A vizsgálati ítélet !

A vizsgálati ítélet 

„Nézém – mondja Dániel próféta –, míg királyi székek tétetének, és az öreg korú leüle; ruhája hófehér, és fejének haja, mint a tiszta gyapjú; széke tüzes láng, ennek kerekei égő tűz; tűzfolyam foly és jő vala ki az Ő színe felől; ezerszer ezeren szolgálának neki, és tízezerszer tízezeren állának előtte; ítélők ülének le, és könyvek nyittatának meg.” (Dn. 7:9–10)

Így tárul a próféta szeme elé az a kiemelkedő, ünnepélyes nap, amelyen az egész föld Bírája megvizsgálja az emberek életét és jellemét, mindenkinek „cselekedetei szerint fizet”. Az Öregkorú: Isten, az Atya. A zsoltáríró ezt mondja: „Minekelőtte hegyek lettek és föld és világ formáltaték, öröktől fogva mindörökké Te vagy Isten” (Zsolt. 90:2). Isten az ítélet Bírája, aki minden élet és minden törvény forrása. A szent angyalok pedig – „tízezerszer tízezer és ezerszer ezer” – szolgaként és tanúként vesznek részt ebben a nagy fontosságú törvénykezésben.

„És ímé az égnek felhőiben mint valami emberfia jöve; és méne az öreg korúhoz, és eleibe vivék Őt. És ada néki hatalmat, dicsőséget és országot, és minden nép, nemzet és nyelv néki szolgála; az Ő hatalma örökkévaló hatalom, amely el nem múlik.” (Dn. 7:13–14). Ebben a leírásban nem Krisztus második adventjéről van szó, hanem arról, hogy Jézus a mennyben az Öregkorúhoz megy, hogy átvegye a hatalmat, a dicsőséget és az országot, amelyet – közbenjárói munkája befejeztével – neki az Isten. A prófécia szerint ez az esemény lesz a 2300 nap végén, azaz 1844-ben, és nem a második advent. Nagy Főpapunk a mennyei angyalok kíséretében belép a szentek szentjébe, és ott megjelenik Isten színe előtt, hogy elkezdje az emberért végzett szolgálatának utolsó szakaszát – a vizsgálati ítéletét és az engesztelést mindazokért, akikről bebizonyosodik, hogy részesülhetnek áldásaiban.    

A jelképes szolgálat idején csak azokért folyt az engesztelés, akik előzőleg bűneiket megbánva és megvallva Isten elé léptek, és bűneik a bűnért hozott áldozat vére útján átkerültek a szenthelyre. Azon a súlyos napon, a végső engesztelés és vizsgálati ítélet napján Jézus csak azoknak az ügyével foglalkozik, akik magukat Isten gyermekeinek vallották. A gonoszok megítélése, ami egészen más és külön munka, később történik. „Az ítélet az Istennek házán” kezdődik. „Ha pedig először mi rajtunk kezdődik, mi lesz azoknak végük, akik nem engedelmeskednek az Isten evangéliumának?” (I. Pt. 4:17)

Az ítélkezők az emberek nevét és cselekedeteit nyilvántartó mennyei könyvek alapján döntenek. Dániel próféta ezt mondja: „Ítélők ülének le, és könyvek nyittatának meg”. Amikor János leírja ezt a jelenetet, hozzáteszi: „Majd egy más könyv nyittaték meg, amely az életnek könyve; és megítéltetének a halottak azokból, amik a könyvekbe voltak írva, az ő cselekedeteik szerint” (Jel. 20:12).  

Az élet könyve azoknak a nevét tartalmazza, akik valaha is Isten szolgálatába léptek. Jézus azt mondta tanítványainak: „Örüljetek, hogy a ti neveitek fel vannak írva a mennyben” (Lk. 10:20). Pál beszél hűséges munkatársairól, „akiknek neve benne van az élet könyvében” (Fil. 4:3). Dániel, bepillantva abba a „nyomorúságos idő”-be, „amilyen (még) nem volt”, kijelenti, hogy Isten népe, „aki csak beírva találtatik a könyvben”, megszabadul. A Jelenések könyvének írója pedig azt mondja, hogy csak azok lépnek be Isten városába, „akik beírattak az élet könyvébe, amely a Bárányé” (Dn. 12:1; Jel. 21:27).

„Egy emlékkönyv iraték” az Úr előtt, amelyben feljegyzik azoknak a jócselekedeteit, „akik félik az Urat és becsülik az Ő nevét” (Mal. 3:16). Hitből mondott szavaikat és szeretetből fakadó tetteiket nyilvántartják a mennyben. Nehémiás erre hivatkozik, amikor ezt mondja: „Emlékezzél meg énrólam én Istenem... és ne engedd, hogy eltöröltessenek az én jótéteményeim, melyeket cselekedtem vala az én Istenem házával” (Neh. 13:14). Az „emlékezés könyve” minden igaz tettet halhatatlanná tesz. Minden legyőzött kísértést, minden leküzdött bűnt, minden kedves, részvétteljes szót híven feljegyez a krónika. E könyvek minden áldozatot, Krisztusért elviselt szenvedést és fájdalmat megörökítenek. A zsoltáríró ezt mondja: „Bujdosásomnak számát jól tudod: szedd tömlődbe könnyeimet! Avagy nem tudod-é azoknak számát?” (Zsolt. 56:9). 

A bűnökről is feljegyzés készül: „Mert minden cselekedetet az Isten ítéletre előhoz, minden titkos dologgal, akár jó, akár gonosz legyen az”. „Minden hivalkodó beszédért, amit beszélnek az emberek, számot adnak majd az ítélet napján.” A Megváltó így szólt: „A te beszédeidből ismertetel... hamisnak” (Préd. 12:16; Mt. 12:36–37). A titkos szándékok és indítékok is bekerülnek a tévedhetetlen nyilvántartásba; mert Isten „megvilágítja a sötétség titkait, és nyilvánvalóvá teszi a szívek szándékait” (I. Kor 4:5). „Ímé, felíratott előttem... megfizetek... vétkeitekért és atyáitok vétkeiért mind együtt, szól az Úr” (Ésa. 65:6–7).  

Isten minden cselekedetet megvizsgál; és e tettek a mennyei könyvekben hűségről vagy hűtlenségről tanúskodnak. Minden név mellett félelmes pontossággal van feltüntetve minden helytelen szó, minden önző tett, minden teljesítetlen feladat, minden titkos bűn, minden ravasz képmutatás. A semmibe vett mennyei intéseket és dorgálásokat, az elfecsérelt pillanatokat, a kihasználatlan alkalmat, a jó vagy rossz befolyást és messzeható következményeit a nyilvántartást vezető angyal mind feljegyzi.

Az ítéletben Isten törvénye lesz a jellem és az élet mércéje. Bölcs Salamon ezt mondja: „Istent féljed, és az Ő parancsolataid megtartsad; mert ez az embernek fődolga! Mert minden cselekedetet az Isten ítéletre előhoz” (Préd. 12:15–16). Jakab apostol így inti testvéreit: „Úgy szóljatok és cselekedjetek, mint akiket a szabadság törvénye fog megítélni” (Jak. 2:12).

Akik az ítéletben „méltókká tétetnek”, azok feltámadnak az igazak feltámadásakor. Jézus ezt mondta: „Akik méltókká tétetnek, hogy ama világot elvegyék, és a halálból való feltámadást, ... hasonlók az angyalokhoz; és az Isten fiai, mivelhogy a feltámadásnak fiai” (Lk. 20:35–36). Azt is kijelentette, hogy azok, „akik a jót cselekedték”, „az élet feltámadásá”-ban részesülnek (Jn. 5:29). A halott igazak csak az ítélet lezárása után támadnak fel. Ekkor „méltókká tétetnek” „az élet feltámadására”. Egyértelmű tehát, hogy nem lesznek személyesen jelen azon a törvénykezésen, amelyen életüket megvizsgálják, és ügyüket eldöntik.   

