Izrael vándorlásai 2 Mózes 15:23-18:27. {

Izrael gyermekei a pusztában vándoroltak, amikor három napig nem találtak iható vizet. Szenvedtek a szomjúságtól és „zúgolódott a nép Mózes ellen, mondván: Mit igyunk? Ő pedig az Úrhoz kiáltott és az Úr mutatott neki egy fát és bevetette a vízbe és a víz megédesedett. Ott adott neki rendtartást és törvényt és ott megkísértette. És mondta: Ha az Úrnak a te Istenednek szavára hűségesen hallgatsz és azt cselekszed, ami kedves az ő szemei előtt és figyelmezel az ő parancsolataira és megtartod minden rendelését, egyet sem bocsátok reád ama betegségek közül, amelyeket Egyiptomra bocsátottam, mert én vagyok az Úr, a te gyógyítód.” (II. Móz. 15:24–26)

Izrael gyermekei hitetlen, gonosz szívvel bírtak. Nem akarták eltűrni a pusztai nehézségeket. Ha ilyenekkel találkoztak útjukon, azt gondolták, hogy lehetetlenség leküzdeni őket. Mivel hiányzott az Istenbe vetett bizalmuk, nem láttak maguk előtt mást, csak a halált. „És Izrael gyermekeinek egész gyülekezete zúgolódott Mózes és Áron ellen a pusztában, és Izrael fiai így szóltak hozzájuk: Bár meghaltunk volna az Úr keze által Egyiptom földjén, amikor a húsos fazekak mellett ültünk, amikor jóllakhattunk kenyérrel, mert azért hoztatok ki min ket ebbe a pusztába, hogy mind e sokaságot éhséggel öljétek meg.” (II. Móz. 16:2–3)  

Nem szenvedtek igazán az éhségtől. Volt némi eledelük, de féltek a jövőtől. Nem láthatták, hogyan tartották fenn Izrael seregét pusztai vándorlásában azon az egyszerű ételen, amivel bírtak, azért hitetlenségükben éhezni látták gyermekeiket. Az Úr akarta úgy, hogy szűken kapjanak eledelt, és nehézségekkel találják szemben magukat, hogy szívük hozzá forduljon, aki mindeddig megsegítette őket, hogy higgyenek Őbenne. Isten állandóan segítségükre akart sietni. Ha szükségükben hozzá kiáltottak, kinyilvánította előttük szeretetének és állandó gondoskodásának jeleit. 

Ők azonban nem voltak hajlandók bízni tovább, mint ameddig láthatták szemeikkel hatalmának állandó bizonyítékait. Ha igaz hittel és szilárd bizalommal bíztak volna Istenben, akkor a kellemetlenségeket és akadályokat, sőt még a valódi szenvedést is örömmel elviselték volna, miután az Úr oly csodálatos módon szabadította meg őket szolgaságukból. Mindazonáltal az Úr megígérte nekik, hogy ha engedelmeskednek parancsolatainak, nem éri őket betegség, mert így szólt: „Én vagyok az Úr, a te gyógyítód.” (II. Móz. 15:26

Istennek ezen bizonyos ígérete után bűnös hitetlenség volt tőlük annak feltételezése, hogy ők és gyermekeik éhen halhatnak. Egyiptomban rendkívül szenvedtek a robotolástól. Gyermekeiket halálra keresték, azonban gyötrelmes imáikra válaszként Isten kegyelmesen megszabadította őket. Megígérte, hogy Istenük lesz és népévé fogadja őket és egy nagy, jó földre vezeti őket.

