A BIZONYSÁGTEVŐ LÉLEK.

  
  "Ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk." (Róm 8:16)
  
  Ha a Lélek bizonyságot tesz lelkünkkel együtt arról, hogy Isten gyermekei vagyunk, mi lesz ennek az eredménye? A hívő lélek teljesen aláveti magát Isten akaratának. A mennyei Fenség szent és bensőséges kapcsolatba kerül azzal, aki teljes szívvel keresi Őt, és a hívő, Isten gyermeke - Atyja kegyelmének bőséges kiáradása által - gyermeki kapcsolatban él vele. Lelkedet és testedet oda kell szánnod Istennek, teljesen erejére és szándékára bízva magad, abban a bizonyosságban, hogy ő meg akar áldani téged, bármily gyámoltalan vagy méltatlan lennél is. "Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek." (Jn 1:12)
  Ne légy nyugtalanul tevékeny, hanem légy buzgó a hitben, és egy cél vezéreljen, éspedig az, hogy lelkeket vonzzál Jézus Krisztushoz, a megfeszített Üdvözítőhöz. Nem az értelem meggyőződését szolgáló logikus prédikációk fogják ezt a munkát elvégezni. A szívet kell meggyőzni, és meglágyítani. Akaratodat Isten akarata alá kell rendelned, és minden törekvésedet a menny felé kell irányítanod. Az élő Isten Igéjéből kell táplálkoznod, és azt átvinned a gyakorlati életbe. Isten Igéjének meg kell ragadnia és irányítania egész lényedet...
  Ha Jézus a mi bizodalmunk, fel kell ajánlanunk magunkat áldozatként Istennek. Egyetlen reményünk Jézus Krisztus igazsága és közbenjárása. Nincs kétség, sem bizalmatlanság, hiszen hit által látjuk, hogy Isten Jézust bízta meg azzal, hogy békéltesse meg a bűnös világot. Jézus vállalta azt a sorsdöntő kötelezettséget, hogy közbenjár mindenkinek az érdekében, aki általa járul Istenhez, és mindenkinek biztosítja az üdvösséget, aki csak hisz benne. Isten azt az előjogot biztosította nekünk, hogy közvetlenül a kegyelem trónjához járulhatunk, irgalmat kérhetünk és kaphatunk is segítségül a szükség idején.

A LÉLEK TERMÉSZETE TITOK.

  
  "Az igazságnak ama Lelkét: akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja őt és nem ismeri őt; de ti ismeritek őt, mert nálatok lakik, és bennetek marad." (Jn 14:17)
     Nem szükséges magyaráznunk a Szentlélek mibenlétét. Jézus azt mondja, Ő a Vigasztaló, "az igazságnak Lelke, aki az Atyától származik". Világosan kijelenti továbbá, hogy a Szentlélek, miközben az embereket minden igazságra elvezeti, "nem ő magától szól". (Jn 15:26; 16:13)
  A Szentlélek lényege: titok. Emberek nem fejthetik meg, mert Isten nem nyilatkoztatta ki előttük. Kutatásra hajlamos elmék összehozhatnak bibliaszövegeket és alapul vehetik emberi magyarázataikhoz, de az ilyen nézetek elfogadása nem fejlesztheti a gyülekezetet. Olyan titkokat illetőleg, amelyek az emberi értelmet meghaladják, hallgatni - arany.
  Jézus a Szentlélek hivatását ezekkel a szavakkal vázolja: "És az, mikor eljő, megfeddi (oktatja) a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében." (Jn 16:8) A Szentlélek meggyőz a bűnről. Ha a bűnös átadja magát a Lélek megelevenítő befolyásának, akkor megtérésre jut és felismeri az isteni követelmények iránti engedelmesség fontosságát.
  A megtérő bűnösnek, aki éhezi és szomjúhozza az igazságot, a Szentlélek kinyilatkoztatja Isten Bárányát, aki hordozza a világ bűneit. "Az enyémből vesz, és megjelenti néktek" - mondotta Jézus. "Az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondottam néktek." (Jn 16:14; 14:26)
  A Szentlelket Isten adta megújító erőként, hogy hathatóssá tegye a Megváltó halála által szerzett üdvösséget. Igyekszik az emberek figyelmét állandóan arra a nagy áldozatra irányítani, melyet Krisztus hozott a golgotai kereszten. Bemutatja Isten szeretetét a világ előtt és a bűneiről meggyőzött lélek számára hozzáférhetővé teszi a Szentírás értékeit.

A VÍGASZTALÓ.

  
  "De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra. Mert nem ő magától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket megjelenti néktek." (Jn 16:13)
  
  Hogyan tudnánk megállni a megpróbáltatás idején, ha nem értjük Krisztus szavait? Jézus meghagyta: "Ezeket beszéltem néktek, amíg veletek valék. Ama vigasztaló pedig, a Szent Lélek, akit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondottam néktek." (Jn 14:25-26) A Szentlélek az, aki eszünkbe juttatja Krisztus szavait. Krisztus tanítványaival folytatott utolsó beszélgetése témájául a Szentlélek szolgálatát választotta. Az igazság széles távlatait nyitotta meg előttük. Nekik hit által be kellett fogadniuk Jézus szavait, és a Vigasztaló Szentlélek lesz az, aki majd eszükbe juttatja mindazokat.
  Krisztus ezen ígérete alapján követői abban találták meg a vigasztalást, hogy az isteni befolyás az idők végéig velük lesz. A ma embere azonban nem fogadja el, sőt el sem hiszi ezt az ígéretet, ezért nem is értékeli azt, így az egyház tapasztalatában sem látható ennek teljesedése. Isten Lelke ajándékának ígéretére kevés figyelmet fordít az egyház. Nincs hatással az emberekre, és ennek következménye csak az lehet, ami várható is: lelki szárazság, lelki sötétség, lelki hanyatlás és halál. Az emberek elméjét és lelkét jelentéktelen dolgok foglalják el, de az isteni erőt - mely szükséges az egyház növekedéséhez és jólétéhez, s amely minden más áldást is magával hozna, ha befogadnák - nélkülözik, bár Isten végtelen bőségben adná. Amíg az egyház megelégszik kis dolgokkal, addig alkalmatlan arra, hogy megkapja Isten hatalmas ajándékait. De miért nem éhezzük és szomjazzuk a Szentlélek ajándékát, hiszen csak ez által tarthatja Isten tisztán szívünket? Az Úr terve szerint az isteni erőnek együtt kell működnie az emberi erőfeszítéssel.
  Ez mindazt magába foglalja, amire a kereszténynek szüksége van ahhoz, hogy megértse a Szentlélek ajándékának jelentőségét az Úr Jézus második eljövetelét megelőző időben. Beszéljünk róla, imádkozzunk érte, prédikáljunk róla; mert az Úr sokkal jobban kívánkozik arra, hogy nékünk adja a Szentlelket, mint ahogy a szülők vágynak arra, hogy jó ajándékokat adjanak gyermekeiknek.

A  SZENTLÉLEK .

A LÉLEK ELJÖVETELE A LÉLEK ÍGÉRETE!

És én kérem az Atyát, és más vigasztalót ád néktek, hogy veletek maradjon mindörökké." (Jn 14:16)
  
  Amikor Jézus megígérte tanítványainak a Szentlelket, tanítói működésének befejezéséhez közeledett. Ott állt a kereszt árnyékában, a bűnteher súlyának teljes tudatával, amit neki, mint Bűnhordozónak kellett viselnie. Azonban mielőtt feláldozta magát, kioktatta tanítványait a legfontosabb, legtökéletesebb adomány felől, melyet követőinek adni akart. Olyan adományról, mely kegyelmének határtalan segélyforrását tárja fel előttük. "És én kérem az Atyát, és más vigasztalót ád néktek, hogy veletek maradjon mindörökké. Az igazságnak ama Lelkét: akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja őt és nem ismeri őt; de ti ismeritek őt, mert nálatok lakik, és bennetek marad." (Jn 14:16-17) Az Üdvözítő ezzel utalt a jövőre, amikor eljő a Szentlélek, mint földi képviselője, és hatalmas munkát végez. Annak a sok rossznak és gonoszságnak, mely évszázadokon át halmozódott fel, az ember ezentúl a Szentlélek isteni ereje által álljon ellen.
  A Szentlélek ígérete nem korlátozódik sem korra, sem fajra. Krisztus kijelentette, hogy Lelkének szent befolyásában követői a világ végezetéig részesülnek. Pünkösd napjától mind a mai napig el is küldte a Vigasztalót mindazoknak, akik életüket Krisztus szolgálatára szentelték. Mindazokhoz, akik Krisztust elfogadták Üdvözítőjüknek, eljött a Szentlélek, mint tanácsadó, megszentelő, vezető és tanú. Minél szorosabb összeköttetésben éltek a hívők Istennel, annál világosabban és erőteljesebben tettek bizonyságot Megváltójuk szeretetéről és megmentő kegyelméről. Férfiak és nők, akik az üldöztetés és próbatétel hosszú évszázadai alatt a Lélek segítségét nagymértékben élvezték, jelként és csodaként álltak a világ előtt. Angyalok és emberek előtt bizonyították be a megváltó Szeretet átformáló hatalmát.

MAGASABBFOKÚ OKTATÁS

 "Hiszen öröktől fogva nem hallottak
  és fülökbe sem jutott,
  szem nem látott más Istent tekívüled,
  aki így cselekszik azzal, aki Őt várja"
  (Ésa 64:3).

    

Az eljövendő világ iskolája

  "És látjátok az ő orczáját; és az ő neve
  homlokukon lesz"
  (Jel 22:4).
  