A védő maga Jézus Krisztus. Ő képviseli ügyüket Isten előtt. „Ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus” (I. Jn. 2:1). „Mert nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk.” „Ennekokáért Ő mindenképpen üdvözítheti is azokat, akik ő általa járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék érettük.” (Zsid. 9:24; 7:25)  

A könyvek megnyílnak az ítéletkor, és Isten megvizsgálja azoknak az életét, akik hittek, illetve hisznek Jézusban. Védőügyvédünk a föld első lakóitól kezdve minden nemzedékben élők ügyét felhozza; és a sort az élőkkel zárja. Minden név szóba kerül; minden ügyet alaposan megvizsgálnak. Isten számos nevet elfogad, másokat elutasít. Azoknak a nevét, akiknek meg nem bánt és el nem rendezett bűneit őrzi a mennyei nyilvántartás, Isten kitörli az élet könyvéből, és az emlékezés könyve jótetteiket sem tartja tovább számon. Az Úr kijelentette Mózesnek: „Aki vétkezett ellenem, azt törlöm ki az én könyvemből” (II. Móz 32:33). Ezékiel próféta pedig ezt mondja: „Ha az igaz elhajol az ő igazságától és gonoszságot cselekszik... semmi igazságairól, amelyeket cselekedett, emlékezés nem lészen” (Ez. 18:24)

Azoknak a neve mellett, akik őszintén megbánták bűneiket, és hittel igényelték Krisztus engesztelő áldozatként bemutatott vérét, ez olvasható: bocsánatot kapott. Mivel Krisztus igazságának részesei lettek, és jellemük összhangba került a menny törvényével, Isten eltörli bűneiket, őket pedig méltónak ítéli az örök életre. Az Úr kijelenti Ésaiás próféta által. „Én, én vagyok, aki eltörlöm álnokságaidat énmagamért, és bűneidről nem emlékezem meg!” (Ésa. 43:25). Jézus ezt mondta. „Aki győz, az fehér ruhákba öltözik; és nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből, és vallást teszek annak nevéről az én Atyám előtt és az Ő angyalai előtt”. „Valaki azért vallást tesz énrólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt; aki pedig megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt” (Jel. 3:5; Mt. 10:32–33).

A földi törvényszékek döntései iránt tanúsított legnagyobb érdeklődésünk is csak halvány árnyéka annak az érdeklődésnek, amit a mennyei törvényszék tanúsít, amikor az élet könyvébe bejegyzett neveket az egész föld Bírája megvizsgálja. Mindazok bűneire, akik a Krisztus vérébe vetett hit által győztek, a mennyei Közbenjáró bocsánatot igényel, hogy visszajuthassanak édeni otthonukba, és megkoronázott társaikkal ők is „az előbbi hatalom” (Mik. 4:8) örökösei lehessenek. Sátán azt gondolta, hogy az ember elámításával és megkísértésével meghiúsíthatja azt a tervet, amelyet Isten az ember teremtésével meg akart valósítani. Krisztus pedig most azt kéri, hogy ez a terv úgy váljon valóra, mintha az ember soha nem bukott volna el. Népe számára nemcsak bocsánatot és megigazítást kér, hanem részt is dicsőségéből és helyet a trónján.

Miközben Jézus védelmébe veszi a kegyelem országának alattvalóit, Sátán törvényszegéssel vádolja őket Isten előtt. A nagy csaló kétkedést próbált kelteni bennük, hogy elveszítsék Istenbe vetett bizalmukat; hogy elszakadjanak szeretetétől; és áthágják törvényét. Most pedig ő mutat rá életükre, jellemük fogyatékosságaira, Krisztustól idegen lényükre, amellyel szégyent hoztak Megváltójukra; rámutat minden bűnükre, amelyeket ő sugallt, és mindezek miatt alattvalóinak igényli őket.   

Jézus nem mentegeti e megvádoltak bűneit, de rámutat bűnbánatukra és hitükre, és megsebzett kezét az Atya és a szent angyalok előtt felemelve ezekkel a szavakkal kér bocsánatot számukra: Név szerint ismerem őket. Markaimba metszettem őket. „Isten előtt kedves áldozatok: a töredelmes lélek; a töredelmes és bűnbánó szívet, oh Isten nem veted Te meg!” (Zsolt. 51:19) Népe vádlójának pedig ezt mondja: „Dorgáljon meg téged az Úr, te Sátán; dorgáljon meg az Úr, aki magáévá fogadja Jeruzsálemet. Avagy nem tűzből kikapott üszök-é ez?” (Zak. 3:2) Krisztus fel fogja öltöztetni hűséges gyermekeit a maga igazságosságába, hogy Atyja elé állíthassa „dicsőségben az egyházat, úgy, hogy azon ne legyen szeplő, vagy sömörgőzén, vagy valami afféle” (Ef. 5:27). Nevük be van írva az élet könyvébe, és ez van feljegyezve róluk: „Fehérben fognak velem járni; mert méltók arra” (Jel. 3:4). 

Így valósul meg teljes egészében az újszövetségben foglalt ígéret: „Megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem”. „Azokban a napokban és abban az időben, azt mondja az Úr, kerestetik az Izrael bűne, de nem lesz; a Juda vétkei, de nem találtatnak” (Jer. 31:34; 50:20). „És ama napon az Úrnak csemetéje ékes és dicsőséges lészen, és a földnek gyümölcse nagyságos és díszes Izrael maradékának. És lészen, hogy aki Sionban meghagyatik, és Jeruzsálemben megmarad, szentnek mondatik, minden, valaki Jeruzsálemben az élők közé beíratott” (Ésa. 4:1–2). 

A vizsgálati ítélet és a bűnök eltörlése az Úr második adventje előtt lezárul. Mivel a halottakat a könyvek nyilvántartása alapján ítélik meg, az ítélet lezárta előtt nem lehet a bűnöket eltörölni. Péter apostol azonban világosan kijelenti, hogy Isten akkor törli le a hivők bűneit, amikor eljönnek „a felüdülés idei az Úrnak színétől”, hogy „elküldje a Jézus Krisztust” (Acs. 3:19–20). Amikor a vizsgálati ítélet lezárul, Krisztus eljön, és jutalma is vele, hogy megfizessen mindenkinek cselekedetei szerint.

A jelképes szolgálatban a főpap, miután elvégezte az engesztelést Izraelért, kijött a szent sátorból és megáldotta a gyülekezetet. Krisztus is közbenjárói munkája befejezésekor „a bűn hordozása nélkül fog megjelenni azoknak, akik várják Őt üdvösségükre” (Zsid. 9:28), hogy örök életet adjon várakozó népének. Miként a főpap a szenthelyről eltávolított bűnöket megvallotta Azázel bakjának feje felett, Krisztus is a megvallott bűnöket Sátánra, a bűn kezdeményezőjére és felbujtójára fogja helyezni. Miként az Izrael bűneit hordozó bakot „kietlen földre” (III. Móz. 16:22) küldték, Sátán is, azokkal a bűnökkel a vállán, amelyeket Isten népével elkövettetett, ezer évig az akkor már kietlen és lakatlan föld határai közé lesz zárva. Végül abban a tűzben, amely minden gonoszt elpusztít, Sátánnak a bűn minden büntetését el kell szenvednie. Így jut célba a nagy megváltási terv a bűn végső megsemmisítésével és a bűn megtagadóinak megszabadításával.

