az ő hazájában. És igazán mondom néktek, hogy Illés idejében sok özvegyasszony volt Izraelben, mikor az ég három esztendeig és hat hónapig be volt zárva, úgy hogy az egész tartományban nagy éhség volt; mégis azok közül senkihez nem küldetett Illés, hanem csak Sidonnak Sareptájába az özvegyasszonyhoz. És az Elizeus próféta idejében sok bélpoklos volt Izraelben; de azok közül egy sem tisztult meg, csak a Szíriából való Naámán" (Lk 4: 23-27).    

A próféták életéből vett események elmondásával Jézus válaszolt hallgatóinak kérdéseire. Isten különleges munkára kiválasztott szolgáinak nem volt szabad keményszívű, hitetlen emberekért dolgozniuk. Akiknek viszont érző szívük és bízó hitük volt, azokat Isten különlegesen felruházta erejének bizonyságaival a próféták által. Illés idejében Izrael elszakadt Istentől. Ragaszkodtak bűneikhez, elutasították az Úr küldöttei által szóló Szentlélek figyelmeztetéseit. Így elvágták magukat attól a csatornától, melyen át Isten áldásban részesíthette volna őket. Az Úr elhaladt Izrael otthonai mellett, s szolgájának pogány földön talált menedéket, egy olyan asszonynál, aki nem tartozott a választott néphez. Mégis ezt az asszonyt tisztelte meg, mert követte a kapott világosságot, és szíve nyitva állt a még nagyobb világosság számára is, melyet az Úr prófétája által küldött.    

Ugyanezért nem történt semmi Izrael bélpoklosaival Elizeus idejében. Naámán, egy pogány főember azonban hű volt az igazságról kialakított meggyőződéséhez, és átérezte, mennyire szüksége van a segítségre. Alkalmas volt Isten kegyelmi ajándékainak befogadására. Nemcsak hogy megtisztult leprájából, de még az igaz Isten ismeretének áldásában is részesült.

Isten előtti állapotunk nem attól függ, hogy mennyi világosságot kaptunk, hanem hogy a kapottat hogyan használtuk fel. Így azok a pogányok, akik a jó utat választják - már amennyire ismerik -, kedvezőbb helyzetben vannak, mint azok, akik nagyobb világosságot kaptak, és vallják, hogy szolgálják Istent, ám a világosságot semmibe veszik, és mindennapi életük ellentmond hitvallásuknak. {DA 239.2}   

Jézus szavai a zsinagógában a hallgatók önigazultságának gyökeréig hatoltak. Meg kellett érteniük a keserű igazságot: eltávolodtak Istentől, eljátszották a jogot, hogy Isten népe lehessenek. Minden szó késként hasított beléjük, s tárta fel valódi állapotukat. Most megvetették a hitet, melyre az imént Jézus ihlette őket. Nem akarták belátni, hogy Ő, aki szegénységből, alacsony sorból származik, más lehet, mint közönséges ember.  

Hitetlenségük rosszindulatot szült. Sátán irányította őket, s ők dühödten ordítoztak a Megváltó ellen. Elfordultak Tőle, akinek küldetése a gyógyítás és helyreállítás volt, s ekkor megmutatkoztak bennük a pusztító jellemvonásai.   

Amikor Jézus a pogányoknak adott áldásokra utalt, hallgatóinak heves nemzeti büszkesége fellángolt, s szavai belevesztek a tömeg zúgásába. Ezek az emberek büszkék voltak törvénytiszteletükre, de most, midőn előítéleteiket sértették meg, ölni tudtak volna. A gyülekezet feloszlott, kezüket Jézusra emelték, kihurcolták a zsinagógából, s a városból is. Mindenki meg akarta ölni Őt. Egy szakadék szélére vitték, fejjel le akarták vetni. Kiabálás, átkozódás töltötte be a levegőt. Néhányan kövekkel dobálták, ekkor azonban Jézus hirtelen eltűnt. Égi küldöttek voltak vele a zsinagógában és a tébolyult tömegben is. Körülzárták ellenségei elől, és biztos helyre vezették.    

Így védelmezték az angyalok Lótot is, és vezették ki biztonságban Sodomából. Így oltalmazták meg Elizeust a kicsiny hegyi városkában. Míg körülötte a dombok tele voltak a szíriai király lovaival és szekereivel, Elizeus a közelebbi domb lejtőire tekintett, amelyet Isten seregei leptek el - lovak és tüzes szekerek vették körül az Úr szolgáját.  