  A menny is egy iskola. Tanulmányozásának területe a világegyetem; tanítója a Mindenható. Ennek az iskolának egyik ágát az Édenben alapította az Úr, és a megváltás tervének befejezése után újra tovább folytatják majd a tanulást az Édenben.
  "... Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embereknek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek" (2 Kor 2:9).
  Ezeket a dolgokat csak Isten Igéjéből ismerhetjük meg, de az Ige is csak részleges kinyilatkoztatást tud nyújtani.
  Pátmosz prófétája így írja le az eljövendő világ iskolájának helyét: "Ezután láték új eget és új földet; mert az első ég és az első föld elmúlt vala... És én János látám a szent várost, az új Jeruzsálemet, amely az Istentől szálla alá a mennyből, elkészítve mint egy férje számára felékesített mennyasszony" (Jel 21:1-2). "És a városnak nincs szüksége a napra, sem a holdra, hogy világítsanak benne, mert az Isten dicsősége megvilágosította azt, és annak szövétneke a Bárány" (Jel 21:23).
  A kezdetben alapított édeni iskola és az eljövendő világ iskolája között peregnek le világunk hosszú történelmének eseményei, az emberiség törvényszegésének, szenvedéseinek, az isteni áldozatnak, a halál és a bűn feletti győzelemnek történetei. Az első édeni iskolának nem minden jellegzetességét találjuk majd meg az eljövendő élet iskolájában.
  A jó és gonosz tudásának fája többé nem nyújt alkalmat a kísértésre. Ott nem lesz kísértő, és így nem lesz lehetőség a gonosz követésére. Minden jellem kiállotta már a Gonosz próbáját, már senki sem lesz fogékony a rossz hatalma iránt.
  Krisztus így szól: "... A győzedelmesnek enni adok és élet fájáról, amely az Isten paradicsomának közepette van" (Jel 2:7). Édenben az élet fájáról való evés feltételes volt, és végül visszavonták. Az eljövendő élet ajándékai azonban feltétel nélküliek és örökkévalóak. A próféta szemléli "... az élet vizének tiszta folyóját, amely ragyogó vala, mint a kristály, az Istennek és a Báránynak királyiszékéből jövén ki... És a folyóvizen innen és túl életnek fája..." (Jel 22:1-2). "... és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak" (Jel 21:4).
  "És néped mind igaz lesz, és a földet mindörökké bírják, plántálásom vesszőszála ők, kezeim munkája dicsőségemre" (Ésa 60:21).
  Isten visszaállítja színe elé az embert, mint kezdetben, és újra Ő fogja tanítani: "... hadd ismerje meg népem az én nevemet... Hogy én vagyok, aki mondom: Ímé, itt vagyok! (Ésa 52:6).
  "... Ímé az Isten sátora az emberekkel van, és velök lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velök, az ő Istenök" (Jel 21:3).
  "... Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében. Ezért vannak az Isten királyiszéke előtt; és szolgálnak neki éjjel és nappal az ő templomában... Nem éheznek többé, sem nem szomjúhoznak többé; sem a nap nem tűz rájok, sem semmi hőség: Mert a Bárány, aki a királyiszéknek közepette van, legelteti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket; és eltöröl Isten az ő szemeikről minden könnyet" (Jel 7:14-17). "Mert most tükör által   homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, amint én is megismertettem" (1 Kor 13:12). "És látják az ő orczáját; és az ő neve homlokukon lesz" (Jel 22:4).
  Akkor eltűnik majd a fátyol, amely most elhomályosítja látásunkat, és szemünk meglátja a szépségnek azt a világát, amelyből most csak halvány fénysugarakat fogunk fel a mikroszkóppal. Amikor majd szemléljük a menny dicsőségét, amelyet most távolról vizsgálgatnak a teleszkópokon át, amikor eltűnik a bűn rozsdája, és az egész föld az Úrnak, a mi Istenünknek szépségében jelenik meg, akkor óriási terület nyílik meg kutatásaink számára! Ott a tudományok ismerője olvashatja majd a teremtés jelentéseit, és a gonosz törvényének semmi emlékeztetőjét sem fogja látni. Hallgathatja a természet hangjának csodálatos zenéjét, és nem hall jajszót, és a szomorúság töredékét se látja sehol. Minden teremtett dolgon csak egyetlen kézírást fedezhet fel. A végtelen nagy világegyetemben szemlélheti "Isten nevének nagybetűs kézírását és a földön, a tengeren és az égen a gonosz egyetlen jelét sem láthatja.
  Ott édeni életet fogunk élni a kertekben és a réteken. "Házakat építenek és bennök lakoznak, és szőlőket plántálnak és eszik azok gyümölcsét. Nem úgy építnek, hogy más lakjék benne; nem úgy plántálnak, hogy más egye a gyümölcsöt, mert mint a fáké, oly hosszú lesz népem élete, és kezeik munkáját elhasználják választottaim" (Ésa 65:21-22).
  "... Nem ártanak és nem pusztítnak sehol szentségemnek hegyén; így szól az Úr" (Ésa 65:25). Az ember visszanyeri elvesztett királyságát, és a nála alacsonyabbrendű állatok újra elismerik uralmát. A vadállat szelíd lesz, a félénk pedig bizakodó.
  Ott a tanuló előtt a végtelen láthatár és a kimondhatatlan   gazdagság tárul fel. Itt, ezen a földön a tanuló Isten Igéjének kedvező magaslatairól a történelem rendkívül nagy területét foghatja át, és némi ismeretet nyerhet az emberi események folyását kormányozó alapelvek felől. Látása azonban most még homályos, és ismeretei közel sem teljesek. Amíg nem állhat az örökkévalóság fényében, addig nem lát tisztán semmit.
  Akkor megnyílik értelme előtt a nagy küzdelem folyamata, amely már az idők kezdete előtt megindult, és csak akkor fejeződik be, amikor az idő megszűnik. Feltárul előtte a bűn történetének kezdete, a végzetes csalás ravasz munkálkodása; az igazság útja, mely nem tért le egyenes ösvényéről, hanem szembeszállt a tévelygéssel és legyőzte azt. Akkor félrehúzzák a függönyt, amely a látható világot elzárja a láthatatlantól, és csodálatos dolgok fognak megnyilatkozni.
  Amíg Isten gondviselését nem látjuk meg az örökkévalóság fényében, addig nem értjük meg, mivel tartozunk angyalainak gondoskodásáért és közbelépéséért. A mennyei lények tevékenyen részt vettek az emberek ügyeiben. A villám fényéhez hasonló ragyogó ruhákban jelentek meg, vagy vándornak öltözve érkeztek az emberekhez, és elfogadták otthonuk vendégszeretetét. Gyakran működtek vezetőként olyan utasok számára, akiket szállás nélkül ért az éj; meghiúsították a pusztító szándékát és elfordították a gonosz csapását.
  Habár a föld uralkodói nem tudják: tanácskozásaikon gyakran angyalok szóltak. Az emberek saját szemeikkel látták őket és füleik hallották felhívásukat. A tanácstermekben és törvényszékeken mennyei küldöttek védték az üldözöttek és elnyomottak ügyét. Keresztülhúzták az ellenség számításait, feltartóztatták a gonoszt, amely kárt és szenvedést  okozott volna Isten gyermekeinek. Mindezek feltárulnak a mennyei iskola tanulói előtt.
  Minden megváltott saját életéből érti majd meg az angyalok szolgálatát. Milyen csodálatos élmény lesz az, amikor beszélgetést folytathatnak azzal az angyallal, aki őrzőjük volt korábbi éveiktől kezdve. Aki vigyázott lépéseikre és befedezte fejüket a veszedelem napján, velük volt a halál árnyékának völgyében, megjelölte nyugvóhelyüket, és aki először üdvözölte őket a feltámadás hajnalán! Megtudhatják tőle az isteni közbelépés történetét egyéni életükben, és a mennyei együttműködés szerepét az emberiségért végzett minden munkájában.
  Az élet minden rejtélye megoldódik akkor. Ahol a mi szemünk csak zűrzavart és csalódást, meghiúsult célokat és terveket érzékelt, ott csodálatos, minden felett győztes megvalósított célt, mennyei harmóniát látunk majd.
  Ott mindazok - akik önzetlen lelkülettel munkálkodtak - szemlélni fogják munkájuk eredményét. Meglátják minden helyes alapelv és nemes tett kibontakozását, amiből itt alig látunk valamit. A világ legnemesebb munkáinak eredményeiből mily kevés láttatik meg ebben az életben a cselekvő előtt! Mily sokan dolgoznak önzetlenül és fáradhatatlanul azokért, akik távol vannak tőlük, és akiket nem is ismernek! A szülők és tanítók lefekszenek utolsó, mély álmukba. Életük, munkájuk látszólag hiábavaló volt. Nem tudják, hogy hűségük az áldás olyan forrását nyitotta meg, amely sohasem apad el.
  Csak hitben látják, hogy gyermekeik, akiket felneveltek, áldássá és befolyásuk ezerszeresen megismétlődik. Sok munkás az erő, a reménység és a bátorítás üzenetét küldi szét a világba; oly szavakat, amelyek megnyugvást jelentenek a vágyakozó szíveknek minden országban. Ők azonban magányosan, az ismeretlenség homályában munkálkodva csak keveset tudnak fáradozásaik eredményeiről. Így lelki ajándékokat nyernek, terheket hordoznak, és elvégzik a munkát. Az emberek elvetik a magot, amelyből sírjuk felett mások aratják le az áldott termést. Fákat ültetnek, hogy mások ehessék meg gyümölcsét. Itt ezen a földön megelégszenek azzal, ha azt tudják, hogy mozgásba hozták a jóra indító tényezőket; az eljövendő világon azonban meglátják majd mindezek hatását és ellenhatását.
  A mennyben jelentést vezetnek mindazokról a lelki ajándékokról, amelyeket Isten azért adott, hogy az embereket önzetlen erőfeszítésekre indítsa. A mennyei iskola tanulmányainak egyik tárgya és jutalma az lesz, hogy nyomon követhetjük azt a széles területet, amelyet besugároztunk Isten igazságával. Szemlélhetjük azokat, akik erőfeszítéseink által emelkedtek fel és nemesedtek meg, és megláthatjuk életük alakulásában az igazság kibontakozását.
  Akkor majd mindent olyan tökéletesen fogunk ismerni, ahogyan Isten ismer bennünket. Ott az a szeretet és rokonszenv, amelyet Isten ültetett belénk, megtalálja majd gyakorlásának legigazibb terét. A szent lényekkel való tiszta, a szent angyalokkal és minden korszak hűséges gyermekeivel való harmonikus társas élet és az a szent közösség, amely összeköti az egész mennyei és földi családot, mind hozzátartozik majd az eljövendő világ áldott tapasztalataihoz.
  Ott olyan ének és zene hangzik fel, amilyent Istentől kapott látomásaikon kívül halandó fül nem hallott és emberi elme el nem gondolt. "... Éneklik: minden forrásaim te benned vannak" (Zsolt 87:7). "Ők felemelik szavokat, ujjongnak, az Úr nagyságáért rivalgnak a tenger felől" (Ésa 24:14). "Mert   megvigasztalja az Úr Siont, megvigasztalja minden romjait, és pusztáját olyanná teszi, mint az Éden, és kietlenjét olyanná, mint az Úrnak kertje, öröm és vigasság találtatik abban, hálaadás és dicséret szava!" (Ésa 51:3).
  Ott minden erő kifejlődik, minden képesség kibontakozik. A legnagyszerűbb vállalkozásokat viszik véghez, a legmagasztosabb törekvéseket is megvalósítják, és a legszentebb vágyakat is elérik. Mégis új magasságok emelkednek előttük, amelyeket mindig felülmúlnak; új csodákat szemlélhetnek, új igazságokat érthetnek meg, és új célok váltják ki testi, lelki és szellemi erőik tevékenységét.
  Az egész világegyetem kincsei feltárulnak majd Isten gyermekei előtt tanulmányozásra. Kimondhatatlan gyönyörűséggel hatolunk majd be az el nem bukott lények örömébe és bölcsességébe. Meglátjuk azokat a kincseket, amelyeket a korszakokon át Isten keze munkáinak szemlélése által elnyertünk. És az örökkévalóság tovatűnő évei még dicsőbb kinyilatkoztatásokat hoznak.
  Isten ajándékainak kiárasztása az örökkévalóságon át rendkívül bőséges lesz, feljebb, mint kérjük vagy elgondoljuk (Ef 3:20).
  "... Ő szolgái szolgálnak néki" (Jel 23:3). A földi élet a mennyei élet kezdete. Az igazi földi nevelés bevezetés a menny alapelveibe. Itteni életünk kiképzés az ottani életre. Amik most vagyunk jellemben és szent szolgálatban, az biztos előrevetített árnyéka annak, amivé leszünk.
  "... Az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon..." (Mt 20:28). Krisztus földi munkáját - a tanítást, pásztorolást - a mennyben is végezni fogja, és a Krisztussal való együttműködésért jutalmunk az a nagyobb hatalom és kiváltság lesz, hogy az eljövendő világban is együttmunkálkodhatunk Vele.  "... Ti vagytok az én tanúim, így szól az Úr, hogy én Isten vagyok" (Ésa 43:12). Krisztus tanúi leszünk az örökkévalóságban is.
  Miért engedte meg Isten a nagy küzdelem folytatását a korszakokon át? Miért nem rövidítette meg Sátán életét lázadása kitörésekor? Ez azért történt, hogy a világegyetem meggyőződhessen Isten igazságosságáról a Gonosszal való bánásmódja által. A megváltás tervében vannak olyan magasságok és mélységek, amelyeket az örökkévalóságban se tudunk kimeríteni sohasem; oly csodák, amelyekbe az angyalok is vágyakoznak betekinteni. Az összes teremtett lények közül csak a megváltottak ismerték meg személyes tapasztalatuk által a bűnnel való tényleges küzdelmet. Együttmunkálkodtak Krisztussal, beléptek a Krisztus szenvedéseivel való közösségbe, amiben még az angyalok sem részesülhettek. Vajon nem rendelkeznek-e majd olyan bizonyságtétellel a megváltás tudományában, amely értékes lesz az el nem bukott lények számára? Sőt, már e földi életre érvényes; hogy "... Megismertettessék most a mennybeli fejedelemségekkel és hatalmasságokkal az egyház által az Istennek sokféle bölcsessége" (Ef 3:10).
  "És együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban: Hogy megmutassa a következendő időkben az Ő kegyelmének felséges gazdagságát hozzánk való jóságából a Krisztus Jézusban" (Ef 2:6-7).
  "Az Úr... hajlékában mindene azt mondja: dicső!" (Zsolt 29:9), és azok az énekek, amelyeket a megváltottak énekelnek majd - tapasztalataik énekei - kinyilatkoztatják Isten dicsőségét; "... Nagyok és csodálatosak a te dolgaid, mindenható Úr Isten; igazságosak és igazak a te útaid, óh szentek Királya! Ki ne félne téged, Uram! és ki ne dicsőítené a te nevedet? mert csak egyedül vagy szent..." (Jel 15:3-4).
     Földi életünkben - habár a bűn ezt korlátozza - a legnagyobb öröm és a legmagasabb nevelés a szolgálatban van. Jövendő állapotunkban is, amikor a bűnös emberiség által emelt akadályok már nem lesznek, a legnagyobb örömünk a szolgálatban lesz. Amikor bizonyságot teszünk, újból megismerjük azt, hogy mi "... eme titok dicsőségének gazdagsága... hogy a Krisztus ti köztetek van, a dicsőségnek ama reménysége" (Kol 1:27).
  "... Még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Ő hozzá; mert meg fogjuk őt látni, amint van" (1 Ján 3:2).
  Akkor Megváltónk szemlélni fogja az Ő jutalmát munkájának eredményében. Krisztus abban a nagy sokaságban, amelyet egyetlen ember sem képes megszámolni - "... titeket... az ő dicsősége elé állíthat feddhetetlenségben nagy örömmel" (Júd 24). Ő, aki vérével megváltott és életének példája által tanított minket - "... lelke szenvedése folytán látni fog, és megelégszik..." (Ésa 53:11). 

FEGYELMEZÉS!

nts, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és
  tanítással"
  (2 Tim 4:2).
  