Az ítéletre kijelölt időben – a 2300 nap végén, azaz 1844-ben – elkezdődött a vizsgálat és a bűnök eltörlése. Azoknak, akik valaha is magukra vették Krisztus nevét, át kell esniük az alapos vizsgálaton. Mind az élőket, mind a holtakat megítélik „azokból, amik a könyvekbe voltak írva, az ő cselekedeteik szerint”.

A meg nem bánt és el nem hagyott bűnökre nem lesz bocsánat. E bűnök bent maradnak a mennyei könyvekben, és tanúskodnak a bűnös ellen az ítélet napján. Mind a nappali fényben, mind az éj sötétjében elkövetett bűnök nyilvánvalóak és leplezetlenek a Bíró előtt. Isten angyalai tanúi voltak minden bűnnek, és feljegyezték őket a mennyei könyvekbe. A bűnt lehet titkolni, tagadni, leplezni apa, anya, feleség, gyermekek és barátok előtt; lehet, hogy egyáltalán nem gyanítja senki sem, de a mennyei lények előtt leplezetlen. A legsötétebb éj sötétje, minden álnok, titkos mesterkedés sem képes egyetlen gondolatot sem eltakarni az Örökkévaló elől. Isten pontos feljegyzést őriz minden hamis számvetésről és minden tisztességtelen ügyről. Őt nem téveszti meg a kegyesség látszata. Tévedhetetlenül ítéli meg a jellemet. Az embert megtévesztik a romlott szívű emberek, de Isten átlát minden álruhán; Ő olvas az ember szívében

Micsoda ünnepélyes gondolat! Egyik nap a másik után az örökkévalóságba torkollik újabb feljegyzésekkel terhelve meg a mennyei könyveket. Az egyszer kimondott szavakat vagy végrehajtott tetteket nem lehet többé meg nem történtté tenni. Az angyalok feljegyzik mind a jót, mind a rosszat. A mennyei könyvekből a föld leghatalmasabb hódítója sem törölheti ki egyetlen nap eseményeit sem. Tetteink, szavaink, sőt még legtitkosabb szándékaink is latba esnek az ítéletkor, amely üdvösségről, illetve kárhozatról dönt. Tetteink bizonyságot tesznek felmentésünk vagy elítélésünk mellett, még akkor is, ha elfelejtjük őket.  

Miként a művész sima tábláján az arc, a jellem is híven és tévedhetetlen pontossággal rajzolódik ki a mennyei könyvekben. Mégis milyen kevéssé érdekli az embert az a feljegyzés, amelyre mennyei lények tekintete esik. Ha a látható és láthatatlan világot elválasztó lepel fellebbenhetne, és az ember láthatná, amint egy angyal feljegyez minden szót és tettet, amely az ítéletkor ismét előkerül, naponta mennyi szó maradna kimondatlanul és mennyi cselekedet elvégezetlenül!  

Az ítélkezők tüzetesen megvizsgálják, miként használtuk képességeinket. Mire fordítottuk a mennytől kölcsön kapott talentumot? Vajon az Úr, amikor eljön, kamatostól kapja-e vissza a sajátját? Gyarapítottuk-e a reánk bízott – a kezünkbe, a szívünkbe és az agyunkba helyezett – képességeket Isten dicsőségére és a világ áldására? Hogyan használtuk időnket, tollunkat, hangunkat, pénzünket, befolyásunkat? Mit tettünk a szegények, a lesújtottak, az árvák és az özvegyek személyében megjelenő Krisztusért? Isten a Szent Igének örököseivé tett bennünket. Mit tettünk a világossággal, és az igazsággal, amit azért kaptunk, hogy embereket bölccsé tegyünk az üdvösségre? Semmi haszna nincs annak, ha csak valljuk, hogy hiszünk Krisztusban; csak a cselekvő szeretet igazi. És csak a szeretet tesz Isten szemében értékessé minden cselekedetet. Amit szeretetből teszünk, bármilyen kicsinek tűnjék is az emberek értékelése szerint, Isten elfogadja és megjutalmazza.   

A mennyei könyvek felfedik az eltitkolt önzést. A mások iránti kötelességek elmulasztásáról is feljegyzés készül, és arról is, ha megfeledkezünk a Megváltó kívánalmairól. Az ember látni fogja, milyen sokszor fordította Sátán szolgálatára idejét, gondolatait és erejét, ami pedig Istent illette volna meg. Szomorú az a feljegyzés, amit az angyalok a mennyben készítenek. Értelmes lényeket, Krisztus állítólagos követőit leköti a világi javak szerzése és a földi örömök élvezete. Pénzt, időt, erőt áldoznak hivalkodásra és önző élvezetekre. De imádkozásra, a Szentírás kutatására, lelkük megalázására és bűneik megvallására csak rövid pillanatokat fordítanak.

Sátán számtalan tervet eszel ki gondolataink lekötésére, hogy ne foglalkozzunk azokkal a dolgokkal, amelyeket a legjobban kellene ismernünk. Az őscsaló gyűlöli azokat a nagyszerű igazságokat, amelyek nyomán az ember megismeri az engesztelő áldozatot és a korlátlan hatalmú Közbenjárót. Sátán tudja, hogy számára minden azon múlik, hogy el tudja-e az emberek figyelmét terelni Jézusról és az igazságról. 

Azok, akik részesülni akarnak a Megváltó közbenjárásának áldásaiban, ne engedjék, hogy szentségük és istenfélelmük elmélyítését bármi is gátolja! Szórakozás, hivalkodás és nyerészkedés helyett fordítsák inkább az értékes órákat az igazság buzgó, imádságos kutatására. A szentély és a vizsgálati ítélet tanát Isten népének jól kell ismernie. Mindannyiunknak tudni kell, hogy nagy Főpapuknak mi a tisztsége és munkája. Különben soha nem lesz olyan hitünk, amilyenre most van szükség, és soha nem fogjuk tudni betölteni azt a helyet, amelyet Isten nekünk szán. Minden egyes ember üdvözülhet, illetve elveszhet. Mindenkinek az ügye függőben van Isten ítélőszéke előtt. Mindenkinek szemtől szemben kell a nagy Bíróval találkoznia. Milyen fontos tehát, hogy mindenki sokat elmélkedjék ezeken az ünnepélyes jeleneteken: az ítélők leülnek, a könyvek megnyílnak, és a napoknak végén Dániellel együtt minden egyes ember felkel sorsára.

Mindazoknak, akik ismerik ezeket az igazságokat, bizonyságot kell tenniük arról a nagyszerű üzenetről, amelyet Isten bízott rájuk. A mennyei templom annak a munkának a központja, amelyet Krisztus végez az emberiségért. Ez a munka a föld minden lakóját érinti. Elénk tárja a megváltás tervét, elvisz minket egészen az idők végéig, és megmutatja az igazság és a bűn közötti küzdelem diadalmas kimenetelét. A legfontosabb dolog, hogy mindenki tüzetesen kutassa ezeket a témaköröket, és hogy meg tudjon felelni mindenkinek, aki reménységének oka felől érdeklődik.

Krisztus közbenjárása az emberért a mennyei templomban éppoly lényeges része a megváltás tervének, mint halála volt a kereszten. Halálával Krisztus elkezdte a megváltás munkáját, feltámadása után pedig a mennybe ment, hogy befejezze. Hittel a függöny mögé kell lépnünk, „ahová útnyitóul bement érettünk Jézus” (Zsid. 6:20). A Golgota keresztjének fénye tükröződik vissza azon a helyen. Ott többet megérthetünk a megváltás titkaiból. Az ember megváltása végtelen sokba került a mennynek; ez az áldozat arányban áll Isten áthágott törvényének legsúlyosabb kívánalmaival. Jézus megnyitotta az utat az Atya trónjához. Közbenjár az emberért, hogy azok, akik hittel fordulnak hozzá, kívánságaikat őszintén Isten elé tárhassák.   