Az izraeliták azonban hamar elbágyadtak a szenvedésben, amelyet el kellett volna tűrniük azon ország felé való vándorlásukban. Sokat eltűrtek az egyiptomiak szolgálatában, most azonban nem tudtak tűrni Isten szolgálatában. Készek voltak átadni magukat a komor kételyeknek és a csüggedés állapotába süllyedtek, amikor próba érte őket. Zúgolódtak Isten átadott életű szolgája ellen, és őt vádolták minden próbájukért, és kifejezték azt a gonosz kívánságukat, hogy bárcsak Egyiptomban maradtak volna, ahol a húsos fazekak mellett ülhettek és ahol jóllakhattak kenyérrel

Tanítás napjainkra 

Izrael népének hitetlensége és zúgolódása Isten mostani népét ábrázolja a földön. Sokan csodálkozva tekintenek vissza Izrael népének hitetlenségére és zúgolódására, holott az Úr oly sokat tett értük, és ismételt bizonyítékát adta szeretetének és gondoskodásának. Úgy gondolják, hogy nem kellett volna oly hálátlanoknak lenniük. Némelyek azonban, akik ezt gondolják, kisebb ok miatt is zúgolódnak és elégedetlenkednek a dolgok felett. Nem ismerik önmagukat. Isten gyakran megvizsgálja őket és megpróbálja hitüket a kis dolgokban, és ők sem tudják jobban elviselni a próbákat, mint a régi Izrae

A legtöbb ember ma nem nélkülözik, de nem bíznak az Úrban a jövőre nézve. Hitetlenséget tanúsítanak, kétségbeesés és bánat vesz erőt rajtuk valami előre nem sejtett szükség, baj miatt. Mások állandóan aggódnak, hogy ínségbe kerülnek, és gyermekeiknek úgyszintén nehézségeik támadnak vagy súlyos körülmények közé jutnak, amikor Isten iránti szeretetüknek és hitüknek próbát kell kiállnia. Visszariadnak a megpróbáltatásoktól, és zúgolódnak azon eljárás ellen, amelyet Isten választott megtisztításukra. Szeretetük nem bizonyul tisztának és tökéletesnek, hogy minden dolgot elviselhessen. 

Isten népének hite legyen erős, tevékeny és állhatatos, „a reménylett dolgoknak valósága” (Zsid. 11:1), akkor beszédük így fog hangzani: „Áldjad én lelkem az Urat és egész bensőm az ő szent nevét.” (Zsolt. 103:2) Az önmegtagadást sokan igazi szenvedésnek tekintik, mert megromlott étvágyuknak hódolnak. Egészségtelen étvágyuk korlátozása sok hitvallót visszavonulásra bír, mintha egyszerű étrendjük következtében éheznének. Izrael gyermekeihez hasonlóan ők is szívesebben vennék a rabszolgaságot, betegséget, sőt még a halált is, csak ne fosszák meg őket a húsos fazekaktól. A maradék számára a szomorúság idejére a kenyér és víz mindaz, amit Isten megígért.

A manna 

„Mikor pedig a harmatszállás megszűnt, íme a pusztának színén apró gömbölyegek voltak, aprók, mint a dara. Amikor Izrael fiai meglátták, így szóltak egymáshoz: Mán ez! Mert nem tudták mi az. Mózes pedig így szólt hozzájuk: Ez az a kenyér, amelyet az Úr adott nektek eledelül. Az Úr parancsolata pedig ez: Szedjen abból ki-ki annyit, amennyit megehetik, fejenként egy ómert, a hozzátartozók száma szerint szedjen ki-ki azok részére, akik az ő sátorában vannak.” (II. Móz. 16:14– 16)   

„És akképpen cselekedtek Izrael fiai és szedtek, ki többet, ki kevesebbet. Azután megmérték ómerrel és annak, aki kevesebbet szedett, nem volt fogyatkozása, ki-ki annyit szedett, amit megehetett. Azt is mondta nekik Mózes: Senki ne hagyjon abból reggelre. De nem hallgattak Mózesre, mert némelyek hagytak belőle reggelre és megférgesedett és megbűzhödött. Mózes pedig megharagudott rájuk. Szedték pedig azt reggelenként, ki-ki annyit, amennyit megehetett, mert ha a nap felmelegedett, elolvadt.” (II. Móz. 16:17–21)