  A gyermeknek legelőször az engedelmesség leckéjét kell megtanulnia. Még mielőtt elég idős lesz az önálló gondolkodásra, már megtanulhatja az engedelmességet. Szelíd, kitartó erőfeszítések által kell ezt a szokást megalapoznunk. Így nagymértékben megakadályozhatjuk azokat az összeütközéseket, amelyeket az akarat és tekintély között később létrejönnének, s amely keserűséget és elidegenedést szítnának a gyermekben a szülőkkel és nevelőkkel szemben, ami viszont oda vezethet, hogy ellenállnak minden isteni és emberi tekintélynek.
  A fegyelmezés célja az, hogy önuralomra nevelje a gyermeket. Meg kell tanulnunk az önuralomra és az önbizalomra, mihelyt kifejlődik értelme; és az engedelmesség oldalára kell őt állítanunk! Minden bánásmódunk olyan legyen iránta, hogy megértse: az engedelmesség igazságos és célszerű! Látassuk meg vele, hogy a világ minden dolgát törvények kormányozzák, ezért az engedetlenség végül szerencsétlenséghez és szenvedéshez vezet! Midőn Isten így szól: "Ne...", akkor szeretettel figyelmeztet bennünket az engedetlenség következményeire, hogy megmentsen bennünket a kártól és veszteségtől.
  Ismertessük meg a gyermekkel, hogy a szülők és tanítók Isten képviselői, és amikor Vele összhangban tevékenykednek az otthonban és az iskolában, ezek a törvények is az Ő törvényei! Amint a gyermekeknek engedelmességet kell tanúsítania a szülők   és tanítók iránt, ugyanúgy engedelmeskedniük kell Istennek is.
  A szülők és tanítók tanulmányozzák: hogyan irányíthatnák úgy a gyermekek fejlődését, hogy azt közben ne akadályozzák helytelen korlátozásokkal. A túlságos gyámkodás és irányítás éppen olyan rossz, mint a túl kevés. Rettenetes hiba az a törekvés, hogy megtörjük a gyermek akaratát. Az emberek különbözőképpen vannak megalkotva. Az erőszak, a kényszer bár eredményezhet látszat-engedelmességet, azonban sok gyermek szíve mélyén annál elszántabb lázadást idéz elő. Ha a szülő és tanító elérné is azt az uralmat a gyermek felett, amire törekszik, ennek eredménye nagyon káros lenne. Egy emberi légy fegyelmezése, aki elérte értelmi fejlődésének szintjét, különbözzék az állat idomításától! Az állatot csak a gazdája iránti engedelmességre tanítják meg, mert az állat számára gazdája az ész, az ítélőképesség és az akarat. Ez a nevelési módszer alig teszi többé a gyermekeket az automatánál, az önműködő gépeknél. Elméjük, akaratuk, lelkiismeretük mások irányítása, uralma alatt áll. Nem Isten akarata az, hogy egy emberi lényt így uraljanak! Azok, akik gyengítik vagy megsemmisítik mások egyéniségét, olyan felelősséget vesznek magukra, amely súlyos következményekkel jár. Amíg a gyermekek a tekintély uralma alatt állnak, olyanok mint a jól fegyelmezett katonák, de amikor az ellenőrzés megszűnik, jellemükből hiányozni fog az erő és az állhatatosság. Mivel sohasem tanultak meg uralkodni önmagukon, így az ilyen ifjak nem ismernek más gátat a szüleik és tanítójuk által felállított korlátokon kívül. Ha ez a korlátozás megszűnik, nem tudják, hogyan használják fel szabadságukat, ezért az romlásukra fog szolgálni.
  Mivel az akarat alárendelése egyik tanuló számára sokkal nehezebb, mint a másik számára, ezért   a követelmények iránti engedelmességet a tanító tegye a lehető legkönnyebbé. Az akaratot irányítanunk és formálnunk kell, nem szabad figyelmen kívül hagynunk vagy megsemmisítenünk. Őrizzétek meg az akarat erejét, mert az élet nagy harcaiban szükség lesz rá.
  Minden gyermek értse meg az akarat igazi erejét! Láttassák meg vele, hogy milyen felelősség jár ezzel az ajándékkel! Az akarat az emberi természetet uraló hatalom, döntésének vagy választásának képessége. Minden értelemmel bíró emberi lénynek hatalma van arra, hogy a helyeset, a jót válassza. Életünk minden tapasztalatában így hangzik hozzánk Isten szava: "... válasszatok magatoknak még ma, akit szolgáljatok..." (Józsué 24:15)! Akaratát mindenki alárendelheti Isten akaratának. Választhatja az iránta való engedelmességet, és így összekapcsolódva az isteni eszközökkel, senki sem kényszerítheti őt arra, hogy gonoszt cselekedjék. Hatalmában áll minden ifjúnak és minden gyermeknek, hogy Isten segítségével feddhetetlen jellemet fejlesszen, és mások számára hasznos, áldásos életet éljen.
  Az a szülő vagy tanító válik a leghasznosabbá, akit ilyen tanítás által önuralomra neveli gyermekét, és így maradandó sikereket ér el. A felületes szemlélő számára munkája lehet, hogy nem tűnik a legelőnyösebbnek; lehet, hogy nem értékelik olyan nagyra, mint annak a nevelőnek a munkáját, aki tekintélyének feltétlen uralma alatt tartja a gyermekek értelmét és akaratát, de évek múlva bebizonyosodik, hogy nevelési módszere eredményesebb.
  A bölcs nevelő igyekszik növelni tanítványa bizalmát és megerősíteni tisztelettudó érzéseit. A gyermekek és ifjak áldására szolgál, ha bíznak bennük. Sok kisgyermek arra vágyik, hogy bizalommal és tisztelettel kezeljék őket, és ehhez joguk   van. Ne érezzék azt, hogy nem mehetnek ki jöhetnek be anélkül, hogy ne figyelnék őket. A gyanakvás megmételyező és ugyanazt a gonoszt idézi elő, amit meg akartak akadályozni. A tanítók ahelyett, hogy állandóan figyelnék - mindig csak a rosszat szimatolnák -, ha kapcsolatban állnának tanítványaikkal, akkor felismernék a nyugtalan elme munkálkodását, és olyan befolyást tudnának árasztani amely ellensúlyozná a gonoszt. Éreztessétek az ifjúsággal, hogy bíztok bennük, és csak kevesen lesznek, akik nem akarnak majd méltónak bizonyulni bizalmatokra!
  Jobb kérni, mint parancsolni, mert annak, akit így megkértek valamire, alkalma van arra, hogy hűségesnek bizonyuljon a helyes alapelvekhez. Engedelmessége nem a kényszernek, hanem saját szabad választásának lesz eredménye.
  Az iskolai szabályok - amennyire csak lehetséges - az iskola álláspontját képviseljék. Minden, a tanulókkal kapcsolatos alapelvet úgy tárjanak eléjük, hogy meggyőződhessenek azok jogosságáról. Így a tanulók felelősséggel fognak engedelmeskedni azoknak a szabályoknak, amelyeket közösen alkottak.
  Csak kevés, jól megfontolt szabályt állítsanak, de ha egyszer elrendelték, akkor vigyék is keresztül azokat. Bármi, amiről az a tudomásuk, hogy változtathatatlan, az emberek megtanulják, hogy elismerjék és alkalmazkodjanak hozzá; míg az elnézés lehetősége felébreszti bennük a megszegés vágyát és a bizonytalankodást, aminek eredménye nyugtalanság, ingerlékenység és fegyelmezetlenség lesz.
  Világossá kell tennünk, hogy Isten kormányzata nem ismeri el a gonosszal való megalkuvást! Ne tűrjük meg az engedetlenséget se az otthonban, se az iskolában! Az a szülő vagy tanító, aki szívén viseli a gondjaira bízott gyermekek jólétét, nem alkuszik meg azzal a makacs dacossággal, amely szembeszáll   tekintélyével vagy kibúvót és ürügyet keres, hogy kitérjen az engedelmesség elől. Nem szeretet, hanem kényeztető érzelgősség az, amely elnézi a rossz cselekvését, netalán hízelgéssel és megvesztegetéssel igyekszik biztosítani az engedelmességet, vagy a megparancsolt dolog helyett annak valamilyen helyettesítését, pótlását fogadja el.
  Őrizkedjünk attól, hogy a bűnt könnyen vegyük, mert hatalma rettenetes módon nyilvánul meg annak cselekvőjében! "A maga álnokságai fogják meg az istentelent, és a saját bűnének köteleivel kötöztetik meg" (Péld 5:22). A legnagyobb gonoszságot akkor követik el a gyermek vagy az ifjú ellen, amikor meg megengedik neki, hogy megerősödjön a rossz szokások szolgálatában.
  Az ifjúság természeténél fogva szereti a szabadságot. Meg kell értenünk velük, hogy a felbecsülhetetlen áldásoknak csak az Isten törvénye iránti engedelmességben örvendhetnek! Isten törvénye az igazi szabadság lehetőségét rejti magában. Feltárja és megtiltja azokat a dolgokat, amelyek lealacsonyítanak és rabszolgaságba döntenek bennünket, és így az engedelmeseknek felkínálja védelmét a gonosz hatalma ellen.
  A zsoltáríró így szól: "És tágas téren járok, mert a te határozataidat keresem" (Zsolt 119:45). "A te bizonyságaid én gyönyörűségem, és én tanácsadóm" (Zsolt 119:24). A rossz javítására irányuló törekvésünkben óvakodnunk kell az állandó hibakereséstől és a megrovástól, mert az állandó megrovástól egyáltalán nem megújító, pozitív hatású. Sokan, és gyakran éppen azok, akik a legfinomabb lelkülettel rendelkeznek, képtelenek fejlődni a kíméletlen kritika légkörében. A virágok nem nyílnak ki a fagyos szélben!
  Az a gyermek, akit állandóan korholnak valamilyen hibájáért, arra az elgondolásra jut, hogy hibája olyan természetű, ami ellen úgyis hiába küzd.   Az így előidézett csüggedés és reménytelenség gyakran a közöny vagy a dacos ellenállás külszíne alá rejtőzik.
  A dorgálás akkor érte el igazi célját, ha a rossz cselekedet elkövetőjét hibájának belátására vezetik, és akaratát megfeszítik a hiba helyesbítése érdekében. Ha ezt elérted, akkor utasítsd őt a bűnbocsánat és az erő Forrásához, Jézushoz! Igyekezz arra, hogy megőrizze önbecsülését és bátorságát! Ébressz reményt szívében!
  Ez a munka a legnehezebb, de a legszebb, amelyet valaha emberi lényre bíztak. A leggyengédebb tapintatra, a legfinomabb fogékonyságra, az emberi természet ismeretére, a mennyben született hitre és türelemre van szükség, hogy kész legyen dolgozni, vigyázni és várni. Olyan munka ez, amelynél nincs fontosabb!
  Akik másokat akarnak irányítani, először önmagunkat kell uralnunk. Ha indulatosan bánnak a gyermekkel vagy ifjúval, kiváltják neheztelését. Amikor a szülő vagy a tanító türelmetlenné válik, és az a veszély fenyegeti, hogy oktalanul beszél, inkább hallgasson. A hallgatásban csodálatos erő rejlik.
  A tanítónak számítani kell arra, hogy fonák jellemekkel és konok, makacs szívekkel találkozik. Az ilyen esetekben sohasem szabad elfelejtenie, hogy egykor ő is gyermek volt, akinek fegyelmezésre volt szüksége. Ne felejtse el, hogy életkorának minden előnyével, nevelésével, és tapasztalataival együtt meg most is gyakran téved, és így neki is kegyelemre és türelemre van szüksége! Az ifjúság nevelésénél tekintetbe kell vennie, hogy olyanokkal bánik, akiknek az övéhez hasonló gonosz hajlamaik vannak. Még ezután kell mindent megtanulniuk, és egyeseknek sokkal nehezebb a tanulás, mint másoknak. A lassú észjárású tanulókat türelemmel kell elviselnie! Ne rója fel tudatlanságaikat, hanem használjon   fel helyesen minden alkalmat arra, hogy bátorítsa őket! Az érzékeny, ideges tanulókkal nagyon gyengéden kell bánni! Saját engedetlenségének tudata vezesse őt állandóan arra, hogy rokonszenvet és türelmet tanúsítson azok iránt, akik szintén nehézségekkel küzdenek!
  Mindazok, akik a gyermekek és az ifjúság nevelésével foglalkoznak, tegyék magukévá a Megváltó szabályait: "És amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is akképpen cselekedjetek azokkal" (Lk 6:31). A gyermekek az Úr családjának ifjabb tagjai, akik velünk együtt öröklik az élet kegyelmét. Krisztusnak azt a szabályát szentül meg kell őriznünk a legnehezebb felfogású, a legfiatalabb, a legdurvább hibákat elkövető, sőt még a tévelygő és lázadó tanulókkal szemben is.
  Ez a szabály arra indítja a tanítót, hogy óvakodjon nyilvánosságra hozni tanítványai hibáit vagy tévedéseit. Óvakodni fog attól, hogy mások jelenlétében dorgáljon vagy büntessen. Addig nem távolít el az iskolából egyetlen tanulót sem, amíg mindent meg nem tett megjobbulása érdekében. Ha azonban nyilvánvalóvá válik, hogy a tanuló nem nyert áldást, és dacos magatartása, a tekintély megvetése, az iskola irányításának felborítására vezethetne, és befolyása másokat is megfertőzhetne, akkor szükségessé válik eltávolítása. Sok tanulónál a megalázó nyilvános kizárás végső lezüllésre és romlásra vezet, ezért a legtöbb esetben, amikor az eltávolítás elkerülhetetlen, az ügyet nem kell nyilvánosságra hozni. A tanító a szülőkkel való tanácskozás és együttműködés által bizalmasan intézze el a tanuló visszavonulását.
  A mai idők különleges veszélyeket jelentenek az ifjúságra; minden oldalról kísértések veszik körül őket, és mivel könnyen elmerülnek ezekben, ezért a legnagyobb erőfeszítéseket kell tennünk az áradat visszaszorítására. Minden iskola legyen egy "menedékváros"  a megkísértett ifjúság számára, ahol balgaságaikat türelmesen és bölcsen kezelik. Azok a tanítók, akik megértik felelősségüket, saját szívükből és életükből is eltávolítanak mindent, ami akadályozná őket abban, hogy eredményesen bánjanak az akaratosokkal és engedetlenekkel.
  Beszédünk törvénye mindenkor a szeretet és kedvesség, türelem és önuralom legyen. Kegyelem és részvét vegyüljön az igazsággal. Ha szükséges feddeni, akkor ne túlozzunk, hanem alázatosan szóljunk. Kedvesen tárjuk fel a vétkező előtt hibáit, és segítsünk gyógyulásában. Minden igazi tanító érezni fogja, hogy ha ilyen ügyben tévedne, akkor inkább az elnézés, mint a túlzott szigorúság hibájába essen.
  Fiatalok, akiket javíthatatlannak gondolnak, szívükben nem olyan kemények, mint amilyennek látszanak. Sokakat, akiket reménytelennek tekintenek, vissza lehetne nyerni közülük bölcs fegyelmezéssel. A legkönnyebben kedves szavakkal lágyíthatók meg. A tanító nyerje meg a megkísértett tanuló bizalmát, és amikor felismeri jellemében a jót és fejleszteni kezdi azt, sok esetben kiküszöbölheti a rosszat anélkül, hogy felhívná rá a tanuló figyelmét.
  Az isteni Tanító türelmet tanúsít a tévedők iránt minden rosszságukban. Szeretete nem hűl ki. A megnyerésükre irányuló erőfeszítései nem szűnnek meg. Kiterjesztett karokkal várja, hogy újra és újra szívesen üdvözölje a tévedőt, a lázadót, sőt a hitehagyót is. Szívét meghatja a kisgyermek gyámoltalansága, akivel nyersen bánnak. A szenvedő ember segélykiáltása mindig fülébe jut. Habár mindenki becses szemében, mégis a nyes, mogorva, makacs természetek ébresztik fel a legjobban rokonszenvét és szeretetét, mert az okból következtet az okozatra, vagyis minden torz jellem kifejlődésénél tekintetbe veszi az előidéző okokat és körülményeket. Különös gondoskodásának és részvétének tárgyát azok  képezik, akik a legkönnyebben beleesnek a kísértésbe és a leghajlamosabbak a tévedésre.
  Minden szülőnek és tanítónak ápolnia kell Krisztus jellemvonásait, aki magáévá teszi a szerencsétlenek, a szenvedők és megkísértettek ügyét! Legyen "képes együtt érezni a tudatlanokkal és tévelygőkkel, mivelhogy maga is körül van véve gyarlósággal" (Zsid 5:2). Jézus sokkal jobban bánik velünk, mint azt megérdemelnénk, ezért ahogy Ő kezel bennünket, nekünk is úgy kell kezelnünk másokat. Egyetlen szülő vagy tanító eljárása se igazolható, ha az nem olyan, mint amit Megváltónk hasonló körülmények között folytatna.
  