Az angyalok minden időben ugyanígy Krisztus hűséges követői mellett álltak. A gonosz hatalmas szövetségeseivel felsorakozik mindenki ellen, aki győzni akar, ám Krisztus bepillantást enged az általunk nem látható dolgokba: a menny seregei tábort járnak az Istent szeretők körül, hogy megszabadítsák őket. Sohasem tudhatjuk meg, milyen látható és láthatatlan veszélyektől óvott meg az angyalok közbelépése, míg az örökkévalóság fényében meg nem látjuk Isten gondviselését. Akkor majd megtudjuk, hogy az egész mennyei család figyelme az itteni, földi családra irányult, és Isten trónjának küldöttei kísérték lépteinket nap mint nap

Amikor Jézus a zsinagógában a jövendölésekből olvasott, hirtelen megállt a Messiás munkájára vonatkozó utolsó kitételnél. Miután felolvasta: "hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét", az ezt követő szavakat kihagyta: "és Istenünk bosszúállása napját" (Ésa 61:2). Ez éppannyira igaz volt, mint a prófécia első fele, hallgatásával Jézus nem tagadta ezt az igazságot. Ám ez utóbbi kifejezés éppen az volt, amelyet hallgatói oly örömmel hangoztattak, amelynek teljesedésére vágyakoztak. Ítéletet mondtak a pogányokra, s észre sem vették, hogy saját bűneik nagyobbak a másokéinál. Nekik maguknak volt a legnagyobb szükségük a kegyelemre, melyet oly készségesen tagadtak meg a pogányoktól. Az a nap, amikor Jézus a zsinagógában közöttük járt, a lehetőség volt számukra, hogy elfogadják a menny hívását. Ő aki "gyönyörködik az irgalmasságban" (Mik 7:18), szívesen megszabadította volna őket a vétkeik által vonzott romlástól. 

Jézus nem mondott le róluk, míg még egyszer fel nem szólította őket bűnbánatra. Galileai szolgálatának vége felé még egyszer meglátogatta gyermekkori otthonát. Bár visszautasították; de prédikálásának és csodáinak híre bejárta az egész vidéket. Senki sem tagadhatta már, hogy emberi erőnél nagyobb hatalma van. A názáretiek tudták, hogy jót cselekedett, bárhová ment, s mindenkit meggyógyított, akit Sátán szorongatott. Voltak egész falvak, ahol egy házban sem maradt egy szemernyi betegség sem, mert Ő arra járt, és minden bajukat meggyógyította. Életének minden tettét áthatotta az irgalmasság, s bizonyította, hogy Isten kente föl.  

Amikor újra hallották szavait, a názáretieket megindította a Szentlélek. De még most sem ismerték el, hogy ez az Ember, aki közöttük nőtt fel, más, vagy nagyobb, mint ők. Még mindig mardosta őket az emlék, hogy míg Jézus magát a Megígértnek nevezte, tőlük valójában vitatta az Izraelhez tartozandóságot, mert érdemtelenebbnek mutatta be őket Isten kegyére, mint egy pogány férfit vagy nőt. Ezért, bár feltették a kérdést: "Honnét van ebben ez a bölcsesség és az erők?" (Mt 13: 54), nem fogadták el Isten Fiának. Hitetlenségük miatt a Megváltó nem tudott közöttük sok csodát tenni. Csak néhány szív nyílt meg áldásai számára, s Ő vonakodva távozott, és sohasem tért vissza.  

Midőn egyszer már lábrakapott a hitetlenség, az folyamatosan befolyása alá vonta a názáretieket. Hasonlóképpen ez uralta a Magas Tanácsot és a nemzetet is. A papok és a nép esetében is akkor kezdődött a vég, amikor először utasították el a Szentlélek erejének megnyilatkozását. Annak igazolására, hogy első ellenállásuk helyes volt, ezután is folyton gáncsolták Krisztus szavait. A Szentlélekkel szembeni elutasításuk a Kálvárián, a kereszten, városuk lerombolásánál, s a négy égtáj felé való szétszóratásuknál csúcsosodott ki.   