„Aki elfedezi az ő vétkeit, nem lesz jó dolga; aki pedig megvallja és elhagyja, irgalmasságot nyer” (Pld. 28:13). Ha azok, akik hibáikat eltitkolják, és igazolni próbálják, meglátnák, hogy Sátán miként ujjong, és miként csúfolja Krisztust és a szent angyalokat miattuk, sietve megvallanák és elhagynák bűneiket. Sátán a jellemhibákat kihasználva megpróbálja a személyiséget befolyásolni. Tudja, hogy ez sikerülni fog, ha az ember melengeti a hibáit. Ezért folyvást igyekszik Krisztus követőit azzal a végzetes filozófiával félrevezetni, hogy úgy sem tudnak győzni. De Jézus – megsebzett kezére és összezúzott testére mutatva – képviseli ügyüket, és ezt mondja azoknak, akik követni akarják; „Elég néked az én kegyelmem” (II. Kor. 12:9). „Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű” (Mt. 11:29–30). Senki se higgye tehát, hogy nem tud megváltozni. Isten hitet és erőt ad hibái legyőzéséhez.

Most van a nagy engesztelési nap. Az Úr azt kívánta, hogy míg a jelképes szolgálat főpapja Izraelért engesztelést végez, az egész Izrael, bűnbánattal és alázattal sanyargassa meg lelkét előtte, hogy ki ne „irtassék ... az ő népe közül”. Annak pedig, aki azt akarja, hogy neve bent maradjon az élet könyvében, most e rövid kegyelmi idő alatt kell bűnbánó szívvel és őszinte megtéréssel megsanyargatnia lelkét Isten előtt. Tartsunk mélységes, lelkiismeretes önvizsgálatot! A léhaságból és felszínességből, amit oly sok állítólagos keresztény megenged magának, ki kell gyógyulni. Súlyos harc vár mindazokra, akik uralomra törő bűnös természetüket igába akarják hajtani. A felkészülés munkája személyes munka. Nem csoportosan fogunk üdvözülni. Az egyik ember tisztasága és odaszentelődése nem ellensúlyozza e tulajdonságok hiányát a másikba. Minden nemzetnek meg kell jelennie Isten ítélőszéke előtt, de Isten minden egyes ember ügyét olyan alaposan vizsgálja meg, mintha rajta kívül nem volna senki más a földön. Mindenkinek a mérce alá kell állnia. Senkin sem maradhat egyetlen folt, vagy sömörgőzén, vagy valami afféle. 

Ünnepélyesek azok a jelenetek, amelyek az engesztelés záró szakaszához kapcsolódnak. Súlyos érdekek fűződnek e munkához. A mennyei templomban most folyik az ítélet. Már hosszú évek óta tart. Hamar – senki sem tudja, hogy milyen hamar – az élők nevéhez érnek. Isten félelmes jelenlétében kerül mérlegre az életünk. Most fogadjuk meg – jobban, mint valaha – a Megváltó figyelmeztetését: „Vigyázzatok és imádkozzatok, mert nem tudjátok, mikor jő el az az idő” (Mk. 13:33). „Hogyha tehát nem vigyázol, elmegyek hozzád, mint a tolvaj, és nem tudod, mely órában megyek hozzád” (Jel. 3:3)

A vizsgálati ítélet lezárulásakor mindenkinek eldől a sorsa – életre vagy halálra. A kegyelemidő röviddel az előtt ér véget, hogy az Úr megjelenik az ég felhőiben. Krisztus – miként a Jelenések könyve ismerteti – előre látva korunkat, kijelentette: „Aki igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is; és aki fertelmes, legyen fertelmes ezután is; és aki igaz, legyen igaz ezután is; és aki szent, szenteltessék meg ezután is. És ímé hamar eljövök; és az én jutalmam velem van, hogy megfizessek mindenkinek, amint az ő cselekedete lesz” (Jel. 22:11–12).

Az igazak és a gonoszok ekkor még élik halandó életüket a földön. Az emberek ültetnek és építenek, esznek és isznak, mit sem tudva arról, hogy a mennyei templomban elhangzott a végső, megmásíthatatlan döntés. Az özönvíz előtt, amikor Noé belépett a bárkába, Isten bezárta a bárka ajtaját, a gonoszok pedig kívül maradtak. Az utóbbiak, nem tudva, hogy végzetük megpecsételődött, még hét napig élték nemtörődöm, élvezetszerető életüket, és kinevették a közelgő ítéletre figyelmeztető intéseket. „Akképpen lesz – mondja a Megváltó – az ember Fiának eljövetele is” (Mt. 24:39). Csendben, észrevétlenül, mint éjfélkor a tolvaj, jön el a döntő óra, amelyben minden ember sorsa megpecsételődik; és Isten végleg visszavonja kegyelmét a bűnöstől. {GC 491.1}   

„Vigyázzatok azért..., hogy ha hirtelen megérkezik, ne találjon titeket aludva” (Mk. 13:35–36). Veszélyben vannak azok, akik belefáradtak az őrködésbe, a világ varázsai felé fordulnak. Miközben az üzletember belemerül a nyereséghajhászásba, a szórakozni vágyó élvezetet keres, a divat rabja ékességeit rendezgeti – lehet, hogy pont abban az órában mondja ki az egész föld Bírája az ítéletet: „Megmérettél a mérlegen, és híjával találtattál” (Dn. 5:27)

Harmadik és a negyedik pecsét

3. pecsét – A Sinai-hegytől a Golgotáig

„Amikor felnyitotta a harmadik pecsétet, hallottam, hogy a harmadik élőlény ezt mondta: Jöjj! És láttam, íme, egy fekete ló, és a rajta ülőnek egy mérleg volt a kezében. És a négy élőlény között egy hangot hallottam, amely ezt mondta: Egy mérce búza egy dénár, és három mérce árpa egy dénár, de az olajat és a bort ne bántsd.”Jelenések 6:5-6

A zsidók Egyiptomból való szabadulásával olyan világosság áradt az emberiségre, amely másfél ezer évre meghatározóvá vált. A Sinai-hegynél Isten Izrael népére bízta az ő beszédeit, és különleges kinyilatkoztatásokat adott nekik a megváltás tervéről és a megígért Megváltóról. Ezeket a kijelentéseket törvények és szimbólumok formájában, szertartásokba kódolva örökítette meg az egész emberiség számára.

Ahhoz azonban, hogy az emberiség igazán értékelni tudja a megváltást, először világossá kellett tenni a problémát: fel kellett tárni a bűn valódi természetét. Ennek a fájdalmas procedúrának az Istentől rendelt eszköze a törvény. Pál világossá tette, hogy a törvény a bűn felismeréséért adatott (Róma 3:20): a törvény iránti engedetlenségünk mutatja meg, mennyire mély a bűn problémája, és mennyire tehetetlenek vagyunk önmagunkban (Róma 7:7-24).