  TALÁLKOZÁS AZ ÉLET FEGYELMEZÉSÉVEL
  
  Az otthon az iskola fegyelmezése után mindenkinek találkoznia kell az élet fegyelmezésével is. Alaposan fel kell készíteni minden gyermeket és ifjút arra, hogy ezekben a helyzetekben bölcsen tudjon megállni! Igaz, hogy Isten szeret bennünket és boldogságunkat akarja. Ha törvényének mindig engedelmeskedtünk volna, sohasem ismertük volna meg a szenvedést. Bűneink következtében azonban mindenkinek az életében bekövetkeznek a szenvedések, a bajok és a nehéz terhek. A gyermekekkel és ifjakkal életük végéig tartó jót cselekedhetünk, ha megtanítjuk őket arra, hogy bátran szálljanak szembe az élet bajaival, és viseljék terheiket. Mialatt rokonszenvet kell tanúsítanunk irántuk, sohase ápoljuk bennük részvétünk által az önsajnálatot. Serkentésre és erőfeszítésre van szükségük, nem gyengítésre.
  Tanítsuk meg őket arra, hogy ez a világ nem a díszszemle tere, hanem a csatatér! Az Úr mindnyájunkat arra hívta el, hogy nehézségeket szenvedjenek el, mint a jó katonák, ezért erősnek kell lenniük, és férfiasan kell viselkedniük. Tanítsák meg őket  arra, hogy jellemük igazi próbáját készséges teherhordásukban állják ki, amikor megállnak a nehéz helyzetben, és elvégzik azt a munkát, amelyet el kell végezniük, még akkor is, ha ez nem hoz számukra földi elismerést vagy jutalmat!
  A próbát nem úgy álljuk ki, hogy elmenekülünk előle, hanem úgy, hogy átalakítjuk. Ez áll minden fegyelmezésre, a koraira és későire is. A gyermek korai nevelésének elhanyagolása és rossz hajlamainak következetes erősítése megnehezíti utónevelését is, és fegyelmezését fájdalmas az énünk számára, mert keresztezi az ember természetes vágyait és hajlamait, azonban a magasabbrendű öröm érdekében képes elviselni a fájdalmat.
  Tanítsák meg a gyermekeket és az ifjakat arra, hogy minden legyőzött hiba és nehézség lépcsővé válik számukra az értékes és magasabbrendű dolgok elérésére. Az ilyen tapasztalat által mindazok sikert értek el, akik az életet érdemesnek tartották végigélni.
  
  "A nagy emberek által elért és kivívott sikerek
  Nem hirtelenül, lendületes szárnyalással
  születtek,
  Hanem míg társaik aludtak,
  Ők késő éjjelig dolgoztak."
  
  "Lábaink alatt heverő dolgok által emelkedünk
  magasba,
  Ezek megtanítottak a jóra és a hasznosra,
  A félretett büszkeség és a legyőzött szenvedélyek
  által
  És a leküzdött betegségek által, amellyel
  óránként találkozunk."
  "Minden közönséges dolog, a mindennapi
  események,
  
  Amelyek óránként elkezdődnek és bevégződnek,
  Élvezeteink és elégedetlenségeink,
  Létrafokok, amelyeken egyre feljebb hághatunk."
  
  "... Nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók" (2 Kor 4:18). Az a csere, amit önző vágyaink és hajlamaink megtagadásával elérünk, nem más, mint az értéktelennek és mulandónak felcserélése az értékesért és maradandóért. Ez pedig nem áldozat, hanem végtelen nyereség.
  Minden igaz nevelés jelszava, minden igazi élet törvénye ez legyen: mindig valami jobbat felmutatni! Ha Krisztus valaminek a lemondására kér bennünket, mindig valami jobbat ajánl fel helyébe. Az ifjúság gyakran ápol olyan célkitűzéseket, eljárásmódokat és élvezeteket, amelyek nem látszanak ugyan rossznak, mégsem érik el a felbecsülhetetlen javak színvonalát. Életüket elfordítják annak legmagasabbrendű céljától. Az ilyen ifjak vezetésében az önkényes rendelkezés vagy a közvetlen dorgálás semmit sem használ, mert nem adják fel azt, amit ők drágának tartanak. A külsőségeknél, a becsvágynál vagy az önzésnél jobb dologra kell irányítani figyelmüket és törekvéseiket.
  Hozzátok őket kapcsolatban kézzelfogható szépségekkel, magasztosabb alapelvekkel és nemesebb életet élő egyénekkel. Bírjátok rá őket, hogy Krisztust szemléljék, aki "mindenestől fogva gyönyörűséges". Ha egyszer a Megváltóra irányítják tekintetüket, megtalálják életük értelmét. Az ifjúság lelkesedése, nagylelkű odaadása, szenvedélyes buzgalma itt találja meg igazi célját. A kötelességteljesítés gyönyörűségessé válik, és az áldozatot örömnek tekintik. Életük legfőbb vágya és legnagyobb öröme az lesz, hogy dicsőítsék Krisztust, és hasonlókká legyenek Őhozzá.
  "Mert a Krisztusnak szerelme szorongat minket" (2 Kor 5:14

EGYÜTTMŰKÖDÉS

Egymásnak tagjai vagyunk"
  (Ef 4:25).
  
  Jellemünk fejlesztésében semminek sincs olyan súlya, mint az otthon befolyásának. A tanítók munkája egészítse ki a szülők munkáját, de ne foglalja el annak helyét! Mindazért, ami a gyermek jólétét illeti, a szülők és tanítók tegyenek közös erőfeszítéseket!   Az együttműködés munkája a szülőknél kezdődik az otthon életében. A gyermekek nevelésében közös a felelősségünk, ezért állandóan arra kell törekednünk, hogy együtt, egymással összhangban cselekedjenek! Adják át magukat Istennek és kérjenek segítséget Tőle, hogy támogassák egymást! Tanítsák meg gyermekeiket arra, hogy hűek legyenek Istenhez és mindenkihez, akivel kapcsolatba kerülnek életükben! Ha ilyen neveléssel küldik őket iskolába, nem lesz ok aggodalomra; támogatják majd tanítóikat, és tanulótársaiknak is példaképül, bátorításul szolgálnak.   Azok a szülők, akik ilyen nevelést nyújtanak, valószínűleg nem bírálgatják a tanítót. Érzik, hogy gyermekeik érdeke és az iskola iránti igazságos eljárásuk megköveteli, hogy amennyire csak lehetséges, támogassák és becsüljék azt, aki megosztja velük a felelősséget.   Ebben a tekintetben sok szülő követ el mulasztást. Elhamarkodott, alaptalan bírálatukkal majdnem megsemmisítik a hűséges, önfeláldozó tanító befolyását. Sok szülő - aki gyermekét elnéző dédelgetésével  elrontotta - a tanítóra hagyja azt a kellemetlen munkát, hogy hanyagságát helyrehozza. Az ilyen szülő azonban életmódja és eljárása által majdnem reménytelenné teszi a tanító munkáját is. Az iskola vezetésének bírálgatása és rosszallása által bátorítják gyermekeikben a fegyelmezetlenséget és megerősítik őket rossz szokásaikban.   Ha a tanító munkájával kapcsolatban szükségessé válik a bírálat vagy valamilyen észrevétel, azt bizalmasan kell közölnünk vele. Ha ez hatástalannak bizonyul, akkor közöljék az iskola felelős vezetőivel. Azonban semmi olyat ne mondjanak vagy tegyenek, amivel gyengítenék a gyermekek tiszteletét azzal szemben, aki oly nagymértékben jelenti jólétüket.   Ha a szülők közlik a nevelővel bizalmas ismereteiket gyermekeik jelleméről, fizikai sajátosságairól, gyengeségeiről, akkor segítséget nyújtanak neki. Szomorú, hogy oly sokan nem ismerik fel ezt! Sok szülő kevés érdeklődést tanúsít az iránt, hogy tájékozódjon a nevelő képesítése felől és együttműködjék vele munkájában.   Mivel a szülők csak ritkán ismerkednek meg közelebbről a tanítóval, ezért fontos, hogy a tanítók keressék a szülők ismeretségét! Látogassák meg tanítványaikat otthonukban, és ismerjék meg azokat a befolyásokat, amelyek között élnek! Azáltal, hogy személyes érintkezésbe kerülnek tanítványaik otthonával és életével, megerősíthetik a hozzájuk kapcsoló kötelékeket és megtanulhatják, hogyan kezeljék eredményesebben a különböző természetű és vérmérsékletű tanulókat.   Ha a tanító érdeklődik tanítványai otthoni nevelése felől, kétszeres áldást nyer. Sok szülő annyira belemerül munkájába és gondjaiba, hogy szem elől téveszti az alkalmakat arra, hogy gyermekei életét a jóra befolyásolja. A tanító sokat tehet annak érdekében,  hogy a szülőket lehetőségeik és kiváltságaik tudatára ébressze. Mások is, a felelősségérzet súlyos terhével arra törekszenek, hogy gyermekeik jó és hasznos felnőtté váljanak. A tanító gyakran segíthet a szülőknek a terhük hordozásában, és együttes tanácskozásukból a szülők és tanítók egyaránt bátorságot és erőt nyerhetnek.
  Az ifjúság otthoni nevelésében az együttműködés felbecsülhetetlen. A szülők már gyermekeik első éveiben tudatosítsák velük, hogy ők is az otthon társaságának részei. Sőt rá kell nevelni a kicsinyeket, hogy osztozzanak a közös munkában! Éreztetni kell velük: az ő munkájukra szükség van és azt is értékelik! Az idősebb gyermekek legyenek szüleik segítőtársai! Ismerjék meg terveiket, segítsék hordozni felelősségüket és terhüket! Az apák és anyák szakítsanak időt arra, hogy értékelik segítségüket, vágyakoznak bizalmukra, örvendenek társaságuknak, és akkor gyermekeik is viszonozni fogják mindezt. Az ilyen eljárás által a szülők nemcsak saját terhüket könnyítik meg, hanem a gyermekeket is felbecsülhetetlen gyakorlati nevelést nyernek. Megerősítik az otthon kötelékeit, és elmélyítik gyermekeik jellemének alapjait.  Az iskola alapelve és működésének törvénye az együttmunkálkodás legyen! Az a tanító, aki ezt eléri tanítványaival, nagyon nagy segítséget biztosít magának a rend fenntartásában. Sok fiú, akinek nyugtalanságra rendetlenségre és fegyelmezetlenségre vezet, ily módon levezethetné felesleges energiáit. Az idősebbek segítsenek a fiatalabbaknak, az erősek a gyengéknek, és amennyire lehetséges, szólítsák fel mindegyiküket, hogy tegyenek valami olyat, amiben kitűnnek! Ez megerősíti önbizalmukat és azt a vágyat, hogy hasznosak legyenek, hogy mások áldására szolgáljanak.  Építő volna az ifjúság, a szülők és a tanítók számára, ha tanulmányoznák a Szentírás szellemében az együttműködés módját! A Szentírás sok szemléltető példája közül emeljük ki a Szentsátor építését: a jellemépítés gyakorlati tanítását, amelyben az egész nép egyesült, "... akit szíve indíta, és akit lelke hajt vala..." (2 Móz 35:21)! Olvasd el, hogyan építették újjá Jeruzsálem falait a visszatért foglyok nehézségek és veszedelmek közepette! A nagy munkát sikeresen elvégezték, "... mert a nép nagy kedvvel dolgozott" (Neh 4:6). Gondolj arra, hogy részt vettek a tanítványok a Megváltó csodatettében a sokaság megvendégelése alkalmával! Az étel Jézus kezeiben szaporodott meg, de a tanítványok elfogadták a kenyereket, és odaadták a várakozó tömegeknek.
  "... egymásnak tagjai vagyunk" (Ef 4:25). "Ki ki amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai" (1 Pét 4:10).
  Jó lenne, ha e rég írt szavakat a ma jellemépítői "jelszóként" elfogadnák: "Kiki társát segíti, és barátjának ezt mondja: légy erős!" (Ésa 41:6)

ELŐKÉSZÜLET!

