Jaj a farizeusoknak Máté 23; Márk 12:41-44; Lukács 20:45-47; Lukács 21:1-4.

Ez volt az utolsó nap, amikor Krisztus a templomban tanított. A Jeruzsálembe gyűlt hatalmas tömeg figyelme teljesen Felé irányult, az emberek a templomudvaron zsúfolódtak össze, figyelték a kialakuló vitát, mohón lestek minden Jézus ajkáról elhangzó szót. Még sohasem voltak tanúi ilyen jelenetnek. Ott állt az ifjú galileai a maga egyszerűségében, körülötte álltak a papok díszes öltözékben, a főemberek köntösükben, magas pozíciójukat mutató jelvényeikkel, az írástudók a tekercsekkel a kezükben, melyekre gyakran utaltak. Jézus nyugodtan, egy király méltóságával állt előttük. Mennyei tekintéllyel felruházottan, megingathatatlanul nézte ellenségeit, akik tanításait megvetették és elutasították, életét szomjazták. Nagy számban ostromolták Őt, ám tőrbe ejtésére és elítélésére irányuló terveik hiábavalónak bizonyultak. Egyik kihívás után jött a másik, s Ő a tiszta, világos igazságot képviselte a papok és farizeusok sötétségével, tévedéseivel szemben. A vezetők elé tárta valódi állapotukat és a visszafizetést is, mely bizonyosan követni fogja gonosz tetteiket. A figyelmeztetés híven elhangzott. Krisztusnak még valamit meg kellett tennie. Egy másik célkitűzést is meg kellett valósítania.   

Az emberek érdeklődése nőttön nőtt Krisztus és munkája iránt. Tanítása lenyűgözte őket, de ugyanakkor meg is zavarodtak. A papokat és rabbikat tisztelték tudásukért, látszólagos kegyességükért. Vallási ügyekben mindig feltétlenül alávetették magukat tekintélyüknek. Most pedig azt látták, hogy ezek a férfiak meg akarják rontani Jézus hitelét, azét a tanítóét, akinek erénye és tudása minden támadás után még fényesebben ragyogott. Nézték a papok és vének elborult ábrázatát, bosszúságot és zavart láttak rajtuk. Csodálták, miért nem hisznek a főemberek Jézusban, amikor tanításai olyan világosak és egyszerűek. Maguk sem tudták, melyik utat válasszák. Felvillanyozottan figyelték, mit tesznek azok, akiknek tanácsát mindig követték.   

Krisztus példázatainak kettős célja volt: figyelmeztetni a vezetőket, és oktatni a tanulni hajlandó népet. Még világosabban kellett beszélnie a nép szellemi rabságba került hagyománytisztelete, valamint a bűnös papságba vetett vakhite miatt. Ezeket a láncokat Krisztusnak össze kellett törnie. Még tökéletesebben le kellett lepleznie a papok, vezetők és farizeusok jellemét. 

"Az írástudók és a farizeusok - mondotta - a Mózes székében ülnek: Annakokáért amit parancsolnak néktek, mindazt megtartsátok és megcselekedjétek; de az ő cselekedeteik szerint ne cselekedjetek. Mert ők mondják, de nem cselekszik" (Mt 23:2-3). Az írástudók és farizeusok állításuk szerint a Mózeséhez hasonló tekintéllyel rendelkeznek. Az ő helyét igényelték, mint a törvény magyarázói és a nép bírái. Mint ilyenek a néptől a legtökéletesebb meghajlást és engedelmességet követelték. Jézus megparancsolta hallgatóinak: tegyék, amit a rabbik a törvény szerint tanítanak, de ne kövessék példájukat. Ők maguk sem gyakorolták a saját tanításukat.  

Sok olyan dolgot tanítottak, ami ellenkezett az Írásokkal. Jézus így szólt: "Ők nehéz és elhordozhatatlan terheket kötöznek egybe, és az emberek vállaira vetik; de ők az ujjukkal sem akarják azokat illetni" (Mt 23:4). A farizeusok rengeteg szabályt adtak utasításba. Ezek a hagyományokon alapultak, és ésszerűtlenül leszűkítették a személyes szabadságot. A törvény egyes szakaszait úgy magyarázták, mint a népre kényszeríthető előírásokat, melyeket ők maguk titkon semmibe vettek, és ha céljaikat szolgálták, akkor valójában mentességet igényeltek. 