„A hatodik napon pedig kétannyi kenyeret szedtek, két ómerrel egyre-egyre. Eljöttek pedig a gyülekezet fejedelmei és tudtára adták azt Mózesnek. Ő pedig mondta nekik: Ez az, amit az Úr mondott: A holnap a nyugalom napja, az Úrnak szentelt szombat, amit sütni akartok süssétek meg, amit főzni akartok, főzzétek meg, ami pedig megmarad, azt mind tegyétek el magatoknak reggelre. És eltették azt reggelre, amint azt Mózes megparancsolta, és nem bűzhödött meg, és féreg sem volt benne. És mondta nekik Mózes: Ma egyétek azt meg, mert ma az Úrnak szombatja van, ma nem találjátok azt a mezőn. Hat napon szedjétek azt, de a hetedik napon szombat van, akkor nem lesz.” (II. Móz. 16:22–26)  

Az Úr most sem kevésbé pontos az Ő szombatjával kapcsolatban, mint amikor kiadta Izrael népének a fent említett utasításokat. Megkívánta tőlük, hogy a hatodik napon süssék meg, amit meg akarnak sütni, és főzzék meg azt, amit meg akarnak főzni, a szombati nyugalomnapra való előkészületül.

Isten kinyilvánította népe iránti szeretetét és gondoskodását azáltal, hogy kenyeret küldött nekik a mennyből. Az emberek „angyalok kenyerét ették”, vagyis angyalok készítettek ételt számukra. A manna háromszoros csodája abban nyilvánult meg, hogy kétszeres mennyiség esett a hatodik napon, semmi sem esett a hetedik napon, és frissen maradt szombaton, míg a többi napon élvezhetetlenné vált. Ez a háromszoros csoda azt a célt szolgálta, hogy meggyőzze őket a szombatnap szentségéről.

Miután bőséges ellátásban részesültek, szégyellték hitetlenségüket és megígérték, hogy a jövőben bízni fognak az Úrban. De hamar elfelejtették ígéretüket, és nem állták ki hitük első próbáját.

A sziklából víz fakad 

Sin pusztájából jöttek és Refidimben ütöttek tábort, ahol a nép nem talált ivóvizet. „A nép azért versengett Mózessel, mondván: Adjatok nekünk vizet, hogy igyunk. Mondta nekik Mózes: Miért versengtek velem? Miért kísértitek az Urat? És szomjazott a nép a vízre, és zúgolódott ott a nép Mózes ellen, és mondta: Miért hoztál ki minket Egyiptomból, hogy szomjúsággal ölj meg minket, gyermekeinket és barmainkat? Mózes pedig az Úrhoz kiáltott mondván: Mit cselekedjem ezzel a néppel? Kevés híja, hogy meg nem köveznek engem.

És az Úr mondta Mózesnek: eredj el a nép előtt, és végy magad mellé Izrael vénei közül, és pálcádat is, amellyel a folyót megsújtottad, vedd kezedbe, és indulj el. Ímé, én odaállok teeléd a sziklára a Hóreben, és te sújts a sziklára, és víz jő ki abból, hogy igyék a nép. És úgy cselekedett Mózes Izrael véneinek szeme láttára. És nevezte annak a helynek nevét Massának és Meribának, Izrael fiainak versengéséért, és mert kísértették az Urat, mondván: vajon köztünk van-e az Úr vagy nincs?” (II. Móz. 17:2–7)

Isten utasította Izrael gyermekeit, hogy táborozzanak azon a helyen, ahol nem volt víz, hogy megpróbálja őket és meglássa: rá tekintenek-e szenvedéseikben vagy zúgolódnak-e, mint azelőtt tették. Tekintve azt, amit Isten cselekedett értük csodálatos szabadításuk érdekében, hinniük kellett volna Őbenne szenvedéseikben is. Tudniuk kellett volna, hogy nem hagyja őket elpusztulni szomjúságban, akiknek megígérte, hogy népéve fogadja őket. De ahelyett, hogy alázattal könyörögtek volna, hogy gondoskodjon szükségleteikről, Mózes ellen zúgolódtak, és vizet követeltek tőle.