 "Igyekezzél, hogy Isten előtt becsületesen
  megállj...!"
  (2 Tim 2:15).
  
  A gyermek első tanítója az édesanya. Nevelése legnagyobb részt az ő kezében van érzékeny fogékonyságának és leggyorsabb fejlődésének idején. Legelőször neki van alkalma arra, hogy formálja jellemét a jóra vagy a rosszra. Meg kell értenie alkalmainak felbecsülhetetlen értékét, ezért minden hivatásos tanítónál jobban fel kell őt készíteni arra, hogy ezt a kiváltságát a legelőnyösebben használja! Mégis az anyák nevelésre fordítják a legkisebb gondot. A legkevesebb rendszeres erőfeszítést teszik annak megsegítésére, akinek befolyása a nevelésben a leghatásosabb és a legmesszebbmenő.
  Azok, akikre a kisgyermek gondozása van bízva, nagyon gyakran tudatlanok a gyermek fizikai szükségleteit illetően. Keveset tudnak az egészség törvényeiről vagy a fejlődés alapelveiről, nem alkalmasak a szellemi és a lelki növekedés előmozdítására. Lehet, hogy képesek az üzletvezetésre vagy a társaságban való szereplésre. Talán elismerést érdemlő teljesítményt értek el az irodalomban és a tudományban, de a gyermek neveléséhez mindez kevés. Főleg ilyen hiányosságokból eredően, különösen testi fejlődésük korai szakaszának elhanyagolása miatt hal meg az emberiség oly nagy százalékban csecsemőkorban, és akik elérik az érett kort, azok számára is sokszor csak teher az élet.
  Az apán és anyán súlyos felelősség nyugszik a gyermek korai és későbbi nevelése tekintetében, és   mindkét szülő részére sürgető követelmény a gondos és alapos tájékozódás! A férfiak és nők, mielőtt magukra vennék az apaság és anyaság feladatát, ismerjék meg, a fizikai fejlődés törvényszerűségeit, az élettant, az egészségtant, a szülés előtti befolyások jelentőségét, az öröklés törvényeit, az egészséges ruházkodást, a testgyakorlást, a betegségek kezelését! Meg kell érteniük a szellemi fejlődés és erkölcsi nevelés törvényeit!
  A Mindenható olyan fontosnak tartotta a nevelést, hogy egy anya kérdésére: "... miként bánjunk a gyermekkel, és mit cselekedjék ő?" (Bir 13:12), valamint egy apának, aki a megígért gyermek neveléséről akart oktatást, a mennyei tróntól odaküldött követ által adott választ. A nevelés addig nem éri el lehetséges és kötelező célját, amíg teljesen fel nem ismerik a szülői szerep fontosságát, és nem képesítik őket szent felelősségük betöltésére.
  A tanítók kiképzésének szükségességét azonban sokan nem ismerik fel, így azt sem, hogy a hangsúly a felkészültségen, a minőségen van. Aki méltányolja az ifjúság nevelésével járó felelősséget, az megérti, hogy a tudományos és irodalmi jellegű felkészültség egyedül nem elég a tanítónak. Mélyebb, alaposabb képesítésre van szüksége, mint amit a könyvek tanulmányozása nyújthat. Nemcsak értelmi képességekkel, hanem széles látókörrel is kell bírnia; nemcsak nagylelkűnek, hanem nemes szívűnek is kell lennie!
  Csak egyedül Isten érti meg tökéletesen az elme szükségleteit, és tudja irányítani fejlődését, mert Ő teremtette azt, és Ő alkotta törvényeit. A nevelés azon alapelvei jelentik az egyedül biztos vezetőt, amelyeket Ő adott. Minden tanító számára nélkülözhetetlen ez alapelvek ismerete és elfogadása, mert uralkodó hatalommá kell lenniük saját életükben is. Gyakorlati életükben nélkülözhetetlen a tapasztalat. Rend, alaposság, pontosság, önuralom, derűs hangulat, kiegyensúlyozott vérmérséklet, önfeláldozás, feddhetetlenség, udvariasság lényeges tulajdonságok mindnyájunk számára.
  Mivel nagyon sok a silány jellemű ember, és oly sok hamisítvány veszi körül az ifjúságot, annál szükségesebb, hogy a tanító szavai, eljárásai és magatartása azt szemléltessék, ami nemes és igaz. A gyermekek gyorsan felfedezik a színlelést vagy egyéb gyengeségeket és hibákat. A tanító nem nyerheti el tanítványai tiszteletét más módon, mint hogy saját jellemében nyilvánítja ki azokat az alapelveket, amelyekre igyekszik őket megtanítani. Csak akkor gyakorolhat maradandó befolyást a jóra, ha ő is cselekszi azokat a tanítványaival való mindennapi kapcsolatában.
  A tanító minden más képesítése, amely hozzájárul sikeréhez, nagymértékben függ fizikai életerejétől. Felelőssége oly fárasztó, hogy különleges erőfeszítéseket kell tennie életerejének és frissességének megőrzéséhez. Gyakran elfárad szíve és elméje, ezért majdnem leküzdhetetlen hajlama van a nyomott kedélyállapotra, a feszültségre vagy ingerlékenységre. Mégis az a kötelessége, hogy ne csak ellenálljon az ilyen hangulatoknak, hanem az okokat is kiküszöbölje. Szívét tisztának, kedvesnek, bizakodónak és rokonszenvesnek kell megőriznie. Azért, hogy mindig szilárd, nyugodt és vidám legyen, meg kell őriznie értelmének és idegzetének erejét.
  Mivel munkájában a minőség sokkal fontosabb, mint a mennyiség, ezért óvakodnia kell a túlmunkától. Ne kíséreljen meg túl sokat vállalni saját kötelességein felül, és ne fogadjon el olyan felelősségeket, amelyek alkalmatlanná teszik munkájára! Ne merüljön bele se a szórakozásokba, se a társasági élvezetekbe, mert ezek nem üdítik fel, hanem inkább kimerítik életerejét!   A szabad levegőn való testmozgás és a hasznos munka a test és a lélek felüdülésének egyik legjobb eszköze. A tanító példája lelkesíti tanítványait is, hogy érdeklődjenek a fizikai munka iránt és becsüljék is meg azt.
  A tanító minden téren lelkiismeretes pontossággal tartsa be az egészség alapelveit! Ne csak saját használhatósága érdekében tegye ezt, hanem a tanítványaira gyakorolt befolyása érdekében is! Legyen mértékletes minden dologban! Legyen példakép étrendjében, ruházatában, munkájában és üdülésében egyaránt!
  Testi egészsége, és becsületes jelleme mellett szerezzen magas fokú irodalmi műveltséget is! Minél több igazi ismerettel rendelkezik a tanító, annál jobb munkát tud végezni. A tanteremben nincs helye a felületes munkának! Egyetlen olyan tanító sem ér el nagy eredményt, aki megelégszik felszínes ismeretekkel.
  A tanító használhatósága nem annyira teljesítményének mennyiségétől függ, hanem a kitűzött cél színvonalától, amit el akar érni. Az igazi tanító nem elégszik meg átlagos gondolatokkal, rest értelemmel, laza emlékezőtehetséggel. Állandóan magasabb teljesítményekre és jobb módszerekre törekszik. Élete folyamatos növekedés. Az ilyen tanító munkájában elevenség, felüdítő erő van, amely felébreszti és lelkesíti a tanítványokat is.
  A tanító legyen alkalmas munkájának végzésére! Az ifjúság kezeléséhez rendelkeznie kell bölcsességgel és ügyességgel! Bármely nagyok tudományos ismeretei, bármely kiváló képességekkel rendelkezik is, ha nem tudja megnyerni tanítványai tiszteletét és bizalmát, erőfeszítései hiábavalóak.
  Olyan tanítókra van szükség, aki gyorsan felismernek és jól felhasználnak minden alkalmat a jócselekedetekre, akik az igazi méltóságot lelkesedéssel   párosítják, akik képesek az irányításra és alkalmasak a tanításra, akik tudnak gondolatokat ihletni, szunnyadó erőket felébreszteni, bátorságra buzdítani és életet közvetíteni!
  A tanító előnyös tulajdonságai korlátozottak lehetnek egyes területeken. Például nem rendelkezik a megkívánt magas irodalmi képzettséggel. Ha igazán szereti munkáját, ha értékeli annak nagyszerűségét és elhatározza, hogy fejlődni fog, és ezért kész komolyan és kitartóan munkálkodni, akkor felismeri tanítványai szükségleteit. Így rokonszenves, fokozatosan fejlődő lelkülete által arra ihleti tanulóit, hogy kövessék őt azon az úton, amelyen igyekszik őket előre és felfelé vezetni.
  A tanító gondjaira bízott gyermekek nagyon különböznek egymástól természetükben, szokásaikban és nevelésükben. A tanító ébressze őket felelősségük és lehetőségeik tudatára. Otthon csak kevés gyermeket nevelnek helyesen. Némelyek a család dédelgetett kedvencei. Egész nevelésük felületes. Megengedik nekik, hogy hajlamaikat kövessék, és elkerüljék a felelősséget és a teherhordozást. Ezért hiányzik belőlük a szilárdság, a kitartás és az önmegtagadás. Ezek a gyermekek gyakran minden fegyelmezést szükségtelen korlátnak tekintenek. Másokat elcsüggesztenek a sok megrovással. Az önkényes korlátozások és a nyers bánásmód kifejleszti bennük a makacsságot és a kihívó dacot. Ha ezek a torz jellemvonásokat korrigálni akarják, a munkát sok esetben a tanítónak kell elvégeznie. A tanító a hibák sikeres kiküszöbölése érdekében rokonszenvvel és belátással kezdjen a tanítványaiban megnyilvánuló hibák és tévedések okainak feltárásához. Tapintat, ügyesség, türelem és szilárdság szükséges ahhoz, hogy mindegyik tanítványnak segítséget tudjon nyújtani. Az ingadozót és a kényelemszeretőt az ilyen segítség és bátorítás nagyobb igyekezetre serkenti; a csüggedtek  számára rokonszenvet és megbecsülést jelent, amely felébreszti bizalmukat és így erőfeszítésekre buzdítja őket.
  A tanító semmilyen körülmények között se legyen részrehajló! Ha kedves az értelmes, vonzó tanítványához, és bíráló, türelmetlen vagy ellenszenves azok iránt, akiknek a legfőbb bátorításra és segítségre lenne szükségük, akkor teljesen félreismerte tanítói hivatását. A próbára tevő tanítványával való bánásmódja teszi mérlegre igazán jellemét, ekkor derül ki, hogy alkalmas-e valójában tisztségére!
  Nagy a felelősségük azoknak, akik vállalják a lelkek vezetését. Az igazi szülők olyan megbízást vállalnak, amelytől sohasem szabadulhat meg teljesen. A gyermek életének legelső napjától legutolsó napjáig érzik annak a köteléknek erejét, amely szívükhöz láncolja gyermeküket. A gyermek szüleinek cselekedetei, szavai, sőt még a tekintete is tovább formálja a jóra vagy a rosszra. A tanító osztozik ebben a felelősségben. Ezért szükséges, hogy állandóan tudatában legyen hivatása szentségének. Tekintetbe kell vennie tanítványai legfőbb érdekét egyénenként; azokat a kötelességeket, amelyeket az élet ró majd rájuk; azt a szolgálatot, amelyet az élet megkövetel tőlük a szükséges előkészülettel együtt. A tanító mindennapi munkájának befolyása tanítványaira és rajtuk keresztül másokra is olyan hatás, amely nem szűnik meg áradni és erősödni az idők végéig sem. Munkájának gyümölcsével találkoznia kell majd ama nagy napon, amikor minden szó és tett Isten elé kerül vizsgálatra.
  A tanító, aki tudatában van ennek, nem érzi azt, hogy befejezte volna munkáját, amikor a tanrend szerint tanulói egy időre kikerülnek közvetlen gondjai alól. Ezután is szívesen fogja viselni a gyermekek és ifjak sorsát. Állandó gondja és törekvése lesz az, hogy biztosítsa számukra teljesítményük   legmagasabb színvonalát. Aki felismeri munkája alkalmait és kiváltságait, nem engedi, hogy bármi is akadályozza önképzésében. Nem sajnál semmi fáradságot, hogy elérje a legmagasabb célt. Ő maga is törekedni fog mindannak elérésére, amit tanítványaitól megkíván.
  Minél mélyebb a tanító felelősségérzete és minél komolyabban törekszik az önképzésre, annál jobban észreveszi és bánja hibáit, amelyek gátolják használhatóságát. Amikor szemléli munkája nagyságát és nehézségeit, lehetőségeit, szívében gyakran felkiált: "Ki képes mindezeket elvégezni?"
  Kedves tanító, amikor látod, hogy erőre és vezetésre van szükséged, olyanra, amelyet emberi erőforrás nem tud nyújtani, akkor azt ajánlom, hogy gondolj Megváltód ígéreteire, aki a te csodálatos tanácsadód!
  Ő mondja: "... ímé adtam elődbe egy nyitott ajtót, amelyet senki be nem zárhat..." (Jel 3:8).
  "Kiálts hozzám és megfelelek..." (Jer 33:3).
  "Bölccsé teszlek és megtanítalak téged az útra, amelyen járj; szemeimmel tanácsollak téged" (Zsolt 32:8).
  "... Ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig" (Mt 28:20).
  Emlékeztetlek téged a tanítók Fejedelmének szavaira, életére és módszereire! Ő segít a legodaadóbb felkészülésre munkádban. Azt tanácsolom, hogy állandóan szemléld Őt! Ő a te igazi eszményképed. Időzz Nála mindaddig, amíg az isteni Tanító birtokába nem veszi szívedet és életedet!
  "... Az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanolyan ábrázatra elváltozunk..." (2 Kor 3:18).
  Ez a titka tanítványaid sikerének nevelésének. Tükrözd vissza Őt!