Céljuk állandóan az volt, hogy kegyességüket mutogassák. Semmit sem tartottak túl szentnek, hogy ezt a célt szolgálja. Mózesnek Isten megmondotta parancsolatairól: "Kössed azokat a te kezedre jegyül, és legyenek homlokkötőül a te szemeid között" ((5Móz 6:8). E szavaknak mély jelentésük van. Amikor valaki Isten Igéjéről elmélkedik és gyakorolja azt, az egész ember nemesedik. Igazságos és irgalmas cselekedetek által a kezek jegyként mutatják meg Isten törvényének elveit. Mentesek maradnak a megvesztegetéstől, minden romlott, csaló dologtól. Szorgalmasan cselekszik a szeretet és könyörületesség tetteit. A nemes célra figyelő szemek tiszták és igazak lesznek. A kifejező arc, a beszélő szemek tanúsítják annak szeplőtlen jellemét, aki szereti és tiszteli Isten Igéjét. Krisztus idejében a zsidók ebből semmit sem érzékeltek. A Mózesnek adott parancsot úgy értelmezték, hogy a Szentírás előírásait az embernek viselnie kell magán. Ennek megfelelően pergamen csíkokra írták azokat, és feltűnően fejükre és csuklójukra csavarták. Ettől azonban Isten törvénye még nem kapcsolódott szorosabban értelmükhöz és szívükhöz. Ezeket a pergameneket csak jelként, figyelemfelhívásra használták. Úgy gondolták, hogy azok viselőjüknek az odaszentelődés légkörét kölcsönzik, ami tiszteletet parancsol a nép részéről. Jézus félresöpörte ezt a hiú tettetést:   

"Minden ő dolgaikat pedig csak azért cselekszik, hogy lássák őket az emberek: mert megszélesítik az ő homlokszíjaikat, és megnagyobbítják az ő köntöseik peremét; és szeretik a lakomákon a főhelyet, és a gyülekezetekben az elölülést. És a piacokon való köszöntéseket, és hogy az emberek így hívják őket: Mester, Mester! Ti pedig ne hívassátok magatokat Mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus; ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se hívjatok senkit e földön; mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van. Doktoroknak se hívassátok magatokat, mert egy a ti Doktorotok, a Krisztus" (Mt 23:5-10). A Megváltó ilyen egyszerű szavakkal fedte fel a magának mindig helyet és hatalmat kereső önző becsvágyat, mely hamis alázatot mutat, miközben a szívet telhetetlenség, irigység tölti el. Ha valaki lakomát rendezett, a vendégeket rangjuknak megfelelően ültette: aki a legmegtisztelőbb helyre került, az részesült a legnagyobb figyelemben, különleges kiváltságban. A farizeusok mindig igyekeztek biztosítani az ilyen megtiszteltetéseket. Ezt a gyakorlatot dorgálta meg Jézus.  

Megrótta a rabbi vagy mester megszólítás megkövetelésében megmutatkozó hiúságot is. Az ilyen cím - jelentette ki - nem embert, hanem Krisztust illeti meg. Papok, írástudók, vezetők, törvénytudók és tanítók mindnyájan testvérek, egyetlen Atya gyermekei. Jézus a nép lelkére kötötte: ne adjanak embernek olyan megtisztelő címet, mely arra mutatna, hogy az illető uralkodhat lelkiismeretük vagy hitük felett. 

Ha Krisztus ma a földön élne, olyanokkal körülvéve, akik a "tisztelendő" vagy "főtisztelendő" címet akarják, nem ismételné-e meg kijelentését?: "Ti pedig ne hívassátok magatokat Mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus" (Mt 23:8). Az Írás kijelenti Istenről: "Szent és rettenetes az ő neve" (Zsolt 111:9). Ki az az emberi lény, akit ez a cím megilletne? Milyen keveset tud az ember felmutatni a bölcsességből és igazságosságból, melyre e cím utal! Milyen sokan vannak e cím igénylői között, akik hamisan képviselik Isten nevét és jellemét! Jaj, hányszor rejtik a világi becsvágyat, önkényt, a legaljasabb bűnöket magas és szent hivatal hímzett ruhája alá! A Megváltó folytatta:   

"Hanem aki a nagyobb közöttetek, legyen a ti szolgátok. Mert aki magát felmagasztalja, megaláztatik; és aki magát megalázza, felmagasztaltatik" (Mt 23:11-12). Krisztus újból és újból azt tanította, hogy az igazi nagyság mértéke az erkölcsi érték. A menny mércéje szerint a jellem nagyságát az határozza meg, hogy embertársaink javára élünk-e, a szeretet és irgalmasság cselekedeteit műveljük-e. Krisztus, a dicsőség királya az elbukott ember szolgája volt. 

"Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok - mondta Jézus - mert a mennyeknek országát bezárjátok az emberek előtt; mivelhogy ti nem mentek be, akik be akarnának menni, azokat sem bocsátjátok be" (Mt 23:13). Az Írások félremagyarázásával a papok és törvénytanítók elvakították azok elméjét, akik máskülönben elfogadták volna Krisztus országának ismeretét, és azt a belső, isteni életet, ami alapvető az igazi szentség eléréséhez.    

"Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok, mert felemésztitek az özvegyek házát, és színből hosszan imádkoztok; ezért annál súlyosabb lesz a ti büntetéstek" (Mt 23:14). A farizeusok kiterjedten befolyásolták a népet, s ezt saját érdekeik szolgálatára használták fel. Megnyerték a jámbor özvegyek bizalmát, s aztán kötelességükül szabták, hogy vagyonukat vallási célokra ajánlják föl. Amikor már rendelkeztek a pénzzel, a gonosz eltervelői saját hasznukra fordították. Becstelenségüket úgy takargatták, hogy hosszan, nyilvánosan imádkoztak, kegyességüket feltűnően mutogatták. Ez a képmutatás - jelentette ki Krisztus - súlyosabb büntetést hoz rájuk. Ugyanez a dorgálás illet meg ma is sokakat, akik fennen hirdetik kegyességüket. Életüket önzés és telhetetlenség szennyezi, de mindenek fölé a látszólagos tisztaság ruháját öltik, és ezzel egy időre becsapják embertársaikat. Istent azonban nem téveszthetik meg. Ő ismeri a szív minden szándékát, és mindenkit cselekedetei szerint ítél meg. 

Krisztus kíméletlenül megfeddte a visszaéléseket, de vigyázott, hogy ne csökkentse a kötelességeket. Megdorgálta az önzést, mely kicsikarta és helytelenül használta föl az özvegyek ajándékait. Ugyanakkor megdicsérte az özvegyet, aki elhozta áldozatát Isten kincstárába. Az, hogy az emberek visszaélnek az adománnyal, az adakozót nem fosztja meg Isten áldásától.    

Jézus abban az udvarban volt, ahol az adományok ládája állt, és figyelte, kik helyezik el ajándékaikat. A gazdagok közül sokan nagy összegeket hoztak, amit kérkedve helyeztek el. Jézus szomorúan nézte őket, de nem fűzött megjegyzést önkéntes adományaikhoz. Hirtelen felderült az arca, amikor látta, hogy egy szegény özvegy közeledik tétován, mintha félne, nehogy észrevegyék. Amint a gazdagok és dölyfösek méltóságteljesen elhaladtak mellette, hogy elhelyezzék adományaikat, ő visszahúzódott, alig mert továbbmenni. Mégis akart valamit tenni - bármily kicsiny legyen is az - a szeretett ügyért. Nézte az adományt a kezében. A körülötte állók adományaihoz képest csekélység, de ez volt mindene. Leste az alkalmat, gyorsan bedobta két fillérét, s megfordult, hogy elsiessen. Ám eközben a tekintete találkozott Jézus komolyan rászegeződő szemével.  