Isten állandóan csodák által nyilvánította ki hatalmát Izrael népe előtt, hogy megértesse velük, minden elnyert áldás Tőle származik, amelyet megadhatott nekik vagy elvehetett tőlük, akarata szerint. Időnként teljesen átérezték ezt, és mélyen megalázkodtak az Úr előtt, amikor azonban éhesek vagy szomjasak voltak, mindenért Mózest vádolták, mintha azért jöttek volna ki Egyiptomból, hogy az ő kedvében járjanak. Mózes bánkódott makacs zúgolódásuk miatt. Megkérdezte az Urat, mit tegyen, mert a nép meg akarta őt kövezni. Az Úr megparancsolta neki, hogy sújtson a kősziklára pálcájával. Az Úr dicsőségének felhője közvetlenül a szikla el őtt nyugodott. „Sziklákat hasított meg a pusztában, és inniuk adott bőségesen, akárcsak a mélységes vizekből. Patakokat fakasztott a kősziklából, és folyamok módjára vizeket ömlesztett.” (Zsolt. 78:15–16) 

Mózes ráütött a kősziklára, és mivel Krisztus állt mellette, fakasztott vizet a kősziklából. A nép megkísértette az Urat szomjúságában és így szólt: Ha az Úr hozott minket ide, miért nem ad nekünk vizet és kenyeret? Mózes megijedt e bűnös hitetlenség láttára, hogy Isten megbünteti őket gonosz zúgolódásukért. Az Úr megpróbálta népének hitét, azonban ők nem állták ki a próbát. Ételért és vízért zúgolódtak és Mózesre panaszkodtak. Hitetlenségük miatt Isten megengedte, hogy ellenségeik háborút indítsanak ellenük, hogy kinyilváníthassa népének, hogy honnan származik erejük.

Szabadulás Amálektől 

„Ekkor eljött Amálek, és hadakozott Izrael ellen Refidimben. És mondta Mózes Józsuénak: Válassz nekünk férfiakat és menj el, ütközzél meg Amálekkel. Holnap én a halom tetejére állok és Isten pálcája a kezemben lesz. És úgy cselekedett Józsué, amint Mózes mondta, megütközött Amálekkel. Mózes, Áron és Húr pedig felmentek a halom tetejére és történt, amikor Mózes felemelte kezét, Izrael győzött, amikor pedig leeresztette kezét, Amálek győzött. Mikor azért Mózes kezei elnehezedtek, követ hoztak és alája tették, hogy arra üljön, Áron és Húr pedig tartották kezeit, egyfelől az egyik, másfelől a másik és felemelve maradtak kezei a nap lementéig.” (II. Móz. 17:8–12)

Mózes felemelte kezeit az ég felé, jobb kezében tartva Isten pálcáját, és segítségért könyörgött Istenhez. Ekkor Izrael győzött és visszaverte ellenségeit. Amikor Mózes leeresztette kezeit, láthatták, hogy Izrael nemsokára elvesztette mindazt, amit addig nyert, és az ellenség legyőzte. Ekkor Mózes újra az ég felé emelte kezeit, Izrael győzött és visszaűzte ellenségét. 

Mózes Isten felé terjesztette kezeit, hogy megtanítsa Izraelt, hogy amíg Istenben bíznak, erejében kapaszkodnak és felmagasztalják trónján, addig Ő harcol értük, és leigázza ellenségeiket. Ha azonban nem az Ő erejébe kapaszkodnak, hanem saját erejükben bíznak, akkor gyengébbek lesznek ellenségeiknél, akik nem ismerik Istent és ellenségeik erőt vesznek rajtuk. Ekkor „Józsué leverte Amáleket és az ő népét fegyvernek élivel.” (II. Móz. 17:13)  

„És mondta az Úr Mózesnek: Írd meg ezt emlékezetül könyvbe és add tudtára Józsuénak, hogy mindenestől eltörlöm Amálek emlékezetét az ég alól. És épített Mózes oltárt és nevezte nevét Jehova Nisszinek és mondta: Megesküdött az Úr, hogy harca lesz az Úrnak Amálek ellen nemzetségről nemzetségre.” (II. Móz. 17:14–16) 

Jethró látogatása 

Mielőtt Mózes elindult Egyiptomból, visszaküldte feleségét és gyermekeit apósához. Jethró azonban amikor meghallotta Izraelnek Egyiptomból való csodálatos szabadulását, meglátogatta Mózest a pusztában és elvitte hozzá feleségét és gyermekeit. Kiment azért Mózes apósa elé, meghajtotta magát és megcsókolta, megkérdezték egymást állapotuk felől és bementek a sátorba. És elbeszélte Mózes apósának mindazt, amit az Úr fáraóval és az egyiptomiakkal cselekedett Izraelért, az ütközetben átélt sok gyötrelmét, és mimódon szabadította meg őt az Úr.   