AZ ÉLET MŰVE.

"De egyet cselekszem..."
  (Fil 3:14).
  
  A siker minden téren határozott célkitűzést követel. Aki igazi sikert akar elérni az életben, annak állandóan szem előtt kell tartania azt a célt, amely méltó törekvéseire. Ilyen célkitűzés előtt áll mai ifjúságunk. A mennyben számunkra kijelölt cél az, hogy ebben a nemzedékben elvigyük az evangéliumot a világnak. Ez a legnemesebb feladat, amelynek végrehajtására minden ember meghívást kaphat. Itt mindenki számára van munkaterület, akinek szívét Krisztus érintette.
  Isten szándéka a közöttünk felnövő gyermekekkel sokkal magasztosabb, semhogy azt korlátolt látókörünk befogadhatná. A múltban Isten a legszerényebb sorból hívta el azokat, akiket hűségesnek látott, hogy bizonyságot tegyenek Róla a világ legmagasabb helyein. Mai gyermekek, akik úgy növekednek fel, mint Dániel júdeai otthonában - tanulmányozva Isten Igéjét és műveit, megtanulva a hűséges szolgálat leckéit - még törvényhozói testületek előtt, törvényszéki teremben vagy királyi udvarokban fognak állni, mint a királyok Királyának tanúi. Sokaságokat fognak elhívni a magasabb szolgálatra. Az egész világ megnyílik az evangélium előtt. Etiópia kinyújtja kezét Isten felé. Japánból, Kínából és Indiából, saját földrészünk sötét országaiból és világunk minden részéből hallatszik a bűntől lesújtott szívek kiáltása a szeretet Istenének ismerete után. Milliók és milliók sohasem hallottak.  Istenről és szeretetéről úgy, amint Krisztusban megnyilatkozott, holott joguk van ezeknek az ismereteknek az elnyeréséhez. Velünk egyenlő részük van a Megváltó kegyelméből. Rajtunk áll - akik elnyertük ezeket az ismereteket gyermekeinkkel együtt - hogy kiáltásukra felelünk-e vagy sem. Minden otthonhoz, minden iskolához, minden szülőhöz, minden tanítóhoz és gyermekhez - akire ráragyogott az evangélium világossága -, ma hangzik az a kérdés, amelyet Eszter királynéhoz is intéztek Izrael történelmének a maihoz hasonló válsága idején: "... ki tudja, talán a mostani időért jutottál királyságra?" (Eszter 4:14).
  Azok a lelkek, akik az evangélium hirdetésének siettetését vagy akadályoztatását mérlegelik, általában saját álláspontjukat a világhoz viszonyítva alakítják, nem pedig Isten és a világ viszonyában. Kevesen gondolnak arra a szenvedésre, amelyet a bűn okozott Teremtőnknek. Az egész menny együtt szenvedett Krisztussal haláltusájában. Ez a szenvedés azonban nem Krisztus emberré létekor kezdődött el, és nem is fejeződött be akkor. A kereszt kinyilvánítja tompult érzékeink számára azt a fájdalmat, amit a bűn kezdettől fogva okozott Isten szívének. Az igazságtól való minden eltérés, minden kegyetlen cselekedet, az emberiség minden kudarca a mennyei eszmény felé törekvésben, bánatot okoz Neki. Amikor Izraelt egymás után érték azok a szerencsétlenségek, amelyek Istentől való eltérésének következményei voltak - az ellenségtől való leigázás, a kegyetlenkedések és a halál - azt mondja a Szentírás Istenről, hogy "... megesett az ő szíve az Izrael nyomorúságán" (Bir 10:16). "Minden szenvedésöket Ő is szenvedte... fölvette és hordozá őket a régi idők minden napjaiban" (Ésa 63:9).
  Maga Isten Lelke is "esedezik érettünk kimondhatatlan fohászkodással" Amint "a teremtett  világ... fohászkodik és nyög", úgy fáj az Örökkévaló Atya együttérző szíve (Róm 8:26.22). Világunk egy nagy kórház, telve a nyomor tragédiáival, amelyeknél még gondolatban sem szívesen időzünk. Ha felismernénk úgy amint van, elviselhetetlen lenne számunkra. Isten azonban mindezt átérzi, ezért a bűn és következményeinek eltörlése érdekében szeretett Fiát adta, és a Vele való együttműködés által hatalmat adott nekünk arra, hogy a nyomorúság jeleneteit a befejezéshez vigyük. "És az Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és akkor jő el a vég" (Mt 24:14).
  "Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek" (Mk 16:15) - ez Krisztus parancsa követőinek. Nem mindenkit hívott el az Úr lelkésznek vagy misszionáriusnak a szó valódi értelmében, de mindenki az Ő munkása lehet, amikor elviszi az evangélium örömhírét embertársainak. A parancs mindenkinek szól, kicsinek, nagynak, tanultnak, tanulatlannak, öregnek, fiatalnak egyaránt.
  E parancsra gondolva nevelhetjük-e fiainkat és leányainkat a tiszteletre méltó szokások szerinti életre, egy olyan hitvalló keresztényi életre, amelyből azonban hiányzik Krisztus önfeláldozása? Nevelhetjük-e őket olyan életre, amelyről az Ő ítélete - aki az Igazság - így fog hangzani: "Nem ismerlek titeket!?"
  Ezrek cselekszik ezt. Azt gondolják, hogy biztosítják gyermekeik számára az evangélium áldásait, miközben tagadják a Lelket. Ez nem vezethet eredményhez! Azok, akik visszautasítják a Krisztussal való közösség kiváltságait a szolgálatban, elvetik az egyetlen utat, amely alkalmassá teszi őket az Ő dicsőségében való részvételre. Ezzel visszautasítják azt a kiképzést is, amely ebben az életben erőt és   nemes vonást adna jellemünknek. Sok apa és anya, aki nem vezette gyermekeit Krisztus keresztjéhez, későn látta be, hogy ezáltal átadták őket az Isten és ember ellenségének. Így megpecsételték vesztüket nemcsak az eljövendő életre, hanem a jelenre is. A kísértés legyőzte őket. A világ átkaként nőttek fel, hogy bánatot és szégyent hozzanak azokra, akik életet adtak nekik.
  Sokan még az Isten szolgálatára való előkészületükben is hibát követnek el helytelen nevelési módszereik által. Az életet túl általánosan fogják fel, mintha az csak különböző időszakokból állna: a tanulás idejéből, a cselekvés időszakából és a teljesítményből. A szolgáló élet előkészítése érdekében az ifjúságot iskolába küldik, hogy ismeretet szerezzenek a könyvekből.
  A mindennapi élet felelősségeitől elvágva belemerülnek elméleti tanulmányaikba, és gyakran elvesztik szemük elől annak célját. Kezdeti odaszentelődésük buzgalma kihal, és gyakran személyes, önző becsvágyat kezdenek táplálni. Tanulmányaik befejezésekor ezrek tapasztalhatják, hogy elvesztették a valóságos élettel való kapcsolatukat. Oly sokáig foglalkoztak elvont, elméleti dolgokkal, hogy amikor egész lényüknek szembe kellene szállni az élet heves küzdelmeivel, készületlenek a harcra. A nemes hivatás helyett, amelyet végezni akartak, erejüket a puszta megélhetésért való munka köti le. Ismételt csalódások után, kétségbeesett küzdelmükben, hogy megkeressék tisztességes megélhetésüket, sokan kifogásolható, bűnös szokásokba merülnek. A világot megrabolják attól a szolgálattól, amelyet nyerhetett volna tőlük, Istent pedig megtagadják azoktól a lelkektől, akiket szeretne felemelni, nemesíteni és tisztelni, mint az Ő képviselőit.
  Sok szülő hibát követ el, amikor különbséget tesz gyermekei között a nevelés dolgában. Alig hozna  valami áldozatot, hogy biztosítsák a legjobb előnyöket annak számára, aki eszes és ügyes, és ugyanezt nem tartják szükségesnek a kevesebbet ígérő gyermek esetében sem, mert azt gondolják, hogy az élet közönséges kötelességeinek elvégzéséhez nem sok tanulás kell.
  Ki képes kiválasztani egy többgyermekes családból azokat, akiken a legfontosabb felelősségek fognak nyugodni? Az ember ítélőképessége milyen gyakran bizonyul itt is hibásnak! Emlékezz Sámuel tapasztalatára, amikor elküldte az Úr, hogy Jesse fiai közül kenje fel az egyiket Izrael királyává! Hét nemes tekintetű ifjú vonult el előtte. Amikor az elsőre tekintett, aki kellemes arcú, fejlett testalkatú, fejedelmi tartású volt, a próféta felkiáltott: "Bizony az Úr előtt van az Ő felkentje!" Azonban Isten így szólt: "Ne nézd az ő külsőjét, se termetének nagyságát, mert megvetettem őt. Mert az Úr nem azt nézi, amit az ember; mert az ember azt nézi, ami szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van". Így mind a hétről ezt a bizonyságot tette: "Nem ezek közül választott az Úr" (1 Sám 16:6-7.10). Amíg Dávidot haza nem hívták a nyájtól, addig a próféta nem kapott engedélyt, hogy teljesítse küldetését.
  Az idősebb testvérek, akik közül Sámuel választani akart, nem rendelkeztek azokkal a képességekkel, amelyeket Isten szükségesnek látott népe uralkodójában. Büszkék, önzők és önhittek voltak azzal szemben, akit ők kevésnek tekintettek, aki megőrizte ifjúsága egyszerűségét és őszinteségét, és akit Isten rá tudott nevelni országa feladatainak elvégzésére. Így ma is sok gyermekben - akiket a szülők mellőznek - Isten olyan képességeket lát, amelyek messze felülmúlják azokét, akiket ők oly sokat ígérőnek gondoltak.