A Megváltó odahívta tanítványait, rámutatott az özvegy szegénységére. Azután dicsérő szavai ütötték meg a nő fülét: "Igazán mondom néktek, hogy e szegény özvegy mindenkinél többet vete" (Lk 21:3). Örömkönnyek gyűltek az özvegy szemébe, mikor látta, hogy tettét megértették és értékelték. Sokan azt tanácsolták volna neki, hogy tartsa meg magának a két fillért: ha a jóltartott papok kezére jut, úgyis értéktelenné lesz a sok, perselybe rakott értékes adomány közt. Jézus azonban megértette az özvegy indítékát. A nő hitt abban, hogy a templomi szolgálat Isten rendelése, és ami tőle telt, azt igyekezett megtenni annak fenntartására. Megtette, amit tehetett, cselekedete örök időkre fennmaradt emlékezetére, öröme az örökkévalóságra. Az adománnyal szívét adta oda, annak értékét nem a pénz értéke határozta meg, hanem az Isten iránti szeretet és a műve iránti érdeklődés, ez volt tettének indítóoka.   

Jézus azt mondta a szegény özvegyről: "mindenkinél többet vete" (Lk 21:3). A gazdagok fölöslegükből ajánlottak fel, sokan azért, hogy lássák és tiszteljék őket az emberek. Hatalmas adományaik nem fosztották meg őket kényelmüktől, sőt a fényűzéstől sem, ez nem kívánt tőlük áldozatot, s adományuk össze sem hasonlítható az özvegy két fillérével. 

Az indíték határozza meg cselekedeteink jellegét, az pecsételi őket becstelenséggé vagy magas erkölcsi értékké. Isten nem a nagy dolgokat - melyeket minden szem lát és minden nyelv dicsér - tartja a legdrágábbaknak. Az örömmel teljesített apró kötelességek, a látványosság nélküli kicsiny ajándékok - melyek emberi szemnek értéktelennek tűnhetnek - gyakran a legnagyobbak számára. A hű és szerető szív a legköltségesebb ajándéknál is drágább Istennek. A szegény özvegy életszükségletét adta, hogy azt a kicsit megtehesse, amit tett. Megtagadta magától az ételt, hogy azt a két fillért a szeretett ügyre fordíthassa. Ezt hittel tette, bízott mennyei Atyjában, hogy nem feledkezik meg nagy szükségéről. Ez az önzetlen lelkület és gyermeki hit érdemelte ki a Megváltó dicséretét.  

Sok szegény vágyik arra, hogy kifejezze háláját Istennek kegyelméért és igazságáért. Nagyon szeremének osztozni testvéreikkel a szolgálat fenntartásában. Ezeket a lelkeket nem szabad visszautasítani. Hadd helyezzék el filléreiket a menny takarékpénztárában. Ha az Isten iránti szeretettől fűtött szívből származnak, ezek a jelentéktelen apróságok megszentelt adományokká válnak, felbecsülhetetlen áldozattá, melyet Isten kedvesen fogad és megáld.  

Amikor Jézus azt mondta az özvegyről: "mindenkinél többet vete" (Lk 21:3), szavai igazak voltak nemcsak az indíték szempontjából, hanem az ajándék kihatása szempontjából is. A "két fillér, azaz egynegyed pénz" Isten kincstárába jóval nagyobb összeget hozott, mint a gazdag zsidók adományai. Annak a csekély adománynak a hatása olyan volt, mint a patak, melynek forrása kicsiny, de egyre szélesedik és mélyül, ahogy korszakokon áthalad. Ezer módon járult hozzá a szegények megsegítéséhez és az evangélium terjesztéséhez. A nő önfeláldozó példája ezer meg ezer szívre hatott és újra hatott minden korban, minden földön. Szól a gazdaghoz és a szegényhez, akiknek adományai óriásira növelték ajándékának értékét. Isten áldása az özvegy két fillérén hatalmas eredmények forrása lett. Így lesz ez minden Isten dicsőségére őszintén véghezvitt cselekedettel, minden átnyújtott ajándékkal. Ez összekapcsolódik a Mindenható szándékával. Olyan jó dolgokat eredményez, melyeket ember nem mérhet föl. 

A Megváltó folytatta az írástudók és farizeusok feddését: "Jaj néktek, vak vezérek, akik ezt mondjátok: Ha valaki a templomra esküszik, semmi az; de ha valaki a templom aranyára esküszik, tartozik az. Bolondok és vakok: mert melyik nagyobb, az arany-é, vagy a templom, amely szentté teszi az aranyat? És ha valaki az oltárra esküszik, tartozik az. Bolondok és vakok: mert melyik nagyobb, az ajándék-é vagy az oltár, amely szentté teszi az ajándékot?" (Mt 23:16-19). A papok Isten követelményeit saját hamis és szűk mértékük alapján magyarázták. Aprólékosan különbséget merészeltek tenni különféle bűnök viszonylagos súlya között, egyeseket könnyedén elnéztek, másokat - talán csekélyebb kihatásúakat - megbocsáthatatlanoknak ítéltek meg. Anyagi megfontolásból egyeseket feloldoztak esküjük alól. Nagy összegekért néha súlyos bűnöket néztek el. Ugyanakkor ezek a papok és vezetők más esetekben súlyos ítéleteket mondtak ki, jelentéktelen áthágásokért.   

"Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok! mert megdézsmáljátok a mentát, a kaprot és a köményt, és elhagyjátok amik nehezebbek a törvényben, az ítéletet, az irgalmasságot és a hívséget: pedig ezeket kellene cselekedni, és amazokat sem elhagyni" (Mt 23:23). Ezekkel a szavakkal Krisztus ismét elítéli a visszaélést a szent kötelességekkel. Magát a kötelességet nem oldja fel. A tizedrendszert Isten rendelte, és a legrégibb idők óta megtartották. Ábrahám, a hívők atyja tizedet fizetett mindenből, amije volt. A zsidó vezetők elismerték a tizedfizetés jelentőségét, és ez helyes volt, ám nem hagyták a népet, hogy saját meggyőződésük szerint járjanak el e kötelességben. Önkényes szabályokat állítottak fel. Olyan bonyolulttá váltak a követelmények, hogy lehetetlen volt teljesíteni őket. Senki sem tudta, mikor tesz eleget kötelezettségének. Ahogyan Isten adta, a törvény igaz és ésszerű volt, ezt pedig a papok és rabbik fárasztó teherré tették.    

Isten minden parancsának következményei vannak. Krisztus elismerte a tizedfizetés kötelességét, de megmutatta, hogy ez nem lehet mentség más kötelességek elhanyagolására. A farizeusok nagyon pontosan fizettek tizedet a kerti füvekből, például mentából, ánizsból, köményből, ez alig került valamibe, viszont hírnevüket öregbítette pontosságuk és szentségük miatt. Ugyanakkor értelmetlen korlátozásaik elnyomták a népet, és lerombolták a tiszteletet Isten saját elrendelésű szent rendszere iránt. Az emberek gondolatait jelentéktelen különbségtételekkel kötötték le, figyelmüket elfordították az alapvető igazságoktól. A törvény nehezebb pontjait, a jogosságot, az irgalmasságot és az igazságot elhanyagolták. "Ezeket kellene cselekedni, - mondta Krisztus és amazokat sem elhagyni" (Mt 23:23).   

Más törvényeket is hasonlóképpen csavartak el az írástudók. A Mózes által adott utasítások szerint tilos volt bármilyen tisztátalan dolgot megenni. Tilos volt a disznóhús és bizonyos egyéb állatok húsának fogyasztása, mint amelyek tisztátalanná teszik a vért és megrövidítik az életet. A farizeusok azonban nem hagyták annyiban ezeket a korlátozásokat, ahogyan Isten rendelte. Felhatalmazás nélkül szélsőségekbe merültek. Többek között a néptől megkövetelték az összes felhasznált víz megszűrését, nehogy a legkisebb rovar legyen benne, ami a tisztátalan állatok közé sorolható. Jézus szembeállította ezeket a jelentéktelen megkötéseket a farizeusok valóságos bűneinek nagyságával, és így szólt hozzájuk: "Vak vezérek, akik megszűritek a szúnyogot, a tevét pedig elnyelitek" (Mt 23: 24).   

"Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok! mert hasonlatosak vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépeknek tetszenek, belül pedig holtaknak csontjaival és minden undoksággal rakvák" (Mt 23:27). Ahogyan a fehérre meszelt és szépen díszített sír belül rothadó maradványokat tartalmaz, úgy a papok és vezetők külső szentsége is bűnt rejtegetett. Jézus folytatta:    

"jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok! mert építitek a próféták sírjait és ékesítgetitek az igazak síremlékeit. És ezt mondjátok: Ha mi atyáink korában éltünk volna, nem lettünk volna az ő bűntársaik a próféták vérében. Így hát magatok ellen tesztek bizonyságot, hogy fiai vagytok azoknak, akik megölték a prófétákat" (Mt 23: 29-31). Az elhunyt próféták iránti tiszteletük kifejezéseképpen a zsidók igen buzgón díszítgették sírjaikat, de tanításaikat nem hasznosították, dorgálásaikat nem szívlelték meg. 