Ó, mennyire vágyott rá Krisztus, hogy megnyissa Izraelnek az igazság kincsesházát! Azonban teljes lelki vakságuk folytán lehetetlen volt feltárnia számukra az országára vonatkozó igazságokat. A mennyei igazság bebocsátásra várt, ők azonban ragaszkodtak saját hitükhöz és értelmetlen ceremóniáikhoz. Pénzüket pelyvára és szecskára költötték, miközben megkaphatták volna az élet kenyerét. Miért nem vették Isten igéjét, miért nem kutatták szorgalmasan, hátha tévednek? Az Ótestamentum Írásai világosan kijelentették Krisztus szolgálatának minden részletét, Ő pedig újra és újra idézte a prófétákat, és ezt mondta: "Ma teljesedett be ez az Írás a ti hallástokra" (Lk 4: 21). Ha őszintén kutatták volna az Írásokat, és elméleteiket Isten igéjéhez mérik, Jézusnak nem kellett volna sírnia megtéretlenségük miatt. Nem kényszerült volna e kijelentésre: "Ímé pusztán hagyatik néktek a ti házatok" (Lk 13:35). Felismerhették volna Messiás-voltának bizonyítékait, és így elkerülhetik a büszke városukat romba döntő veszedelmet. A zsidók értelmetlen vakbuzgósága azonban beszűkítette elméjüket. Krisztus tanításai felfedték jellemhibáikat, és bűnbánatra szólítottak. Ha elfogadják tanításait, meg kell változtatniuk eljárásaikat, el kell vetniük dédelgetett reményeiket. A mennyei megtiszteltetésért fel kell áldozniuk az emberek tiszteletét. Ha engedelmeskednek az új rabbi szavainak, akkor koruk gondolkodóinak és tanítóinak véleményével ellentétesen kell haladniuk 

Az igazság nem volt népszerű Krisztus idejében. Napjainkban sem az. Népszerűtlen, amióta Sátán először megutáltatta az emberrel: olyan meséket talált ki, melyek önmagasztaláshoz vezettek. Nem találkozunk-e manapság olyan elméletekkel és tanokkal, melyeknek nincsen alapjuk Isten igéjében? Az emberek mégis éppoly szívósan ragaszkodnak hozzájuk, mint a zsidók hagyományaikhoz.  

A zsidó vezetőket lelki gőg jellemezte. Az én felmagasztalásának vágya még a szentély szolgálatában is megmutatkozott. A zsinagógában a fő helyeket kedvelték. Szerették, ha köszöntik őket a piacon, élvezettel hallgatták címeiket az emberek ajkáról. Ahogy az igazi kegyesség eltűnt, egyre buzgóbban ápolták hagyományaikat és ceremóniáikat. 

Mivel felfogásukat elhomályosította az önző előítélet, nem tudták összhangba hozni Krisztus meggyőző szavainak erejét életének alázatosságával. Nem észlelték, hogy a valódi nagyság nélkülözheti a külsőségeket. Ennek az Embernek a szegénysége teljesen összeegyeztethetetlennek tűnt előttük az ő Messiás-igényükkel. Azt kérdezték, ha az, akinek mondja magát, akkor miért ilyen szerény? Ha fegyveres erők nélkül is elégedett, akkor mi lesz országunkkal? Hogyan teheti majd a nemzeteket a zsidók városának alattvalójává ez a rég várt hatalom és dicsőség? Nem azt tanították-e a papok, hogy Izrael fog uralkodni az egész földön? Lehetséges volna, hogy a nagy vallási tanítók tévednek?   

Nem csupán a Jézus életéből hiányzó külső dicsőség volt az oka a zsidók elutasító magatartásának. Jézus a tisztaság megtestesítője, ők pedig tisztátalanok voltak. Krisztus szeplőtlen becsületességben lakozott az emberek között. Feddhetetlen élete bevilágított szívükbe. Őszintesége felfedte hamisságukat. Napvilágra hozta tettetett kegyességük ürességét, a bűnt a maga gyűlöletességében tárta föl. Az ilyen világosságot nem fogadták szívesen.   

Ha Krisztus a farizeusokra irányította volna a figyelmet, ha magasztalta volna tudásukat és kegyességüket, örömmel üdvözölték volna. Ám amikor a mennyországról úgy beszélt, mint a kegyelem időszakáról az egész emberiség számára, a vallásnak egy olyan részét mutatta be, amelyet nem tudtak elviselni. Saját példájuk és tanításuk sohasem volt olyan, hogy kívánatossá tehette volna Isten szolgálatát. Amikor látták, hogy Jézus odafigyel azokra, akiket ők gyűlöltek és elutasítottak, ez büszke szívük legmélyebb szenvedélyeit kavarta fel. Dicsekedésük ellenére, - hogy "a Júda nemzetségéből való Oroszlán" (Jel 5:5) alatt Izrael felmagasztaltatik, minden nemzet fölé emelkedik -, jobban el tudták volna viselni nagyravágyó reményeik meghiúsulását, mint Krisztus dorgálását bűneikért, vagy az Ő tisztaságának jelenlétében érzett szégyenüket.