„És örvendezett Jethró mindazon a jón, amit az Úr Izraelért cselekedett, hogy megszabadítsa őt az egyiptomiak kezéből. És mondta Jethró: Áldott legyen az Úr, aki megszabadított titeket az egyiptomiak kezéből és a Fáraó kezéből, aki megszabadította népét az egyiptomiaktól. Most már tudom, hogy nagyobb az Úr minden Istennél, mert az lett vesztükre, amivel ellenünk vétkeztek. És Jethró, a Mózes apósa égőáldozattal és véres áldozattal áldozott az Úrnak, Áron pedig és Izrael minden vénei eljöttek, hogy kenyeret egyenek Mózes apósával az Isten előtt.” (II. Móz. 18:7–12)  

Jethró éles szemei mindjárt meglátták, hogy nagyon nagy teher nehezedik Mózesre, mert a nép minden nehéz ügyét ő intézte, és tanította őket Isten rendeléseire és törvényeire. Jethró így szólt Mózeshez: „Most azért hallgass az én szavamra; tanácsot adok neked és az Isten veled lesz. Te légy a népnek szószólója az Isten előtt és te vidd az ügyeket az Isten elé. Tanítsd őket a rendelésekre és törvényekre és add tudtukra az utat, amelyen járniuk kell és a tennivalókat, amelyeket tenniük kell. És szemelj ki magad az egész nép közül istenfélő férfiakat, igazságos férfiakat, akik gyűlölik a haszonlesést és tedd közöttük ezredesekké, századosokká, ötvenedesekké és tizedesekké. Ezek tegyenek ítéletet minden időben a népnek, úgyhogy minden nagyobb ügyet teeléd hozzanak, minden csekélyebb dologban pedig ők ítéljenek, így könnyítve lesz rajtad, ha azt veled együtt hordozzák. Ha ezt cselekszed és az Isten is parancsolja neked, megállhatsz és a nép is helyére jut békességben. És hallgatott Mózes az apósa szavára és mindazt megtette, amit mondott.

És választott Mózes Izraelből derék férfiakat és a nép fejévé tette őket, ezredesekké, századosokká, ötvenedesekké és tizedesekké és ítélték a népet minden időben, a nehéz dolgokat pedig Mózes elé vitték, minden kisebb dologban pedig ők ítéltek. Elbocsátotta pedig Mózes az apósát és ez elment hazájába.” (II. Móz. 18:19–27) 

Mózes nem állt ellene, hogy apósa tanítsa őt. Isten nagyon felmagasztalta és csodákat cselekedett kezei által, Mózes azonban nem gondolta azt, hogy mivel Isten kiválasztotta arra, hogy másokat tanítson, és csodálatos dolgokat végzett kezei által, azért nincs szüksége tanításra. Örömmel hallgatott apósának javaslataira és elfogadta tervét, mint bölcs rendelkezést. 

Izrael szabadulása szolgaságából 2 Mózes 12:29-15:19.

Izrael gyermekei követték az Úrtól kapott utasításokat és mialatt a halál angyala házról-házra járt az egyiptomiak között, valamennyien útra készen álltak és várták a lázadó királynak és főembereinek indulási parancsát.