  Az élet felelősségeit tekintve ki képes eldönteni,  hogy mi a kicsi és mi a nagy? Az élet egyszerű területein milyen sok munkás szolgál a világ áldására és ért el olyan eredményeket, amelyeket egy király is megirigyelhetne.
  Kapjon minden gyermek helyes nevelést a legmagasabbrendű szolgálatra! "Reggel vesd el a te magodat, és este se pihentesd kezedet; mert nem tudod, melyik jobb, ez-é vagy amaz..." (Préd 11:6).
  Képességeink határozzák meg a számunkra kijelölt különleges helyet. Nem mindenki éri el ugyanazt a magaslatot, vagy végzi el egyenlő hatásfokkal ugyanazt a munkát. Isten nem várja el az izsóptól, hogy elérje a cédrusfa méreteit, sem az olajfától a méltóságteljes pálmafa magasságát. Azonban mindenki törekedjék olyan magas cél elérésére, amilyent az emberinek az istenivel való egyesülése lehetővé tesz számára.
  Sokan nem lesznek azzá, amivé lehetnének, mivel nem fejtik ki azt az erőt, ami bennük van. Nem ragadják meg annyira az isteni kezet, amennyire tehetnék. Sokan eltérnek attól az irányvonaltól, amelyen elérhetnék az igazi sikert. Nagyobb tiszteletet, kedvezőbb munkát keresve olyan dolgot kísérelnek meg, amire nem alkalmasak. Sok ember - akit képességei más munkára ösztönöznének - igyekszik nagyobb tisztségre. Így, aki sikeres földműves, kézműves vagy ápolónő lehetett volna, elégtelenül fogja betölteni egy lelkész, ügyvéd vagy orvos hivatását. Ismét mások, akik felelős tisztséget tölthettek volna be, erő, odaadás és kitartás hiányában megelégszenek egy "könnyebb" hellyel is.
  Hűségesebben, odaadóbban kell követnünk Isten élettervét! Tegyük meg munkánkban a tőlünk telhető legjobbat! Hagyjuk útainkat Istenre, és ügyeljünk a gondviselésének megnyilvánulásaira! Ezek olyan szabályok, amelyek biztos vezetést nyújtanak foglalkozásunk megválasztásában.   Megváltónk, aki eljött a mennyből, hogy példaképünk legyen, életéből majdnem harminc évet töltött el közönséges fizikai munkával. Ezalatt azonban tanulmányozta Isten Igéjét és műveit. Segített, tanított mindenkit, akit befolyása által elérhetett. Mikor nyilvános szolgálatát megkezdte, körüljárt, hogy meggyógyítsa a betegeket, vigasztalja a megszomorodottakat, és hirdesse az evangéliumot a szegényeknek. Minden követőjére ugyanez a munka vár.
  Jézus így szólt: "... aki legnagyobb köztetek, olyan legyen, mint aki legkisebb; és aki fő, mint aki szolgál. Mert... én tiköztetek vagyok, mint aki szolgál" (Lk 22:26-27).
  A Krisztus iránti szeretet és hűség a forrása minden igazi szolgálatnak. Az Ő szeretete által érintett szívben felébred a vágy, hogy munkálkodjék Érette. E vágyat erősítenünk kell és helyesen irányítani! Sem otthon vagy a szomszédban, sem az iskolában nem kell szerencsétlennek tekintenünk a szegények, szenvedők és tudatlanok jelenlétét, hanem inkább a szolgálatra kínálkozó drága alkalomnak!
  Ebben, mint minden más munkában, az ügyességet csak magában a gyakorlatban sajátíthatjuk el. Így az élet mindenapi kötelességeihez, a szenvedők és nélkülözők szolgálatához megnyerjük az erőt. Nélküle a legjobban átgondolt erőfeszítések is hatástalanok, sőt gyakran károsak. Az emberek nem a szárazföldön, hanem a vízben tanulnak meg úszni.
  A gyülekezeteknek sok fontos kötelezettségük van. Egyik kimagasló ezek közül, hogy az ifjúságot ösztönözzék Krisztus akaratának teljesítésére!
  Krisztus és gyülekezete között a viszony nagyon szoros, mély és szent. Ő a Vőlegény, a gyülekezet a mennyasszony. Ő a Fej, a gyülekezet a test. Ebből következik,   hogy a Krisztussal való kapcsolat magában foglalja az Ő gyülekezetével való kapcsolatot is.
  A gyülekezet szolgálatára van megszervezve, és a Krisztusért való szolgálatban a gyülekezettel való kapcsolat az első lépés. A Krisztus iránti hűség megköveteli a gyülekezeti kötelességek hűséges teljesítését. Ez egy fontos része a helyes kiképzésnek. Az a gyülekezet, amelyet a Mester jelenléte hat át, közvetlen erőfeszítéseket fog tenni a külvilágért.
  A munkának sok olyan ága van, amelyben ifjúságunk alkalmat találhat a hasznos munkára. Szervezzék őket csoportokba a szolgálatra, és az együttműködés segítségnek és bátorításnak fog bizonyulni számukra! A szülők és tanítók azáltal, hogy érdeklődést tanúsítanak az ifjúság munkája iránt, nagyobb tapasztalataikkal áldásukra szolgálhatnak, és erőfeszítéseiket hatásosabbá tehetik a jóra.
  Az ismeretség felébreszti a rokonszenvet, a rokonszenv pedig a tevékeny szolgálat forrása. Abból a célból, hogy felébresszük a gyermekben és ifjakban a rokonszenv és áldozatkészség lelkületét a távoli területeken élő milliók iránt, ismertessük meg velük ezeket az országokat és népeiket! Ezen a téren sokat tehetnének iskoláinkban. Ahelyett, hogy a történelem nagy embereinél: Nagy Sándornál, Napóleonnál stb. időznének, tanulmányozzák a tanulók olyan férfiak életét, mint Pál apostol, Luther Márton, Moffatt, Livingston és Carey, valamint a jelen missziótörekvések feltáratlan történelmét. Ahelyett, hogy megterhelnék agyukat a nevek sorával és olyan elméletekkel, amelyeknek életünkben nincs komoly jelentősége, és amelyekre az iskolán kívül alig gondolnak, tanulmányozzanak minden országot a missziós feladatok fényében, és ismerkedjenek meg a népekkel és szükségleteikkel!
  Az evangéliumnak befejező munkájában hatalmas területet kell elfoglalnia, ezért a munka elvégzése érdekében nagy segítségre van szükség a nép köreiből, jobban mint valaha. A Mester elhívja az ifjabbakat és idősebbeket is a mezőről, a szőlőskertből, a műhelyekből, és elküldi őket, hogy közöljék üzenetét. Sokan közülük csak kevés nevelést kaptak, azonban Krisztus olyan képességeket lát bennük, amelyek érdemesítik őket szándékának végrehajtására. Ha szívüket adják munkájukba és továbbra is tanulók maradnak, akkor alkalmassá teszi őket az Érette való munkálkodásra.
  Megváltónk, aki ismeri a világ nyomorának és kétségbeesésének mélységeit, tudja milyen eszközök által hozhat enyhülést számukra. Mindenütt sötétségben lévő lelket lát, akiket meggörnyesztett a bűn, a szomorúság és fájdalom; azonban látja lehetőségeiket is. Látja a magasságokat, ahová eljuthatnak. Habár az emberek rosszra használják és eltékozolják talentumaikat, elvesztették kegyes férfiasságuk és nőiességük méltóságát, Megváltónknak meg kell dicsőülnie szabadításukban és megváltásukban.
  A föld zord helyein élő szűkölködőkért végzett munka terhét Krisztus azokra helyezi, akik együtt éreznek a tudatlanokkal és azokkal, akik távol esnek az úttól. Jelenléte által fogja segíteni azokat, akik együttérző, részvétteljes szívvel vannak irántuk, habár kezük durva és ügyetlen. Megváltónk azok által fog munkálkodni, akik kegyelmet látnak a nyomorúságban és nyereséget a veszteségben. Amikor a világ Világossága elvonul előttünk, akkor a viszontagságokban kiváltságot látnak, a zűrzavarban rendet, és a látszólagos kudarcban sikert. A szerencsétlenségeket álruhába öltözött áldásoknak, a szenvedéseket kegyelmi ajándékoknak tekintik. A nép közül származó munkások - osztozva embertársaik szomorúságában, amiképpen a Mester is  osztozott az egész emberiség szomorúságaiban - hit által szemlélik Őt, amint együttmunkálkodik velük.
  "Közel van az Úrnak nagy napja, közel van és igen siet..." (Sof 1:14). A világot figyelmeztetnünk kell erre! Azzal a felkészüléssel, amelyet elnyerhetnek, az ifjak és idősebbek ezreinek át kell adniuk magukat erre a munkára! Már sok szív felelt a Mester hívására, és számuk még növekedni fog. Minden keresztény nevelő működjön együtt rokonszenvvel ezekkel a munkásokkal! Bátorítsák és segítsék a gondjaikra bízott ifjúságot, hogy készek legyenek csatlakozni soraikhoz!
  Nincs a munkának olyan ága, amelyben ifjúságunk még nagyobb áldást ne nyerhetne. Akik a lelkészi szolgálatba lépnek, Isten jobb kezévé lesznek; az angyalok munkatársai, olyan eszközökké válnak, akik által az angyalok elvégzik küldetésüket. Az emberi munkások, amikor együttműködnek a mennyei lényekkel, részesülnek neveltetésük és tapasztalataik áldásában is. Melyik egyetem versenyezhet ilyen nevelőeszközökkel?!
  A munkások helyesen kiképzett és jól felszerelt serege milyen hamar elvihetné a megfeszített, a feltámadott és a nemsokára eljövendő Megváltó üzenetét az egész világra! Milyen hamar eljöhetne a vég! A szenvedés, a nyomorúság és a bűn vége! Itteni tulajdonaink helyett, ahol minden magán viseli a bűn és szenvedés nyomait, milyen hamar elnyerhetnék gyermekeink örökségüket ott, ahol: "Az igazak öröklik a földet, és mindvégig rajta lakoznak" (Zsolt 37:29), ahol "... nem mondja a lakos: beteg vagyok..." (Ésa 33:24), "... és nem hallatik többé abban siralomnak és kiáltásnak szava" (Ésa 65:19).
  