Krisztus idejében babonás figyelmet tanúsítottak a halottak nyughelyei iránt, a díszítésre hatalmas összegeket fordítottak. Isten szemében ez bálványimádás volt. A halottak iránt tanúsított aránytalan figyelem elárulta, hogy nem szeretik Istent mindenekfelett, sem embertársaikat, mint önmagukat. Ugyanez a bálványimádás hódít tért napjainkban is. Sokan vétkesek az özvegyek és árvák, a betegek és a szegények elhanyagolásában, de ugyanakkor költséges emlékműveket építenek a halottaknak. E célra bőkezűen szentelnek időt, pénzt és munkát, miközben az élők iránti kötelesség - amit Krisztus világosan megparancsolt - elvégezetlen marad. 

A farizeusok építgették a próféták sírját, ékesítgették síremléküket, és ezt mondták egymásnak: "Ha mi atyáink korában éltünk volna, nem lettünk volna az ő bűntársaik a próféták vérében" (Mt 23:30). Ugyanakkor készek voltak Isten Fiát megölni. Szolgáljon ez tanulságul számunkra. Nyissa meg szemünket, lássuk Sátán hatalmát, miként vezeti félre az igazság fényétől elforduló elmét. Sokan haladnak a farizeusok nyomdokain. Tisztelettel övezik azokat, akik hitükért haltak meg. Csodálkoznak a zsidók vakságán, hogy elvetették Krisztust. Ha mi az Ő korában éltünk volna - jelentik ki - boldogan magunkévá tettük volna tanítását; sosem részesedtünk volna azok bűnében, akik elvetették a Megváltót. Mikor azonban az Isten iránti engedelmesség önmegtagadást és alázatot követel, ugyanezek az emberek elfojtják meggyőződésüket, és megtagadják az engedelmességet. Ezáltal ugyanazt a lelkületet nyilvánítják ki, mint a Krisztus által elítélt farizeusok.    

A zsidók kevéssé érzékelték a szörnyű felelősséget, amit Krisztus elutasítása jelentett. Attól kezdve, hogy az első ártatlan vér kiontatott, amikor az igaz Ábel elesett Káin kezétől, ismétlődik ugyanaz a történet, s a bűn egyre nő. A próféták minden korban felemelték szavukat a királyok, vezetők és a nép bűnei ellen, az Isten által adott igéket szólták, s még életük kockáztatása árán is engedelmeskedtek akaratának. Nemzedékről nemzedékre szörnyű büntetés halmozódott fel a világosság és az igazság elutasítói számára. Ezt Krisztus ellenségei most a saját fejükre vonták. A papok és vezetők bűne minden megelőző generációénál nagyobb volt. A Megváltó visszautasításával minden, Ábeltől Krisztusig meggyilkolt igaz ember véréért felelőssé tették magukat. Csordultig akarták tölteni gonoszságuk poharát. Hamarosan az ő fejükre öntetik, mint visszafizető ítélet. Erre figyelmeztette őket Jézus: 

"Hogy reátok szálljon minden igaz vér, amely kiömlött a földön, az igaz Ábelnek vérétől Zakariásnak, a Barakiás fiának véréig, akit a templom és az oltár között megöltetek. Bizony mondom néktek, mindezek reá következnek erre a nemzetségre" (Mt 23:35-36).   

A Jézust hallgató írástudók és farizeusok tudták, hogy igazat beszél. Tudták, hogyan gyilkolták meg Zakariás prófétát. Isten figyelmeztető szavai még el sem hagyták ajkát, amikor a hitehagyó királyt sátáni düh kerítette hatalmába, s parancsára a prófétát meggyilkolták. Vére magának a templomudvarnak a köveibe ivódott, s onnan nem lehetett kitörölni. Ott maradt bizonyságként a hitehagyó Izrael ellen. Ameddig a templom áll, az igaz vér foltja Istenhez kiált bosszúért. Amikor Jézus ezekre a félelmetes bűnökre utalt, a rémület moraja zúgott végig a sokaságon.   