„Éjfélkor pedig megölt az Úr minden elsőszülöttet Egyiptomnak földjén, a fáraónak elsőszülöttétől fogva, aki az ő királyiszékében ült, a tömlöcbeli fogolynak elsőszülöttéig és a baromnak is minden fajzását. És felkelt fáraó azon az éjszakán és minden szolgája és egész Egyiptom és lőn nagy jajgatás Egyiptomban, mert egy ház sem volt, amelyben halott ne lett volna. A fáraó hívatta Mózest és Áront éjszaka és mondta: Keljetek fel és menjetek ki az én népem közül, mind ti, mind Izrael fiai és menjetek, szolgáljatok az Úrnak, amint mondtátok. Juhaitokat és barmaitokat is vigyétek, amint mondtátok és áldjatok engem is. És az egyiptombeliek erősen rajta voltak, hogy a népet mentől hamarabb kiküldhessék az országból, mert azt mondták: mindnyájan meghalunk! {

És a nép a tésztáját, minekelőtte megkelt volna, sütőteknőivel együtt ruhájába kötve vállára vetette. Izrael gyermekei pedig Mózes beszéde szerint cselekedtek és kértek az egyiptombeliektől ezüst edényeket és arany edényeket meg ruhákat. Az Úr pedig kedvessé tette a népet az egyiptomiak előtt, hogy hajlottak kérésükre és kifosztották az egyiptombelieket.” (II. Móz. 12: 29–36)  

Az Úr kijelentette ezt Ábrahámnak 400 évvel a beteljesedés el őtt: „És mondta az Úr Ábrahámnak: Tudván tudjad, hogy a te magod jövevény lesz a földön, amely nem az övé és szolgálatra szorítják és nyomorgatják őket 400 esztendeig. De azt a népet, amelyet szolgálnak, megítélem én és azután kijönnek nagy gazdagsággal.” (I. Móz. 15:13–14)

„Sok elegy nép is ment fel velük, juh és szarvasmarha is és felette sok barom.” (II. Móz. 12:38) Izrael gyermekei vagyonukkal együtt mentek ki Egyiptomból, ami nem volt fáraó tulajdona, mert sohasem adták el neki. Jákob és fiai magukkal vitték Egyiptomba juhaikat és barmaikat; Izrael fiai rendkívül megsokasodtak, juhaik és barmaik is rendkívül elszaporodtak. Isten megítélte az egyiptomiakat azáltal, hogy csapásokat bocsátott rájuk, és rábírta őket, siettessék népét, hogy sürgősen hagyják el Egyiptomot minden vagyonukkal együtt.  

„És lőn, hogy amikor elbocsátotta a fáraó a népet, Isten nem a filiszteusok földje felé vitte őket, noha közel volt, mert mondta Isten: Netalán mást gondol a nép, ha harcot lát és visszatér Egyiptomba. Isten azért kerülő úton vezette a népet, a Vörös-tenger pusztájának útján és felfegyverkezve jöttek ki Izrael fiai Egyiptom földéről. Mózes elvitte magával József tetemeit is, mert megesketvén megeskette Izrael fiait, mondván: Meglátogatván meglátogat benneteket az Isten, akkor az én tetemeimet felvigyétek innen magatokkal.” (II. Móz. 13:17–19) 

A tűzoszlop 

„És elindultak Sukkothból és táborba szálltak Ethámban, a puszta szélén. Az Úr pedig nappal a felhőoszlopban ment előttük, hogy vezérelje őket az úton, éjjel pedig a tűzoszlopban, hogy világítson nekik, hogy éjjel és nappal mehessenek. Nem távozott el a felhőoszlop nappal, sem a tűzoszlop éjjel a nép elől.” (II. Móz. 13:20–22) 

Az Úr tudta, hogy a filiszteusok ellenezni fogják az átvonulást országukon. Azt mondanák róluk: Elszöktek egyiptomi gazdáiktól és háborúba szállnának velük. Így Isten azáltal, hogy a tengeri úton hozta fel őket, részvétteljes Istennek nyilatkoztatta ki magát, ugyanúgy mint az ítélet Istenének. Az Úr közölte Mózessel, hogy a fáraó üldözni fogja őket és Ő éppen oda irányította őket, ahol táboroztak a tenger előtt. Megmondta Mózesnek, hogy megdicsőül a fáraó előtt és egész serege előtt.  