HIT ÉS IMA!!

"A hit pedig a reménylett dolgoknak
  valósága..." "...higyjétek, hogy mindazt
  megnyeritek, és meglészen néktek"
  (Zsid 11:1; Mk 11:24).
  
  A hit bizalom Istenben, bizakodás abban, hogy Ő szeret bennünket és a legjobban tudja, hogy mi válik javunkra. A hit rábír bennünket arra, hogy saját utunk helyett az Ő útját válasszuk. A hit saját tudatlanságunk helyett elfogadja az Ő bölcsességét, gyengeségünk helyett az Ő erejét, bűnösségünk helyett az Ő igazságát. Azt jelenti, hogy életünk és személyiségünk már az Övé. A hit elismeri Isten tulajdonjogát, és elfogadja áldásait. Az igazságosságról, a becsületességről és a tisztaságról bebizonyosodott, hogy az élet sikereinek titkát képezik. A hit juttat bennünket ezeknek az alapelveknek a birtokába.
  Minden jó indíték, szándék és törekvés Isten ajándéka. A hit elfogadja Istentől azt az életet, amely egyedül hozhat igazi növekedést és erőt.
  Alaposan meg kell érteni, hogyan lehet a hitet gyakorolni! Isten minden ígéretének feltétele van. Ha készek vagyunk cselekedni az Ő akaratát, akkor minden ereje a mienk. Mindez az ajándék, amit Isten nyújtani akar, benne van az ígéretben. "A mag az Isten beszéde" (Lk 8:11). Amennyire bizonyos, hogy a tölgyfa benne van a makkban, Isten ajándéka ugyanolyan biztosan benne van az Ő ígéretében. Ha elfogadjuk ígéretét, miénk az ajándék.
  A hit önmagában is lelki ajándék, amely képesít bennünket Isten többi ajándékának elfogadására. Amikor gyakorlás és cselekvés által elfogadjuk   Isten Igéjét, hitünk növekszik. Abból a célból, hogy megerősítsük hitünket, kapcsolatba kell hoznunk azt az Igével.
  A Biblia tanulmányozásánál a tanulót rá kell vezetni arra, hogy meglássa Isten Igéjének hatalmát. A teremtéskor "...ő szólt és meglett, ő parancsolt és előállott" (Zsolt 33:9). "... azokat, amelyek nincsenek, előszólítja mint meglevőket" (Róm 4:17), mert ha Ő szólítja őket, akkor előállnak.
  Azok, akik bíznak Isten Igéjében - habár önmagukban teljesen gyámoltalanok voltak - gyakran az egész világ hatalmának ellenálltak. A tiszta szívű, szent életű Énok szilárdan hitte, hogy az igazság egy romlott, csúfolódó nemzetség közepette is győzedelmeskedik. Izrael gyermekei a Vörös tengernél hittel bírtak a föld leghatalmasabb nemzetének legnagyobb seregével szemben. Dávid, a pásztorfiú bízott Isten ígéretében, hogy trónra jut Saullal a törvényes uralkodóval szemben, ezért szilárdan alávetette magát Isten hatalmának. Sidrák, Misák és Abednégó megőrizték hitüket a tűzben, és a trónon ülő Nabukodonozorral szemben; Dániel az oroszlánok között és az ország magas tisztségeit betöltő emberek előtt. Jézus győzött hitében a kereszten, amikor a zsidó papok és főemberek még a római kormányzót is rákényszerítették akaratuk végrehajtására. Pál megőrizte hitét láncaiban, amikor gonosztevőként vitette őt halálba Néró, a világbirodalom zsarnoka.
  Ilyen példákat nemcsak a Bibliában találunk. Hasonlók bőven találhatók az emberiség előrehaladásának feljegyzéseiben. A valdensek, a hugenották, Wiclif, Husz, Jeromos, Luther, Tyndale, Knox, Zinzendorf és Wesley másokkal együtt tanúskodtak   Isten Igéjének hatalmáról a gonosz által támogatott emberi hatalommal és bölcsességgel szemben. Ezek a férfiak jelentik a föld igazi nemességét. Ők Isten királyi családfája. Mai ifjúságunk azt a felhívást kapja, hogy foglalják el helyüket ebben a családfában!
  Az élet kis ügyeiben ugyanolyan szükségünk van a hitre, mint a nagy dolgokban. Mindennapi ügyeinkben és eljárásainkban maradandó bizalmunk által lesz valósággá számunkra Isten megtartó ereje.
  Emberi szemszögből nézve az élet mindenki számára járatlan ösvény, amelyen legmélyebb tapasztalatainkat illetően mindnyájan egyedül járunk. Legbensőbb életünkbe egyetlen emberi lény se tud behatolni teljesen. Amikor egy kisgyermek elindul azon az úton, amelyen előbb vagy utóbb meg kell választania életmódját, és magának kell kiválasztania életének feladatait, akkor mennyire komolyan kell törekednünk arra, hogy hitét a biztos Vezetőre és Segítőre irányítsuk!
  A kísértés elleni oltalom és a tisztaságra, igazságra való buzdítás tekintetében semmilyen befolyás sem vetekedhet Isten jelenlétének érzetével. "... mindenek meztelenek és leplezetlenek annak szemei előtt, akiről mi beszélünk" (Zsid 4:13). "Tisztábbak szemeid, hogysem nézhetnéd a gonoszt, és a nyomorgatást nem szemlélheted..." (Hab 1:13). Ez a gondolat volt József oltalma Egyiptom romlottsága közepette. A kísértés csábításaival szemben így hangzott csodálatos válasza: "... hogy követhetném hát el ezt a nagy gonoszságot és hogyan vétkezném az Isten ellen?" (1 Móz 39:9). Ha ápoljuk a hitet, ilyen oltalmat fog hozni mindnyájunknak.
  Csak Isten jelenlétének érzete képes száműzni azt a félelmet, amely a gátlásos, félénk gyermek számára teherré tenné az életet, ezért vésse elméjébe a következő ígéretet: "Az Úr angyala tábort jár az őt   félők közül és kiszabadítja őket" (Zsolt 34:8). Olvassa el Elizeusnak a hegyi városban szerzett csodálatos tapasztalatát, amikor közte és a felfegyverzett ellenség között a mennyei angyalok hatalmas serege táborozott! Olvassa el, hogyan jelent meg a börtönben Isten angyala a halálra ítélt Péternek, hogyan ment át a felfegyverzett őrök között az erős ajtókon és a reteszekkel és zárakkal ellátott nagy vaskapun, és vezette ki biztonságban Isten szolgáját! Olvassa el azt a tengeren lezajlott jelenetet, melyben a vihartól hánykódó katonákhoz és tengerészekhez - akiket a munka és a virrasztás, a hosszú koplalás megviselt - a rab Pál, kihallgatásának és kivégzésének útján a bátorítás nagyszerű szavait szólta: "... jó reménységben legyetek; mert egy lélek sem vész el közületek, hanem csak a hajó! Mert ez éjjel mellém álla egy angyala az Istennek, akié vagyok, akinek szolgálok is. Ezt mondván: Ne félj Pál! A császár elé kell állnod. És ímé az Isten ajándékba adta néked mindazokat, kik te veled hajóznak" (Acs 27:22-24). Pál ebben az ígéretben bízva biztosítja társait: "... közületek senkinek sem esik le egy hajszál a fejéről" (Acs 27:34). Így is történt, mivel azon a hajón volt egy olyan ember, aki által Isten munkálkodhatott, ezért Isten megőrizte a hajón tartózkodókat. "... mindnyájan szerencsésen kimenekültek a szárazföldre" (Acs 27:44).
  Ezeket a történeteket nemcsak azért írták meg, hogy elolvassuk és csodálkozzunk rajtuk, hanem, hogy ugyanaz a hit munkálkodjon bennünk is, mint Isten régi szolgáiban. Ma sem jelentéktelenebb a Szentlélek munkálkodása, mint akkor a hívő szívekben, akik hatalmának közvetítő csatornái voltak.
  Tanítsuk meg Istenre támaszkodni azt, akinek nincs önbizalma, aki az önbizalom hiánya miatt visszariad a gondolattól és a felelősségtől! Így sokan, akik talán senkik lennének a világban, vagy  csak gyámoltalan terhek mások számára, elmondhatják Pál apostollal: "Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít" (Fil 4:13).
  A gyermekeknek, akik gyorsan megneheztelnek a sérelmekért, a hit értékes tanítást nyújt. Gyakran a csalhatatlan igazságérzet és a tevékeny, tetterős lelkület sugallja azt a hajlamunkat, hogy ellenálljunk a gonosznak vagy megtoroljuk az ellenünk elkövetett gonoszságot. Tanítsuk meg a gyermekeket arra, hogy Isten az örök igazság védelmezője, aki gyengéden gondoskodik azokról, akiket úgy szeretett, hogy a legdrágábbat: Fiát adta értünk. Ő elbánik mindazokkal, akik gonoszságot cselekszenek.
  "... Mert aki titeket bánt, az ő szemefényét bántja" (Zak 2:8). "Hagyjad az Úrra a te útadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti. Felhozza a te igazságodat, mint a világosságot, és a te jogodat, miként a delet" (Zsolt 37:5-6).
  "És lesz az Úr nyomorultak kővára, kővár a szükség idején. Azért te benned bíznak, akik ismerik a te nevedet; mert nem hagytad el, Uram, akik keresnek téged" (Zsolt 9:10-11).
  Isten megparancsolja, hogy ugyanolyan részvéttel legyünk mások iránt, mint amilyennel van Ő irántunk! Az indulatos, önelégült, bosszúálló egyén szemlélje a szelíd és alázatos Megváltót, akit mint bárányt vezettek a mészárszékre! Ahelyett, hogy bosszút állt volna rajtuk, úgy vitték, mit juhot, aki megnémult az őt nyírók előtt. Tekintsenek Rá, akit a mi bűneink szegeztek át, és indulatosságaink sújtottak le. Akkor megtanulnak tűrni, kitartani és megbocsátani!
  A Krisztusban való hit által minden jellemhiba javítható, minden szenny tisztítható, minden rossz helyesbíthető és minden tulajdonság fejleszthető.
  "És ti Őbenne vagytok bételjesedve..." (Kol 2:10).
   Az ima és a hit közeli rokonok. A hit imájában isteni tudomány rejlik, amelyet mindenkinek meg kell érteni, aki életét sikeressé akarja tenni. Krisztus ezt mondja: "Amit könyörgéstekben kértek, higyjétek, hogy mindazt megnyeritek, és meglészen néktek" (Mk 11:24). Ő világossá teszi előttünk, hogy kéréseinknek összhangban kell lenniük Isten akaratával. Azokat a dolgokat kell kérnünk, amelyeket Ő megígért, és amit elnyerünk, azt fel kell használnunk az Ő akaratának teljesítésére! Ha a feltételeket teljesítjük, az ígéret félreérthetetlen.
  Kérhetjük bűneink bocsánatát és a Szentlelket, kérhetünk krisztusi lelkületet, bölcsességet és erőt munkájának végzéséhez, kérhetjük bármely ajándékát, amelyet megígért. Hinnünk kell, hogy elnyerjük, és hálát kell adnunk, ha megkapjuk! Nem kell az áldás külső bizonyítékait keresnünk! Az ajándék benne van az ígéretben, ezért azzal a bizonyossággal mehetünk el munkánkba, hogy amit Isten megígért, képes teljesíteni, és az az ajándék, amely már a miénk testet ölt akkor, amikor a legnagyobb szükségünk lesz rá.
  Az Isten Igéje által folytatott élet azt jelenti, hogy egész életünket alárendeljük Istennek. Állandóan áthat bennünket szükségünk és függőségünk érzete. Szívünk sóvárogni fog Isten után. Szükségünk van az imára, mert az lelkünk lélegzetvétele. A családi imának és a nyilvános imának megvan a helye. Saját lelkünk életét az Istennel való titkos érintkezés - a belső kamra - tarja fenn.
  Mózes Istennél a hegyen szemlélte annak a csodálatos épületnek az eredetijét, amely az Ő dicsőségének lakhelye lett. Istennel a hegyen, a Vele való érintkezés titkos helyén kell szemlélnünk az Ő csodálatos hatalmát, az emberiség számára adott dicső tervét! Ily módon képesek leszünk úgy alakítani jellemünk épületét, hogy beteljesedik rajtunk  az Ő ígérete: "Lakozom bennök és közöttük járok; és leszek nékik Istenök, és ők én népem lesznek" (2 Kor 6:16).
  Földi életében Jézus magányos imáinak óráiban nyert bölcsességet és erőt. Ifjúságunk kövesse példáját és találjon hajnalban és szürkületkor egy csendes órát a mennyei Atyával való beszélgetésre! Egész napon át emeljék fel szívüket Istenhez, aki utunk minden lépésénél ezt mondja: "Ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened; megerősítelek, sőt megsegítelek, és igazságom jobbjával támogatlak" (Ésa 41:10). Ha gyermekeink megtanulhatnák ezt a leckét életük hajnalán, milyen frissességet és erőt, mily örömet és békességet hozna az életükbe!
  Ezek olyan igazságok, melyeket csak az taníthat, aki már önmaga is megtanulta őket. Oly sok szülő és tanító vallja, hogy hisz Isten Igéjében, de életük mégis megtagadja annak erejét. Ezért nincs nagyobb hatással ifjúságunkra a Szentírás tanítása. Időnként éreztetik az ifjúsággal az Ige erejét. Ilyenkor felismerik Krisztus szeretetének értékét, jellemének szépségét és az Ő szolgálatára átadott élet lehetőségeit. Ennek ellentéteként azonban meglátják azok életét is, akik csupán vallják, hogy tisztelik Isten rendeléseit. Milyen sok emberre vonatkoznak Ezékiel próféta szavai: "... néped fiai beszélgetnek ... és egyik a másikkal szól, ki ki az ő atyjafiával, mondván: Jertek, kérlek, és halljátok: micsoda beszéd az, amely az Úrtól jő ki? És eljőnek hozzád, ahogy a nép össze szokott jőni, s oda ülnek elődbe, mint az én népem, és hallgatják beszédidet, de nem cselekszik, hanem szerelmeskedő énekként veszik azokat ajkokra, szívök pedig nyereség után jár. És ímé, te olyan vagy nékik, mint valamely szerelmeskedő ének, szép hangú, és mint valamely jó hegedűs; csak hallják beszédidet, de nem cselekszik  azokat. De ha beteljesednek, mert ímé beteljesednek, megtudják, hogy próféta volt közöttük" (Ez 33:30-33).
  Más dolog a Bibliát úgy kezelni, mint egy jó erkölcsi tanítást tartalmazó könyvet és annyira figyelni rá, amennyire ez összeegyeztethető korunk szellemével és a világban elfoglalt helyünkkel, és ismét más a maga valódiságában tekinteni: az élő Isten Igéjének, amelyben van a mi életünk. Az az élet, amelynek át kell formálnia cselekedeteinket, szavainkat és gondolatainkat. Ha Isten Igéjét kevesebbnek tartjuk ennél, akkor elvetjük. A Bibliának ez a megtagadása azok részéről, akik vallják, hogy hiszik, a legelső oka az ifjúságunkat uraló kételkedésnek és hitetlenségnek.
  Világunkat eddig még soha nem tapasztalt feszültség uralja. A szórakozásban, a pénzszerzésben, a hatalomért való versengésben, a létért való küzdelemben egy rettenetes erő köti le az emberek testét, lelkét és elméjét. Ebben az őrült rohanó sietésben szól Isten és megparancsolja, hogy jöjjünk el és lépjünk közösségre Vele. "Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!" (Zsolt 46:11).
  Sokan még áhítatuk ideje alatt sem fogadják el az Istennel való közösség áldásait, mert nagyon sietnek. Gyors léptekkel hatolnak át Krisztus szerető jelenlétének körén, talán csak egy pillanatig időznek szent jelenlétében, de nem várják meg tanácsait. Nincs idejük arra, hogy az isteni Tanítóval maradjanak, ezért terheikkel együtt térnek vissza munkájukba.
  Ezek a munkások addig nem érhetik el a legnagyobb sikert, amíg meg nem tanulják az erő titkát. Időt kell szánniuk a gondolkodásra, az elmélkedésre, az imára, és várniuk kell Istenre, hogy megújítsa fizikai, szellemi és lelki erejüket. Nem nélkülözhetik  az Ő lelkének felemelő befolyását. Amikor ezt elfogadják, új élet üdíti fel őket. Fáradt testük és agyuk felfrissül, megterhelt szívük felüdül.
  Szükségünk van Isten állandó jelenlétére, a Krisztussal való személyes érintkezésre, hogy a Vele való közösségben időzzünk! Otthonunk gyermekei és iskoláink tanulói boldogok lesznek, ha a szülők és tanítók saját életükben tanulják meg azt a tapasztalatot, amelyet az Énekek Éneke így fejez ki:
  
  "Mint a liliom a tövisek közt,
  olyan az én mátkám a leányok közt.
  Mint az almafa az erdőnek fái közt,
  olyan az én szerelmesem az ifjak közt.
  Az ő árnyékában felette igen kívánok ülni;
  és az ő gyümölcse gyönyörűséges az én
  ínyemnek.
  Bevisz engem a borozó házba,
  és zászló felettem a szerelme"
  (Énekek 2:2-4).