A harmadik megszólaló kerubnak emberarca van. Ebben a nemzedékben mutatkozott meg igazán, milyen is valójában az ember, mennyire (nem) képes alávetni magát Isten kormányzatának. Bár a zsidók esküt tettek a Sinai-hegynél, hogy Isten minden parancsolatát maradéktalanul megtartják, sőt esküjüket néhány évtizeddel később Kánaán földjén is megújították, történelmük mégis teljes kudarcukat igazolta:

„Akkor most mi a helyzet? Különbek vagyunk? Semmiképpen sem! Már korábban kimondtuk az ítéletet, hogy zsidók és görögök mindnyájan bűn alatt vannak, amint meg van írva: Nincs egy igaz sem, nincs, aki megértse, nincs, aki keresse Istent. Mindnyájan elhajlottak, valamennyien haszontalanokká lettek. Nincs, aki jót tegyen, nincs egyetlenegy sem… Tudjuk pedig, hogy amit a törvény mond, azoknak mondja, akik a törvény alatt vannak, hogy minden száj megnémuljon, és az egész világ Isten ítélete alá kerüljön.”Róma 3:9-12,19

Talán a törvény idején élő hívők rosszabbak voltak a többieknél? Egyáltalán nem. De a törvény világosságában – amely magas mércét állított eléjük – megmutatkozott esendőségük, és nyilvánvalóvá vált, hogy szükség van valakire, aki megszabadítja az embert a bűnből. Bár a test szerinti zsidók többsége soha nem látott túl a szabályok rendszerén, mégis akadtak olyanok, akik felismerték lelki ínségüket, és hitüket nem saját jó cselekedeteikbe, hanem a megígért Megváltóba vetették, akire az egész áldozati rendszer előremutatott.

A fekete ló a halált és a gyászt jelképezi. Pál apostol az egész ószövetségi rendszert, azon belül is a Tízparancsolatot a halál kőbe vésett szolgálatának,ill. a kárhoztatás szolgálatának nevezi (2Korinthus 3:7,9). Bár a törvény szent, igaz és jó, nem tud segíteni rajtunk: csak azt képes megmutatni, hogy cselekedeteink alapján nem vagyunk alkalmasak az örök életre (Róma 7:12-13).

A lovas kezében lévő mérleg a törvény elítélő szolgálatát jelképezi. A zsidók félreértették a törvényt, és úgy gondolták, hogy ennek megtartása által örök életet nyerhetnek. Sokkal jobban bíztak saját képességeikben, mint Isten kegyelmében. A búzáról és árpáról szóló kijelentés arra utal, hogy a tényleges lelki eledel – a tiszta tanítás – drága, vagyis nehezen hozzáférhető volt ebben a korban. Csak kevesen értették meg, mi a valódi jelentősége annak a világosságnak, amit Isten rájuk árasztott. A próféták szavait egyoldalúan magyarázták, és a bűnből való szabadulás helyett az ellenséges népeken való felülkerekedés került figyelmük előterébe. Ez a gondolkodás annyira beléjük ivódott, hogy Jézus tanítványai még Mesterük halála után is csak nehezen tudták ezt az eszmét feladni!

„De az olajat és a bort ne bántsd!” E nemzedékben mégis volt egy kivétel: egy ember, aki nem cselekedett hamisságot, és akinek a szájában nem volt álnokság (Ézsaiás 53:9)! Ez az emberi élet tökéletesen eleget tett a törvény előírásainak. Az olaj a Szent Lélek szimbóluma, a bor pedig a vér, azaz az élet jelképe. Jézus Szent Lélekkel teljes élete volt az egyetlen emberi élet, amelyben a törvény nem talált kivetnivalót!

„És amikor emberi formában volt, megalázta magát, engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthaláláig.”Filippi 2:8

A harmadik pecsét nemzedékében – a zsidó nép által – Isten feltárta az ember problémáját. A törvény szövetségével rámutatott, hogy az ember minden buzgósága és odaadása ellenére sem képes összhangban maradni Isten tökéletes kormányzatával. Csupán egyetlen emberi élet van, amely megfelel a törvény kívánalmainak, és összhangban van Istennel: Jézus Krisztus élete. A Megváltó győzelme a Sátán vádjaira adott első érdemi válasz, amely megmutatta, hogy van szabadulás az ember számára a bűn fogságából.

4. pecsét – Pünkösdtől a feudalizmus végéig

„Amikor felnyitotta a negyedik pecsétet, hallottam a negyedik élőlény szavát, amely ezt mondta: Jöjj! És láttam, íme, egy fakó ló, és a rajta ülőnek neve halál, és a pokol követte őt, és hatalom adatott nekik a föld negyedrészén, hogy öljenek fegyverrel, éhséggel, halállal és a föld fenevadai által.”Jelenések 6:7-8

Miután Jézus felment a mennybe, kitöltötte Szent Lelkét, és ezzel egy új fejezetet nyitott a világtörténelemben. Pünkösd nem csupán a keresztény Egyház születésének napja volt. Megvalósult a megváltás ígérete, és emberek első ízben részesültek abból a győztes életből, amelyet a Megváltó megharcolt értük. Jézus ajándéka tökéletes megoldást biztosított az ember problémájára:

„Nincs tehát már semmi kárhoztatásuk azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak, mert az élet lelkének törvénye Jézus Krisztusban megszabadított téged a bűn és a halál törvényétől. Mert ami a törvénynek lehetetlen volt, mivel erőtlen volt a test miatt, azt tette meg Isten, amikor a bűn miatt elküldte az ő Fiát a bűnös testhez hasonló formában, és elítélte a bűnt a testben, hogy a törvény igazsága beteljesüljön bennünk, akik nem test szerint járunk, hanem a Lélek szerint.”Róma 8:1-4

A Vigasztaló eljövetelével soha nem látott világosság áradt a világra. Isten Királysága a szívekbe költözött, és megmutatta, hogy a kegyelem ereje hogyan képes egészen megváltoztatni az emberi életeket. Az egész világegyetem feszülten várta, hogyan érik be Krisztus uralkodásának békességes gyümölcse az Egyházban; ez azonban sajnos nem történt meg…

A kereszténység nagyon hamar célt tévesztett. Pál apostol – pár évtizeddel az Egyház létrejötte után – kijelentette, hogy a törvénytiprás alattomos műve már munkálkodik közöttük, amely végül nagy hitehagyáshoz fog vezetni (2Thesszalonika 2:3,7). Arra is rávilágított, hogy az egyház már az ő idejében kezdett hamis testvérek befolyása alá kerülni, akik eltorzítják az evangéliumot (Galata 2:4; 1:6-8). Bár az apostol egész életében ellene állt ennek az áradatnak, tudta, hogy az végül az egész kereszténységet el fogja sodorni (Apostolok cselekedetei 20:29-30).

Péter apostol ugyanerre figyelmeztette hívő testvéreit, amikor előrevetítette az egyház történelmének szomorú folytatását:

„De voltak hamis próféták is a nép között, ahogyan köztetek is lesznek hamis tanítók, akik veszedelmes eretnekségeket fognak becsempészni, és megtagadva az Urat, aki megváltotta őket, magukra gyors pusztulást hoznak. Sokan követik őket kicsapongásaikban, akik miatt káromolni fogják az igazság útját, titeket pedig kapzsiságukban kitalált beszédekkel becsapnak majd, de már régóta készen várja őket az ítélet, és kárhozatuk nem késik.”2Péter 2:1-3

A negyedik pecsétben bemutatott fakó ló a hitehagyó kereszténység jelképe. A ló színe – az előzőekkel ellentétben – természetellenes, zöldes-sárga; leginkább egy oszlásnak indult tetemre emlékeztet. A kereszténység, amely az Istentől származó új élet vallásaként indult, halálos pestissé vált a világ számára. Bár szavaival továbbra is Krisztust hirdette, a Lélek közvetlen kormányzását egyre inkább kiszorította az emberi szabályozás ormótlan méreteket öltő rendszere. Ez a rendszer a IV. században, Nagy Konstantin jóvoltából végül intézményes jelleget is öltött; így jött létre a Katolikus Egyház, a hitehagyás e mamutszervezete.