Néhány nappal azután, hogy a héberek kimentek Egyiptomból, az egyiptomiak megmondták a fáraónak, hogy a héberek elmenekültek és többé sohasem térnek vissza, hogy szolgáljanak nekik. Bánkódtak, hogy megengedték nekik Egyiptom elhagyását. Nagyon nagy veszteség volt számukra a héberek szolgálatának elvesztése, azért megbánták, hogy elbocsátották őket. Habár valamennyien szenvedtek Isten ítéleteitől, mégis annyira megkeményedtek folytonos lázadásuk által, hogy elhatározták, üldözőbe veszik Izrael fiait, és erőszakkal visszahozzák őket Egyiptomba. A király egy nagyon nagy sereget toborzott és 600 hadiszekeret, üldözőbe vette és utolérte őket, amint a tenger mellett táboroztak.

„Amint közeledett Fáraó, Izrael fiai felemelték szemeiket és íme az egyiptombeliek nyomukban voltak. Nagyon megfélemlettek és az Úrhoz kiáltottak Izrael fiai és mondták Mózesnek: Hát nincsenek-e Egyiptomban sírok, hogy ide a pusztába hoztál minket meghalni? Mit cselekedtél velünk, hogy kihoztál minket Egyiptomból? Nem ez volt-e a szó, amit szóltunk hozzád Egyiptomban, mondván: Hagyj békét nékünk, hadd szolgáljunk az egyiptombelieknek, mert jobb volt nekünk szolgálnunk az egyiptombelieknek, minthogy itt a pusztában haljunk meg. Mózes pedig mondta a népnek: Ne féljetek, megálljatok és nézzétek az Úrnak szabadítását, amelyet ma cselekszik veletek, mert amely egyiptombelieket ma láttok, azokat soha többé nem látjátok. Az Úr hadakozik érettetek; ti pedig veszteg legyetek.” (II. Móz. 14:10–14)

Milyen hamar bizalmatlanokká váltak az izraeliták Isten iránt. Látták Isten minden ítéletét, amelyet Egyiptomra hozott, hogy kényszerítse a királyt Izrael elbocsátására; amikor azonban kipróbálta bizalmukat, zúgolódtak, annak ellenére, hogy látták hatalmának ily nagy bizonyítékait csodálatos szabadulásukban. Ahelyett, hogy bíztak volna Istenben szükségükben, zúgolódtak a hűséges Mózes ellen, és emlékeztették őt hűtlenségük szavaira, amelyeket Egyiptomban szóltak. Azzal vádolták, hogy ő az oka minden szenvedésüknek. Mózes azonban bátorította őket, hogy bízzanak Istenben, és tartsák vissza hitetlenségük megnyilatkozásait, és akkor meglátják, mit tesz értük Isten. Mózes komolyan az Úrhoz kiáltott, hogy szabadítsa meg választott népét.

Szabadulás a Vörös-tengernél 

„És mondta az Úr Mózesnek: Mit kiáltasz hozzám? Szólj Izrael fiainak, hogy induljanak el. Te pedig emeld fel pálcádat és nyújtsd ki kezedet a tengerre és válaszd azt kétfelé, hogy Izrael fiai szárazon menjenek át a tenger közepén. 

Én pedig megkeményítem az egyiptombeliek szívét, hogy bemenjenek utánuk és megdicsőülök a fáraó által és az ő egész serege által, szekerei és lovasai által. Elindult azért Istennek angyala, aki Izrael tábora előtt járt és mögéjük ment; a felhőoszlop is elindult előlük és mögéjük állt, és odament az egyiptombeliek tábora és Izrael tábora közé és így lett a felhő és a sötétség, az éjszakát pedig megvilágosította. És egész éjszaka nem közelítettek egymáshoz.” (II. Móz. 14:15–20)  