Jézus előre tekintett, és kijelentette, hogy a zsidók megtéretlensége és Isten szolgáival szembeni türelmetlensége ugyanaz lesz a jövőben is, ami a múltban:  

"Annakokáért ímé prófétákat, bölcseket és írástudókat küldök én hozzátok: és azok közül némelyeket megöltök, és megfeszítetek, másokat azok közül a ti zsinagógáitokban megostoroztok és városról városra üldöztök" (Mt 23:34). Prófétákat és hittel, Szentlélekkel teljes bölcseket - Istvánt, Jakabot és sok mást - fognak elítélni és lemészárolni. Krisztus égnek emelt kézzel beszélt bíróként az előtte állókhoz, miközben isteni fény ragyogta körül alakját. Hangja - mely oly sokszor gyöngéden kérlelt - most dorgált, elítélt. A hallgatók megremegtek. A szavai és tekintete által keltett benyomás sohasem törlődött ki emlékezetükből.    

Krisztus felháborodása a képmutatás, a nagy bűnök ellen irányult, melyekkel az emberek saját lelküket pusztítják, becsapják a népet, tisztességtelenek Istennel. A papok és vezetők megtévesztő, lépre csaló okoskodásában meglátta a sátáni eszközök munkálkodását. Élesen, mélyenszántóan feddte meg a bűnt, de egyetlen szót sem szólt bosszúból. Szent harag töltötte el a sötétség fejedelmével szemben, de hangulata nem volt ingerült. Így az Istennel összhangban élő keresztény, akit a szeretet és irgalmasság édes érzelmei töltenek be, jogos felháborodást érez a bűnnel szemben, de nem viszi rá a szenvedély, hogy gyalázza az őt gyalázókat. Még ha olyanokkal találkozik is, akiket a mélység erői a hamisság fenntartására ösztönöznek, Krisztusban megőrzi nyugalmát, önuralmát.    

Isteni szánakozás tükröződött Isten Fiának arcán, amikor egy sóvárgó pillantást vetett a templomra és a hallgatókra. Mély szívfájdalomtól elcsukló hangon, keserű könnyek között kiáltott fel: "Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akik tehozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnya alá; és te nem akartad" (Mt 23:37). Ez az elválás küzdelme. Krisztus siralmával magának Istennek a szívét öntötte ki. Ez az Istenség hosszútűrésének titokzatos búcsúja. 

A farizeusok és a szadduceusok egyaránt elhallgattak. Jézus szólította tanítványait, készült elhagyni a templomot, nem mint legyőzött, akinek vissza kell vonulnia ellenségei elől, hanem mint aki befejezte munkáját. Győztesként távozott a küzdelemből. 

A Krisztus ajkáról azon a nevezetes napon elhangzó igazság gyöngyszemeit sokan elraktározták szívükben. Bennük új gondolatok keltek életre, új célkitűzések ébredtek, új történelem kezdődött. Krisztus megfeszítése és feltámadása után ezek az emberek előléptek, és a munka nagyságához méltó bölcsességgel és buzgósággal töltötték be isteni küldetésüket. Olyan üzenetet hordoztak, mely az emberek szívéhez szól, gyengítették az ezrek életét oly régóta megkötöző babonákat. Bizonyságtevésük nyomán az emberi elméletek, filozófiák balga meséknek tűntek. Hatalmas eredmények születtek a Megváltó szavai nyomán, melyeket az elámult, megrettent sokaságnak mondott a jeruzsálemi templomban.   

Izrael, a nemzet azonban elvált Istentől. Az olajfa természetes ágai kivágattak: Jézus utoljára tekintett a templom belsejébe, s gyászos pátosszal mondta: "Ímé, pusztán hagyatik néktek a ti házatok. Mert mondom néktek: Mostantól fogva nem láttok engem mindaddig, mígnem ezt mondjátok: Áldott, aki jő az Úrnak nevében!" (Mt 23:38-39). Eddig Atyja házának nevezte a templomot, de most, amikor Isten Fiaként ki kellett vonulnia falai közül, Isten örökre visszavonja jelenlétét az Ő dicsőségére épült templomból. Ettől kezdve a templom szertartásai elveszítették jelentőségüket, és az istentiszteletek üres formává váltak.