Az intézményes kereszténység lett a törvényszegés titkának megtestesítője. Míg az Isten ujjával kőbe vésett Tízparancsolatot vakmerően felülbírálta (Dániel 7:25), az emberek lelkiismeretét önkényes egyházi szabályok ezreivel kötözte meg. Jézus tiszta evangéliumát – mely felszabadítja az emberek lelkiismeretét – vallásos pótcselekvésekkel cserélte fel, amelyek az emberi erőfeszítésekre helyezik a hangsúlyt. Így ahelyett, hogy a keresztények Jézus győztes életét élték volna, a bűnökkel folytatott kilátástalan harc az önvád és önmarcangolás útvesztőjébe vitte őket, egészen a végső elkeseredésig.

A lovon ülő lovas maga a halál, melyet a pokol(vagy más fordítás szerint a sír) követ. A hitehagyó egyház üzenete – mely az emberek lelkiismeretét ismét a szabályok uralma alá veti – lelki halált eredményez. Ahogy az ószövetségi törvény sem képes életet adni, úgy bármilyen erkölcsi szabályrendszer – még ha a legszebb jézusi tanításokra épül is – csak egy dologra képes: visszajelzi az ember romlottságát és elégtelenségét, és halálra ítéli a bűnöst. A hamis evangélium épp ezért olyan veszedelmes: bár megoldást kínál a bűn problémájára, valójában a bűn uralma alatt tartja, és végül teljes reménytelenségbe taszítja az embert (Róma 7:8-11).

Mindez még tragikusabb annak fényében, hogy a kereszténység olyan mértékű világosság letéteményese lett, amely minden eddigit felülmúlt. Isten nemcsak az Ő beszédeit bízta rájuk, hanem az élő megoldást is: Jézus Krisztus életadó Lélekké vált a benne hívők számára, hogy megszabadítsa őket a bűn fogságából! Az intézményesedett kereszténység azonban elvetette ezt a világosságot, és egy olyan hamisítványt tett magáévá, amely az embert a biztos halálba vezeti.

A lovas tevékenysége a Föld negyedrészére terjedt ki, ami a középkori egyház befolyása alatt álló terület – vagyis Európa. Az intézményes kereszténység leginkább ezen a kontinensen tudta kifejteni pusztító tevékenységét, ahol hosszú uralmát a XVIII. század végi francia forradalom törte meg. A középkori egyház a prófécia szerint legalább négyféle módon járult hozzá az emberiség romlásához:

• ölt fegyverrel,
• éhséggel,
• halállal,
• és a Föld fenevadai által.

A fegyver a próféciákban a kimondott szó, vagy a tanítás jelképe. A hitehagyó egyház átkos munkájának egyik leghatékonyabb eszköze a hamis tanítás volt, mellyel az embereket elzárta az élet forrásától, Jézus Krisztustól, és a kegyelem erejétől.

Emellett a papság lelkileg is éheztette a köznépet, ugyanis nem adta kezükbe Isten Igéjét, a miséket pedig számukra érthetetlen nyelven, latinul tartották. A középkorban a Biblia tiltólistán volt; birtoklása halálbüntetést vont maga után!

Azok ellen, akik valahogy mégis hozzájutottak a világosság egy-egy kicsiny sugarához, kegyetlen üldözést indított. Anatémát – átkot, és az örök halál ítéletét – mondott az „eretnekekre”, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy lelkiismeretük szerint imádják Istent, nem pedig a római egyház diktálása szerint. Az egyházi inkvizíció állandó rettegésben tartotta az embereket, és nagyon sok jóérzésű ember megbotránkozásához vezetett.

Az egyház – hatalma érvényesítéséhez – a világi hatalmasságokat (királyokat és hadseregeiket) is igénybe vette (Dániel könyve 7. és 8. fejezete ezeket az erőket mutatja be vadállatként). A történelem feljegyzései tanúskodnak a hamis kereszténység rémtetteiről, és arról a könyörtelen háborúról, amelyet évszázadokon át folytatott azok ellen, akik hűségesek kívántak maradni Istenhez.

A trón előtt megszólaló negyedik kerub a repülő sashoz hasonlított. Istennek ebben a korban is voltak hűséges gyermekei, de legtöbbjük nem az intézményes egyházhoz tartozott. A repülő sas képe az üldözött és menekülő egyházra utal, ahogy azt Jelenések 12:14-ben látjuk. [Erre a képre egy későbbi tanulmányban térünk ki részletesen.] Azok, akik Istenhez ragaszkodtak, és szívükön viselték az Ő művének kibontakozását, hosszú évszázadokon át számkivetettségben éltek, és sokszor életükkel fizettek hitük megvallásáért. Bár a középkori történetírás igyekezett befeketíteni jellemüket, az ítéletben Jézus saját tulajdonának ismeri el őket.

A negyedik pecsét a keresztény egyház történelméről szól. A leírás dermesztő, mégis híven tükrözi az elkeserítő valóságot: a kereszténység hamar vakvágányra tért, és még sűrűbb sötétségbe rántotta magával az emberiséget. A hitehagyó egyház valójában Sátán leghatékonyabb eszközévé vált, amely által az embereket uralma alatt tarthatta, és Isten gyermekeit megfoszthatta a Krisztusban való élet kiváltságaitól. Az elnyomás és üldözés hosszú évszázadainak azonban Isten határt szabott, és gondoskodott róla, hogy a világosság újra, sőt még teljesebben felragyoghasson, és az egész Föld beteljen dicsőségével.

A végidő előtt élt nemzedékek

A végidő előtt élt nemzedékek

1. pecsét – A bűnesettől az özönvízig

„Láttam, amikor a Bárány felnyitotta a pecsétek közül az elsőt, és hallottam, amikor a négy élőlény közül az első azt mondta, mintegy mennydörgésnek szavával: Jöjj! Láttam, íme, egy fehér ló, és a rajta ülőnél íj volt, és korona adatott neki, és kivonult győztesen, hogy győzzön.”Jelenések 6:1-2

Az emberiség történelmének első szakasza – az elérhető világosság szempontjából – nagyjából az özönvízig tartott. Ádám több mint 900 évig élt, hogy tanúsítsa: Isten a Teremtő, és az emberiség az Iránta való engedetlenség miatt került a bűn rabságába. Utódai évszázadokon át az ő szájából hallhatták a megváltás első isteni ígéretét is (1Mózes 3:15). Az Éden-kert, a bejáratot őrző kerubok és a villogó lángpallos további bizonyítékként sorakoztak az akkori nemzedék előtt (1Mózes 3:24) – egészen az özönvízig.

Az első kerub, amely megszólal, oroszlánhoz hasonló. Ez Jézus Krisztus bűn feletti győzelmére utal (Jelenések 5:5), és arra, hogy Isten népe ebben a nemzedékben magas erkölcsi színvonalat képviselt, elkerülve a világ romlottságát. A ló fehér színe – mely a szent életet jelképezi – ugyanezt tanúsítja. Ebben a korban nem sok képmutató volt. Isten létezése és a világ teremtésének története – a látható bizonyítékok fényében – vitán felül állt. Bár az Úr ígéretet tett az ember megmentésére, az emberiség nagy része mégis a nyílt lázadást választotta. Azok, akik szerettek volna visszatérni Istenhez, komolyan keresték Őt, a többiek azonban elmerültek a gonoszság áradatában.

A lovas kezében lévő íj az Úr fenyítő beszédét jelképezi (Zsoltárok 38:2-3). Isten prófétákat támasztott e nemzedékben, akik rendíthetetlen bátorsággal hirdették Isten megtérésre hívó üzenetét a pusztulásba száguldó világ felé. Énók, az igazságosság prédikátoraként keményen megfeddte a világot elárasztó gonoszságot, és megjövendölte mind az akkori, mind a jelenkori világ pusztulását (Júdás 1:14-15). Énók végítélet-próféciáját az özönvízről szóló határozat véglegesítette, melyet az igaz Noé hirdetett ki a családját megmentő bárka építésével (Zsidók 11:7).