Az egyiptomiak nem láthatták a hébereket, mert előttük volt a sűrű, sötét felhő, amely világosságul szolgált az izraeliták számára. Így mutatta meg hatalmát az Isten, hogy kipróbálja népét, hogy bíznak-e majd Benne, miután gondoskodásának és szeretetének ilyen jelét adja nekik és megdorgálja hitetlenségüket és zúgolódásukat. „És kinyújtotta Mózes az ő kezét a tengerre, az Úr pedig erős keleti széllel hajtotta a tengert és kétfelé váltak a vizek, és szárazon, mentek Izrael fiai a tenger közepébe, a vizek pedig kőfal gyanánt álltak nekik jobb kezük és bal kezük felől.” (II. Móz. 14:21–22) A vizek felemelkedtek és megálltak, megfagyott falakhoz hasonlóan mindkét oldalon, miközben Izrael a tenger közepén szárazföldön haladt

Az egyiptomi sereg ujjongott azon az éjszakán, hogy Izrael gyermekei újra hatalmukba kerültek. Azt gondolták, hogy menekülésükre nincs lehetőség, mert előttük van a Vörös-tenger, hátuk mögött pedig nagy hadseregük. Reggel amikor a tengerhez mentek, egy száraz ösvényt láttak. A vizek kétfelé váltak és mindkét oldalon falként álltak, és Izrael fiai száraz földön járva fél útjukat megtették már a tengeren át. Egy kicsit várakoztak, hogy eldöntsék, melyik mód lesz jobb üldözésükre. Csalódtak és feldühödtek, amikor a héberek már majdnem hatalmukban voltak és biztosan kezükben érezték őket, egy váratlan út nyílt számukra a tengeren, azért elhatározták, hogy követik őket.

„Az egyiptomiak pedig utánuk nyomultak és bementek a fáraó minden lovai, szekerei és lovasai a tenger közepébe. És lőn hajnalkor, hogy rátekintett az Úr az egyiptombeliek táborára a tűz- és felhőoszlopból és megzavarta az egyiptombeliek táborát, és megállította szekereik kerekeit és nehezen vonszoltatta azokat. És mondának az egyiptombeliek: Fussunk az Izrael elől, mert az Úr hadakozik érettük Egyiptom ellen.” (II. Móz. 14:23–25)

Az egyiptomiak vakmerőségükben ráléptek arra az ösvényre, amelyet népe számára készített az Úr, azért az Úr angyalai átmentek seregükön és eltávolították kocsijaik kerekeit. Csak nagyon nehezen, küszködve haladtak előre és kezdtek megzavarodni. Visszaemlékeztek a büntető ítéletekre, amelyeket a héberek Istene hozott rájuk Egyiptomban, hogy Izrael elbocsátására kényszerítse őket, és most azt gondolták, hogy Isten mindnyájukat az izraeliták kezébe adhatja. Felismerték, hogy Isten harcol az izraelitákért, azért rettenetesen megijedtek és meg akartak fordulni, hogy megmeneküljenek előlük. Ekkor „szólt az Úr Mózesnek: nyújtsd ki kezedet a tengerre, hogy a vizek térjenek vissza az egyiptombeliekre, az ő szekereikre és lovasaikra.

És kinyújtotta Mózes az ő kezét a tengerre és reggel felé visszatért a tenger az ő előbbi állapotába, az egyiptombeliek pedig elébe futottak és az Úr beléveszítette az egyiptombelieket a tenger közepébe. Visszatértek tehát a vizek és elborították a szekereket és lovasokat, a Fáraónak minden seregét, akik utánuk bementek a tengerbe és egy sem maradt meg közülük. Izrael fiai azonban szárazon mentek át a tenger közepén, a vizek pedig kőfal gyanánt voltak nekik jobb és bal kéz felől. És megszabadította az Úr Izraelt azon a napon az egyiptombeliek kezéből és látta Izrael a megholt egyiptombelieket a tenger partján. És látta Izrael azt a nagy dolgot, amit cselekedett az Úr Egyiptomban, félte azért a nép az Urat és hittek az Úrnak és Mózesnek, az ő szolgájának.” (II. Móz. 14:26–31)

A héberek amikor látták Isten csodálatos cselekedetét, hogyan pusztította el az egyiptomiakat, egy magasztos hálaénekben és dicséretben egyesültek.