A lovas koronája e nemzedék hívőinek töretlen győzelmét szimbolizálja. Bár e korról nagyon kevés feljegyzésünk van, ezek mind azt tanúsítják, hogy Isten neve megdicsőült azok által, akik igényelték kegyelmét. Isten igaznak ismerte el az első testvérgyilkosság áldozatát, Ábelt (Zsidók 11:4). Énókról azt olvassuk, hogy fia születése után 300 évig olyan szoros közösségben élt Istennel, hogy az Úr végül élve magához vette őt a mennybe (1Mózes 5:22,24; Zsidók 11:5). Énók dédunokája, Noé is követte elődje istenfélelmét, és feltétlen engedelmességet tanúsított Isten szava iránt. A bárka építése egy rendkívüli hitet igénylő vállalkozás volt: az egész világot elborító vízözön a korabeli tudomány szerint teljes lehetetlenségnek tűnt. Noé azért menekülhetett meg, mert egyedül Isten tekintélyét ismerte el önmaga felett (1Mózes 6:8-9; Zsidók 11:7).

Összességében elmondható, hogy az ítélet első pecsétje Isten Királyságának egy dicsőséges korszakát tárja fel. Bár az özönvíz előtti világban a gonoszság elképesztő iramban bontakozott ki, Istennek voltak követői e korban, akik nem vettek részt a világ romlottságában, sőt bátran hirdették az Úr feddő üzenetét. E hívő emberek Istenhez való ragaszkodása válasz volt Sátán vádjaira, miszerint a lázadás útjáról nem lehet visszafordulni. Életük előrevetítette a kegyelem erejének teljes győzelmét, üzenetük pedig bizonyságot tett a lázadás végső sorsáról.

2. pecsét – Bábeltől a kivonulásig

„Amikor a második pecsétet felnyitotta, hallottam, hogy a második élőlény ezt mondta: Jöjj! És előjött egy másik, vörös ló, és annak, aki azon ült, megadatott, hogy a békességet elvegye a földről, és hogy az emberek egymást öljék, és adatott annak egy nagy kard.”Jelenések 6:3-4

Az egész világot elpusztító özönvíz teljesen megváltoztatta az emberiség életkörülményeit, és ezzel együtt az elérhető bizonyítékok mennyiségét is. A Föld arculata átalakult, és az Édent sem lehetett többé felkeresni. Az emberek életkora is jelentősen – pár nemzedéken belül csaknem tizedrészére – csökkent.

Ez a helyzet kedvezett a nagy csalónak, aki eltökélte magában, hogy Istennek még az emlékezetét is kitörli Ádám utódai fejéből. A világ teremtéséről és az elpusztult világról szóló történeteket – a bizonyítékokat félremagyarázva – pár emberöltő alatt legendákká és mítoszokká torzította. Az emberiség nem sokkal az özönvíz után ismét a nyílt lázadás útjára lépett.

Nimród – Noé egyik dédunokája – lett a hitehagyás élharcosa. Nevének jelentése: rendkívül istentelen lázadó. Az özönvíz utáni világban ő volt az első ember, aki egy egységes birodalom létrehozását kezdeményezte, és szinte az egész emberiséget sikerült a maga oldalára állítania (1Mózes 10:8-10).

A bábeli torony építésének óriási jelentősége volt. Nimród nem egy közönséges palotát akart magának építeni, hanem – Sátán ihletésére – az özönvíz előtti természetimádó kultuszt próbálta újraéleszteni. Feleségével, Szemiramisszal együtt rakták le a „modern” vallás – a pogányság – alapköveit. Nimród lett a „napisten”, majd halála után az anyakirálynő – mint „a termékenység istennője” – kijelentette, hogy Nimród vissza fog térni születendő fiában, Tammúzban, akit a „testté lett Napként” kell imádni. Miután Tammúz is meghalt egy tragikus balesetben, a feslett erkölcsű Szemiramisz – az „Ég Királynője” címet igényelve – éltette tovább istentelen kultuszukat.

Bár a nyelvek összezavarásával Isten megakadályozta, hogy az emberiség – egyesülve a lázadás zászlaja alatt – végleg elzárja magát Isten kegyelmétől, Nimród életműve az egész világtörténelemre rányomta bélyegét. A Bábelből szétszóródó családok magukkal vitték szellemi hagyatékát. Sátán ujjongott tervének sikerén, amivel az egész emberiséget sikerült újra a bálványimádás sötétségébe taszítania. De amikor Isten ismeretének, és a megváltás tervének világossága már csaknem kihunyt a földről, az Úr elhívott egy embert…

Ábrahám a mezopotámiai Úr városában lakott, amely Nimród birodalmához tartozott. Bár Ábrahám Sém nemzetségéből származott, és családjában nem volt ismeretlen Noé Istene, az őket körülvevő bálványimádás rájuk is hatással volt. A babonás praktikák mégsem tudták orvosolni az idős Ábrahám legnagyobb szomorúságát: nem volt gyermeke. Isten azonban felajánlotta neki, hogy társuljon Vele, működjön együtt a megváltás tervének megvalósításában, és Ő majd beteljesíti szíve vágyát. A pátriárka örömmel engedelmeskedett Isten hívásának, és hátrahagyva a gazdagsággal és biztonsággal kecsegtető nagyvárosi kényelmet, vándorrá lett azon a földön, ahová Isten vezette őt.

A trón előtt megszólaló második kerub bikához hasonló, mely az ószövetségi áldozati rendszer legértékesebb égőáldozati állata. Ez azokat a hívőket jelképezi, akik ebben a nemzedékben teljes életüket odaszánták Istennek, hogy a megváltás műve kibontakozhasson általuk. Ábrahám és utódai – Izsák és Jákob – készek voltak megfizetni ezt az árat. Bár „lett volna idejük, hogy visszatérjenek” régi életükhöz (Zsidók 11:15), ők tudatosan választották az Istennel kötött szövetséget, és az ezzel járó számkivetettséget.

Ez az elkötelezettség mutatkozott meg József életében, és az egyiptomi fogság végén Mózes lelkületében is, akiről így tesz bizonyságot az Ige:

„Inkább választotta az Isten népével való együtt nyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét. Egyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartotta Krisztus gyalázatát, mert a megjutalmazásra tekintett.”Zsidók 11:25-26

Az özönvíz utáni nemzedék hívői – Ábrahám és utódai – egészen odaszánták magukat Istennek, nem számolva a következményekkel. Nem voltak tökéletesek, követtek el hibákat, de Isten iránti elkötelezettségük és Belé vetett feltétlen bizalmuk példaértékűnek bizonyult a későbbi korok számára is.

A vörös színű ló az üldözés jelképe. Az özönvíz utáni lázadás tettlegesen is elfojtotta Isten ismeretét. Nimród „hatalmas vadász volt az ÚR előtt” (1Mózes 10:9a), ami arra utal, hogy véres üldözést kezdeményezett azok ellen, akik Isten nevében fel mertek szólalni az új vallás ellen. Bár Nimród birodalmának szétesésével a szervezett üldözés alábbhagyott, az élő Isten szolgái továbbra is nemkívánatos személyek voltak. Az Úr előre figyelmeztette Ábrahámot:

„Tudván tudjad, hogy a te magod jövevény lesz olyan földön, amely nem az övé, és szolgálatra szorítják és nyomorgatják őket négyszáz esztendeig.”1Mózes 15:13

Ábrahám, Izsák, Jákob, József, Izrael népe Egyiptomban, Mózes – mind állandó fenyegetettségben éltek hitük miatt. Az üldözés és az elnyomás egészen a négyszáz esztendő végéig tartott – az Egyiptomból való kivonulásig.

Az Isten hitvalló népét ebben az időben jelképező lovasról azt olvassuk, hogy egy nagy kardot kapott, és elvette a békességet a földről, hogy az emberek egymást öljék. Jézusnak van egy különös kijelentése, ami segít megérteni e képet:

„Ne gondoljátok, hogy békességet szerezni jöttem a földre; nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot. Azért jöttem, hogy meghasonlást támasszak az ember és az ő apja, a leány és az ő anyja, a meny és az ő anyósa között, és hogy az embernek ellensége legyen saját háznépe.”Máté 10:34-36

Megdöbbentő szavak! Hát Jézus nem azért jött, hogy békességet adjon (János 14:27)?! Hiszen Ő maga tanította, hogy boldogok a békességre igyekezők (Máté 5:9)! Hogy mondhatja akkor az ellenkezőjét?! Meg kell értenünk, hogy a békétlenség nem Isten szándéka. Jézus a Békesség Fejedelme, és Ő valóban azért jött, hogy megbékéltesse az embert Istennel. Ugyanakkor ezt a békességet nem mindenki fogadja el! Sokan ellenállnak Jézus szavainak, ellenséges magatartást tanúsítanak, és üldözni kezdik azokat, akik Jézus békességét hirdetik.

A kard az Ige kardja – Isten szava, amely áthatolva a sötétségen, felfedi az emberek titkait, és megtérésre hívja őket. Ez az üzenet kimozdítja az embereket hamis „békességükből”, és Isten valódi békéjét kínálja fel nekik. Néhányan befogadják ezt az üzenetet, mások viszont elvetik, és üldözni kezdik az üzenet hirdetőit.

Az özönvíz után Nimród az egész emberiséget elfordította Istentől, és ismét a nyílt lázadás útjára vezette. Isten Igéje – amely megbontotta a lázadás hamis „békéjét” – először közvetlenül akkor avatkozott a történelembe, amikor összezavarta a nyelveket. Majd miután elhívta Ábrahámot, rajta és utódain keresztül hirdette a megváltás reménységét. Ez az üzenet állandó ellenállást váltott ki a környező népekből, és végül ennek elvetése vezetett Egyiptom romlásához is.

A pecsétek megfejtése

A pecsétek megfejtése

Ésszerű tehát feltételezni, hogy az ítélet az elérhető világosság mértéke szerint veszi sorra az egyes nemzedékeket – a földi történelem kezdetétől fogva egészen Jézus második eljöveteléig. Ennek megfelelően a hét pecsét felnyitása során a magát Istenhez tartozónak valló emberek élete tárul fel – hét nemzedékben. A mennyei ítélet e hét nemzedék vizsgálata által dönt a Krisztus Királyságát érintő kérdések felől.

A pecséteket három csoportra lehet osztani:

1. Az első négy pecsét – a végidő előtt élt nemzedékek
2. Az ötödik pecsét – a minden korban élt mártírok
3. A hatodik és hetedik pecsét – a végidőben élő két nemzedék

Az első négy pecsét egységes struktúrát követ, míg a többi három egyedi felépítésű. Ebben a tanulmányban az első négy pecséttel foglalkozunk, melyek szerkezete a következő:

1. Jézus (a megölt Bárány) felnyit egy pecsétet
2. A trón előtt álló, a pecsét számának megfelelő élőlény azt mondja: „Jöjj!”
3. Feltűnik egy adott színű ló, ill. lovas
4. A lovas és tevékenységének jellemzése

Az előző tanulmányban részletesen megvizsgáltuk Krisztus ítélőbírói alkalmasságát, ezért erre most nem térünk ki ismét. Bármely nemzedékről legyen is szó, egyedül Krisztus méltó a bizonyítékok elbírálására. Ugyanakkor az egyes pecsétek értelmezésénél figyelembe kell vennünk a trón előtt megszólaló négy élőlény, illetve a négy lovas jelentőségét.

A négy élőlény

A pecséteknél említett négy élőlény az ítéletet bevezető látomásban kerül először bemutatásra:

„A trón előtt kristályhoz hasonló üvegtenger volt, és a trónnál középen és a trón körül négy élőlény, elöl és hátul tele szemekkel. Az első élőlény hasonló volt az oroszlánhoz, a második élőlény hasonló volt a bikához, a harmadik élőlénynek olyan arca volt, mint egy embernek, és a negyedik élőlény hasonló volt a repülő sashoz.”Jelenések 4:6-7

Az ószövetségi Ezékiel próféta szintén látta látomásban ezeket a lényeket, és ott keruboknak nevezik őket (Ezékiel 1. és 10. fejezete). Ezen látomások alapján kidomborodik e lények néhány jellemzője:

1. Isten közvetlen jelenlétében élnek
2. Isten trónját hordozzák
3. Egész testük tele van szemekkel

A többi teremtményhez képest ezek a kerubok közvetlenebb kapcsolatban állnak Istennel. Életük célja, hogy Isten trónját – királyságának székhelyét – hordozzák. A testüket borító szemeikkel pedig Istent szemlélik, és rendkívüli érdeklődéssel figyelik Isten terveinek kibontakozását az egyház által (vö. Efézus 3:10).

Az egyes pecsétek esetében a kerubok a hozzájuk hasonló tulajdonságú hívőket jelképezik. Olyan embereket, akik valóban Isten közelségében éltek, életüket Isten uralmának rendelték alá, és vágyakozva várták a megváltás tervének kibontakozását (vö. 1Péter 1:10-11). Más szóval: Isten igaz népét jelképezik egy adott nemzedékben.

A négy lovas

A négy színes ló Zakariás könyvében fordul még elő jelképként. Ott a lovak sorrendje és színe nem ugyanaz, mint Jelenések könyvében, azonosításukhoz azonban segítséget kapunk:

„Az angyal azt válaszolta nekem: Ezek az ég négy szele, akik az egész föld Ura előtti szolgálatukból jönnek.”Zakariás 6:5

A szelek a Bibliában általában a háború és a viszály erőit jelképezik. Elsőre talán szokatlannak tűnhet, hogy Isten a saját szolgájának nevezzen egy negatív, a saját kormányzata ellen fellépő erőt, pedig ez egyáltalán nem bibliátlan gondolat. Isten például Nebukadneccárt, Babilónia királyát az Ő szolgájának nevezi (Jeremiás 25:9; 27:6), Círuszt, Perzsia királyát pedig az Ő pásztorának (Ézsaiás 44:28). E pogány uralkodók távolról sem voltak tökéletesek, az intézmény pedig, amit képviseltek, egyenesen Sátán királyságának zászlóshajója volt. Ezek az uralkodók életük egy szakaszában mégis Isten szándékát töltötték be, és ezáltal Őt szolgálták.

De van még egy támpont, melynek segítségével ezen erőket Isten földi képviselőivel azonosíthatjuk:

„…Ezek azok, akiket az ÚR küldött, hogy járják be a földet.”Zakariás 1:10

Jézus a tanítványait küldte el az egész földre az evangélium üzenetével (Márk 16:15). Ennek megfelelően a négy lovas azokat az embereket és hatalmakat jelöli, amelyek történelmük során Isten szolgáinak minősültek, és valamilyen módon hozzájárultak Isten tervének kibontakozásához. Ugyanakkor a lovasok nem feltétlenül pozitívszimbólumok – akár egy hitehagyó, Istennel szemben ellenséges egyházat is jelképezhetnek.